Hétköznapok hősei

                    25 - 30 fejezet 

Aznap este is belekezdett és a halk reszelős dörmögős hangja beterítette a szobámat:

    25. fejezet

  A kis autista

7 évvel ezelőtt (párhuzamos világ)

 - A fejezet címe lehetne ez is, az egyik legizgalmasabb évem - mondta Lapka és folytatta:

-  A hét évvel ezelőtti esztendő volt az egyik legizgalmasabb évem. Persze megkérdezheted, és közben mi történt. Mi történt a közbeeső 32 év alatt?  Nyilván sok minden, mindkét Rudival, a családjukkal, Judittal és Jocóval, a világgal. Mindennap, minden perc, egy külön küzdelem volt. Minden percben egy gondolat, vagy, egy érzés születik, esetleg mindkettő, ez mind esemény. Sőt ezek az igazi események. Ha pedig ezek a gondolatok érzések jók, kellemesek, örömet okozók, akkor gyorsan elillannak, mégis duplán számítanak.  Még akkor is duplán számítanak, ha nem izgalmasak.

Amikor az ember összegez, mert hát ez a gondolkodás lényege, akkor ezek a percek-órák eltűnnek, sőt a napok, hetek, hónapok is összeolvadnak valami homályos masszává.

A jelen, az órák csak vánszorogtak, de visszanézve a hetek-hónapok, sőt még az évek is elrepültek. Nem véletlenül mondta Einstein hogy az idő relatív, bár ö nem erre gondolt.

Aztán eljött ez az eseménydús év, - a hét évvel ezelőtti év.

Állapotomat továbbra is a kénytelen elviselés jellemezte.

Egyfelől volt némi javulás, főleg az akaratlagos mozgás területén. Egyes ujjaimat már egészen jól tudtam mozgatni. Pár centire meg tudtam mozdítani a kezem, a lábam, a fejem is néhány fokkal el tudtam mozdítani.

Már beszéltem a kommunikációs problémákról, e téren is volt némi javulás.

Előző alkalommal elmondtam, hogy már alapszinten („íííí”- igen,  „aaaa” - bajom, kérésem van, és a „neeee” – nem), már tudtam kommunikálni legalábbis azokkal akik „megtanulták ezt a nyelvet”. Gyakorlatilag ez Judit és Jocó volt.

Ezt a kommunikációt fejlesztettük tovább.  A „fáá” – nyögésszerű szó, azt jelent fáj – ezzel jeleztem, hogy testi, egészségi baj van. Ekkor Judit elkezdett kérdezősködni és mutogatni, így aztán nagyjából kiderült, hogy nagyjából hol van baj. Ekkor mindig szóltak a régi dokinak, annak, aki a kórházban is kezelt, szerencsére ő megmaradt, sőt rendes, kedves maradt, általában másnap kijött, (nem ingyen), megvizsgált és felírta a gyógyító szert.

Fejlődést mutattam a szavak artikulációját illetően is, már nemcsak nyögtem bizonyos szavakat, de szinte kimondtam őket. Például nem „íííí” nyögést hallattam, hanem „iig” – szót mondtam. És több szónak ki tudtam mondani az elejét. Pl. „ kéé” - kérem. Vagy: „maa” – ami azt jelentette; majd, később. Persze ehhez kellett Judit is, aki empatikusan kezelte ezt a helyzetet, bízott bennem,  biztos volt abban, hogy értelmes fejlődőképes ember vagyok.

Igen ez volt az állapotom javuló oldala, de volt egy romló oldala is. Ahogy annak idején a doki elmondta, még mindig hallom: „Azért ha életbe is tartják, számítsanak arra, hogy legfeljebb még 10 évig él. Ugyanis ez az állapot, ez a mozdulatlanság, ez a mesterséges táplálás azért felőrli a szervezetet. Sok minden gyengülhet, sérülhet, hiszen tudjuk milyen bonyolult struktúra-halmaz az ember. Ha nagyon nagy szerencséjük van, akkor legfeljebb 20 évig élhet. De azt se felejtsék el hogy,….. milyen élet? Minden héten tegyék fel a kérdést: ez a létezés még életnek nevezhető? És ezt is: Ő mit akarna, ha képes lenne értelmesen beszélni?”

Valójában én azért elkommunikáltam Juditnak, hogy nem akarok élni. De szegény nem tudhatta mi van, mert én magam sem voltam ebben elég határozott. Igazság szerint féltem a haláltól. Szegény Judit, azt hiszem ezekkel a kétértelmű nyavalygásaimmal, csak tovább nehezítettem az életét.

Ugyanakkor, amit annak idején a doki jósolt, mégis elkezdett realizálódni. Ő tíz, illetve nagy szerencse esetén húsz évet mondott, és én már a baleset óta 31 éve élek és vagyok ebbe az állapotban. De a csoda kezd véget érni, - most, hogy a húsz évet jelentősen túléltem, a bajok sokasodnak.

És eddig erről nem beszéltem, de a mozgásjavulás mellett azért az egyéb belső bajaim sokasodtak és sokasodnak. Hol itt fájt, hol ott, hol itt éreztem bajt, pl. a beleimben, holt ott pl. a vesémbe, egyre több helyen. És hát a vérnyomásom és egyéb adataim is romlottak.

A bajaim kétségeim közé belépett a halál-félelem.

De, aki szinte várja a halált, hogyan félhet a haláltól?

Ez is mutatja az ember összetett, sokszor magával is ellentmondó személyiség. Én például egyik órában vártam a halált, a másik órámba féltem tőle, ez így váltakozott. És nemcsak a halál kapcsán váltakoztak az érzéseim, a gondolataim. Azt hiszem a legtöbb ember ilyen zavaros ellenmondásos lélek, amilyen én vagyok voltam. 

De ha nem is állandóan, de azért ott volt bennem a kérdés: mikor és hogyan fogok meghalni?

Ugyanakkor nemcsak a félelem tartott vissza a teljes elkeseredéstől, hanem az időnként megjelenő jó dolgok.

Kisebb-nagyobb örömet, felejtést, reményt szóval ideiglenes boldogságot okozó jó dolgok. Amik azért még a legsivárabb legszenvedősebb életbe is valahogy felbukkannak.

Szóval eljött a hét évvel ezelőtti év, amibe azért történtek olyan események melyeket érdemes elmondani.

Ebben az évben viszonylag gyakrabban jöttek elő a „jó dolgok”.

Vagy ha nem is „jó dolgok”, de érdekességek, motivációk célok.

Az egyik ilyen volt, hogy Jocó megadta a lehetőségét repkedésnek, na nem fizikainak hanem szelleminek, repkedhettem a net-felhőben, de erre még visszatérek. De ehhez kitérőt kell tennem, el kell mondanom a kommunikációval kapcsolatos fejlődésemet, legalábbis a lényeget.

Azt már elmondtam, hogy Judit és Jocó jóvoltából szinte állandóan néztem a tévé valamelyik adását.

Azt is, hogy  ott volt előttem a tv vagy hatvan csatornával, közte hat tudományos csatorna a tenyerem alatt pedig a távirányító képes voltam csatornákat váltani, ezáltal tájékozódni tanulni. 

Ez a tájékozódás-tanulás ebben az évben, hét évvel ezelőtt, Totykó öcsém látogatása előtt néhány hónappal, jelentősen kitágult. Jocó ugyanis vásárolt egy számítógépet, és szerzett net, online illetve Google hozzáférést, vagyis ide-oda szörfölhettem ebben az izgalmas és szinte végtelen ismeretet adó világban.

Nemcsak a tv távirányítója volt a tenyerem alatt, az ujjaim alatt, de a számítógép egere is, szóval a tv-n, illetve akkor már monitor-tévén  nemcsak a sok-sok adót tudtam nézni, de az internet világa is kitárult számomra. Sőt később írt-olvasott szöveg által is képes voltam kommunikálni.  

Számomra a tévé és a távirányító is sokat jelentett. Tulajdonképpen a tévéből, a híradókból és más műsorokból tudtam meg mi zajlik az országban-világban, milyen politikai és társadalmi problémák vannak. De a tudományt is a tévéből követtem. Ez tágult ki jelentősen az online térrel.

    A másik különleges esemény Totykó öcsém felbukkanása volt. Ez is jó dolognak indult, de sors másképp döntött.

Ebben az évben nemcsak a testi-lelki állapotom változott, de valamelyik nap az öcsém, mármint Tóth Rudi öccse is megjelent.

Az egyik délután, Judit beengedett „látogatód érkezett” szavakkal egy nagyobb termetű, kövérkés meglehetősen ápolatlan alkoholistának látszó embert, aki először fölém hajolt, aztán leült az ágyam mellé:

- Na szia  bratyókám, Totykó Lacó, öcsike vagyok, remélem emlékszel, mert én nagyon is, te voltál a példakép.  Jöttem hozzád látogatni, vele, a kis Bencsivel, örülök, hogy élsz, nagyon hiányzol, jól eltűntél – mondta az elhízott emberek harákolós hangján, majd folytatta: -  Itt a kis Bencsi, vagyis Benedek, azért fogom a kezét, mert kicsit lüke-bóka, állítólag  autista és értelmi fogyatékos. Akkor vettem észre az ágyamat alig felérő helyes kisfiút.

Miközben az öcsém beszélt, én magamban számoltam. Totykó-Lacika, akit három éves korában láttam utoljára, most pedig ha jól számolom 34, mivel nálam 10 évvel fiatalabb.  Akkor hét évvel ezelőtt ő 34 éves én pedig 44 éves voltam.

Aztán Totykó hangját újra hallottam, folytatta beszámolóját, annak ellenére, hogy nem tudtam válaszolni:

 – Nem is tudom, pedig kedves kis kölök, de az biztos, hogy nem beszél, és meglehetősen kiszámíthatatlan, bár néha órákig ugyanazt csinálja – Totykó szavait váratlan dolog szakította meg, a kis Benedek valahogy kiszabadította kezét és felugrott az ágyamra. Mindenki ordítozott „Benedek nem szabad, ne bántsd”, de én csak egy mosolygó időnként arcom mellé, néha szemembe néző kedves gyerekarcot láttam.  Percek alatt kialakult egyféle szeretet-kapcsolat, egyfajta megmagyarázhatatlan rokonszenv. Kialakult és fenn is maradt. Nem tudom, mitől hogyan, talán mert mindketten elesettek voltunk, furák voltunk, szóval ráéreztünk egymás lelki világára. Tehát érzelmi és nem szellemi rokonság jött létre.  Érzelmi rokonság, de az nagyon mély volt.

Totykó öcsém és Judit szintén megnyugodtak mikor látták hogy a kis Benedek  nemhogy bántana de mosolyogva simogatja az arcom. Totykó megnyugvása, egy perc alatt átcsapott csodálkozásba:

- Ilyent még soha nem csinált, általában idegen helyen nyugtalankodik, hisztizik, itt pedig örül, kedves, nyugiban van, ez hihetetlen – ámuldozott Totykó.

A kis Benedek továbbra is, akkor is és más látogatáskor is jól érezte magát, szabadon vidáman járt-kelt a szobában, néha felmászott a hasamra, és simogatta az arcom, máskor a szoba egyik sarkára bámult mosolyogva, máskor pedig az infúziós állvány szerkezetét bámulta simogatta. szóval jól érezte magát.

Totykó-öcsi látogatása ezért is ismétlődött meg, többször is. Hat hétig, hetente egyszer meglátogatott, ahogy elmondta:

- „Bratyókám a  kis Bencsi itt mindig megnyugszik, emiatt járok ide, nem tudom, hogy mennyire érted a szitut, de remélem, nem vagyunk a terhedre” -  ha nem is pontosan, de hasonló szavakkal közölte a mondandóját, miközben az ágyam mellé telepedett. Totykó öcsi szinte mindig odaült az ágyam mellé, kicsit féloldalt, előrehajolva beszélt és mesélt.

Bár nem tudta, hogy egyáltalán értem e, a mondatatait, de ő csak mondta-mondta. Szerintem nem is miattam, sokkal inkább maga miatt. Ö is tudta, legalábbis érezte, hogy a „kibeszélés”, az hogy az ember másoknak elmondja a problémáit egy jó pszichés gyógymód.

- Akkor te is ezt alkalmazod ugye Lapika – vágtam közbe.

- Na igen, persze, de most folytatnám. Szóval valahogy odakucorgott az ágyam mellé, és mondta a magáét, ahogy én is.

Elmesélte mi történt a családdal:

 - Hát bratyókám a család totálkáros lett, ahogy az várható volt. Faterom, akit te csak kövér vasutasnak hívtál korán halt, muter egy kicsit bedilizett, megöregedett. Az idézőjelbe jóságos nővérünk, a Margó  alkoholista lett, ahogy anya. Ami viszont nagyon fájó, hogy Éva az igazi angyal korán meghalt rákban. Még két évig húzta, de az már nem volt igazi élet, az már csak szenvedés volt. 

Amikor ezt az ágyba fekve meghallottam egy kemény marok szorította meg a szívem. Egyszerűen képtelen vagyok az ilyen igazságtalanságokat feldolgozni, megérteni. Van egy fiatal bűntelen jólelkű gyerek, fiatal, aki szenved és meghal, ennek így semmi értelme.

Próbálok a világnak értelmet adni, én is próbálok értelmesen hasznosan élni, aztán jön egy ilyen hír és összeomlik minden. Ennek a világnak csak akkor van értelme, ha van másvilági kompenzáció.

Totykó öcsi egy másik látogatása alkalmával a kis Benedekről mesélt, pontosabban azt mondta el, hogyan született, miért lett szellemi fogyatékos és autista.

Szóval az ágyam mellé húzta a széket és mondta:

- Azzal kezdem, hogy nem voltam jó a csajoknál, ami nem csoda, nézz rám.

Rita azonban elfogadott, mondjuk ő sem volt egy Vénusz, de nélküle lehet, hogy magányosan éltem volna le az életem. Kettőnk kapcsolatában ő volt főnök, akkor még azzal sem törődtem, hogy egészen más környezetből jött, más nevelést kapott, másképp gondolkodott. Én pedig mentem utána. Az is az ő ötlete volt, hogyha nem jön össze  természetes módon a kiskrapek, akkor legyen lombik gyerekünk. „Ez a mi gyerekünk lesz, a tudomány csak segít nekünk, ez a mai kor” - ilyesmi érveléssel szerelte le a kétkedésem. Valahogy ez „a világot az okosok biztonságosnak, jónak csinálták meg” teljesen beette magát Rita világnézetébe. Nem csoda, a jómódú mintacsalád ahonnan jött azt nézetet ültette a fejébe-lelkébe; „bár vannak problémák, de alapvetően minden jó és szép”. Ő úgy gondolta, hogy alapvetően rendben van a rendszer, a tudomány, az oktatás, az egészségügy és minden.  Én egy másik családból jöttem és tudtam, hogy ez így sántít, de nem vitatkoztam vele. Rá is faragtunk mind a hárman, főleg Bencsi, láthatod ez lett a lombik bébi program vége. Most Bencsi öt éves, én születésekor 29 voltam, viszont Rita a feleségem 44 éves volt.

 Valószínű abból jött ki ez a genetikai probléma, hogy öreg sérült sejteket kényszerítettek össze. Vagy az eljárás során jött valami gikszer, mert az eljárás sem kockázatmentes. Ami a legszebb, hogy amikor egyértelműen kiderült, hogy Bencsi értelmi fogyatékos, vagyis egy évvel ezelőtt, Rita lelépett. Így aztán most ketten maradtunk, igaz Bencsi.

Itt elhallgatott, úgy látszik elfáradt. Bencsi pedig éppen az állvány lábát kocogtatta élvezte, hogy kétféle hangot adott ki. Azt vettem észre, hogy Bencsiben az autista gyerekben megvan az a képesség, hogy apró mindennapi dolgok is örömet okoznak neki.

A szoba sarka, amit percekig bámul számára érdekes, a guruló állvány is érdekes, és amikor felugrik az ágyamra és arcomba néz az is tetszik neki, hiszen még a szeme is mosolyog. Ezt megtanulhatnánk tőle, mármint azt, hogy a kis dolgoknak is lehet örülni.

Ahogy Bencsi ugrált körülöttem akkor vettem észre egy másik érdekes dolgot. Bencsi körül, nagyon halvány színes fényburkokat vettem észre. Amikor hisztisebb, vagy rosszabb hangulatban volt akkor szürkés barnás színűek voltak ezek a fényburkok, amikor jókedvű, boldog volt akkor rózsaszín, ég-kék  színek jelentek meg, szóval tiszta pasztell szín a boldogságot jelentette. Aztán elkezdetem másokon is figyelni és egyre több ember körül vettem észre. Majd később rájöttem, hogy nem is egy, hanem három fényburok van az emberek körül, ráadásul ezek változnak, igaz nagyon halványan, nehezen láthatóan. Egy van a fejük körül, egy a testük első részén, főleg a mellkas előtt látható. És egy a testük hátsó részén, elsősorban a hátuk mögött jön létre. Szóval nemcsak Bencsi körül, de később Totykó öcsi, Judit körül és Jocó körül is láttam ezeket az aura fényeket. Bénán fekve volt időm, hogy ezek színeit összevessem az illető hangulatával érzéseivel. De ezzel a jelenséggel a másik tudatom, vagyis Sarkadi Rudi is szívesen foglalkozott.

Akkoriban kezdett megerősödni bennem, a mások jóindulatát-rosszindulatát megérző képesség.  Mindkét tudatomnak mindkét Rudinak volt egy olyan képessége, hogy megérezte az emberek lelki állapotát. És ezzel a tudat-egyesítéssel ez is összeadódott.  Feltehetően ezt a képességet, illetve érzékenységet az agysérülés és a béna állapot tovább fokozta. Később pedig tudatosan is fejlesztettem.

Visszatérve, amikor elmentek, akkor viszont elkezdtem gondolkodni az értelmi fogyatékosság illetve az autizmus problémáján.

Először ennek a lombik-bébi eljárásnak néztem utána, és rögtön elszörnyedtem.

