A Lenovo ThinkPad T430-as billentyűzete halkan, de határozottan sínylődött a harmadik kávéspohár és a félresikerült enterek súlya alatt. A képernyőn a 2529-es NAV társaságiadó-bevallás villódzott, mint valami idegen civilizáció anyahajójának navigációs műszere, amelynek kezelési útmutatóját valahol a Földön túli ködökben vesztették el.
– Nézd ezt, Judit – mutattam a TrackPoint apró piros pöckével a monitor bal felső sarkára. – Itt van az „a”, a „b” meg a „c” oszlop. Ha az „a”-ba beírom, hogy mennyi faanyag maradt a raktárban, a „b” oszlop azonnal megkérdezi, hogy ezt az összeget átszámítottam-e reálértékre a 45/C. § negyedik albekezdése szerint, a „c” oszlop meg büntetőjogi felelősségvállalás mellett felszólít, hogy magyarázzam meg, miért nem felejtettem el élni.
Judit letette a konyharuhát, odaállt a gép mellé, és mélyen elgondolkodott.
– És hol van ebben a logika, meg a beígért egyszerűség? – kérdezte halkan. – Hát nem mondtad mindig, hogy a szerkezetnek a tisztaságot kell szolgálnia? Ez meg tiszta káosz. Negyvenhét jogszabályi hivatkozás egyetlen rohadt cellában, aminek a végén kiderül, hogy ha nyereségünk volt, azért fizetünk, ha veszteségünk, azért, ha meg nullán vagyunk, akkor azért, mert gyanúsan jól gazdálkodtunk az időnkkel.
– Csépeljük el – mondtam komoran, és rátenyereltem a space-re.
A gép megremegett, de az Ügyfélkapu logója csak forgott, forgott a képernyő közepén, mint egy digitális körhinta, amelyre felszállt az egész magyar adóigazgatás. Az Ügyfélkapu nem kérdezett; az Ügyfélkapu kinyilatkoztatott. Először csak azt jelezte, hogy a tanúsítvány lejárt. Aztán azt, hogy a böngésző túl modern. Aztán azt, hogy szerinte nincs is internetünk, mert aki ilyen órában, huszonkilenc fokos melegben a 2529-es nyomtatvánnyal bűvészkedik, az eleve megkérdőjelezte a digitális állampolgárság ontológiai létjogosultságát.
– Elfogyott az első palack Villányi – mondta Judit, és máris ott termett a második bontott üveggel.
– Pedig még csak a fejlécél, a cégjegyzékszám meg az adószám harmadik karakterénél tartunk – sóhajtottam, miközben a laptop ventillátora úgy zúgott, mint egy fűrészüzemi elszívó.
Este tizenegy órára a csillagközi útvesztő teljesen beszippantott bennünket. A 2529-es nyomtatvány keszekusza kérdései már nem is adatokra kérdeztek rá, hanem a lelkünkre. Azt akarták tudni, hogy a harmincéves asztalosmúltunk alatt hány köbméter tölgyfát áldoztunk fel a bürokrácia oltárán, és miért nem ikszeltük be a 124-es alpontban, hogy a faanyag szerkezetének van-e lelkiismerete.
– Tudod mi a baj? – hörrent fel a gép, miközben az Ügyfélkapu végre kidobott egy piros hibaüzenetet: „Hiba történt a kapcsolatban. Kérjük, kezdje el a beküldést a nulladik lépéstől.”
– Az a baj – feleltem, és töltöttem a harmadik palackból –, hogy ez a nyomtatvány nem papírból van, hanem nettó elme karbantartási adóból. Olyan, mint egy feketelyuk, egyszerűen beszippant. Tárgyak helyett most bitekkel pakolták tele a teret.
– És mit csináljunk? – kérdezte Judit, miközben a Lenovo ThinkPad kijelzőjén a piros felkiáltójel büszkén ragyogott a sötét szobában.
– Azt, amit a mesterek szoktak, ha a szerkezet megadhatja magát – mondtam, és határozott mozdulattal becsuktam a laptop fedelét.
A gép elhallgatott. A képernyő sötétbe borult, az Ügyfélkapu kútba esett, a 2529-es NAV-bevallás pedig visszaszállt a digitális éterbe, ahová való. Az asztalon három üres Villányi palack sorakozott, csendesen, fegyelmezetten, mint egy helyesbített adóbevallás utolsó, letisztult sorai. Nem maradt más hátra, mint a béke: a hibaüzenetet megittuk, a nyomtatványt elengedtük, a többi meg a NAV baja.