Hétköznapok hősei

   9-12 fejezet

        9. fejezet

Egy idegen (bárki) megismerése

 A jelenben (néhány héttel később).

Aznap reggel kicsit később ébredtem, Lapika már nem volt otthon – Biztos megint az utcán ücsörög – villant át az agyamon – na nem baj, úgy is megyek a boltba, majd meglátogatom.

Érdekes fazon ez a Lapika, számomra hihetetlen dolgokat mond, mégis ha többször átgondolom, akkor van benne ráció. Minél többször gondolom át, annál több igazságelemet pontosabban „miért ne lehetne így” elemet találok Lapika elméleteiben.

A boltba menet Lapika lépcsője felé mentem, szerencsém volt, ott gubbasztott. – Te sem tudsz otthon maradni - szólítottam meg kissé szemrehányóan. Bár borús szürke idő volt, de Lapika kivételesen jó kedvűnek látszott. Egy amolyan félmosolyos egymást vidáman cikiző beszélgetés alakult ki.

- Tudod Lapika, ma reggel is a képtelen meséidre gondoltam.

- Arra, hogy amitől félek, az megvalósul?

- Nem arra. Hanem arra, hogy te látod az emberek auráját és ebből megállapítod, hogy milyen emberek, sőt azt is mi vár rájuk a másvilágon.

- Ez a lényeg, de azért ez így pontatlan. Látom az auráikat, mert három van, és vannak még lélek rejtett bugyrai, vagyis az önhazugságok. Azt tudom megmondani, legalábbis én úgy hiszem, senkit nem akarok meggyőzni, hogy jelenleg milyen érzésmező vár a másvilágra távozó lelkükre, mely különböző mintázatok rezgése, lesz. Pontosabban ebből keletkezik a test nélküli standard öröm, vagy fájdalomérzés. A jelenlegi állapotot mutatják az aurák, mert ez életük végéig még változhat, sok jót, vagy rosszat tehetnek még.

- Na, jó, ha ez nemcsak blöff, akkor bizonyítsd be.

- Bizonyítsam be? – mégis hogyan?

- Nézd Lapika ott megy az a nő, mondd el, mit gondolsz róla. Én pedig utána megyek és megpróbálom kikérdezni.

Lapika helyeselt:

- Ő jó lesz, mert ő is a közeli boltba jár, ahová te is, most is oda tart.  Tehát utána tudsz menni és ügyesen talán sikerül kikérdezni.

- Akkor mondd.

- Na jó, ő egy nagyon jóindulatú, kedves emberszerető nő. Békés nyugodt családi életet él, szerintem két gyereke van. Vallásos, misére jár. De van egy sötét oldala az életének, talán a munkája. Arra tippelek, hogy a munkája nem hasznos, sőt. Vagy, a politikai nézetei károsak. Esetleg mindkettő. Ugyanis az összesítő puttony-aurája inkább sötét, de semmiképpen sem világos, vagyis nem pozitív.  És van önhazugsága is. Akkor menj és kérdezd ki.

- Mégis hogyan?

- Ez egy jóindulatú ember kérhetsz tőle pl. ennivalót. Kérj tőle segítséget. Ha segítséget kérsz és udvarias vagy, akkor meg fog nyílni.

Utána mentem valóban a boltba ment. Én most nem vásároltam, csak távolról figyeltem, aztán kijáratnál vártam.  Egy idő után meg is jelent én pedig mellé léptem.

- Elnézést hölgyem, hogy így ismeretlenül megszólítom, de nem tudna két kiflit adni, vagy talán pénzt, nem nekem lesz, hanem hajléktalan barátomnak.

A fiatalasszony először meghökkent, de éppen tegnap beszéltek gyülekezetébe, az adományozás fontosságáról, így befogadó lélekkel kérdezte:

- És ki a maga hajléktalan barátja.

- Itt az utcában két sarokkal feljebb szokott dekkolni.

- Ó hát őt én ismerem látásból. Tudja, mit van nálam két kifli úgy is arra megyek, majd odaadom neki, mondta viszonylag kedvesen. 

- Elkísérhetem hölgyem, én is arra megyek.

- Hátha magának ez fontos, nekem mindegy.

Menet közben folytattam a beszélgetést:

- Szégyellem, hogy nincs pénzem, de én most munkanélküli vagyok. Szerintem ön tanárnő ránézésre.

- Nem nyert, a tévében dolgozom.

- Melyik tévében biztos érdekes munkája lehet.

- Az állami tévében és műsor szerkesztő-vágó vagyok.

- Az aki a sötét szobába figyeli a monitorokat és váltogatja a képeket.

- Pontosan, maga nagyon tájékozott.

- Fogadom, hogy kulturális műsorokkal foglalkozik.

- Nem egészen inkább mindenfélével, gyakran a hírműsor osztálynak dolgozom.

- Ahol a politikai műsorokat, riportokat készítik?

- Pontosan.

Közben az első sarokhoz értünk, eszembe jutott, hogy már nincs sok időm kikérdezni.

- Elnézést, hölgyem nem akarok tolakodó lenni, de ha esetleg valótlanság hangzik el a tévében, az önt nem zavarja?

Erre furcsán nézett rám, de azért válaszolt:

- Nézze ez a munkám.  Én csak a munkám végzem, nem én dolgozom ki a koncepciót. Én egy munkát végzek, amit ha nem én, más csinálná meg. Amúgy is azt gondolom összességében azért hasznos munkát végzek, végzünk. Azért nagyon sok embernek adunk információt.

- Igen, de tudja ez a jelenlegi kormány,…. és ez a tévé mégis ennek a vezetésnek a nézetét képviseli, és hatalmát erősíti.

Itt idegesen vágott közbe:

- A másik oldal sem lenne jobb, nézze, én nem politizálok, nem ásom bele magam a részletekbe.

- Nem is megy szavazni?

- Dehogynem, azért annyira nem vagyok annyira hűtlen, lojalitás nélküli, hogy ne a mieinkre szavazzak.

- Elnézést a személyeskedő kíváncsiságért, lefogadom, hogy magénak vannak gyerekei és boldog családi életet él.

