Hétköznapok hősei

                  21 - 24 fejezet 

Mindez nem tartotta vissza, hogy este megjelenjen és a szokásos rituálé után ne folytassa a történetét.

Kivételesen Lapika története most éppen jól jött, zilált gondolataimat, félelmeimet ideig-óráig elterelte.  Mert azt el kell ismerni, hogy a történetében érdekesen, de logikusan sorakoztak az események:

     21. fejezet

   Új élet kialakítása

39 évvel korábban (párhuzamos világ)

- Ez a fejezet a lakótelepre való költözésről szól – kezdte a történetét Lapika, majd folytatta:

-  Most sem a béna Rudi történetével kezdek. Mint Sarkadi Rudi belenyugodtam, hogy számomra ezt az utat jelölte ki a sors. Belenyugodtam, hogy minden elalvás után jön egy keserű felébredés, egy másik élet. De azt is tudtam, hogy Tóth Rudi elalvása után, fél napra visszakapom a régi életem, Sarkadi Rudi életét.

Így történt ez azon a napon is. Maga a nap Sarkadi Rudi vagyis számomra kellemes volt, pontosan Éva betegeskedő lány tesóm leletei javultak, ami boldogsággal töltött el.  Este azonban lefekvés előtt már felkészültem, hogy a tehetetlen kórházba fekvő Rudi testébe fogok felébredni.

Így is történt.

Rossz érzéseim fokozták, hogy akkor már a kórházból gyakorlatilag kinéztek. Szerencsémre barátaim Judit és Jocó pár nap múlva elvittek kórházból. A kis lakótelepi lakásukat osztották meg velem. Azt a lakást, amit a kis ház, pofátlanul zsaroltan alacsony árából meg tudtak vásárolni.

A kisebbik szobát nekem rendezték be, jóformán csak egy ágy és egy kisebb szekrény, egy asztal egy fotel fért el benne. És szerencsémre Judit barackos illata, pasztell-pirosbarnás színei, egyáltalán Judit hangulata is átragyogta a kis szobát. Szemben-jobbra pedig ki tudtam nézni a viszonylag nagy ablakon, láttam a lakótelepi házakat, a kék eget, a felhőket, a napot, ha nem takarták el a felhők, sőt még néhány fát is.  És további szerencsémre, az ágyammal, balra-szemben, egy állványra szerelt kisebb tévé is ott állt. Mondhatnám, hogy ez mentette meg az életem, de így hazugság lenne. Az életem az mentette, meg hogy nem tudtam öngyilkos lenni. Bár ez sem biztosan igaz.

Az egész betegségem, bénaságom, az életem egésze, de különösen az első év egy folyamatos hullámzó trauma-feldolgozásból állt.

Naponta többször is változott a lelki állapotom. Az öngyilkosság gondolata, célja mindennap megjelent, akár  órákig is. Mégis hogy tudnék öngyilkosságot elkövetni, ebben az állapotban? Ilyen bénán sehogy. Milyen mozgásképesség kellene ahhoz, hogy egyáltalán valahogy öngyilkos tudjak lenni. Elég faramuci, de az öngyilkossági célom is mozgásra, vagyis életre motivált. Vagyis mindennap testi és lelki edzéseket tartottam, persze csak a magam szintjén, hogy legalább az öngyilkosságra képes lagyak. Első körben az ujjaim mozgatását tűztem ki célul, majd azt, hogy fejem meg tudjam biccenteni. Illetve, hogy képes legyek a számat az ajkaimat megmozdítani akaratlagosan.

Néha ugyanis rám törtek akaratlan mozgások, reszketések, de ezek vegetatív jelenségek voltak. Az akaratlagos mozgás, az igen, az már teljesítmény az már boldogság.  Majd máskor elmesélem, hogy mi történt e vonatkozásban.

Egy másik állandó napi harc, napi cél, napi töprengés, a minimális kommunikáció elindítására irányult.

Erről is majd máskor beszélek.

Visszatérve az öngyilkosságra, egy idő után, egy-két óra után ebben a mentális állapotomban is elfáradtam. Ekkor jött általában a szokásos lelki tusa: valahogy mégis meg kellene vigasztalni magam, valahogy csökkenteni kellene a lelki fájdalmaim.

Életmentő dolgok eszközök ugyan nem voltak, de voltak pszichés gyógymódok, amelyek egy kicsit enyhítettek a szenvedésen, kicsit könnyebbé tették az életem.

Először is Judit és Jocó, kitartó őszinte szeretete és ápolása. Sokszor gondoltam, hogy a sors, vagy az isten, vagy a szerencse-kerék így kompenzálta a szenvedést, tragédiát. Hiszen lehet-e nagyobb az ajándék az élettől, mint a másik ember őszinte odaadó szeretete?!  Persze ehhez is hozzászokunk, már nem tűnik fel, már nem okoz külön örömet, de ez talán olyan, mint a kényelmes ágy – ha szabad ezzel a hasonlattal élni.  Embertársunk szeretete, nem más, mint lelkünk puha meleg ágya. Már szinte észre sem vesszük, már meg sem becsüljük, de mindig segítően melegen körbevesz bennünket.

Judit és Jocó áldozatot vállalva ápolt engem. Jocó külön munkát vállalva, a pénzt teremtette elő, Judit pedig szinte egész nap a kerekes székében ülve, ott volt velem.

Ápolt, cserélte az infúziókat, az ürülék-tasakokat, beszélt, biztatott, gondozott. Mérte a lázam, ha beteg lettem, gyógyszert adott.  Forgatott, rázta fel a párnát, és próbált fejleszteni, kommunikálni, és voltak eredmények is.

Sokszor gondoltam magamban: „Hagyjatok meghalni, vegyétek már észre, csak a szenvedésem hosszabbítjátok.” Máskor pedig gondolatba a pofoztam magam: „Barom, állat, a jótevőidet mocskolod, - őket a legjobb lelkiismeretük és őszinte szeretetük vezérli, - csakis hálát és köszönetet érdemelnek.” Akkor jöttem rá, hogy tulajdonképpen a szándék számít. És kezdtem látni Juditból kiáramló jóindulatot. Akkor még színeket nem láttam, de már érzelemenergia-sugárzás áramlás gondolata beakadt az agyamba. Abba a sérült agyba, amely egyfelől hiányos sérült volt, de másfelől többet tudott, érzett, mint egy átlagos agy.

Szóval a jóakarat, vagy annak valamely fokozata, egészen a gonoszságig egy összetett érzés, egy ötvözet. De az ötvözet végső minősége adja az ember végső minőségét.   Ugyanis az igazi jó szándék jó, hasznos tettekhez vezet.  Felületesen nézve, nem mindig, gyakori az igazságtalanság. Mert mi van például, ha elkényeztetünk egy gyereket, jót akarunk, de rosszat teszünk. De biztos, hogy igazi jó szándékkal akartuk a jót? Nem volt abban felületesség vagy egyéb önzőség? De bizony volt.

Talán előfordul, hogy az igazi, az átgondolt, az áldozatot bevállaló jó szándék is rosszul sül el, de ez csak a nagyon ritka, minimális kivétel.

   Jocó állandóan dolgozott, Judit szinte egész nap velem volt. Az esti beszélgetéseikből azonban sok mindent megtudtam.

Jocó, mint műszaki zseni, viszonylag jó fizetéssel kapott állást, egy robotokat fejlesztő magáncégnél. Amely fizetés éppen elég volt hármunk, ha nem is dúskáló, de normális megélhetésére. Jocó, a szabadságot igénylő ember sokat szenvedett főnöke cseszegetésétől. Aki egyébként Jocónál három szinttel lejjebb állt, de a nyilvánvaló tehetség-hiányát nagyképűséggel, gonoszsággal próbálta kompenzálni.   Judit nyelveket tanult, angolt, németet és végül is elhelyezkedett egy fordító cégnél, amely szorgalmasan küldözgette a lefordítandó szövegeket.