Először azon szörnyedtem el, hogy alig találtam arról adatot, hogy milyen arányban hoz létre genetikusan sérült gyerekeket az eljárás. Szinte minden adat arról szólt, hogy milyen arányban születnek gyerekek, de az már nincs taglalva, hogy ezek gyermekek, mennyire egészségesek. Ráadásul egy genetikus rendellenesség akár felnőttkorban is jelentkezhet, mint bizonyos betegségre való hajlamosság. Az után pedig attól szörnyedtem el, hogy a nehezen összebányászott (félig meddig titkolt) adatokban milyen nagy a sérült gyerekek aránya. Az én számításaimból az jött ki hogy az amúgy is meglevő 15% hiba rendellenesség, a lombik-bébik körében újabb 15%-kal nő, tehát összesen 30% lesz. Persze ezek között vannak kisebbek és nagyobbak. Az is érdekes, hogy honnan számítjuk a hibát, rendellenességet, sérülést?

Eléggé szubjektív, de már egy életminőséget-egészséget rontó elváltozás, betegség már rendellenességnek nevezhető. Jobban belegondolva érthető ez a szám.

Gondoljunk csak bele, a mai világban (sugárzás, vegyszerek, gyógyszerek, stb.) fokozottan rongálódnak az férfi és a női ivarsejtek is. Amelyek egyébként a korral arányosan rongálódnak.  Most gondoljunk, csak bele itt van például egy 40 éves férfi és egy 40 éves nő, és ők nem is nagyon öregek. Viszont természetes módon többször próbálkoznak, és nem jön össze a gyerek. Valószínűleg azért, mert az ivarsejtekkel probléma van.

Majd jön a tudomány és egymásba injektálja a két ivarsejtet, szinte egymásban kényszeríti őket, kihagyva a természetes kiválasztódás azon próbapályáját, ami a természetes megtermékenyülés során adott.  Szóval hogy az ondó ilyen-olyan akadályok után eljut elsőnek időben a petesejthez, az befogadja és magától elkezdődik az osztódás-kialakulás.  Ez a természetes kiválasztódás ki van iktatva, az ivarsejtek szempontjából egy meglehetősen veszélyes eljárás van helyette. Lefagyasztás, tárolás, elővétel, egymásba injektálás, e közben is sérülhetnek az ivarsejtek.

Persze tudott, hogy vannak vizsgálatok és eljárások. Hát igen itt jön a probléma másik fele, hogy a tudomány (biológia, genetika, orvosi) ezek egy része, de sajnos meghatározó része kevély, pökhendi, pénzéhes sikeréhes, vagyis játszik az emberek egészségével, életével.

Ráadásul nem egyformák pl. a lombik-bébi laboratóriumok sem, vannak jobbak és gyengébbek, hiányosak.

Már említettem a statisztika elhanyagoltságát. Valójában az emberi tudomány alacsony színvonalát az is mutatja, hogy a statisztika alapú tudomány minden téren fejletlen. A statisztika használata általában rendkívül satnya. És az átfogó elemzés-összegzés is mocsár szintem maradt. Nemcsak orvostudományról beszélek, hanem társadalomtudományokról is. A fő baj azonban az emberi psziché, az emberi jellem, de ezt már mondtam.

A következő napokban kezdtem volna alaposabban tanulmányozni a lelki és az értelmi betegségek problémáit.

Elkezdtem tanulmányozni, pontosabban elkezdtem volna.

Minden írást, cikket, tanulmányt, amit találtam a neten elolvastam megnéztem. Azért mondom, hogy elkezdtem volna, mert minden harmadik mondat általában valami ilyesmi volt: sajnos a tudomány még keveset tud róla, az okai részben ismeretlenek, most tanulmányozzák.

Szóval az emberi pszichével, gondolkodással, aggyal ezek problémáival kapcsolatban, állandóan a feltáratlanság falaiba ütköztem.  Ráébredtem, hogy az emberi tudomány milyen alacsony szinten jár, szinte minden téren, de főleg  e téren, a legfontosabb téren.

Hiszen mi lehetne annál fontosabb, hogy az ember megismerje saját magát, érzelmeit, pszichéjét gondolkodását.  Általában megismerje az igazság és igazságosság torzításának tudományát, mely tudomány hivatalosan nem is létezik, sajnos. Sajnos, mert az önismeret birtokában akár boldogabb és hasznosabb embert csinálhatna magából.

Rájöttem, a tudomány annyira gyerekcipőben jár, hogy még kategorizálást sem végezte el rendesen.

Ezután kezdtem az értelmi és lelki betegségekkel foglalkozni.

Az emberi psziché, gondolkodás nincs rendesen bekategorizálva, arról pedig csak halvány fogalma van a tudománynak, hogy függ össze a hardver, vagyis agy, az idegrendszer, a hormonrendszer, a genetikus működés, olyan alap-szoftver kategóriákkal, mint, logika, mint akarat, mint képesség, mint érzelemmechanizmus, stb. Itt megjegyzem, hogy a genetikus működés látszólag a szoftver kategóriába tartozik, de inkább a hardver kategóriába sorolható. Hardver az értelmezésemben kézzelfogható szervileg megjelenő szerkezet, amíg a szoftver az elméleti tervrajz és terv, illetve program.  Mondhatjuk a hardver az eszköz, a szoftver a cél, legalábbis a szoftver csúcsa a cél.

Vagyis a pszichés szoftvernek még a nagy kategóriáit sem ismeri a tudomány, nemhogy az apró részleteit, és azt sem ismeri, hogyan függ össze a gyakorlati működéssel.  Részleteket tud a mai tudomány, ami azt jelenti, hogy bizonyos pontokat, területeket nagyon jól ismer, más területeket alig, ezek fehér foltok, összességében sem áll össze a kép. A másik ok pedig a tudomány önteltsége, de ez az emberi, a hatalmi önteltségtől eredeztethető. Ezt bizonyítja, hogy ott hasít a tudomány ahol lovetta van. Hasít?-  sokszor kiderül,  hosszabb távon inkább árt, mert a harácsolás nem az emberiség hasznát nézi.  A társadalmi egyszeregy keretében többek között meg kellene tanítani; bár arra kell törekedni, hogy az állam, az oktatás, a tudomány népet szolgáló szakszerű legyen, de ettől jelenleg még távol állunk. Ezen okok miatt, jelenleg pang, illetve hanyatlik a tudomány, amit csak figyelmesek látnak. 

Az pedig egy külön tudomány lenne, hogy miért ilyen buta az ember, az emberiség, (minden területen), mikor okosabb is lehetne. Miért elhanyagoltak a tudomány bizonyos ágai, részei, de az, ezt vizsgáló tudomány is elhanyagolt.

Visszatérve az autizmusra és az értelmi fogyatékosságra leggyakoribb mondat; „okait egyelőre nem ismerjük”.

Az én meglátásom szerint, az érzelem-mechanizmus egészen más, mint azt a jelenlegi tudomány elképzeli.

Az érzés, érzelem egy kívülről jövő ismeretlen hullámzás.

Egyébként az autistáknak az én meglátásom szerint csak kisebb bajuk van az érzelmeikkel.  Nagyobb bajuk van az akarati mechanizmusukkal, ami szintén főleg érzésekből, tevődik össze. Valaki egyszer viccesen azt mondta: de hiszen az embereknek nincs „akarókájuk”.  A rossz hírem ennek az embernek: van az embereknek „akarókájuk”, valamiféle akarati mechanizmusuk, ehhez tartozik az önálló szabad akarat is. Erről még kevesebbet tudunk, akár mint az érzelem-mechanizmusról. Persze az ember a tudomány olyan, hogy amiről keveset tud arról hajlamos kijelenteni; azért tudunk keveset, mert nincs.   

Az önálló akaratról az biztosan kijelenthető: az sem jó, ha sok van belőle, és az sem ha kevés. A sok akaratra mondhatjuk: túlságosan is öntörvényű az illető, saját szabályai szerint él, nem szeret beilleszkedni, szót fogadni, mások szabályai szerint élni. Annál inkább saját szabályai szerint. Valahogy így vannak ezzel az autisták, azzal a plusszal, hogy az erőszakos „tanításra” fordítva reagálnak.  A túlzott akaratosság kihat a közösségi viselkedésre is. Annyira öntörvényűek hogy még az erőszakot sem tűrik.  Az akarati hiba viszont kihat a tanulás-mechanizmusra, hiszen a tanulást akadályozhatja az öntörvényűség.  Kell hozzá „követem a vezetőt” szellem, ösztön. Ideális a kritikus tanulás, (kritikus követés), vagyis a vak-követés sem jó. A tanuláshoz is a követés és az önálló kritika kényes egyensúlya szükségeltetik.

Ugyanakkor az autistáknál sokkal rosszabbak az igazi akarnokok, (hatalom-mániások), mert ők ravaszul szerény szerepbe bújnak, és ők nem elégednek meg az önállóságukkal, hanem mások felett is uralkodni akarnak. A pszichológia, a pszichiátria gyengeségét mutatja, hogy ez a gyakori nagyon veszélyes pszichózis (zsarnok-mánia) szintén el van hanyagolva tudományosan. Itt viszont felmerülhet a tudományok gyengeségének egy fontos oka: a politika, a hatalmi megfontolások alakítják, gátolják a tudományokat.

Visszatérve, az autistáknak önmaguk irányában van túlzott akarata.  Túlzottan öntörvényűek.

Az értelmi fogyatékosoknak viszont a logikai mechanizmusuk, a beszéd-mechanizmusuk hibádzik elsősorban. És valószínűleg a lexikális memóriájuk is kisebb egy átlagos emberénél. Talán az érzelem-mechanizmussal is lehetnek kisebb problémák. De hogy ezek hol vannak az agyban, hogyan működnek, hogyan javíthatók arról legfeljebb csak halvány fogalma van a mai tudománynak. Az orvostudomány részben képes tompítani, vagy élénkíteni általában az érzéseket, de külön-külön, egymáshoz képest nem tudja azokat befolyásolni.

Az megállapítható hogy az értelmi fogyatékosság autizmussal ötvözve, csak részben szól arról, hogy az értelmi fejlődés, az egyénekben végbemenő evolúciós fejlődés valahol megreked a fejlett állatok szintjénél.

A fejlett állatok érzés-gondolkodást folytatnak, nem jutnak el a beszéd-gondolkodáshoz, a fogalmi gondolkodáshoz. Bencsi is huncutkodik, érzelmeit kifejezi, játszik, jelez, utánoz, mint egy fejlett állat. Bizonyos dolgokban viszont kevesebb, mert nem önellátó. Más dolgokba viszont több, tudatosabb viselkedést tanúsít. Tehát csak részben igaz, hogy megrekedt az egyéni értelmi evolúciós fejlődés bizonyos szintjén. De mindez az én agyamból jött elő, a közismeret terjesztő tudomány szinte semmit sem mond e témában. E témában sem.

Ilyen tudományos hiányosságok után én sem tudok jó terápiát kitalálni.  Az egyértelmű, hogy a terápiának nyilván két részből kellene állni, egy gyógyszeres vagy más konkrét kezelésből és egy lelki nevelési pszichológiai terápiából. Ez utóbbinak talán arra kellene irányulnia, hogy erőszak nélkül az önálló akaratot kordába tartsa.  Én a sok ellenpélda ellenére hiszek abban, hogy a logikai az értelmi ráhatás valamilyen formája hatásos lehet a nevelésben.  Ami pedig a konkrét kezelést illeti én egy rendszeres idegrendszeri stimulációt, masszázst, gyógyteát, egyebeket tudok elképzelni.

De hiszen még magamon sem tudok segíteni, de hiszen a tudomány is csak gyerekcipőben botladozik.

A következő héten nem jöttek Bencsiék, Totykó öcsém sem, de nekem a kiskrapek jobban hiányzott. Hiányzott is, de főleg aggódtam miatta, talán akkor alakult ki bennem az igazán mély aggódás érzése, a lélekbe vágó empátia. Eltűntek, vajon hová?, miért? és mi történhet Bencsi barátommal? Inkább rossz dolgok történése a valószínűbb. Ezek a kétségek, a szeretteim hiánya tovább növelte, mellemre, gyomromra nehezedő fájdalom-kövek súlyát.  

  Ekkor kezdtem azon filózni, hogy egyes emberek, többek között én is, rémálmok zajlása közben éli le az életét.

Kétségtelen Bencsi állapota és eltűnése volt számomra az egyik rémálom. Persze saját állapotom volt a hosszú kegyetlen szinte állandó rémálom. De voltak más rémálomnak nevezhető történések, mindjárt el is mondom őket.

De mik is ez ezek az életen át tartó rémálmok (sorscsapások)? Életem olyan hosszan tartó eseményei, részei, amelyekben élek, vagy felejthetetlenül megtörténtek, amelyektől szabadulni nem tudok. De ha megtörténne a csoda, hogy felébrednék belőlük, akkor megkönnyebbülve sóhajtanék; de jó, hogy ez csak egy rémálom volt. De soha nem ébredünk fel belőlük.

Öcsém állapota, Bencsi állapota, és végül eltűnése szintén nyomasztóan elkeserítően, kvázi rémálomként hatott rám. „Szintén” mert nyilván több ilyen dolog, történet családtag sorsa, állapota, amelyet kvázi rémálomként élek meg.  Több állandó élő rémálom kísérheti az emberi életet.

Egy olyan élethelyzet tragédia, szörnyűség, ami gyakran beléd mar, amin nem tudsz változtatni. Ezek a csendesebb rémálmok.

Másik hasonlattal olyan, mint amikor egy szennyes hideg bűzős, zajló folyó sodor, nem tudsz szabadulni, ráadásul tudod, hogy ez a folyó még veszélyesebb vizek felé sodor és végül is a zuhatagba a halálba visz. Ezek a tendenciózus rémálmok.

Rögtön fel is soroltam magamban ezeket a rémálmaimat.

Akkor kezdem Bencsi állapotával, sorsával, de ehhez hozzátehetem még öcsém állapotát, sorsát is.  Ez az egész történet, számomra olyan, mint egy rémálom.

A legkeményebb a leghosszabb legerősebb rémálmom persze a saját sorsom állapotom, az hogy bénán, némán szenvedve kell élnem.

De én Judit és Jocó sorsát is egyfajta rémálomként élem meg. Tragikus sorsokról van szó.

A volt családom, anyám sorsát, de főleg szeretett húgom betegeskedését, halálát szintén rémálomként élem át.

És akármilyen furcsa, számomra a nemzet az ország állapota is egyfajta rémálom. Eddig még nem beszéltem róla, később pótlom, - az hogy az én szeretet országom-népem ilyen kábán jellemtelenül behódolt ennek a diktatúrának, ennek pofátlan örült kövér zsarnoknak,  - ezt a mélybe süllyedő öntudatlan vergődést szintén rémálomként élem át.

Ha ezeket összeszámolom, akkor ez öt valóságos élve és ébren átélt rémálom.

   Miért lélektaposó hatásúak ezek a valóságos drámák, vagyis élő rémálmok. Leginkább a tehetetlen aggódás miatt. Valamint a nagyfokú igazságtalanság miatt.

A legizgalmasabb legváltozatosabb sors is elbújhat a lélek az érzések csapongásai hullámzásai, rejtélyes kanyargásai mögött.  A legkalandosabb élet rejtélyei elbújhatnak a lélek zugaiban megbúvó, néha a felszínre törő rejtélyei mögött.

Ott az ágyban bénán ismertem meg az igazi mély aggódást.

Aggódás egy nagyon mély nagyon tehetetlen ezért nagyon alázatos ima, a sorshoz, természethez, Istenhez, a reményhez. Valakihez, a talán segíteni tudó segítőhöz.

Nem tudom mit ér az ima, de mindenképp belemegy, sokasítja, erősíti az érzelemfelhő jóakarat részét, ha van ilyen.

Ott az ágyban fekve, ahogy nem vonta el a figyelmem a felszínes mozgás, tevékenység a külvilág kavalkádja nagyon mélyen érintettek a családi gondok, de a társadalmi gondok is. Általában az emberi, és természet bajai szenvedései.

   Talán éppen ezen igazságtalan sorsok miatt jutottam el a másvilági igazságszolgáltatás szükségességéhez.

Természetesen társadalmi, sőt emberiség szinten sem mindegy hogy az önző kegyetlen gazemberek, mások a jók, az ártatlanok, a gyerekek szenvedésének kárára jól boldogan élnek, miközben az egész emberiségnek is ártanak. Ha nincs másvilági igazságszolgáltatás, akkor a hatalmas igazságtalanság mellett, az emberiség elsorvad, elpusztul.

Tudományos alapon is bizonyítani lehetne, amennyiben ezt a tudomány komolyan akarná.   

De talán ezek a kérdések indítottak el: Miért ennyire igazságtalan az élet? Velem, velünk, - az én családom miért ennyire szerencsétlen?  Egyesek mások miért sokkal szerencsésebbek? Ráadásul sokan vannak köztük, akik nem érdemlik meg, amennyiben a másoknak hasznosság-ártás alapján nézzük az érdemet,- ez hogyan történhet meg?

Valószínűleg ezeket a kérdéseket hamar letudtam volna, ha nem ilyen szerencsétlenül alakul az életem. De nem tudtam e kérdésektől szabadulni, ráadásul volt is időm gondolkodni. Igen szóval ez a béna fekvő állapot azért azt is jelentette, hogy sokkal több időm volt gondolkodni, mint egy átlagos tanuló, dolgozó, vásárló, bulizó, mindent csináló, jövő-menő embernek.  De a másvilági ítélkezés megfejtés-vágyának többi része, máshonnan, innen-onnan jött.

Például onnan is, hogy ebben, mármint a lélekben, a másvilágban, a halál utáni létezésben, a szellemekben,  a földöntúli hatalmakban minden nép minden kultúra hitt. Hitt, mert az egyszerű eltűnés és az élet igazságtalansága elfogadhatatlan.

De mint mondtam, a tudományos, logikus átgondolás tovább erősítette a meggyőződésemet.

Tulajdonképpen a tudomány nem cáfolta, a másvilág, a lélek lehetetlenségét. Én csak továbbgondoltam, vajon reálisan, a mai tudományt nem cáfolva, igaz nem is erősítve, vajon hol miként hogyan lehet, lélek, másvilág. A mai tudomány által feltáratlan területeken.

