Kivaghy Krisztián
regény
regény
Add Headings and they will appear in your table of contents.
Kivaghy Krisztián
Hétköznapok hősei
Tartalom:
1. fejezet.
Új életet kellene kezdeni
A jelenben.
2. fejezet
A történet „kezdete”
52 évvel korábban.
3. fejezet
Barátkozás Lapikával
A jelenben, de néhány héttel később.
4. fejezet
Rudi érzései
39 évvel korábban (párhuzamos világ, vagyis egy másik eseménysík)
5. fejezet
Lapika elméletei
A jelenben (egy nappal később).
6. fejezet
A kis ház lakói
39 évvel korábban (párhuzamos világ).
7. fejezet
Ha el akarod kerülni, akkor is megtalál, a „politika”.
A jelenben (pár héttel később).
8. fejezet
Egy fura, de valós szerkezet
39 évvel korábban (párhuzamos világ)
9. fejezet
Egy idegen (bárki) megismerése
A jelenben (néhány héttel később).
10. fejezet
Rudi „családja”
39 évvel korábban (párhuzamos világ)
11. fejezet
Nóra a fiatal nő.
A jelenben (néhány héttel később).
12. fejezet
Ez már igazi repülés
39 évvel korábban (párhuzamos világ)
13. fejezet
Egy furcsa szerelem.
Jelenben (pár héttel később)
14. fejezet
Fejütés-sorscsapás
39 évvel korábban (párhuzamos világ)
15. fejezet
Elmélkedés a párhuzamos, és a szuper-mikró világról.
A jelenben ( pár perccel később)
16. fejezet
A béna lét kezdete
39 évvel korábban (párhuzamos világ )
17. fejezet
Vád alatt
A jelenben, (két nappal később).
18. fejezet
Szerencsétlent az ág is húzza.
39 évvel ezelőtt ( párhuzamos világ).
19. fejezet.
Folytatódtak a rendőrségi kihallgatások.
A jelenben (pár héttel később)
20. fejezet
A hosszú életáldozat.
39 évvel ezelőtt (párhuzamos világ).
21. fejezet
Új élet kialakítása
39 évvel korábban (párhuzamos világ)
22. fejezet
Jó kis megbeszélés
A jelenben (pár héttel később)
23. fejezet
Kommunikáció az ember éltetője, és ellensége
39-38 évvel korábban (párhuzamos világ)
24. fejezet
Felkészültünk a tárgyalásra
A jelenben (két héttel később)
25. fejezet
A kis autista
7 évvel ezelőtt (párhuzamos világ)
26. fejezet
Az első tárgyalás
A jelenben (néhány hónappal később).
27. fejezet
Remények és csalódások
3 évvel ezelőtt (párhuzamos világ)
28. fejezet
A fő tárgyalás
A jelenben (öt hónappal később).
29. fejezet
Lapika utolsó története
A jelenben (egy órával később)
30. fejezet
A hétköznapi hősök küzdelme folytatódik
A jelenben, de pár perccel később.
Kivaghy Krisztián
Hétköznapok hősei
1-4 fejezet
1. fejezet
Új életet kellene kezdeni
A jelenben.
Hűvös taknyos szeles esős este volt, amikor először találkoztam Rudival. Ez sem igaz, mert már többször találkoztunk, ott élt az utcán, egy lépcsőszerű beton placcon, egy háromemeletes ház tövében, nem messze attól a bolttól ahová vásárolni jártam. Többnyire magányosan ücsörgött, ahogy mondani szokás, magába burkolózva. Pontosabban egy takaróhalmazba burkolózva.
Volt ennek a betonplaccnak, lépcsőnek egy sajátos jellege.
Legalábbis én a közelében mindig ecetfa szagot éreztem, és körülötte minden szürke volt. Tudom, hogy a városban sok a szürkeség, de itt még az átlagnál is több volt. A távoli kocsi-zúgás sem szokatlan hang a városban, de itt valahogy szakaszosan jött elő, mintha a zaj időnként percekre belebújna egy vastag dunyhába, aztán meg újra kibújna.
Többször elmenetem mellette és néha letettem mellé a padkára egy kevés pénzt. Nem szóltunk, ő csak biccentett és én vissza, szavak nélkül is értettük egymást.
Abban az időben nem voltam valami jó passzban, sőt kifejezetten keserves időszaka volt életemnek. Nehezen, de végre elhagytam a feleségem, persze szerinte ő hagyott el engem. A lényeg, hogy eljöttem végleg, teljesen. Már mindennaposak voltak a balhék, a tragédia óta feszültségben éltünk, minden apró szikra fellobbantotta a lángot.
De az igazi dráma az volt, hogy már a puszta látványa is kiakasztott, - és ő is így volt velem – így nem lehet élni – gondoltam, gondoltuk, úgyhogy eljöttem ebbe a romos, komfort nélküli házikóba.
Tudtam, hogy ez itt roskadozik, ismertem a tulajt, akivel sikerült megegyeznem. Többek között abban állapodtunk meg, hogy kicsit rendbe hozom, lakhatóvá teszem a bodegát, ami egyébként az én érdekem is, hiszen ott akarok lakni. Szerencsém volt, igent mondott, kiadta. Ő persze egészen máshol lakott, és ezzel a házzal kapcsolatos hosszabb távú terveit sem ismertem.
Én magam teljesen új életet szerettem volna kezdeni. A múltat, részben szándékosan, részben tudatosan töröltem, legalábbis a nagyobb részét.
Igen halványan emlékeztem dolgokra, arra hogy jól menő vállalkozó voltam, de aztán jött a gödör. A tragédia, a lángoló ház látványa is gyakran bevillant, főleg álmomban, de kifejlesztettem magamnak egy gondolat-elterelő technikát. Mint sikeres vállalkozó tönkrementem, de azért maradt is. Maradt annyi, hogy szerényebben élve, még évekig el tudom magam látni, nem kell éheznem, nem kell lakás nélkül tengődnöm.
Ködös, vagy szándékosan elködösített emlékeim voltak egy jól-menő, jól-élő, szinte gazdag boldognak látszó családról, aminek én vagyok a családfője. - Nem boldog, csak boldognak látszó, ez fontos - mondogattam magamnak, ha az emlékeim felkavarodtak.
És tudatom mélyén, tudom, hogy van egy bizonyos feladatom, nem nagy ügy, de valahogy nem akaródzik, - majd-majd, igen el kell végezni.
Meg fogom tenni, csak nem most.
Szóval volt ez a romos ház, amit egyelőre egy évre béreltem ki, nevezzük bérlésnek a tulajjal való egyezségemet.
Ház? - nevezzük inkább kalyibának, viskónak, vityillónak, bár eredetileg nem fából, hanem téglából épült. Aminek a nagyjából a fele beomlott, úgyhogy akár romháznak is nevezhető. Most már csak mállott omladozó házikó, amibe mégis van két „lakható” szobácska zárható ablakkal és ajtóval. És van még egy konyha és egy vécé, legalábbis nagy jóindulattal és képzelőerővel rá lehet fogni, legalábbis van vízcsap és a valami csatornaszerűség is feltételezhető. Igaz hogy ezek egyelőre használhatatlanok, tehát ezek rendberakásával kezdem a munkálatokat.
De visszatérve Rudira, akkor még a nevét nem ismerve, magamban csak „boltembernek” neveztem, mivel a bolt közelében dekkolt - elhatároztam, hogy megismerkedek vele.
Nem tudom, mikor jött ez ötlet, de arra gondoltam, hogy több előnnyel járna, ha megosztanám a házam ezzel hajléktalan emberrel. Persze csak akkor, ha rendes és segít nekem felújítani a házat. És persze az ő szempontjából sem mindegy, hogy az utcán fagyoskodva, vagy pedig egy fűtött házban vészeli át a hideg időket Mert volt egy vaskályha, tehát lehetett fűteni. És volt egy gizes-gazos értéktelen fákkal teli udvar, a jobb sarkába egy öreg gesztenyefával, mellyel rögtön barátságot kötöttem. Mert, ha a boltember (Rudi) rendes ember lenne, akkor ketten jobban elboldogulnánk. Csakhogy kérdés: Rudi egy rendes ember?
Szóval meg-megálltam egy kis beszélgetésre, csekkolgatásra.
Tulajdonképpen Rudi már a megismerkedésünk első percétől felültetett a meglepetések vonatára.
Közelről nézve, már az arca és az egész feje is meghökkentő volt. legalábbis más volt, mint távolról. A kemény szögletes vonásait, kiemelték a szabályos mély ráncai és ez így együtt szoborszerű tervrajz jelleget adtak az arcának. A fejének tényleg volt valami megállapítatlan furcsasága, amire később többször utalt. Egyébként állandóan barett szerű sapkát viselt, olyasmit, mint a flamand festők. Puha nagy, talán bordó bársonyból készült sapkát. És ezt a markáns arcot ráadásul egy dús ezüstös bajusz, szakáll és hasonló hajzat koronázta. A látszólag szigorú arc mögött mégis meglepően lágy, kedves, egyben szomorkás, esendő vonásokat lehetett felfedezni. Először is arcának vonalaiban azért mégis volt valami lágy, nőies. Másrészt mosolya és szeme mégis általában melegséget, bölcsességet és egyfajta huncutságot sugárzott. Általában, mert azért néha a mély sötét fájdalom is megjelent a tekintetében.
Lelke, jelleme éppen olyan meglepő volt, mint a fizimiskája. Szavai általában összeszedettek rendezettek voltak, kellemes orgánuma volt bár hangja néha túlságosan reszelőssé vált, néha megakadt, és hebegett-habogott, de aztán kijavította magát.
Mondandójának tartalma azonban valóban meglepő volt.
Komolyan adta elő, első hallásra valószínűtlen történeteit. De amikor kételkedést érzett a hallgatójában akkor ő maga is hamiskásan mosolyogva arra utalt, hogy ez csak fikció. De mégsem lehetett tudni.