- Ez így van, …. és itt a válasz a kételkedésére, -  van érdekes, jól fizető munkám, én és a férjem jó, gondoskodó  életet tudunk biztosítani két szép, okos gyerekünknek. A többi csak mellékes, nem nagyon fontos. Azt kívánom önnek, hogy ilyen élete legyen, sikerüljön ilyen életet kialakítani – mondta ezt már nyugodtan, szinte már lelki fölénnyel, prédikáció-szerűen.

Ekkor értünk Lapika elé, a hölgy mosolyogva nyúlt a szatyrába és büszkén adta át a két kiflit Lapikának:

- Fogyassza egészséggel – aztán elment.

Mi pedig ott maradtunk megbeszélni a történteket.

Én kezdtem:

- Azon gondolkodtam, hogy vajon ő tett jót veled, vagy te tettél jót vele, mert most megnyugodhat, hogy a mai jótéteménye le van tudva.

Lapika csak somolygott

- Na és mire jutottál, jól mértem fel ez a nőt, vagy sem?

Magamban el kellett ismernem nagyjából igaza lett, de dicséret helyett inkább elmondtam mi történt miről beszélgettünk.

Lapika csak bólogatott.

- Igen nagyjából erre számítottam.

 - Komolyan azt gondolod, hogy a hitvány vezetést szolgáló munkája miatt, akár mennyországba jutása is kétséges. Hiszen egy kedves jóindulatú, vallásos adakozó gyerekeit gondosan nevelő emberről van szó. És akkor a munkája miatt szenvedős élete lehet a másvilágon?

- Nemcsak a munkája miatt. Persze a munka hasznossága is sokat számít. De ennél is fontosabb hogy milyen közéletet, vagyis milyen rendszert, milyen vezetést támogat. A magukat közömbösnek mondók, a „nem politizálók” is gyakorlatilag támogatnak egy rendszert egy vezetést. Például úgy, hogy gyakorlatilag követik a meglevőt, nem próbálnak újítani. Hallgatás, követés, szófogadás egyenlő a belegyezéssel, illetve a támogatással.  Tulajdonképpen nekik is ugyanaz az alapvétkük: nem gondolják át alaposan az élet nagy kérdéseit. Felületesen önzőn gondolkodnak, élnek. Mert ha az emberek ezt alaposan átgondolnák: „én miben tudnék segíteni az embertársaimnak”, akkor rájönnének, rendkívül fontos, hogy milyen rendszert, milyen vezetést támogatnak. Ha pedig még alaposabban átgondolnák, akkor valószínűleg rá is jönnének, hogy melyik az a rendszer, az a vezetés, amelyik viszonylag legjobb. Viszonylag legjobb maguknak is és az embertársaiknak.  Ugyanis erre sem nehéz rájönni: hosszabb távon a közösségi érdek fejlesztése megtérül, illetve többnyire egybeesik az egyéni érdekkel.

Mindez nagyon fontos az élet, a társadalom szempontjából, márpedig a másvilági ítélkezés-mechanizmus a fontosság függvényében, az érzések alapján méri a jótettet és a rosszat.

- És azok az érvek, amiket elmondott, hogy a politika kevésbé fontos, mint a hit, mint a család boldogulása…., szóval ezek nem számítanak?

- Abból a szempontból megértem és a „felsőbb ítélkezés” is megértheti ezt a kis hölgyet, hogy félre van vezetve. A társadalom minden oldaláról minden fórumából akár az oktatásból, akár a közfelfogásból akár a médiából, szóval mindenhonnan, ha nem is szó szerint, de szellemiségében azok a felfogások áradnak, amiket ez a nő is hangoztat. Pontosabban sem gyerekkorban sem később, szinte sehol nem jelenik meg azon üzenet, hogy fontos a társadalmi aktivitás, hogy nagyon nem mindegy, milyen vezetés, milyen rendszer van hatalmon. Senki nem figyelmeztet, hogy a politikai választás fontosabb, mint az, hogy mennyire vagyunk a saját kis környezetünkben, jók adakozók.

- Na és ama érv, hogy ő csak a munkáját végzi. Hozzátéve azt a munkát is valakinek el kell végezni. Illetve, ha nem ő, akkor más megcsinálja.

- Éppen magad mondtad a cáfolatot, - nem feltétlen kell az ártó munkákat elvégezni. Gyakorlatilag viszont arról van szó, hogy minél nehezebben tudja a diktátor beszervezni a segítő kis-csavarokat, annál kisebb gyengébb lesz a  birodalma. Tehát van ellenállási lehetőség. A kis-csavaroknak is és azok viselkedésének is van jelentősége.  Nemcsak az aktív kis-csavarok, de még a közömbösök, a politikától elzárkózók is fájdalmasabb másvilági érzésre számíthatnak. Ugyanis bennük van egy adag empátia-hiány, szolidaritás-hiány, szeretet-hiány.

- Szerinted az aktivitás pozitív? Na és a téves eszmék ürügyén folytatott gyilkos harcok? Egy csomó esztelen harc a közérdek érdekében pusztított és gyilkolászott. Egyáltalán honnan tudod, hogy neked van igazad? Mindenki azt hiszi, hogy neki van igaza.

- Hű ez most, jó sok kérdés – méltatlankodott Lapika, de folytatta -  A kulcs a jóindulatú alapos átgondolás. Először is, aki jóindulatúan alaposan átgondolja, az nem juthat el a pusztításhoz gyilkoláshoz, a támadáshoz, a hódításhoz még kevésbé. Tehát aki erőszakhoz folyamodik, nem konkrét önvédelemből, hanem vélt társadalmi érdekből, annak lelke mélyén vagy az önzésből, gonoszságból több a kelleténél. Vagy fenemód felületes, buta. A legtöbb téves eszme, csak ürügy, a mögöttes cél mindig a hatalom és a vagyon.

Azért ritkábban vannak jogos, jóindulatú védekező jellegű harcok is. De a jóindulatú küzdelemnek vannak határai.

Többnyire azonban a hősiesség, népmentés csomagolásba teszik az aljas önző harcaikat.   Jól mondtad ezek az emberek csak ürügyként használják a közérdeket. És sajnos az emberek képesek maguknak is hazudni. De a lélek mélyéről jövő sugárzás nem csal, ez motiválja a cselekvést, és ezt méri az ítélkező mechanizmus.