Sok oldalról közelítve gondoltam át a problémát, de ezt te is tudod Félig úr – nézett rám, majd folytatta – hiszen erről már sokat beszéltünk. Van érzelem, lélek lélekmező, és mindez értelmiszerűen összekapcsolódik a másvilági létezéssel és a másvilági igazság-kompenzációval. Mindez nem természetfeletti, hanem a természetből eredő. Többek között azzal az emberi kevélységgel is le kell számolni, hogy az emberi könnyen rávágja az általa ismeretlen dolgokra, hogy ez természetfeletti. Csak azért mert dölyfösségében azt képzeli, hogy ismeri a természetet és meg tudja mondani mi a természetes és mi a természetfeletti. Az ember nem ismeri, a természetet következésképp nem tudhatja mi a természetfeletti – magyarázta Lapika.

Nem tudom, hogy mondott e még valamit, mert én elbóbiskoltam, csak az ismert mondatoknál ébredtem fel.

 - Na jó éjt én meg megyek a másik életembe – mondta csendesen Lapika, majd átbattyogott a szobájába .

   26. fejezet

   Az első tárgyalás

A jelenben (néhány hónappal később).

Az első érdemi tárgyalás előtt, Éva az ügyvédem, elmondta mi várható a tárgyalás során, milyen taktikát választott, mire készüljek. Az első érdemi tárgyalás tulajdonképpen a második volt, mivel az elsőn nem jelent meg a volt nejem.

Bevallom az én tudatom továbbra is mindig ebben a határozatlan, homályos kuszaságban kóválygott, de Éva hihetetlenül okos talpraesett ügyvéd volt.

A bíróság kongó folyosóján ácsorogtunk, Éva halkan, hosszasan, okosan magyarázott:

Ez most az egyik legfontosabb tárgyalás, mert ebben tanúskodik az anyósod, özvegy Veresné. Ezen tárgyaláson lesz szó anyósod vádjairól, a kislányoddal szembeni állítólagos fajtalankodásról, valamint a ház felgyújtásáról. A következő tárgyaláson lesz szó az állítólagos megerőszakolásról.  Az is fontos tárgyalás lesz, annak Rudi lesz a fő tanúja – itt mosolyogva a mellettünk álló Lapikára nézett, aki bólintott – aztán Éva folytatta:

Az ügyész kérése ez a sorrend, mert vádirat szerint, ha kiderül, hogy szándékosan akartál ártani a saját családodnak, akkor a jellemedből adódóan, az erőszakolásra is képes vagy.

Illetve az ügyész szerint, aki anyósod vádjai szerint tervezi a per menetét, az is egyfajta bizonyíték, ha nagyon bizonytalan vagy.  Nem utasítod el határozottan a vádat, tehát láthatóan lelkiismeret-furdalásod van.

Ex feleséged, akit már újra Veres Máriának hívnak, várhatóan folytatja a semmitmondó tanúskodását.

A mi taktikánk, hogy anyósodat próbáljuk elfogultságon kapni, nem lesz könnyű. – Éva ezekkel a szavakkal zárta a megbeszélésünket.

Aztán beléptünk a tárgyalóterembe, szokásos, fakárpitos, puritán, bírósági terem volt, az ismert berendezéssel. Két hosszúkás régimódi ablak nézett a városra, gyakran bámultam ki rajtuk, mintha onnan várnám a csodát.

Talán úgy húszan lehettek a teremben, hátul volt néhány szék. Néhány ember ismertem, a többit nem.

A kezdeti mozgolódás lassan elült, és elkezdődött a tárgyalásom, ezt sem gondoltam volna, soha.

Az ügyész középkorú, szikár, hórihorgas alak volt, olyan, akire ráillik a mondás „magasan hordja az orrát”.   A bírónő, pedig mintha a 19. századi, szüfrazsetteket ábrázoló fényképről lépett volna le.

Halvány fogalmam sem volt milyen emberek, az általános jóhiszeműség alapján nem gondoltam rosszra.

A kezdés és a szokott ceremóniák után elsőnek özvegy Veres Jánosnét szólították a tanuk padjára, amit egy fakorlát jelképezett.  Veresné az ügyész kérdéseire tulajdonképpen elmondta ugyanazokat a vádakat, amit már a rendőrségen is elmondott, és amely írásos tanúvallomás mindenki asztalán ott volt.

Ezután kérdezhetett Éva az ügyvédem:

- Kedves asszonyom, nyilván ön is ismeri a tárgyalások menetét. Időrendben az ön vádja, Mátyás Márton fajtalankodása a kislányával. Majd szintén az ön vádja szerint a Mátyás Márton részéről a nyaralójuk szinte szándékos felgyújtása és ezzel Orsolya nevű kislánya kvázi szándékos megölése. És végül, mindezzel alátámasztaná, hogy Mátyás Márton mindenre képes, akár nemi erőszakra is képes elvetemült ember.

A teremben pusmogás támadt, a bírónő teremetett rendet a fakalapácsával. 

- Igen – válaszolt volt anyósom szigorú arccal, és folytatta - az ügyvédnő pontosan vázolta a vádjaim lényegét.

- Rendben van, én a ház felgyújtásának vádjának megalapozottságával kezdem.  Tehát ön nem hiszi el, Mátyás Márton, volt veje azon állítását, hogy az áramszünet miatti sötétség miatt próbálta a petróleumlámpát meggyújtani?

- Nem hiszem el – válaszolt anyósom pökhendi magabiztossággal.

- Pedig a helybeli elektromos szolgáltató, megerősíti, hogy pont abban azon időpontban valóban 34 perces áramszünet volt, Itt van a helybeli elektromos művek igazolása, benyújtom a bíróságnak – mutatta fel a teleírt iratot Éva, majd folytatta a kérdezést: 

- Azt sem hiszi, hogy a petróleumlámpába petróleum helyett véletlenül benzint öntött az fellobbant, a benzines üvegben levő benzin pedig véletlenül belobbant? Majd Mátyás úr kezére folyt a benzin, az is égni kezdett? Minek következtében a lángoló benzines üveget a földre ejtette az összetört,  az égő benzin szétfolyt, emiatt keletkezett a tűz, mindezt tagadja? Ön szerint ez egyáltalán nem igaz?

- Nem így történt, ez az egész kitaláció.

- Miből gondolja, talán látta?

- Nem láttam, de már az eleje is hazugság, lehetetlen hogy petróleum helyett benzint öntött a petróleumlámpába, ilyen nincs. Ugyanis meghatározott helyen tartottuk a petróleumot is és a benzint is.

- Na akkor helyben vagyunk. Azt ön is meg tudja erősíteni, hogy a kamrában a középső polc elején volt a petróleumlámpa, az alsó polc elején állt a petróleumot tartalmazó zöld üveg, és ugyanezen alsó polc végén egy ugyanolyan üvegben pedig a benzint tároltak.

Az üvegeken levő címkék is hasonlók voltak, csak a felirat volt más. Az a felirat, ami az évek alatt elmosódott.

Ez így igaz?

- Valószínűleg igaz.

- Mátyás úr azt állítja, hogy a sötétben lekapta a polc elején levő üveget, azzal a tudattal, hogy abban petróleum van, - ellenben abban benzin volt. Lehetséges, hogy valaki véletlenül, vagy direkt kicserélte a két üveget.

- Nem lehet.

A teremben felerősödtek a zajok. A bírónő kalapált. A régimódi ablakok előtt egy fa lombja hajladozott a szélben. Nóra hangja zökkentett vissza:

- Ezt nem kérdeztem, hanem állítottam asszonyom. Viszont megkérdezem; ön mikor járt a kamrába?

- Hát nem is tudom.

-  Érdekes, hogy elfelejtette, mert aznap délelőtt csináltak nagyobb takarítást és rendet a kamrába. A lányával, vagyis Mátyás úr feleségével együtt takarítottak. Ez pedig a lánya, vagyis Veres Mária tanúvallomásából derül ki.

Anyósom, Veresné ingerülten közbevágott:

- A lányom tanúvallomása, ugyan ő mindent összekever, ő egy álmodozó lélek.

Évát azonban nem zavarta meg a közbeszólás, higgadtan folytatta:

- Tisztelt bíróság, maradjunk annyiban, hogy a takarítás rendrakás során szinte biztosan ki lett cserélve a két üveg, vagy ön, vagy a „mindent összekeverő” lánya cserélte fel. Ön például azért is felcserélhette, mert köztudott volt, hogy hiúságból nem hordott szemüveget, pedig a nélkül nem tudott olvasni. Márpedig a két üveg ugyanúgy nézett ki, csak a címkén levő feliratból lehetett tudni, melyik üveg volt a benzines és melyik a petrólaumos. 

Tehát tisztelt bíróság azt a vádat, miszerint Mátyás Márton szándékosan gyújtotta volna fel a házat, elvethetjük, - ez egy baleset volt. Annál is inkább, mert a tűzoltóság vizsgálata megállapította, hogy lehetetlen lett volna kiszámítani, hogy a kamra előtt keletkező tűz éppen a konyhai gázpalack felé terjedjen, úgy hogy annak felrobbanását okozza.

Ráadásul a gázpalack felrobbanásának a tűzön kívül az is oka lehetett, hogy a gázpalack ereszthetett, folyhatott a gáz.

Veresné megint ingerülten szólt közbe: 

- Igen-igen az is vejem hibája, ő szerelte be a palackot.

De ami a fő bűne, hogy szándékosan, vagy ostobaságból mindent hibás sorrendben csinált.

Kint egyre erősebben fújt a szél, szinte cibálta szegény fa koronáját. A teremben levő pusmogást megint le kellett kopogni. Szédültem.

Éva nem hagyta magát felhergelni, nyugodt maradt:

- Jó akkor menjünk sorba, nézzük ezt a gázpalack ügyet.

Tehát az szinte biztos, hogy szivárgott, vagy a kötésnél szivárgott, vagy valaki nem zárta el teljesen, vagyis rosszul zárta el. Most megint idézek lányának a vallomásából: „A gázpalackkal elég sok bajunk volt, ideiglenes megoldásnak gondoltuk, amíg a tényleges végleges megoldás, a  villanysütő beszerelése nem történik meg.  Sok baj volt vele, anyukám, aki gyakran főzött meglehetősen nehezen boldogult vele, olyan is előfordult, hogy egy kicsit nyitva felejtette. Csak annyira zárta el, hogy a láng elaludt, de a csap még egy kicsit nyitva maradt, szivárgott belőle a gáz”

Tehát ezt vallotta a lánya. Lehetséges kedves Veresné, hogy a tűz, illetve a robbanás előtt is ez történt?

- Nem lehetséges, ez felháborító, még a végén én leszek a hibás

Éva nyugodtan folytatta:

- De menjünk tovább, a tanú arra utalt a „fordított csinálással”, hogy utólag okoskodva, a védencemnek, Mátyás úrnak, fordítva kellett volna menteni. Először a gázpalackot kellett volna elzárni, illetve leszerelni, kivinni a házból, utána a kisszobába alvó kislányát, Orsikát kellett volna menteni. Legvégül az emeleten rekedt felnőtteket kellett volna menteni. Ehelyett a felnőttekkel kezdte a mentést.

- Így van – mondta dölyfösen Veresné és még hozzátette – szerintem direkt csinálta fordítva.

- És nem azért, mert ön az emeleten kiabált sikítozott, jajveszékelt: „Megégek, segítség, mentsenek meg, itt halok meg” és ehhez hasonlókat.

- Nem hinném, hogy ilyeneket mondtam volna, de egyébként is ilyenkor az ember azt sem tudja, miket beszél.

A bírónőnek megint kalapálni kellett. A város hajladozott a szélviharban.

Éva így folytatta:

- Tisztelt bíróság, özvegy Veresné pontosan ezeket kiabálta folyamatosan. Tény, hogy ez nem menti fel védencem fordított mentését, de az ezért érthetővé teszi. És az is, hogy a kamra előterébe keletkező tűz, az emeleti falépcső felé terjedt elsősorban, ekkor még a konyha és kisszoba nem égett, még a bejáratuk sem.

Tehát abban a percben az emelet felé terjedő tűz és Veresné ordítozása érthetővé teszi, hogy védencem Mátyás Márton, miért ott kezdte a mentést.

Védencem elismerte, hogy hibázott, most is elismeri, azóta sem hagyja nyugodni a lelkiismeret.

Tehát az égő falépcsőn felrohant az emeletre és önt kedves asszonyom elsőként a karjába hozta le. Így volt?

- Igen, de ez nem jelent semmit – mondta zavartan Veresné.

A tárgyalóteremben levő arcok, hangok kezdtek előttem összefolyni, hullámozni, mintha valami szürke hullámzó hideg poshadt vízből idegen arcok merülnének fel, aztán vissza, megint fel, elmosódva, szétfolyva, megszűnt a barátság a béke a szeretet, a rend, csak szédülve hánykolódunk.

Éva pedig folytatta:

- Elsőnek a jajveszékelő anyósát mentette aztán a feleségét hozta le karjaiban az emeletről.

Mindkettőt kivitte a házból, és éppen szaladt volna a lányához, amikor felrobbant a gázpalack és vele a fél ház.

Felrobbant a konyha is és mellette levő kisszoba is, ahol a nyolc éves Orsolya nevű kislánya feltehetően aludt, vagy az ijedségtől szinte bénult állapotba volt. Nem tudhatjuk. Mátyás Márton közvetlenül a gázrobbanás után berohant a még égő omladozó házba, de a kislánya már halott volt,…. többek között rászakadt a mennyezet.

Amikor idáig ért Éva, a történéseket újra átélve, egyszerűen elájultam. Nem látványosan csak elkezdtem szédülni, és ráhanyatlottam az asztalra.

Kinn a folyosón, egy padon tértem magamhoz, zúgott a fejem, egy rendőr hajolt fölém. 

- Jól van? - akkor menjünk vissza.

Éppen a tárgyalás végén léptünk be, amikor is a bírónő elmondta, hogy nagyjából mikor lesz a következő tárgyalás, és hogy nem tartja szükségesnek az előzetes fogságot, a házi őrizetet sem, de ne hagyjam el Budapestet.

Elköszöntem Évától, aki csak vonogatta a vállát:

- A következő tárgyalás dönt, eddig szerintem jól ment.

Szerintem az kiderült, hogy a kislányod halála baleset volt, nem te felelsz érte.

- De ha őt mentem először?

- Nem tudhattad, hogy robbanás lesz, és az ő szobája is gyakorlatilag felrobban. A szerencsétlen véletlenek sokkal nagyobb arányban okozták ezt a tragédiát, mint az emberi hibák, vagyis ez egy szerencsétlen baleset volt – összegezte a történteket Éva.

A teremben csend lett, a régimódi ablakon kinézve már csak szelíden hajladozó fákat láttam.

A bírónő beszüntette a tárgyalást, kihirdette a folytatást, mindenki fáradtan csendben szedelőzködött.

Aztán elköszöntünk, hazamentünk.

Nem volt kedvem beszélgetni, Lapika talán megérezte, békén hagyott. Estig szinte mozdulatlanul ültem az ágyam szélén tenyerembe hajtott fejjel, és csak arra a napra tudtam gondolni. Nem is gondolat volt ez csak valami fájó merengés. Aztán este megjelent a mosolygó kislány, de most nem gyulladt ki a ruhája. Ott állt mosolygott aztán intett, majd kiment az udvarra, a gesztenyefa alá. Én pedig követtem. Felnéztem az ágak közé ő pedig ott ült az egyik ágon fehér hálóingébe, és most kivételesen meg is szólalt, a kedves vékony hangján:

- Ne szomorkodj apuka, nem a te hibád.

- Te vagy Orsikám, angyalkám, szeretlek, ne haragudj.

- Nem haragszom, szerencsétlenség volt, nem a te hibád. Én boldog vagyok, te is próbálj boldog lenni, szeretlek apa.

Aztán eltűnt, tudtam, hogy többé nem jelenik meg, ….. csak némán intettem az ég felé, és néztem az alig látszó csillagokat. Most már tudtam nem szellemként jelent meg halott lányom, hanem angyalként.

Pár napig felém sem nézett Lapika, már azt hittem, hogy így csonkán hagyja a történetét, nagy bánatomra. Mert azért Lapika felkeltette az érdeklődésem kíváncsivá tett vajon ennek a béna emberkének, vagyis Rudi másik énjének vajon mi lesz a sorsa.  Azután vagy három nap után mégis jött, szokott helyére betelepedett és beszélt.

Mert azért Lapika felkeltette az érdeklődésem kíváncsivá tett vajon ennek a béna emberkének, vagyis Rudi másik énjének vajon mi lesz a sorsa.  Azután vagy három nap után mégis jött, szokott helyére betelepedett és beszélt:

        27. fejezet

   Remények és csalódások

3 évvel ezelőtt (párhuzamos világ)

- Talán legyen e fejezet címe; a remények elvesztésének éve – mondta Lapika és folytatta:

- A hét évvel korábban történteket a múltkor nagyjából elmondtam. Most egy másik év, a három évvel ezelőtti év eseményeiről beszélek. Nem véletlenül, mert ez az év is sok szempontból különleges volt. 

Visszatekintve mindkét Rudi életének hónapjai évei elszálltak, ritkán unatkoztak, mindennap egy küzdelem volt. De az tény, hogy ez a napi küzdelem a szokásos rutin szerint folyt, tehát bizonyos szempontból mégiscsak szokottan, kvázi unalmasan teltek az évek.

Sarkadi Rudi már belenyugodott a sorsába minden este, éjjel rémálmot lát, amely sokkal inkább egy másik élet. Másik élet összekapcsolódva egy rokonlélek tudatával.

Tóth Rudi pedig minden éjjel egy elviselhető álmot lát, amely szintén egy másik élet. Másik élet, ugyancsak összekapcsolódva egy rokonlélek tudatával.  De Sarkadi Rudi életére még visszatérek, de Tóth Rudi élete érdekesebb.

Aztán eljött a tavalyelőtti-előtti év, a három évvel ezelőtti év, mely váratlan új történéseket hozott, legalábbis a bénán fekvő Rudi számára. Vagyis számomra.