Ha Rudival beszéltem, soha nem tudtam, hogy azt Rudi mennyire mondja komolyan. Sőt azt sem tudtam pontosan, hogy ezeknek a fura közléseknek mekkora igazságtartalma van. Mert éreztem bennük igazságot is, de éreztem az irrealitást is. Azt pedig tudtam, hogy ezek egyedi nézetek, nincs tudományos alapjuk, tehát közelebb állnak a meséhez, mint a valósághoz,….. mégis valahogy valóságosnak tűntek.
Első beszélgetésünk valahogy így zajlott.
- Jó napot, hoztam egy pár kiflit és felvágottat. Gondoltam talán éhes. Izé, hogy szólíthatom?
- Rudolf, vagy Rudi, vagy Lapika mert sokan csak így hívnak. Köszönöm, tegye csak oda az ajándékát Mátyás úr, már vártam, láttam magán, hogy ide akar jönni. Hát igen az a ház valóban romos.
Meghökkenve válaszoltam:
- Na ezért itt álljunk meg egy kicsit. Honnan tudja a nevem, és mi az, hogy láttam magán? És honnan tud a házról? – kérdeztem, de itt már megjelent a szokásos hamiskás mosoly a szája szegeltében. És persze a szemében is.
Aztán nyugodt hangon válaszolt:
- Hát itt ebben a boltban szokott vásárolni, erre felé jön-megy, én pedig megfigyelem az itteni embereket, na azért nem mindegyiket csak az érdekeseket. Maga azért lett számomra érdekes, mert egészen világos rózsaszín a mell-aurája. De a puttonyaurája is világos. Világos annak ellenére, hogy a fej-aurája elég sötét, tehát elég sok fájdalom sugárzik magába, vagyis a lelki fájdalom szelepe szinte mindig nyitva van. Magának feltehetően jó dolga lesz a halála után. Reméljük, izé – hallgatott el, én pedig csak bambán álltam azt sem tudtam miről beszél.
- A romos házról honnan tud?
- Néha benézek magához kanyarogva. Szerencsére maga itt lakik a közelben addig még ellátok. Néha az ablakon nézek be, néha a konyhaajtó résén az elég nagy, meg kellene csinálni, jönnek a hidegek.
- Szóval maga odalopódzik a házhoz, és leselkedik?
- Dehogy megyek én oda, innen nézek be. Innen leselkedek, a maga szavával élve. Elnézést, de csak azért mert magát érdekesnek tartom.
- Szóval maga itt ül és úgy néz be az ablakomon?
- Nemcsak az ablakán, hanem a nézésem bemegy az ablakán, majd bekanyarodik a másik szobába, mert maga ott szokott lenni és gyakran beszél magába.
- Aha, - mondtam – bekanyarodik a nézése, sőt azt is tudja, mit beszélek magamba? Aha, …. és azt nem szokta látni, hogy éppen lelépek a falvédőről?
- Azt nem, de majd jobban figyelek. De az igaz, hogy pontosan nem tudom, mit beszél magába, de valahogy sejtem. Mert az idők során ez a képesség is kialakult bennem, az aura változásból, a szituból, a gesztusokból, a szájmozgásból, nagyjából meg tudom mondani, ki mire gondol. Azt szinte biztosan tudom, ki mit érez – e szavakkal fejezte be a mondódóját.
Ennyi baromság mellbe vágott, elnémított. Viszont annyira nyugodt tárgyilagos hangon mondta mindezt, mintha a világ legtermészetesebb legnyilvánvalóbb igazságát közölné. És igazat beszélt, tehát mégiscsak lehet valamilyen ráérzése a dolgokra. Egyébként vannak ilyen emberek, akik képesek úgy előadni a megérzéseiket, hogy az első benyomásra igaznak tűnjön. Úgy néz ki, ez a Rudi-Lapika is ilyen.
Csalódottan és dühösen mentem haza. Én nem tudtam, hogy ez egy ilyen ezoterikus emberke. Nem szeretem az ilyesmit. Valószínűleg a tervezett befogadásból nem lesz semmi. Mégis ahogy ezek a gondoltok kavarogtak bennem egy másik gondolatsor is beindult. Valahogy mégis lehetségesnek tűnt, amit Rudi hablatyolt, legalábbis annak néhány részlete. Úgyhogy elhatároztam, teszek még egy próbát, vagyis újra elbeszélgetek vele.
Ez már másnap meg is történt, bár ráért volna, de elmentem vásárolni. És hazafele megint megálltam Rudinál, kiflivel, szalámival kínáltam.
Odaadtam neki majd így szóltam:
– Szóval maga is olyan ezoterikus fajta – mondtam, talán kissé gúnyosan. Azaz, pontosan nem is tudom hogyan mondtam, az biztos, hogy zavarban voltam.
Egyébként legtöbbször képtelen vagyok magamat kívülről nézni. Pontosabban én magam sem tudom, hogy milyen stílusba adom elő magam. Sokszor mikor egy magamról készült filmfelvételt, hangfelvételt visszanézve, hallgatva, magam is meglepődők: nem ilyennek képzeltem magam. Szóval nem tudom, hogy az általam átélt viselkedés-stílus a külső szemlélő számára milyennek látszik. Ezért a kedves szemlélőre bízom, hogy elképzelje a közléseim hangsúlyát, hangulatát.
Rudi szép nyugodtan válaszolt:
- Nem tudom pontosan mit jelent, hogy ezoterikus fajta, én csak elmondom, amit látok – válaszolta, majd folytatta:
- Nem vagyok büszke az adottságaimra. Nem sokra megyek velük. Valószínűleg képes vagyok az ötödik dimenziót érzékelni. Ami több dolgot jelent. Az egyik az atom alatti tér érzékelése. Legtöbbször csak színeket látok, mindig mindenhol színeket látok.
- Én is látok színeket.
- Nem úgy értve, én azt is látom, hogy színes a levegő. De persze az nem a levegő, hanem amit tudósok „üres térnek” neveznek. Ugyanis a tudósok szerint pl. a levegő olyan ritka, mintha kilométerenként lenne egy focilabda nagyságú nitrogén aztán megint egy kilométer és megint egy focilabda nagyságú, mondjuk oxigén. Még a szilárd anyag is rendkívül ritka a mai tudomány szerint. A szilárd anyagban nem kilométerenként van egy labda, hanem mondjuk száz méterenként.
- És maga szerint?
- Szerintem pedig sűrű, a focilabdák között anyag van, mert én ezt a teret, illetve anyagot érzékelem. Pl. látom, néha színekben, máskor pedig tudja mit látok?
- Na mit?
Mintázatokat, mintha egy szövetboltban lennék. És minden mintázatnak, szerintem hullám-mintázatnak van egy színárnyalata. De azt is mondhatnám, hogy sok QR kódot és sok vonalkódot látok, vagyis ilyesmiket. Ezek anyagrések, tehát van anyagi vonatkozásuk, de az is igaz, főleg kód vonatkozásuk van. És szerintem ez, amit a tudósok üres térnek neveznek. De az nem üres, ez az atom alatti világ. Atom alatti, úgy értve, amelyekhez képest, az atom hatalmas. Rendkívül színes és mintás ez a világ, csak még nincs olyan műszer, mikroszkóp, ami képes lenne látni. Egyébként is ezen a szinten az állandó anyag, a mindent kitöltő „sötét anyag” már egymásba folyik, csak a résmintázat más. Mondjuk a vizsgálandó tárgy „sötét anyaga” összefolyik a mikroszkóp lencséjének „sötét anyagával”. És hogyan vizsgálja ez egyik, pl. a mikroszkóp, azt a másikat, mellyel összefolyik? Ugyanez a helyzet más mérésekkel is pl. a tömeg méréseivel. Ha a mérendő dolog összefolyik a mért dologgal, akkor nyilván lehetetlen a mérés.
- Hát ez így, őszintén szólva, meglehetősen nagy zagyvaságnak tűnik – mondtam kissé gúnyosan.
- Tudom és elnézést is kérek, ilyenkor szoktak komplett hülyének nézni, jobb esetben csak amolyan lapos-föld hívőnek. Úgyhogy ennyi, és köszönöm, hogy hozott enni.
„Zagyvaság ide, baromság oda engem azért érdekel” – gondoltam, és megkérdeztem:
- Mit is mondott az ötödik dimenzióról?
- Oké, de előre szólok ez is baromságnak fog tűnni.
Szóval jelenleg úgy tudjuk, hogy van, hosszúság, szélesség magasság és van még az idő ez így négy dimenzió. Azért ez a négy, mert ezt a négyet tudja az ember érzékelni. Nem az a kérdés, hogy van e ötödik, hatodik, stb. dimenzió, hanem az, hogyan lehet ezeket érzékelni? A dimenziók száma szinte végtelen, a kérdés, mennyit vagyunk képesek ezekből érzékelni. Szerintem én tudom érzékelni az ötödik dimenziót. Nem tarom érdemnek, de még csak tiszteletet érdemlő tulajdonságnak sem. Ennek egyik része, pl. az atom alatti tér látása. A másik része, amiről nem beszéltem, hogyha én valamit megtapintok és odafigyelek, akkor a belsejét is érzem. Nagyjából az ujjaimmal látom, érzem, mi van belül. A harmadik része a kanyarba látás. És van még néhány, de azt nehéz lenne elmondani. Mert miről szól a dimenzió-érzékelés? Arról, hogy a világ felépítése több oldalról legyen érzékelve, illetve pontosan legyen érzékelve.
- Szóval képes kanyarba látni?
- Igen.
- Na jó, ott van az a kereszt utca, innen nem látni bele. Akkor most elmegyek, a sarokig ott befordulok, balra, elmegyek egy házig és rámutatok. Aztán rá fogok mutatni egy autóra is. Maga pedig megmondja melyikre mutattam rá.
