Hétköznapok hősei

   5-8 fejezet 

 5. fejezet

Lapika elméletei

A jelenben (egy nappal később).

Másnap reggel azonban folytattuk a beszélgetést Lapikával. Ezúttal én szólítottam meg:

- Szerintem fölösleges kimenni, koldulni, ha csak nem élvezed ezt a csövi életmódot.

- Nem élvezem, de valami arra késztet, hogy menjek …., ha ezt nevezhetjük egyáltalán kedvelésnek. Mondjuk úgy, hogyha nem megyek, még rosszabbul érzem magam. Szóval elismerem én egy szorongó figura vagyok a sakktáblán. Én legalább elismerem, nem úgy, mint egyesek.

- Jaj, majdnem elfelejtettem, hogy te amolyan vesébe látó ember vagy. Szóval te mindent tudsz rólam.

- Azt is tudom, mit hazudsz magadnak. Mi az, amit magad előtt is rejtegetsz. Azt nem mondom, hogy az első perctől kiismertelek, de már úgy jöttem a házadba, hogy tudtam ki vagy és mi a múltad. Azért jöttem ide, mert tudtam alapvetően rendes ficere vagy, még akkor is ha tele vagy lelki defekttel.

- Mert te nagyon sikeres vagy, mint a környék csövije. Mire mentél a nagy tudásoddal?

Lapika nem válaszolt, csönd lett. A szoba egyre barnább lett nemcsak színben, szagban is. Mintha édeskés erjedő cefre-szag áradna valahonnan.

A csöndet Lapika szakította meg:

-Én csak azt tanácsolnám, hogy nem jó a rém-emlékeket elrejteni. Tudom, hogy neked is vannak elásott emlékeid.

Amolyan rémálmaid.

Lapika szavai közben titokban körülnéztem, hátha ott áll a sarokban a mosolygó kislány, ahogy már többször. Szerencsémre sehol, senki, így a helyzethez képest nyugodtan válaszoltam:

- Nekem nincsenek rémképeim. Talán inkább neked?

- Nekem rengeteg, de elrejtett egy sincs, minden éjjel átélem a másik életem. Teljesen tisztán látom a másik énem, és azt a világot.

- Ezt nem tudathasadásnak nevezik?

- De ez tudathasadás, viszont valódi, nem képzelt. Látom, mosolyogsz és ingatod a fejed, - ne tedd, mert csalódhatsz magadba. Egyébként ne gondold, hogy eme állapotom, nevezzük „különleges érzékenységnek”, ez számomra kellemes dolog. Nem az, sokkal inkább szenvedés, sőt ez is rémálom. Több rémálmot élek át, legtöbbje kibírható, szokható, de azért rémálom.

- Oké, de válaszolj a kérdésre, ha ilyen sokat tudsz, akkor miért nem vagy sikeresebb?

- A sablon válaszom az, hogy az oroszlán gyorsabban elmerül a mocsárba, mint a kígyó.

De azért nyilván nekem is vannak hibáim. Nekem ahhoz van tehetségem, hogy lássam, érezzem a problémát, de megoldani nem tudom. Próbálkozom, de nem nagyon sikerül. Egyáltalán nem kellemes állapot.

Sok módon védekezek ellene, például hogy kiülök a placcomra.  Vagy, hogy megpróbálok a kis sikereknek is örülni. Neked is ezt tanácsolom. És ezt is; ásd elő a rothadó emlékeid, szellőztesd meg őket, mert különben egyre jobban körülvesz a bűzűk. Úgy is mondhatnám, hogy nézzél velük szembe, nekik is, magadnak is bizonyítva, nem félsz tőlük.

- Na jó ez nekem mára sok volt, nincs nekem semmi bajom - mondtam, de Lapika és én is tudtam, hogy hamisan beszélek. Sunyítok, lódítok nem rosszindulatból nem szándékosan, inkább csak félelemből.

Valóban szinte minden éjjel előjön az égő-ház álom.

És tudom, hogy van egy elintézetlen feladatom, amit már rég meg kellett volna tennem.

Nem akartam erről beszélni, inkább csendben eloldalogtam. Talán ez volt az első, de nem az utolsó hasonló témájú beszélgetésünk. Vagy talán a vita szó jobban illett a hangulatra.

De nagyjából azért el-voltunk egymással.

Lassan szoktuk az együttélést. Egyik napon mikor nem tudtam aludni benéztem Lapika szobájába, nevezzük így nagyképűen azt a helységet. Meglepődve szóltam:

  - Nem is tudtam, hogy neked is van ilyen „ördögmasina laptopod”. Ez is, meg az a másik, az okos telefon is függőséget okoz.

- A függőséget nem a tárgyak, szerek okozzák, hanem a kielégítetlen vágyak. Meg kell tanulni a kapcsolón uralkodni, ……… vagyis magamon, magunkon uralkodni.

- És mit nézegetsz?

- Sok mindent, többek között pornót, érdekes az valahogy megnyugtat. De most éppen azt a sorozatot, azt beszélgetést, melyben öt okos, jóindulatú, kiváló, egyébként keresztény ember beszélget, mosolyognak és bólogatnak, megértőek. Csak ámulóm-bámulom őket, mindig az jön le; a világ alapvetően szép, ha jó helyen keresünk, akkor mindenre van megoldás. Csak amikor kikapcsolom az adást jön elő a hiányérzetem: és mi van az eredendően önző, gonosz, netán ostoba emberekkel? És mi van az önhibán kívüli tragédiákkal? Mert lehet, hogy az emberek emberiség szinte minden tragédiában benne van, de az egyén, például a gyerekek, sokszor önhibájukon kívül szenvednek. Mi van az ártatlanul szenvedő gyerekekkel, akik ezt nem képesek kivédeni, nem képesek megérteni.  És mi van a kis hibából kerekedő nagy tragédiákkal?  És mi van a függőséggel, a szenvedéssel, a bűnnel, a háborúval, és mindezek romlásával? Akiket itt felsoroltam azoknak elég, ha mosolyogva hajtogatjuk; higgy istenbe?

- Lehet, hogy az a megoldás, ha mosolyogva, bizakodva hajtogatjuk, most még sok baj van, de lesz megoldás.

Na és ők ott a filmben mit mondanak? - kérdeztem

- Szerintük legyünk jók és akkor Isten majd segít megoldani. Legyünk jók, csakhogy ezért kérdeztem: mi van azokkal, akik nem tudnak jók lenni?

- De az is nagy bibi, az is nagy ellentmondás, hogy a világ az emberiség nem nagyon megy előre. Hullámzóan változik, de összességében nem lesz boldogabb békésebb, igazságosabb. Szóval ez a dágványos stagnálás, valahogy megkérdőjelezi „az ember megjavul, amiben a jóságos Isten segíti” elméletet.

- Talán erre szolgál a másvilági igazságszolgáltatás.

- Oké, …….hát azért ez kérdéses. De ha van is másvilági igazságszolgáltatás, akkor sem jön létre az igazi fejlődés.

- Fejlődés? Lehet, hogy ennél többre nem képes az ember. Lehet, hogy Isten a természet, az ember is legfeljebb arra törekedhet, hogy legalább a jelenlegi állapot, átlagosan általában fennmaradjon. Az emberiség valahogy elevickél ebben az állapotban, de emellett működik az emberek, egyének e világi és másvilági megítélése.

- Számomra ez a „már nincs fejlődés” egy nehezen értelmezhető dolog. Az egész észjárásom a „fejlődésre” van beállítva. Hiszen minden a fejlődésről szól, hogy is van az olimpia jelszava: gyorsabban, magasabbra, bátrabban.  A tudósok nem ezért dolgoznak, hogy új-jobbat találjanak ki? A jobbító szándékú emberek egyben értelmesek jóindulatúak. Tehát én nem tudom értelmezni a fejlődés, vagyis a jobbító szándék nélküliséget. Ráadásul van egy olyan törvényszerűség, hogy a stagnálás könnyen átfordulhat hanyatlásba. És ilyen is van: a jó állapotot, csak fejlesztéssel felújítással lehet fenntartani – mondtam, de az utolsó mondatokat már idegesen, élesen.

Lapika is meg is lepődött:

-  Jó, jó, én ezt a „stagnálást” csak felvetettem, mint egy gondolatot, nem ragaszkodom hozzá.

Aztán mindketten elhallgattunk, én szólaltam meg először.

- Én azt sem értem, hogy miért vagy ennyire biztos ebben a másvilági ítéletben.

- Nem vagyok benne biztos, csak nem teljesen valószínűtlen. Úgy érzem, úgy gondolom hogy valószínűleg van.

- Jaj el is felejtettem, hogy neked különleges képességeid vannak. Egyszer majd elárulod, mitől alakultak ki benned - mondtam kissé gúnyosan, majd folytattam - Szerintem teljesen valószerűtlen, egyébként sem hiszek a Szent Péter bíróságban. A természet pedig nem képes ilyen mechanizmusokra.

