Hétköznapok hősei
13-16 fejezet
13. fejezet
Egy furcsa szerelem.
Jelenben (pár héttel később)
Azokban a napokban, hetekben életünk a megszokott mederben folydogált tovább. Legalábbis látszólag, mert én azért több kisebb-nagyobb változást vettem észre. Lehet, hogy csak képzelődöm, de úgy tűnt, hogy Nóra egyre több kacér kihívó pillantást vetett rám. Nóra egyébként, számomra továbbra is a változékony kiismerhetetlen nő maradt. De e tekintetben mintha megváltozott volna. Meleg barna szeme egyre többször mélyebben, odaadóbban olvadt a szemembe. Ez több okból is feszült zavartságot váltott ki belőlem. Egyrészt, túl fiatal. Másrészt, Lapika partnere. Harmadrészt, pedig már régen nem volt ilyesféle, (erotikus jellegű), kapcsolatom nővel. Negyedrészt, úgy vettem észre, hogy Lapika is észrevett ezt-azt. Szóval zavart a szituáció, féltettem a barátságunk.
Alig vártam, hogy kettesben maradjak Lapikával, meg akartam beszélni a helyezet. Aztán eljött az alkalom Nóra elment valahova. Néha csak úgy elment valahová, mi sem kérdeztük, ő sem mondta.
- Már régóta szerettem volna beszélni veled – kezdtem a beszélgetést, miközben Lapika felé fordultam.
- Akárcsak, én – válaszolt Lapika
- Lehet, hogy csak képzelődőm, de úgy vettem észre, hogy Nóra, szóval…..
- Jól vetted észre, nyilvánvaló
- Szóval, ne haragudj, egem nem érdekel, ő a kezdeményező. De ha már szóba került, azt is elmondom, hogy ez a nő nem hozzád való, nem is értem, hogy miért vagytok együtt, nem értem, hogy ti ketten ….
Lapika közbeszólt:
- Már megint a számból vetted ki a szót,… hozzád sem való. Egyébként félreérted a helyzetet, először is Nóra és közöttem nincs szex. Miért vagyunk együtt? Egyszerű, mert megkért, hogy mellettem lehessen, szóval segítséget kért. És én még soha nem utasítottam vissza segítségkérést. Akkor sem, ha az aurájában láttam ezt-azt. Többek között láttam, hogy nem teljesen őszinte, hátsó szándékai vannak.
- Hát akkor?
- Én nem fogom elküldeni. Én egyébként nem magam miatt aggódóm, hanem miattad. Nemcsak azért, mert Nórába érzek valami sunyi szándékot, de azért is, mert én elkezdetem emiatt aggódni. Mert talán emlékszel, hogy említettem az „átkomat”. Idézőjelbe átkomat, vagyis, hogy ami miatt aggódni kezdek, az be is teljesedik.
- Mi van, most szórakozol? – kérdeztem gúnyos dühvel, majd nevetve folytattam - hát akkor ne aggódj és megoldódik a dolog.
- Nem olyan egyszerű az – válaszolta Lapika – nem tudom irányítani az érzéseim. Szóval csak arra kérnélek, hogy te viszont nagyon vigyázz magadra. Nemcsak emiatt, hanem a rémálmaid miatt is aggódóm.
- És azt megtudhatom, hogy mi ennek a nagy aggodalomnak az oka? – kérdeztem lenéző gyanakvással.
- Talán mert ismerem a múltadat, és mert sejtem a jövődet. Talán, mert többet tudok rólad, mint gondolod. Talán, mert közelebbi kapcsolatba vagyunk, mint gondolod.
- Már megint ezzel az aura dologgal jössz, ez hihetetlen,….. amúgy egy értelmes jóindulatú ember lennél, de ha annyi mániád, irreális baromságod van, akkor nem lehet komolyan venni. Azt tanácsolom, ha már nem figyeltél az iskolában, hogy nézzél több tudományos ismeretterjesztő filmet, műsort, tanulj, művelődj, például a neten keresztül.
- Ha tudnád, hogy szinte mást sem teszek – válaszolt csendesen Lapika.
- Hát akkor jól titkolod – mondtam gúnyosan.
Rögtön meg is bántam, később is, többször, szóval sokszorosan megbántam igazságtalanságom és nagyképűségem.
Mert a lelkem mélyén tudtam, hogy Lapika aggályai jogosak, a sok pszichés problémával küszködöm. És azt is tudtam, hogy van egy elintézetlen feladatom, tehát Lapika sejtése nem alaptalan. Pedig ő nem tudhatta, hogy minden önvizsgálat emlékezés után megjelenhet, gyakran meg is jelenik a mosolygó égő kislány. Ezt pedig azért sem akarom másnak elmondani, mert még zakkantnak gondolnak.
Így, kölcsönös elfordulással fejeződött be ez a beszélgetés.
De azért Lapika mondatai hatottak rám, egy kicsit belém akadtak. Szinte naponta felébredt bennem a kérdés: mit is akart azzal mondani, hogy „talán közelebbi kapcsolatban vagyunk, mint gondolod”?
A következő napokban nem történt semmi különös.
Semmi sem utalt arra, hogy ez a nap más lesz, mint a többi, talán egy kicsit még a szokásosnál is többet szorongtam, aggódtam. Mert én ilyen aggodalmaskodó ember vagyok, nem örülök neki, kellemetlen, de szerintem nem jellemhiba. Abban azért félig van igaza Lapikának, hogy éjjel előjönnek a rémálmaim.
De nemcsak éjjel jönnek elő, a kislány általában este jelenik meg, de volt, hogy reggel bukkant fel.
Viszont aznap éjjel, sőt volt az már hajnal is, különleges dologra ébredtem. Nem a mosolygó kislány volt, hanem egy valóságos női test. Talán azt is csak álmodtam. Egy lágy, rugalmas, hajlékony nő test simult hátulról hozzám, Nóra volt. Különös álomszerű, mégis „ez az igazi valóság” szeretkezés alakult ki a hajnali derengésben. Lassú, puha, sóhajtós, beleolvadós, szeretkezés, talán egy összeszokott tangó-tánchoz hasonlítanám. Valahogy elszállt a szokásos aggodalmam, azt azért suttogva megkérdeztem: - Remélem elmúltál tizennyolc éves?
Suttogva válaszolt: - Persze.
Kellemes meleg illatos, a friss kenyér illata keveredett a harmatos rózsa illatával, meseszerű óra volt, selymen táncoltak a perceim. Aztán egyszer csak Nóra elillant, visszament Lapika mellé, - én pedig csendes mély álomba merültem.
Reggel viszont fokozódva törtek fel bennem a kétségek. Nóra életkora is aggasztott, bár egy percig sem gondoltam kiskorúnak, de hozzám képest túlságosan fiatalnak. Aztán Lapika miatt is szorongtam, mármint hogy elvettem a barátom társát, szóval becsaptam őt. Bár a múltkor említette, hogy nincs közöttük szex, de azért lehet valamiféle érzelmi kapcsolat. Azért a konkrét szex sokkal több, mint flört. És persze a jövő miatt is féltem - hogyan lesz tovább – a bizonytalanság köde vett körül.
Együtt reggeliztünk hárman, csendben.
Mikor Nóra nem figyelt Lapika biccentet a fejével, kihívott a ház elé.
Az öreg lepukkant házat nézegetve beszélgettünk.
Lapika kezdte a beszélgetést:
Persze hogy tudom mi történt, de már mondtam, téged féltelek.
- Ne haragudj, ebbe belecsöppentem.