- Oké.
Elsétáltam, cselesen két házra és két autóra mutattam rá, aztán visszasétáltam. Szinte biztos voltam a felsülésében.
- Na mi van? – kérdeztem kajánul vigyorogva.
- Arról volt szó, hogy maga egy házra és egy autóra mutat rá, de nem tartotta be a szavát – mondta sértődötten, majd folytatta: Először elment a saroktól a második házig, ez egy világosabb kétemeletes ház, rámutatott, majd rámutatott a ház előtt parkoló sötét színű városi terepjáróra. Márkanevekben nem vagyok jó, de talán Mazda volt. Aztán rámutatott a szemközti négyemeletes házra. Majd egy fehér furgon elé sétált, talán Fiat volt és rámutatott. Ennyi.
Meghökkentem, mert pontos volt a leírás, csak az egyik autó márkája volt téves. Aztán agyam elkezdett zakatolni „honnan tudta, mi a trükkje?”.
- Na pontos volt? – kérdezte, szerintem tudta mi játszódik le bennem.
- Ez van – mondta és folytatta – De nem kell emiatt a kardjába dőlnie. A világ amúgy is meglehetősen szürreális, nem gondolja. Ne vegyen komolyan, engem amúgy sem vesz senki komolyan. Vegye úgy, hogy egy fura emberrel beszélget, aki érdekes meséket mond.
Elgondolkoztam, vajon szélhámossal állok szembe vagy csak egy habókos emberrel. Minden zavarossága ellenére becsületesnek tűnt, úgy gondoltam kitartok az eredeti tervem mellett. El is mondtam neki.
Belekezdtem, de a második mondat után leállított:
- Tudom, mit akarsz mondani, költözzek hozzád, a romházba.
Meglepett, hogy magázásból átváltott tegezésbe, de nem szóltam, végül is igaza volt, ha már lakótársak és munkatársak egyfajta haverok leszünk, akkor természetes a tegeződés, hangosan pedig így szóltam:
- Igen ez a lényeg, együtt kicsik kipofoznánk vityillót, nekem annyi pénzem van, hogy ne éhezzünk.
- Te azt gondolod, hogy én csak kényszerből lakok itt az utcán?- kérdezte.
- Miért, nem?
- Bizony nem, nekem ez az életem, ezt kedvelem. Ettől függetlenül elmegyek hozzád, de csak amolyan ideiglenes lakónak. Inkább amolyan segítő munkásnak. De ide is visszajárok, nekem ez az otthonom – mondta és rámutatott a lépcsőpadkára, ahol ücsörögni szokott.
Majd hozzátette:
- Elmegyek, de nem mostanában.
- Hát mikor? – kérdeztem csalódottan
- Legalább két hét,…… pontosan nem tudom.
Hazafelé arra gondoltam, hogy ha más nem is történik, de legalább megismerkedtem egy érdekes emberrel
2. fejezet
A történet „kezdete”
52 évvel korábban.
Több, mint ötven évvel ezelőtt M.Gy. családjával ebédelt.
M. Gy. (Mátyás György) egy átlagos magyar ember volt, lakótelepi lakásában a családjával ebédelt. Gondolataiba mélyedt, még az amúgy idegesítő, de szokásos lakótelepi zajok, szagok sem zavarták. A pörköltszag és a csótányirtó szagának keveredésébe, a nyitott ablakon keresztül flex zúgás hangja vegyült, a falfúrás berregésébe, mindezt pedig egy távolabbi veszekedés hangja spékelte meg. M. Gy. mindebből szinte semmit sem hallott, ahogy családja civakodása is elsurrant a füle mellett.
Marci kétéves kisfia és négy éves lánya, Borika, vagyis a gyerekei hangoskodtak, civakodtak, felesége pedig mindkettővel. De mindez csak a szokásos hangulatban, mértékben zajlott.
Mátyás György semmire sem tudott figyelni, automatikusan falta az előtte levő ételt, - csak az Anitával való beszélgetésre tudott gondolni. Két órával ezelőtt még Anita szoba-konyhás lakásában vitatkozott, inkább elfojtott, de feszült, sziszegő perlekedés volt ez mintsem hangos balhé. Anita a szeretője volt már két éve. Hetente legalább négyszer találkoztak, ebből kábé háromszor a szeretkezés miatt, de azért néha másban is segített a szeretőjének. Sarkadi Anita egy másik kerületben lakott nem a lakótelepen, hanem egy gangos ház udvarra néző szegényes lakásában. Mióta elvált nem tudott igazán talpra állni, már erre a lakásra is büszke volt.
Mai nap is a szokásos módon alakult, miután megérkezett rögtön szeretkeztek, az egyik bevált módszerükkel, a férfi kézzel, szájjal kielégítette a nőt, majd belesüllyedt a most már türelmes befogadó nőbe.
Felkászálódás közben, azonban mintha csak „kész a tea” fontosságú dolgot közölne, odavetette Anita:
- Akkor most már szólhatsz a feleségednek, mert már ketten várunk rád - mutatott a hasára.
- Mi van? – kérdezte ijedten a M. GY.
- Hát itt van, gyerekünk lesz, ez van.
- Izé mikor, mennyi hónapos? – kérdezte a férfi, bár azt akarta kérdezni „Biztosan tőlem van?”, de nem merte ahogy eme gondolatát sem hangosan kimondani: „csak diplomatikusan, valahogy elvetetjük”.
- 15 hetes – válaszolt a nő, majd folytatta szinte kitalálta mi jár a férfi fejében – már nem lehet elvetetni,….. meg nem is akarom.
- Azért szólhattál volna, Miért nem szóltál?! - kérdezte a férfi reszkető, mérgesedő hangon.
- Minek, megígérted, hogy mi együtt leszünk, elválsz a feleségedtől, én csak leegyszerűsítettem a dolgot.
- De ez nem így megy,.... mondtam persze, ..... de ehhez idő kell. Ezt közösen kellett volna eldönteni. Ez így nem fer, …, ez így butaság.
- Azt hittem örülni fogsz a gyereknek, más földhöz verné a fenekét örömében – szólt sértődötten a nő.
- Ne fordíts meg a szitut, te voltál, aki átvertél. Szeretem a gyerekeket, de most nem erről van szó – válaszolt dühét alig visszafogva remegő hangon a férfi.
- Nem én vertelek át, te hitegetsz már legalább egy éve, hogy így-úgy, én vagyok az igazi, majd mindent elrendezel – mondta most már hangos, éles hangon Anita, majd így folytatta - tudod milyen szar érzés ebbe a bizonytalanságban élni,….. most pedig tűnj el …., akkor gyere vissza, ha szóltál a feleségednek,…..ez a gyerek meg fog születni - mutatott a hasára - akkor is megszületik, ha az apja egy gerinctelen alak, majd legfeljebb megköszöni - fejezte be Anita, az utolsó mondatot, már gúnyos hangsúllyal.
Mióta eljött csak erre a veszekedésre tudott gondolni.
M. Gy. agyában, gondolataiban, az előző valóságos jelenet már sokadszorra ismétlődött, akár csak egy végtelenített film. Nem bírt egy helybe ülni, alig várta, hogy vége legyen ennek az ebédnek.
– Meg kell néznem a kocsit, a múltkor valahogy bepuhult a fék, megyek kipróbálom – mondta és már állt fel, ment ki az ajtón. Még hallotta a felesége hangját
– Hát akkor éppen ideje, már rég el kellett volna vinni szervizbe – de ezt már csak messziről hallotta. Persze az autójára csak ránézett, tudta, hogy semmi baja. Rekord idő alatt ért a gangos ház elé, de itt elbizonytalanodott, nem ment fel. Miközben cél nélkül, össze-vissza mászkált, az alap-dilemma ott kavargott a fejében, - maradjak, vagy menjek, - millió szempont ötlött fel, de mint fényfoltok a hullámzó vízen el is tűntek. Aztán lassan megerősödött benne a gondolat, „oké felmegyek, Anitát választom”,- de nem most.
Azt sem tudta merre jár, csak kavarogtak benne a gondolatok:
„- Otthon már úgy is, Anitától függetlenül is, elromlottak a dolgok. Ott viszont jön egy ártatlan gyerkőc. Jobb, ha gyorsan szakítok, - talán fél fokkal jobb, mert a lassú fokozatos elmenésnek, nyűglődő válásnak is lehet előnye, - de talán több a hátránya. Oké, tehát nagyjából összepakolom a legfontosabbakat aztán bejelentem, hogy megyek. Majd később megmagyarázom Lenkének és a gyereknek, telefonon vagy személyesen. Nem tudok igazán jó megoldást. A gyerekeimről mindenképpen gondoskodom, nem fognak hiányt szenvedni. Anitához költözöm. De most hazamegyek.”
M. Gy. tehát úgy másfél óra múlva hazament - Hát ez jó sokáig tartott - mondta a felesége, csak úgy kiszólva a konyhából:
– Igen mert teszteltem, de csak egy csavaron kellett állítani – hazudta Lenkének, tudta, hogy feleségének halvány fogalma sincs az autók gépezetéről. Közben sutyiban leemelte a nagyobbik bőröndöt a gardrób felső polcáról.
Aztán felhívta Anitát, halkan akadozva mondta:
– Most pakolok szerintem másfél óra és ott vagyok, majd élőben a többit – aztán letette nem volt kedve beszélgetni, na meg itt van a pakolás, minden kusza.
Ekkor jött a nyilallás a bal válla irányából. Aztán még három egyre erősebb nyilallás haladva a szív irányába, majd szédülés, - levegőért kapkodott, a nyilallás átment erős szorításba, érezte, hogy ez a végső, a legnagyobb baj.
– Segítség, Lenke – próbált hangosan hörögni, mielőtt összeesett és elájult.