Ez az év egy viszonylag jó hírrel kezdődött. Totykó öcsém telefonon üzent Juditnak, Judit felolvasta: „Vidékre költöztünk, valószínűleg megnősülök, mindenki megvan, Benedek is” - ennyi az üzenet. Én ezt jó hírként könyveltem el, bár a részletek hiánya miatt sok a bizonytalanság, de legalább lehet reménykedni. Lehet reménykedni, hiszen jelenleg nincs nagy baj, ennyi azért kiderül az üzenetből. 

A tévéből sugárzó események, azonban más irányba terelték a figyelmem.

Már a forradalmi események előtt is felettébb érdekelt a történelmi-társadalmi fejlődés. Hogyan lehetne egy boldogabb kereteket adó társadalmi- irányítási-gazdasági rendszert létrehozni?

Számomra teljesen természetes volt, hogy ami az emberekkel, ami a családokkal történik, az többé-kevésbé összefügg a társadalmi, politikai környezettel. Valószínűleg egy jobb társadalomban, a családom sorsa is jobban, boldogabban egészségesebben alakul. Judit és Jocó sorsa pedig biztosan, hiszen az alpolgármester és a főépítész szemétkedéseit, a társadalmi-politikai rendszer fedezte. Egy jobb, demokratikusabb rendszerben ezek az aljaskodások nem tudtak volna létrejönni. És azt is rögtön beláttam, hogyha én, vagy bárki segíteni akar, hasznos akar lenni, a mennyországba akar kerülni, akkor ennek leghatékonyabb módja, ha a társadalmat, az államot, a rendszert teszi jobbá. Valóban átgondoltan jobbá akarja tenni, nemcsak érdeke, felületes érzései alapján kóvályog.

Egyre világosabban láttam, hogy a felületesek, akik hibás következtetésére jutnak, a hatalom-mániások, a karrieristák is, a másokkal tehát a társadalommal nem törődő közömbösök is ártanak az emberiségnek, egyfajta rosszindulat hatja át lelküket érzéseiket, tehát valamekkora másvilági büntetést fognak kapni.

Tehát számomra nem volt kérdés, hogy fontosnak tartom a társadalmi életet, a politikai folyamatokat. Minél többet tudtam ezekről, annál érdekesebbek lettek. Ugyanis az unalom, a sötétségből és az érdektelenségből ered.

Talán akkor kezdtem, még komolyabban a társadalmi problémákon gondolkodni. Előtte is érdekelt a társadalom, a közösség, a rendszer. Egyrészt Juditék is sokat beszéltek erről, láttam-hallottam a nehézségeikről.   Azt már korábban is láttam, hogy az emberi élet felét, legalább felének minőségét, a társadalom minősége határozza meg. Tudom, hogy sok ember számára azért semmitmondó a társadalom, a rendszer fogalmak, mert az egy adott közeg, amelyen belül mégis az egyéni tulajdonságokkal, magánélettel boldogulunk. Ez olyan mintha egy halnak, a  tó vizéről kellene gondolkodni. Sokak szerint: azon nem kell gondolkodni, mert az adott, minden hal ebben a tóban van. Ezt kell élettérnek elfogadni. Csak amit egymáshoz képest teszünk, ……  az számít. Az adott körülményekhez képest mit teszünk az is számít.  De az egész tó vizéről minek elmélkedni.

Én pedig azt mondom, de az egész tó vizét is meg lehet változtatni, ez a rendszerváltás. Ha poshadt mérgezett a víz, akkor meg fel kell frissíteni, meg kell szűrni. Mert egy koszos mérgezett vízben hiába akarsz okos, erős, ügyes, erkölcsös, hibátlan hal lenni, csak félig sikerül.

A koszos, mérgezett, víz téged is beteggé tesz, megzavar, de az is nehezíti az életed, hogy a többi hal is furán viselkedik egy ilyen vízben.  Szóval a hasonlatba a víz példázza a rendszert. Ha nem gondolkozol a rendszeren, a társadalmon, akkor csak félig lehetsz okos, félig ostoba maradsz.

Azt is észrevettem, hogy sok ember azért sem képes a társadalmon gondolkodni, mert nem képes saját önző szemléletéből kilépni. Nem képes empatikus lenni.

Nem képes belépni abba a nézőpontba, hogy én most a közösség a nép az emberiség egy átlagos tagja vagyok.

Az ilyen ember mindig a saját szemszögéből ítél meg mindent.  Pl. ha ő jól él, akkor a város, az ország a világ is jól van. Ha néha ki is lép, akkor is magához hasonlóan önzőnek képzeli el a többi embert. Az ilyen emberek társadalmi szempontból csökevényes életet élnek, még akkor is, ha foglalkozásuk a társadalomhoz kapcsolja őket.

Így bénán fekve, volt időm sok mindenen elgondolkodni.

Például azon, hogy vannak szerintem szerencsés emberek, akik szépnek, egészségesnek születnek, sőt némelyikük gazdag és sikeres is, mégis boldogtalanok. Drogoznak egyéb függőségek rabjai lesznek, aztán fiatalon például túladagolásban meghalnak.

Csak három napot lennének ebben a béna állapotba, rájönnének, hogy mekkora baromságot csinálnak.

Mert rendben van, az emberben ott van a boldogságkiegyenlítő rendszer, ami egyszerűen: ha baj van, akkor csökkenti annak kínját, például az én kínomat, ha viszont nincs baj, akkor látszat bajt csinál. Akkor felnagyít viszonylag kis problémákat és hatalmas kínokat farag belőlük.

De azért nemcsak magammal foglalkoztam. Nem estem abba a hibába, mint sokan mások, hogy az emberi élet felét, a társadalom, a közösség oldalát elfelejtik. Valamilyen eszement torz gondolatsor végén kijelentik: én nem politizálok. Nem politizál, vagyis nem érdeklik a közügyek, nem érdekli, hogy milyen tágabb környezetben él, milyen közszellemiségek, törvények között él. Nem érdekli a társadalom, a nemzet, sem, az emberiség sem.

Mindezt kihagyni, ez biza, fél élet? Fél életet élni, nem isten és nem a természet ellen való?

Sőt már azok is számíthatnak valamiféle másvilági szankcióra, akik nem gondolkodnak, nem beszélnek olyan fogalmakról; mint társadalom, rendszer, politika, társadalmi fejlődés, és még sorolhatnám.

Mint minden embert engem is naponta értek a társadalom felől jövő hatások, információk, érzelmek.  Egyrészt a tévéből. 

Másrészt, ahogy mondtam, a korábbi életem, a családom sorsát, Judit és Jocó sorsát az alpolgármester szemétkedéseit én szinte automatikusan magától értetődően hoztam összefüggésbe a vezetéssel, a rendszerrel, a társadalommal, a politikával.

Harmadrészt pedig Judit és Jocó beszélgetései, melyek többnyire mégis az élet nehézségeiről szóltak. A külső segítség elmaradásáról, a fölösleges hivatali egyéb akadályokról, egyes emberek uraskodásáról. Tudtam, hogy ezek társadalomban, gyakran a rendszerben rejlő problémákból adódnak. Hiszen nem egyedi egymástól független esetekről van szó, sok hasonló van ilyen, és meg lehet találni azt a hibás közös törvényt, állami, vezetői mechanizmust, vagy annak hiányát, amiből ezek erednek. Vagy, ha megnézünk egy-egy esetet, akkor az látszik, hogy sokszor egy rossz társadalmi mechanizmus szákutcába, tévútra tereli a lehetséges cselekvéseket. 

Visszatérve a társadalmi problémákra, azon is sokat gondolkodtam, hogy az ember miért nem tud Isten országában élni, a béke, a szeretet, a szabadság, az igazságosság, az egészség országában élni? Sajnos meg kell állapítani, végső soron azért nem hozza létre Isten földi országát, mert nem akar úgy élni.  Isten országa, de nevezhetnénk igazi demokráciának is. A kalandvágyat, az ambíciót, a megbecsülést, a versenyszellemet el lehetne érni, szabályozott békés igazságos versenyekkel, és szabályozott tulajdonlással. 

Nem tud és nem akar helyesen élni, mert a vezetők kevesen vannak, de szinte minden vezető elkapja a hatalomitisz betegséget, és ez a kevés beteg vezető képes mindent elrontani. Közvetlen, vagy közvetve, azzal is, amit nem tesznek meg.   Mert a gonosz, önző, bűnös emberek viszonylag kevesen vannak, de képesek nagy rohasztást csinálni, megfertőzni a többit. Mert még korunkban is alacsony szinten van az emberi társadalom-építés, a társadalom-tudomány, az oktatás. Mert a hazugságot, még a felettébb ártalmast sem, az ember nem tartja bűnnek.

Szóval sok kérdés és sok válasz merült fel bennem, de egyik sem volt igazi megoldó válasz.

Kiváltképp Magyarország látványos viszonylag gyors látható, érezhető hanyatlása keserített el.

A három évvel ezelőtti év volt béna életem legizgalmasabb, legjobb és egyben legszörnyűbb éve.

Az év elején a kövér diktátor még inkább fokozta bugyuta megalázó zsarnokoskodását, az ártalmas intézkedések oldalt is és a pofátlan hazugságok oldalt is.

Aztán kitört a forradalom, csodálatos volt. Legalábbis én forradalomnak neveztem, azt amit legtöbben felkelésnek, sokan pedig a tömegek hőbörgésének tartottak. Sőt gyakran hallottam: „ez csak csőcselék randalírozása” véleményt is.

Főleg a történések kezdete, az első hét volt számomra felemelően lelkesítő.   A tévén néztem, mindent megnéztem, amit adtak róla, legalábbis megpróbáltam.

Számomra forradalom volt, mert sokan nemes célokért harcoltak, lelkes eszmetársukká váltam. 

Hihetetlen dolgok játszódtak le. Megjelent ez a jelentéktelen emberke, és magához vonzotta a lelkeket, vagyis az embereket. Önkéntelenül is Jézus és Gandhi jutott eszébe az embernek, erről az emberről a neve nem érdekes. Megjelent nagyon szerényen nagyon egyszerű beszéddel és egyszerűen mögé álltak az emberek. Nem lehet tudni, hogy egyes emberek, legyen az jóember, vagy rossz ember, miért lesznek ennyire népszerűek. De ez nem kiröhögős, megvetős (hát ennél még én is különb vagyok) népszerűség, hanem igazi. Ez nem félelemből eredő, nem haszonlesésből eredő népszerűség volt. Ez olyan „megyek utána” népszerűség volt. Alig hittem a szememnek, megjelent a semmiből ez a semmi kisember és napról-napra több követője lett. Ahol megjelent ott ezrek gyűltek össze, aztán meg tízezrek.  Nem kiabált, nem rohangált, nem uszított. Persze a regnáló átverős-zsaroló diktatúrát gyakorló hatalom, békésen nem adta a hatalmat.

Ámultan néztem, ahogy áradt a tömeg, tüntettek, megmozdultak. Néha lelkesen boldogan szemléltem, másik percben belém mart a kín; én nem tudok velük lenni, velük menni, pedig ez egy ünnep. Ünnep és mozgás és közösség és forradalom minden egyben.  Én ünnepnek láttam, különösen azok a tüntetések varázsoltak el, ahol buliszerű hangulat alakult ki.  Gondolatban velük meneteltem.

A tömege tiltakozása, nyomása, - akkor már országos sztrájk is kialakult, ráadásul az utakat is lezárták, szinte megállt az élet - kikényszerítette az előrehozott választást.

Három hétig tartott, tulajdonképpen végig sírtam az egész forradalmat, nyugodtan így nevezhetjük. Sírtam, de a büszkeség érzése hatott így rám. Büszkeség, siker felemelkedettség, boldogság egy rémálomtól való megszabadulás érzése öntött el, ahogy néztem a televízióban a tüntető százezreket, a lázadó fiatalokat, akiket persze csőcseléknek nevezett a félelemtől reszkető regnáló hatalom. De az forradalom volt. Aki ismeri a történelmet az tudja, nincsenek hiba nélküli forradalmak, és győztes forradalmak sincsenek.  Illetve nem mindegy hogyan értelmezzük a „győzelem” fogalmát. Ha úgy értelmezzük, hogy egyszerre, rövid távon minden megjavul, az elvek szintjén is és gyakorlatilag győznek az új demokratikus erők – akkor nincs győztes forradalom. Ha úgy értelmezzük, hogy gyakorlatilag konkrétan nincs ugyan győzelem, de sok minden, és a társadalom jellege mégis visszafordíthatatlanul megváltozik, demokratizálódik, akkor van győztes forradalom.

Az év első fele tehát biztatóan telt, lelkileg felfrissültem, szabadabban lélegeztem, a reménység-ablak jobban kitárult.

Aztán szépen fokozatosan csukódott az ablak, bukdácsolt a forradalom. Mondjuk úgy, hogy nagyobb részt elbukott.

A forradalmárt, a nagyszerű kisembert egyre többen kezdték sározni. Kiderült, hogy sok poloska-ember csak megjátszásból lett demokrata. A nagyszerű kisembert felfújt vádakkal vizsgálták majd jött a börtön és jött a hosszasan elhúzódó per- előkészítés.

Hónapok alatt szinte teljesen visszaállt a régi rendszer.

A fő-zsarnok felfuvalkodott vastagbőrű arca szerintem kipukkant, azért takarta el, de meg tudott lógni, külföldre ment. Ellentmondásos érzések kavarogtak bennem, de végül is az elégtétel örömét éreztem, mert tudtam, hogy a vereség, a szégyen, csalódás kínjai utolérték,….. végre egyszer az életbe meglakolt bűneiért. 

Néhány alvezére is lelépett, de más alvezérek maradtak, sőt az egyikből lett az új „uralkodó”. Az igazi felelősségre-vonás elmaradt, pontosabban a régieknek a hatalomból ugyan menniük is kellett, de bűneik ellenére azért kényelmesen, kellemesen, pazarul tovább élhették életük. A nagyszerű kisemberen kívül csak egy két felkelőt kezdetek piszkálni, mint felforgatót, de aztán ez is hamvába hullt, az egész valamiféle büdös ködbe veszett, ahogy szokott minden itt ebben a kis országban.

Mindenesetre engem személy szerint a forradalom bukása lelkileg felettébb megviselt. Folytatódott a hatodik rémálom.

Lelkileg és testileg is, hiszen a kettő össze van kötve, romlott az állapotom.

Persze erre a bánatomra is kerestem lelki vigaszt, önvigasztalást: „A magyar hanyatlás sem lesz hiábavaló. Mondhatjuk: Isten a természet, az emberiség fejlődését nem rövid távra tervezte. Vagy talán ez a pontosabb: az emberi fejlődést nem lehet rövid távon megoldani. Hullámzóan sok hibával döcöghet a fejlődés, mert az ember saját oktalanságából, hibájából szenvedéséből képes csak tanulni. És itt jön a jelenlegi magyar hanyatlás-gyengeség, (nem akarok hitványságot mondani), szóval még ebből a hibából-gyengeségből, hibasorozatból is, egyszer majd tanul az ember, az emberiség. Ötven-százéves időtartamokba kell gondolkodni, (isten, természet malmai lassan őrölnek) az emberiség történelmi fejlődése az egyének idejéhez képest, rendkívül lassú. Nem szabad elkenődve, legyinteni, hogy még húsz-harminc év múlva sem lesz fejlődés. Inkább bizakodva vidáman azt kell mondani: de ötven, legfeljebb száz év múlva mégis beindul a boldogító fejlődés. És ennek a fejlődésnek éppen ez lesz oka gerjesztője, hogy az ember, tanul a korábbi hibáiból, gyengeségiből. Vagyis a jövő embere a mi korunk hibáiból fog tanulni.”

Hát igen, így kellett volna gondolkodnom, de ez általában nem sikerült. A forradalom bukása felemésztett.

Judit és Jocó is hasonlóan látta a világot, vélekedett a felkelésről, mint én. Ők is forradalomnak tartották, ők is lelkesedtek, majd csalódtak.

Egyik nap Jocó az ágyam szélére ülve beszélni kezdett:

„ - Látom, menyire megviselt a forradalom bukása. Akárcsak engem. Engem is megviselt korunk magyar léte, de én mostanában mégis büszke vagyok.

 Állandóan büszke vagyok arra, hogy a jellembetegek ostobák országában normális tudok maradni. Hozzá kell tenni, jószerivel önhibájukon kívül lettek ilyenek.

Állandóan büszke vagyok, hogy nem török meg.

Tulajdonképpen kedvelem ezt a helyzetet, mert a jó, de nehéz célt, a hősiességet nem kell keresnem.

Tisztelem a hozzám hasonló kevés embert. Jó érzéssel tölt el, hogy egyáltalán vannak hozzám hasonló emberek, akikkel lelki eszmetársak vagyunk. Büszke vagyok, hogy ebbe a csapatba tartozom. „

Az elbukás után pár héttel azonban jött az újabb rossz hír, a pót-nagymamám meghalt. Pót-nagymama vagy talán igazi?

- Az én nagymamám is három évvel ezelőtt halt meg.

- Talán nem véletlenül.

- Ezt hogy érted?

- Félig úr, én nem értem meddig akarod a süke-bókát játszani.

- Miről beszélsz, nem értem.

- A pót-nagymamám, aki valójában igaz volt, megkérdezte tőlem, Sarkadi Ruditól?  - Te mit szeretnél, fel akarod venni a fél-testvéreiddel a kapcsolatot? Mert akkor bemutatlak nekik, az egész családnak. De én azt mondtam: Nem köszönöm, így is bonyolult az életem, nem bonyolítsuk tovább. Nagymamám a jóságos idős ember, pedig tiszteletbe tartotta a kívánságom. Érted már? – kérdezte

- Nem nagyon akarom érteni. csak azt tudom, hogy az én nagymamám is nagyon jó ember volt. A jóságot nem az ember kora határozza meg.

- Akkor marad csöndbe és hallgass, hallgasd a történetet.

Elmentem a temetésére, de csak háttérből figyeltem a gyászoló családot. Két hónap alatt vitte el a rák, előtte még találkoztunk, hozott a világ legjobb nagymama sütijéből.

