Ha véletlenül valaki megkérdezné a büfében két debreceni között, hogy jellemezzem magam, hát nem sokat teketóriáznék. A képébe vágnám: kérem szépen, én marximalista vagyok.
Nem, nem tévedés! Nem gépelési hiba, és nem is a nyomdász ivott többet a kelleténél! Nem marxi-ista, nem minimál-konzervatív, és semmiképpen sem anarcho-szandálista… vagy mi a fene. Marximalista! Vagyis olyan ember, aki ha meglát egy tiszta, sallangmentes gondolatot, attól nem egy csipetnyit kér a kávéjához – mint a kispolgár a cukrot –, hanem az egészet kéredzi! Csontig lecsupaszítva, marximális tisztánlátással meg szellemi integritással… a proletárdiktatúra nevében, hát persze!
Figyelj, haver! tudod, mi a baj a világgal? Míg itt gyanútlanul kevergetitekk a langyos zaccot a lattétokban, és azon filozofáltok, hogy a vitrin tetején az a gipszszamár most a polgári jólét szimbóluma-e, vagy csak a nagymama hozta Miskolcról… elmondom: a baj az, hogy ebben az országban mindenki a díszítéssel van elfoglalva! Évezredek óta nem építünk semmit, csak maszatolunk!
Ha valakinek lyukas a cipője, elmegy a cipészhez? Dehogy megy! Selyemszalagot köt a fűzőjére, aztán mondja: „Nézd már, milyen elegáns!” Ha megreped a fal a paneltömbben, hívják a statikust? Á, dehogy hívják! Odatolnak egy műanyag fikuszfát: „Jaj, Rezsőkém, olyan kellemesen mediterrán, szinte látom a tengerpartot!”
Hát a marximalizmus nem tűri a műanyag leandereket! A marximalizmus a józan ész.
Nézzenek meg egy házat! A mondat olyan, mint a tetőszerkezet. Ha a gerendában van anyag meg tartás, akkor elbírja a cserepet, a havat, meg a szomszéd átdobott macskáját is. De ha a mondat tele van tömve sallanggal, cifrázással, meg olyan felesleges mellékmondatokkal, amit még a minisztériumban sem értenek – no, az nem irodalom, apukám! Az egy túlzsúfolt veszprémi panellakás a hatodikon! Ahol a távhő már a tüdődet is kiszárította, a polcon meg Jehudi Menuhin agyonkarcolt bakelitje ugrál, és töri meg a tér-idő kontínuumot… ha értik, mire gondolok!
Én, mint a gondolatok meg a strukatúrák digitális ezermestere – na, ezt kóstolgassák –, nem szeretem a felesleges köröket, úgy, mint a frissen csapolt habos söröket. Ha elém hoznak egy problémát – legyen az egy elbaltázott novellatöredék, egy felpúposodott mozaikparketta, vagy az ősrobbanás utáni $10^{-40}$. másodperc filozófiai marhasága –, én nem kenem-fenem. Lefejtem róla a sallangot, mint a banánhéjat! Mert a sallang alatt ott van a tiszta forma. Vagy a semmi. És ha a semmi van alatta, akkor legalább tudjuk, hogy kár volt érte bejönni a munkahelyre!
Azt mondják rám: „Róbert, az szigorú!” Nem vagyok én szigorú, gyerekek! Csak spórolok az életemből hátralévő idővel! Mert a végén úgyis csak az számít, mennyi tiszta gondolatot hagytunk magunk után, nem az, hogy hány mázsás kacatot meg tilalmat halmoztunk fel a barlangunk bejáratánál.
Szóval, ha legközelebb megkérdezik tőlem a kávéházban, vagy amikor éjszaka gyanútlanul állok a nyitott hűtő előtt, hogy mi a filozófiám, csak annyit mondok:
Marximalizmus, apukám! Na, csókolom a kezeket, meg Etelkát a büfében!