Lenke meghallotta – Mi van, baj van? - kérdezett vissza, de mivel nem jött válasz kényelmesen morogva átsétált a gardrób ajtajáig. De nem is kellett bemenni, mert a Gyuri lába kilógott. Egy darabig megkövülten nézte, olyasmiket motyogva, hogy „mi van alszol, ébredj már”- mire ráébredt hogy itt nagyobb probléma van. Aztán hívta a mentőket. Abban az időben még nem nagyon alkalmazták, bár ismerték az amatőr újraélesztési módszereket, de Lenke mégis letérdelt és párszor megnyomta férje mellkasát, és levegőt is fújt a szájába. A mentő úgy 22 perc múlva érkezett meg, a mentősök szintén adtak oxigént, és vitték. Azt mondták, hogy még él, de nagyon kritikus az állapotban, egyféle kóma-állapotban van.
Az ügyeletes kórház intenzív osztályán ágyba fektették, oxigén csövet dugtak az orrába, gépekre kapcsolták és bekötöttek egy infúziót.
Eközben M. Gy. lelke, tudata, pontosabban ennek megfelelő mikró-rezgések teljesen elhagyták a testét és kórházi szoba plafonja körül „szemlélték érezték” a világot. Nem szemmel látott a lélek, hanem mindent érzett. Mondhatjuk, képes volt a valóságot élesen pontosan megsejteni, és a látvány, hangok, szagok, hangulatok, csak a gondolatrezgésekben jöttek létre. Szóval M. Gy. felülről látta magát és azt is, látta, hallotta, hogy az orvos és a nővér hogyan ténykedik körülötte.
Innen viszont a valóság két részre szakadt.
Az egyik változatban egy belső hang, érzés, azt üzente, közölte: meghaltál, menned kell lélekmezőbe, a másvilágra. Nevezzük ezt az egyik eseménysíknak, Mátyás György-halál eseménysíknak. Tulajdonképpen M. Gy. tudata a halál felé zuhanásban vált ketté. Az egyik tudata meghalt. A valóság ezen változatában M. Gy. belezuhant a halálba. Hogy ezután mi történt vele a másvilágon az egy másik történet. Mindenesetre pár perc múlva gépek nem jeleztek, illetve csak üresen pityegtek, a nővér szólt az orvosnak, aki bejött és a bólintással jelezte, hogy beállt a halál.
Tehát a valóság és M. Gy. tudata a halálba való zuhanás közben vált ketté. Az egyik tudata, ahogy már mondtam meghalt. A kettéváló tudatának másik része zuhanás közben átlépet a párhuzamos világba, egy másik esemény-síkba és életben maradt.
Azért jött ez a tudathasadás és átlépés a párhuzamos világba, mert arra a közlésre, hogy „meghaltál, menned kell” M. Gy. rettenetesen megijedt. Megijedt és ellenkezett, nagyon erős energiákkal érzésekkel akart még élni és akkor átlépte az eseménysík falát. Pontosan ez történt: a halálba való zuhanás közben M. Gy. érezte, hogy zuhan-zuhan, hosszú ideig szinte végtelen ideig zuhan egy sötét alagútba, melybe néha színek fények, és képkockák villannak fel. Csak zuhant és zuhant miközben ezernyi érzés kavargott benne. Mondhatjuk, érdekes izgalmas, egyben végtelenül félelmetes volt, de ezek a szavak nem adják vissza az érzés-kavalkádot. De M. Gy. lelke nagyon félt és mindennél jobban vágyott életre, nyugalomra. És akkor tudata kettévált és az egyik átlépett egy másik eseménysíkba (térsíkba, idősíkba, életsíkba). Vagyis átlépett a párhuzamos világba. Az átlépést M. Gy. átlépő tudata direkt nem észlelte, szóval M. Gy. pontosan soha nem tudta mi történt, csak sejtései voltak.
Az átlépésnek volt egy másik feltétele, az hogy a párhuzamos világ, képes volt M. Gy.-t befogadni. Ugyanis a másik eseménysík (térsík, életsík, párhuzamos világ) Mátyás Györgye ezekben a napokban ugyanazt élte át, mint az átlépő Mátyás György, szintén haldoklott.
A zuhanás, valamint a másik világba való átlépés után, a tudata megint ott volt egy kórházi szobában, az ágya felett: - Mintha kicsit más lenne a szoba az ágy, de ki tudja - lehet, h. tévedek - gondolat szállta meg, és akkor vette észre a szoba felső sarkába levő másik lelket. Nem konkrétan látta, csak tudta van ott valaki, aki éppen a másvilágra távozik, aki éppen belenyugszik a halálba, a távozásba. A másik eltűnt, ő pedig, mint finom meleg-vizes medencébe, úgy merült a testbe. Úgy vette, hogy az az ő teste, és ez részben igaz volt, de csak részben.
Pár perc múlva ebbe az eseménysíkba is bejött a nővérke, és meglepődve látta, hogy javulnak M. Gy. életjelei, a szíve erősebben szabályosabban ver, erősebb lett a légzése.
Szólt az orvosnak, aki kissé csodálkozva nézegette az beteget, a gépeket, majd megszólalt: - Hát ennek az emberkének óriási mázlija van, úgy néz ki, hogy életben marad.
Nevezzük ezt a másik eseménysíkot Mátyás György-élet eseménysíknak. Ez a párhuzamos világ.
A két eseménysíkban eddig is párhuzamosan kétféle valóság folyt. De eddig nem tudtak egymásról, nem zavarták egymást. Innen viszont ama viszonylag ritka eset folytatódik, mikor a két párhuzamos eseménysík egymásba zavar-kavar.
Mindez pedig azért tudott létrejönni, mert Mátyás György körül, az eseménysíkok (adott idő és térsíkok) gyengék és átjárhatók voltak. Mondhatjuk, a párhuzamos világok közötti átjárás általában lehetetlen, de vannak helyek, idők életek, ahol repedés gyengeség okán, ha nehezen is, de át lehet lépni. Mátyás György élete, elődjei és utódjai körül volt és van ilyen gyengeség. Kritikus esetben át lehet lépni a párhuzamos világokat elválasztó erőtéren mely egyben anyagtér is.
De térjünk vissza a párhuzamos világokra, mert azok folytatódtak, csak megváltozva.
M. Gy életben maradt eseménysík (térsík, életsík) akkor és ott így folytatódott.
M. Gy. itt életben maradt, - fáradtan kábultan szemlélte kórházi ágyából a világot, azt a keveset, amit belátott.
Felesége Lenke már másnap meglátogatta. Kedves volt, aggódónak látszott: - Azért nagyon örülök, hogy életben maradtál – mondta mosolyogva.
Györgynek ez jól esett, meg is lepődött.
- Tudod – tette hozzá még Lenke - bármennyit is veszekedtünk, most nagyon megijedtem, hogy elveszíthetlek.
- Köszönöm – mondta bágyadtan György.
Másnap, azaz harmadnap, Lenke a szilvás-gombócon kívül elhozta a két porontyot is, aki megölelték apjukat. Györgynek könny szökött a szemébe, mert infarktus ide, vagy oda, a menjek-maradjak dilemma ott maradt a lelkében, szívében.
Lenke a gyerekkel már menni készült, amikor csak úgy odaszólt: - Ja és felhívott valami nő is, izé…., valami Anita. Nagyon ideges, erőszakos volt, valami olyasmiről kiabált, hogy te hozzá tartozol, hogy te őt szereted és gyereket vár tőled. Természetesen nem hittem neki, talán megcsaltál, de te hozzám és ehhez a két gyerekhez tartozol. Majd otthon szépen átbeszéljük a problémáinkat és megpróbáljuk közösen megoldani.
Györgynek ezek a szavak mindennél jobban estek, a megértés a szeretet melege ölelte át még akkor is, ha tudta, hogy azért ebben van egy kis színjáték is.
Ekkor lépett be Anita, Sarkadi Anita a kórterembe, és rögtön ideges hangon hangosan, hogy mindenki hallja megjegyezte:
- György mondd el ennek, banyának hogy mi van köztünk, hogy engem szeretsz, hogy éppen el akartad hagyni őt. György kínjában csak motyogott:
- Így nem szabad beszélni, kórházba vagyunk – aztán így folytatta - Anita értsd meg, ezeket a dolgokat nem lehet elkapkodni, akkor ez a vége, … ennek az erőszakos stílusnak ez az eredménye – mutatott a mellére.
Anita viszont nemhogy megnyugodott volna egyre idegesebb lett, már félig rikácsolta:
- Miatta vagy itt szerelmem, ő készített ki, az állandó szemétkedése lökött ide. Te mondtad, hogy hányszor megalázott.
Lenke viszont rendkívül okosan, higgadtan csak annyit kérdezett: - Nem az ilyen hisztéria megy az emberek agyára?
Na ez volt aztán igazán olaj Anita tüzére:
- Kikérem ezt a hangot , …… György, remélem, ezt már te sem hagyod, dobd már ki ez a banyát. Tessék, nyilatkozz, mit akarsz, kinek az oldalán állsz – harsogta elvékonyodott hangon.
- Hagyja már szegényt - szólt közbe Lenke viszonylag higgadtan, persze neki ráadásul ott voltak a gyerekei, és még hozzátette – nem látja, hogy szegény férjemet megint az infarktusba kergeti.
Erre aztán Anita kiviharzott a szobából.
György szinte csodálta felesége higgadtságát, megértését. Viszont volt egy olyan érzése, mintha Lenke a felesége és a gyerekei is megváltoztak volna. Mintha nem a régiek lennének. De aztán megnyugtatta magát: biztosan a trauma miatt látom másképp a világot. Ugyanakkor halványan felsejlett benne a halál utáni élmény, a lebegés, az ijedtség, a zuhanás, a megérkezés, a másik lélek, - valami csodás dolog történt, de mindezt inkább a képzelet játékának tartotta. Vagy, ha fel is merült benne, hogy ez valami földöntúli élmény lehetett, akkor sem merte elmondani, - „még a végén örültnek néznek”.