- Több veszély is van, akár hiszel a léleklátó képességemben, akár nem, de én érzek a lányban egy hamis szándékot. Közöttünk Nórával nincs komolyabb testi, sem lelki kapcsolat jó szándékú segíteni akaró ember vagyok, szerintem te is az vagy. Tudod, vannak nők, akik nagyon veszélyesek. Veszélyesek, mert a szeszély hintájába beültetik maguk mellé a férfit. Lehet, hogy nem direkt, ők mindig is a szeszély hintájába vannak, élnek, ők már hozzászoktak, de hamar elszédül a szerelemes férfi, aki melléjük ül. Elszédül, kieseik, komoly sérüléseket szenved el.
Félek, hogy most te is be fogsz ülni a szeszély hintájába.
Én emiatt is aggódóm, mert nemcsak a lány lelkét látom, de tiédet is.
- Velem ne foglalkozz.
- Sajnos, ha ezt akarnám, akkor sem tudnám megtenni, engem jobban sodor a sors, mint más embert. Ha nem is pontosan, de látom a múltadat és a jövődet.
- Rendben van Lapika, jó ismerősök lettünk, vagy talán a barátság szó sem túlzás, de ez akkor sem természetes. Áruld már el, miért akarsz ennyire beleszólni az életembe, egyáltalán miért foglalkozol velem? – kérdeztem szinte dühösen, csak éppen azt nem tettem hozzá, hogy mi közöd hozzá, le lehet szállni rólam.
- Tipikus magyar reakció – mondta Lapika – Na jó, ha minden áron tudni szeretnéd, ismertem a nagymamádat kedveltük is egymást, nagyon aranyos idős hölgy volt.
Majdnem leültem ettől a fura és szürreális választól, hogy jön ide nagymamám, aki tényleg kedves jóságos nénike volt,…. csak annyit tudtam kinyögni:
- Mi van?
- Gyerekkoromban többször találkoztam vele, gyakran hozott nekem süteményt, vagy elvitt a cukrászdába.
- Ácsi, először is honnan veszed, hogy az, a bizonyos idős néni az én nagymamám volt, ugyanis már meghalt.
- Persze tudom, pontosan tudom három évvel ezelőtt.
- Mi van?
- A te nagymamádnak volt itt egy anyajegye, nem? – mutatott az arcára, a jobb füle és az álla közötti területre, Aztán folytatta: - A te nagymamád tudta a világ legfinomabb meggyes piskótáját sütni, nem? És még annál is finomabb mákos rétest, nem? És egyébként mutatott rólatok, vagyis az unokáiról fényképeket.
- Elképedtem, ez mind igaz volt, nem kétséges Lapika valóban ismerte a nagyit. Amiről én nem is tudtam.
- Na és miért hordott neked az én nagymamám meggyes piskótát,….titokban?
- Na látod ez a jó kérdés, ezen gondolkodtam én is sokáig, ugyanis a nagyid nem mondta meg az igazat. Amikor az iskola előtt megkérdeztem tőle, csak annyit mondott, hogy nagyon megtetszettem neki. Ugyanis először úgy találkoztunk, hogy kijöttem az iskolából, indultam haza, ő pedig megszólított: te nagyon helyes gyerek vagy, mi a neved. Aztán meghívott a közeli cukrászdába, azt mondta ő is oda tart, nincs e kedvem vele menni. Aztán hetente megjelent, de én sejtettem, hogy azért más is van a háttérben, nemcsak az, hogy helyes vagyok. Később rá is jöttem.
- Na és mi volt az ok?
- Azt találd ki magad, gondolkozz.
Hirtelen elöntött a düh, legszívesebben arcon ütöttem volna. De ő nyugodtan folytatta:
- Még egyszer mondom légy óvatos Nórával és próbálj szembe nézni a múltaddal – fejezte be a beszélgetést.
Én pedig csak magamba dohogtam: még ő parancsolgat.
Aztán valami eszembe jutott:
- Ha jól tudom a te neved Sarkadi Rudolf
- Jól tudod – válaszolta Lapika
A következő hetekben Nóra még kétszer jött át, még két furcsa, meseszerű hajnalt adott nekem.
Mind a kettő furcsa álomszerű óra volt. A hajnali csend és fény beszűrődött, sápadt fehérre festett mindent. A tér és az idő megszűnt, vagy csak a közvetlen érzékelésem szűnt meg. Kívülről láttam magunkat, de most nem úgy, mint egy félő idegen, hanem úgy, mint a magabiztos kapitány. Illatok hajlatok, tapintások sóhajok, szemvillanások, forgások, hullámzások csak a részletekre emlékszem. És arra, hogy minden rendben van, sőt minden tökéletes.
Viszont a negyedik szeretkezés rendkívül különös volt, pont az előzök ellentéte.
Először is ez nem hajnalban történt, hanem reggel.
Lapika reggeli után kiment a placcára, Nóra nem ment vele. Mikor kettesben maradtunk hozzám simult és fülembe suttogta:
- Kívánós vagyok.
Teljesen váratlanul ért a közlés, elbizonytalanodtam. De nem sokáig, mert Nóra felült az asztalra, kezével, ujjával hívó mozdulatot tett.
Ezúttal szó sem lehetett a csendes, puha, álomszerű szeretkezésről, Nóra folyamatosan sziszegte:
- Gyerünk, mi lesz, gyorsabban, keményebben - szavai és viselkedése is szenvedélyes, szinte durva szeretkezésre ösztökéltek.
Az aktus után rögtön lelépett, csendesen váratlanul, csak ennyit mondott:
- Megyek Lapikához, ha nem így találkozunk, talán még beléd is szerethettem volna.
Nem tudtam hová tenni a szavait. De azt tudtam, hogy én már beleszerettem. Ha nem is mélyen, de annyira, hogy hiányozna. A hiány és csalódás szorítását érezném, ha elmenne.
Mindenesetre este amikor Lapika hazajött, azt mondta, hogy nem is találkozott Nórával.
Később sem jött haza.
Rossz érzések félelmek forogtak fejemben, lelkemben, vagy ahogy mondani szokás, a szívemben. Megszerettem Nórát, és nemcsak úgy, mint egy barátot, mint egy gondozásra szoruló fiatalt, hanem talán úgy is mint nőt.
Azt tudtam, hogy ő mint tizenkilenc éves, legalábbis annyinak mondta magát, nem illik hozzám. Jogilag, erkölcsileg nem bűn, ha egy tizenkilenc éves és egy idősebb férfi összejön, de más szempontból valóban ciki. Pontosan nem tudom miért ciki, de valahogy az. Talán azért mert senki nem hiszi, hogy ez őszinte szerelem, vagy egyáltalán hogy ez őszinte vonzódás lehet a fiatal nő részéről.
Lapika arcáról nem sokat tudtam leolvasni, amikor vacsora közben szóba hoztam aggodalmam:
- Nem tudom hová tűnhetett, remélem nincs baja – mondtam.
- Ne aggódj, nagylány már. Én azon sem csodálkoznék, ha a végleg itt hagyna bennünket, a két öreg fasort. Mert azok vagyunk, valljuk be. Én azt kívánom neki, hogy találja meg a fiatal párját, találja meg a boldogságát.
Lapika szavai nem nyugtattak meg, a háborgó érzelmeket a józan észérvek, alig képesek csillapítani.
Lapika láthatta rajtam, hogy gödörbe vagyok, megpróbált vigasztalni:
- Majd az idő helyre teszi, inkább folytatom Rudi történetét.