- A múltkor a közömbösöket szapultad, most pedig a politizálókat, csak ne kavarodj bele Lapika.

- Hol itt az ellenmondás? Mindkettő rossz út, amennyibe téves, önző, netán felületes politizálásról van szó. Ismered a mondást: sok téves út van, de csak kevés út vezet az igazsághoz. Ha közömbös vagy, ha nem törődsz a társadalommal az is rossz út és az is, ha felületes vagy, az is ha elfogult gyűlölködő vagy, az is  ha a jelen önzőség irányít, és még sorolhatnám.

- Honnan tudhatom, hogy egyáltalán nekem van igazam?- kérdeztem

- Nem tudhatod, én sem tudhatom, csak annyit tudhatok, hogy nagyon sokat töprengve, magammal is vitatkozva, lelkiismeretesen fáradtságot nem kímélve többször átgondoltam, mi az igaz, mi a jó.  Azt is tudom, hogy próbálok jóindulatú és elfogulatlan is lenni. Azt is tudom, hogy nagyjából ismerem az igazság-felismerés és a hazugság-felismerés alapvetéseit.

- Én akkor sem tartanám igazságosnak, ha ez a másvilági  fikció valóságos lenne,…. erkölcsi ízlésbeli dolgokért súlyos büntetést kiszabni. Hogyan lehetne ártalmas ez a hölgy mikor nem irigy, nem önző, nem kapzsi nem kevély, ha mindenki ilyen lenne, akkor egy nagyszerű boldog társadalom – vitatkoztam továbbra is Lapikával.

- Az embereknek meg kell érteni, az embereknek való ártás, vagy éppen az embereken való segítés, tehát hogy milyen ártalmasak, hasznosak, jóindulatúak vagyunk nagyobb része, de legalább a fele, a társadalmi aktivitás keretein belül történik. Meg kell érteniük, rendkívül fontos, hogy milyen társadalmat építenek, építünk. Valahogy meg kellene szabadítani az értelem csatornáit eltömítő frázis-vattacsomóktól. Olyan frázisoktól, mint; nem fog itt semmi változni. Vagy a politikánál fontosabb az egészség a család a munka, a tisztesség, a kultúra. Csakhogy silány társadalmi környezetben hiába erőlködsz, alig tudsz tenni, a felsorolt fontos dolgokért. 

- De hát te megad mondtad, az embereket átverik, illetve olyanok, amivé az oktatás a tájékoztatás a társadalmi környezet alakítja őket.   Vagy olyanok, mint amilyennek születtek. Akkor nem igazságtalan, hogy ilyen szigorú büntetést kapjon, egy olyan vétségért mely nem szerepel az ismert bűnök között?

- Csakhogy van saját akarat. A másvilági igazságszolgáltatás e tekintetben olyan, mint a földi. Nem igazságtalan, mert akinek van szabad akarata, önálló tudata, az képes átgondolni tetteinek következményét.

- Ha egy ilyen kedves jóindulatú hölgy ilyen súlyosan bűnhődik, mi lesz a sorsa mondjuk a hazudó médium főszerkesztőjének? Vagy a rossz hatalom miniszterének? Netán a zsarnok miniszterelnöknek?

- Nagyon súlyos büntetés, hiszen végső soron, áttételesen óriási kárt, szenvedést, okoztak. Akár a pokolbéli szenvedést is kaphatnak, persze nem ördögök fogják őket tűzön sütögetni, hanem valamiféle összesített ötvözött fájdalmas érzést fognak másvilági létükben átélni. 

- A te fikciód szerint az emberek fele, csak azért mert hiszékeny, mert nem kap rendes oktatást, vagy, mert születetten kicsit önzőbb, vagy csak közömbös, mehet a pokolba.

- Azért pokoli érzést csak kevesen érik el, de a mennyországot, a folyamatos boldogságot is kevesen. A többség közepesen erős kellemes, vagy kellemetlen ötvözött érzésbe fogunk leledzeni sokáig, évekig.

Azt látni kell, hogy azért ez a mechanizmus, azzal, hogy a lélek mélyén levő érzéseket figyeli, méri az önhibát is. Tehát ha valakit, igazából átvernek, annak még a lelke lehet jóindulatú. De ha valaki szinte hagyja magát átverni, annak a lelkével is baj van. 

 A te puttony-aurád most a közepesnél világosabb, tehát a mai állás szerint rád a közepesnél kicsit kellemesebb érzés vár a másvilágon. A hölgy aurája jelenleg a közepesnél sötétebb rá a jelenlegi állás szerint a közepesnél egy kicsit kellemetlenebb érzés vár a másvilágon. De ha például rájön, hogy rossz hatalmat támogat és változtat, akkor sokat javíthat a másvilági érzésvilágán.

-  És a tiéd?

- Sajátomat nem látom. De térjünk vissza az eredeti vitánkhoz. Eltaláltam, hogy békés jóindulatú emberszerető családszerető hölgy két gyerekkel. De azt is mondtam, valami elsötétíti a puttony auráját, valószínűleg az ártalmas munkája, ill. a politikai szimpátiája.

- Volt, amit eltaláltál, de ez a sötétebb aura és annak, okainak magyarázata, számomra nem bizonyított.

- Lapika elmosolyogta magát és csak annyit mondott:

A látó nem tudja bebizonyítani a vaknak hogy az ég kék, a fű zöld.

A hosszú beszélgetés nem gátolta Lapikát hogy este ne jelenjen meg, és ne folytassa a történetét.

A hosszú beszélgetés nem gátolta Lapikát hogy este ne jelenjen meg, és ne folytassa a történetét:

   10. fejezet

    Rudi „családja”

 39 évvel korábban (párhuzamos világ)

- Rudi igazi családjáról még keveset beszéltem – kezdte aznapi történetét Lapika, majd folytatta:

- Bár kérdés; melyik az igazi, a vér szerinti, vagy ahol szeretik? Itt most a vér szerinti családjáról lesz szó. Rudi élete kezdett teljesen kettészakadni. Amilyen boldog volt a kis házban, annyira boldogtalan a másik lakásban, amit csak csúfolódva lehet otthonnak nevezni. Leginkább kedves beteg húgijának Éva állapota aggasztotta, aki csak sorvadt és fogyott, testileg is lelkileg is. A rák lázadó seregei támadták egész szervezetét. Több helyen támadtak, a lány szervezete, pedig védekezett, de mindez nagyon fárasztó, rossz közérzettel járó, ráadásul vesztésre álló harc volt. Az ágya végén gubbasztva tanulással próbálta elterelni a figyelmét, de nem nagyon sikerült.