Györgyöt még két hétig a kórházban tartották, közben volt ideje gondolkodni.
Milyen érdekes - gondolta – ha nem jön ez a szívroham, akkor most Anitával vagyok, így meg maradtam a családommal. Jó hogy így történt, így legalább mindenkinek megláttam az igazi énjét. Anitában nagyot csalódtam, ellenben Lenke viselkedése kellemes meglepetés.
(„Milyen jó, hogy így történt” – erről Anitának egészen más volt a véleménye.) György még arról is elgondolkodott, hogy mi van, ha meghal. Hát akkor két családot is árván hagy.
És persze ez az egész halál utáni élmény is gyakran megjelent, - mi volt ez? – kérdezte magától - valahogy más lett a világ. Mintha ez az anyajegy nem lett volna itt a karomon. Mintha kisebbnek látnám a világot. Ilyen érzései voltak, de mindig talált magyarázatot. Az anyajegyre, pl. kettő magyarázata is volt: itt volt, csak nem vettem észre. Illetve, miért nem jöhetne ki egy anyajegy, két nap alatt, főleg ha trauma éri az embert. Voltak fura, gyanús jelenségek, mozzanatok, emlékek, de a tudata addig nem jutott el, hogy ő egy párhuzamos világba került.
Aztán teltek múltak ez évek. A két eseménysík ezen ponton M. Gy. életének pontján kicsit összekeveredett. Vajon az, hogy M. Gy. az egyik eseménysíkban, világban meghalt, a másikban, életben maradt,- hogyan változtatta meg a történéseket?
Nézzünk bele először az M. Gy. meghalt- eseménysíkba.
Úgy néz ki, hogy ez drámaibb szomorúbb eseménysík, hiszen M. GY. két családot hagyott árván.
Ebben az eseménysíkban M. Gy. a kórházban szívroham következtében meghalt.
Viszont az élet mindig furán alakul.
Érdekes, hogy a tragikus-eseménysík történései alakultak nyugisabban, pedig azt várnánk, hogy egy fontos személy egy családfő, valamint egy leendő családfő elvesztése, drámák sorozatához vezet. De nem így történt. Éppen, ama eseménysík, életmenete alakult kaotikusabban, drámaibban, amiben M. Gy. életben maradt, bár erről az eseménysíkról elméletileg egyelőre semmit sem tudhatunk. Sok mindent valószínűsíthetünk, de biztosan és részleteiben nem ismerhetjük a valóságot.
M. Gy. meghalt-eseménysík lett a nyugisabb, legalábbis ami bizonyos események kavargását illeti.
Lenke, György felesége összességében szépen felnevelte az apa nélkül maradt gyerekeket, Marcit és nővérét Borit.
Persze nincs nyugis, unalmas élet, unalmas sors. Mert a lélek a saját szintjére igazítja az események súlyát, izgalmát. A világító torony kezelője, aki szinte magányosan él, éppen olyan izgalmakat élhet át, mint a háborúba harcoló katona. Mert mindkettő belülről éli át az eseményeket. Szóval a kavargó események is megszokottá, unalmassá válhatnak, míg csendes események kisebb változása is izgalmas fordulatoknak tetszhetnek azokat átélő embernek. Úgy is fogalmazhatunk, nem az esemény, ami igazán izgalmas, érdekes, hanem az, azt kiváltó érzés tehát minden ember élete egy külön regény.
De térjünk vissza a mi történetünkhöz, és a M. Gy. meghalt eseménysíkhoz. Sarkadi Anita Mátyás György szeretője azzal a szomorú áldozati, de büszke, mártír tudattal élte további életét, hogy nagy szerelme, aki őt választotta volna, sajnos meghalt, nincs mit tenni, eme tragikus sors jutott neki. Így hát megszülte Rudolfot, majd valahogy hozzásodródott az élettársa, akinek egy lányt szült. Rudolfnak 13 éves koráig tartott ez a csendesebb probléma-mentesebb időszaka. Ezután következett be a tudathasadás. De ne szaladjunk előre.
És hogy mi történt a másik eseménysíkiban, „György életben marad - eseménysíkban, azt megtudhatjuk Lapika történeteiből.
Csak annyit előzetesen, hogy a két nő, a feleség és a szerető is frusztrált helyzetbe került. Hiszen a feleség a megcsalt társ szerepébe került. Anitának a szeretőnek pedig az elhagyott eldobott nőcske, a magányos anya szerepe jutott. A fiának pedig az eldobott, apátlan fattyú gyerek szerep jutott. Elgondolkoztató, hogy néha a halál, ami mint csendes eső, szépen csendesen elmossa a bajt, a gyűlölséget, a mocskot.
3. fejezet
Barátkozás Lapikával
A jelenben, de néhány héttel később.
A következő hetekben kétnaponta, ahogy vásárolni jártam mindig megálltam Lapika lépcsője előtt egy kis beszélgetésre.
Én is már teljesen rászoktam, hogy Lapikának nevezzem. Kialakult köztünk egy amolyan haveri, cikiző, de azért baráti duma-stílus. Meg is kértem, hogy ne Mátyás úrnak szólítson, hanem egyszerűen a keresztnevemen Marcinak. De nem sokáig nevezett így mart hamar megkaptam a „Félig úr” nevet tőle. És talán igaza volt, mert, például így szólt hozzám:- elhiszed, hogy ez igaz? Én meg azt mondtam: Félig talán. Gyakran válaszoltam: „talán félig igaz”. Ezért nevezett Félignek. Ami illett is rám, mert belegondolva én olyan fél-ember vagyok. Mindenben félig jutottam el, mindent csak félig gondolok komolyan.
Nem emlékszem már pontosan minden beszélgetésünkre, de a lényeget, a stílust, a hangulatot fel tudom idézni.
- Na akkor nyomjad a vakert Lapika, hogy is van ez az aurával ? - kérdeztem tőle, valamelyik nap.
- Sugárzások, hullámzások ebből áll a világ, erről talán már te is hallottál. Sugárzás-hullámzás, ez is igaz, de az is, hogy minden anyag. A sugárzás-hullámzás is a tömör anyagban a rések különböző mintázata és picike elmozdulása. Tehát sem jelátvitel (kódátvitel) ami egyben információ, sem erőtér nincs anyag nélkül. Jelátvitel, és erőtér pl.: a hő-átvitel, az elektromágnesesség, a mágnesesség, az atomon belüli erők, a molekuláris erők. A fény és talán a gravitáció is. Nemcsak a résmintázat sokféle, de azok rezgése is sokféle. A frekvencián kívül más jellemzők is vannak.
A jelátvitelre a legegyszerűbb modell, ha elképzelünk egy egészen apró dominó-sort, amely eldől, halad, de az utolsó apró dominó egy ezerszer nagyobb dominót dönt fel, amely elindítja az óriás dominó-sor dőlését.
- Most miről beszélsz, én az aurákról kérdeztelek – szakítottam félbe Lapika előadását.
- Kétségtelen a jelenlegi tudomány másképp állítja. Ha viszont igazából meg akarod érteni az aurát, a lélekmezőt, és az érzésmezőt, akkor muszáj az alapokat, az atom alatti világot is felvázolni. Akkor folytatnám.
Nemcsak a jelek, kódok haladnak hullámmechanizmusban, hanem a fény, a hő, beindulnak kémiai és fizikai mechanizmusok, sőt még szilárd nagy testek is elmozdulhatnak.
De a fizikai mozgás sem igazi haladás, hanem folyamatos átmásolódás. Ez azt jelenti, hogy például te, vagy bármi úgy halad, hogy a bonyolult atom alatti mintázata átmásolódik. Még pontosabban; a kicsit előtte levő mintázatból kialakul a „haladó” dolog mintázata, illetve annak rezgése. És ez folyamatosan nagyon sokszor megtörténik, például amíg te innen hazamész. Szóval még a testek mozgása is hullámjelenség.
Egyébként a menet ez: a jelátvitel, azaz kódátvitel, erre beindulnak a nagy erők, pl. atomok, molekulák, tárgyak, sőt bolygók mozdulnak el. Ezek a nagy mozgások, másfajta gyenge anyagi erőteret, jelátvitelt generálnak, melyek megint nagy erőket-anyaghalmazokat hoznak mozgásba, pl. hőt alakítanak ki, bolygókat robbantanak fel. De mindez hullámmechanizmusban történik. A kettő között, a világmindenség átlagos közepén, nagyságban, erőben, ott az élővilág, és az ember, és annak mozgásai. De ebből neked Félig úr semmit sem kell értened.
- Nem is értek, inkább arról rizsázzál, hogy is van ezzel a gondolatolvasással, az aurával?
- Az előzőt csak azért mondtam el, hogy megértsd, sokkal gazdagabb világ van a nem látható, az ember számára nem érzékelhető tartományban, a még fénymikroszkóppal sem látható atom alatti világban, mint az gondolnád. Atom alatti, úgy értve, ha egy atomot, pl. egy hidrogénatomot fel lehetne nagyítani annyira, hogy egy tíz-kilométeres teljesen éles, a részleteket is mutató képet adjon ki, - akkor mit látnánk az atom belsejébe és mit látnánk mellette. Amit látnánk, éreznénk, mérnénk az az atom alatti világ. Az atom alatti világot azért nem láthatjuk, mérhetjük, mert mindenütt ott van, mindenbe benne van. A mérőeszközökben is benne van. Abban a szuper-mikró világban már a mérőeszköz anyaga összefolyik a mérendő dolog anyagával.
- Ezt már hallottam, már megint elkanyarodtál Lapika az auráról rizsázzál.
