Az ember az életének bizonyos szakaszában még nem a mérleg serpenyőit számolja, hanem csak sodródik az idők hullámain, mint egy jóféle rönk a tavaszi Garán. 1992 és 1994 között én is éppen így éltem a gondtalan fiatal éveimet. Unokabátyám, József cégénél, a Marsell Kft.-nél besegítettem néha, de ezt akkor inkább éltem meg tiszta örömforrásként, semmint komoly, a teljes felelősség súlyától roskadozó munkakapcsolatként.
József nem volt egy átlagos ember. Kiváló kapcsolatrendszerével egyik napról a másikra annyira kinőtte magát, hogy hirtelen az ország egyik jól menő élőállatexportőrévé vált. Ha jól emlékszem, a kereskedelmi részt négy stabil tulajdonos-dolgozó bonyolította le 1993 és 1996 között Magyarországon a legnagyobb tenyészállat-exportot jegyezve. Az egésznek a hátterében a német egyesítés állt: a tőkeerős nyugati húsmarhatenyésztők hirtelen a keleti részbe invesztálták a pénzüket. Ekkor a kelet-európai blokk – mondhatni finom eleganciával – a németekre sózta a holstenfrízeket, amikről tudtuk jól, hogy ugyan harminc-negyven liternyi tejjel szolgáltak, de a borjaik lassan nőttek, a húsuk meg inkább volt hasonlatos egy rossz cipőtalphoz, semmint egy fejedelmi steak készítéséhez, rántott húsnak pedig egyenesen borzadály lett volna.
Az üzlet persze így is virágzott. A hatalmas marhatelepeinken hemzsegtek a kiváló húsmarhák: a sok szép sarolé, blonde kitén és limuzin. A magyar paraszt meg – ahogyan a kárpótlás a nyakába szakadt, meg a szövetkezetek romba dőltek – mitől menekült volna a legjobban? Hát a tenyészállattól.
A németek küldtek egy ellenőrt is: egy vénséges zsidó urat, Louis Salamont bízták meg az állatok vizsgálatával és tételes átvételével Magyarországon. A munkamenetünk hamar beállt a megszokott ritmusra: Salamont hétfőn reggel hétkor felvettem Ferihegyen, elindultunk a napi két-három tervezett helyszínre, és ott az állatterelő karámban darabonként megvizsgálta a marhát. A klotáliaszámát én írtam fel, az állat száma mellé pedig egy kört, egy háromszöget, egy pi jelet vagy még egy tucat jel valamelyikét – vagy azok kombinációját – kellett rajzolnom.
Hajtottunk egész nap, ebédre alig volt időnk, de este kilencre mindig találtunk egy tisztességes szállodát étteremmel, ahol libamájat lehetett kapni zsírjában vagy rántva. Ez Louis számára szent és sérthetetlen pont volt az életében. Ekkor, vacsora közben szigorúan öt, maximum tíz perc keretében kiengedtük a gőzt, személyes témákról beszéltünk, hogy aztán friss erővel, adminisztratíve is összeállítsuk a rakományokat. Mindezzel általában éjjel tizenegyre-fél tizenkettőre végeztünk is, igaz, a saját jeleibe Salamon ekkorra már maga is belegabalyodott a fáradtságtól. De a három kamionnyi tenyészmarha ki lett választva. Ekkor megveregettük a saját vállunkat, nyugovóra tértünk, hogy másnap és harmadnap ugyanezt folytassuk, aztán irány a repülőgép – csütörtökre aztán ki is dolgoztuk magunkat tövig.
Általában ennyiben merült ki a hozzájárulásom a magyar tenyészállomány akkori sorsához. Ám egyszer, amikor Józsefnek Afganisztánban akadt elintéznivalója, a rakodást rám bízta Nógrádsipeken.
Mivel a szállítást felügyelő emberként komolyan vettem a munkámat, ott álltam a falu szélén, és szembesültem a valósággal: a korábban papíron gondosan kiválogatott marhákat a németek által pontosan ütemezett kamionra bizony ki kellett volna válogatni a csordából. Ám a bökkenő ott volt, hogy ezek a szerencsétlen húsmarhák előzőleg senkivel sem egyeztettek, és senki nem közölte velük érthetően, hogy a válogatóban melyiknek kell jobbra a kamionra mennie, és melyiknek balra a szabad kifutóba.
A marhák értetlenkedtek, a gazdák mérgelődtek, a feszültség csak nőtt a karám körül, mire jött a góré – mint a helyzetet menteni akaró ember – az egyetlen helyes, a magyar gazda jó híréhez méltó megoldást választotta: az állatokkal szemben egyszerűen liberális bíróként lépett fel. Aki akart, felmehetett a kamionra; aki inkább maradni akart, az mehetett vissza a karámba békével. Pistát meg megbízta, hogy a listának megfelelően cserélgesse ki a klotáliákat az állatok fülében, hogy a németek bürokratikus lelke se maradjon kielégületlen. Ekkor történt, hogy megértettem a rend lényegi kérdéskörének helyi vonatkozásait. Mert a rendnek – még ha kicsit hajlékonyan is – meg kellett történnie.
Rádli Róbert