Szerencsére mindketten tehetségesek, szorgalmasak voltak, nem kellett nélkülözni, azonban így is az ápolásomra áldozták az életük. Valójában engem fél óránál hosszabb időre nem mertek magamra hagyni.  Ez azt jelentette, hogy gyakorlatilag mégis be voltak zárva, ebbe a kis városi lakótelepi lakásba. Például, nem mehettek el együtt moziba, vagy kirándulni. Jocó pedig azt sem merte megtenni, hogy olyan távolságba utazzon el, ahonnan fél óra alatt nem ér haza. Hiszen, ha egy kerekes-székes gondoz egy magatehetetlen béna embert, akkor elég könnyen adódhat számukra megoldhatatlan probléma.  A kötöttség, az utazás, a természet, a csavargás hiánya, főleg Jocót viselte meg. És ahogy már említettem, Jocónak a munkahelyén is sokat kellett nyelni, nemcsak azért mert a főnöke visszaélt főnöki helyzetével, ahogy a főnökök nagyobb része, de azért is, mert Jocó egy szabadúszó alkat volt, önmagában is nehezen viselte a kötött munkahelyet, munkamenetet.

Juditék gyakran beszélgettek az őket ért sérelmekről, a velük szemben elkövetett becstelenségekről, általában az igazság hiányáról, a rengeteg hazugságról, sőt nemcsak saját bajaikról, de mások szenvedéséről és a társadalomról is.  Persze az alpolgármester és a főépítész sorsukat verembe taszító szemétkedéseit sem tudták elfelejteni. Még akkor sem, ha ezekben ez években már követtek el újabb galádságokat, de a korábbiak mindkettőjük egész életét beárnyékolták.

Talán barátaimtól, Judittól és Jocótól tanultam meg, hogy a lelki fájdalmak, létező dolgok, nemcsak elvont fogalmak.

 Judit és Jocó otthoni beszélgetéseiből tudom, hogy meglehetősen sok bántás sérelem érte őket, hogy a kelleténél több nehézséget állított eléjük Magyarország. „Magyarország”, talán ez így túlságosan általános, együgyű. De arra kellett rájönnöm, Judit és Jocó panaszai is arra világítottak rá, hogy életünk, boldogságunk alakulásában, a társadalomnak, a politikai, gazdasági és kulturális rendszernek, egyáltalán a társadalmi légkörnek jelentős szerepe van.  Ha így nézzük, akkor ama kijelentés, miszerint Magyarország állítja az akadályokat, a magyar vezetés, rendszer nem könnyíti, sőt inkább nehezíti a polgárainak életét, nem túlzás.

Talán unalmasnak önzőnek tűnhet, hogy állandóan visszatérek a bénán raboskodó állapotomhoz.

De betegen, mozdulatlanul fekve, igen nagy lelki erőket kell mozgósítani már ahhoz is, hogy elviselhető legyen az élet.

Gyakran éreztem magam, úgy mint egy szűk ketrecbe zárt oroszlán. Futna ide-oda szabadon a szavannán, de megfordulni is alig tud  a szerencsétlen, és mindig ez van.

Ez elviselhetetlen élet. Márpedig az élet nem lehet elviselhetetlen, mert akkor vége van.

Rendszeresen rám törtek a kínzó kérdések: Miért pont én?

Én is hibás vagyok? És sajnos az volt erre az őszinte válaszom, hogy; igen. Igen, mert ügyetlen, figyelmetlen voltam, elsősorban magam hibájából következett be a baleset.

Érdekes, hogy ezzel igennel „igen én vagyok a hibás” küzdött  Jocó is. És sokan mások – itt Lapika elhallgatott hosszan rám nézett, de én nem válaszoltam. Lapika pedig folytatta:

 - Mert ha mi vagyunk az oka a szerencsétlen állapotunknak, akkor az egy fokkal még gányabb érzés, mintha nem tehetünk róla.

Szóval a jellemeseknek az önhibát is el kell viselni. El kell viselni és valamilyen szinten fel kell dolgozni.

Ráadásul mindig felmerült a másik kínzó kérdés: ez most már örökké így marad?

A lelkiismeret-furdalás mögött ott sorakozott a többi negatív fájó lelki érzelem, kezdve a félelemmel, és annak testvéreivel. A félelem testvérei, a szorongás, aggódás, szégyen, kilátástalanság, ezeket is valamennyire elviselhetővé kellett tenni.

Többek között úgy próbáltam feldolgozni, hogy magamon az érzések, érzelmek működését kutattam.

Az a baj az érzelmekkel, hogy nagyon könnyel elromlik a szelep-mechanizmusuk. Ha elromlik, akkor nagyon könnyen kinyílik valamelyik érzelemszelep, ráadásul sokkal tágabbra, mint az indokolt lenne. Olyan lesz, mint egy ide-oda csapódó ablaktábla.

A legkisebb szél, vagyis félelem-ok, sőt gondolat is könnyen kivágja és ekkor a félelem-érzések szabadon özönlenek a lélekbe. Testi tünetek: mellkasi-nyomás, nehéz-légzés, torokszárazság nehéz-nyelés. Továbbá kisebb gyomorrontáshoz hasonló tünetek, enyhe hányinger, gyomor-rendellenesség. Bódultság a fejben és persze a körbeforgó gondolatok. Nekem ezt mindennap többször át kellett élnem és valahogy le kellett győznöm.

A hangulat-ingadozásaimat is le kellett volna győzni, legalábbis kisebb bajokkal túlélni.

Voltak jó percek, jó gondolatok: old meg a problémát,….. csakhogy nem mindig lehet. Főleg gyorsan nem lehet, de az élet sem állhat meg, vagyis meg kell tanulni, az ember mit tehet, és mit nem tehet, mit kell kerülni. Hosszasan magába roskadó biztosan ne legyen, önmarcangoló magányos kesergő sem.

Aztán a rendszerint jött a letargia, az önmagammal való vívódás, vitatkozás:

„Ezt meg tedd, ez a helyes, az meg a rossz - könnyű azt mondani te ömlengő majom, élnéd át azt, amit én, éreznéd csak a bajom, akkor gondolkodnál, mielőtt szólsz.” Többek között ilyen érzések gondolatok kísérték bénán fekvő életem.

Leginkább Judit miattam való aggódása szomorított el.

Láttam Juditon, állandóan azon töpreng, aggódik, hogy mi legyen velem. Judit volt számomra a mentség, a vigasz, egyben szorongásom alanya.

Jókedve volt az én mentségem, vigaszom, ilyenkor elég volt ránézni, már amikor tudtam, és fürödtem a boldogságban. A szorongásom pedig e gondolatból fakadt: miért kell  Judit és Jocó értékes életét feláldozni egy olyan hiábavaló hitvány dologért, mint az én értelmetlen életem fenntartása.  Judit életét is elrontom és Jocóét is.

„Szóval, hogy mi a jó, számodra drága Judit, ami egyben nekem is jó, mert a boldogságod a boldogságom”  - ezt kellett volna megfejtenem.

Lapika hangja lassult kifáradt, én már tudtam, mit jelent ez. A szokásos mondatokat és a visszabattyogást

   22. fejezet

  Jó kis megbeszélés

A jelenben (pár héttel később)

Csendesen eseménytelenül zajlottak a napok, de hát ez a helyzetből is adódott. A lakást, a házat nemigen hagyhattam el, őszintén szólva kedvem sem volt. A pénzem is erősen fogyott, kénytelen voltam spórolni, emiatt a tatarozás is leállt. Leginkább írogattam,  Lapika meséit, a közelmúlt történéseit, gondolataim, de csak úgy naplószerűen.  Lapikával továbbra is meglehetősen szótlan hűvös volt a viszonyunk. Nem haragudtunk, nem is nehezteltünk egymásra, csak eltávolodtunk. Lapika „esti meséit”  ez nem zavarta.

Viszont egyre jobban vártam az Évával való találkozót.

Akkor még nem gondoltam volna hogy elsősorban nem Éva életét hanem Lapika korábbi életét fogom megismerni.  Lapika, azaz Sarkadi Rudi korábbi életét.

Az egyik szupermarket kávézójában találkoztunk.

Kint a közlekedő térben ültünk,az emberek jöttek, mentek körülöttünk, nekem bejött a körítés. Kellemes kávéillat, kanálcsilingelés, mások rohangáltak mi pedig kényelmesen üldögéltünk.

És Éva társasága is kellemes volt, nemcsak külalakra de úgy éreztem létrejön a mentális és értelmi összhang közöttünk. Kedves volt nevetgélt vette a lapot, egyébként ilyenkor költözik belém a dupla óvatosság. „Lehet, hogy ez csak a látszat”óvatosság. Igen mert már több csalódás ért, inkább negatív, és inkább a nők részéről, de azért akadt mindenféle. Az biztos, hogy gyakran gondoltam, hogy bejövök a „nőnek”, aztán dehogy, sőt …., de az ellenkezője is előfordult. Most is ott lapult bennem: „ne nagyon reménykedj, a nők kiszámítatlanok” félelem.