- Hátha megvigasztal?
- Nem gondolom, hogy nagyon vidám történet, de azt jó példázza, hogy az ember mi mindent képes elviselni, túlélni. Szóval nem úszod meg.
- Ma azért kihagynám – válaszoltam.
Ez a beszélgetés cseppet sem zavarta, hogy este ne mesélte volna, mondta volna tovább a történetét
Miután lefeküdtem jött is, belehuppant a kopott fotelba elővette és rágcsálni kezdte a pipaszárat és belekezdett, pontosabban folytatta.
Miután lefeküdtem jött is, belehuppant a kopott fotelba elővette és rágcsálni kezdte a pipaszárat és belekezdett, pontosabban folytatta.
14. fejezet
A sorscsapás
39 évvel korábban (párhuzamos világ)
- A mindent megváltoztató baleset – ezt a címet adom ennek a fejezetnek – fogott bele mondandójába Lapika, majd folytatta:
Jocó alig tudta dühét mérsékelni, mikor a két gyerek előállt a kívánságával.
- Ígérem ez lesz az utolsó kirándulásunk az alpolgármesterék felé, csak átadom a fényképet a közös apát igazoló fényképet és annyi – mondta Rudi, Jocó felé fordulva.
Hát ezzel a fél-testvérséggel – még engem is megleptél – mondta Jocó
- Na meg engem is – kapcsolódott a beszélgetésbe Judit.
- Én is magam is meglepődtem, gondolhatjátok, - szólt Rudi és várta, hogy Judit elindítsa a repágyat.
Csendes este volt ez, bár a szél élénkebben fújt, ráadásul nem is egyenletesen, hanem úgy csapkodva. Átrepültek, átsurrogtak a fák között és megálltak az alpolgármester háza, lakása előtt, pontosan a gyerekszoba ablaka előtt, Judit volt a pilóta, Rudi bekopogott, kinyílt az ablak. Rudi repágyból kihajolva átadta a fényképet melyen a terhes anyja és Márton György szerelmesen néznek egymásra. Borbála kezébe nyomta – itt a bizonyíték.
És akkor mintha a repágy megbillent volna, Rudi pedig lezuhant. Egy nagy ütés, sötétség, de nem sokáig. A következő pillanatban szédülő fejjel egy robogó metró kocsi padlóján feküdt, legalábbis úgy érezte. Olyasmi volt, mint egy metró kocsi, de villogtak a fények, a képek, hangok elmosódtak. A robogó metró ablakán kinézve kissé alulnézetből látta a valóságot, ami körülötte történt. Pontosan tudta mi történik, sőt olyanokat is érzékelt, amit amúgy normál állapotában nem lett volna képes. Viszont szólni, kiabálni, de mozdulni sem tudott. Borzalmas érzés volt, mármint az, hogy próbált volna beszélni, felállni, de nem tudott. Sőt a kezét sem tudta megemelni, még hörögni sem tudott.
Ennek ellenére látta-hallotta, ahogy Judit a repággyal leparkol mellé. Ahogy izgatottan telefonál Jocónak, aki izgatottan mondta: - már hívom a mentőt, de te most azonnal repülj haza.
A robogó metró ablakából látta-hallotta, ahogy Judit tiltakozik: - nem hagyom itt - de Jocó kiabál vele: - úgy sem tudsz semmit tenni, csak még nagyobb bajt kavarsz, azonnal gyere haza.
Fentről az ablakon kihajolva pedig a Mátyás gyerekek bámulják. Látta-hallotta, ahogy Judit elrepül a repággyal, a ház feléled, mozgolódás, aztán emberek zümmögnek körülötte, aztán megjön a mentő. A robogó metró ablakából látta a mentőautó belsejét, a mentős arcát, ahogy a kórházba a guruló ággyal ide-oda kanyarognak vele, ahogy betolják a vizsgálóba, az orvos arcát, a gépre kötést, az infúzió-bekötést. Csak éppen mindezt a robogó metró ablakából, melynek a padlóján fekszik, és a legkisebb mozdulatra, de még nyikkanásra is képtelen.
- Itt elhallgatott Lapika, csak az este csendje zizegett a szobába – itt hagyom abba ezt az igaz mesét, majd innen folytatom – közölte Lapika és hozzátette - késő van, vár a kötelesség, át kell mennem a másik életembe.
- Egy nagy túróst, folytasd csak barátom.
- Hát nehezen, mert az emlékezés engem is megvisel.
Rudi mozdulatlanul feküdt a kórházi ágyán. Azaz, Ő úgy érezte, hogy a robogó vagon alján fekszik és a külvilág a környezet csak a vagon ablakán szűrődik be. A metró-kocsi ablakából azt látta, hogy lekapcsolják a kórházi lámpákat és csak az éjszakai jelzőfények égnek. Újra megpróbált megszabadulni bénaságból, de nem tudott mozdulni, aztán imádkozott, majd fogcsikorgatva újra megpróbálta, aztán újra, és akkor kilépett a mellkasából egy fényes meleg valami nevezzük fényfoltnak, vagy léleknek, tudatnak. A lelke, tudata a kórházban fekvő testéből, amit ő csak egy robogó metró-kocsiból látott elindult vándorolt az összefolyó időn és téren át, valahol kilépve a saját eseménysík határát, átlépve a másik eseménysíkba, egy éppen ébredező fiú testébe belépve, beleolvadva.
A két lélek a két tudat találkozott, részben összeolvadt, nem teljesen, mert az önálló tudatok is megmaradtak. Mindkét tudat ismerte a másik emlékeit, ismerte a másik gondolatait, érezte a másik érzéseit, de azt is tudta, hogy azok nem az ő tudatából erednek, hanem sorstársa, „eseménysík-ikertestvére” tudatából.
A tudathasadás is jó szó, de talán még jobb kifejezés, a tudategyesülés. Szóval a kórházban levő Rudi, Tóth Rudi elaludt és álmodott azt álmodta, amit a másik átélt, merthogy az a másik éppen felébredt, és furán érezte magát, mintha nem egészen önmaga lenne, mintha valaki lenne még vele. Viszont a robogó metró-kocsi érzés megszűnt, bár a bénaság-némaság megmaradt.
A kórházba levő Rudi állapota csak nagyon lassan javult.
A másik Rudi, Sarkadi Rudi egész nap szokatlanul felettébb különösen érezte magát. A lelkének egy része mintha közömbössé, hideggé-érzéketlenné vált volna, mintha felülről nézné önmagát, lelkének másik része, aktív része szintén megváltozott, de éppen ellenkezőleg érzelmesebb lett. Este az elalvást követő percben Sarkadi Rudi testéből kireppent a lélek-tudat és áttörve az eseménysík falán belesüppedt az éppen felébredő kórházba fekvő Rudi testébe. Ugyanis a két eseménysík a két párhuzamos élet között 12 óra időeltolódás volt. Ez tette lehetővé, hogy bár Sarkadi Rudi egy percig lélek-tudat nélkül maradt, de a következő percben az éppen elalvó kórházban fekvő Rudi testéből kiszálló lélek-tudat pedig az alvó Sarkadi Rudi testébe landolt.
Tehát valami olyasmi történt, hogy Sarkadi Rudi alvás közben a kórházban fekvő ébren levő Tóth Rudi életét élte, kvázi álmodta. Illetve az alvó Tóth Rudi Sarkadi Rudi életét álmodta, kvázi álmában átélte.
Még egyszerűbben a két Rudi lelke-tudata részben összefonódott, Mindkét lélek-tudat mindig jelen volt csak különböző intenzitással.