A másik lány kövérkésen elhanyagoltan pökhendin most is megtalálta:

- Gyere már segíts krumplit pucolni, egész nap mereszted a feneked. Semmi értelme a fejtömésnek ezt te is tudod.

A beteg szelíd lány csak hallgatott, de Rudi felcsattant:

- Hát te aztán egy igaz banya vagy, hogy mondhatsz ilyeneket, nincs benned sajnálat megértés ?

- Miért azt hiszed nekem talán könnyű, itt főzök, teregetek, kulizok, semmit sem ér az életem. Én is mehetnék szórakozni, én is lébecolhatnák, de nem tehetem.

Rudi ledöbbent, mintha az anyját hallotta volna, ugyanezeket a mondatokat hajtogatja, naponta sőt óránként. Pedig nincs is genetikus kapcsolat anyja és Margó húga között.

Ezt a lányt testvérének, húgának tekintette bár annyi idős volt, mint ő, sőt egy évvel idősebb volt, 14  év körüli,  - pedig igazából nem is voltak testvérek. Margó a kövér vasutas előző házasságának a terméke. Bár nem beszéltek erről, de ahány gyerek, annyi apa. Rudi apjáról szinte semmit se lehetett tudni, voltak olyan elszólások, hogy, az apja egy meghalt katona, de anyja ezt soha nem erősítette meg.  A beteg hugica Éva apját ismerték, néha megjelent. Tőle elvált az anyja, a férfi vidékre költözött és másik családot alapított. Már amennyire egy ilyen meglehetősen határozatlan ember képes családot alapítani. Éva a beteg hugi anyai ágon féltestvére volt Rudinak. Ahogy a kis öcsikével is anyai ágon féltestvérek voltak, mert az öcsi, a Totykó-Lacika pedig anyja és a kövér vasutas közös gyermeke.

Mindezt percek alatt végiggondolta, majd válaszolt:

- Idefigyelj Margó, még sajnálnának is, ha nem tudnám, te éppen ezt az „áldozati” életet élvezed leginkább. Mehetnél szórakozni, de akárhányszor hívtalak múzeumba, moziba, bárhova nem jöttél. Jó elismerem, ebben a családban mindenkinek egy fokkal nehezebb az élete, mint más átlagos családban, de azt senki nem tiltja meg, hogy néha egy könyvet vegyél a kezedbe, néha szólj néhány kedves szót a testvéreidnek,…. nem teszed, te pont ezt a morgós életet szereted.

- Nem erről van szó – vágott vissza a lány, miközben húsos  karjával nagyot csapott az asztalra  - arról van szó, hogy ebben a családban vannak dolgos emberek, és vannak a lusta álmodozók. Vannak a semmittevő herék, a másokat kihasználók.

- Te most miről beszélsz.

- Csak arról tesó, hogy azért az alma nem esik messze a fájától. Te ugyebár lenézel engem és az apám, de lehet, hogy magad táján még több lenézni való van.

- Nem tudom, miről beszélsz, nyögd már ki a lényeget.

- Nem mondom el, megígértem apának is, hogy erről nem beszélek, - és neked sem akarok rosszat.

- Kösz, nem akarsz rosszat, de éppen ezzel a rejtegetéssel hagysz a kétségek mocsarába – mondta Rudi

Margó nem szólt, csak biccentett a fejével, jelezte, menjünk ki.

Kinn az udvar egyik sarkában így folytatta a lány, látszólag tesójával együtt érzőn, de azért a kárörvendő érzés, rezgés ott lapult a közlés mélyében:

- Csak neked akarok jót, azért árulom el: a te apád nem volt katona. Hanem a sokat emlegetett szemét ember volt, akarod tudni ki?

- Persze most már mondd el

- Szerinted hogy hívnak téged?- kérdezte a lány.

- Tóth Rudolf, a Tóth nevet az általam ismeretlen apám után kaptam.

- Csakhogy ez hamis, téged igazából Mátyás Rudolfnak kellene nevezni.

- Nem értem, miről beszélsz? – kérdezte megdöbbenve Rudi

- Arról, hogy az alpolgármester, Mátyás György a te apád, tesókám, tudod, aki még mindig uraskodik, gazdagodik, családja van, de sem neked, sem anyádnak egy karácsonyi üdvözlőlapot sem képes küldeni.

- És mindezt honnan tudod kedves tesókám?- kérdezte Rudi gúnyosan.

- Anya árulta el.

- Anya mondott valamit, és akkor mi van?

- Ja és itt van ez is, anya bibliájából esett ki – szólt Margó és nyújtott át Rudinak egy meglehetősen régi megviselt fényképet. A képen egy fiatal mosolygó terhes nő volt, kétségtelenül anya, aki fejét egy harminc év körüli férfi szintén mosolygó férfi vállára hajtja a fejét. A kép hátulján pedig egy felirat: Első babánkat várjuk Gyurival.

Rudi elsápadt és elfordult. Tudta, érezte, hogy mindez igaz.

A lány is sarkon fordult, elindult, a szája szögletében a sikeres bosszú mosolya bujkált.

 - Lapika itt elhallgatott, én már sejtettem, hogy befejezi az aktuális részt, nem bántam, mert nekem is csukódott már szemem, de aztán egy gondolat belém hasított.

Lapika elhallgatott én pedig megszólaltam:

- Na álljon meg a gyászmenet, engem Mátyás Mártonnak hívnak, de én nem ismerek semmiféle Mátyás György alpolgármestert.

- Erről már beszéltem, nem? Apádat nem Mátyás Györgynek hívták?- kérdezte Lapika.

- De igen, de ő kiskoromba meghalt.  Mennyi lehetettem,….. kettő vagy három. Alig emlékszem rá.

- Talán ez a történet másik eseménysíkba, egy párhuzamos világba történt – mondta Lapika.

- Párhuzamos világba? Ez most egy újabb züm-züm.