- Pedig a kezedbe van a bizonyíték, a mobil. Tudod, mit jelent, hogy egy jó mobillal a nettről millió információt, képet, szöveget, filmet nézhetsz. Azt jelenti, hogy mindezen adás itt van a térben. Itt van a térben a millió különálló, illetve különállóvá tehető jelsorozat. Ráadásul állítólag a semmiben terjed.

Valójában ott abban a piciségben van valami, ami millió, milliárd mintázatot tud felvenni. Ha ezt te elmondtad volna, mondjuk egy reneszánsz tudósnak akkor szinte biztosan flúgosnak nézett volna. Tehát a szemünk előtt valósulnak meg azok a csodák, melyek a világ megismeréséből jönnek elő. Az más kérdés, hogy az ember nem tudja ezeket kezelni. 

- Jó, de ez a másvilág, akkor is irreálisnak hat.

- Nem kell hozzá olyan bonyolult mechanizmus. Illetve már mondtam a világ jelentős részét az atom alatti világot, nem ismerjük. Képzeld el, hogy egy hidrogén atomot felnagyítunk, mondjuk a Gellért-hegy nagyságra. Mit látnál az atomban és körülötte? És távolabb mondjuk a budai hegyek távolságában? Mondjuk, anyag-gömböket látnál? Hányat? Milyen kemények? Mi van közöttük? Ha elvágsz, egy ilyen ház nagyságú elektront, vagy protont mi van benne? Van körülöttük gázfelhő? Szóval ebben a kicsinységben van egy világ, amit nem ismerünk.

Én viszont azt mondom, hogy végső soron, egy nagy homogén gumi keménységű anyagot látnál, mindenhol, amibe különböző rések, sőt résmintázatok, sőt résmintázat-sorozatok vannak. És ezek a résmintázatok résstruktúrák adják ki a hidrogén atomot, és minden mást. Ezek adják az energiákat köztük a lélekenergiát is ami más néven életenergia, vagy egyszerűen lélek.

- Hű, most hol vagyunk? És hogy jön ez az egész a másvilági ítélkezéséhez – mondtam lemondóan.

- Megint nagyon az elejéről kezdtem – mondta Lapika, szintén lemondón, mint aki tudja, ebből nehezen jön ki a megértés. Aztán valamennyire felélénkült:

- A lényege a másvilági ítélkezésnek, hogy a legbelső jóság-érzése, mely azonos a tényleges cselevéseddel viselkedéseddel, alakítja a lélek-házadat, pontosabban a puttony aurádat. És ha egy leharcolt, összeaszott puttonyaurával mész a túlvilágra akkor abban az örömérzések nem férnek el, csak a rossz érzések.  Pontosabban a másvilágon a lélek-mezőben, nincsenek különböző érzések, csak a standard, ötvözött, jó vagy rossz érzés van. A standardérzés különböző erősségei vannak, de nem érzel külön éhséget, vagy torokfájást. Azért a standard érzésnek, ami egy speciális résmintázat és annak rezgése,   van kellemessége illetve kellemetlensége, és ezeknek van erőssége.

Aki a lelke mélyén is jó (hasznosan élt) az nemcsak igazságot kap a másvilágon, de jól is jár, vagyis örömérzést él át. Aki a lelke mélyén is rossz (ártalmasan élt) az a rossz érzés, fájdalom által kapja meg a büntetését.

- Hűha Lapika, szóljál, ha vége van a meseórának.

- Nem ez történik ez csak egyszerűsített, szimbolikus lényeg.   Szimbolikus modell, érted? Valójában egy őssejt által mész a másvilágra, ami néhány ezer atomból, és vagy száz fontosabb résstruktúrából áll, de képes a standard érzést átélni – mondta, majd legyintett Lapika aztán elhallgatott.

Végre szóhoz jutottam:

- Mindez a fikciók világa. Egy biztos Lapika, a mobilod meglehetősen lepukkant, van nekem egy olyan, amit már nem használok, de ennél azért jobb, neked adom, de már nem sok van a kártyáján.

Majd csönd lett, szerintem mindketten belefáradtunk a másik győzködésébe. 

Amúgy nem éltünk fényesen, de nem éheztünk, még maradt a megtakarított pénzemből, ha kiürült az ócska hűtőnk, akkor bevásároltam. A közeli mosodába jártunk. Én napközben javítgattam a javítani valót, például falat gletteltem, Lapika pedig néha segített, de a placcára való kijárást sem hagyta abba. A vacsorára azonban szinte mindig hazajött.

És miután én már lefeküdtem, átjött, hívatlanul, betelepedett a kopott elnyűtt, de kényelmes fotelbe és folytatta a történetét.

És miután én már lefeküdtem, átjött, hívatlanul, betelepedett a kopott elnyűtt, de kényelmes fotelbe és folytatta a történetét:

  6. fejezet

  A kis ház lakói

39 évvel korábban (párhuzamos világ).

 - Legyen a címe ennek a résznek, mondjuk ez; Rudi és a kis ház lakói – mondta Lapika és folytatta a történetet:

- Szóval Jocó-apci és Judit a kis ház lakói elhatározták, hogy sírós fiút behívják a házba, talán egy kicsit sikerül megvigasztalni.

Jocó nem akarta lerohanni a sírós fiút ezért tervet eszelt ki erre a beinvitálásra. Rudi iskolából hazamenet a szokásos úton és a szokott sértett lelkével meglepődve látta, hogy az elhagyatottnak hitt ház előtt egy kék-kabátos ember sepreget. Már ment is volna át a másik oldalra, amikor az ember megszólította:

 - Ne haragudj, segítenél nekem, a kertkaput szeretném bezsírozni csak annyit kellene tenni, hogy ide a forgókhoz kellene, ezzel az ecsettel csak egy kis zsírt odakenni. Szóval én megemelem, így te meg pacsmagolj ide egy kis gépzsírt.

- Rudi meglepődve némán segített, kicsit izgult is, pedig nem volt egy bonyolult feladat.

- Hát ez nagyon klassz lett, -  nyitogatta a kertkaput az ember, valóban nem nyikorgott – köszönetképpen meghívlak egy málnaszörpre, bent a házban.

Rudi vacillált kavarogtak benne az érzések, leginkább a kíváncsiság, amit az illemtudás és a gyanakvás elnyomott – Nem, köszönöm nem,  - nem volt ez nagy segítség.

- De-de, ragaszkodom hozzá, kérlek, gyere be pár percre, nem esne jól, ha elutasítanál. Amúgy pedig van még valaki a házban, aki látni akar.

Ez már aztán hatott, szóval Rudi intett és követte az embert.

Beléptek az előszobába, melynek a másik fele már konyha volt. A konyhába pedig ott ült a kerekes székben a kedves arcú, vidám mosolygós lány, minden felhajtás nélkül csilingelő hangon bemutatkozott:

- Szia, Judit, vagyok, apának csak Jupci, vagy akármi, nem vagyok sértődős. Ő pedig Apci, legalábbis nekem – mutatott a mellettük álló kék-kabátos emberre. 

Az ember csak zavartan hümmögött: - Talán jobb, ha egyelőre Jocónak szólítasz.

- Én pedig, izé Rudi vagyok.

- Rudi, ez jó név, illik hozzád – mondta a csilingelő hangú Judit.

Rudinak most volt ideje alaposabban szemügyre venni a két házigazdát, a lányt és a férfit. Mindjárt szembe tűnt a hasonlóság. A hasonló karakter egyik esetben egy fiatal lány alakjában jelent meg, a másik esetben egy markáns középkorú férfi alakjában. Mindketten vékony inkább sportos fazonok voltak, az arcuk is hosszúkás, de mosolygós. Csak a szemük volt eltérő, amíg Jocónak kemény szürkéskék, de becsületes szeme volt, addig Judit meleg barna, szeretetet sugárzó és befogadó szemmel nézte a világot.

A szemlélődésből Jocó hangja zökkentette ki:

- Na, de a málnaszörpről ne feledkezzünk el – mondta Jocó és kiosztotta a poharakat. 

 - És újra köszönöm, ez pedig a segítségért – nyomott Rudi kezébe egy tízest, ami akkor még jelentős összeg volt.

Rudi szabadkozás után végül is elfogadta, mert valójában csóró volt. Ő csak vágyakozva messziről nézte az iskolatársait, ahogy a büfében vásárolnak.

Belemelegedtek egy barátságos ismerkedő beszélgetésbe. Rudi jól érezte magát. Amúgy is volt egy olyan érzéke, hogy megérezze a jó, illetve a rosszindulatot, és ebben a házban, eme emberek között határozottan jóindulatot érzett.

Aztán megbeszélték, hogy amikor Rudi arra jár, bármikor csöngessen be, mert a ház körül mindig van tennivaló.

A titkot, hogy már évek óta figyelik, hogyan sírdogál a kerítés előtt, egyelőre nem fedték fel. 

- És nekem is hiányoznál, ha nem jönnél – mondta kedvesen Judit. Végül is ez volt a döntő érv, így lett ebből a kapcsolatból egy folyamatos barátság. De azért Rudira elég sok rejtély várt ebben az elvarázsolt kis házban.