- Tehát az aurák, nem mások, mint érzésmezők, illetve lélekmezők ezek pedig az atom alatti világban működnek. Tulajdonképpen én három színes gömböt látok az emberek körül. Általában a világos színek, a pirosas a fény és a meleg a kellemes jó érzések, a sötét színek, a kékes és barnás színek a hideg a fájdalmas, ill. rossz érzések. Legalábbis én így látom. A fej körül van egy szürke fényű gömb, ha fájdalom, sértés éri az embert akkor az antennákon és bemenő szelepeken keresztül sötétszürke, barnásszürke szín, azaz érzés sugárzik be. Ha kellemes testi, vagy lelki érzés éri az embert, akkor a kellemes szelep nyit és világos szint, kvázi fényt enged be a szelep. Ez a kívülről bejövő érzés. Hullámzás, érzés energia aztán belül tovább alakul, méghozzá több fázisban.
- Ezt is látod?
- Nem, de érzem. Volt nagyjából negyven évem, gondolkodni kitalálni, hogy mi is történhet. Ez az én sztorim. Csak azzal tudom igazolni, hogy ebből fejtem meg milyen az ember, mit érez, mit gondol, és ez mindig beigazolódott a gyakorlatban. Én nem mondom, hogy ez feltétlen igaz. Csak azt mondom, van egy valószínűsége és részben bizonyított. Majd később elmondom hogyan.
- Na jól van Lapika, és mi a másik három fénygömb?
- Még kettő, összesen van három. Szóval bemegy a kellemetlen testi érzés, vagy a kellemetlen lelki érzés az agyba. Ha pl. megvágja az ember magát, akkor a testi fájdalom, első lépcsőben egy pontosabb érzés alakul ki, hol milyen jellegű. Pl. ellopok tőled valamit, és te rájössz, akkor a rossz érzést az agyi szeleprendszer, gondolatok stb. által beteszi a csalódás, düh, vagy szomorúság dobozba. Pl. dühös leszel, arcod grimasza is kifejezi a vérnyomásod is a mozgásod is, nem kellemes érzés. A szomorúság más testi tüneteket okoz, a félelem megint másokat, és így tovább. Általában az életet az egészséget tápláló a jó, a boldog, a hasznos. Az életet, az egészséget romboló a rossz, a fájó, az ártó.
A másik nagyobb aura-gömb, fénygömb a testi első részen a mellkas és has előtt helyezkedik el. Ennek aktuális színét világosságát és melegét a kiáramló érzések határozzák meg. Néha egyezik a beáramló érzéssel, néha nem. A beáramló érzés a jellemmechanizmusban átalakul. És vannak az emlékekből táplálkozó kiáramló érzések. Pl., ha jóindulat szeretet, áramlik ki, akkor világos-rózsaszínes, sárgás fény áramlik ki, ha pl. rosszindulat gyűlölet áramlik ki, akkor sötétebb barnás, kékes, vagy szürkés színek jelennek meg. Hogyan alakulnak ki az emberben ezek az érzéshullámok? Meglehetősen bonyolultan, gondolatok által áttételesen alakulnak, - de alapvetően olyan mintázatúak, frekvencia-tartományban mozognak, mint a bemenő érzések, ill. általában az érzések.
Valójában az emberen kívüli érzésmezőben, az emberbe bemenő érzések és a kimenő érzések is standard ötvözött érzések. Van jó érzés és rossz érzés. Az emberi hormonális idegi, illetve értelmi mechanizmusa bontja fel sok érzésre, pl., félelemre, dühre, vagy éppen öröm-büszkeségre, stb.
Az emberből kiáramló érzések is ötvözött jó, vagy rossz érzések, csak az ember bontja fel, például, önzésre, felületességre, felsőbbrendűségi érzésre, stb.
Tulajdonképpen az egyén pontosan nem tudja, hogy milyen érzések és milyen intenzitással áramlanak ki belőle csak sejti, viszont gyakran téved. Sok megtévesztő dolog van, ami miatt az egyén más érzést gondolhat, mint a valóságos. A másik az, hogy ezeket a kiáramló érzéseket nem is nagyon érzi az egyén, illetve nem is nagyon figyeli.
Ugyanis a tudatnak, a léleknek több szintje van. Néha igen élesen jelennek, meg máskor csak halványan, megint máskor szinte észrevétlenül. De az biztos, hogy az érzések jóindulata-rosszindulata, ill. intenzitása egyenes arányban állnak a cselekvések tettek viselkedések közösségnek való jóságával (hasznosságával átgondoltságával, önzetlenségével). És perszer az érzések rosszindulata egyenes arányban áll az illető tetteinek, cselekedeteinek, viselkedésének önzésével, ártalmasságával, felületességével.
- Hát ez, ….. mit ne mondjak, meglehetősen zavaros.
- Igen elismerem első hallásra eléggé meseszerű, pedig még a harmadik auráról nem is beszéltem
- Hát akkor mondjad Lapika
- A harmadik aura fénygömb úgy helyezkedik el a háton mint egy hátizsák, ezért nevezem én puttony-aurának és a funkciója is olyan puttonyos. Ez méri, hogy hogy az egyén élete során átlagosan mennyi-milyen kiáramló érzéseket produkált. A puttony-aurát nevezhetjük összegző aurának is. Egész életed érzéseit összegzi. Ez méri igazságosan, hogy egész életedet nézve, milyen ember voltál. Összességében másoknak mennyire voltál káros-hasznos, rosszindulatú-jóindulatú. Azt is meg lehet belőle állapítani, hogy igazságosan élted át ez életed, vagy érdemtelenül voltál szerencsés, vagy szerencsétlen. És a puttony aura főleg kiáramló érzésekből alakul úgy, hogy minden kiáramló érzésből egy picike rész bemegy a puttony aurába. De a beáramló a rossz érzésekből is bemegy egy picike rész. Inkább úgy fogalmazok, hogy a testi-lelki fájdalmak kicsit világosítják a puttony aurát. Tehát a puttony-aurát elsősorban a kiáramló érzések (jóindulat-rosszindulat), mindegyik intenzitástól függően világosítják-sötétítik, másodsorban az önhibán kívül átélt fájdalom is világosítja. Tulajdonképpen távlatosan csak ennek a puttony-aurának van jelentősége. Ha akarod, elmondom, ugyanis a puttony aura a legfontosabb, ez mutatja hogy egész életed alapján jó, vagy rossz ember voltál, ez alapján működik a másvilági igazságszolgáltatás.
- Tudod mire lennék kíváncsi, mielőtt még folytatnád a meséidet.
- Na???
- A bizonyítékokra lennék kíváncsi, arra hogy bizonyíts. Bizonyítsd például, hogy mi által lettél te ilyen mindentudó?
- Majd arra is sor kerül, csak figyelj és légy türelmes.
Lapika megnyilatkozásai, ezek a beszélgetések számomra visszatetszőek voltak, mégis két nap múlva megint ott voltam Lapika placcánál. Most Lapika köszönt elsőnek:
- Tisztelmentem Félig úr, látom rossz kedve van, nagyon sötét a mellaurája, zöldes is tehát félelme is van, lilás is tehát, bánatos is és vörös is tehát dühös is.
- Persze, hogy minden bajom van, betörtek hozzám.
- Tudom és elvittek a csodaszerkentyűjét. Amit néha bekapcsolt, az meg össze-vissza repdesett, ide-oda vágódott, önmagát és mindent tönkretéve.
- Az nem szerkentyű, az rakétahajtómű, és az a csoda, hogy egyáltalán repült. De ezeket honnan a fenéből tudod?
- Már mondtam, hogy belátok a házába.
- Akkor azt is tudod, ki vitte el.
- Persze, de nem szívesen mondom el, úgysem megy vele semmire.
- Azt majd én eldöntőm.
- Hű, ez a kékeszöld szín csak nem ideges kíváncsiság, amolyan most azonnal kell, érzés – mondta tréfálkozva Lapika. Egyébként ez a hol magázás, hol tegezés jellemző volt a beszélgetéseinkre. Meg a haveri kötekedés, most is visszaszóltam:
- Lapika ne etess már, te arra jössz rá, amire egy óvodás is, csak az nem dicsekszik.
- Nem figyelsz, Félig mert miről is beszéltem, mit mutat az aura, az aurád?
- Na mit?
- Félelmet, dühöt, idegességet, bánatot.
- Na és?
- Hát ez nem jóindulat, nem is rosszindulat, mégis a mellaurádon látszik. Olyan kellemetlen érzés, mintha súly lenne a melleden, összeszorul a belsőd, a torkod kapar.
- Nem kapar
- Figyeld csak meg jobban, kapar az, a gyomrod meg szorulgat.
- Ne idegelj Lapika most miről beszélsz?
- Az átmenő mell-érzésekről, mert kétféle van. Van kiáramló jó, illetve rosszindulat. és vannak ezek az átmenők.
- Na most hagyd abba a fárasztást Lapika, inkább arról beszélj, ki tört be hozzám.
- Oké, majd máskor folytatom, mert még sok mindenről nem beszéltem.
Én pedig idegesen, dühösen szóltam rá:
- Viszont az hogy csövi vagy, sok mindent elmond rólad. Nem kell hozzá ötödik dimenzió, meg aura-látás, nyilvánvaló hogy nem vitted sokra,…… mondható, udvariasan fogalmazva.
Láttam rajta, hogy ez szíven ütötte, de azért válaszolt:
- Két baj van velem - mondta Lapika, - az egyik hogy én egy anti-respektes emberke vagyok.
A másik hogy az aggodalmaim megvalósulnak.
- Na ne, elmész te már valahova. Milyen szó az, hogy anti-respektes?