- Na már rájöttél – honnan ismersz – kérdezte Éva kedves kötekedéssel?

- Csak annyi ugrik be, hogy Lapika ismerőse vagy

- és milyen ismerőse? pedig mesélt rólam.

- Őszintén szólva nem ugrik be. Egyébként Lapika sok mindenről mondott sok mindent. Bevallom, elég nehezen tudom követni Lapika történeteit.

- Tudom, hogy elég fura és gurító emberkének látszik Rudi, de én aki figyelemmel kísértem az életét, igazolhatom, hogy őszinte igaz ember.

- Figyelemmel követted az életét?

Ekkor Éva szinte megállíthatatlanul beszélni kezdett. Igaz nem is akartam nagyon megállítani, csak néha-néha kérdeztem bele, vagy tettem megjegyzést.

Éva története:

- Igen, ugyanis és a féltestvére vagyok. Sarkadi Rudolf féltestvére Gárdos Éva. Azt te is tudod, hogy Mátyás György Rudi apukája meghalt, amikor anyánk terhes volt Rudival. Legalábbis az általunk ismert eseménysíkban ez történt – tette hozzá kicsi gúnyosan, majd folytatta:

Anyánk elmondása szerint Mátyás György éppen hozzá akart költözni, amikor elhunyt. Nem maradt harag a szívében, szerencsétlenségnek fogta fel a történteket. Rudi, anyánk lánykori neve után kapta a Sarkadi nevet, én pedig anyánk élettársa az én apám után kaptam a Gárdos nevet. Talán azt is hallottad, hogy én rákos beteg voltam kislányként, de sikerült meggyógyulni.

Lapika akit én inkább Rudinak nevezek, beszél egy másik  idősíkról egy párhuzamos világról, amit persze eleinte én is fantazmagóriának tartottam. De most már, sok-sok tapasztalat után változott a véleményem.

Láttam, hallottam, hiszen a húga voltam, amikor Rudi 13 éves korában szinte egyik napról másikra megváltozott.

Rudi egy kimondottan csibészes vidám, sportos, barátkozó srác volt. Aztán napok alatt egy magába forduló, magának való állandóan szomorú, távolba révedő, fura emberke lett. Jobbára otthon ült és a könyveket, illetve a tudományos adókat, tudományos cikkeket bújta, leginkább a neten. Képes volt egy vastag könyvet két nap alatt kiolvasni. De ennél is furább volt, amit éjjel művelt. Egyrészt mélyen aludt, mert szinte lehetetlen volt felkelteni, de alvás közben hihetetlen dolgokat csinált. A hadaró érthetetlen hangon való mormogás visítás kiabálás megszokott, szinte kedves viselkedése volt ahhoz képest amikor éjjelente elindult. Kábé hetente kétszer elindult, alva járt csak nem lábon. Elhagyta az ágyat, de soha nem állva-járva, hanem hol hason kúszva, hol háton evickélve, hol forogva, hol rákjárásba, de soha nem járva. Gondolhatod, mennyire kellemes volt mikor éjjel álmosan kimész, mondjuk pisilni és nem tudsz kijönni, mert a mosdóajtó előtt fekszik valaki. Vagy valaki, vagyis Rudi átkúszik rajtad éjjel, vagy a sötét előszobában forog feléd.

Az is fura volt, hogy reggel hét előtt nem lehetett felébreszteni. Hétkor viszont mindig felkelt, azt nyöszörögve, hogy béna vagyok, nem tudok mozogni.

Nappal pedig, ha éppen olyan kedve volt, amikor nem fordult magába akkor elkezdte a fura történeteit,….. a másik idősíkról,  a béna Rudiról, de ezeket te is ismered.  Egy idő után azonban Rudi meséit már nem tartottam egy zavaros elme fikcióinak, mert történt jó pár megmagyarázhatatlan esemény. Akkor elmondok egy történetet – mondta és belekezdett:

Tizenhét éves lehettem, Rudi két évvel idősebb. Akkor már úgy nézett ki sikerült legyőzni a rákot, minden este kocogtam egy sort. Az egyik este csak azt éreztem, hogy valaki elkapja hátulról, a nyakamat és egy éteres rongyot szorít az arcomra.

Egy pinceszerű helységben matracos vaságyon ébredtem zúgó fejjel. Az egyik sarokba egy vasállvány tele üres befőttesüvegekkel és más ócskaságokkal. A másik sarokban egy rakás szén. A plafonról egy ernyő nélküli csupasz körte lógott, az világított Ablak sehol csak egy jó erősnek tűnő ajtó. Az ajtón négy-öt nyílás volt, alul kicsit nagyobb, középen kettő, felül egy olyan levélbedobó nagyságú. Persze kimentem volna, de az ajtó zárva, hiába rángattam. Aztán kilestem, azaz kilestem volna a nyílásokon, de semmit sem láttam, valószínű valami függönyféle is volt. Hallgatóztam, de néma csönd, aztán kiabáltam: - Van itt valaki, hahó engedjen ki – de semmi, néma csend. Valószínűleg elraboltak – nem tudtam érthetőbb választ, adni. Arra sem, hogy ki lehetett. Próbáltam visszaemlékezni, halvány képek, hangok jelentek meg, mintha egy furgon hátuljába lettem volna. De valószínűleg nem vittek messzire, nem tudom ezt miből gondoltam, csak úgy éreztem.

Aztán körülnéztem van a szökési lehetőség, de nem találtam semmi kapaszkodót.  Zsebeim üresek voltak, mindent elvettek tőlem.  Vagy egy valaki elvett, azt sem tudom hányan voltak, vannak, és mit akarnak? Hogy fogok innen kijutni? Azt hiszem a bizonytalanság és a tehetetlenség az egyik legrosszabb érzés. Aztán eszembe jutott, hogy pár évvel ezelőtt gyakran játszottunk olyant, hogy elbújtam, Rudinak kellett megtalálni. De úgy hogy megérezze, hol vagyok. Ugyanis én erősen koncentráltam: „itt vagyok, találj meg”. Rudi pedig azt állította, hogy érzi az agyhullámaimat, sőt azt is érzi, milyen irányból jönnek. Nem nagyon hittem, de tény, hogy szinte mindig jó irányba indult el, és elég gyorsan megtalált. Arra gondoltam, hogy most is így tudnám Rudi agyába sugározni, merre keressen. Erősen koncentráltam: „Itt vagyok, Rudi találj meg!” Megpróbáltam órákon keresztül erre koncentrálni. Tudtam, hogy nem szabad türelmetlennek lennem, hiszen amíg kiderül, hogy baj, amíg elkezdenek keresni, szóval csak türelem. Aztán egy idő után talán pár óra elteltével hangokat hallottam, járkálást. Aztán az alsó ajtónyíláson keresztül megjelent egy tálca rajta két szendvics, egy kis flakon kóla, és jött a hang is: - Ha nem sértődik, meg a királylány, akkor méltóztasson elfogadni ezt szerény ennivalót, amit a béka-szolgája készített.

Ez a vékony férfihang ez a stílus egyszerre volt nevetséges és ijesztő is. De akkor sokkal inkább volt ijesztő.

- Ki vagy te? És mit akarsz? – kérdeztem.

- Már mondtam a királylány béka szolgája vagyok. És mit akarok, hát minimum azt, hogy a királylány csókja visszavarázsolja a békát nemes, délceg herceggé.

Tudtam, hogy közben valamelyik nyíláson leskelődik, minden mozdulatom nézi.  Lázasan járt az agyam milyen taktika válhatna be. Hátha a könnyed vicces hangulat beválik, úgyhogy azt mondtam:

- Na  jól van, ez egy jó kis tréfa eddig, sikerült meglepned,  nyisd ki az ajtót és ígérem kapsz tőlem egy  varázs-puszit. Te visszaváltozol herceggé, mert lefogadom már most is az vagy, én meg szépen hazamegyek, nem szólók senkinek semmit. Sőt talán még randizhatunk is utána – mondtam, de néma csönd semmi válasz.

Aztán mintha a falat rugdosnák és hörgés:

- Tréfa-tréfa, azért mert te vagy a szépséges fenséges királylány, még nem kellene a békaszolgával gúnyolódni – jött az alig érhető, artikulátlan válasz. 