Rudi egyre gyakrabban látogatta meg a kis ház lakóit. Már nem is vendégnek tekintették és ő maga sem tartotta annak magát. Néha segített Jocónak, általában a kertben dolgozgattak, de leginkább beszélgettek. Rudi még nem találkozott ilyen kedves jóindulatú emberekkel. Például az is szokatlan volt, hogy figyeltek rá, nem hurrogták le, nem tartották butának. Így aztán el is feledkezett a hebegéséről, a félbemaradt, magába fojtott  mondatairól. Folyamatosan jóízűen tudott beszélni, mesélni, Judit pedig mosolyogva hallgatta. És Jocón is lehetett érezni a megbecsülést. Még akkor is, amikor néha kritikával illette Rudit, ebben is benne volt a szeretet, tisztelet. Rudi erre a háttérben sugárzó jó, vagy rosszindulatra amúgy is különösen érzékeny volt, egy külön antennája volt ennek érzékelésére.

Rudi ekkor tájt már csak hébe-hóba járt a pincébe, szinte el is felejtette.  A családját persze nem tudta elfelejteni, a családi problémák nehéz terhét állandóan cipelte, hol a fejében, hol a gyomrában, hol a hátán. Lassanként kitárulkozott Judit és Jocó előtt is, azok csendesen hallgatták, de úgy mintha ismernék a történetét. Meg is kérdezte Juditot:

- Miért nem lepődtél meg a húgom betegségén?

Judit ekkor Apcira nézett: - Elmondjuk neki? Apci csak bólintott.

- Gyere, menjünk be a szobába - mondta Judit. Rudinak csak most tűnt fel, hogy soha nem járt a szobába, mindig csak itt a konyhában beszélgettek.

A szoba is egyszerűen, barátságosan volt berendezve, ahogy a ház többi része is.  Lehet, hogy másnak unalmasak ezek a polcos, variálható hagyományos bútorok a vöröses perzsa-utánzatú szőnyegek, de Rudinak tetszettek, valahogy a tisztaság, szorgalom, szerénység sugárzott belőlük. Narancsillat keveredett enyhe levendula illattal.

Két monitor fénye világította be a szobát, mindegyiken megjelent a kerítés előtti utca, jobbról, és balról is. Rudi először nem is értette mi akar ez lenni. Judit pedig elmondta és azt is, hogy gyakran végignézték Rudi monológjait. Rudi szinte elsüllyedt szégyenében. Szerencsére olyan fényviszonyok voltak, hogy nem látszott az égő arca.

- De nehogy azt hidd, hogy miattad kameráztattuk be, néha meglátogat bennünket néhány piszka ember.

- Piszka ember?

- Igen mi így nevezzük őket, a rosszakat, nem szeretünk gyűlölködni. 

Jocó folytatta:

Szóval az a szitu, hogy a kerület alpolgármestere és haverja a főépítész ki akarnak kergetni ebből a házból. Kell nekik főleg a telek,…… de a főépítésszel más problémák is vannak – mondta Jocó és odalépett az egyik polchoz – Látod ezt a sok iratot, nyavalyát. Ezek mind felszólítások büntetések, mindenféle eljárások peres papírok. Kb. kéthetente jön valami baromság. Ellenőrök, hivatal-szolgák is jönnek, jönnének, de mostanában már nem engedem be őket. És néha fura emberek is átugrálnak a kerítésen, nézelődnek, fényképeznek, ólálkodnak.

- Szóval nem véletlenül félünk, - folytatta mosolyogva Judit, majd hozzátette – tulajdonképpen a hivatali rendszerrel, egyszerűbben a rezsimmel hadakozunk, mert ezt fordítja ellenünk ez az ember, ez a Mátyás György.

- Tulajdonképpen ez amolyan uram-bátyám rezsim,….. nem direkt módon erőszakosan nyíltan csinálják a disznóságaikat, hanem ügyesen rejtve, egymást segítve, sokszor a maguk által hozott törvények mögé bújva. Az egész városvezetés, az alpolgármester és a főépítész is ugyanannak a pártnak a katonái, egyszer csak megjelentek, a semmiből jöttek, nincs mögöttük teljesítmény,  óriási pénzzel kampányoltak, osztogattak, hazudoztak, választást nyertek, és azóta is ilyen haveri alapon megy az uralkodás. Uralkodást mondok, mert ez nem vezetés – sorolta Jocó jogos sérelmeit.

 - Az alpolgármesterről, én is sokat hallottam otthon – mondta Rudi - anyám valami miatt nagyon utálja. Eddig nem érdekelt, de majd megpróbálom kitudakolni.

Rudi előtt kezdtek feltárulni a kis ház titkai. De a fontos kérdésről, mi baja van Juditnak, és hogyan lett kerekes-székes, eddig egyikük sem beszélt, Judit sem, Jocó sem szólt róla, -  így hát Rudi sem merte szóba hozni.

    A következő hetekben Rudi szinte minden nap meglátogatta új barátait, Jocót és Juditot.  

Rudit az iskolában és odahaza nem érte kevesebb sérelem, de a kis házban mindig megvigasztalódott.  Pedig sokszor a szomorúan csengette a megbeszélt jelet, két rövidet egy hosszat.

Az iskolatársait Rudi két csoportba sorolta; voltak a szabálykövetők, a többség ilyen volt. A lányok közül csak három kivétel volt. Valamint voltak az eltérők. Akik nem voltak szabálykövetők, de ezek közel sem voltak egyformák. Voltak a gyenge akaratú csövi-lelkűek. Voltak a pimaszok, ferde lelkűek. És voltak művész-lelkűek, forradalmárok.  Rudi magát az utóbbi kategóriába sorolta. Az eltérőket legyenek azok csövi-lelkűek, vagy pimaszok nem szerették, - de legkevésbé a magányos érzékeny forradalmárokat kedvelték, olyanokat, mint Rudi.

De a sértődései másból eredtek. Már kisgyerek korától meglepődve tapasztalta, hogy az emberek egymással szemben másképp viselkednek, mint egymás háta mögött.  A mikor kilépett az ismerősük, bármilyen ember a lakásból, anyja, de a kövér vasutas is rögtön rákezdett a szidalmakra. Először azt hitte csak az ő rokonsága ilyen, de aztán látta, hogy szinte mindenki, akivel Magyarországon találkozott. Még az iskolatársai is ilyenek voltak. Más talán legyintett erre, de Rudit rendkívül zavarta, hogy vajon a háta mögött mit mondhatnak róla. Jobban oda figyelt erre, mint más, és egy idő után, különböző jelekből, pillantásokból, szavakból meg is érezte, ki mit gondol róla.

Sokszor eszébe is jutott, talán jobb volna, ha emberek őszintébbek lennének egymáshoz. Nem durván, pimaszul csak úgy normálisan. Őszinteség helyett azonban a sunyi megjegyzések uralkodtak.  Rudi ezeket pillantásokat, szavakat,  a mögöttes lenézéseket megvetéseket érezte, és ahogy mondani szokás: a szívére vette. Részben bánatos lett, részben szégyellte magát. Ezen a napon is így érkezett a kis házba.

Most is, mint máskor, amikor belépett a barátságos konyhába és meglátta Judit mosolyát, lelkéből kihullottak a tüskék. Judit éppen az utolsó lábtorna gyakorlatot végezte. A két speciális mankó segítségével lassan felhúzta magát, felállt, majd rátámaszkodott és lassan előrelépett, az egyik lábával, aztán a másikkal követte, majd rövid, imbolygó állás után mindezt megismételte, de hátrafelé. Mosolyogva ült vissza a kerekesszékébe, mint aki végrehajtotta a nagy feladatot, mert ez így is történt.

- Apcikával befejeztük a tanulást - mondta jókedvűen Rudinak – már két lépést is tudok mankóval menni, holnap próbálunk hármat. Előtte pedig földrajz óránk volt.

Két hét múlva lesz a féléves vizsgánk, megyünk ugye Apcika? – kérdezte apjától

- Természetesen addig megtanuljuk a könyvet.

- Ugyanazt tanuljátok, mint amit az iskolában is tanítanak?  - kérdeztem Jocót.

- Ugyanabból vizsgázunk, de azért én ezzel-azzal kiegészítem – válaszolta Jocó.

- Igen Apcika mindig nagyon érdekesen tanít, mindig hozzátesz valami izgalmas kiegészítést. És mindig elmondja a lényeget, szóval összefoglalja, miről volt szó. Csak az a baj, hogy e közben elfelejtem az unalmas könyv tartalmát, úgyhogy a végén azt külön újra át kell ismételni, hogy a vizsgán valószínűleg miről fognak kérdezni.

- Mindjárt belesárgulok az irigységbe, jó lenne nekem is ilyen magántanulónak lenni – szólt Rudi. Jocó válaszolt:

- Hát ehhez különleges engedély kell, Juditnak is csak a mozgáskorlátozottsága miatt adták meg az engedélyt. Sajna te nem kapnád meg, ha kérnéd, akkor sem.