Sarkadi Rudinak persze nehezedett az élete, mert a másik életébe, vagyis álmába egy béna-néma fiú életét kellett élni, amíg Tóth Rudi élete legalábbis annak fele, jobb lett, könnyebb lett. Mert ő álmában egy egészséges fiú életét élhette, pontosabban álmodhatta.
15. fejezet
Elmélkedés a párhuzamos, és a szuper-mikró világról.
A jelenben (pár perccel később)
Itt már kénytelen voltam közbeszólni:
- Na álljon meg a menet, szóval azt akarod mondani, hogy amikor az egyik alszik akkor a másik életét álmodja, és fordítva – szóltam bele ebbe a különös történetbe.
- Valami ilyesmi, de nem álmodja, hanem éli, de alvás közben. Tulajdonképpen mindkét testben benne van mindkét lélek, de csak az egyik aktív a másik a háttérben marad, és ez váltakozik. A lelkek átlépnek a párhuzamos világok között. Átlépnek az eseménysíkok között. Már beszéltem erről,…. arról, hogy bizonyos életek körül, bizonyos családok körül olyan gyenge sérült az elválasztó erő egyben anyagtér, hogy átléphetnek a lelkek a párhuzamos világba. Legalábbis én így gondolom, így tapasztaltam.
- Hát Lapika nem tudom, mit mondjak neked, nem tudom mi ez a részedről vicc, átverés, vagy te magad is hiszel benne, vagy kicsit megzakkantál, de a lényeg, én ebben nem hiszek. Ezt nem hiszem el.
- Nem csodálom, én sem hinném el, ezért gondoltam neked elmondom. Valami miatt szeretném, ha megismernéd ezt a történetet. Szeretném, ha elhinnéd.
- Na jó, megpróbálom megérteni. Akkor most itt te ki is vagy?
- Én testben most a másik eseménysík Rudija vagyok, abban az eseménysíkban az eredeti apám meghalt, anyám nem kezdett inni, lerobbanni, Igaz, füstölt, mint egy gyárkémény. Abban az eseménysíkban is született egy húgom ő is rákos lett, de ő végül meggyógyult. Viszont abba az eseménysíkba, nem volt kövér vasutas, nem volt undok húgom, nem volt Totykó öcsém, nem volt kis ház Judittal, Jocóval és repágy sem volt. Voltak hasonló dolgok, de azok nem annyira érdekesek. Tehát amikor ébren vagyok testileg is és félig lelkileg is ez a Rudi vagyok, de ilyenkor életemen, tudatomon osztozom a másik Rudival, aki bénán fekszik a kórházba és éppen ezt az életet álmodja, sőt inkább éli, mint álmodja.
Éjjel, amikor én álmodom én lépek bele az ő kórházi életébe, én is átélem, amit ő, legalábbis részben. Egyszerűbben: Amikor én vagyok ébren, ő álmodik rólam velem, - amikor én alszom, akkor én álmodom az ő életét. Csak ezek az álmok nagyon is életszerűek. Egyébként pedig mindkét Rudi emlékei bennem vannak.
És korábban is bennem voltak, csak idő kellett, amíg megértettem mi is történt bennem és az életemmel.
- Na és mi történt, mire jöttél rá? – kérdeztem abban a reményben, hogy ebből a történetből zagyvaságnak tűnő sztoriból kijön valami érthető értelmes.
- Megpróbálom másként elmondani, hátha érhető lesz – mondta Rudi és újra belekezdett:
- Tehát az egyik eseménysík az egyik párhuzamos világ Rudija, név szerint anyja, Sarkadi Anita után elnevezve Sarkadi Rudolf, akinek meghalt az apja Mátyás György. Sarkadi Rudi anyjával, anyjának „új” férjével, Gárdos Péterrel és annak beteg rákos, de gyógyulgató lányával Gárdos Évával vagyis a féltestvérével élt viszonylag szokványos békés életet.
Ennek a Sarkadi Rudinak a tudata és élete keveredett a másik Rudolf tudatával és életével. Ennek a másik Rudolfnak nem halt meg az apja, ennek anyja elkezdett inni, és több férfival élt együtt. Ez tehát a másik párhuzamos világ, a másik eseménysík.
- Innen már ismerem - mondtam, és folytattam:
A másik Rudinak, a béna Rudinak, aki te vagy álmodban, volt egy beteg, rákos, egyre betegebb húga. Volt, van egy féltestvér öccse, és volt egy mostoha lánytestvére. Ennek a Rudinak neve Tóth Rudolf, és eddig róla meséltél, ő járt a kis házba Judithoz, Jocóhoz, ő zuhant le a repágyról.
- Így van, csakhogy ez nem mese. Ennek a két Rudinak, vagy nevezheted egyiket Lapikának, azért keveredett össze a tudata és az élete, mert az eseménysíkok, a párhuzamos világok bizonyos esetekben helyeken átjárhatók, ott és akkor szinte összecsúsznak a párhuzamos világok.
- Aha, nagyon elmés, elmés te valahová,…. és te most itt melyik Rudi vagy Lapika? – kérdeztem.
Én most nagyjából egyharmad részbe az Tóth Rudi vagyok, aki a bénán fekszik egy ágyban, és kétharmad részben Sarkadi Rudi vagyok, hiszen ez az igazolvány van a zsebemben. És a Tóth Rudi most mindezt csak álmodja. Éjjel azonban ez változni fog, akkor Tóth Rudi él, Ő leszek kétharmadban és Sarkadi Rudi fog valóságot álmodni.
- Eleve Lapika ez az eseménysík elmélet, ez a párhuzamos világ egy dajkamese.
- Én sem tudom biztosan vannak e eseménysíkok, nem vagyok atomfizikus, de a betegágyamon volt időm gondolkodni, és mint viszonylag művelt, logikusan és sokat gondolkodó emberke azért sok mindenre rájöttem. Idősíkok, hmm, hogy is magyarázzam el neked. Elkezdhetném a világ végtelenségével, vagy az időben, térben és fejlődésben körbeforgó világról, amely szintén egyféle végtelenség.
Beszélhetnék az idő furcsaságáról, vagy arról, hogy az ember relatív és kötött érzékelése gondolkodása van, ezért érti nehezen a világ lehetséges csodáit. De ez mind túlságosan elvont. Tudod mit, inkább gyere velem egy kis utazásra az atom alatti világba. Eljössz?
- Majd legközelebb, de most engem inkább Nóra sorsa izgat.
- Meghívlak egy képzelt utazásra a szuper mikró világba, én beszélek neked csak hallgatnod és figyelned kell.
- Nem tudom megúszni, ugye?
- Te csak, hallgass, figyelj, majd én beszélek.
- Akkor ez lesz mai mese - jegyeztem meg.
- Legyen a mai mese címe, utazás a szuper-mikró világba – mondta Lapika, majd így folytatta:
- Képzeld el, hogy mi ketten most zsugorodunk és zsugorodunk, már olyan picik vagyunk, hogy az atom egy része, a proton, már ország nagyságú hozzánk képest.
- Akkor ez nem a szokásos mese – jegyeztem meg.
- Bizony nem, az másféle mese. Hoppá, nem is mese, mert a valóságnak van egy ilyen része, csak mi emberek nem vagyunk képesek ezt látni, mérni.
Mondjuk, olyan picik vagyunk, hogy a proton, elektron és annál nagyságrenddel kisebb bozon, foton, quark és antiquark, hozzánk képest egy nagy mező. Nagyon-nagy ez az mező, de nem végtelen, van széle és vége, vannak határai.