Szóval számomra, hívjanak akárhogy, rossz napok, gyászos hetek következtek. De a legnagyobb csalódás, amiről mindjárt beszélek, váratlanul jött. Viszont ezt a csalódást muszáj felvezetni.

Volt itt még egy sajátos probléma, amiről eddig még nem beszéltem, de amivel folyamatosan meg kellett küzdeni Rudinak, azaz Lapikának, azaz nekem.

Ez pedig a szex az erotika, a szerelem problémája volt.

Azt gondolják sokan, hogy ez csak a testileg teljesen rendben levő embereknél probléma, ……  nem, ez szinte mindenkinél probléma, mivel a lényeg a fejben történik. Szinte minden a fejben, sokan tudatnak nevezik, van szerelmi és szex történet. Szóval nálam is előjött, de nyilván sajátosan. Előjött már kamaszkoromtól kezdve és végigkísért egész béna életem alatt. Elsősorban lelkileg, de nyilván az embernek főleg egy serdülő ifjúnak, élénk a fantáziája. Én is gondolatba többször is végigcsókolgattam Judit testét, simogattam örömet okoztam neki, és ami talán a legfontosabb, igazi jó pasinak tartott, ahogy én is igazi jó nőnek, őt. Persze mindez csak gondolatban történt. Gondolatba történt, hiszen béna voltam. Egyébként pedig úgy vettem észre, hogy Judit egy pillanatig sem gondol úgy rám, mint férfira, illetve mint szexpartnerre. Szembe kellett néznem azzal, hogy nem vagyok Judit esete, és erre csak a bénaság rátesz egy lapáttal.

Persze volt itt sajátos viszony, egy állandó szégyenkezés a részemről, hiszen a teljesen kiszolgáltatott bizonyos fokig gusztustalan állapotban feküdtem tehetetlenül kommunikáció nélkül a szerelmem előtt. Hiszen Judit ápolt és többek között ő cserélgette a végtermék zacskókat, ilyen kedvesen nevezve az emberből távozó salakanyagokat. Még az ezredik cserénél is képes voltam szégyenkezni. Ráadásul volt itt még egy sajátos körülmény, mégpedig az hogy elsősorban az akaratlagos mozgásokkal, működésekkel volt baj. A vegetatív idegrendszerem és kapcsolódó automatikus működések, szervi működések izommozgások, stb., azért szuperáltak.

Vagyis akaratom ellenére létrejöttek merevedések, sőt néha még magömlésem is volt. Ezek egy részét nyilván Judit is észrevette. Ez tovább fokozta Judithoz fűződő viszonyom fura mivoltát, mely egyszerre volt kiszolgáltatott, szégyenteljes és szerelmes. Az ellentmondások hálójában vergődtem.

Persze tudtam, hogy gyakorlatilag képtelenség hogy kölcsönös szerelem alakuljon ki, de az ember érzelmei össze-vissza táncolnak.

Ebben a vonatkozásban is ellentmondásos érzések kavarogtak bennem. Egyrészt sejtettem szinte tudtam, hogy szeret, de ez nem szerelem. Szeretett, mint embert, mint mondjuk egy testvért, de nem úgy, mint férfit. Éreztem, ugyanis akkor már kezdett kifejlődni ama vevő készülékem, amely mások érzéseit érzékelte. Nem Judit miatt fejlődött ki ez a vevőkészülék, talán a sajátos agysérülés és az állapotom is belejátszott e képesség kialakulásába. Végül is eljutottam oda, hogy egyrészt láttam az emberek érzelmeit, az aurákat, és egy kicsit beleláttam a lelkükbe és a gondolataikba is. Ugyanakkor lelkemet sunyin megszállta az önáltatás démonja. Kerestem és meg is találtam azokat a jeleket, melyek Judit hozzám való vonzódását bizonyítja. Abban az időben már elhittem, hogy a szerelem kölcsönös, hogy Judit is őszintén szívből férfiként szeret. Ekkor jött a lelki pofon, a szerelmi csalódás. Szerelmi csalódás, talán az élet legmélyebb kínja.   

Konkrétan az történt, hogy ősz derekán Jocó egy férfival jött haza. De ez a férfi, aki kinézetre számomra közömbös volt Jocóval alig beszélgetett, annál többet Judittal. Aztán Judit bemutatta:

- Képzeld ő Mátyás Marci, biztos emlékszel.

Nem válaszoltam még annyit sem hogy „ííííí” nyögéssel jelezzem a megértésem. Aztán Marci tovább duruzsolt Judittal, halkan, szóval semmit sem értettem.  Azt viszont levettem, hangsúlyokból a nevetgélésekből hogy összhang alakult ki közöttük.  Mit mondjak, szinte éreztem hogyan karcolgatja a csalódás és a féltékenység a lelkemet.

Ráadásul Marci szinte mindennap megjelent és minimum egy órát, de néha hármat is maradt. Persze tudtam, hogy  nő-férfi kapcsolatra, nincs reális esélyem Judittal, de hát a féltékenységgel szemben az értelemnek nincs esélye.

Itt azért kénytelen voltam belevágni Lapika történetébe.

- Na, várjunk csak már megint ez a Mátyás Marci, de hát ez az én nevem.

- A te neved is, de nem emlékszel erről már beszéltünk, a világban több  eseménysíkban, történnek a  dolgok. Párhuzamos világok vannak.

- Persze, hogy mondtad már, de akkor sem értettem és most sem értem egészen.

- Én sem értem, senki nem érti, de attól, hogy nem értjük, még létezhet. A párhuzamos világokat talán a  tűugráshoz  hasonlítanám, pontosabban amikor a bakelit lemezek, forognak és normál esetben a tű körbe megy, és sorban játssza le hangokat.  De képzeljük el, ha a tű nem körbe megy, hanem ugrik egyet és átugrik a másik számra. És az a szám, majdnem olyan, mint az előző csak egy kicsit más. Aztán a tű megint ugrik egyet és visszazökken az eredeti számra. Lehet, hogy millió és millió dal, azaz esemény van az sors lemezén, és néha elromlik a mechanizmus, tű pedig ide-oda ugrál.  Az a lényeg ezt az egészet akkor tudod megérteni, ha elfogadod szinte mindenkiből és mindenből kettő van, kettő hasonló.

- És te ezt el is hiszed?

- Én csak azt mondom, amit átéltem. mindez, amit mesélek teljesen valóságosnak tűnt. Szóval ez, a Mátyás Marci, akiről beszélek nem te vagy, de hasonlít az élete a tiédhez. Most már mondhatom tovább?

- Mondd, nem bánom.

- Szóval a testi-lelki szenvedéseim még a féltékenység kínjaival is fokozódtak. Elég gyakran felelevenedtek a végzetes este eseményei, ahogy az esti árnyak között surrog a repágy, ahogy az ablakból próbálok átlépni, de jön a végzetes billenés, egyensúlyvesztés és zuhanás, majd a robogó metrószerelvény.

Judit velem szemben mindig is aranyos kedves volt, van és lesz, még akkor is, ha néha kiakadok rá. Judit továbbra is minden nap az ágyam mellé ült, kicserélte az ürülék-tasakokat, letörült meleg vizes, majd száraz törülközővel, megforgatott, megigazította az párnát paplant és közben beszélt. A kedves csilingelő hangján elmondta a nap történéseit, többek között azt is mit beszélgetett Marcival.

Tudta, hogy én nagyjából megértem a mondandóját. Azt azért nem gondolta, hogy teljesen értem, sőt vad érzelmek hullámzanak bennem. Azt gondolom úgy beszélt Judit hozzám, mint néma gyermekéhez az anyukája, szóval monológokat adott elő. 

„ - Ez a Marci nagyon kedves fiú. Fiú?, hát már benne vagyunk a korban Tudod, hogy nekem nagyon kevés férfi szimpatikus de ő valahogy az. Nem szabad az apja alapján megítélni, ő egészen más. Már nincs is kapcsolat közöttük.

Látogatásunk után, kezdett elromlani a kapcsolatuk, mert a gyerekek érdeklődtek, mondhatjuk nyomozgattak és rájöttek, hogy igazat mondtunk, apjuk Mátyás György alpolgármester valóban sok szemétséget követett el. Fokozatosan romlott a kapcsolatuk. Az alpolgármester sorba kapta a sors-pofonokat. Először belekeveredett egy  olyan korrupciós ügybe, amiből még párttársai sem tudták kirángatni. Pontosabban csak félig húzták ki, a börtönt elkerülte, de többé nem lehetett alpolgármester. Aztán elhagyta a felesége. A főépítész pár is lelépett. Egyébként ők is elváltak. A leváltott alpolgármester Mátyás György nemsokára beteg lett, Alzheimer-kór érte utol, viszonylag fiatalon. Ezekre az évekre már teljesen leépült.”

Mikor idáig ért Judit a mondandójában elkezdett a lelkiismeretem furdalni; valószínűleg az én rossz kívánságaim átkozhatták el az alpolgármester urat. Merthogy a zuhanásom előtt és utána is elég gyakran gyűlölködtem a rossz emberekre, főleg Mátyás úrra.  És valahogy úgy éreztem, hogy ezek a gyűlölködések, egyfajta átkok az én esetembe megfogannak. Az én esetemben, vagyis mindkét tudatom, a béna Sarkadi Rudi is, és Tóth Rudi is, rendelkezett ezzel a képességgel. Így éreztem és sok jel is erre mutatott. De ennek egyáltalán nem örültem, sőt szégyelltem, nyomasztott, fura képességem csak nyűg volt számomra.  Távol állt tőlem, hogy hiányos tudásommal, felületes érzelmeim alapján én határozzam meg egy ember sorsát. Úgyhogy, általában nagyon vigyáztam lehetőleg ne gyűlölködjek, ne átkozódjak,- de nem mindig sikerült.

Aztán elkezdtem félni, hogy az átkom beteljesedik, de sajnos ez a félelem nem oldotta fel, sőt inkább ráerősített.

Mátyás Marcival kapcsolatban is voltak ilyen félelmeim, néha elragadtak az érzelmeim, néha haragudtam rá, ráadásul ok nélkül. Merthogy Marci továbbra is járt Judithoz, mondhatjuk udvarolt neki. Vagy mondhatjuk jártak. Bennem pedig kavarogtak az érzések, gondolatok,  szinte fél óránként változtak.

Mátyás Marci szinte mindennapos vendég szinte családtag lett. Judit egyre többet kedvesebben lelkesebben beszélt róla, még a szeme is mosolygott, amikor Marciról beszélt.

 Amikor hajlandó voltam szembenézni a valósággal, akkor nyilvánvalóvá vált, hogy Judit szerelmes érzelmeket táplál Marci iránt és valószínűleg Marci viszont.

Általában kavarogtak bennem az érzések,  gondolatok:  „Nem ez nem igazi szerelem, - már miért ne lenne az, ez az élet rendje, nem gondoltad komolyan, hogy egy csinos nő aki már járni is tud, pont egy ilyen nyomorék bénát választ, - de mégis ez árulás, rohadjon el a világ, - micsoda szemét gyűlölködő alak vagyok, szeretem és azt akarom, boldog legyen”. 

Szenvedtem, vívódtam, de lassan be kellett magamnak ismerni, hogy Judit másba szerelmes. Ami erre a legerősebb bizonyíték volt az Judit és Marci aurája. Amikor együtt voltak, vagy csak beszéltek a másikról már fényes meleg színek főleg a piros és kék világos árnyalatai jelentek meg körülöttük, vagyis boldogság szinte sugárzott belőlük. Nem hazudhattam tovább magamnak, de az igazság ebben az esetben nem hozott számomra boldogságot. Szóval az értelmem kezdett belenyugodni, de összességében a lelkem és a testem is sorvadt. Hétről-hétre, hónapról-hónapra éreztem az életerőm a csí fogyását.

  A következő időkben szinte minden tevékenységem arra irányult, hogy a sors által rám kényszerített életet egy kicsit elviselhetővé tegyem. Önmagam oktatása, máskor kioktatása, megregulázása hol szelídebben, hol dühösebben folyt. Ilyen mondatokkal:

„Az önmarcangoló, a fájdalom vermét mélyíti, egyre csak ássa, ne légy mazochista, inkább gondolj másra.

Mindig találd meg a szépet, a jót, a körülötted levőt, bármilyen aprót, és azt is ami távolabb van, amit reménynek nevezünk.

Próbáld megoldani a bajt, problémát, de ez sokszor hosszú erőfeszítés, vigyázz ne kergülj bele, kitartó, rugalmas küzdés hozhat győzelmet Kitartó rugalmas küzdelem csak ép lélekkel megy, ép lélekhez pedig önvigasztalás kell.

Mindig legyen célod és terved napi, heti és sokévi, lehetőleg másoknak is hasznos cél, mely cél, terv azért értelemet, keretet ad életednek.

Minden rossznak keresd meg a jó oldalát, ha mást nem, akkor azt, hogy megint erősödtél tanultál.

Általában is keresd és vedd észre a jót, a szépet is, ne csak a rosszat, a csúnyát. A kalandot, a versenyt is keresheted, de az igazságtalanság felett ne hunyj szemet.

Mindig keresd az örömöket: a testi örömöt se szégyelld,

Isten ajándéka, ha nem bántja az egészséged.

Nincs káros testi öröm, ha az nem mértéktelen.

Nincs fontosabb az egészségnél, de a lelked egészségére, tisztaságára is vigyázni kell, viszont az álszentek intelmeit el kell felejteni.  

A hibáidon való kesergésnél, az elemzés hasznosabb.

Könnyebben legyőzöd azt, amit ismersz, mint az ismeretlen ellenséget. Persze magadat teljesen soha nem ismerheted meg, csodajavulás sincs, de egy kicsit jellemed nemesítheted. Tudd, hogy a büszkeségnek a csodálkozásnak, a hasznosságnak, a jól elvégzett munkának is van öröme. Sokféle büszkeség van, már arra is büszke lehetsz, hogy éltél, élsz, és elfogadod magad. Csak a miatt szégyenkezz, amiért akaratlagosan tehetsz.

Mint mondtam, ne söpörd szőnyeg alá a lelki fájdalmat,

a szégyent, a dühöt, a félelmet, a szorongást, a bánatot, a tehetetlenséget, csalódást,  de ezek rabságába ne essél, ne telepedjenek, lelkedre. Gondolj az erős akaratú emberekre, de az illúziók várába se maradj sokáig, mert eltévedsz, és ott maradsz, ez is rabság.  Az illúziók várának sok szobája van, minden szobának nagy széles ablaka van, ne hagyd, hogy a képzelt túlzott rossz vágyak szellemei szállják meg lelked, a csalódás ablakán kilökjenek ezek.”

Szóval ilyen okosságokkal próbáltam magam nevelni, vigasztalni. Egyre ritkábban sikerült.

Ráadásul jött a következő dráma talán a legnagyobb. Eleinte nem tűnt annak, mert csak az történt, hogy Mátyás Marci látogatásai elmaradtak. Majd észrevettem, hogy Judit hangulata megváltozott, egyre keserűbbé vált. Egy az egyik ápolásom alatt, nem nekem, inkább magának elmondta, monológ-szerűen előadta, hogy Marci beteg lett, egy újfajta tüdőgyulladás, vírusos tüdőgyulladás emészti a testét, tüdejét.

- Nagyon aggódóm, rossz érzéseim vannak, én tényleg megszerettem Marcit. Szerelmes lettem bele. Úgy látszik Rudikám, ez van nekünk megírva, csalódás szerencsétlenség, szenvedő élet - ezekkel a szavakkal fejezte be a monológját.

Első hallásra nem rázott meg a hír, talán még örültem is, eltűnik a konkurencia. Majd elkezdték mardosni lelkem a kétségek és az önfurdalások. Először is láttam Juditon, hogy nem tudja feldolgozni szerelmének betegségét, sorvadását. Márpedig az én tündérem Judit szomorkodását nem tudom elviselni. Az is eszembe jutott, hogy végül is a féltestvéremről van szó. De amely érzés leginkább megrázta a lelkemet, a régi gondolatból eredt: lehet, hogy megint az átkozódó sötét kívánságaim fogantak meg? Akkor hát én vagyok a borzalom okozója. Egy kiút van: meg kell mentenem Marcit. Nincs más út, valamilyen megoldást kell találnom. Kérlek Istenem, sors akárki, segíts nekem.  Nagyon szeretném, nagyon akarom. Ezek után szinte minden időm, energiám, a „megmentői” akarat kötötte le. Sikerült is egy tervet összerakni, de ebbe bele kellett vonnom a másik énemet, Sarkadi Rudit is.

Itt lehalkult Lapika hangja, csönd lett, csak a kintről jövő zajok hallatszottak be, aztán hangja újra betöltötte a szobát:

- De ezekben az időkben nemcsak a béna Tóth Rudi énje, tudata volt bajban, hanem Sarkadi Rudi, Lapika énje tudata is.

- Tehát megint rólad van szó, rólad, aki itt állsz? - kérdeztem cinikus hangsúllyal.

- Igen mondjuk így, bár sokszor mondtam, a két tudat erősen összekapcsolódik – válaszolt Lapika én pedig megjegyeztem:

- Én azért nagyjából megismertem Sarkadi Rudi életét. Te is beszéltél róla, emlékszem, amikor a csövi tanyáról meg kellett szöknöd, és elhatároztad; te nem leszel csövi.

- Hát olyan piás, drogos csövi nem is lettem, mint azok.

- Éva is mesélt történeteket. Például, hogy elrabolták, te pedig megtaláltad, csak úgy az agyhullámok alapján.

Na és persze itt állsz előttem, amúgy pedig jó ideje együtt élünk – szóltam közbe. 

- Azért sok mindent nem tudsz rólam, például azt sem hogy csak három évvel ezelőtt kezdtem csövezni – válaszolt Lapika és hosszasan folytatta:

- Három évvel ezelőtt, mint Sarkadi Rudi elhatároztam, hogyha nem is tudom a sorvadást megállítani legalább az utolsó éveimet valahogy megjavítom. Vagy ha nem is tudom megjavítani, legalább megváltoztatom. És ha ez nem megy Tóth Rudival, akkor legalább Sarkadi Rudi változtasson az értelmetlen életén.