Rudi már régóta meg akarta kérdezni, hogyan lett Judit kerekes székes, egyáltalán mi baja a lábának, úgy vélte ez az alkalmas pillanat:

- És Judit, tulajdonképpen mi baja a lábadnak? – kérdezte halkan, de már a kérdés közben is érezte, hogy kényes témát hozott elő. Csend lett, mindenki elkomorodott, előszór Jocó szólalt meg:

- Az  én hibám volt!....

De Judit közbevágott:

 - Tudod jól Apcika, hogy ez butaság, baleset történt – mondta határozottan, aztán ránézett Rudira is megismételte – baleset történt.

Két hét is eltelt, amíg újra szóba került ez a kényes téma.

Nem is Rudi hozta szóba, hanem maga Judit. Talán éppen megint járni tanult, vagy a balesetekről beszélgettek, Rudi már nem emlékezett, csak arra, hogy Judit kijelentette:

- Azt kérdeted, mi történt a lábammal? Egy autósbaleset volt, a kerületi főépítész fiatal részeg nője belénk rohant – mondta dühös reszkető hangon. De most Jocó vágott közbe:

- A nyomozás mégsem ezt hozta ki.

- Nyomozás-nyomozás, miféle nyomozás, a „fejes  gazemberek összebeszélnek” nyomozás? - kérdezte idegesen Judit, majd folytatta - összebeszéltek és kimosdatták egymást – itt elfulladt a hangja, majd le sem lehetett állítani:

- Képzeld el, hogy a mi haladásunkhoz képest, a jobboldali árokban félig az árokban, félig az út szélén találnak két összetört autót. Mi mentünk a jobboldalon, a másik szemben a baloldalon. A mi autónkban találnak hátul egy hároméves súlyosan sérült síró kislányt, engem. Elől a volánnál egy ájult férfit, az apát, és mellette egy szintén komában levő haldokló nőt, az anyát.

A másik autó mellett a jobboldali első ajtó előtt, találnak egy négykézláb mászó nőt, aki nemcsak a sérülései miatt nem tud felállni, hanem mert be van cseszve,…..  nem tudom szebben mondani. Ez volt a főépítész bepiált  élettársa. A két első ülésen pedig elterülve szintén sérülten, de nem életveszélyes és kommunikáló állapotban maga az idősebb főépítész. Kijön a rendőrség és ez a két ember, a főépítész és nője, ezt hazudják; a főépítész vezetett, nem a nő, akinek véralkohol szintje az egekbe volt, csak a baleset után mászott ide-oda. A beleset pedig úgy történt, legalábbis az elmondásuk szerint, hogy a mi autónk, sodródott be középre, sőt át a másik oldalra, a baloldali szembe oldalra, a két autó ott ütközött, majd ide-oda csúszkáltak, aztán érdekes módon mégis minden autó a főépítész autójának haladási irányával szemközti árokban kötött ki. Értelemszerűen ez csak akkor történhet meg, ha a főépítész autója tér át a szemközti oldalra és rohan bele a szemközti autóba.

- Tehát ők voltak a hibásak, csak az ellenkezőjét hazudták? – kérdezte Rudi

Judit még több elfojtott keserűséggel válaszolt:

- Persze hogy hazudtak. Tehát a két tanú ezt a hazugságot mondja. ……, de a másik két tanú nem tud beszélni. Anyucikám azért nem, mert a kórházba szállítás közben meghalt. Meghalt-meghalt. Apci három napig ájult volt, de utána sem emlékezett mi történt. Sokkos, amnéziás állapotba került. A harmadik tanút pedig meg sem hallgatták mondván, hogy egy három éves kislány szava nem mérvadó, - ez tanú lettem volna én. Mert én mindent láttam-hallottam. Láttam, ahogy a főépítészék autója sodródik a mi oldalunkra, ….  tisztán emlékszem a vezető nő torzult nyafka arcára, a káromkodására és az ütközésre. És arra beszélgetésre is, ahogy a főépítész szinte kirúgja a részeg nőt a vezetőülés mögül a földre, miközben ordít:

- Takarodj te hülye részeg pisa, ezt jól megcsináltad, én vezettem érted ….., érted.

Igenis kilenc évvel ezelőtt az a hároméves kislány mindent látott-halott, és értett.

Ekkor Jocó csendesen megszólalt:

- Lehet drágám, hogy te emlékszel rosszul, mégiscsak három éves voltál.

- Igen, szerinted én emlékszem rosszul? – kérdezte ingerülten Judit – és akkor, hogy lehet, hogy az autók a jobboldali, a velük szemben levő árokban kötnek ki?  És hogyan lehet, hogy a három szakértőből kettő, az autók sérüléseiből, a guminyomokból azt állapította meg, hogy szinte biztosan az út jobboldalán, a mi oldalunkon történt az ütközés. És csak az általuk lefizetett „fő szakértőjük” támasztotta alá a hazugságaikat, de azok szóról-szóra, „cseppet” sem gyanúsan ismételgették a főépítész vallomását.

- Nincs bizonyítékunk – jegyezte meg Jocó csendesen.

- Bizonyíték, Apci, mi aztán ketten jól tudjuk, hogy mit ér a kisember bizonyítéka, ha gazdag befolyásos emberekkel áll szemben. Mi ketten aztán jól tudjuk, hogy a mai világban is főleg itt Magyarországon, milyen igazságszolgáltatás van. Mennyire egyenlőtlen a harc, kezdve onnan, hogy a szegény egyszerű ember jó ügyvédet sem tud szerezni, folytatva a lefizethető szákértőkkel, befejezve azzal, hogy a hivatali fejesek fel tudják használni a hivatali sanyargató eszközöket. Tudjuk, hogy az uram-bátyám, szinte maffia rendszer felerősíti ezeket az igazságtalanságokat.

Itt Rudi kérdezte csodálkozón:

- Hivatali sanyargató eszközök?

- Bizony ám – válaszolta Judit – egyszer majd erről is mesélünk, mondjuk a ház helyzetéről…, ugye Apci

Rudinak beugrott egy korábbi beszélgetés:

- Már a múltkor, mondtátok, amikor a kamerákról beszélgettünk, hogy az alpolgármester a főépítésszel szövetkezve el akarja venni házat.

-  Ez a téma engem mindig megvisel – mondta Jocó – aztán csendesen folytatta – Így van, mindkettőnek van motivációja, persze amúgy is gonosszá vált emberek. Mert egy normális jó embert inkább megbánást érezne, hiszen ő is és a nője is életbe maradt, a másik oldalon pedig meghalt egy angyali nő, és a mozgássérült lett egy csodálatos lány…, de ő e helyett.

Itt vágott közbe Judit:

- De ő a beteg lelkével, kórós agyával kifordít mindent, átruházza, másra keni a bűneit, ezt teszik a poloskák.

Judit viselkedésén meglepődtem, ez a mosolygós jólelkű lány lelke hogyan tud percek alatt viharossá válni.

Jocó is felkapta a fejét.

- Ne beszélj így kislányom, mi nem átkozódunk, mi megbocsátunk. Persze azért nem hagyjuk magunkat – itt elhallgatott, majd csendesen folytatta: 

- Azért az én felelősségem mindenképp megáll…, lehet, hogy a másik autó jött nekünk, de nekem ki kellett volna védeni…, ki kellett volna védenem …., nem vigyáztam rátok – fejezte be Jocó, majd elfordította fejét, válla megrázkódott, és kiment a szobából.

- Neked pedig a balesetben megsérült a lábad? – kérdeztem Juditot

 - Nem a lábam, hanem elsősorban a gerincem, pontosabban az idegrendszerem. A lábat mozgató idegek, de van javulás, képzeld korábban néhány éve még testem sem tudtam mozgatni, nem tudtam pl. hátranézni. Most pedig láthattad, bottal már kettőt tudok lépni. Apci miatt viszont nagyon aggódóm. Most például rám szólt, hogy ne dühöngjek, de sokszor éppen őt kapja el dühroham. Máskor pedig teljes apátiába esik, még velem sem beszél.

- Pedig ő olyan nagyon kedves-rendes embernek látszik.

- Nemcsak látszik az is, csak senkinek sincsenek vasból az idegei. Megtépázta lelkét ez a sok borzalom, a sok szemétkedés.

  Rudi aznap szomorúan, szorongó lélekkel ment haza.

Persze Rudi mindennap hazament, gyakran az iskolából máskor pedig a kis házból. Bármennyire is nyomasztotta az otthoni nyomor, a lelkiismerete hazahúzta segíteni. Kicsit megpátyolgatta beteg húgát, ellátta Totykó öcsikét, bepelenkázta, enni adott neki, még játszott is vele. Sőt még undok húgával is beszélt néhány mondatot. Mostanában pedig eszébe jutott, ez az polgármester-történet, illetve az hogy ki kellene deríteni, hogy az anyja honnan ismeri.  Rudi többször szóba hozta, illetve kérdezte anyját: - Miért mondod az alpolgármesterre,  hogy egy féreg? Honnan ismered? Volt valami hivatali ügyed vele?