Matematikailag már a 10 mínusz negyvenedeik hatványán járunk.
- Miért pont mező?
- Nagyon jó a kérdés – bármi lehet ez a proton neutron, bozon, és a többi, nem tudjuk, milyenek. Egy-két tudós ugyan a semmire tett már olyan kijelentést, hogy ilyen kicsiség nincs, értelmezhetetlen. Meg azt mondják, hogy erőterek vannak, anyag nélkül, - meg sok más abszolút értelmetlen valótlanság kering a tudományban. Aztán mindig rájönnek egy új aspektusra, egy eddig nem látott tévedésre. És akkor ahelyett, hogy őszintén kijelentenék; a felét sem ismerjük a világnak, elkezdik a toldozást-foltozást.
Mindig ezt műveli a tudomány, például, amióta sokkal jobb űrtávcsövek vannak, mint azelőtt, rájöttek egy sereg korábban lehetetlennek tartott világűr-jelenségre. És néha be is vallják: korábban ezt nem gondoltuk volna. Na meg azt sem gondoltuk volna. Na meg amazt sem. De a tudomány alapállása, sajnos nem változik, vagyis nem jelentik ki: a tudomány minden tekintetben csak egy ideiglenes igazságot állapít meg. Hanem magabiztosan kijelent.
De ezek a kijelentések csak az aktuális ember számára értelmezhető és mérhető világra igazak. Viszont a világ nemcsak az aktuális ember számára értelmezhető, mérhető világból áll. Az igazi tudomány, ami jelenleg alig létezik, az bizony értelmezni és mérni akarja azt a másik világot is.
Csak azt lehet megállapítani; ez most erősen valószínű, ez most jó, használható modell, de nem cáfolhatatlan. De ezt nem mondják ki.
És ez a lényeg. A tudományos igazságkeresésnek ezzel kell kezdődni: Semmit sem tudunk a protonnál (neutronnál, elektronnál, bozonnál, stb.) nagyságrenddel kisebb mikrokozmoszról (szuper-mikró világról) és amíg erről semmit sem tudunk addig a világról is csak sejtéseink lehetnek. Semmit sem tudunk, de úgy csinál a híres tudományunk, mint az óvódás strucc, amit nem érzékel az nincs.
Ugyanis egy csomó általunk érzékelt és nem érzékelt dolognak is ebben a szuper-mikró világban lehet a gyökere, a működésének alapvetése. Például sokat beszélnek mostanában a rejtélyes sötét anyagról. Természetesen az is azért rejtélyes, mert a szuper-mikró világból ered. Tulajdonképpen minden anyag, minden tulajdonság a szuper-mikró világból ered.
Például korábban beszéltem a rejtélyes érzelemről, érzelem energiáról meg a másvilági igazságkompenzációról. Valószínűleg, hogy ezeknek is itt a szuper mikró világban keresendő a működési alapvetésük. Lehet, hogy az eseménysíkok működése, léte is ebben a szuper-mikró világban keresendő.
De menjünk vissza a logikus képzeletbe. Szóval mi ketten összezsugorodtunk, a proton hozzánk képest egy nagy mező. Vagy, egy nagy hegy. A neutron pedig egy nagy erdő.
Az elektron pedig egy nagy tó. De mindegyiknek vannak részei, vannak, tulajdonságai, vannak határai.
Barangolunk a nagy protonba, és mivel te egy tudós ember vagy azt mondod: álljunk meg, vegyük elő a műszereinket és vizsgálódjunk. Én meg azt mondom: nem tudod, hogy az ember minél többet vizsgálódik annál több kérdés probléma keletkezik, tehát soha nem jutunk a végére. Inkább menjünk tovább.
Kiérünk a protonból, megyünk a neutron felé ez még nagyobb távolság. Mondjuk, egy sivatagba megyünk, hiszen a két anyag között is van tér.
- Állítólag ott semmi van, pontosabban nincs semmi – mondtam
- Rendben van, beérünk a semmibe, egyszer csak eltűnik minden. Olyan mintha a nagy éj-fekete sötétségbe mennénk. Vagy mintha szürke ködbe botorkálnánk, ahol nulla a látótávolság, itt az idő is eltűnik. Az ember időérzéke megszűnik nincs semmi, idő sincs.
Te panaszkodsz; itt nincs semmi, azt sem tudom mennyi idő telik el. Előttem viszont kezd kibontakozni egy színes mozgó világ, és ezt közlöm is veled: dehogyis itt színes mozgó világ van,
De te kétségbeesve kérdezed: nem érzékelem, és miért nem látok semmit?
Én pedig válaszolok: Te azért nem látod, mert nincsenek olyan érzékszerveid, amelyek ezt a világot érzékelnék, tehát ez a számodra semmi.
- Akkor van e egyáltalán semmi?
- Ez jó kérdés.
Folytatom:
- Igen, de a semminek is egyszer vége van, hiszen a világ nemcsak semmiből áll. Te is elkezdesz látni, érezni.
Közben beérünk a nagy erdőbe, ez a neutron. Ezt te megint jobban meg akarod vizsgálni, én megint azt mondom nincs idő.
Énelőttem most egy tükörvilág alakul ki. A látott világnak látom a szinte tükörképét. Nem egészen csak egy nagyon hasonlatos világot. Mondom is neked, jé egy tükörvilág, egy párhuzamos világ, egy párhuzamos eseménysík.
Te meg azt mondod: én nem látok semmit. Úgy látszik megint nincsenek hozzá érzékszerveim.
Közbeszóltam:
- Na látod ez már mese, honnan lenne ilyen világ.
Lapika visszavágott:
- Miért te tudod, hogy abban a szuper mikró-világban mik lehetnek?
- Nem tudom.
- Te azt gondolod, az ember a tudomány mindent tud?
- Nem gondolom.
- Szerinted az emberi tudomány mekkora részét tárta fel a világnak?
- Háromnegyed részét?
- Még a felét sem,…. de ha a háromnegyed részét, akkor is lehet az ismeretlen egynegyedbe olyan, amitől minden a fejére áll. Szerinted az ember érti a végtelenséget? Vagy az érzelmeket? Vagy a születés végtelenségét?
- Nem tudom.
- Szerintem nem érti, és talán soha nem fogja megérteni.
- Szerinted, több jelenleg megvalósult dolgot, újítást, ezer, ötszáz, vagy kétszáz évvel ezelőtt elképzelhetőnek tartottak?
- Nem tartottak, illetve van olyan, amit még elképzelni sem tudtak.
Akkor honnan tudod, hogy ez nem lehet? Még az is lehet, hogy egy sokmilliárd előtti történés ide tolódott. Tehát egy időbeli csúszás okozta a párhuzamos az egymástól kicsit eltérő eseménysíkokat. Vagy egy torzított tükör effektus. Vagy vegyél egy krumplit és szeleted fel nagyon vékonyan, tudod ebből lesz a Chips. Minden második szelet kettő, négy, hat, stb. a kettes eseménysíkhoz a kettes léthez tartozik. Az egyes-hármas, ötös, stb., az egyes léthez, az egyes eseménysíkhoz tartozik. Az egymás mellett levő szeletek hasonlóak. Az 1, 3, 5, stb. síkokból összeállhat egy igaznak teljesének tűnő krumpli, azaz élet. És a 2, 4, 6, stb. szeletből is.
- Na ezeket tartom én mesének.
- Miért a világ nem végtelen? Nagyságban is kicsiségben is variációban is? Ha pedig végtelen minden lehetséges.