Komolyan megijedtem, tényleg egy őrülttel állok szembe, nagyon kell vigyáznom, mit mondok. Azért ezt még megkockáztattam:

- Nem akartam gúnyolódni, elnézést, akkor így mondom, a királylány megkér, hogy engedd őt szabadon.

Pár perc múlva jött a válasz: - Amíg nem történik meg a varázslat, semmiképpen.

Aztán megint csend, azt sem tudtam, hogy elment vajon vagy továbbra is leskelődik, de volt egy olyan érzésem, hogy inkább az utóbbi. De nem mertem visszaleskelődni.

Azért azt még megkérdeztem: És ha vécéznem kell?

- Ott vannak a polcon az üres üvegek, méltóztassék azokba, majd a teli üveget kérem nagy nyíláson keresztül kihelyezni. 

Nem tudtam mit mondani, tenni, így hát leültem a vaságyra és megint koncentráltam:  „Itt vagyok Rudi kérlek keress, találj meg!”

Aztán megint sok idő, telt, az is egyfajta kin, ha nem tudod mennyi idő telik el. Valami azt súgta, hogy már éjjel van, - ledőltem ruhástul az ágyra, de nem tudtam aludni.

Próbáltam külső zajokat azonosítani, de csak valami halk zúgást hallottam. Aztán mégis elaludtam, amolyan hánykolódós, rossz ízű, fárasztó alvás volt. Aztán felébredtem és nem tudtam hány óra van, csak vánszorogtak a percek. Megint Rudira koncentráltam, arra hogy megtaláljon.  Kint csönd volt, szinte biztos voltam, hogy üres a ház.

Órák telhettek el, majd motoszkálást halottam, és megint megjelent a tálca két szendviccsel, kólával, és megint megszólalt az ajtó másik feléről a vékony férfihang:

- Fenséges királylány, remélem, elnyeri tetszését szerény ajándékom. 

- Mi a terve, mire számítsak? – kérdeztem

- Nemsokára megtudja szép királylány – válaszolta, és még hozzátette – érezze otthon magát fenség, mintha otthon lenne. Nyugodtan vetkőzzön le szép királylány.

- Most nincs kedvem.

- Pedig jobb lenne, mert az elvarázsolt herceg már nagyon várja, hogy a maga valóságába lássa a szerelmét – mondta, de olyan hangsúllyal, hogy igazán megijedtem.

Nem válaszoltam, csak félve, reszketve leültem az ágy szélére. De tudtam, hogy valamelyik nyíláson keresztül néz.

Itt Éva szünetet tartott majd folytatta:

- Eközben, Rudit későbbi elmondása szerint, baljós érzések nyomasztották. Már azon is csodálkozott, hogy futás után nem jövök haza, de csak délután kezdett nyugtalankodni. Próbált felhívni, de nem sikerült. Neki is az jutott eszébe, ami nekem, mármint a megkeresős játék. Tudta, hogy hol szoktam kocogni, kiment oda és arra koncentrált, hogy hol lehetek. Illetve hogy agyhullámaim, nevezzük így, honnan jöhetnek. Sok mindent megérzett, de a lényeg hogy elindult egy irányba, határozottan úgy érezte a város széle felé kell mennie, valami abba az irányba húzta.  De aztán beesteledett, így másnapra halasztotta a keresést. Másnap reggel, keresés előtt viszont elment a rendőrségre, bejelenteni az eltűnésem. Hosszú várakozás után szinte kinevették. 

- 17 éves lány eltűnt egy napja, ugyan már kedves uram – mondták Rudinak – majd ha egy hét múlva sem kerül elő, akkor jöjjön vissza. Így hát Rudi onnan folytatta a keresést ahol előző nap abbahagyta.

Elment abba az utcába ahol előző nap érezte az agyhullámaimat, és még jobban koncentrált. A hatodik, vagy ki tudja hányadik érzéke egy bizonyos irányba húzta. Ment-ment, az érzéseitől vezetve, talán két órán keresztül, hét-nyolc kilométert, néha jobbra, máskor balra fordult, amíg egy külső kerület szélén találta magát, ahol már elszórtan állnak házak. Szóval ez már a periféria a város vége a vidék kezdete, ritkán lakott terület.  És akkor ott az egyik elhagyatott házon megakadt a szeme, úgy érezte ott vagyok és félek.

Éva itt elhallgatott, aztán pár másodperc múlva folytatta:

 - Eközben a házban a vékony férfihang egyre fenyegetőbben szólt hozzám:

- Vetkőzzön le királylány, a békaherceg látni akarja.

Én pedig féltem és talán éppen ez mentett meg, talán Rudi ezt érezte meg. Mert messziről kopogást, aztán dörömbölést hallottam, majd azt is hallottam, hogy fogva-tartóm káromkodva elsiet. Valószínűleg a bejárati ajtón dörömböltek és ő oda sietett. Aztán vitatkozás hangját és dulakodás hangjait hallottam, de csak messziről, tompán.  Én is próbáltam kiáltani:

- Segítség, segítség, itt vagyok valószínűleg a pincébe.

De nem jött válasz, mintha órák teltek volna el. Aztán meghallottam Rudi hangját :

- Éva-Éva, itt vagy? Válaszolj.

Elsírtam magam úgy válaszoltam:

- Itt vagyok, azt hiszem a pincébe – próbáltam volna kiállatni, de csak egy sírós nyöszörgés jött ki a torkomon aztán elvesztettem az eszméletem.

Szerencsére Rudi megtalált, felfeszítette az ajtót, felpofozott, megnyomkodta a mellkasom, feleszméltem. Megöleltük egymást. Azt hiszem ilyen jól még nem esett ölelés.

- Hogy sikerült megtalálni? – kérdeztem.

- Majd otthon elmesélem, most tűnjünk innen, még visszajön ez az elmebeteg – mondta Rudi és már mentünk is, szinte szaladtunk.

Később teát szürcsölgetve már lenyugodva Rudi elmesélte hogyan talált meg.

Elmesélte a keresés elejét, a megérzéseit és azt is mi történt a házban:

  - A kertkapun be tudtam menni, ellenben a ház bejárati ajtaja zárva volt. Először kopogtam aztán dörömböltem. Semmi reakció, de egyszer csak kivágódott az ajtó és egy békaálarcos alak üvöltözve kirontott, nekem rontott, a kezében levő ásóval csapkodott, - elugrottam – majd az ember elrohant. Ki a kertkapun, az ösvényen, majd eltűnt a közelben levő bokros-erdős területen. Tudtam, éreztem, hogy a házban vagy, hangokat azonban nem hallottam. Pedig kiabáltam, de nem jött válasz.  Sok ajtó, sok helyiség volt és mind zárva. Ellenben úgy éreztem, hogy belátok az ajtórések alatt illetve a kulcslyukon keresztül. Így viszonylag gyorsan tudtam haladni, „láttam” hogy egyik szobában sem vagy. Aztán az érzéseim a pince felé irányítottak. Majd az egyik ajtó megállított.  Az ajtó előtti függöny miatt is és a megérzésem miatt is tudtam, hogy ott vagy, szinte láttam a helyiséget belülről. A többit már ismered.

Itt Éva egy kis szünetet tartott majd folytatta:   

Még annyit hozzá kell tenni, hogy természetesen másnap reggel elmentünk a rendőrsége, elmondtuk, mi történt. Egy faarcú rendőr vette fel a jegyzőkönyvet, szerintem nem nagyon hitte. Vagy ha el is hitte, nem érdekelte: - Hát majd utánanézünk – talán ennyit préselt ki a száján, nem többet. Egy hét múlva érdeklődtünk, - semmi - aztán megint egy hét múlva érdeklődtünk, akkor közölték: ki lett nyomozva, hogy a szóban forgó ingatlan egy külföldi házaspáré, akik már fél éve nem jártak Magyarországon.  Ők itt lezárják az ügyet.

Ebben az esetben is nyilvánvalóan előjött a magyar rendőrség „nehogy már szolgáljunk, inkább lerázunk” hozzáállása.

- Hát ez jellemző, bezzeg velem szemben nagyon kemények. Ma reggel is be kellett szólnom, hogy idejövök.

Ami pedig Rudit szóval Lapikát illeti,  magam sem tudom, mit gondoljak, ingadozok, bizonytalan vagyok, a józan ész azt mondaná, hogy nem éppen megbízható.