De mindig valami ilyesmi volt a válasz: - Az egy féreg ember, az egy gazember - ennél többet nem akart anyja mondani.

Úgyhogy legyőzve az undorát, elhatározta, hogy megkérdezi a kövér vasutast. A kövér vasutas zavarba jött, amikor szóba hozta Rudi az alpolgármestert, főleg amikor megkérdezte, hogy anyja honnan ismeri. Csak krákogott köhécselt, hebegett, látszott rajta, hogy titkol valamit, de csak ennyit mondott:

 - Honnan tudnám én azt, kérdezd anyádat.

- Már kérdeztem, de nem mond semmit.

- Hát akkor én mit mondjak – válaszolt a kövér vasutas, de ezzel le is zárta a témát.

Úgyhogy a Rudi agyában egyre nőtt ez a kérdőjel; ki ez az alpolgármester, akit mindenki utál, de akiről senki nem akar beszélni? És kitől várta a választ, na erről legközelebb beszélek - fejezte be Lapika a történet éppen terítéken levő részét - és még hozzátette:

Hát ennyi volt, elfáradtam, megyek aludni, átmegyek a másik életembe.

„Éppen ideje, mert már nekem is le-lecsukódott szemem” - gondoltam. 

     7. fejezet

Ha el akarod kerülni, akkor is megtalál, a „politika”.

A jelenben (pár héttel később).

Csiszolódtunk-csiszolódtunk, de azért voltak karcolódások, viták. Ez a nap is kölcsönös morgással kezdődött.

A szokásos morgolódás folyt, valamelyikünk odavetette:

- Nem muszáj nekünk együtt lakni.

Mire a másik:

- Szerintem sem.

Ez a reggel is így indult, aztán Lapika kiment a szokott helyére a placcára.

A boltba menet, kora-délután gondoltam megnézem Lapikát, bántott a reggeli morgolódás.  Már messziről láttam, hogy a tanyája előtt emberek vannak, közelebb érve, láttam, hogy egy öltönyös fickó, egy rendőr és egy egyenruhás közterületes magasodik az ülő Lapika felé. Persze odamentem, de pár méterre megálltam felmérni a helyzetet. Ahogy gondoltam, amolyan igazoltatás-szerű szituáció zajlott.

- Azt tudja, hogy közterületen nem lehet élni, lakni, szóval megkérem, hogy távozzon, - mondta fölényes lekezelő, győzelmében magabiztos stílusban az öltönyös hivatalnok.

Lapika csak nyugodtan ült és halkan szólt:

- Úgy látom, maguk nem nagyon tisztelik a görög kultúrát.

Ott volt például Diogenész.

- Nem ismerünk semmiféle Diogenét vagy kit. Nem gondolom, hogy ő adhatna magának érvényes engedélyt – mondta ezt már azért sokkal bizonytalanabbul szinte zavartan az öltönyös

- Ő az ókorban élt az utcán egy hordóba, és mindenki tisztelte. Nagy Sándor is.

- Nagy Sándor volt miniszterről beszél? – kérdezgették egymástól a hatósági személyek.

Nem tudták, így aztán Lapika válaszolt:

- Nem, még az ókornál tartunk. Nagy Sándor még a maguk miniszterénél is nagyobb ember volt. Egyszer megkérdezte Diogenészt: kérj tőlem bármit, én megadom. Diogenész pedig ezt kérte: legyél olyan kedves, menj már arrébb, mert eltakarod a napot. Hát most én is ezt kérem maguktól.

-  Na jó elég volt a viccelődésből, álljon fel és hagyja el a helyszínt., vigye a holmiját is – szólt volna az öltönyös szándéka szerint főlényesen, de ez már inkább  egy  szégyenkező ember hangja volt.

- Szóval hagyjam el a közterület.

- Pontosan. Bejelentés érkezett, de a bejelentéstől függetlenül is, közterületen csak közterületen engedett tevékenységet lehet folytatni.

- Csakhogy ez nem közterület. Ez a betonkiszögelés, másképpen lépcső, a mögöttem levő társasház tulajdona, tehát nem állami és nem önkormányzati tulajdon. Pontosan így szól a közterület meghatározása: Minden olyan állami vagy önkormányzati tulajdonban álló földterületet jelent, amelyet – rendeltetésének megfelelően – bárki használhat (tehát közhasználatú) és amely ekként van bejegyezve az ingatlan-nyilvántartásba.

Ez tehát nem az. Maguk még hivatkozhatnának arra, hogy ez „közhasználat céljára átadott terület”- de sajnos ez nem az.

Én egy kicsit távolabb állva néztem a történéseket. Láttam, hogy fordul a kocka, ahogy magabiztos hatósági emberek a fizikai erőfölényük ellenére, a szellemi vereség felé tartanak. De ez manapság nem sokat számít, talán csak a belső büszkeségek-szégyenek szempontjából van jelentősége. Szóval a hatósági öltönyös, ellenérv hiányába egyszerűen elővette a hatalmát:

- Na jóember elég volt ebből, kászálódjon aztán menjen. Menjen, amíg nem visszük. Vagy nem büntetjük, de azt nem tudjuk, akkor visszük. Elég kellemetlen helyekre tudjuk elvinni, elhiszi?

Lapika nem nagyon akaródzott mozdulni, ekkor léptem én oda:

- Ő nem itt él, ő csak elfáradt és leült ide pihenni. Azt pedig nem tilos. Ő velem él a bérelt házamba, ő a barátom.

- Maga meg kicsoda? – fordult felém a hatóság.

- Mátyás Márton vagyok, vállalkozó, itt bérlek házat nem messze, Rudival –mutattam a lépcsőn ülő Lapikára  – együtt újítjuk fel.

Rövid tanácskozás után elmentek, de előtte odaszóltak: Akkor menjenek dolgozni, fogja a barátját is, ne lássuk itt, magukat többet.

Ennek ellenére Lapika még estig ott maradt.

A vacsorát már együtt készítettük, Lapika közben odaszólt:

- Ez magalázó volt és te még rátettél egy lapáttal

- Miért?

- Kivágtam volna magam egyedül is, így meg olyan irányítgatásra szoruló alaknak néztek.

- Dehogy szerintem ledumáltad őket úgy értve, hogy nem tudtak válaszolni csak hebegtek-habogtak.

- Látod hiába akarom elkerülni, mindig megtalál a hatalom az állam, a törvények, a politika.

- Persze hogy megtalál, hiszen benne élsz, benne élünk. Aki azt mondja „engem nem érdekel a politika”, az olyan halhoz hasonlítható, aki azt mondja, engem nem érdekel a víz amelybe élek.

- Utálom ezt a gerinctelen hazug rendszert.

- Nálam nem jobban.

Kevés dologban értettünk egyet Lapikával de ez köztük volt; hamis hazug illúziókba nem ringatjuk magunkat, még ha az pillanatnyilag kellemesebb, kényelmesebb, mint a valóság. A kormány propaganda ugyanis mindig ezt a nagyon egyszerű üzenetet adta elő, csak különböző variációkban: nagyon sok veszély leselkedik rád, több ellenséged van, de ez a rendszer, ez a vezetés igyekszik megvédeni. A mi vezetésünk nem hibátlan, de a többieknél sokkal jobb.

Tehát egyidejűleg generáltak az állandó félelemérzést, és egy „nagyjából minden rendben van” érzést. Mindkettő lényegében bénító, ill. birkaviselkedésre motivál.

Lapika állandóan sóhajtozott csak úgy magában: - Miért kell ennyit hazudozni? - miért nem lehet őszintén beszélni?- mit akarnak elérni?

Szóval Lapikával abban egyetértettünk, hogy valóban vannak veszélyek, bár nem egészen azok, mint amit a vezetés sugall, és az igazi veszélyeket, a rendszer, a vezetés még félig sem képes megoldani, sőt csökkenteni sem képes. Ehelyett kreált veszélyekkel eltereli a figyelmet. Az emberek háromnegyede nem úgy érzett, gondolkodott, mint mi. Volt, aki nagyjából elhitte a propaganda maszlagját. Volt aki, egyáltalán nem látott veszélyeket. Volt aki, nem hitt a propagandának, de rosszul kombinált, más hamis valóságot talált ki.

 Máskor gyakran Lapika csak ennyit mondott:

- El kell ezeket zavarni, ennyi.

- Nem biztos, hogy a következő társaság jobb lesz – mondtam, de már megbántam, mert tudtam erre Lapika ugrik:

- Ez a gyávák, gerinctelenek, birkák, nyalókák védőmondata. Mondtam már, hogy utálom ezt a baromság-hazugságot.

- Sokan másképp gondolják. Erre mondják a pszichológusok, a filozófusok is, hogy a valóság az agyban, a gondolatban, az érzésben tükröződik, tehát nincs olyan, hogy objektív valóság.