Akkor határoztam el, nagyjából három évvel ezelőtt, hogy én mint Sarkadi Rudi, Lapika otthagyom a munkám, otthagyom az élettársam és szabad leszek. Mert addig egy raktárban dolgoztam, többek között, mint targonca-kezelő, és mint kis-főnök.  Egyébként van diplomám, és több szakmám, de általában a magam kacskaringós útján jártam.  Még azt sem mondhatom, hogy utáltam a munkám, néha még szerettem is. Csak valahogy bábunak éreztem magam, nemcsak az monoton életem az állandó munkám miatt. Valahogy ez a társadalom bábukat farag az emberekből. Nincs igazi beleszólás, nincs igazi demokrácia.

Aztán ott van az állandó sokirányú függés. Összeszámoltam egy átlagos ember kilenc hivatalnak és hét szolgáltatónak van kiszolgáltatva.

Az állam a hatalom szépen, lassan bezár egy útvesztőbe, egy labirintusba melyben látszólag vannak választási lehetőségeid, de azok zsákutcák, valójában egy irányba mehetsz. Talán a közvetlen demokráciára épülő rendszer lenne megoldás, de attól messze vagyunk.

Néha kiültem forgalmas helyekre és néztem az embereket, ahogy ide-oda sietnek, ahogy intézik a „fontos dolgaikat”.

Aztán belegondoltam; nem ugyanezt teszik a hangyák is?

Na és az élettársam? Vele is már negatív szakaszban voltunk az elhidegülés a civódás szakaszába. Már minden apróságon összevesztünk. Nem tudom, hogy jut el két ember ebbe a szakaszba, de sokan eljutnak, mi is. Érdekes, ha két ember huzamosabb ideig együtt él, akkor általában ebbe az irányba halad a kapcsolat, pedig a logika szerint inkább a barátságnak a szeretetnek kellene erősödni. De ez csak kevés esetben történik. Szóval elromlott, elhidegült a kapcsolatunk, pontosan azt sem tudom miért.

- Nekem van erre egy elméletem – szóltam - méghozzá az, hogy elhasználódás, elkopás folyamata megy végbe. Amikor új a kapcsolat az olyan, mint egy új autó, vagy egy új lábos, vagy akármilyen új. Aztán használódik, kopik, karcolódik, gyengül. És egyszer csak olyan kopott karcos gyenge, könnyen törő lesz, hogy már a felek hiába akarják suvickolni rendbe hozni, már nem lehet. Vagyis a kapcsolat is úgy használódik el, ahogy egy tárgy, a gép.

- Hát nem is tudom, talán van ebben igazság – válaszolt Lapika majd folytatta:

- Aztán fogtam magam mindent otthagytam, először csak kóvályogtam az utcán. Azért én nem voltam, vagyok egy szokásos csövi. Én önszántamból lettem csövi. Én nem iszok és más szerekkel sem élek. Szóval egy hajléktalan szállón kötöttem ki, de ez  embertelen  volt. 

- Otthagytad a nyugis jólétet, hogy csöves lehessél? - kérdeztem hitetlenkedve

- Igen. Emlékszel egyszer beszéltünk az embert romboló érzésekről, igényekről, a tulajdon-kapzsiságról, a presztízsharcról, az önzésről. Én ezeket hagytam ott, tulajdonképpen saját kicsinyes vergődésemből lett elegem - felelt Lapika,  és folytatta:

- Aztán jött egy másik, aztán harmadik, ott egy évig „laktam”. Majd megcsináltam az első placcom. De csak azért tudtam, mert a mögötte levő ház gondnoka megengedte, persze nem ingyen. Hetente ki kellett takarítani a lépcsőházat, valamint a ház előtti járdát, utcát is. Majd valakiknek valami nem tetszett,  el kellett jönnöm.  Ez a második placcom, itt egyelőre megtűrnek, de nem ingyen.

- Miért itt is takarítsz,…… takarítod a placcod mögötti  lépcsőházat és a járdát?  - kérdeztem.

- Bion, bion takarítom.

- Mert én még soha nem láttalak takarítani.

- Nem szoktam reklámozni, ha csend van, ha egyedül vagyok, akkor szoktam csinálgatni. Amúgy te Félig úr, egyben Mátyás Marci, egy felettébb figyelmetlen emberke vagy, vagyis az nem sokat jelent, ha nem veszed észre.

De azért mégis te voltál az egyik legkedvesebb barátom.

- mondta Lapika, én pedig meghatódtam, és el is szégyelltem magam, de leginkább zavarba jöttem:

- Köszi haver, te is jó vagy nálam – válaszoltam esetlen viccességgel. Lapika fáradt bölcsességgel felelt:

  - Sőt te több is vagy egy barátnál. Ezért bevallom, neked már mindkét Rudinál nagyon fogy a csí. Mindkét Marci nagyon hervadozik, testük-lelkük szárad, satnyul, fogy.

- Dehogyis Lapika, szívósabb vagy te annál, összeszeded magad.

- Én is ezt mondanám, ez a klisé válasz. De az az igazság hogy nagyon elfáradtam legalább negyven évig mást sem csináltam, mint összeszedtem magam. Már nem tudom és nem is akarom.  Mind a két Rudi fogy, sorvad, de kiváltképp a béna Rudi.

- És mi lesz a párhuzamos világbeli ikertesómmal a másik Mátyás Marcival? Őt nem mented meg?

- De őt mindenképpen, már kész a terv, sőt már el is kezdtem megvalósítani.

- Na ez izgalmas és hogy áll?

- Folyamatban van, egyelőre nem merek róla beszélni.

- Később ezért elmondod mi történt, akár sikerült, akár nem, ugye Lapika – mondtam figyelmeztetően

- Elmondom, ne aggódj. Eddig is mindent elmondtam, és ezután is ez a szándékom. Beszélek, mesélek, mert tudom, hogy szeretsz írni. És ha egyszer meghalok, akkor jó lenne, ha valaki megírná az életem fura alakulását.

Most megyek a másik életembe – fejezte be aznapi mondandóját Lapika, miközben feltápászkodott a fotelból. És kifele menet még hozzátette:

- Valószínűleg már nem sokat mesélek a béna Rudiról. De azért egy nagyon fontos történet még biztosan hátra van.

Magam részéről nem értettem, hogy mire utal Lapika, igaz nem is nagyon gondolkodtam el rajta.

   28. fejezet

  A fő tárgyalás

A jelenben (öt hónappal később).

És eljött a nagy nap, a legfontosabb tárgyalás napja. Amikor is a fő vád, a szexuális erőszak, kerül vizsgálatra és megítélésre. Csakhogy az egész elfuserálva, szerencsétlenül kezdődött, ugyanis Lapika eltűnt, nem jelent meg. Már három napja hogy se híre se hamva, felszívódott, elillant. Mi meglehetősen kínos, ugyanis az én mentőtanúm, a „koronatanúm” Lapika lehetett volna, Éva az ügyvédem és Lapika már nagyjából ki is dolgozták, Lapika vallomását. Nem hazugságról van szó, csak olyan tanúvallomásról, amely az ártatlanságom bizonyítja. Többek között azzal, hogy Lapika elmondhatná: Nóra önszántából már korábban is lefeküdt velem. De Lapika sehol, pedig kezdődik a tárgyalás. Miért? Ezt nem értem, vagy benne is csalódnom kell?

Ilyen fájdalmas bizonytalanság között mentünk az ismert tárgyalóterembe, ahol ugyanazon ügyész és bíró várt bennünk, akik a múltkori tárgyaláskor.  Éva ugyan nyugtatgatott – majd kitalálunk valamit – de én padlón voltam. Nem maga az ügy, hanem a csalódás-sorozat miatt.

Az előkészületek után és az ügyészi kérdezések után, Éva kérdezése, „igazság-keresése” került sorra.

A kezdeti pisszegés-pusmogás lecsendesedett.

A tárgyalóterem két hosszúkás régimódi ablakából egy ködbe burkolózott város látszódott.

Éva ügyvédnőm:

- Elsőnek özvegy Veres Jánosnét szólítanám abban az ügyben miszerint a tanú látta, hogy a védencem fajtalankodásra utaló cselekvést csinált volna, kettő és féléves kislányával.

 Anyósom gőgös arccal tett esküt és állt a tanuk padjára, ami valójában egy fakorlát volt.

- Kedves Veresné, mi is volt konkrétan ez az ön szerint gyanús cselekvés? – kérdezte Éva

- A baba Orsika ott feküdt a díványon Mátyás úr előtte guggolt, alsó nadrágban és szerintem a hímvesszője merev állapotban volt.

- És azt nem látta, hogy éppen pelenkázza a kislányt?

-  Hát mintha lett volna ott pelenka, de pontosan nem láttam.

Ekkor Éva felmutatott egy könyvet, aminek az volt a címe, hogy GYEREKEK SÉRELMÉRE, a cím meglehetősen nagybetűkkel, jól láthatóan volt a fedőlapra írva. Éva körbemutatta a könyvet, még az ügyész és a bírónő is el tudta olvasni a könyv címét.  Majd  Éva megkérdezte volt anyósom:  - Nos kedves Veresné mi is ennek a könyvnek a címe?

- Innen nem látom jól.

A teremben morgolódás támadt.

A bírónő fakalapácsa serényen kopogott.

- Azt hiszem megkaptuk a választ miért nem látta a pelenkát tisztelt asszonyom, ugyanis önnek négy dioptriás szemüveget kellene hordani, hogy akár három méterre rendesen el tudjon látni, de ön hiúságból nem hordja. Ha pedig képtelen volt a pelenkát látni, akkor nyilván egy alsónadrágban meredező hímvesszőt is képtelen látni – mondta Éva, majd pár másodperc múlva folytatta:

 - Tisztelt Bíróság a valódi tényállás világos, védencem is többször elmondta. Felesége aznap korábban ment el, a gyerek az apára volt bízva, az etetése, a pelenkázása is.

A gyerek sírt, védencem úgy ítélte meg, hogy talán a bélsár népiesen kaki csípheti a popsiját, elkezdte tisztába tenni. Amit egyébként már több százszor csinált, mint egy jó apa. Azért volt alsónadrágban, mert korán reggel volt, és még nem volt ideje felöltözni. Ekkor lépett be a díványtól öt méterre levő szobaajtón Veresné, aki a hiányos látása, valamint „jóindulata” okán ilyen gonosz cselekvést feltételezett. Csakhogy erre a fajtalankodásra nincs semmilyen bizonyíték.

És most, ha megengedik, szólítom Dobos Nórát.

Negyed óra múlva Nóra állt a tanuk számára kijelölt helyen. Mozgolódás támadt, de a fakalapács hangja csendet teremtett.

Éva védőügyvédem:

- Kedves Nóra megengedi, hogy így szólítsam. Arra hívom fel a fegyelmét, hogy az Ön eddig tanúvallomása és védencem tanúvallomása jelentősen eltérnek. Ezért is, és azért is mert ez olyan lehetséges bűncselekmény, olyan gyanúsítás, amelyben minden apró mozzanatnak, minden szónak jelentősége van, kérem, hogy nagyon pontosan gondolja át a válaszait.

Ügyész közbeszólt:

- Szerintem ez a tanú megfélemlítése.

Bírónő:

- Nem értek egyet folytassa

Éva védőügyvédem:

- Kedves Nóra ön azt vallotta, hogy Mátyás úr tudott arról, hogy nem töltötte be a 18 életévét. De honnan tudhatta volna?

- Mert mondtam neki.

- Mikor mondta, és milyen szavakkal?

- Arra már nem emlékszem.

- Ha nem emlékszik, akkor az is lehet, hogy nem is mondta. De menjünk tovább.

- Volt önnek az említett erőszak előtt Mátyás úrral bármilyen szexuális kapcsolata?

- Nem volt.

- Soha semmilyen?

- Soha semmilyen.

- Egyébként milyen kapcsolatban álltak?

- Hát olyan, semmi különös, normális kapcsolatba.

- De aznap reggel, minden előzmény nélkül Mátyás úr, csak úgy megtámadta.

- Így volt, semmi előzmény,…..csak úgy  a konyhában, nekem esett odaszorított az asztalhoz, majd felültetett az asztalra és megerőszakolt.

- Az lenne kérdésem, hogy ez a szexuális erőszak, ez az erőszakos közösülés biztosan úgy történt, ahogy korábban vallotta, ön az asztalon ült széttett lábakkal és Mátyás úr maga előtt állt? Illetve még azt is megkérdezem, az erőszak végéig megmaradt ez a helyzet?

- Igen

- Biztos?

- Biztos

- Korábban azt vallotta, hogy pongyolában volt, de volt magán alsónemű, vagyis bugyi. Fenntartja ezt a vallomását?

- Igen

- Korábban azt nyilatkozta, hogy erőszak közben az erőszakoló kézmozdulatai a testére irányultak, nem a nyakára, nem az arcára. Ezt kijelentését is fenntartja?

- Igen.

- Tisztelt bíróság, engedelmükkel felolvasok néhány mondatot a szekértői véleményből.

„Erőszakos nemi behatolás, főleg ha a feltételezet, erőszakolt minimálisan védekezik, ilyen helyzetben, - nő asztalon ül, férfi előtte áll – nem jöhet létre. „ És egy másik idézet: „Az erőszakos közösülések szinte kizárólag az úgynevezett misszionárius pózban jöhetnek létre.”

Az ügyész közbeszólt:

- A kedves ügyvédnő talán elfelejtette, hogy már az is erőszakos közösülésnek számít, ha a férfi hímvesszője a női szeméremajkakkal találkozik, tehát nem kell behatolásnak történni.

A teremben pusmogás támadt.

A régimódi hosszúkás ablakokból látszó város egyre szürkébb lett.

Éva ügyvédnőm:

Nem felejtettem el, és a szakértő sem. Idézek a véleményéből: „Ha ilyen helyzet van, hogy a nő az asztalon ül, és védekezik, a férfi pedig előtte ál, - azon szituáció, hogy a férfi hímvesszőjét hozzáérinti a nő szeméremajkához, csak akkor tud létrejönni, ha a férfi legalább kétszer akkora testi erővel rendelkezik, mint a nő, tekintettel arra, hogy a nőt bizonyos fokig le kell vetkőztetni.  Valamint tekintettel arra, hogy ebben a helyzetben meglehetősen sok szabadulási lehetősége van a nőnek. Ebben az esetben azonban ez a jelentős erőfölény láthatóan nem áll fenn”

Ügyész közbeszólt:

- Nyilván az erőszak mellett volt valami fenyegetés is.

Vagyis nemcsak szexuális erőszak történt, de szexuális kényszerítés is.

A teremben moraj futott végig.

Éva:

- Csakhogy a vádban nem szerepel a szexuális kényszerítés. És az eddigi tanúvallomásokban sem szerepel.

Ügyész: Tisztelt a bíróság, akkor tekintettel a tárgyalás alakulására felvenném a vádpontok közé a szexuális kényszerítés vádpontját.

Bírónő: - Rendben van, vizsgáljuk meg ennek a lehetőségét – mondta, majd Éva felé fordult – a védelemnek van ez ellen kifogása?

Éva: 

- Rendben van, nézzük így az ügyet. Akkor meg is kérdezem a tanút:

- Valamivel megfenyegette önt Mátyás úr?

Nóra láthatóan zavarba jött:

- Nem emlékszem, de igen.

Nóra érezte, az ügyész is morgott, bólogatott, hogy az életszerűség miatt valamiféle fenyegetésnek el kellett hangzani, de erre előre nem készült fel.

- Szóval kedves Nóra, milyen fenyegető szavakat, mondatokat mondott önnek Mátyás úr?

- Hát, nem emlékszem pontosan, de azt hiszem, azt hogy „megerőszakollak, meg talán „kicsinállak”.

- Kicsinállak, vagy megcsinállak? Melyiket mondta? - kérdezte Éva.

- Talán azt, hogy kicsinállak.

- És mit mondott még?

- Másra nem emlékszem.

Pusmogás támadt, a fakalapács kopogott, a zaj elhalkult.

Éva itt egy hosszabb beszédbe kezdett:

- Tisztelt bíróság, most nem megyek bele olyan „apróságokba”, hogy eddig a tanú egyetlen vallomásában sem említette ezeket a szavakat. Sőt abba se mennék bele, hogy láthatóan itt és most találta ki ezeket a szavakat.

De abba belemennék, hogy ezek a szavak, kifejezések, idézem; „megerőszakollak, kicsinállak”, nem minősülnek komoly fenyegetésnek, ha egyáltalán fenyegetésnek  minősülnek.   A klasszikus fenyegetés pl.: ha nem engeded magadba hímvesszőm, akkor megöllek.  Talán még ez is: ha ellenkezel, akkor megfojtalak. Ezeknek van értelme, egyértelműen kivehető belőlük a fenyegetés, az hogy minek mi lesz a következménye. Ugyanez nem mondható el a „megerőszakollak”, ami inkább egy cselekvésre utaló szó, egy ige, a „kicsinállak” szó, kifejezés szintén, egyik sem egyértelmű fenyegetés. Nem tudhatjuk, mikor miért következne be azt sem, hogy pontosan mit jelent a „kicsinálás” szó. Tehát ez a vád felettébb gyenge bizonyítékokon áll. 

A védelem szerint Veres Jánosné elfogultsága és alaptalan vádaskodása nyilvánvaló. Emlékezzünk ama vádjáról miszerint védencem szándékosan gyújtotta fel a házat és okozta  kislányának halálát, nos arról  kiderült, hogy abban a balesetben  éppen ő Veres Jánosné legalább annyira vétkes, mint védencem. Ama vádjáról, mely szerint védencem fajtalankodik a gyermek kislányával kiderült, hogy alaptalan. Mondjuk ki, Veres Jánosné nem szereti a vejét, bűnöst, illetve olyan bűnbakot keres benne, akit unokájának elvesztése miatt okolhat, ezzel nyilván saját felelősségét és fájdalmát is csökkentve.