Itt Éva közbevágott:

-  Akkor elmondok még egy sztorit, de ezt csak dióhéjban

Ez már tizenegy évvel később történt. Lapika egyszer lett szerelmes komolyabban, ez volt az egyetlen szerelme, ez is egy prosti volt. Prostit mondok, ami mégis szebb a kurvánál.

A hölgyemény az a link prosti típus volt, Rudi viszont halálosan szerelmes lett Nellibe, mert így hívták a nőt. Volt szerencsétlenségem végigkövetni ezt a szomorú történetet, mert Nelli egy ideig, szinte mindennap megjelent nálunk. Akkor megint egy lakásban éltünk hárman, anya én és Rudi. Előtte már külön éltünk, de ez most mellékes.  Ez a nő teljesen kihasználta Rudi szerelemvakságát, átverte, meglopta megcsalta.  Nem prostisságával, hanem az aljasságával volt baj. Talán furcsállod, hogy egy prostira azt mondom „megcsalta”, de ez alatt azt értem, hogy Rudit csak hitegette, kicsit sem szerette. Még az „ügyfelei” között is volt legalább három, akit Rudinál jobban szeretet, és akkor a többiekről nem is beszéltem. Szóval ez a legcsúnyább megcsalás, amikor valakit szándékosan és totálisan vágsz át, amikor kihasználod a szerelmét. Rudi pedig a szívét is odaadta volna, nemcsak jelképesen, de valóságosan is, ha ez nő kéri. Pedig nyilván Rudi is tudta, hogy merre hány méter, de valami olyasmit mondogatott: a szerelemben nem lehet méricskélni.

Aztán egyik nap mindene eltűnt Rudinak, szóval Nelli nemcsak kicsit, de totálisan meglopta. Majd a nő pár nap múlva megjelent három roma férfival, a legtermetesebb, mint Nelli férje, (valóban az volt, csak a féltékenység volt színjáték), csinált egy műbalhét.  A romák szét akarták verni Rudit, nyilván ez az egész ki volt tervelve, Nelli csak gúnyos mosollyal nézte a műsort, azt is, hogy ököllel belecsaptak Rudi arcába, a bokájába pedig belerúgtak.  A befejezés mutatta meg, hogy ez csak műbalhé, ugyanis a romák úgy mentek el, hogy két nap múlva visszajönnek, és ha Rudi, az elcsábítás jóvátételeként nem fizet nekik kétmillió forintot, akkor valóban szétverik, vagy megölik.

- Akkor kitépjük a májadat, jobb lesz, ha megrendeled a tolószéket, sőt inkább a koporsót, érted köcsög – ordították mielőtt kimentek a lakásból, az előszoba fogast letörve. 

Rudit, a mindig szelíd Rudit még soha nem láttam ilyennek, ahogy elmentek tombolni kezdett: - Ezek azt hiszik, hogy megijedek tőlük, azt hiszik, érdekel a fenyegetésük, én csak azt nem értem, hogy a szerelmem miért nem mondta el, hogy férje van. Férje van, ezt nem tudom lenyelni, ezért büntetést érdemel. Bűnhődjenek a férgek. Pusztuljanak, legyenek átkozottak!

Mindezt üvöltötte, de aztán hirtelen halott-sápadttá vált, összegörnyedt mintha megijedt volna saját átkától és csak halk reszkető hangon folytatta: - Nem-nem-nem visszavonom, visszavonok mindent, dehogy kívánok a szerelmemnek rosszat, elnézést Istenem bocsáss meg neki. De félek, hogy most már késő, azt hiszem késő.

Valami ilyesmiket motyogott. Napokig tartott ezen állapota. Én másnap megkérdeztem:

- Nem kellene felkészülnünk a visszatérésükre, nem is tudom, talán a rendőrségre menni.

De ő csak ennyit válaszolt: - Most már nem kell, már elintéztem, nem akartam, de már késő.

Rudi még sokáig több napon át szenvedett nyöszörgött, motyogott: nem akartam, bocsánat.

Valóban nem jöttek vissza a romák, azonban a történet meglehetősen rejtélyesen, és ijesztően alakult.

Mi nem mentünk a rendőrségre, viszont azok eljöttek hozzánk, úgy két hét múlva: - Tudunk e valamit Istvánné,  Jónás Nelliről. Mert két héttel ezelőtt megölte a férjét.  Otthon összeszólalkoztak, a férje verte Nellit, az a földön térdelt, a konyhapulton pedig ott volt egy kés. Megmarkolta a kést és nyissz, beleszúrt a férje combjába, de olyan szerencsétlenül, hogy elvágta a combartériát. Végül is meghalt a férfi.

Rudi úgy hallgatta a történetet, mint aki ismeri, nem láttam rajta sem meglepődést, sem érzelem-kitörést.

Csak szűkszavúan, leegyszerűsítve elmondta a rendőröknek milyen kapcsolatba álltak. A látogatásról csak annyit mondott, hogy Nelli eljött a féltékeny férjével, aki idegesen viselkedett.

- Hát Nelli valószínűleg bevonul a börtönbe – ezzel a mondattal távoztak a rendőrök, többé nem láttuk őket.

- Szóval arról akarsz meggyőzni, hogy Rudinak, azaz Lapikának különleges képességei vannak.

- Igen valami ilyesmiről és még arról, hogy Lapika történetei nem biztosan fikciók. Legalábbis egy része igaz lehet. De leginkább arról, hogy Lapika megbízható rendes fazon.

-  Jó rendben van, talán igaz, de mit számít, hogy én elhiszem, van sem.

- Neki biztosan számít, ha érzi, hogy bíznak benne – szólt majd az órájára nézett és elképedt – azt a paszta, jól elba, …. dumáltam az időt. Elnézést, a lényegre, amiért találkoztunk már nem is maradt időnk.

Bocsika de újra össze kellene jönnünk.

- Mi is lenne az a lényeg? – kérdeztem

- Egyrészt meg szeretném hallgatni az őszinte részletes véleményed a vádakról, illetve a történtekről. Merthogy eddig olyan elzárkózó, szinte titkolózó voltál, ennek okára is kíváncsi vagyok. Másrészt a per taktikáját sem ártana megbeszélni.

- Na jó -  mondtam – akkor egy hét múlva ugyanekkor ugyanitt. 

Lapikának este vacsora közben sok mindent elmondtam, kivételesen jó hangulatban, tréfálkozva beszélgettünk.

Persze nem csoda, hogy felvidult, hiszen elmondtam, hogy Éva milyen jókat-szépeket mondott róla. Magamban megjegyeztem: „Kár, hogy nem tud mindig ilyen légkör kialakulni”. Talán az a baj, hogy az emberek, mi is könnyen sértődünk. Talán a bizalomhiány a baj. De hát építő kritikára is szükség van.  Azon pedig könnyen „berágunk.” Gondolataimból Lapika hangja zökkentett ki:

- Látom rajtad, alig várod, hogy ma is folytassam a történetem!?

Nem válaszoltam, nem akartam megbántani, csak morogtam. Szóval nem úsztam meg, talán nem is akartam, már néha hiányzott a meséje, szerencsére este megint megjelent és belekezdett.

Nem válaszoltam, nem akartam megbántani, csak morogtam. Szóval nem úsztam meg, talán nem is akartam, már néha hiányzott a meséje, szerencsére este megint megjelent és belekezdett:

    23. fejezet

Kommunikáció az ember éltetője, és ellensége

39-38 évvel korábban (párhuzamos világ)

- Korábban én sem gondoltam, hogy a beszéd ennyire fontos  dolog – kezdett aktuális történetébe Lapika és folytatta:

Az állandó küzdelmeim, bajaim, problémáim között persze ott volt a kommunikáció hiánya, annak feldolgozása, és valamiféle megoldás keresése.

A baleset előtt nem gondoltam volna, hogy a beszéd, a kontaktus hiánya számomra ekkora szenvedést fog okozni. Nemcsak nekem általában az embereknek, olvastam, hogy a napokig esetleg hetekig tartó magánzárka az egyik legborzalmasabb büntetés. Én is a kommunikáció hiánya miatt gyakran ilyen sötét kihalt magánzárkában éreztem magam. Annak ellenére, hogy Judit és Jocó ápolgattak és néha szóltak is hozzám, de láttam rajtuk, ők maguk sem hiszik, hogy képes lennék kommunikálni. Pedig annyi mindent szerettem volna elmondani nekik. Voltak praktikus hátrányai is a beszéd-kontakt hiányának, de a mentális hiány volt az igazi hátrány.

