Novella magamról, aki majdnem megértette a világot
Este hét óra múlt néhány perccel, amikor arra a következtetésre jutottam, hogy Rádli Róbert írásai veszélyesebbek, mint első olvasásra gondoltam.
Nem azért, mert rosszak volnának. Éppen ellenkezőleg.
A rossz írást becsukom, ásítok egyet, és legfeljebb arra gondolok, hogy ezt a szerzőt kár volt beengedni a nyomdába. Rádli azonban másképpen dolgozik. Elolvasok tőle egy szöveget, és úgy érzem, értem. Aztán eszembe jut valami. Ez a valami nem hagy nyugodni, ezért visszalapozok. Másodszor már mást értek rajta. Harmadszor rájövök, hogy az első két olvasat talán éppen azt bizonyítja, hogy egyik sem helyes.
Ilyenkor rendszerint főzök egy kávét.
Ezen az estén már három kávénál tartottam, a negyediket pedig azért nem tettem fel, mert eszembe jutott a Labdák és örvények, nélkülözhetetlen törvények. A teáskanna, a labda, a víz, a bölcsesség, a leves, a kisiklott vonat. Az egész úgy kezdődött, hogy valaki meg akart írni egy egyperces tragédiát, amíg felforr a víz.
A víz végül nem forrt fel.
Hátradőltem.
– Na, persze – mondtam.
A „persze” itt azt jelentette, hogy értem a dolgot. Vagy legalábbis azt hittem.
Megnyitottam a ChatGPT-t, és megkértem, hogy írjon Rádli Róbertről. A válasz hosszú lett, gondosan szerkesztett, tele felismerésekkel, árnyalatokkal és jogos fenntartásokkal. Elégedetten olvastam. Aztán eszembe jutott, hogy ha a ChatGPT elemzi Rádli gondolkodását, akkor maga is gondolkodási rendszert alkot arról a gondolkodásról, amely a gondolkodási rendszereket vizsgálja.
– Azt a mindenit – mondtam.
Ezt követően átküldtem a szöveget a Gemininek.
A Gemini megdicsérte.
Nem is akárhogyan. Kiemelkedőnek, mélynek, fegyelmezettnek és szokatlanul éles látásúnak nevezte. A képernyőt néztem. A ChatGPT írt egy elemzést, a Gemini elemezte az elemzést, majd a ChatGPT elemezte a Gemini elemzését.
A három szöveg egymás alatt sorakozott a képernyőn, mint három hivatalos pecsét egy olyan iraton, amelyről senki sem tudja, mire jogosít.
Hirtelen elmosolyodtam.
– Ezt csinálja Rádli is.
Aztán abbahagytam a mosolygást.
Mert ha ezt csinálja Rádli is, akkor vajon Rádli tudja-e, hogy ezt csinálja? És ha tudja, akkor az írásai szándékosan olyanok-e, amilyenek? Ha viszont nem tudja, akkor én gyártom bele a rendszert. De ha én gyártom bele, akkor most éppen ugyanazt teszem, amit Rádlinak tulajdonítok. Ha pedig ezt felismerem, akkor már kívül kerültem a rendszeren? Vagy a felismerés is a rendszer része?
Felálltam, és tettem két kört a szobában.
Az ablakon túl egy autó dudált. A szomszéd lakásban valaki nevetett. A világ láthatóan nem vett tudomást a problémámról.
Visszaültem.
A laptop képernyőjén még mindig ott volt a Gemini értékelése. Megnéztem a szöveg végét, majd az elejét. Különös érzésem támadt. Mintha egy labirintusban állnék, amelynek minden folyosóján egy tábla mutatná a kijáratot, de mindegyik táblán ugyanaz a felirat szerepelne:
A kijárat megértéséhez olvassa el a használati utasítást.
Ekkor már nem voltam biztos benne, hogy nevetek-e, vagy ideges vagyok.