Ami pedig a szexuális erőszakot illeti, szintén erős kétségek merülnek fel. A szexuális aktus megtörténte nem kétséges, de annak erőszakos, durván erőszakos voltát, illetve kényszerítő voltát, több minden megkérdőjelezi.  Felhívnám a figyelmet hogy a tanú, vagyis a sértett Dobos Nóra erősen bizonytalan.

Ügyész: 

- Tisztelt bíróság, az ügyészség álláspontja szerint özvegy Veres Jánosné korábbi vádjai valóban megalapozatlanok. Ellenben Dobos Nóra szexuális erőszak és szexuális kényszerítés vádjai a felvetett kétségek ellenére is alaposak, nem lettek cáfolva, ezek a vádak valósak, teljesültnek mondhatók.  Elsősorban azért mert amíg a Veresné esetében talán van indok az elfogultságra, addig Dobos Nóra esetében, nincs indok. Egyszerűbben, miért vádolná Dobos Nóra alaptalanul Mátyás Mártont? Nem látni semmilyen körülményt, mely szerint a sértettnek bármilyen érdekében állna Mátyás Márton hamis vádolása, megbüntetése, tönkre tétele. Az is sántít, hogy az erőszakoló csakis verbálisan fejtheti ki a szándékát, ijeszthet a sértettre. A durva erőszakos testi sértés, dulakodás ugyanilyen hatású.

Bírónő:

  - Egyetértek az ügyésszel, most a bíróság visszavonul tanácskozásra.

Éva idegesen fülembe súgta: - Na innen hiányzik Rudi vallomása. 

A bírónő és az ülnökök felálltak, indulásra készülődtek.

A teremben is mozgolódás kezdődött.

Ekkor lépett be az ajtón Lapika, rendkívül rossz bőrben volt. Mindenki, a bírónő is kérdően csodálkozva nézett rá.

Lapika pedig még az ajtóból próbált rekedtes elfúló hangon magyarázatot adni:

Elnézést tisztelt bíróság, nagyon rosszul érzem magam, a kórházból jövök. Azért zavarom meg a tárgyalást, azért szabálytalankodom, mert van nálam egy perdöntő bizonyíték, amit be szeretnék mutatni.

A teremben mindenki Lapikára figyelt, csend lett, mindenki visszaült a helyére.

Éva ügyvédnőm:

- Tisztelt bíróság ő itt Sarkadi Rudolf, aki már tanúként lett beidézve, de nem jelent meg. Illetve most megjelent, igaz késve, de ez a láthatóan beteg állapotával indokolható. De a védelem arra kéri a bíróságot, hogy mégis engedélyezze a tanúvallomását, ami perdöntő lehet. És arra kérjük a bíróságot, hogy fogadja be az említett bizonyítékot, amiről mi sem tudtunk eddig a percig.

A bárónő pedig elkezdett kotorászni az aktái között:

 - Egy pillanat, ……nekem itt az áll, hogy ön ügyvédnő és Sarkadi Rudolf féltestvéri kapcsolatban vannak.

Éva:

- Így van bírónő, a féltestvérem kért meg, hogy vállaljam el barátja és lakótársa Mátyás Márton ügyét – mondta, miközben rám nézett. Ugyanis a féltestvérem együtt élt Mátyás Mártonnal és Dobos Nórával is tehát fontos tanú.

Ekkor ugrott be, honnan volt ez a név Gárdos Éva ismerős, igen Lapika, pontosabban Sarkadi Rudi egyszer beszélt nekem a féltestvéréről, … el is szégyelltem magam, Éva és Lapika mit gondolhatott a feledékenységemről.

Csak távolról hallottam a terem morgolódását, mozgolódását, a fakalapács kopogását.

A bírónő hangja azonban kizökkentett a gondolataimból:

- Rendben van, ha már így alakult, és ha vállalja, akkor tegyen tanúvallomást, jöjjön közelebb Sarkadi úr.

Lapika beállt a tanuk helyére, a bírónő pedig felszólította:

- Akkor mutassa azt a bizonyítékot

Lapika pedig átadott egy mobil telefont, megismertem, az volt, amit régebben tőlem kapott .

Lapika pedig belekezdett a mondandójába:

- Tisztelt bíróság, mi hárman hónapokig együtt éltünk, a Mátyás Márton meglehetősen kis házában. Azért emelem ki, hogy kis, mert szinte mindent láttunk, hallottunk, ami a másikkal történt. Tehát nem lehetett elbújni – itt Lapika hangja elfulladt, láthatóan megszédült, meg kellett kapaszkodni a fakorlátba, aztán kis idő múlva, folytatta:

 - Dobos Nórát én hívtam meg a házba, megsajnáltam, állítólag nem volt hol laknia. Dobos Nóra a kis szobában velem aludt, megjegyzem nem volt közöttünk szexuális kapcsolat. Köztünk nem volt, de Nóra többször átosont  éjjel, befeküdt Mátyás úr ágyába és bár megpróbáltak csendben-titokban szeretkezni, de én ebben a kis házban,…..  és mert  rossz alvó vagyok, mindent hallottam.

Egyértelműen szexuális viszony hangjait hallottam. És ha valaki többször önszántából csinálja, akkor azután az erőszak szerintem szinte kizárt.

Én félig elhűlve félig hálásan hallgattam Lapika vallomását, mert tudtam, hogy nem egészen igaz, legalábbis azon része miszerint „rossz alvó” lenne.  Lapika azonban folytatta:

- De az igazi bizonyíték a telefonon levő hangfelvétel.

Bírónő:

- Valójában bíróság nem köteles ezt bizonyítékként elfogadni.  Ráadásul büntetést is kaphat érte. És még a hitelességét is meg kell vizsgálni. De, ha ennek ellenére vállalja, akkor nézzük azt a hangfelvételt, visszaadom, telefont játssza le.

Ügyész:

- Természetesen tiltakozom.

Bírónő:

-  Tiltakozhat ügyész úr, de a tisztánlátás az igazság kiderítése miatt szükséges a felvétel meghallgatása.

Rudi pedig lejátszotta a felvételt, tisztán hallatszottak az alábbiak:

Sarkadi Rudolf (Lapika) hangja:

-  Főzünk egy jó kis húslevest, segítsz zöldséget pucolni, amúgy is szerettem volna veled beszélni.

- Persze segítek. Miről akarsz beszélni – hangzott a felvételről Dobos Nóra hangja.

- Elsősorban Marciról, szerintem egy nagyon rendes ember, felettébb sérelmezném, ha bárki is ártana neki.

- Én is kedvelem, nem szívesen teszem.

- Mit teszel nem szívesen?

- Nem érdekes, erről inkább nem beszélnék.

- De csak mondjad, ha már belekezdtél.

- Nem árulsz el? Ez titok Lapika, de piszkálja a lelkem.

- Mondd el, mindenkinek jobb lesz.

- Csapda helyzetben voltam kénytelen voltam elvállalni. El vagyok adósodva.

- Jó, de miről van szó.

- Be kell vádolnom Marcit.

- Bevádolni? - mivel, hogyan, és ki adott pénzt?

- Veresné, Marci anyósa, ….. én nem ismertem csak a barátját Bakót, aki kú…, elnézést aki szexpartnere volt. Szóval üzent Bakóval,…. Bakó egyébként nekem is a pasim volt egy ideig, hogy lenne ez a feladat. Elmondtak mindent, hogyan mit kell csinálni.

- De mégis miről van szó, mit hogyan kell csinálni?

- De senkinek, semmit – halkult le Nóra hangja, feltehetően itt Rudi bólogathatott – mert Nóra folytatta – El kell játszani a szex erőszakot.

- Mármint hogy téged megerőszakol Marci?

- Valahogy úgy.

- Ajaj, ez nagyon súlyos vád. Ebbe nem szabad belemenni. Ebbe ne menj bele Nóra. Ígérd meg, hogy nem csinálod. Ezzel tönkre vágod Marcit.

Kisebb szünet után Nóra meglehetősen határozatlanul válaszolt:

- Jó megígérem, bár elég sok pénzt buknék.

- Na jó folytassuk a húslevest, így soha nem leszünk kész.

Eddig tartott a felvétel, a terem először felmorajlott, aztán csend lett. Majd az ügyész szólalt meg:

- Tulajdonképpen ez a felvétel nem bizonyít semmit.

Hiszen Dobos Nóra megígérte, hogy nem vádolja be.

Ráadásul a törvény szerint a hangfelvétel anyagát nem köteles a bíróság figyelembe venni.

 Éva:

- Ez az egész kezd nagyon vicces lenni, vagy inkább tragikus. Az ügyész úr szerint semmi sem számít, az sem hogy Dobos Nóra korábban is nemi kapcsolatban volt Mátyás Mártonnal, az sem hogy gyakorlatilag bevallotta, hogy pénzért vállalta a hamis vádaskodást.

A padsorok közül nevetgélés hallatszott.

A régimódi ablakokon néhány napfény-csóva sugárzott be, szelte át a termet. Úgy tűnt mintha oldódna a köd, mintha megcsillanna az ég kékje.

Bírónő:

- Akkor kérdezzük meg Dobos Nórát. Jöjjön közelebb, …… de felhívom a figyelmét, hogy itt a hamis tanúskodás,  vagyis a hamis vádaskodás vétségébe eshet.

Ügyész:

- Akkor nyilatkozzon kedves Nóra, igaz, amit a hangfelvételben állít, hogy pénzért csak eljátszotta a megerőszakolást?

Nóra hosszabb szünet után, halkan szólalt meg:

- Nem emlékszem, nem tudom.

Bírónő:

-  Akkor a bíróság most vonul vissza, tanácskozásra.

Ekkor azonban váratlanul a volt feleségem Veres Mária jelentkezett:

Bírónő:

- Tessék, akar valamit mondani

Volt feleségem hangja szomorúan, de mégis vádlón hullámzott a teremben:

- Szeretnék tanúvallomást tenni.

Anyósom hangosan örvendezett: 

- Na végre lányom,  mondd csak el, milyen gazember a te volt férjed.

A terem megint feltámad, nyekergés, pusmogás.

Bírónő, a papírjait nézi, miközben beszél:

- Csend legyen. Ez a tanúvallomás nem volt bejelentve, de ez a tárgyalás már úgysem lesz szabályos. Jó lenne a végére járni még a mi napon ennek az ügynek.  Tessék, beszéljen!

Volt feleségem:

- Nem anya, most nem a gazember férjemről fogok beszélni, hanem rólad, …… rólad, aki tönkretette a házasságom.

- De hát én mindig melletted, mindent érted…..

Bírónő:

- Csend legyen, folytassa a tanú.

Mária pedig folytatta:

- Nem tudom kiért tetted, leginkább saját gyűlöleted miatt. De akárki miatt is, csak ártottál. Mióta férjhez mentem csak áskálódtál, a te igényeid magasságáig nem tudott felérni……, ő sem és senki más.  Igenis hallottam, hogy beszélitek, meg hogyan tervelitek ki Bakóval, a bűnöző szeretőddel ezt a kelepcét.

Anyósom közbevágott:

- Most azonnal fejezd be, hát nem látod, hogy ez az ember….., én mindent miattad.

Bírónő:

- Csend legyen. Pontosan mit hallott?

Volt feleségem folytatta:

- A nyitott ajtó mellett hallottam, hogy anyám elmondja ezt a megerőszakolási tervet a szeretőjének, és azt is, ahogy azt mondja, itt van erre a célra háromszázezer előre, és ha megcsinálja, és a rendőrségi feljelentést is megteszi, akkor kapja meg a másik háromszázezret.

Anyósom közbevágott:

- Nem akartam szóba hozni, de a drága férjed engem is letepert, megerőszakolt. Szóval ilyen emberrel állunk szembe, elvetemült gazemberrel.

Mária:

- Jó hogy te hoztad szóba, mert én is szégyelltem. De ha már így esett, akkor nézzük csak – táskájából egy kis levélkét vett ki – nézzük mi áll benne. Felolvashatom bírónő?

- Csend legyen – kalapál a bárónő, majd engedélyt ad -   tessék.

Mária pedig lassan tagoltan elkezdte olvasni:

- Kedvesem, te kemény-farkú vej, tegnap nagyot élveztem. Nagyon jó volt. Úgy láttam te sem bántad meg, bár én rohantalak le. Szeretnélek még jó sokszor megdugni, várom a folytatást, kérlek, válaszolj – itt elhallgatott Mária, majd folytatta – ha jól tudom ez a te írásod, ha jól tudom?

A terem felmordulását nem lehet csillapítani, hiába kopog a fakalapács.

Anyósom nem válaszolt, Mária pedig folytatta:

- Tisztelt bíróság, ezt a levelet férjem nadrágjának farzsebében találtam, mosás előtti átvizsgálás alkalmával. Szerintem még a férjem sem olvasta, mert anyám este tehette be a zsebébe, én pedig még aznap este mostam.

A tárgyalóteremben levő csendet a felálló ügyész hangja törte meg.

- Talán meg kellene hallgatni ezt a titokzatos Bakó nevű barátot.

Bírónő:

- Nem szükséges, így is világos a tényállás. Most szünetet tartunk, ötven perc múlva folytatjuk. És valószínűleg ítéletet hirdetünk.

Annak ellenére izgultam, hogy egyértelműnek látszott az ügy. Izgultam, hiszen Magyarországon vagyunk, ahol a fehér hollók nem ritkák. Láttam, hogy Éva is izgult, szegény Lapika pedig csak magába roskadva ült, nagyon rosszul volt.

A bíróság talán egy óra múlva megjelent és kihirdette az ítéletet. Felmentettek.

Valószínűleg véletlen, de a régimódi ablakokon keresztül egy színes napfényes várost láttam.

Mi hárman nem szóltunk semmit csak megöleltük egymást, de ez az ölelés száz szónál is többet mondott.

Aztán hazamentünk, vagyis elmentünk a lerobbant bérelt házba.

    29. fejezet

  Lapika utolsó története

A jelenben (egy órával később)

Ahogy leültünk Lapika betelepedett a kopott fotelbe. Éva és én az ágyamra ültünk, minden lecsendesedett, erre mondják, hogy „meghitt hangulat”. Tulajdonképpen most tudatosult bennem, hogy mi hárman féltestvérek vagyunk.  Régebben is tudtam, csak nem gondolkoztam el a részleteken. Ott volt bennem, de valahogy mindig lepöcköltem a lelkemről, mint egy idegen jelentéktelen akármit.  Szóval Lapikával, vele, aki itt ül, Sarkadi Rudolffal közös apánk volt Mátyás György. Mátyás György, aki meghalt. Állítólag volt egy másik eseménysík, életsík, amibe nem halt meg, legalábbis Lapika története szerint. Halkan szólaltam meg:

-  Akkor most összejöttek a féltestvérek.

- Hála az istennek hogy végre kapcsoltál – reagált Lapika – már azt hittem soha nem jössz rá.

- Én  Lapika féltestvére vagyok, nem a tiéd – mondta Éva

- De én mégis érzek egyféle lelki rokonságot – válaszoltam.

Lapika szólt közbe:

- Most már érted miért aggódtam érted, miért figyelmeztettelek? Mert genetikailag, testileg csak féltestvérek vagyunk, de lelkileg szinte ikrek vagyunk. Most már érted, miért óvtalak Nórától. És miért kértem, hogy nézz szembe a valósággal?

- Igen, a szorongás, a sejtés bennem volt, csak nem akartam vele szembenézni.

- Ahogy a gyereked elvesztésével sem. Úgy látszik te ilyen tudatod mélyére süllyesztő emberke vagy, tesókám.

- Tulajdonképpen engem az zavart meg, hogy mi véletlenül találkoztunk, emlékszel, én mentem oda hozzád a placcra, a betonlépcsődhöz,  - én csak úgy véletlenül néztelek ki. – mondtam elgondolkodva, és még hozzátettem – szóval nyilván nem gondoltam, hogy véletlenül a féltestvéremmel jövök össze, ezért nem vettem komolyan a célozgatásod.

Lapika fáradtan, de mosolyogva válaszolt:

- Te azt gondolod, hogy az véletlen volt. Szinte lehetetlen az olyan véletlen, amikor az ember éppen a féltestvérével ismerkedik meg, köt barátságot. Én rendeztem úgy, hogy találkozzunk. Tudtam, hogy melyik boltba jársz vásárolni, kinéztem hát azt a placcot, tudván hogy amellett mész el, ….. és azt is sejtettem, hogy meg fogsz szólítani. Egyébként, ha nem szólítottál volna meg, akkor én tettem volna. De erre nem volt szükség.

- Szóval gazfickó-testvérem, te végig tudatosan irányítgattál,…… báboztál velem? – kérdeztem megbocsátó rosszallással.

- Azért ez így túlzás, beismerem valóban volt egy terv, de jöttek váratlan fordulatok is. Pl. Nóra megjelenése. A rosszindulata már nem volt számomra váratlan, ezért is vettem fel a beszélgetésünket azzal a mobil telefonnal, amit te adtál. Alig telefonáltam vele, csak mikrofonként, illetve hangrögzítőként használtam – mondta Lapika, majd elhallgatott, mintha elszédült volna, valószínűleg rosszul lett.

Csend lett, megijedtünk, Éva hangja törte meg a csendet:

- Jól vagy, kérsz valamit?     

Lapika a reszelős hangján válaszolt, de a szokottnál is halkabban:

- Nem köszönöm. Ne haragudjatok, ez van, már fogy a csí.

Azért se haragudjatok, mert lekéstem a tárgyalás kezdetét. Ramatyul vagyok, ahogy láthatjátok. Mitől betegedtem meg? Tudom, hogy ti kétkedéssel hallgatjátok, de én nektek sem, magamnak sem hazudhatok.

Mondtam, hogy egy történet még biztosan lesz, ….. természetesen a halálra gondoltam.

A másik életemben, a másik idősíkban, a másik énem Tóth Rudolf meghalt.  Akkor már nagyon rosszul volt lassan felörülte az a 39 év, amit gyakorlatilag bénán élt át. Volt ugyan javulás, már az ágyban meg tudott fordulni, de többek között a mesterséges táplálkozást végig fenn kellett tartani. Ha nem lett volna Judit és Jocó már sokkal korábban meghal, illetve meghalok. Az utolsó heteimet így is nagyon megkönnyítette Judit elhunyásba segítő ápolása, amit magas színvonalú, empatikus passzív eutanáziának is nevezhetünk.