Ugyanakkor mindig eszembe jutott a barlangba félrevonuló magányos remete. Voltak bölcs emberek, akik önként választották a magányt, évekig elmélkedtek, igaz hogy azért a természettel volt kapcsolatuk. De én nehezen értem őket, én más vagyok. Én nem önként választottam ezt a magányt, de azt elismerem, hogy a hosszú zavartalan belső elmélkedésnek is van pozitív oldala.

De egyáltalán van értelme a kommunikáció nélküli életnek? És a sokat beszélő, de semmitmondó életnek?

Szerintem a kommunikáció egy nagyon fontos funkció.

Egyrészt életfunkció, hiszen kommunikáció, érzékelés a környezet ismeret nélkül nem lehet életbe maradni. Nem lehet pl. táplálékot keresni.

Aztán van társadalmi funkciója, már a baktériumok is a sejtek is kommunikálnak egymással. Pl. a munkamegosztás miatt. vagy, hogy segítséget kérjen az egyed. Ugyanez az embernél is szükséges. De hát a tanítás és a tanulás se megy kommunikáció nélkül.

De van érzelmi funkciója is. Egyrészt az egy nagy öröm, hogy egy kedvelt másik emberrel, akárkivel találkozol és megmutatod, elkommunikálod neki az örömödet. És annak is örülsz, hogy ő is elmondja, közli veled a saját örömét. Azzal is megkönnyebbülsz, ha kibeszéled a problémád a bajod. Ráadásul még az sincs kizárva, hogy segítséget kapsz.

Szóval és kommunikáció nélkül nem éreztem, hogy élek.

Ez egy borzalmas állapot, talán még a testi szenvedésnél is rosszabb.

   Pedig lassacskán az éber kóma állapotához képest javult a helyzetem. Nagyon lassan fokozatosan, de javult.

Béna voltam, de javult az érzékelésem, és fokozatosan képes lettem, picike akaratlagos mozgásokra.

Nagyon kevés mozgást tudtam megcsinálni. Felettébb csekély, inkább csak belső izommozgásra voltam képes. Például a bal-kezem középső ujját meg tudtam mozdítani.  Pislogni tudtam. Beszélni nem tudtam, de képes voltam, nagyon halk-közepes sikító hangot kiadni. Nagyjából ezzel az „eszköztárral” kellett volna kommunikálni.

Itt beleszóltam:

- Akkor ez olyasmi szitu volt, mint Stevens Howking története? Ha jól tudom, akkor Howkingnak szerkesztettek egy olyan pc-t és programot, amellyel a teljesen béna állapotban képes volt egészen magas szinten kommunikálni

- Kicsit hasonlított a helyzet, de azért volt néhány alapvető különbség, ugyanis Howkingról tudták, hogy tudna beszélni, kommunikálni, az értelme ép, rólam pedig nem tudták ezeket. Más kérdés, ha tudták volna, akkor sem szerkesztettek volna olyan specko számítógépet és programot, amit Howkingnak csináltak.  De azért másképp kezeltek volna. Az, hogy nem ismerték értelmi képességeim, és többnyire agyilag is bénának, kommunikációra képtelennek tartottak lelkileg is megviselt. Valamint kétségessé tette, hogy a kaphatok e valaha olyan segítséget, ami által kommunikálni, szóval szellemi életet tudok élni.

   A szerencsétlenségben az volt a szerencsém, hogy Judit volt az ápolom, Judit akivel lelki szimbiózisban voltunk. Szerencsémre Judit ápolt, aki mindig is hitt bennem, soha nem gondolt élettelen, gondolkodni képtelen gyökérnek. Judit, aki figyelte minden rezdülésem, soha nem legyintett, bízott bennem.

A lényeg az, ha van egy ügyes okos segítőd, akkor két jellel, hanggal viszonylag magas szintű kommunikációra vagy képes. Ez a két jel, pedig az igen és a nem.

Vagy az „abc” mondjuk harminc betűje, és valamiféle írás.

Én erre bénaságom elején nem voltam képes.

De képes voltam í-hangon hörögni  „íííííí” ez volt az igen. És e-hangon hörögni, „eeeeee”, ez volt a nem. Illetve volt még egy jel az a-hangon való hörgés „aaaaaa”, ez pedig azt jelentette, hogy valamit kérek.

Juditnak jó füle és érzéke volt, meg tudta különböztetni ezeket a hörgéseket, ráadásul nagyon jól tudott kérdezni. 

Azonban a tévé és a távirányító használata nélkül nem tudom mit lett volna velem, ez egy újabb „szerencse” volt a szerencsétlenségbe. Eleve mázlim volt azzal, hogy Judit valahogy megérezte, nekem szükségem van tévére. Jocó próbálta lebeszélni „minek menjen a zajláda, úgysem ért belőle semmit”, de Judit ragaszkodott ahhoz, hogy állandóan működjön.  Éppen ráláttam az ágyból és később már kicsit tudtam a szemem irányítani és a fejem is meg tudtam picikét mozdítani.  Judit arra is vigyázott, hogy nagyjából értelmes műsor film menjen rajta. Igaz ehhez saját maga miatt is ragaszkodott. Tudom, hogy sokan megvetik a tévét, és talán nem alaptalanul. De nekem maga volt a megváltás. A következő szerencsém az volt, hogy egyszer véletlenül az ágyamban, konkrétan a kezem a tenyerem alá került a távirányító, az ujjammal pedig percekig tartó erőlködés után meg tudtam nyomni a csatorna-léptetőt. A tévé átváltott Judit pedig felkapta a fejét, meghökkent. „miért váltott át” - kérdezgette magától miközben a távirányítót kereste. Aztán meglátta a kezem alatt.

- Jézusom csak nem te nyomtad meg? – kérdezte

Én pedig nyögtem, hörögtem, hogy ííííííí.

- Tudtam-tudtam, hogy te értelmes vagy. Most visszateszem a kezed alá, és váltsál csatornát, jó – mondta,  lelkesen és visszatette a tenyerem alá a távirányítót. Én pedig minden akaratomat összeszedve, azt a jobb kezem nagy ujjába sugározva, csatornát váltottam.

Boldog voltam, Judit pedig szinte kiugrott a bőréből. Judit a kedves tündérem, ezután mindig a kezem a tenyerem alá tette a távirányítót én pedig kapcsolgattam, mindig olyant választottam, ami érdekelt, ami éppen gondolkodtam, amit meg akartam tudni, tanulni, vagy ritkán, csak szórakozni akartam.

Csak néha fordult elő, hogy valahogy elkerült a kezem alól, ilyenkor mindig nyöszörögtem aaaa – ami ennyit tett: bajom van, kérek valamit. Mire Judit elkezdett sorba menni: kaja?- pia? , ágy?- és így tovább és annak nyöszörögtem „ííííííí” (igen) amit kiválasztottam. Körülbelül a hatodik volt a „távirányító” szó. Vagyis miután végigkérdezte a kívánságlistát és én egyikre sem ííííiztem, megkérdezte, hogy távirányító? Mire én hevesen nyögtem: ííííííí, erre ő a kezem, tenyerem alá tette a távirányítót.

A következő szó, inkább jel a neee nyögés volt, amit megtanultam, ennek jelentése természetesen „nem”.

Később tovább fejlődött a kommunikációnk, de ezt máskor mondom el.

    Persze nemcsak a kommunikáció nehézségeivel kellett megküzdenem.

Nem tudom, hogy a sors, vagy az isten, vagy az ördög hogyan mi alapján rakja össze az emberi sorsokat, de vannak a magamhoz hasonló szerencsétlen flótások. Persze ismerem; „mindenki saját szerencséjének kovácsa”  - és ez félig igaz. De a másik fele az életünknek logikátlan, a rajtunk kívül álló szerencse-tündér, vagy a szerencsétlenség-ördög játékának az eredménye. Persze az emberiség együtt sokat tehetne, hogy a szerencsétlenség-ördögöt kordába tartsa. Erről szólna a társadalomépítés. De addig az egyének, te vagy én, vagy ő, ki van szolgáltatva a szerencsétlenség-ördögnek.  

Nem tudom, hogy más hogyan él, mit tesz, nekem minden nap, minden órában meg kell küzdenem a lelki békémért, és még akkor sem sikerül.