De folytatom a kirándulást a szuper mikró világban. Szóval megyünk a szuper mikró világban, ahol egy elektron akkora, mint a Balaton. Persze itt is lenne mit felmérni, de arra sincs idő.
Mennek tovább és én egyszer csak színes táncoló karikákat látok érzékelek. Ezek az emberi érzések látható képei. Ezek keverednek, mondjuk színes, de egymástól különböző gömbökkel ezek pedig az egyéni őssejtek. És megint az a helyzet hogy én ezeket érzékelem, te meg nem.
És újra hangsúlyozom mindez a szuper-mikró világban az atomnál sokkal kisebb világban történik. Ez pedig azt jelenti, hogy bárhol megtörténhet a világban sok helyen is például itt ebben a köb-milliméterben – mondta és mutatott maga elé egy pontra. Vagy éppen bennünk, hiszen ha ilyen picik lennénk, akkor évekbe telne az is ha az ujjunk hegyétől eljutnánk az ujjunk közepéig. Pedig a magunk méreteihez képest százszor gyorsabban mozognánk, mint itt a földön.
- Oké - mondtam, majd megkérdeztem – és most hová lyukadtunk ki?
- Csak oda, hogy így kell nézni a világot. És ha így nézed, akkor egy sereg dolog lehetségessé válik, egy másik sereg dolog megkérdőjeleződik. Ha így nézed a világot, akkor lehetségessé válnak az idősíkok, lehetségessé válnak a érzelemenergia-mezők, a léleksejtek, a lélekmezők.
- Na álljunk csak meg, itt most erdőkről hegyekről tavakról beszéltél, eddig pedig valamiféle folytonos anyagról melyben résmintázatok vannak. Minek is nevezed?
- Résstruktúráknak. Igen mert lehet, hogy ez van az adott idő tér mikró oldalán, a szuper mikró-világ ideiglenes végén. Az atom alatti világ mezői, tavai, erdői is anyagból és résmintázatokból állnak. Nem kizárt, hogy az egész világ egy öklömnyi nagyságú rés nélküli tömör anyagból keletkezett, amibe egyre több, egyre nagyobb rés keletkezett, keletkezik, - az anyag, tér, idő tágul. Egy idő után milliárd évek, majd csökkennek kisebbednek a rések, az anyag, tér, idő visszazsugorodik, majd újra kezdődik a folyamat, a körforgás adja a végtelent.
Ugyanerről a szuper mikró világról beszéltem, amikor az aurákról volt szó, amikor lélekmezőről, érzésmezőről volt szó, amikor a másvilág igazságtevő mechanizmusáról volt szó,….. emlékszel még ezekre?
- Na jó, ennyi nekem mára elég, még sok is – vágtam bele Lapika bölcselkedésébe.
- Nekem is, na jó, ennyi elég lesz ebből, megyek én is a másik életembe – mondta Lapika és otthagyott.
Nem bántam, mert magam is meglehetősen elzsibbadtam, főleg szellemileg.
A következő nap felettébb rosszul éreztem magam, elsősorban Nóra eltűnése égette a lelkem.
- Miért is fáj ez nekem? – kérdeztem magamtól, de nem tudtam válaszolni. Az ember csak akkor tud okos lenni saját érzéseivel kapcsolatban, amikor nem érzi azokat. Amikor érzi, akkor elszáll minden bölcsessége, hiszen az érzései mindent felülírnak. Nemcsak a lelkem éreztem betegnek a testem is, talán valami gyomorrontás, talán valami vírus, ki tudja. Amikor megszédültem, éppen egy barkács-áruházban kóricáltam, anyagokat kerestem a felújításhoz. Megszédültem és a szívem is baromi gyorsan kezdett verni. Legalább öt percig tartott ez a rosszullét, persze nem szóltam senkinek, csak csendben kapaszkodtam az egyik állványba, és vártam, hogy jobban legyek. Szerencsére jobban lettem, de az eset azért testileg és lelkileg is megviselt. Fáradtan feküdtem le, Lapika pedig megjelent, most tényleg nem hiányzott. Betelepedett a fotelbe és kijelentette, jöttem mesélni. Először arra gondoltam, elküldöm, de aztán „legalább eltereli a figyelmem” megfontolás miatt mégsem küldtem el, de azért megjegyeztem:
- És melyik Rudiról mesélsz? Mert pár napja valamiféle tudat egyesülésről, vagy mi a fenéről meséltél.
- Mindkét Rudiról, sőt egyben magamról is, mert én is ők vagyok. Pontosabban már nincs két különálló Rudi, tulajdonképpen már csak egy Rudi van.
- Akkor most te nem Lapika vagy ?
- De az egyik nevem, ugyanis ahogy leestem még csálébb lett a burám. Ebben az egészben az a dráma, hogy a szenvedést el sem lehet mondani. Tényleg rohadt dolgokat éltem át, de ezt hogyan lehet elmondani? Az érzéseket, érzelmeket nem lehet elmondani, mert mit mond az másoknak: most örülők, most szomorú vagyok?
- Semmit,…. másokat nem is érdekel, viszont arról kezdtél itt elmélkedni, hogy mennyire igazságtalan az élet, akkor milyen jelentősége van az érzés energiának és a többi tudománytalan dolognak? – kérdeztem, Lapika pedig türelmesen válaszolt:
- Azt mondod tudománytalan? De a hagyományos mennyország és pokol nem tudománytalan? És a tudósok láthatatlan anyagtalan erőterei nem tudománytalanok? Hiszen ez olyan, mintha természetfeletti varázslatokról beszélnének. Fogadjuk el, hogy vannak erőterek, vagyis varázslatok.
- De én az élet igazságtalanságáról kérdeztelek.
- Éppen azért van értelme a másvilági igazságtételnek. Sokan mondják, hogy az élet igazságos. Talán néha az, talán néha csak félig. A fele gazság, nem igazság. De éppen ezért kell lenni egy igazságosságot és a rendet helyreállító mechanizmusnak, a másvilági igazságszolgáltatásnak. Éppen erről szól a lélekenergia, mely érzelemenergia, a láthatatlan energiákról, erőkről szól az atomnál nagyságrenddel kisebb világban. De ezek az erők, energiák anyagban is realizálódnak, csak mi emberek nem vagyunk képesek látni, mérni, de erről már sokat beszéltem.
Sőt az is indirekt bizonyíték hogy bár némileg képesek vagyunk befolyásolni az érzéseket, de nem tudjuk azokat előállítani. Képtelenek vagyunk lét és fajfenntartási akaratot, érzést, bármilyen érzést, mesterséges intelligenciába ültetni, ezért azok soha nem fognak élni. Az élet, a lélek és az érzések tehát összefüggnek, mindezek az ember számára ismeretlen területen vannak.
De most folytatnám Rudi történetét.
- Amit te a mai napig is álmodba átélsz, szerinted ez nem hihetetlen?
- Gondolj, amit akarsz, de előítélet-mentesen figyelj, igen úgy hallgasd a történetet, hogy amikor Rudiról beszélek, akkor abban benne van a mostani énem, meg a fiatalkori énem is, és az másik Rudi is, aki leesett a repágyról. Talán éppen ezért küldte nekem a sors a másik Rudit, hogy ezt a nagy szerencsétlenség rakást ne egyedül kelljen elviselni.
- Oké, de most nincs hozzá hangulatom - morogtam
- Mondtam, hogy figyelj, és megvigasztalódsz.