- Hú megpróbálom elmondani,……szóval vannak olyanok akiknek nem tudni miért tisztelnek az emberek. A tisztelet nem jó szó, mert lehet, hogy nem kedvelik az illetőt. Nem is tartják okosnak sem szépnek, sem jónak sem tehetségesnek, mégis valahogy elhiszik, amit mond, elfogadják főnöknek. Ezt nevezem és „respektes” embernek. Ennek az ellenkezője az „anti-respektes” ember. Akinek nem hisznek, nem azért mert butaságot vagy a hazugságot mond. Egyszerűen nincs súlya a szavának. És persze még halványan sem jöhet szóba, hogy valamiféle tisztséget, illetve hatalmat adjanak neki.
Az anti-respekt magyarázata hasonlóan rejtélyes, mint a respekt magyarázata. Sőt az anti-respektes embernek vigyázni kell arra, hogy mit tanácsol. Ugyanis nem elég, hogy az emberek nem fogadják meg, de hajlamosak az ellenkezőjét csinálni. Ezt nevezhetjük dafke-reakciónak – azért is az ellenkezőjét teszem. Nem tudatosan csinálják. Tudatuk alatt valami ilyesmi zajlik le: ha ezt tanácsolta az az emberke, akkor az ellenkezőjét teszem, mert ez biztosan rossz ötlet. Hát ez lenne az anti-respektes emberke.
Nekem egy kicsit más a véleményem:
- Majdnem mindenki anti-respektes,…… én is, te is, és minden jóindulatú ember. A jóindulatnak nincs tisztelete, mert félelme sincs. A jóindulatot a poloska-emberek lenézik, és a birkák sem tisztelik. Legfeljebb a kevés bölcs, tisztességes ember tiszteli egymást. Mert elárulom neked Lapika a világot a poloska-emberek vezérlik. Igen mert sokkal könnyebb valamit elrontani, mint megalkotni. A jóindulatú ember napokig, hetekig netán évekig alkot valamit, és nemcsak a saját örömére,….. erre odamegy a poloska-ember kettőt belerúg, és annyi a rengeteg fáradozásnak. Ráadásul a jóindulatúnak ez fáj, a poloska-ember pedig csak vigyorog mindenen.
Nem egyenlő felek küzdenek, a poloskák hatalmas helyzeti, előnyben vannak. Kegyetlenek, érzelemmentesek rombolásban lelik örömüket, - nekik nem ellenfél, a keservesen alkotó, aki ráadásul érzékeny is.
Lapika közbeszólt:
- Erre szolgál a másvilági igazságszolgáltatás, a jóindulatú emberek az alkotók az okkal szenvedők is megkapják, amit érdemelnek, és romboló poloska-emberek is megkapják, amit érdemelnek. És mindezt az aurák elsősorban a puttony aura összegzi és mutatja meg.
- Jól van Lapika, valahogy mindenkinek meg kell vigasztalnia magát, te így teszed. De én hogyan vigasztalódjak, amikor nem tudok bizonytalan dolgokba hinni. Az pedig a csúcsbaromság, hogy amitől félsz, az megvalósul.
- Nem tudom, hogyan csinálom, de tény, hogy amitől elkezdetem félni, amit, ami mint legrosszabb fordulat felötlött bennem, az mind magvalósult - szabadkozott Lapika, majd megkérdezte - áll még a meghívás, ezek után is meghívsz a házadba?
- Hát persze, én nem vagyok babonás, gyere, lakj a vityillómba Lapika.
- Jó-jó meggondolom, tudod, én számolok a veszélyekkel is.
Hát valahogy így kezdődött közös történetem Lapikával, de akkor még nem sejtettem, hogy életünk élet fura kanyargós irányokban fog haladni. A jelent és a jövőt azonban megelőzi a múlt.
Két héttel később Lapika váratlanul hozzám költözött. Ha nem is teljesen váratlanul, de nagy összeggel nem mertem volna fogadni.
Hozzám, vagyis a romos házba, amelyet ugyan lakhatóvá tettem, de csak annyira, hogy mi ketten, a felújítás alatt valahogy ellakhattunk benne.
Hozzám költözött, - azért az kétségesen nevezhető költözésnek, hogy a három zsákba gyömöszölt motyójával becammogott a házba.
- Hát ez vörösebb, mint gondoltam – mondta, és így folytatta – már a réseken benézve többször megnéztem, de nem gondoltam, hogy a hangulata ilyen sötétvörös. A szagok is, a fények is, minden.
„Valóban ilyen lenne a ház hangulata?” – kérdeztem magamtól. Egyfajta barnás árnyalata valóban van, de azért a nyikorgó palló padlózatnak, a göcsörtös meszes falaknak, az enyhe dohos szagnak van egy ódon, szinte középkori hangulata. Ezt árnyalja az öreg gesztenyefa házba szűrődő susogása és a pörköltszag. Nem tudom, hogy a házba gyakran meglibbenő pörköltszag honnan jön, de jön.
Lapikával az első héten szinte állandóan vitatkoztunk, hogy miről? Hát a szokásosról. Kétségtelen ellentétes jellemű emberek voltunk, de ez sem teljesen igaz. Szerintem mindketten jóindulatúak és okosok voltunk, ebben tehát nagyon is hasonlók voltunk, de innen kezdve minden másban eltértünk. Már abban is, hogy melyikünk hogyan és mire próbálta a jóindulatát és az okosságát használni. De tényszerűen az volt az ellentét kiindulása, hogy ő állítólag olyanokat is lát-hall, amit az átlagos ember nem képes, – legalábbis szerinte.
Szerintem pedig, jogos a számonkérés: ha zseni vagy, akkor miért nyomorogsz, miért vagy csövi? Akkor miért vagy szerencsétlen alak? És mitől lettél ilyen különleges képességű?
Ezekre a számonkérésekre hogyan reagált? Az biztos hogy hogy nem akkor és ott, Nem azonnal. Akkoriban úgy tűnt, mintha nem reagálna, csak nagyzol, hamukál, kóklerkedik. Csak később ébredtem rá, hogy a maga módján rejtetten azért elárulja a titkait.
Nemcsak mentális de fizikális problémák is előkerültek, ahogy ez minden együttélés alatt általában történik.
Az is probléma volt, hogy Lapika sokat szellentett. És szerintem néha még be is pisilt, bár ezt ügyesen titkolta.
De ezért közös megegyezéssel beköltözött a kisebb szobába, már amennyire szobának lehet nevezni, a konyha mögül nyíló lepukkant helységet. De egy nagyobb ágy azért elfért benne. A mellékhelységet, vagyis a klotyót úgy lehetett elérni, ha kimentél a házból. A ház részét alkotta csak külön bejárattal.
Napközben és főleg estefelé azért Lapika többnyire a „nagyszobába” egy ócska kopott, foltos, de kinézetéhez képest meglepően kényelmes fotelbe ücsörgött.
Gyakran fel is vetődött bennem: - Hogyan lesz ebből felújítás?
A második héten, azért ha csikorogva is, nagyjából összecsiszolódtunk. Inkább összenyikorgásnak mondanám, de tény hogy egyre többet beszélgettünk. Máskor pedig okosan hallgattunk miközben Lapika az üres pipáját szipákolta.
Lapika tehát hozzám költözött. Vegyes érzelmekkel viseltem az ott létét, és gondolom ő is így volt vele. Csak reggelenként és esténként volt otthon, de nekem ennyi is elég volt belőle. Már szinte elfeledtem, de most megint átéltem a hétköznapi szurka-piszka légkört. Persze apróságok, ha felülről nézzük, de az ember nem egy felülről nézős fajta. Ködös múltamból felvillannak ezek a kellemetlen emlékek. Ködös múltam,…… utálok rá emlékezni. Lapika szerint szándékosan én burkolom ködbe. Igen, de én még arról is ódzkodok beszélni, hogy mit érzek ezzel a múlttal kapcsolatban. Legszívesebben a földbe temetném, de csak ködbe tudom temetni. Ettől függetlenül néha vagy inkább gyakran, a ködből előkavarognak emlékek.
Szóval a mindennapi apró presztízsharcok, a mindennapi kisebb sértődések; miért úgy csinálja, miért nem úgy, miért oda teszi, pedig, már mutattam, és hasonlók szőtték át az életünk, de azért nem civakodtunk többet, mint az átlag. A szakemberek szerint legyünk nagyvonalúak, engedjünk. Persze, csak hát az embert nem nagyvonalú fából faragták, és hát az engedéssel is több baj van. Az egyik kérdés, hogy a sok nyelés-sejtés „nem áskálódik e sutyiba”, nem megy e, a testi-lelki egészség kárára? Vagy éppen váratlanul felrobban. A másik pedig, valóban reális opció, hogy ez egyik fél a szolgasághoz szokik hozzá, a másik pedig a basáskodáshoz?
Azért ez nem mindig egyszerű téma, és a múltam ködéből felsejlett, hogy volt időszak mikor megkeserítette az életem.
Lapikával azért nem jutottunk eddig. Ami viszont pozitívum, hogy nagyjából csipáztam a történeteit. Nem mondom, hogy a „meséit”, mert ez ellen mindig hevesen tiltakozott.
- Ezek szinte biztosan megtörténtek – mondta – ha nem is hiszed el, legalább ne tartsd őket mesének, fikciónak - mondta gyakran
- Majd ha előállsz a bizonyítékokkal - vágtam rá általában.
- Mondtam hogy légy türelmes és figyelj - legtöbbször ezzel a mondással zárta le a vitáinkat.
Én pedig szót fogadtam, vártam, mert valóban képes volt az igazság és érdekesség érzetét létrehozni. Amúgy nem nagyon szerettem a mesélő embereket, de Lapikát általában szívesen hallgattam, legalábbis egy darabig.
Az viszont kérdés volt, mikor robban a helyzet. Mert azért a feszültség gyakran ott sercegett a levegőben. Nem állandóan, de nem is ritkán, érezni lehetett a köztünk levő feszültséget.