- Gondold, aminek akarod, de ne légy felületes, sem előítéletes. Csak akkor gondolj valamit vagy cáfolj, akkor higgy, vagy tagadj, ha azt a dolgot legalább tízszer átgondoltad. Több hónapon keresztül tízszer-százszor - mondta Lapika. Talán vannak párhuzamos világok, melyek között némely helyen bizonyos életek környékén, például Mátyás György és gyerekei körül van valamiféle átjárás.

- Hűha, ne haragudj Lapika de ez nekem már túl sok.

- A világ végtelen nem? Most pedig megyek a másik életembe – fejezte be a beszélgetést Lapika.

Én azonban ezt sem hittem el, kétkedően csóváltam a fejem. Úgy voltam Lapika elméleteivel, látható aura, másvilági ítélkezés, most meg ez az eseménysík-átlépés, hogy hittem is, de még nem is, inkább; nem hittem. Így vagyok a földönkívüliekkel is. És tálán istennel is így vagyok. Elég erősen kételkedem, de nem zárom ki, inkább csak reménykedem. 

Szóval zavarban voltam, sőt még most is, mindig zavarban vagyok. Ember vagyok, keveset tudok. Fáradt vagyok.

Lapika is fáradtan kelt fel a fotelből, és köszönt el a szokásos módon:

- Elfáradtam, megyek, lefekszem, átrepülök a másik életembe.

    11. fejezet

 Nóra a fiatal nő.

A jelenben (néhány héttel később).

Lapika néhány héttel később egy fiatal nőt hozott a házba.

Igazság szerint, nem teljesen váratlanul, mert már vagy két hete lejárt Lapikához az utcára, persze észrevettem, együtt ücsörögtek Lapika lépcsőjén és jól elvoltak egymással, egymás mellett.

Ezzel együtt majd lefordultam a székről, amikor Lapika beállított a fiatal nővel.

Számomra ez az egész rendkívül fura volt. Egyrészt egy ilyen fiatal egészséges csúnyának sem mondható nő miért nem dolgozik? Ha nem is dolgozik, miért nem egy hozzá illő férfival barátkozik. Mit keres egy olyan idősebb férfi mellett, mint Lapika. De Lapikát sem értettem, nem egy nőcsábász fazon, miért megy bele ilyen a kapcsolatba. Most meg ráadásul ide is hozta a házba ezt a Nórát. Mert az hamar kiderült, hogy Nórának hívják a fiatal nőt. Bejöttek a házba, köszöntek eztán eltűntek Lapika szobájába. Én csak elmosódó beszélgetéseket, férfihangot, női hangot hallottam, mást nem. Udvarias emberként, bár majd szétvetett a kíváncsiság és a düh, nem kérdeztem: – mit keresnek itt, miért nem szóltak, – nem zavartam őket. Éjjel is maradt, aztán reggel együtt mentek Lapika betonplaccához „csövezni”.

Én még utána kiabáltam Lapikának: - mikor folytatjuk a ház felújítását? – de nem válaszolt. Általában minden este együtt jöttek haza, és eltűntek a szobájukba. Aznap este azonban kijöttek és Lapika azt mondta: - Nóra főz valamit nekünk.

Nóra pedig nekiállt ügyetlenkedni, segítettem neki, ketten azért csak összehoztunk egy nagy háromadagos kolbászos tojásrántottát. Volt időm jobban megnézni. Arányos teste volt, a viszonylag hosszú barna haja csak úgy lányosan, egyszerűen lefésülve, vastag, de szép ívű szemöldök, és sűrű szempilla keretezte barnás szemét. Összességében akár szépnek lehetett volna mondani, de volt az arcában, vagy a tekintetében valami furcsaság disszonancia, ami nyugatalító volt.   

Mikor kettesbe voltam Lapikával, akkor megkérdeztem: 

- Mire véljem a hölgyet?

 Ő csak annyit válaszolt: - Megkért, hogy itt lakhasson, máshol nem tud.

– De azért szólhattál volna – nehezteltem.

Valójában nekem sem volt különösebb kifogásom, mert azért mégis egy kis változatosságot, egy kis női hangulatot hozott a ház életébe.  Jó volt nézni egy fiatal nőt, a mozgását, az alakját, ahogy tesz-vesz, néha még beszélgetni is odaült közénk.  Húsz év körülinek néztem, de még így utólag sem tudnám jellemezni. Néha olyan semmilyen volt, kiismerhetetlen, máskor meg változékonysága miatt lett kiismerhetetlen. Változékony, hol ilyen, hol olyan. Volt, hogy kedvesen lebegett az edények között, volt, hogy szinte egymáshoz csapkodta azokat.

Az irántam való szimpátiája is hasonlóan kiismerhetetlen volt. Néha a meleg barna szemével szinte simogatott, máskor meg dühösen villant rám, legtöbbször számomra ok nélkül. Hol kedvesen csevegett, hol csak visszamordult. Eleinte azt gondoltam, hogy a velem szembeni érzelemhullámzásának én vagyok az oka, csak nem látom tisztán, mivel bántom meg. Szóval próbáltam racionalitást találni, illetve magamban kerestem a hibát. Aztán eszembe jutott, lehet, hogy szinte mindegy mit teszek, a hangulatváltozásai belülről jönnek. Vagy olyan apró momentumok váltják ki amit én képtelen vagyok észrevenni. Tipikus női szeszély, sőt még annál is nőibb, pedig milyen fiatal. Úgyhogy egy idő után lemondtam az okok megfejtésről is, és az aggályoskodásom is elpárolgott.

Esténként pedig mentek lefeküdni. Én pedig a fülemre húztam a párnát, mert azon agyaltam, füleltem, hogy mit csinálhatnak, van e szex, és az milyen?  De a „kit érdekel az ő dolguk, ha jól esik” erőltetett felsőbbrendűség legyőzte a kíváncsiságom.  Csak beszédfoszlányok szűrődtek ki.

Nem akartam hallani, erőltettem becsuktam a szemem.

Majd kinyitottam szemem és ott állt a mosolygós kislány.