Jelen időben mondom ezt, mert a mai napig így van. Vagy nagy hideg üreget érzek a mellkasom, helyén, vagy egy nagy hideg nehéz követ. Tudom, hogy sok minden okozhatja, és a fele nem is kívülről jön, hanem saját hibáim, saját silány érzéseim okán.

Amikor viszont a bénaság és a fájdalom is összejátszva kínoz, akkor rám tör a dühroham, az idegzsába, ordítani, őrjöngeni akarok, de nem tudok, - ilyenkor csak képzeletben vandálkodom, üvöltök, képzeletben kalapáccsal verem szét a világot.

Ha csak lélekháborgásról van szó akkor mint sodródó porszem, mint elemeknek szenvedésnek kitett ladikban próbálok  az élet hullámzó tengerén fennmaradni.

Próbálok helyesen viselkedve, fájdalmakon uralkodni,

és próbálom ehhez  a megfelelő gondolatokat megtalálni.

Gyakran mormolom magamnak: Örülj a kis jónak, vedd, észre a kis sikereket Minden rosszban keresd a jó elemet.

A feladat ne csak kolonc legyen, inkább tisztes célként lebegjen, a hasznosság tudata éltessen.

„Azért sem adom fel” gondolat bővült azzal, hogy napirendet készítettem. Napi két tornaórát tettem be saját tantervembe, illetve napi kettő információhalászó órát, illetve napi egy meditációs és egy gondolkodási órát.

Az önkéntes tornaórák persze a magam szintjén voltak megterhelők. Mint már mondtam, ilyen gyakorlatok voltak benne: szándékos ujjmozgatás, szándékos fejbiccentés oldalra, szándékos lábfejmozdítás, és hasonlók.

- Nincs nagy baj, majd elmúlik - ezt ismételgettem, amíg nem enyhült a lelkiismeret furdalás, a szorongás, az aggódás.

És ha nem múlik, akkor mit csinálok, magam sem tudom, ami jön, például imát mormolok. Meditálnék, ha tudnék, így csak másra gondolok, erre-arra ami elterel. Valami tevékenység is elterelhet, talán szórakozás is, de jókedvre ritkán volt jó kedvem.  Egyszer elkezdetem magam figyelni, vajon a lelki fájdalom, milyen testi tünetekkel jár, „nehéz kő, stb.” ezek is onnan jöttek. És miközben ezt tettem, fájdalmam eltereltem, és enyhült a lelkem békétlensége. Azóta ez az egyik kapaszkodó módszerem.

A másik az okoskodás, mert azzal áltatom magam, hogy egyszer majd mindenre találok megoldást, ha nem teljeset, de enyhítő javító oldást.

Rájöttem, hogy az okoskodás egy hatékony enyhítő módszer eszköz a lelki bajaim gyógyítására.

Többek között a lelki bajokon és azok gyógyításán való okoskodás is. Ilyeneket találtam ki, és mondogattam magamnak:

„Ha baj sérelem fájdalom szégyen ér, először is nézz szembe az igazi problémával, azt próbáld megoldani,  igazi akarattal.  Ne hazudj magadnak, akkor sem, ha az fáj, akkor sem, ha lejárat. Önkritika és lelkiismeret mozgasson. Ha baj sérelem, fájdalom, szégyen ér, a megoldás az első, de vigyázz az átgondolt legyen, nehogy belebolondulj, ne ess a vak érzelem vermébe. Más bűne miatt, ne te, hanem szenvedjen az a más, de az igazságtalanság határát soha ne lépd át.

Lelki bajaidat elsősorban mások öröme gyógyíthatja,

örömet is elsősorban mások öröme adhat.

Ne feledd, ne szégyelld, hogy igazi boldogságot

másokért, a közösségért való ténykedés hozhat,

és ha ettől megfosztott vagy, akkor a lelked is fagy, akkor vedd elő a lélekemelő fortélyokat, de másoknak igazságtalanul  sohasem árthatsz.”

Itt lehalkult Lapika hangja:

- Elfáradtam, különben is mennem kell, vár a másik életem – mondta és fáradtan nyekergősen kiment.

24. fejezet

Felkészültünk a tárgyalásra

A jelenben (két héttel később)

Ahogy megbeszéltük, egy hét múlva ugyanott találkoztunk. Az áruház zsongása összekeveredett a kanalak csilingelésével, Éva hangjával:

- De most már valóban az ügyről beszéljünk – kezdte a beszélgetést Éva, majd folytatta - Átnézetem a nyomozati anyagokat, magát az ügyet, a házégést is és az erőszakolást nagyjából ismerem.  Ismerem? ……, na nem éppen, az a baj hogy vannak érthetetlen részletek,…..  főleg a bizonytalan vallomásod miatt. Sőt a bizonytalanságod is érthetetlen. Kezdjük is ezzel, egy ügyvédnek tudnia kell, hogy a védence mennyiben, miben vétkes. Én bízok benned, de mégis megkérdezem; bűnös vagy?

- Én bűnösnek érzem magam - válaszoltam

- Ezt hogy érted?

Akadozva válaszoltam:

  - Részben, sőt nagyrészt az én tévedésem hogy így alakultak a dolgok. Meghalt a kislányom, főleg az én hibámból, pedig élhetett volna….., van ennél súlyosabb bűn? Akkor mondjam azt, hogy ártatlan vagyok?

Egy csomó súlyos hibát követtem el, mert…..

- Mert?

- Mert akkor is piás voltam, volt bennem nyomás, és nyilván ez akadályozta a helyes döntéshozást és a jó cselekvést. Piás voltam, feszült voltam, zavart voltam.

- Jó akkor kezdjük ezzel, meséld el miért voltál akkor, illetve akkoriban iszákos, feszült zavart. Vagy ez túlzás? – kérdezte Éva.

- Nem túlzás, ez igaz, mondhatjuk, idegbajos voltam. Jó akkor én is az elején kezdem

Tulajdonképpen az én gyerekkorom normális volt, nem volt több traumám, mint másoknak. Kamaszkorom után azonban az én életem bekavarodott egy útvesztőbe, rossz társaságba keveredtem. Attól kezdve leginkább magammal harcoltam. Végül is elhatároztam, hogy becsületes vállalkozó leszek, becsületesen jutok el egy bizonyos jólétig, legyen egy négy-öt szobás házam, egy nyaralom, egy jó autóm esetleg kettő, és hasonlók, szóval egy tiszteletben álló sikeres, anyagi gondoktól mentes emberke akartam lenni, nem több.

Részben, sok buktatóval sikerült, úgy értve, hogy anyagilag nagyjából elértem, amit akartam. Az a fele viszont nem sikerült, hogy mindezt becsületes úton érjem el.

Az állami illetve az állami szabályozás is belerángatott a becstelenségbe adócsalásba, korrupcióba. Az üzleti élet is belerángatott a becstelenségbe. És hát az emberi gyarlóság is, pl. az alkalmazottaim, az ügyfelek, az ellenőrök, az üzlettársak is belerángattak, nem direkt, csak másképp nem lehetett hatni rájuk.  De nem akarom magam felmenteni.

Mondjuk, úgy hogy összejöttek a dolgok, az okok, okozatok összekeveredtek, hatottak egymásra, már nem tudnám megmondani mi volt az ok, mi az okozat.

De talán az egésznek a hátterében a félresikerült vállalkozásom annak kusza szétesése állt.

Tudod én kényszerűségből kezdtem vállalkozni,

de becsületesen tiszta szívvel vágtam bele.  Nem sikerült,

sok gödör akadály keresztezte az utamat, és sodort ebbe romlott állapotba. Ezeket is valahogy meg kellett oldani. De talán egyszerűen arról volt szó, hogy egy becstelen környezetben, egy becstelen rendszerben nem lehet becsületesen ténykedni, üzletelni. Velem szemben is becstelenek voltak, pl. szinte havonta betörtek valamelyik üzletembe, mert akkoriban négy is volt. És rá voltam kényszerítve, hogy én is átvegyem a stílust.  Pl. hogy adót csaljak, mert különben tönkrementem volna. Vagy, ha a becstelen ellenőröket nem fizetem le, akkor secc-pecc kinyírnak.   Máskor a biztosító emberét kellett lefizetnem.