Az ilyen és ehhez hasonló beszélgetések megszokottak voltak:

 -  Hát Lapika úgy néz ki, hogy felmennek az építőanyagok árai, szóval jobb lesz bevásárolni. Ráadásul, megint elkezdődtek a bankcsődök, tehát ott csak rohad a pénzünk, izé a pénzem.

- Csináld barátom, bár ki tudja mi az igazság. Az állami média szerint nincsenek ilyen veszélyek, szerintük más problémák várhatók. Ki, kinek hisz?!

- Szerinted nincs objektív valóság?

- Természetesen van, csak a mai átlagember, ebben hazugságáradatban nagyon nehezen tudja kideríteni, 

Nemhogy a teljes valóságot, de még háromnegyed valóságot sem - mondta Lapika, majd hosszasan kezdett beszélni:

- Szerintem, ha komolyan akarnák az emberek pár év alatt meg lehetne változtatni a hazugságvilágot. Ez lenne az első lépcső, azután létrehozhatnánk a földi mennyországot. Olyan egyszerű lenne, úgy értem, a megjavult ember számára egyszerű lenne.

Az ember legalább öt alapvető pszichés torzulása miatt nem tud igazságvilágot és földi mennyországot építeni, mondhatjuk, nem tud hosszabb távon boldoggá válni.

Az első akadálya békés boldog létezésnek, a saját nézőpont, vagyis ez egyfajta eredendő önzőség.  Ez egyrészt akadályozza, hogy az emberek abszolút érdekharmóniába kerüljenek, vagyis egy kis ellenségeskedés mindig kialakul. Másfelől ez az önzőség, mint elégedetlenség, önmagát, az egyént is bántja. Az is önzőség, hogyha valaki nem tud nagy-közösségbe társadalomba gondolkodni. Ha nem érti, hogy a társadalom szerkezetének, a törvényeknek van jelentősége, és közös segítség hatékonyabb, előnyösebb, mint a harc

A második akadálya békés boldog létezésnek, a boldogság kiegyenlítő pszichés mechanizmus. Tulajdonképpen ez nem torzulás, de teljes boldogságot mégis akadályozza, mert átmenetileg kiegyensúlyozottá teszi az embert, de ez egyfajta beszürkülést is jelent. Miről is van szó? Az ember adott élete, legyen az abszolút mércével mérve lehet jó nagyon jó, közepes, rossz, nagyon keserves, de egy idő után mindegyikhez hozzá lehet szokni. Ha nem is teljesen, de az adott élet lesz, a közép, a szokott, az átlagos. Az adott életén belüli pozitív negatív változások teszik boldoggá vagy boldogtalanná. Én ezt boldogság-kiegyenlítő rendszernek nevezem. De ebből ered az örökös elégedetlenség. 

Nem is az elégedetlenség a probléma, hanem a vad, önző, kegyetlen, kalandvágyó erőszakra és uralkodni vágyó elégedetlenség. Ez a harmadik pszichés akadály. Ráadásul az ember akkor esik bele igazán a hatalomitisz betegségbe, a hatalmi kórba, ha hatalmi helyzetbe kerül.

Tehát egyfelől az emberi társadalom igényelné a jó vezetőket, de a vezetőket megtámadó hatalomitisz betegség miatt a vezetők döntő többsége alkalmatlanná válik. Mindehhez hozzátehető, hogy fiatalkorban a békés, hasznos, biztonságos, igazságos életnél egy fokkal vonzóbb a sikeres, kalandos, izgalmas, harcos élet. A hatalomitisz betegség az uralkodók aljasítója, nemcsak emberi betegség, de az emberi történelem betegsége is.

Negyedik akadálya a békés, boldog létezésnek, hogy

az ember ellentmondásos. Vannak dolgok, (pl. kritika-megsértődés, engedékenység-szigorúság, stb.) amibe nem nagyon tudja megtalálni az arany középutat. Felületes, kényelmes ellentmondásos. Ellentmondásos, vagyis lényegében ugyanarról a dologról (emberről, cselekvésről, stb.) egyik órában ezt, a másik órában azt gondolja. De úgy is ellentmondásos, hogy nem találja a megfelelő arányokat, a megfelelő középutat, vagy ide, vagy oda billen.

Ötödik akadálya békés, boldog létezésnek, hogy törtető hatalomvágyó alakok, mindig találnak hitvány céljaikat szolgáló embereket. Vagyis könnyű létrehozni a gonosz gazdát követő birkahadat, mert sokan vannak a gerinctelenek.

Öt akadályról beszéltem, de valójában sokkal több van.

Talán külön kell említeni az ember érzelmi elfogultságát, főleg, ha társadalomról, politikáról van szó.

Ráadásul vannak társadalmi, rendszerbeli akadályok is.

- Kihagytad a hazugság elfogadását, az igazság, igazságosság bagatellizálását – tettem hozzá.

- Sőt kimaradt a tulajdon-kapzsiság, a presztízsharcosság valamint a kettő kombinációja – egészítette ki Lapika

- De ezek nem az igazság-igényből, az önrendelkezés-igényből, és a versenyszellemből erednek? - kérdeztem

- Mindenképpen összefüggnek, csak az a baj, hogy a helyes igényeket az ember nem képes érzelemmentesen, kiszámítottan egyensúlyba tartani, túlzások és önzések irányába billen a mérlegelés és gyakran aljadék érzések, igények jönnek létre.

- Akkor szerinted is reménytelen a fejlődés?

- Rendben van, de azért kis lépésenként lassan haladhatna a földi mennyország építése felé. Melyben az emberek testileg-lelkileg egészségesek. Békesség van, igazságosság van, de azért a másoknak nem ártó vágyakat ki lehet elégíteni. Ami békés, igazságos, de mégis változatos, egyéni, szinte mindenki megtalálja a saját ambícióját, sikerét.

- Azt nem tudom, hogy ez valaha sikerül, de éppen ezért alakította ki a természet a másvilági igazságszolgáltató mechanizmust.

- De ezt komolyan gondolod? Hogy is mérhetné az emberek jóságát, rosszaságát bármilyen mechanizmus.

Még Isten sem lenne erre képes. Vagy megint az aurákról beszélsz?

- Igen ez a lényeg, hogy egy tökéletes mérő-rendszerről van szó.  Biztosan nem Isten méricskél személyesen, legfeljebb az a csodálatos természeti mechanizmus, amit ő alkotott meg. Vagy a természet, valahogy, de ebbe a vitába nem mennék bele.

Tulajdonképpen a legmélyebb érzelem-kisugárzást méri a rendszer. A legmélyebb érzelem (jóságnak. gonoszságnak) van egy rezgése, egy résstruktúrája, ez gyűlik, összegződik egy különleges mezőben.

Összességében a legmélyebb érzelem szerint cselekszünk, vagyis ez azonos mértékű a hasznos és haszontalan cselekvéseinkkel. Azonos mértékű, mert ez a jó-érzés fok (a gonoszságtól terjed az önzetlen feláldozásig) ami generálja motiválja viselkedésünk, cselevésünk.

A legmélyebb érzéseink érzelmeinket sokszor magunk sem ismerjük.

Vannak felületes érzések érzelmek, gondolatok, amikről azt hisszük adott percben az igazi egyetlen érzésünk. De a valóságos mozgatórugók valahol a mélyben állnak össze. Lehet, hogy valakit a pokolba kívánsz, de valójában egy pofont sem adnál neki.

Lehet, hogy valakivel közömbös vagy, de ha úgy adódna, ha lehetne, akkor fájdalmat okoznál neki. Ezek a mély érzelmek, a cselekvést motiváló érzések, amiket mér ez a mechanizmus.

- Érdekes, hogy te, aki nem nagyon hiszel Istenben, ennyire hiszel a másvilági igazságszolgáltatásban.

Először is én nem tagadom Isten létét, csak nem látom bizonyítottnak. Egyébként szeretném, ha lenne. Részleteiben is szimpatizálok. Pl. Jézus tanításait bölcsnek igaznak tartom.

Elismerem, hogy a hit önvigasztaló, lélekgyógyító terápiának is alkalmas.

Azt is mondom, hogy a természetnek van bizonyos Isteni rendezettsége. És remélem annál is nagyobb, ahogy jelenleg látjuk. Mert azért jelenleg sok káoszt véletlent látunk. Igaz hogy ennek egy része az emberi ostobaságból, fejletlenségből adódik.

Tehát és a természet rendezettségében hiszek, amelynek része a másvilági igazságszolgáltatás. És a születések sem lehetnek annyira véletlenszerűek, mint amilyennek most tapasztaljuk. Hiszek abban, hogy van valami ésszerű és igazságos mechanizmus.

- Ezek csak frázisok, de nincs konkrét bizonyíték

- Áttételes bizonyíték azért van. Nézzük csak. Minden nép kultúrája, vallása természetesnek vette a lélek elválását a testtől, a másvilági létet és igazságszolgáltatást.

Azért hittek ebben, mert e nélkül értelmetlen a földi lét. E nélkül nem létezik igazságosság, hiszen pl. egy rákban meghalt gyereknek ki szolgáltat igazságot.