Hideg borzongás futott át rajtam, bár tudtam, hogy mi fog következni: meggyullad, a hálóinge elkezd égni, majd  lángok borítják be a kislányt, mint akit máglya-halálra ítéltek, de ő tovább mosolyog, majd eltűnik. Eltűnt én pedig megkövülten bámultam, aztán valamilyen akarat, erő szólított, ki kellett mennem az udvarra az ott álló öreg gesztenyefához. Felnéztem a susogásra, lehet, hogy ott lakik, mintha valaki valóban sóhajtozna,…….. leültem a fa tövébe és csak bámultam a lombok közé.

   Nóra ide, - Nóra oda, Lapika szokásai nem változtak.  Egy hét után újra megjelent, kopott fotelébe telepedve, pipáját szipákolva tovább mesélte a történetét.

Pár perc múlva Nóra is megjelent, a szőnyegre kucorodva hallgatta Lapika reszelős hangját.

   Nóra ide, - Nóra oda, Lapika szokásai nem változtak.  Egy hét után újra megjelent, kopott fotelébe telepedve, pipáját szipogtatva tovább mesélte a történetét.

Pár perc múlva Nóra is megjelent, a szőnyegre kucorodva hallgatta Lapika reszelős hangját.

   Egy hét után újra megjelent, kopott fotelébe telepedve, pipáját szipákolva tovább mesélte a történetét.

Pár perc múlva Nóra is megjelent, a szőnyegre kucorodva hallgatta Lapika reszelős hangját:

  12. fejezet

   Ez már igazi repülés

39 évvel korábban (párhuzamos világ)

- Ebben a részben a repágy  első fontos repüléséről beszélek – kezdett mondandójába Lapika majd folytatta:

 Judit Rudival már repkedett volna a kerten kívül is, de Jocó nem engedte, még nem készült el teljesen az álcázó berendezés.

Bár ez a berendezés talán kissé túlzó kifejezés. Tulajdonképpen két féle szövet (függöny-sor) vette körül a repágyat.  Az egyik az éjszakai, ez majdnem fekete, sötétkék anyagból volt, a repágy alját és négy oldalát takarta el. A repágy tetején többek között napelemek voltak. A nappali álcázás már bonyolultabb volt, a repágy körüli függönyök színe világos keki, vagyis szürkés-zöldes-kék volt, de Jocó a következőt találta ki. Minden oldalon egy kamera vette a héttérképet, (az adott oldal melletti, mögötti tájat)  és ezt a háttérképet rögtön egy kivetítő (projektor) belülről rávetítette a szemközti függönyre, a világos keki színű vászonra. És ez történt mind a négy oldalon. A repágy feletti képet pedig a repágy alján levő vászonra vetítette egy projektor.  Tehát a repágy minden oldalán az a kép jelent meg, ami azon oldal mögött volt. Például a repágy egy sárga ház előtt repült el, de a másik oldalon fák voltak, akkor, ha valaki a házat nézte, és előtte repült a repágy, akkor a repágyon is a ház képe, méghozzá a megfelelő részlete jelent meg. Viszont ha az erdő felé nézett a szemlélő, akkor a repágynak azon oldalán, az erdő képe jelent meg. Szóval a repágy szinte eltűnt a háttérben, mert a mindig a mögöttes háttér jelent meg a repágy látott oldalán, elején.

- Ezt nevezik mimikri álcázásnak – mondta Jocó – amikor a kertben tesztelték az álcázást.

Persze nem volt tökéletes, de a felületes átlagos szemlélődő többnyire, mondjuk tízből kilenc esetben, nem vette észre a repágyat.

Viszont az álcázás, egyben eső elleni védekezés korlátozta a kilátást, főleg a vezető kilátását. Ezért működő álcázás idején vezető látószögét úgy tájolták be, hogy előre szabad szemmel jól látott, de a baloldalt is látta, és további nyílásokon, valamint három tablett nagyságú monitor segítségével minden oldalt belátott. Úgy ült, hogy a fejét ki tudta dugni oldalt felül, és elől, hozzátéve, hogy ekkor az előre-irány is megváltozott. A repágy előre, hátra, sőt oldalra is egyforma könnyedséggel mozgott, ez volt a hatalmas előnye.

- Akkor most már tehettek néhány kört a környéken, de aztán semmi vadulás – mondta Jocó.

Judit és Rudi pedig elindultak, csodálatos volt, ahogy a délutáni szürkületben, a kertvárosban, a lakótelep szélén a villanegyedet is érintve repkedtek, többnyire a kertek, házak felett elkerülve az utcákat. Szabadnak érezték magukat, csak a fejüket dugták ki a függöny mögül, és csak bámultak csodálkoztak, a repülő madár érezheti így magát.  Valóban övék volt a tér, övék volt a világ, legalábbis úgy érezték. Élvezték, hogy felülről mindent láthatnak, de őket senki sem láthatja. 

Nem lehet tudni melyikük, ötlete volt, hogy ahhoz a házhoz repüljenek ahol az alpolgármester és családja lakott. Mindketten meg akarták nézni közelebbről azt a kétemeletes, régebbi, de átépített villát, persze nem a ház érdekelte őket, hanem a család élete.  Ez a villa az utcáról nem látszott, egy nagyobb kert hátsó felében állt.

Mindketten kíváncsiak voltak erre a családra, hol élnek, hogy élnek, - csak a kíváncsiságuk oka volt más. Részben más, mert azért egyféle haragot, bosszúvágyat mindketten éreztek. Szóval a ház felé kanyarodtak és csak pár méterrel a ház előtt repültek el, mindent jó megfigyelve.

Még tettek egy jó nagy cikkcakkos kört a környék felett mielőtt hazarepültek volna. Otthon Jocó, aki saját kis adórendszeren keresztül követte a repülésünket enyhén szólva nem dicsérte meg őket.

- Énnél azért óvatosabb repülést kérek,….. és azt a házat lehetőleg kerüljétek el - mondta szigorúan, de aztán megenyhült – Na ilyenre gondoltál, amikor kislány korodba arra kértél, hogy csináljak neked repülő ágyat? – fordult Judit felé.

 Judit sírva-nevetve, a boldogság hangján válaszolta:

- Pontosan erre gondoltam, fantasztikus dolog szállni, csodás vagy Apci.

Judít és Rudi következő repülése hetekkel később történt.

