Voltatok úgy, hogy hetedikesként azt hittétek, ti vagytok az élet császárai? Tudjátok, az a kor, amikor egy héten belül vagy elismert rádióműszerész, vagy olimpiai szintű díjugrató... fejben. Mi fejben brutálisan jók voltunk.
Taliándörögdön éltünk. 13 éves voltam, verőfényes őszi szombat. A szüleim elmentek színházba Ajkára. Apám felhúzta az ikonikus, Eszterházy kockás öltönyét – ami már az esküvőjén is kissé feszült a derekán – a frissen vasalt elefántos nyakkendővel... Mert a kultúrához elefánt jár, az adja meg a tekintélyt. Kiléptek a kapun, és rám hagyták a birodalmat.
Még ki sem hűlt a nyomuk a kerti úton, megérkezett a két harcostársam: Rudi meg Miklós. Először leültünk a fészerben egy recsegő rádió fölé, mert hát – ahogy mondtam – mi már elismert TV- és rádióműszerészek voltunk. Megtekertünk két drótot, megszagoltuk a forrasztópákát, és miután megállapítottuk, hogy a fizika törvényeit ma nem sikerült leküzdenünk, átmentünk a szomszédos Pegazus lovasszállóhoz. Mert díjugratók is voltunk, természetesen.
Na most, Putyi bácsi meg Cinke bácsi, a két öreg lovász, sajnos nem olvasták a szakmai önéletrajzunkat. Ránk néztek a trágyavilla nyelére támaszkodva, és mondták, hogy a gyerekek ne dugják az orrukat a nagyok dolgába, takarodjunk haza.
Már fordultunk volna ki, amikor Putyi bácsi utánunk szól: – Hé, fiúk! Ha már hazamentek, hozzatok valami innivalót! Cinke bácsi még utánunk kiáltja a minőségi követelményeket: – De ne valami pancsolt löttyöt! Márkás konyak legyen!
Emberek... 13 évesen ez maga a MENNYBEMENETEL. Felnőttek osztottak nekünk lapot! Felelősség! Megbíztak bennünk! Megértettük, ott és akkor nyílott meg számunkra a nagybetűs élet aranyhkadmium színű kapuja.
Hazarohantunk. Én pontosan tudtam, hol a kincs: a nagyszobai szekrénysor közepén, a bárszekrényben. Leengedtem az ajtaját... és ott kinyílt a csodaország. Tükrös hátfal, benne a csillogó, pocakos palackok. Mint egy szentély. Most így, utólag még a belső világításra is emlékszem.
Rudi – aki nálunk egy évvel volt idősebb, és ezzel a társaság elismert, tapasztalt nagyivójának számított – hirtelen szakértői arcot vágott: – Figyeljetek. Nehogy megszégyenüljünk a lovászok előtt valami lőrével. Először tegyük próbára az italokat!
Hát, a logikával nem lehetett vitatkozni. Elővettük az anyám féltve őrzött kristálypoharait, mert a minőségellenőrzéshez meg kell adni a tiszteletet.
Módszeres emberekként haladtunk. Megkóstoltunk vagy hat-hétféle likőrt és párlatot, hősiesen nyelgetve a torkunkat égető, amúgy szörnyű ízű italokat. Aztán eljutottunk a Vilmos körtepálinkához. Egyhangú szavazással megállapítottuk: ez az. Ez méltó a lovászokhoz.
De hát a siker örömére innunk kellett belőle egy-egy becsületes kupicával! Felkaptuk a palackot, és büszkén megindultunk a lovarda felé.
És ekkor, ahogy kiléptünk az utcára... kitört a FÖLDRENGÉS. Esküszöm, a talaj elkezdett dőlni. A házak imbolygtak, az aszfalt hullámzott alattunk. Mi pedig – mint a felelősségteljes kiskamaszok – nagyon megijedtünk. És mit csinál az ember, ha nagyon megijed? Így van: belehúz a körtébe, ahogy a torkán lefér, hogy megnyugodjon!
Hát... a logisztikai láncban akadt egy kis bibi. Mire a Pegazus kapujához értünk, a szállítmányt hiánytalanul felemésztettük. A saját tudatunkkal egyetemben. Hogy onnan hogyan jutottunk haza, arról a mai napig nincs adat.
Én este a fürdőkádban ébredtem. Iszonyatosan beteg voltam, a világ forgott, és a kád teljes felületét, a fürdőszoba jórészét sikerült lehánynom. Ott kapaszkodtam a kád szélébe, mint egy tengeribeteg tengerész a viharban, és meghoztam a legbölcsebb felnőtt döntésemet: meg sem próbáltam eltüntetni a nyomokat, ekkor még tudtam hol van teljesítőképességem határa.
Ekkor megérkeztek a szüleim a színházból. Anyám megáll a fürdőszoba ajtajában, végtelen anyai aggodalommal a hangjában: – Jaj, Istenem, Robikám, mi történt?! Csak nem lettél hirtelen beteg?! Mire apám mögüle, a sztoikus nyugalmával, a híres elefántos nyakkendőjében benéz, és helyreteszi a diagnózist: – Nincsen semmi baj. Robi egyszerűen berúgott.
És még nem volt vége! Egyszer csak megszólal a telefon. Edit néni, Rudi anyukája rikácsol a kagylóból, teljesen kétségbeesve. Gyilkos galócára gyanakodott, mert Rudi hazatérve olyan zsigeri undort érzett a saját szobája iránt, hogy a szekrénytől kezdve a székekig MINDENT összehányt.
És hogy ki volt a nap hőse? Ki volt az igazi legény a gáton? Miklós. Miklós volt a legedzettebb: az egészből egyetlen másodpercet sem érzékelve, átaludta az éjszakát, mint a tej! Úgy ébredt másnap, mint aki most jött a wellnessből!
Rádli Róbert