- Empatikus passzív eutanázia? – kérdezte Éva kissé kétkedően.

Lapika elgondolkodott, azután válaszolt:

-  Igen, vigyázott, hogy soha ne érezzek tartósan fájdalmat, és ami ennél is fontosabb, mindig ott volt körülöttem.  Mondhatjuk, elkísért az utolsó utamra.

De inkább mondok egy példát. Ha az idős, illetve a haldokló becsinál, mert ez sajnos a végstádium velejárója, akkor nem hagyják sokáig a büdös mocsárba, ne is  morogva kelletlenül megjegyzésekkel  tegyék tisztába.  Szeretve ápolják, nem feltétlen mosolygós édeskés szeretetről, hanem béketűrő szeretetről van szó.

Már az is elég, ha nem sugárzik az utálat, a terhemre van, a „pénzért csinálom, de semmit sem jelent „, és ezekhez hasonló gonoszság. – itt elhallgatott aztán folytatta:

Amúgy a halál egy rejtélyes ellentmondásos valami. Számomra éppen a bizonytalan kiszámítatlan mivolta volt a legszörnyűbb. Nem tudod pontosan hogyan, mikor, mi történik. Van, aki jól bírja a kiszámítatlanságot, én utálom, legalábbis így a halál közelében. Bele kellett nyugodnom, hogy bizonytalanságban vagyok. A halál másik fele a búcsú, ez is felettébb ellentmondásos. Búcsúzik a haldokló és az élők is, akik elengedik. Az elengedők sírnak bánatosak, mintha a halottra valami borzalom várna. De ez egyáltalán nem biztos, lehet, hogy jobb dolog vár a halottra, mint ami eddig volt. Én is próbáltam Juditnak a magam módján elmondani, hogy ne szomorkodjon már annyit, mert az nekem is kellemetlen. Persze az érzéseknek nem lehet parancsolni, legfeljebb a felszínen. Nem tudjuk pontosan mi vár ránk odaát, mondjuk én sejtem, de az, hogy az elképzelésemhez hasonló történik, legfeljebb 25%-s eséllyel jön be. Mindenképp a bizonytalanság köde uralkodik. Mi lenne, ha pontosan tudnánk mi vár ránk a halál után? Valószínűleg ennél is nehezebb lenne halál. Az biztos, hogy az egyetlen megoldás, ha a halába indulók, az örök mezőkre indulók köszöntik az élőket, és fordítva, az élők is köszöntik a halába indulókat.

Mindjárt elmesélem hogyan haltunk meg, hogyan jöttem át véglegesen az idősík falán, de előbb megkérdezlek testvérem; most már szembe tudsz nézni a gyereked elvesztésével?

Zavarba jöttem, nem számítottam erre a kérdésre, …. csak akadozva nehézkesen válaszoltam:

- Hát igen az a tűz, pontosabban a kislányom halála a lelkem is megégette. Jó alaposan megégtem, soha nem felejtem el, a hegek is örökre megmaradnak, az emlékek is, és a lelki fájdalmak is gyakran, de kiszámítatlanul mardosni kezdenek. De ez talán egy fokkal mégis jobb, mint amikor mindent magamba temettem.  Most fáj, aztán elmúlik, aztán megint fáj, és így tovább. Korábban pedig egy állandó kellemetlen érzésem volt. Egy gennyesedő lelki tályog, ami állandóan feszített és mindenféle bajt okozott. Kisugárzott, olyan ártalmas mellékhatásokkal járt, amit nem is tudtam hová tenni.

Igen azt hiszem ez az állapot, egy fokkal jobb. Egy fokkal.  -  itt elhallgattam csend lett, aztán újra Lapika szólalt meg. 

       Lapika folytatta az utolsó történetét:

- Én is befejezem az igaz mesém. Szóval Tóth Rudi, vagyis az én másik énem, egy hónappal ezelőtt már haldokolt,…… vagyis én is haldokoltam 51 évesen. Egyszerre több szervem állt le, olyan ez, mint amikor egy elnyúzott autónak előjönnek a hibái. Hol ez, hol az, egyre több. A „szerelő” az immunrendszer próbálgatja javítgatni, de nem nagyon sikerül, ráadásul a szerelő maga is öreg fáradt.

De az igazi baj, a fokozatosan, napról-napra csökkenő csi. Csing Qi, röviden csi, így nevezik a kínaiak az életerőt.

Éles fájdalmaink nem voltak, Judit sok gyógyszert, injekciót akart beadni, de én, mint béna Rudi csak fájdalomcsillapítókat fogadtam el. Szerencsére akkor már megtanultam igent és nemet bólintani, Judit pedig tiszteletbe tartotta az akaratunk. Megértette, hogy  passzív eutanáziát akarok.

Napról-napra fogyott az életerőm, éreztem, hogy a semmibe lebegve egyre kevésbé tudom, akarom magamat tartani.  Életünkbe is sokszor gondoljuk; nem akarok élni, de gyakran hazudunk magunknak. Én is eljutottam addig, hogy komolyan és folyamatosan elutasítottam az életet.

Nem az elnevezés számít, hanem az érzés. Én lassan haldokoltam nem úgy, mint apám, Mátyás György.

Valójában nem én haltam meg, hanem a másik, Rudi az én tudatom, csak levált róla. Ha én haltam volna meg, akkor nem lennék itt.

Már percekkel előtte éreztem, éreztük, hogy itt a vég, olyan ez, mint amikor valaki kapaszkodik a felhőkarcoló tetején az ablakpárkányba, de tudja, hogy nemsokára kienged a keze. Kiengedett a kezem, aztán egy néha sötét, néha fényes alagútba forogva zuhantam, zuhantunk. Csakhogy én, mi két tudattal zuhantunk.

 Az utolsó percek sem egyformák.   A lassú haldoklás arról szól, hogy kezdetben lassan süllyedsz az alagútba.  Tulajdonképpen szédülve lebegsz valahol (csak később tudod meg hogy a világmindenség felett, és egyre gyengülsz.  A két Rudi egy ideig együtt haladt a halál alagútján.

Szóval a zuhanás közben lelassult minden tér, idő, lassított felvételbe mozogtam, az idő szinte végtelenné vált. Aztán Tóth Rudiból kirobban Sarkadi Rudi, vagyis én, mint egy fénygömb kiváltam, az alagút is kettévált. Az alagút egyik ágába Tóth Rudi zuhant tovább a halálba. Pontosan nem tudom hogyan, miként, mert akkor már nekem külön tudatom volt. Én pedig, mint Sarkadi Rudi belezuhantam saját magam Lapika testébe-lelkébe. Alvás közben, pontosabban a béna Rudi élete közben történt mindez.

Számomra nem volt szokatlan az eseménysík átlépése, olyan mintha beragadnál egy nyúlós masszába, nem tudsz szabadulni, fuldokolsz, aztán hoppá, kiszakadsz, szédülsz és már máshol vagy. Reggel még felébredtem, mint Sarkadi Rudi, de már tudtam elkezdődött a vég,..... neked nem szóltam. Nem szóltam senkinek, csak nagy nehezen még bebandukoltam a kórházba.  Az orvosok vizsgálgattak és elszörnyedtek, mennyi bajom van.

Azóta én is haldoklom, belőlem is fokozatosan fogy az életerő. Elmúltak a rémálmaim, de valahogy ez visszakapott tudat, egy beteg, életerő nélküli tudat.

Kórházba feküdtem és csak annyi erőt akartam összeszedni, hogy el tudjak menni a tárgyalásra és ott normálisan tudjak tanúskodni.  Azt gondolom, sikerült, tulajdonképpen meglógtam a kórházból – mondta egyre halkuló hangján Lapika, majd elhallgatott.

Éva törte meg a csendet:

- Most már itt maradsz velünk, majd mi ápolunk.

         30. fejezet

A hétköznapi hősök küzdelme folytatódik

A jelenben, de pár perccel később.

- Azért egy történettel még adós vagy Lapika.  Sikerült megmenteni a párhuzamos világbeli ikertesóm, a másik Mátyás Marcit? – kérdeztem szegény Lapikát, aki már nagyon fáradt hangon válaszolt.

- Emlékszem megígértem, hogy erről mindenképp beszámolok. Szóval annak a másik Marcinak vírusos tüdőgyulladása volt. Abban a világban ez új betegségnek számított, de a mi világunkban, ti is tudjátok, már több járvány volt. Olvastam, hogy amerikai tudósoknak sikerült olyan gyógyszert előállítani mely jó eséllyel gyógyítja a vírusos tüdőgyulladást. Tóth Rudi, a béna Rudi fejében összeállt a vázlat: ilyen gyógyszert kell szerezni, nyilván Sarkadi Rudi világában, - vagyis ebből a világból, mert csak itt létezik, - aztán ezt a gyógyszert át kell vinni, a másik világba. Át kell vinni, mert a beteg Mátyás Marci ott él. Igen, de ehhez a két Rudinak konkrétan együtt kell működni.  Ez volt az első és egyetlen eset, hogy konkrétan együtt tevékenykedett a két Rudi. És ez volt az egyetlen eset, amikor egy tárgyat át kellett vinni a másik világba. Szóval én, vagyis Sarkadi Rudi keményen be lettem fogva. Nagy nehezen az egyik amerikai ismerősömtől szereztem ilyen gyógyszert, a leírást pedig a biztonság kedvéért lefordítottuk magyar nyelvre. Aztán Sarkadi Rudi úgy aludt el, hogy a kezébe szorongatta az orvosságot, remélve, hogy a felébredő béna Rudi kezébe ott lesz. Csakhogy a két én valójában testileg nem közlekedik a világok között, csakis a tudatuk. Szóval sem test, sem tárgy nem léphet át a világok „falán”, csakis tudat lélek. De Sarkadi Rudi, vagyis én másnap még többet imádkoztam, még jobban akartam, hogy a gyógyszer a lelkemmel együtt átjöjjön velem. de nem jött. De harmadnap annál is jobban, és negyednap még erősebben.  Hogy lehet még jobban akarni? Lehet, de csak akkor, ha van valamilyen konkrét próbatétel, pl. egy futóverseny alkalmával.  De én kifejlesztettem egy különleges, konkrét mozgás nélküli akaratot. Talán a huszadik napon sikerült átvinni a gyógyszert. Tóth Rudi felébredt, és ott volt a kezébe a gyógyszer. Aztán valahogy sikerült lesöpörni a földre. Judit pedig megtalálta, nézegette, nem értette mi ez, hogy került oda, még soha nem  látta a szobában. Aztán elolvasta és rájött, hogy ez talán éppen a Marcinak megfelelő gyógyszer. Marci pedig elkezdte szedni. Úgy néz ki, hogy javul az állapota. Végre egyszer büszke lehetek magamra. Kiderült akár hasznos is lehet a világok közötti átjárás – fejezete be egyre halkuló hangon történetét Lapika – de ezt még hozzátette:

- Elfáradtam, aludni szeretnék. Ha nem ébrednék fel, akkor  empatikus szakszerű passzív eutanáziát kérek – suttogta majd alvásba mélyedt. 

Minden lecsendesedett, Éva szólalt meg először:  

- Tudod arra gondoltam, hogy Lapika egy igazi hős. És azok is akikről mesélt, Judit és Jocó. Nem tudhatjuk, hogy mennyi igazság van Lapika történetében, de az tény, hogy vannak hasonló emberek akik, például betegeket ápolnak. Akik okosak szorgalmasak, tehetségesek, önzetlenek, de az ismertségük, megbecsültségük szinte nulla. És az ártatlanul szenvedők, a betegek is hősök. Akik összeszorított foggal végzik a dolgukat.

- Többek között a jóságos nagymamám is hős volt. A nagymamák, akik csendben eléd teszik az ételt, akik sütik a forró pitét, akik elmosogatnak, letörlik az asztalt,…… ők is másokért áldozzák az életük. Hősök, szentek, nem érdemelnek egyetlen lenéző pillantást sem. Talán mi is igazi hősök vagyunk, mert megvívjuk a magunk csatáit. A hétköznapok, „csak mi tudjuk, érezzük” csatáit – mondtam.

-  Szóval nem azok a hősök, akiket valakik állandóan az arcunka tolnak, nem a politikusok, uralkodók,  a celebek, a hírességek,…… ezek csak mesefigurák, bábuk, mi egyszerű felelősen viselkedő emberek vagyunk az igazi  hősök. Legyünk büszkék magunkra, …….ezt akartad mondani.

- Pontosan – meglepett, hogy Éva ilyen mértékben képes velem, a nézeteimmel azonosulni.

Ekkor csöngettek, Mária állt az ajtóban:

- Bejöhetek?

Zavarba jöttem, Éva talán még inkább. Leültünk

- Tulajdonképpen bocsánatot jöttem kérni – vágott bele Mária. Azt hiszem igazságtalan voltam,…… sokat gondolkodtam. Talán még nem aludt ki a tűz a szívünkből, legalábbis az enyémbe még tartósan parázslik.

Itt Éva közbevágott:

-  Akkor én mennék is, nem zavarom a szerelmeseket, na szervusztok, legyetek boldogok – mondta majd felvette a kabátját és kiment.

Én pedig nagyon magányosnak éreztem magam, pedig ott volt Mária. Miért nem tudok örülni, pedig többször is álmodoztam valami hasonló jelenetről. De ez most mégis olyan erőltetettnek, előre kigondoltnak hatott. És Éva nélkül üresnek éreztem a világot. Azt hiszem most tudatosult bennem, hogy most már Évát szeretem. Végtelen hiányérzetem támadt.

Máriának csak ennyit mondtam:

- Ne haragudj ez nem fog menni, nekem rohanom, kell.

Szerencsére a parkolóban még sikerült utolérni Évát, ott mérgelődött: - most nézd meg, beállt elém ez a tahó, se ki, se be.

- Majd én segítek – mondtam

- És Mária?- kérdezte.

- Engem nem érdekel Mária, én neked szeretnék segíteni. Nemcsak most, mindig.

Éva pedig rám nézet, és szemében öröm csillant.

Valahogy azért nem ártana pontosítani, mégis hogy állunk egymással – gondoltam. Korábban voltak ezzel kapcsolatban kellemetlen tapasztalataim. Például az egyik ember, a férfi, vagy a nő azt gondolta, hogy a másik vonzalmat érez iránta, aztán kiderült, hogy téved. Sőt ez amolyan lelki pofára esés. Ezért inkább óvatosan megkérdeztem:

- És ti még Bélával együtt vagytok?

- Azzal a ……. – és itt a kezével elkezdett integetni a fejet előtt -  dehogy vagyunk.

- Akkor mi ketten?

- Akkor mi ketten, azt hittem ez világos, de most menjünk, keressük meg ezt a bunkót – mutatott a parkoló autóra.

Várjál csak – mondtam, és közelebb léptem, és lassan az ajkunk összeért.  A világ egy percre eltűnt, elolvadt, - aztán visszajött a zaj, a füst, a parkoló látványa, megszólaltam:

- Akkor keressük meg ezt a mercis gyökeret – mutattam az útban levő autóra – nem tudom, hol lehet.

- Itt van a gyökér - jött oldalról egy férfihang, és lépett elő két középkorú férfi egy hegyomlásszerű és egy kisebb alak. A kisebb volt a főnök. Egész közel jöttek. Nagyobbik az oldalamnál állt meg. A kisebb szembe állt, az arcomba hajolt:

- Nem tahó, hanem Bakó, remélem hallottál már rólam köcsög, túl sokat genyáztál,  de most fizetni fogsz.

Éva szólt bele:

- Na akkor én megyek, erre nem vagyok kíváncsi.

A hegyomlás nyúlt volna felé, de Bakó rászólt:

- Hadd menjen a muff, ezzel van elszámolni valónk.

Éva elment az autója felé, én pedig ideges hangon kérdeztem.

-  Mit ártottam én neked?- kérdeztem, de közben figyeltem minden mozdulatukat, adott esetben el tudjak hajolni az ütés elől. Bakó nem ütött, csak fenyegetően sorolta:

-  Hát tudod, itt van ez a Veresné dolog, meg itt van a Nóra ügy, meg ahogy feldobtad őket a bíróságon, engem is.  Ja és Dudás Sanyi is tolószékben látna.

Nem válaszoltam, mert láttam, hogy Éva elindul az autójával. Ők nem láthatták, mert háttal álltak, én álltam szembe.

A következő percben éktelen ütközés-hang, fémcsikorgás.

Éva az öreg Skodijával nekiment és elfordította a merci elejét, - így kiszabadult az autója.

-  A kocsim, a rohadt kurva anyját, a tetves kurva nézd, az új Mercedes, kitépem a májad – üvöltözött Bakó és ököllel verte a Skoda szélvédőjét. Én meg közben beugrottam a hátsó ülésre, Éva gázt adott, és zúss már el is húztunk.

- Most hová? – kérdeztem

- Hát hová?,   haza, hozzám.

- De hát Lapika ott alszik a házban, nem lehet őt magára hagyni.

- Tényleg róla el is feledkeztem, akkor vissza a házba.

- Nem tudunk visszamenni, a gyökér banda ott maradt a háznál a parkolóba – mondtam és rögtön ki is javítottam magam, ugyanis közben hátra fordultam:

- Tévedtem, itt jönnek mögöttünk. Bele kellene húzni.

Egyébként abban a házban amúgy sem maradhatunk.

 - Akkor hozzánk költöztök.

- Most hogy a jövőt elterveztük, talán ezt is valahogy meg kellene oldani – mutattam a mögöttünk jövő Mercedes autóra.

- Kénytelenek vagyunk a rendőrségre robogni és feljelenteni ezeket a barmokat – mondta viszonylag nyugodtan Éva.

- Zsaruk, ááá

- Ne izgulj, ez a szakmám, ügyvéd vagyok

- És mindezt többes számba?

- Aha elvégre tesók vagyunk és…….

- És?

- És jól esett a csók.

Kinéztem a kocsi ablakán, nagy katyvaszban voltunk,  mégis szép ez a város. Talán, ha sokat okosan teszünk, rendbe jöhet ez az ország, ez a világ.