De a repágy addig sem tétlenkedett. Judit és Jocó időnként repült, például az aktuális iskolai vizsgára is azzal mentek. Az iskola kertjében Judit kiszállt átült a kerekes székbe, azután Jocó távirányítással leparkoltatta a repágyat egy elhagyatott lapos tetejű épület tetején. Hazafelé pedig mindezt fordítva csinálták.

Judit és Rudi viszont az egyik este, egy kis sétarepülést tervezett, – „este még nem is repültünk” – apropóból. Jocó nem volt képes nemet mondani, elindultak. Nem kellett összebeszélniük, hogy a repágy az alpolgármester háza felé kanyarodjon. A fák rejtélyesen susogtak a sötét kertben, viszont a ház szinte minden ablaka világított. Mintha a benti meleg fények harcoltak volna a kinti sötét szellemekkel, a lombkoronák és árnyékaik, mint ólálkodó szellem-óriások imbolyogtak.

A második emelet előtt repültek lassan az ablakon benézve mindent láttak. A sötét függöny mögül fejüket kidugva bámulták a szoba fényeit, lámpáit, bútorait, és benn levő gyerekeket. Akik már nem is voltak annyira gyerekek, főleg a lány, csinos érett fiatal tizenhat év körüli hölgy volt, az ágyon feküdt és olvasott. A képernyőt bámuló fiú pedig korban és magasságban is kisebb, mintha valamit írt volna. Rudi nem akart a falnak ütközni ezért felettébb figyelmesen irányított. A repágy baloldali függönyét fel is húzták, karnyi távolságban ott volt előttük az ablak.

- Kapcsold be a stoppoló stabilizálót – mondta Judit. A stoppoló stabilizáló a repágy ama funkciója volt, amelyik egy helyben tartotta a repágyat anélkül, hogy bárki is kezelőszervekhez érne. Egy darabig csak bámulták az ablakon keresztül az idegen lakás dolgait, inkább csak a hangulat érdekelte őket – Hát így élnek ők?

Aztán Judit váratlanul bekopogott az ablakon. Látták, ahogy a bentiek megriadnak, csodálkozva néznek az ablak felé. Aztán a fiú odajött az ablakhoz kibámult majd kinyitotta.

- Psszt – mondta Judit – ne kiabálj, bár azt nem bánom, hogy megijedtél. Akkor már nagylány is odajött, látszott rajtuk, hogy az elképedési leblokkolás határán állnak.

 - Nem kell beijedni, mi is gyerekek vagyunk – szólt be az ablakon Judit.

- Ki vagytok, mi ez a szerkezet? – kérdezte a nagyobb lány.

 - Én Judit vagyok, ő pedig Rudi, de ezek a nevek úgysem mondanak semmit nektek - szólt Judit gúnyos vidámsággal, majd folytatta – mi az apátok jóvoltából viszont tudjuk, ti kik vagytok.

Lapika elhallgatott, én pedig megszólaltam:

- Remélem, nem most akarod befejezni. Én is álmos vagyok, de azért itt nem kellene, most kezd érdekes lenni.

- Akkor összeszedem magam és folytatom. Hol is tartottam? Igen:

- Az esti árnyak csendjét csak repszék surrogása törte meg.

Az alpolgármester Mátyás György lakásának ablaka előtt, pontosabban a gyerekszoba ablaka előtt billegett a repszék.

A négy tini Judit és Rudi valamit Mátyás Bori és Mátyás Marci beszélgetése vegyült bele a surrogásba, berregésbe.

- Akkor mondjátok, mi a nevünk? - kérdezte Bori

- A nevetek Mátyás Borbála és Mátyás Márton és Mátyás György alpolgármester gyerekei vagytok – mondta megvető hangon Judit.

Itt azért közbeszóltam:

Mátyás Márton felettébb ismerős ez a név – mondtam kissé gúnyosan.

- Nem te vagy, ne izgulj, ez a párhuzamos világ Mátyás Marcija.

- Párhuzamos világ, persze – jegyeztem meg még gúnyosabban.

- Megengeded, hogy folytassam? – kérdezte Lapika.

- Csak tessék.

- Hol is tartottam, igen ott, hogy Judit a Mátyás testvérekkel közli, hogy ismeri az apjukat.

- Te haragszol az apánkra? – kérdezte Bori

- Van rá okom elhiheted – válaszolta Judit.

- De ez a repülő akármi, ez tényleg csúcs, ezért elnézem neked, hogy szidod a fatert – szólt bele a beszélgetésbe Marci

- Most mennünk kell, de valamelyik nap, talán holnapután vagy azután újra eljövünk, és akkor megmagyarázunk mindent – mondta Rudi, mielőtt hazaindultak.

Otthon már várta őket Jocó, mérges volt, jól leszidta őket:

- Mondtam, hogy kerüljétek az a házat, miért nem fogadtok szót,

- Ne haragudj Apci, de akkora aljasságot csinált az apjuk, hogy arról tudniuk kell a gyerekeinek.

- Nem a gyerekek tehetnek róla.

- De én akkor sem bírom az igazságot magamba zárni. Csak még egyszer, légyszi Apci, elmondom nekik, aztán többet feléjük se nézek –kérlelte Jocó apát Judit.

 Itt szólt bele Rudi:

- Nekem is lenne mit mondanom nekik.

- Neked meg mi fenét? – kérdezte szinte egyszerre Judit és Jocó.

- Lenne mit,…. higgyétek el – mondta Rudi csendesen.

Úgyhogy Jocó belegyezett, hogy még egyszer utoljára elmenjenek a Mátyás „gyerekek” ablakához. Akik már nem is voltak gyerekek.

Megint este értek oda, a sötét árnyas kert most mintha még hangosabban sóhajtozott volna.  Judit bekopogott a kivilágított ablakon. Az ablak kinyílt, Bori és Marci már várta őket. Bori szólt először halkan:

- Gyertek be, csak így az ablakon keresztül.

- Jól van, várjál – mondta Rudi – akkor bekapcsolom a stop stabilizátort, hogy egy helyben maradjon a repágy.

- Na várjál én hogy megyek be? – kérdezte Judit.

- Majd Marci megfog a hónod alatt, én pedig a lábad fogom.