- Oké, de ha te vagy Rudi, akkor nekem ne hadoválj egyes szám harmadik személybe, akkor meséld el úgy, hogy ez veled történt.
- Jól van, ezen túl Rudi én vagyok illetve én voltam.
Nem tudtam lebeszélni, bevackolta magát a kopott fotelbe, belefogott és mondta a történetét.
De most ezzel az önkritikus mondattal kezdte:
- Elfogadom a feddésed tényleg okosabb, ha Rudi történetét úgy mondom, mintha az én történetem volna, hiszen az is. Hát akkor folytatom Rudi azaz saját történetem.
De most ezzel az önkritikus mondattal kezdte:
- Elfogadom a feddésed tényleg okosabb, ha Rudi történetét úgy mondom, mintha az én történetem volna, hiszen az is. Hát akkor folytatom Rudi azaz saját történetem:
16. fejezet
A béna lét kezdete
39 évvel korábban (párhuzamos világ )
- Ez a fejezet a kórházban töltött első hétről szól – mondta Lapika, majd folytatta:
- Rudi az intenzív osztályon feküdt bénán.
Pontosabban én Rudi és egyben én Lapika bénán feküdtem az intenzív osztályon. Mert rájöttél én pedig bevallottam tulajdonképpen én vagyok a kórházban fekvő Rudi csak álmomban. Szóval ezután egyes szám első személyben folytatom a történetet.
- Van egyébként még egy problémám – szóltam, majd folytattam – egy tizenhárom éves fiú nem így gondolkodik, ilyen fogalmakat nem is ismer.
- Igen, de ne feledd ez egy visszaemlékezés. Én most, mint idős felnőtt mondom el a történetet, ezt csak a mai gondolkodásommal tudom visszaadni – válaszolt Lapika
Elfogadtam ezt az érvelést, Lapika pedig folytatta:
- De mielőtt a bénán fekvő Tóth Rudiról beszélnék a másik Rudiról is Sarkadi Rudiról is szólni kell. Ő is én vagyok, sőt elsősorban ő vagyok én.
Szóval, mint 13 éves Sarkadi Rudi viszonylag hamar rájöttem, hogy minden elalvás után ugyanabba a helyzetbe kerülök. Ráadásul teljesen életszerű, valóságosnak tűnő és logikusan alakuló életmenetbe kerülök, vagyis ez egy másik élet. Hogy ez képzelt, vagy valóságos, az mellékes, mert valóságosnak érződik.
És akár akarok akár nem, akármilyen helyzetben vagyok, minden este elalszom, és nem tudok semmit tenni.
Arra is hamar rájöttem, hogy ez csúfos, rohadt nagy csapdahelyzet, hiszen egy béna keserves sorsú fiú életét kell élnem, legalábbis álmomban, életem felében. Ez egy sötét csapda, amiből ki kellene szabadulni. De hogyan?
Talán meg kellene a helyzetemet beszélnem valakivel, hátha kapok valami használható tanácsot. Mert ez mégsem lehet egy örökké tartó állapot, hogy, minden elalvásom után, egy folytatásos rémálomba kerülök.
Az egyik este tehát odatelepedtem Anitanya (így hívtuk anyát) mellé; jó lenne elbeszélgetni vele, tanácsot kérni tőle.
Akkor tűnt fel, hogy férje az én nevelőapám, a Péter, teljes nevén Gárdos Péter, szinte soha nincs otthon.
És anyám, Anitanya mintha nem lenne boldog.
Eddig ez miért nem tűnt fel?- kérdeztem magamtól, de Anitanyától azt kérdeztem:
- Látom Péter nincs itthon, dolgozik?
- Ja, dolgozik – jött a rövid válasz, de a grimasz, a fejbiccentés a hangsúly, sokkal többet mondott. Valami ilyesmit: „Azt hazudta, hogy dolgozik, de ki tudja hol, kivel kódorog, lehet, hogy megcsal, de már nem érdekel.”
- Valami baj van köztetek? – kérdeztem
- Nincs baj, csak ennek a kapcsolatnak annyi. Látod soha nincs itthon. Valószínűleg van barátnője. De nem is hiányzik. Belegondolva én csak az apádat szerettem igazán. Ő volt nagy szerelmem. Ha nem hal meg, akkor boldogan élnék vele,….. de meghalt – mondta egyre halkabban, elkeseredve.
Én Sarkadi Rudi, mivel Tóth Rudi tudata is bennem volt, akkor már tudtam, hogy apám Mátyás György életben maradása még nagyobb csalódás lett volna anyám számára, és ezt meg is jegyeztem:
- Nem biztos ám Anitanya, hogy boldogabb életed lenne, ha az apám életben marad.
- Dehogynem, hogy mondhatsz ilyent, én nem tudom, honnan jönnek ezek a rosszindulatú dolgaid mostanában – csattant fel, felháborodottan.
- Jól van, nyugi én csak meg akartalak vigasztalni.
- Kösz, mondhatom szép kis vigasz.
Gondoltam, hogy a feszültséget témaváltással tudom feloldani:
- Tulajdonképpen tanácsot szeretnék tőled kérni. Mostanában fura dolgok történnek álmomban – mondtam, majd akadozva előadtam milyen álmaim vannak, pontosabban, hogy álmomban egy másik életet élek.
Ezekkel a mondatokkal, kérdésekkel fejeztem be a mondandóm:
- Szerintem ez nem is álom, ez egy másik élet. Szerinted mit lehetne tenni? Talán pszichológushoz kellene mennem?
Anitanya, aki a beszédem közben cigizett, sziszegett, fejét rázta, most megszólalt:
- Énszerintem pedig ez csak egy egyszerű rémálom, mindenkivel előfordul. Csak te eltúlzod ezt, túldramatizálod. Kicsit talán rá is játszol.
- Dehogyis – hebegtem.
- Remélem, hogy csak lódítasz édes fiam, mert a másik variáció az lenne, hogy bekattantál. Tudathasadásos lettél, remélem, azt már nem. Én a helyedbe befejezném ezt a hülyeséget. Mostanában egyébként is olyan furán viselkedsz, alig ismerek rád. A helyes közvetlen, barátkozó vidám fiúból egy morcos magának való, agyrémeket gyártó alak lett. Éjszakánként is fura dolgokat művelsz.
- Mondtátok már, de hidd el, nem tudok róla, olyankor akaratomon kívül vagyok – mondtam, szinte szégyenkezve.
- Remélem, visszaváltozol – mondta anyám miközben lelkemet egyre erősebben szorongatta valami. Valami, sok minden, de leginkább az igazságtalanság.
- Igyekszem visszaváltozni, na jó éjt Anitanya – mondtam és elmentem a szobámba. Aludni azonban nem tudtam, kavarogtak bennem a gondolatok.
„ - Hogy is gondolhattam, hogy az igaz történetem bárki is kételkedés nélkül elhiszi. Vagy hazudósnak tartanak, vagy rosszabb esetben bolondnak. Ahogy anyám is,…… ha anyám ezt gondolja rólam, akkor mit szólnának az idegenek? Nem tudom elmondani senkinek, a beteg húginak azért sem, mert nem akarom még jobban elkeseríteni. Úgy néz ki ebből a csapdahelyzetből senki sem ment ki. Abban viszont igaza volt anyámnak, hogy a vidám, közvetlen barátságos fiúból egy magába forduló, töprengő alak lett. De azt nem vette észre, hogy ez éppen azért van, mert most már nemcsak saját magammal foglalkozom, hanem meglátom mások baját, szenvedését.
