Tudjátok, ahogy az ember idősödik, egyre többször kapja azon magát, hogy teljesen indokolatlan pillanatokban jutnak eszébe a fiatalkori barátai. Tegnap például épp a műhelyben álltam, és eszembe jutott a sereg. Hát, gyerekek... Mi négyen voltunk elválaszthatatlanok. Névsor szerint: Attila, aki az a típusú ember, hogy ha a hátára pakolsz két cementeszsákot meg egy élő borjút, csak annyit mond: „Jó, de merre megyünk?”. Aztán ott volt Ákos... Na, Ákos konkrétan úgy nézett ki, mint egy életnagyságú, hús-vér Szabadság-szobor, csak pufajkában. Péter, aki a meggyőződéses antikatona mintapéldánya volt – ő még a menetelést is pasztellkréta-rajznak látta –, meg jómagam, Róbert.
Na most, minket a seregben egyetlen dolog tartott össze: az a közös, mély, szinte vallásos meggyőződés, hogy az AK-47-es gépkarabély egy gyönyörű műalkotás... amit szigorúan tilos összekoszolni!
Mert mi történik, ha lősz vele? A csövében kártékony lerakódások keletkeznek! És mi van utána? Három óra fegyverpucolás! Csepel-olajos rongyok, korom, gázdugattyú-kaparászás... hát kinek hiányzik ez az életéből?! A néphadsereg amúgy ebben zseniális partner volt. A fegyver bent pihent a fegyverszobában, mint valami szent ereklye. Mert a százados úr minden áldott nap elmondta: „Elvtársak! A puska csövének belsejére vigyázni kell! Ha abban egyetlen pici porszem vagy textil-szösz beragad, a lövedék megszorul, és a cső szétrobban, mint a túlérett dinnye, csakhogy ez nem dinnye, hanem vas, ami leröpíti a fejedet is!”
Néztem a puskámat, és gondoltam magamban: „Tudod mit, százados elvtárs? Én hiszek neked. Nem kell demonstrálni. Én ehhez a puskához hozzá nem nyúlok, még a tekintetemmel se mocskolom be, van nekem elég bajom amúgy is!”
De egyszer aztán mégis eljött a nap. A tervszerű lőgyakorlat! Mindenki kapott öt darab éles lőszert, ötöt, mert azt a népgazdaságunk teljesítményehez és nem a feladat nagyságához kalibrálták. Kettőt egyesével, hármat sorozatban kellett kilőni a réten imbolygó le-fel bukó bádog-alakfejekre. Na most, képzeljétek el a szituációt: ott áll a század, mindenki lődöz összevissza, kinek mikor van kedve, óriási a füst, a durrogás. A végén a Farkas százados kiáll a rét közepére, csípőre teszi a kezét, és elordítja magát:
– Mindenki lőtt már?!
Mire mi, mint a jó kiskatonák, kórusban visszabégettük: – Igen-igen, parancsnok elvtárs!
Ákos ott áll mellettem, a szemét se hunyorítja, és gyönyörűen, teli tüdőből énekli a többiekkel: „Igeeen!”. Csakhogy a Farkas századosnak nem volt annyira szita az agya – lévén sportember és nem alkoholista – mint amennyire ez egy korabeli szocreál tiszttől elvárható lett volna. Végignéz a soron, a tekintete megakad Ákoson, és dülledő ártatlan békaszemekkel megkérdezi:
– Mindenki lőtt?! Ákos... Te is? – Hogyne, én is! – vágja rá Ákos olyan stílusban, mint aki most kapta meg a Munka Érdemrend arany fokozatát. – Ákos... tényleg lőttél? – Tényleg lőttem, százados elvtárs!
Na, ekkorra már az egész század kussban volt. Mindenki tudta ugyanis a nagy titkot: Ákos a fél marék lőszerét már fél órával ezelőtt szétosztogatta a túlbuzgó szabolcsi honvédő gyerekek között, csak nehogy a végén fegyvert kelljen takarítania!
A százados beszívja a levegőt, mellét kidülleszti, tesz egy lépést előre: – De TÉNYLEG lőttél?! – Hát persze, százados elvtárs!
Egy pillanatra megállt a levegő. Úgy tűnt, a százados feladja. A pattanásig feszült helyzet kezdett elülni. De a parancsnok ekkor előhúzta a végső fegyvert, aminek eddig se hírét, se hamvát a sereg kötelékeiben nem találtuk... a logikát!
– Ákos... HOL lőttél? Ákos rámutat a negyedik lőállásra, mint a megingathatatlan igazság szobra: – Ott! – És KIKKEL lőttél? – A revásokkal! – csattan a válasz habozás nélkül.
A százados lassan elmosolyodik: – Te tényleg a revásokkal lőttél, Ákos? – Tényleg. – Ákos... a revások még nem is lőttek!
Ákos arca meg se rezdül! Ugyanaz a szoborszerű tartás, nulla pánik. Igaz, a hangja megcsuklik egy picit, mint a rosszul behangolt harmónium, de tolja tovább: – Igen... a revásokkal lőttem! A százados ekkor már szinte atyai, halk hangon kérdezi meg utoljára: – Ákos... te tényleg lőttél?
És ekkor Ákos – egy csodálatos, hárommásodperces hatásszünet után – eljut az emberi egzisztencia leggyönyörűbb, legegyszerűbb igazságához. Ránéz a századosra, és csak annyit mond:
– Nem lőttem.