Nagy nehezen beevickéltek a szobába. Juditot beültették egy görgős komputerszékbe. Azonnal bele is kezdett a mondandójába.  Elmesélte a balesetet és azt is, hogy azóta  is a főépítész és Mátyás György alpolgármester ki akarja készíteni őket, el akarja zavarni őket.

A két Mátyás utód csendben elképedve hallgatta Judit előadását, majd Bori szólalt meg:

- Ez nem létezik, tudjuk, hogy milyen az apánk, van mindenféle hibája, de nem gonosz. Ilyent biztosan nem tenne, ez valami félreértés.

- Tudjátok mit, most rögtön ki is deríthetjük, éppen itt van nálunk a főépítész, halhassuk ki a beszélgetésüket – javasolta Marci.

Kinyitották az ajtót és a nyílásából hallgatództak. Szerencséjük volt az alattuk levő nappalból felhallatszottak a hangok.

- Lenke ez a süti tényleg isteni - hallották a főépítész feleségének Áginak a hangját.

- Igen mert nem barackízzel, hanem megy, lekvárral kenem meg,…… a gyerekek adták az ötletet – hallották anyjuk Lenkének a hangját.

- Ez a két gyerek a mindenetek ugye Lenkém? - kérdezte Ági.

- Ez így van, és éppen ezért szeretnénk minél előbb felépíteni a házunkat, tudod hol, Lacikám – szólt Mátyás György alpolgármester haverjához a főépítészhez.  

Egy darabig csend lett, majd újra hallották az alpolgármester beszédét: - Egyszerűen nem tudom elhinni hogy ezzel a Vadvári Józseffel nem tudunk elbánni. Most nem azért, de a magam fajta fontos pozícióban levőnek az igénye szinte államérdek, nem gondolod.

Fenn az ajtónyílásban hallgatódzó gyerekek egymásra néztek, lenn pedig folytatódott a beszélgetés.

Rövid csend után a főépítész jellegzetes hangja hallatszott:

- Teljesen egyetértek veled Gyuri, elképesztő mit meg nem engednek ezek az alakok. De ne aggódj, ez a senki, ez a vadvári sarki róka sem fog az utunkba állni. Csak elbánunk ezzel a senkivel. Azt a telket, amit ez az alak a sajátjának hisz, nemsokára ki fogják sajátítani. Kisajátítják, mert csak azon telken tudja felépíteni az elektromos művek, a számára feltétlenül szükséges trafóházát.  Már megbeszéltem az ottani haverommal, az igazgató helyettessel hogy azt a telket sajátítsák ki,….. valamikor szívességet tettem neki, nem fogja visszautasítani a kérésem.

- Trafóházat építenek? Akkor ott nem lesz házépítés – hallatszott lentről az alpolgármester hangja.

- Dehogynem,…. miután megtörténik a kisajátítás, akkor jön majd a szakvélemény, hogy mégsem alkalmas a terület trafóházépítésre, ekkor viszont eladják az önkormányzatnak. Ha az önkormányzat tulajdonába lesz, akkor már nyert az ügy, akkor már szépen szabályosan és jó olcsón megveheted – mondta a főépítész.

- Csak elbánunk vele, ha másképp nem megy, majd gondnokság alá helyezzük, vagy elvesszük a szülői felügyeletét – hallották az alpolgármestert.   

A négy tinédzser fenn az ajtónyílásban lemerevedett, majd bement a szobába és magukra zárták az ajtót.

 Judit szólalt meg először:

- Szerencsénk volt, éppen a mi telkünkről, a mi házunkról volt szó. Ugyanis Vadvári József, vagyis Jocó-apci az édesapám.

- Hát ezt nem tudom elhinni, én tényleg nem tudok erre mit mondani. – hebegte Bori

- Apánk elég kekec ember, mi a gyerekei ismerjük, de azért nem gonoszkodik ok nélkül, szóval tűnjetek el – szólt Marci

Ekkor Rudi szólalt meg fojtott hangon:

- Rendben van, elmegyünk, de azért nem árt, ha tudjátok, ki is a ti apátok. Én is az ő gyereke vagyok, az eldobott zabigyereke.

Ledöbbenés és néma csönd követte ezeket a szavakat, még Juditnak is elakadt a szava.

- És ezt honnan veszed, van valami bizonyítékod? – kérdezte Mátyás Marci

- Van, legközelebb elhozom, de most már mennünk kell.

Miközben visszatápászkodtak a repágyra látták a két Mátyás testvér megrökönyödött zavartságát. Mikor indultak még Marci fojtott hangon utánuk kiáltott:

- A szülők bűnéhez a gyerekeinek semmi köze. 

- Nemsokára hozom a bizonyítékot – szólt vissza Rudi.

Lapika szünet után folytatta:

- Hát ennyit mára, most viszont már megyek a másik életembe.

Itt Lapika elhallgatott, mintha befejezte volna a történetét.

- Remélem, nem itt akarod abbahagyni? – kérdeztem, láttam, hogy Nóra is csalódott arccal várja a folytatást.

- Elfáradtam, majd folytatom - mondta valóban halk enervált hangon Lapika.

Én pedig úgy gondoltam, hogy ezt a párhuzamos világot azért nem ártana alaposabban átbeszélni:

- Rendben van Lapika tőlem mesélhetsz, nem is rossz a sztori, de itt megint többször szóba került a nevem, Mátyás Márton és a nővérem Mátyás Borbála neve is. Ráadásul azt állítod, hogy ez igaz sztori. Akkor ez mi?

Mert nekem az apám soha nem volt alpolgármester, és amit itt elmondtál az sem történt meg velem.

- Már mondtam, ez a történet nem rólad szól, hanem az eseménysík-ikertesódról, arról a másik Mátyás Marciról, és annak családjáról.

- Igen ezt a dumát már hallottam tőled, de én is jeleztem, hogy ezt nem nagyon veszi be a hasikám, és a fejecském sem.

- A te dolgod, hogy mit hiszel el, neked árt, ha az igaz történetet mesének tartod. Akkor hallgasd úgy, mint mesét, majd ráébredsz egyszer, hogy mi az igazság – mondta Lapika.

- Tudom mész lefeküdni, vagyis átmész a másik életedbe- mondtam

- Hát igen, így igaz, szóval megyek, vár a kötelesség - sóhajtott Lapika miközben átment a másik szobába, Nórával együtt.