A műhelyben csend volt, olyan októberi vasárnapi délután.
Rádli a gyalupad sarkán ült, zsebében egy rézfejű csipesszel, és a fénycsíkban úszó porszemeket figyelte. Nem sietett sehová, nem akart világot megváltani, pláne nem akart új lakberendezési irányzatot harmadjára alapítani. Csupán észrevett egyetlen apró, kósza porszemet – egy kis szöszt –, ami a megmunkálatlan tölgyfa gerendáról származott, s most békésen pihent a gyalupad szélén.
Odalépett a szomszéd, egy gyanútlan, csupa jóindulattal telt polgár. Kalapban járt, a villanyszámláit mindig határidőre fizette, és megingathatatlanul hitt abban, hogy a dolgoknak rendjük, céljuk és pontos magyarázatuk van.
– Nézze csak, szomszéd! – mondta Rádli csendesen, és a csipesszel óvatosan megmutatta a szöszt.
A szomszéd megállt. Először csak igazított egyet a szemüvegén, de ahogy közelebb hajolt, a szeme kitágult. A porszem hirtelen nőni kezdett a tekintetében. Nem egyszerűen egy darab kosz volt az már, hanem maga az univerzum.
– Uramisten… – suttogta a szomszéd, és az arca átszellemült. – Hát nem látja? Ez nem egy porszem! Ez egy intergalaktikus léptékű sűrűsségi térkép! Nézze a szélét, ahogy a fény megtörik a mikroszkopikus elemein! Ez a skandináv lélek végső menedéke, a rendszerezett létezés csodája, egy ISO-szabványosított egzisztenciális emlékmű! Ha ezt a szöszt beillesztjük a társadalmi felelősségvállalás mátrixába, megvan a válasz a gazdasági válságra is!
Rádli hümmögött egyet. Kint a szomszédos építkezésen éppen leállt a daru, tompa fémes koppanással.
– Igen – mondta szárazon. – Vagy csak a tegnapi mákos nudli gőze. De menjen csak tovább, szomszéd, szép ez az elmélet.
A szomszéd azonban már nem tudott megállni. Elővette a jegyzettömbjét, és lázasan körmölni kezdett. Törvénykönyvet fogalmazott meg a porszem jelenlétéről, kiszámolta a kolibri szárnycsapásainak és a kiejtett szótagoknak a viszonyát, s mire a nap narancssárgára festette a műhely ablakát, már egy kilencvenoldalas doktori disszertációnál tartott, amellyel a Szösz Egyetemes Igazságát próbálta bezárni a hivatali nyilvántartásba.
Rádli türelmesen megvárta, amíg az elmélet eléri a csúcspontját – azt a pillanatot, amikor a gondolati építmény már tízszer akkora volt, mint a gyalupad, amire épült.
Aztán lassan, megfontolt léptekkel odalépett a tudós szomszéd mögé. Nem kiabált, nem tartott kátét a hülyeségről, és nem hivatkozott görög filozófusokra.
Egyszerűen fogta a rézfejű csipeszt, felvette vele a kicsiny, száraz szöszt, és kíméletlen pontossággal odahelyezte a szomszéd orra alá.
A szomszéd megtorpant. A mondat közepén belekövült a levegő. A szeme belekönnyezett, a szája széle rángatózni kezdett. Próbálta tartani a pozíciót, próbálta visszatartani a tudományt, a RAL-kódokat, a feszített vasbetont meg a skandináv gyertyák fényét, de a puszta, nyers biológiai valósággal szemben a legszebb elmélet is tehetetlen.
– A… a feszített pászma… a… a… – dadogta.
– Vigyázat – jegyezte meg Rádli, és lépet egyet hátra.
– HÁÁÁ-PPCSIIII!
A tüsszentés akkorát szólt a műhelyben, mint egy tüzérségi löveg. A papírok elrepültek, az intergalaktikus csillagtérkép szertefoszlott, a gondosan megszerkesztett hivatali forma kártyavárként omlott össze.
Csend lett. Olyan tiszta, vakolatlan csend.
A szomszéd ott állt zsebkendővel a kezében, vörös orral, zihálva. Megtörölte a homlokát, letörölte a habot a bajszáról, s zavartan nézett körül a gyaluforgácsok között.
– A kurva büdös életbe… – szipogta fanyar, kiábrándult félmosollyal. – Ezt túlagyaltam.
Rádli bólintott, és visszatette a csipeszt a zsebébe.
– Na látja. Most már legalább kap levegőt. Egészségére!
Rádli Róbert