Az atom alatti rejtélyes és óriási világba jól beleilleszthető a lélekmező, a másvilági mechanizmus és az érzésmező. Ugyanis ezek nyilvánvalóan összefüggnek. És ebben az atom alatti világban el is rejtőzik, ezért nem találja sehol az ember. Nem találja, mert nem tudja előállítani. Az ember alkotta mesterséges intelligencia képes gondolkodni, de nem képes érezni. Az érzés, ami összefügg a lélekkel szintén rejtélyes. A mesterséges intelligencia, addig sem jutott el, hogy egy apró tűszúrást igazán megérezzen, nemhogy sok és nagy érzések, érzelmek százait. Az előállítás oldalon, nyilvánvalóan van egy alapvető rejtély.  Tehát a hagyományosan elképzelt pokol, illetve mennyország nincs, de valószínűleg vannak olyan rejtett jel, kód információ mezők (érzésmező, lélekmező) melyekben ezen a mechanizmusok, pl. a másvilági igazságszolgáltatás, képesek működni.  A „másvilágon” az egyén lélek, mint egyéni speciális érzésmintázat, a puttony-aura jelének hatására úgy változik meg, hogy pont azt az érzést éli át a lélek, amit megérdemel. Így valósul meg a természet, Isten mindent látó, mindent igazságosan elrendező hatása. Mindenkinek minden cselekvése (cselekvést motiváló érzése) mérve vagyon.

- Lapika teljesen leszedáltad az agyam – mondtam.

   Lapika este megint megjelent, betelepedett a fotelba, mondhatjuk a foteljébe, elővette az agyonrágott pipaszárat  és folytatta  Rudi nevű fiú, feltehetően saját életének  történetét.

Lapika este megint megjelent, betelepedett a fotelba, mondhatjuk a foteljébe, elővette az agyonrágott pipaszárat  és folytatta  Rudi nevű fiú, feltehetően saját életének  történetét:

       8. fejezet

Egy fura, de valós szerkezet

39 évvel korábban (párhuzamos világ)

- Talán legyen a következő résznek a címe, a fészer titka – kezdte mondandóját Lapika, majd folytatta:

- Rudi nem értette, hogy miért pont azon napon mutatták meg neki a fészer titkát.

- Na, ekkor menjünk - mosolygott rá Judit a kerekes székből és már gurult is a hátra a kert végében levő fészer felé. Nyílt a fészer ajtaja és a sötétben valami kirajzolódott, valami ágyféle.

- Hohó várjál csak, kitolom ide a placcra, a beton előtérre  - mondta Jocó.

Aztán megvillant a napfény a fényes vékony, de erős aluminium-csöveken. Valóban amolyan ágyforma folt, de a négy sarkában a földtől számítva úgy embermagasságban négy propeller lapátjai lógtak pihenve, ernyedten. Így már inkább egy óriási drónnak nézett ki.

- Hát igen ez az, aminek látszik repülő ágy, egyszerűen repágy – mondta Jocó, majd büszkén folytatta - először nádból készítettem, de hál istennek megtaláltam ezt az erős könnyű alumínium-ötvözetet. A propeller tengelyek a sarkoktól 30cm-re távolabb vannak, másrészt láthatod a propellert védő lemezek egyben terelő lemezek, az emelő hatású levegőáramlás, nem zavarja az utasokat. Egy propeller átmérője nyolcvan centi. Egyébként a propellerek átlósan ellentétesen forognak. Probléma esetén két átlós propeller is leteszi a repágyat.

A repágy méretei is nagyjából ágy méretűek, - a fekhely-matrac, vagyis  a utastér-plató, kb. 1x 2 méteres. Az ágy lábai nagyjából negyven centisek kerekesek és rugósak. Az utastér-plató, amely a hagyományos ágy fekhelye, ki van bélelve szivacsmatraccal, de utazás közben ülni ajánlatos, bár elvileg feküdni is lehet. Az utastér plató szegélye harminc centis. A legnagyobb kihívás a súly volt ezért rácsos lyukacsos minden.

Az utastér-plató alatt vannak az akkumulátorok ezek a repágy legsúlyosabb elemei, de hát valaminek hajtani kell a négy elektromotoros propellert. A nehéz aksik persze az utastér-plató közepe alatt vannak elhelyezve, a súlypont miatt.

A repágy rácsos teteje, ami százhúsz centire van az utastér-platótól, amint láthatod kissé kúpos, ívelt, vannak rajta napelemek, de ez kevés lenne, ezért felszállás előtt fel kell tölteni az aksikat.  Tehát a repágyon egy nem túl nehéz felnőtt és egy gyerek utazhat, vagy két gyerek, ennyi most a terhelhetősége. 

- Ez nem semmi – szólalt meg Rudi, amikor végre szóhoz jutott - és meddig készült? – kérdezte

- A baleset óta csinálgatom, szóval több, mint nyolc éve. Tulajdonképpen az adta az ötletet, hogy Judit a karambol után a kórházba fekve, súlyos állapotban, tehetetlen lábbal ahelyett, hogy elkenődött volna, mosolyogva azt mondta: nem baj Apci majd csinálsz nekem egy repülő ágyat.. Én meg elkezdtem, lassan kínlódva sokat kísérletezve, állandóan fejlesztve, de most már 95%-ban kész van. Minden alkatrésze legalább háromszor-négyszer át lett alakítva, jobbra lett cserélve. A propellerek például négyszer lettek jobbra cserélve, az elektromos motorok talán ötször és még sorolhatnám. Rengeteget bajlódtam a stabilitással.

- És az irányítás? – kérdezte Rudi

- Jó, hogy kérded, a legfontosabbat majdnem elfelejtettem. Na például az irányítás egésze és részei legalább tízszer módosultak. Egyébként látod az ágy hátsó támlája előtt az irányító konzolt, azzal irányítható az ágy. De egyébként a földről is irányítható.

- Az a konzol olyan, mint egy repülő szimulátor-játék konzolja.

- Azért olyan, mert pontosan az. Van egy barátom amolyan elektromos és informatikai zseni, ő segített nekem. Olyan digitális rendszereket talált ki és épített be, amilyent még a katonai drónok sem tudnak. Például minden rendellenes mozgást, a giroszkópokkal, kamerákkal ellátott korrigáló rendszer figyel, és pillanatok alatt korrigál.

- És mi hiányzik még?

- Tulajdonképpen az álcázás van hátra. Terveztem hozzá egy álcázó szerkezetet, egy mimikri szerkezetet, de az még hiányzik. Látod, illetve csak részben látod, jelenleg egy szürkés-zöldés-kékes foltokkal mintázott könnyű, de vízhatlan szövettel van borítva az ágy, még az alja is.  Ha minden takaró szövet le van engedve, akkor egy a tájba olvadó foltos hasáb. Esti használatkor a takaró szövetek sötétebb árnyalatúak, szóval lehet váltogatni, világosabb vagy a sötétebb szövet ereszkedjen le. De még így sem eléggé olvad bele a környezetbe, erre van egy terv,… ha érdekel, majd elmondom.

Viszont ami nagyon hiányzik, az a tesztelés. Én már reptettem, sőt egyszer nem kívülről, hanem mint utas-pilóta is mentem vele. Az maga a csoda volt, de az igazi tesztelés még hátra van – fejezte be Jocó a mondandóját. Rudi pedig elköszönt és elindult hazafelé.

Rudi hazafele menet felkészülve az otthoni káoszra, elgondolkodott, hogy miért is szereti ennyire ezeket az embereket, mármint Jocót és Juditot. Nem a repágy a csoda, hanem ahogy ez a két ember egymással és most már vele is kapcsolatot épít. Valahogy itt még soha nem érzett sértődést, pedig tudta magáról, hogy túlérzékeny, hajlamos a legkisebb dolgokon is megsértődni. A sértődékenység az igazságérzet, az irigység, a féltékenység, a vélt vagy valós megalázottság, ezek mind egymással összefüggő dolgok. Rudinak, is mint más gyereknek, embernek ezek okozták a legtöbb fájdalmat, a legtöbb lelki sérelmet.  Ő is tudta, hogy egy nagyon keskeny pallón, az adás-kapás, a kritizálás és a kritika elviselése, a vagánykodás-haverkodás és a sértés nagyon vékony pallóján egyensúlyoz, a palló billeg, és aki leesik, az megüti magát.

Az volt a csoda, hogy Jocó és Judit sem kímélték egymást, néha gúnyolódtak, néha kritizáltak oda-vissza, voltak kényes elosztások is, de soha nem sértették meg egymást, komolyan. Nem volt megalázás, nem volt nagy veszekedés, nem volt komoly sértődés. Talán az állt a titok mögött, hogy a lezser hülyéskedő hangvétel ellenére nagyon vigyáztak az illemre. Nem a szavakra, hanem arra, hogy az alapvető protokollt betartsák.