Ezek mind tartották a markukat úgy értve, hogy elmeszeltek volna, ha nem fizetek. Tehát be voltam rángatva a korrupcióba. A becstelen támadást sokszor csak tisztességtelen eszközzel lehet elhárítani.  Például megbíztam az üzlettársamba, de ő ezt kihasználva egy zsarolható paff helyzetbe állított. Én pedig úgy csináltam mintha belemennék, tehát és is csaltam, hazudtam, de nem tudtam mást tenni.  Lehetne sorolni, de nem is mondom tovább, mert nem ez a lényeg.   A lényeg, hogy mindezt mennyire bírja az ember. Mert van, aki bírja  a hitvány sunyi harcot és van, aki nem. Hát én azok közé tartozom, akik nem bírják. Csináltam, mert nem akartam abszolút vesztesként távozni a porondról, de felőrlődtem.  Először az ital jött. Mondhatnám, hogy csak piával és csajozással tudtam ezt sok genyóságot elviselni. De inkább arról volt szó, hogy ehhez az életmódhoz, ehhez a tevékenységhez, ehhez a lelki állapothoz valahogy hozzátartozik a pia és csajozás.

Belementem, adtam-kaptam a szemétségeket, de a pénz is jött. Az átlagnál jobban kerestem.

De nemcsak a pénz jött, az ital, a linkeskedés is és mindennek a következménye is jött.  Nem tudom, hogy emiatt kezdett a házasságom és a családi életem romlani, vagy mindenképp elromlott volna, de tény, hogy  szétestünk, én is és család is.

Mondhatjuk a baleset előtt már válófélben voltunk, a feleségem depressziós rohamokban bukdácsolt, szexuális életünk nulla, kislányunkkal probléma volt az iskolában,….. az iskolában is, én is csak néha nap voltam nyugodt józan és kiegyensúlyozott. 

- Emiatt utált és utál most is az anyósod? - kérdezte Éva.

- Emiatt is, ….. és volt egy másik ok is amiről nem szívesen beszélnék.

- Pedig jó lenne, jó lenne, ha tisztán látnám az ügy minden részletét.

- Na jó,….. szóval, lefeküdtem az anyósommal. Most mondhatnám, hogy szinte ő csábított el, hogy akkor is piás voltam, hogy ő kezdeményezett, de ez is ön-felmentés lenne.

- Ezt nem értem, hogy tehettél ilyent? - kérdezte elképedve Éva.

- Nem akarom mentegetni magam, piásan szunyókáltam a kanapén, amikor éreztem, hogy valaki simogat, főleg ott, tudod hol. Tudod, ha a farok faláll, az ész megáll,…… utána már szégyellhettem magam. Szégyelltem is, de ez nem ment fel, az anyjával csaltam meg a nejem, hát ez elég nagy gáz.

Kerültem is utána, az pedig nem volt kérdés hogy nem folytatom. De csak számomra nem volt kérdés, mert ő folytatta volna. Volt néhány kínos percem, amikor le kellett ráznom, nem is egyszer. Valószínűleg e miatt utál.

Amikor mondtam neki, hogy ez többet nem fordulhat elő, elvörösödött fejjel csak annyit sziszegett: te kis beképzelt patkány, fogsz te még könyörögni.

Éva elgondolkodott, aztán magyarázni kezdett:

- Azt hiszem, minderről nem nagyon kellene a bíróság előtt beszélni. Arról sem, hogy a házégés idején piás voltál. Az emberek fele-negyede otthon legurít néhány üveg sört, ez sem jogilag sem erkölcsileg nem bűn. Nyilván te sem ittál volna, ha tudod, hogy tűz lesz, és neked életeket kell menteni. Ugyanakkor én arra sem látok bizonyítékot, hogy a közepesen, de nem nagyon piás állapotod miatt nagy hibát követtél volna el.

Arról pedig főleg ne beszéljünk, hogy anyósoddal lefeküdtél. Mert ugyan ez talán magyarázná, hogy anyósod miért utál, mért vádol hamisan. Bár még ez sem biztos, az sem kizárt, hogy megvádolna a megerőszakolásával. Amúgy pedig ez a szex mindkettőtökre rossz fényt vetne, szóval jobb erről hallgatni. Legalábbis mi ne hozzuk szóba.

- Gondolom, most megvetsz, egyébként jogosan – mondtam.

- Tulajdonképpen nem vetlek meg, emberek vagyunk, te csak úgy viselkedtél, mint egy átlagember. Én nem látok semmiféle különleges bűnt a részedről – mondta, és a szemembe nézett, rám mosolygott, de ez valahogy több volt, mint egy ismerősre mosolygás.

- És ha nem beszélünk semmiről, akkor mégis mi lesz a taktikánk. Már nagyjából összeállt a fejembe – itt ránézett az órájára – lassan mennem kell - mondta.

Én pedig úgy éreztem valami kialakult közöttünk valamiféle nő-férfi vonzalom.

Éppen megkérdeztem volna, hogy függetlenül az ügyvédi kapcsolattól, nem találkozhatnánk-e, amikor egy tenyér csattant az asztalon.

A gazdája, aki félig mögöttem állt, egy meglehetősen magas sportos talán jóképűnek nevezhető fazon, aki folytatta belépőjét:

- Ezek szerint ő az aktuális kedvenc ügyfeled – mondta meglehetősen gúnyos hangon. Én persze meglepődtem, de Éva arcán egy perc alatt végighullámzott az emberi érzelemskála. A meglepetéstől a haragig:

- Te meg mi a jó francot keresel itt Béla, már megint utánam szimatolsz.

- A reggeli dugás után, azért kedvesebb voltál.

- Bravó bunkokám, mondhatnád hangosabban a sarokban nem hallották. De már ezerszer elmondtam, az hogy lefekszem veled, nem jelenti, hogy a tulajdonod vagyok, vagy egyáltalán lenne valamekkora rendelkezési jogod – sziszegte dühös megvetéssel Éva.

Én pedig csak feszengtem, mit kellene tenni, mondani ilyen szituban:

- Hát akkor azt hiszem, már úgyis menni készültem - hebegtem, de Éva rám szólt:

- Még nem végeztünk, nem mész te sehova, én sem megyek, csak azért mert ez itt cirkuszol.

Erre Béla vágott közbe:

- Jó van elmehet az, ez itt, de nem árt, ha megjegyzed – itt rám nézett – hogyha Éva megcsal, akkor kezek-lábak fognak törni - mondta fenyegető hangon, de mégis valahogy szánalmasnak tűnt. Úgy látszik egy hullámhosszon voltam Évával, mert ő ki is mondta:

- Hát ez nagyon szánalmasan hangzott,…… Mindig szánalmas, ha egy férfi féltékenyen rinyál.

- Nem rinyálok, csak megvédlek.

- Magadat véd meg magadtól, mert itt csak te vagy egyedül fenyegető, egyben majrézó. Egy igazi férfi a bizalmával a biztonság-adásával véd meg, és nem azzal, hogy nyilvánosan balhét csinál – mondta egyre dühösebb megvetéssel Éva.  Én pedig komolyan zavarban, sőt dilemmában voltam, - mi a fenét kellene tennem.  Ha beszólok, akkor abból verekedés lesz, vagy még inkább a megverésem lesz. Ha sunyitok, akkor én leszek a lapító gyáva alak.  És Évának vajon mi tetszene? Szerencsémre Béla megoldotta a problémát, sarkon fordult, de még visszaszólt: - figyelni fogok – mondta és rám mutatott.

Elment, mi pedig zavartan ültünk Évával, nem tudtunk mit mondani. Aztán Éva mégis megszólalt:

- Ekkora barmot, ne haragudj. Akkor értesítjük egymást, ha értesítést kapunk, én majd intézem a bírósági ügyeket.

  Így váltunk el én pedig este nagyjából mindent elmeséltem Lapikának, de ahogy már mondtam, valahogy eltávolodtunk egymástól. A szükséges és szűkszavú közlések szintjén voltunk, ha nem is három, de két lépés távolságra. Sem Lapikának sem Évának nem fogom a kislány-látomásom elmesélni, már azért sem mert amikor emlékezem, vagy csak beszélek róla, akkor is általában megjelenik.

Lapika érzelmileg eltávolodott, illetve oda-vissza történt,  ez nem volt harag, ellenségeskedés, csak szótlanság, nem zavarta Lapikát, hogy esténként ne mondja tovább a maga történetét.

Aznap este is belekezdett és a halk reszelős dörmögős hangja beterítette a szobámat.