Egyáltalán látom, hogy a világban milyen sok szenvedés, igazságtalanság, gonoszság, ostobaság van.
Vagyis a látszólag magának való alak sokkal empatikusabb, önzetlenebb, mint a korábbi.
Sőt a világlátásom is megváltozott eddig mindig magamból indultam ki. A világot magamból kiindulva szemléletem, úgy hogy én vagyok a középpontban. A tudatvándorlásom óta pedig úgy, hogy a világot, az embereket felülről nézem, csak ők érdekelnek, a saját szempontjaim eltűnnek. A világot, az embereket egymáshoz viszonyítom, az ő szempontjaik, az ő boldogságuk érdekel. Ez nem önző szempontú, ez világszerető világnézet. Persze azóta sokkal többet aggódók, hiszen azért így sokkal, több problémával, bajjal, veszéllyel kell szembesülni, mintha csak a magam problémáit kellene megoldani.
De úgy látszik erre a látásra az emberek nem kíváncsiak, sőt zavarja őket,…..mert felejteni akarnának.”
Ilyesmi gondolatokkal aludtam el aznap, úgy, mint Sarkadi Rudi és ébredtem két perc múlva, mint Tóth Rudi. – itt rövid szünetet tartott Lapika, majd folytatta:
- A bénán fekvő Rudinak is zajlott az élete, ugyanis az élet végül is az egyének belső érzéseiben realizálódik. Bár a robogó metró kocsi érzés megszűnt, viszonylag jól, bár furán érzékeltem a külvilágot, a környezetet, de béna voltam. Szinte semmilyen testrészem sem tudtam mozgatni. Néha képes voltam pislogni, néha tudtam nyelni, de még ezek sem sikerültek mindig. Tudtam érzékelni, kicsit furán láttam, halottam, és érdekes módon szagolni is tudtam is, sőt az eddig nem érzett szagokat is éreztem.
A hő és tapintó érzékelésem viszont nagyon gyenge volt Ellenben tökéletesen gondolkodtam
Emlékeztem a régebbi dolgokra és arra az estére is, amikor megbillent a repágy és két emelet magasságából a földre zuhantam, a fejemben történő robbanásra és mindenre. Csak hát hiába tudtam emlékezni, gondolkodni semmit sem értem vele, hiszen nem tudtam kommunikálni.
Azt is tudtam, hogy most már ebben a béna testben két Rudi van. Csak az egyik nap egyik felében aktív, a másik pedig a nap másik felében, amikor alvás van. És mind a két Rudi hasonlóan szét van esve, fájón el van keseredve. A két Rudi szinte egyformán érez, gondolkodik. Talán ezekben a napokban fogalmazódtak meg bennem ezek a mondatok: „Rohadjon meg az az élet, meg az is, aki ilyenre csinálta,… miért pont én, - ez a legszörnyűbb börtön, a lélek be van zárva a test börtönébe. Ennél még a palackba zárt dzsinn is jobban érzi magát.”
Rájöttem, hogy ebbe a bénaságba pont az a legnagyobb csapdahelyzet, hogy a körülöttem levő emberek nem tudhatják, mennyire vagyok magamnál, mennyire vagyok normális. Nem tudhatják, hogy mit érzek, érzékelek, mit gondolok, sőt még azt sem tudhatják, hogy egyáltalán érzek, érzékelek, gondolkodom. Pedig én minderre képes vagyok, ha nem is úgy, mint rég, kicsit kurtán-furán, de mint egy normális ember. Ha tudtam volna, akkor percekig üvöltöttem, volna: normális vagyok élek, nézzetek embernek! De nem tudtam.
Azt sem tudtam elmondani, hogy emeljék már meg egy kicsit a párnámat, mert így baromira kényelmetlen.
Hiába hallottam, éreztem, és ha a látószögembe került, láttam az dolgokat, embereket, nem sokat értem vele.
Aznap is hallottam éreztem a szobába levő Juditot és Jocót semmit sem tudtam nekik mondani. Hallottam, éreztem, hogy Jocó el van kenődve, arcába temeti az arcát és azt ismételgeti:
- Ezt is elrontottam, mit tettem, miért kellett ezt a repágyat megcsinálni? Ez már a második gyilkosságom.
Hallottam, hogy Judit válaszol:
- Hagyd már abba, először is, nem halt meg. Más részről nem te vagy a hibás. Baleset volt. És végül, de nem utolsó sorban, sőt elsősorban, a legnagyobb hősiesség életünk rémálmainak elviselése. Nem mindenkire, de sok emberre sújt le a sors. Egyszer csak belecsöppenünk egy olyan borzalomba, ami egy időnként átélt rémálomra hasonlít.
Időnként, szinte mindig nyomaszt bennünket, és ilyenből több is lehet. Abból a szempontból is rémálom, hogy nem akaratlagosan okoztuk, ha egyáltalán mi is ott voltunk az okozók között. Nem akaratlagosan veszünk benne részt, mégis szinte állandóan körülvesz, szorongat, szóval olyan, mint egy rémálom. Neked is megvannak a rémálmaid, nekem is vannak, és Rudinak is nyilván vannak, és sokaknak vannak. De éppen ez az élet hősiessége, a rémálmok elviselése.
Judit fejtegetésének itt vége lett ugyanis bejött az orvos. Ahogy a szemem sarkából és a hangjából meg tudtam ítélni, olyan ötvenes férfi lehetett.
- Van remény doktor úr? – kérdezte a Jocó kétségbeesett hangon.
- Nézzék, ebben az állapotban még minden lehetséges – válaszolt az orvos és folytatta – A zuhanás következtében pontosabban, ahogy földet ért és beverte a fejét megsérült az agya. Az agytörzs mindenképpen, de valószínűleg más részek is.
Ez az állapot most leginkább egy éber kómának felel meg.
Az orvostudomány ebben a témában meglehetősen hiányos, ebben is, sajnos.
Az éber kóma egy meglehetősen rejtélyes állapot. Van keringése működik a szíve, van légzése a tüdeje is működik, azonban a nem automatikus, vagyis az akaratlagos működések már nagyon is gyengén hiányosan funkcionálnak. Most infúzióval tápláljuk, de lehet, hogy gyomorszondát kell beépíteni, sőt nem kizárt, hogy vizelet katétert is be kell tenni. Az a helyzet, hogy jelenleg szinte semmit sem tudunk. Annyit tudunk, hogy ez nem mély kóma, nem teljesen érzéketlen öntudatlan állapot, nem mély-alvás, nem is agyhalál.
Azt is tudjuk, hogy van alvásfázis és van idézőjelbe tett éber állapot. Valószínűleg tehát van valamilyen érzékelése és talán értelme is, de nem tudjuk mekkora, milyen. Csak az elmúlt évek kutatásai alapján derült ki, hogy a kómában lévő betegek közül minden ötödik-hatodik tudatában lehet annak, mi zajlik körülötte.
Szóval a következő hét még sok mindent eldönthet. lehet romlás, stagnálás, vagy akár javulás. Szóval egyelőre azt tanácsolom, mindenre készüljenek fel.
- Próbáljunk meg vele kommunikálni? – kérdezte Judit
- Ház ez nem árthat – mondta a doki és kiment.
Úgy hallgattam ezt a beszélgetést mintha már halottam volna. Mintha előre tudnám mi fog történni -
itt Lapika elhallgatott, aztán elmormolta a jól ismert mondatot – akkor megyek a másik életembe mondta és kicammogott a szobából.
- Megyek a másik életembe – ismételte bágyadtan kifele menet.