Jocó mondta is miközben szétosztott valamit, például finom süteményt: - Úgy osztom szét, úgy kritizálok, hogy ne legyen sértődés. Mindig szem előtt tartom, hogy azon a határon belül maradjak, ami nekem sem esne rosszul. Kérés nélkül soha nem veszek el tőle semmit. De azért elkérem tőle, ami nekem jár, szóval nem mártírkódom nem szégyenlősködöm, nem álszenteskedek, nem akarok áldozat lenni.

Ha mégis megsértődik, akkor türelmesen meghallgatom, próbálom megérteni. Gyakran engedek, főleg ha számomra jelentéktelen dologról van szó.

Gyakran viszont nem engedek, de soha nem fölényeskedek. Az idegességem, dühöm próbálom kordába tartani. Mindig értelmes megértő kompromisszumos vitára törekszem. 

Szóval van egy ilyen illem-protokoll, ami azért több mint az egyszerű illem. Több, mert betartva nem jöhet létre a másik megalázása. Ha a másik is ismeri, betartja, akkor rajta lehet maradni azon keskeny pallón, az igazságosság, a kritizálás,a jóindulat, a közvetlenség, a jogos büntetés ne forduljon át sértésbe, bántásba, bosszúba,  de nyalizásba, gerinctelenségbe, közömbösségbe  se. Ez az egyik szükséges minimuma a jól működő társas létnek.

Jocó, ha nem is pontosan, de tartalmilag így magyarázta el ezt a békés barátságos hangulatot, amit ebben a házban, ebben a családban Rudi érzett. Ez pont az ellenkezője volt, mint amely hangulat Rudi tényleges családjában uralkodott

Talán abban a családban sem voltak gonosz emberek, de az biztos, hogy nem törődtek azzal, hogy mit érezhet, a másik ember.

Azt gondolom, hogy Judit Jocó, Rudinak adott legnagyobb ajándéka a belőlük áradó barátságos szerető hangulat. 

     A következő hetekben Juditéknál nem történt semmi különös. Rudi segített Jocónak a repágy befejezésében.

Segített?,…… inkább csak nézte figyelte,  - sok kérdése lett volna, de nem akart zavarni. Jocó mindig türelmesen válaszolt, de azért látszódott rajta, hogy a kérdések zavarják a koncentrálásban.  Jocó szerelgetett, alkatrészeket módosított, forrasztott, köszörült, csavarozott, szóval fúrt-faragott, Rudi pedig amolyan hozd ide-tedd oda emberke volt. Ilyenkor Judit is ott dekkolt kerekes székéből próbált jó hangulatot sugározni.

Aztán az egyik nap, Jocó kijelentette: - tulajdonképpen kész van, kezdődhet a komolyabb tesztelés.

Mert külön-külön eddig is ki lettek próbálva a részek.

- Csak itt a kertben reptetjük, egyelőre alacsonyan. Van itt ez a fészer előtér, nyolcszor öt méter, van a bokrok között haladó, innen induló körbe futó út, az olyan harminc méter lehet. Egyelőre ezen a kis helyen kell minden fortélyt megtanulni. Azt azért tudni kell, ez nem gyorsasági járműnek készült. Ez egy könnyű helikopter, egy nagyobb drón.  Ha kell lebeg, vagy ide-oda repdes, helyben is meg tud fordulni, előre hátra oldalra is tud repülni igaz nem tartósan.  Az utazó sebessége 5-10 km óránként, bár maximálisan képes 30 km-s sebességgel is menni. Harminc méternél magasabbra nem ajánlatos felrepülni, de azt sem tartósan. Öt-tíz-tizenöt méter, ott érzi jól magát és én is, mert nem aggódóm.

A földről irányított repülésekkel kezdjük – fejezte be Jocó az előadását, majd kezébe vette a földi konzolt felbúgtak a propellerek és a repágy megemelkedett és ide-oda szállt lengedezett, a kertbe körbe repült, de csak alacsonyan, kb. a fődtől mérten, egy-két méterre voltak a repágy kerekes rúgós lábai.

Két óra múlva már egészen ügyesen repdesett az ágy. Igaz közben Jocó alakított ezen-azon.  A tesztelés végén így szólt:

- Holnap már ti irányítjátok a földről, először Judit aztán Rudi.

Holnapután ti beleültök és én irányítom a földről.

Következő nap én és Judit már repülés közben a rajta levő konzollal irányítjuk, pontosabban én. Aztán Judit. Aztán én és Rudi. Majd a végén a két fiatal segítség nélkül.

A következő napokban Jocó tervei szerint haladt a tesztelés. Azt hiszem ezek voltak életem legizgalmasabb és legszebb napjai. 

Kezdetben Rudi számára a tesztelések inkább izgalmasak voltak, sőt egy kicsit félelmetesek, félt aggódót nehogy bajt okozzon, de aztán egyre jobban felszabadult. Jocó rá is szólt: - vigyázat akkor szokott baj lenni, amikor az ember már profinak érzi magát.

Tulajdonképpen Rudi minden részét élvezte a tesztelésnek azt is amikor Jocó vezetett és ő csak utas voltam. Azt is amikor Judit vezetett méghozzá nagyon ügyesen, akkor a lány sikerének örült. És persze azt is, amikor ő irányította a repágyat.

Az irányító az ágy hátsó támlához, rácsához támasztott a hátát és az előtte levő konzollal mindent szabadon belátva, sőt visszapillantó tükörrel hátramenetben is ügyesen irányított. Amolyan botkormány technika, de a valódi helikoptertől eltérően, fordítva, értelemszerűen mindig az irányt követően. Tehát előrehaladás -  kormány előre tolása, megállás - középre engedés, - hátramenet -hátrahúzás, felfele repülés – felfele húzás, lefele haladás - lefele nyomás, - jobbra kanyar jobbra forgatás, balra kanyar – balra forgatás. Az oldalazó mozgásokat pedig egyszerűen a kormány jobbra, vagy balra billentésével lehetett elérni.

A legtöbbször a szobában levő gyakorló konzollal, monitorral, mint egyfajta szimulátoron gyakoroltak.

Az első hat napos program (mindenki mindent) jött a második hatnapos teszt. Már egy kicsit magasabban, gyorsabban, több mozgással. Aztán a harmadik hatnapos teszt, aztán a negyedik, mindegyik bátrabban, ügyesebben.

Tulajdonképpen a fiatalok, az ötödik hatnapos sorozatban kezdték igazán élvezni ezt az egészet.

Rudi másfél hónap múlva, főleg amikor ő irányított, az ágy akarata szerint ide-oda lebegett, majd megindult, majd emelkedett, akkor érezte, hogy uralja a repágyat, magában pedig állandóan ezt suttogta: hát ez tényleg maga a csoda.

Herrs-hurrs rebbent- surrant ide-oda a repágy, csak most tűnt fel Rudinak hogy viszonylag nem hangos. Olyasmi hangja volt, mint egy robogónak, zizzenő–suhogó hangokkal kombinálva. Eszébe jutott, hogy mit mondott erről Jocó:

- Talán az egyik legnehezebb feladat volt a hangszínt csökkentése. A meghajtó motorok kiválasztásánál is szempont volt. Kétszer is átterveztem a propeller szárnyakat és a terelő lemezeket is hogy viszonylag csendes legyen a masina.

A játék élvezete nemcsak az ő ajkait húzta mosolyra, Judit hangosan kacagott. Bármennyire is giccses, de boldogok voltak.

Ott ültek-térdeltek a repágy pehelypaplanján az pedig robogott, surrogott a kertbe körbe-körbe a fák bokrok között,…. a fészer előtt megállt, kicsit le-fel, ide-oda, előre-hátra fordulgatott, aztán újabb kör egy „s” kanyarral kombinálva,…. nem lehetett megunni.

Persze azért a tesztelés egyben kiképzés is tervszerűen folyt, ahogy Jocó előírta. Minden éles repülés előtt visszanézték az előző repüléseket, megbeszélték a hibákat, majd szimulátor gyakorlatot tartottak. Mindhárman minden poszt ismereteit, pilóta, navigátor, földi irányító, megtanulták, begyakorolták. 

Itt elhallgatott Lapika, aztán még hozzátette – na mára ennyi volt, megyek a másik életembe.

- Ez mit jelent?,…. hogy „átmész a másik életedbe”.

- Ha figyelsz, megtudod.

- Gondolom nem egyszerűen az alvásra, az álmodásra gondolsz?

- Bizonyos fokig alvás, álmodás, de azért annál több. Biztos neked is volt már olyan álmod, ami teljesen valószínűnek tűnt. Most képzelje egy olyan álomsorozatot, ami teljesen valószínűnek tűnik, de úgy is logikus, hogy összeáll egy logikus reális hosszú történetté. Sőt ez már nem is történet, hanem egy másik élet.

- Egy újabb csoda Lapika körül – mondtam gúnyosan

- Csak figyelj és gondolkozz, akkor mindent megértesz – mondta Lapika, majd elment lefeküdni, a szokásos megjegyzésével: - akkor megyek a másik életembe.