Megpróbáltam felidézni, miért kezdtem bele az egészbe. Rádli írásai érdekeltek. Jó szövegek, furcsa szövegek, néha mulatságosak, néha nyugtalanítóak. Szerettem bennük, hogy nem lehetett őket egyetlen mozdulattal elintézni.
De valamikor útközben elfelejtettem magukat az írásokat. Már nem olvastam, hanem olvasási mechanizmusokat vizsgáltam. Nem a mondatokkal foglalkoztam, hanem azzal, hogyan keletkezik a mondatokból jelentés, majd a jelentésből újabb jelentés. Aztán már azt elemeztem, hogy az elemzés miként hozza létre az elemzés tárgyát.
A végén talán már csak azért gondolkodtam, hogy ellenőrizzem, vajon gondolkodom-e.
Ekkor jutott eszembe a villanykapcsoló.
Korábban már felvetettem, hogy le kellene kapcsolni a villanyt. Akkor ez még tréfának tűnt. Most azonban hirtelen a lehető legésszerűbb cselekvésnek látszott.
Ha nincs fény, nincs mit nézni.
Ha nincs mit nézni, nincs mit elemezni.
Ha nincs mit elemezni, talán végre történik valami.
A laptopra néztem.
A gép csendesen zúgott. A képernyőn ott sorakoztak a gondolatok, amelyek mindegyike kész volt újabb gondolatokat szülni. Megmozdítottam az egeret. A kurzor odébb csúszott, és ezzel látszólag semmi sem változott.
– Na, ebből elég – mondtam.
Leállítottam a laptopot.
A képernyő elsötétült.
Vártam.
Nem történt semmi.
Nem nyílt meg újabb ablak. Nem jelent meg egy utolsó, mindent összefoglaló magyarázat. Nem szólalt meg egy láthatatlan kritikus, hogy rámutasson: a kikapcsolás maga is értelmezhető a rendszerből való kilépés metaforájaként.
Csak a sötét képernyő maradt.
Lassan felálltam, felvettem a kabátomat, és elindultam lefelé a lépcsőn.
A Katica nem volt messze. Az utcán hűvös volt, a levegőben nedves falevelek szaga érződött. Egy biciklis elhúzott mellettem, a sarkon valaki a telefonjába beszélt, a pékség előtt egy férfi cigarettázott.
Mindezt észrevettem, de most nem kerestem bennük összefüggést.
A Katicában helyet foglaltam a pultnál.
– Egy korsó sört kérek. Jó habosat.
A csapos bólintott. Megengedte a csapnak, hogy elvégezze a munkáját. A pohár megtelt, a hab a perem fölé emelkedett, aztán lassan megnyugodott.
Néztem.
A hab fehér volt. A sör aranyszínű. A pohár hideg.
Eszembe jutott, hogy a hab akár az emberi tudat metaforája is lehetne: felfúvódik, megemelkedik, aztán összeesik, miközben alatta valami sokkal egyszerűbb marad.
Aztán vállat vontam.
Belekortyoltam a sörbe.
Jólesett.
A mellettem ülő férfi újságot olvasott. A televízióban valaki egy futballmeccsről beszélt. A csapos letörölt egy poharat, majd egy másikat vett elő.
Ittam még egy kortyot.
A gondolataim lassan elcsendesedtek. Nem azért, mert megoldottam volna a problémát. Nem jutottam el a végső felismerésig, és nem találtam olyan nézőpontot, ahonnan az összes tükör egyszerre láthatatlanná vált volna.
Egyszerűen csak sört ittam.
És ez most elég volt.
A korsó alján már csak kevés ital maradt. Felemeltem, kiittam, aztán letettem a pultra.
– Na – mondtam.
A szó nem jelentett semmit különösebben.
A csapos elvette az üres poharat.
Én pedig hazamentem.
Másnap reggel, amikor újra bekapcsoltam a laptopot, a gép megkérdezte, hogy vissza szeretném-e állítani az előző munkamenetet.
Elolvastam a kérdést.
Aztán a „Nem” gombra kattintottam.
És ezúttal nem írtam hozzá magyarázatot.
István, István, ne lopd el a munkám!