Szóval Lapika nagyjából két hete lakott a házban, amikor elkezdte a hosszú meséjét. Egyik este, amikor már lefeküdtem betelepedett a kopott fotelbe, és belekezdett: - Egy hosszú történetet, amely egy Rudi nevű fiúról szól. Először felettébb furcsállottam ezeket az esti történeteket, hiszen nem voltunk már gyerekek. Aztán lassan hozzászoktam. Néha mikor kedve volt estefelé megjelent, befészkelte magát a kopott foltos foteljába és a dörmögő hangján előadta, folytatta a történetet.
Ugyanis ez az én szobám volt, de az általa kisajátított ócska fotel nem fért el az ő szobájába, így az kényszerűségből az én ágyam sarkától két méterre terpeszkedett.
Mindig azokban a percekben jelent, meg amikor már az ágyamban feküdtem, végre kényelmesen elhelyezkedtem megnyugodva vártam, hogy kivételesen kedves álom ragadjon magával.
De ezt gyakran a Lapika megakadályozta a szövegelésével.
Először el akartam zavarni, - hagyjon már aludni - de aztán több okból sem tettem. Többek között azért sem, mert egész érdekesnek találtam a történetét. Tulajdonképpen ennek a Rudi nevű fiúnak, aki feltehetően ő maga volt, mesélte el az életét folytatásokban, szakaszonként. Aztán kiderült, hogy Rudi fiú élete furán, kanyargósan, de kapcsolódik M. Gy. életéhez.
Lapika aznap este betelepedett a kopott foteljába,- nem is tudom, miért mondom, hogy az övé, - szóval betelepedett a közös fotelbe és mesélt, pontosabban elkezdett egy hosszabb történetet.
Lapika aznap este betelepedett a kopott foteljába,- nem is tudom, miért mondom, hogy az övé, - szóval betelepedett a közös fotelbe és mesélt, pontosabban elkezdett egy hosszabb történetet.
Lapika aznap este betelepedett a kopott foteljába,- nem is tudom, miért mondom, hogy az övé, - szóval betelepedett a közös fotelbe és mesélt, pontosabban elkezdett egy hosszabb történetet:
4. fejezet
Rudi érzései
39 évvel korábban (párhuzamos világ, vagyis egy másik eseménysík)
- Legyen a címe ennek a résznek, mondjuk; a kiskamasz Rudi érzései – kezdett mesélni Lapika, majd így folytatta:
- A 13 éves iskolás fiú Rudi az iskolából hazafele mindig ennél a kerítésnél állt meg sírni, keseregni. Úgy gondolta, hogy ez egy lakatlan, elhagyatott telek. A kerítés mögött sűrű bokrok sorakoztak rendezetlenül. Néha benézett a bokrok közé, mögé és távolabb kirajzolódott egy kisebb egyszerű családi ház, de az is lakatlannak tűnt. Általában akkor buggyant ki belőle könny-keserűség, mikor ideért, itt már a láthatatlanok biztonságában érezte magát. Leginkább az iskolában elszenvedett sérelem tört ki belőle, tetézve azzal, hogy tudja; mi várja otthon. Iskolában elszenvedett sérelem, szinte minden második nap utolérte, valljuk be, Rudi az érzékeny gyerekek, kamaszok közé tartozott. Vagy valamelyik osztálytársa beszólása erőszakoskodása nézése akasztotta ki. Vagy valamelyik tanár lekezelő igazságtalan viselkedése, gyakran mindkettő. Persze nem minden tanár, tanárnő, de ezért volt három-négy akitől elég gyakran kaphatott és kapott is, lelki pofont. Lehetett ez egy igazságtalan osztályzat, egy fölösleges beégetés, vagy más. Mert Rudi lelkének nem kellett sok hogy felhorzsolódjon.
Erre jött rá az otthoni miliő, már amennyiben a koszt, rendezetlenséget, nyomort, kilátástalanságot, miliőnek lehet nevezni. Mert bár Rudiék ebben a budapesti kerületben laktak, a lakótelep és a kertváros határán, de egy viszonylag lepukkant ház alagsori lakása volt az életterük, vagyis ezt inkább nyomorgásnak lehetett nevezni, nem életnek.
Anyja Anita iszik és elhízott, kissé idegbeteg, depressziós időszakaiban elég sűrűn, hozzá sem lehet szólni, a többi bajáról nem is beszélve. Szóval nem az a gondos meleg kályha-anya. Kedvenc húga Éva aranyos kedves, jószívű lány, egy baj van, de az nem kicsi, rákos beteg. Másik lánytesója Margó a kövér vasutas lánya, annak ellenére, hogy nem testvérek, Rudi annak próbálja tekinteni. Húginak nevezi, pedig a lány egy évvel idősebb nála és enyhén szólva, nem tartozik a nemes jellemű lányok közé. Kövérkés, undok, nem éppen tiszta, nemcsak teste ilyen, de a lelke is. De miért kellene csodálkozni, - ilyen környezetben mit várhatunk – szokta mentegetni Rudi.
És a hároméves, még pelenkás Totykó-Lacika, a legkisebb öcskös szintén a család része.
Kivel is szokott vitatkozni Rudi a kerítés előtt, - hát saját magával. „-És ez a legújabb élettárs, a kövér vasutas, - mama hogy tudtál ilyen bunkót választani” - szokta magának mondani Rudi, mert anyját nem akarta bántani. Máskor meg sertés-embernek szokta nevezni, mert a kövér vasutas viselkedése, jelleme olyan sertésszerű; horkant csámcsog, elterpeszkedik, mérgesen dúl-fúl, parancsolgat. „- Hát nem egy szellemes illemtudó, nagyvonalú úriember, az már bizonyos.”
Ettől az embertől van Totykó-Lacika, - szegény kölyök, talán máshol lehetne belőle valaki. Mindig koszos az öcskös, az ajkai maszatosak, mivel mindent megnyal, megkóstol, valószínűleg éhes.
Csoda, hogy Rudi általában nem siet haza? Főleg akkor nem, ha a két felnőtt közül csak a kövér vasutas van otthon. Mert ilyenkor ez a sertés-ember rögtön kihasználja az alkalmat és jótékony ellenőrzés, iskolai segítség ürügyén elkezd basáskodni Rudi felett. Rudinak még jól is esne, ha ez igazi törődés, igazi foglalkozás lenne, de a vasutas annyira csak a hibákra megy rá (- mi ez a macskakaparás, - hogy lett ez hármas, - azt sem tudod mikor volt Buda visszafoglalása, stb.), hogy nyilvánvaló, ennek a foglalkozásnak nem a segítség, hanem csesztetés a célja. Szóval nem csoda, ha Rudinak nincs kedve hazamennie,… megáll és jól kipityergi és kibeszélgeti magát itt, nem mással, mint magával. Itt ahol senki sem látja-hallja.
Ezen a napon Rudit nem is egy, hanem két megaláztatás vágta arcon az iskolában. Le-fel járkált a kerítés előtt és így motyogott magában félig hangosan:
„- Nem ezért haragszom erre az állítólagos tanárnőre, mert unalmasan lélektelenül tanít, még az sem lenne baj, hogy egy nagy karót, egy fát adott, szerintem ezt most nem érdemeltem meg, hanem ezért a hihetetlenül lekezelő, magalázó hangnemért, amit megenged magának. Van néhány fiú, én is köztük vagyok, sőt talán én vagyok a legjobban utált, akit legszívesebben szétpofozna. Ő testileg nem pofoz, mint néhány kollegája, de lelkileg duplán. Ami legnagyobb baj vele, hogy ő is azok közé tartozik, akik nem azt akarják kideríteni, hogy mit tud a tanuló, hanem azt: mit nem tud. Hát ebben viszont kiváló, és le merem fogadni, magát viszont baromi jó tanárnak tartja.”
De a másik eset, itt elsírta magát Rudi, és csak motyogva tudta folytatni a monológját:
„- Én is tudom, hogy nézek ki, de Rébinek akit én sokszor barátomnak tartottam miért kellett ezt a nevet kitalálnia és kikiabálnia? Óra előtt összevesztünk azon a radíron, abban sem volt igaza, és amikor visszavettem, akkor vigyorogva a fejemre mutogatott és hangosan kiáltozta: rudlapi mérges lett, jaj rudlapi ne bánts, úgy félek tőled.
Az osztály pedig csak nevetgélt röhögcsélt, szinte mindenki. Még hátul a Szabóék is, és Bé Erzsébet is vigyorgott, pedig ő nem szokott. Azt hiszem ez életem legnagyobb szégyene, - a nagyszünetben már Érseki a csúcsember is rudlapinak nevezett…… – minek jöttem a világra.” – fejezte be Rudi a monológját, a kerítés beton talpazatán ülve, könnyező arcát a tenyerébe hajtva.
Pedig Rudi még jobban szégyellte volna magát, ha tudta volna, minden mozdulatát-szavát figyelik, sőt már évek óta figyelték. Ha tudta volna, hogy ott a levelek, ágak mögött vannak a rejtett kamerák. Az egész utcafront le volt fedve, persze nem miatta,…… a ház lakói nem alaptalanul féltek.
Judit és édesapja Jocó, vagy ahogy Judit nevezte, Apci, bent a házban két monitoron is nézhette kik mennek el a ház előtt, mit csinálnak, van e rossz szándékuk. És persze Rudi „előadásait” is végignézhették.
Egy idő után már napra készen tudták, mikor ér a kerítésük elé a sírós fiú, - így nevezték a kis ház lakói, Rudit. Eleinte csak nevetgéltek rajta, aztán inkább sajnálták, mostanában meg szinte ismerősüknek tartják.
- Azt ígérted Apci, hogy ma behívód a sírós fiút – mondta apjának Judit – mikor hívod már be szegényt. Én kedvelem, és sajnálom is. Ő biztos nem ellenség, hívd majd be.
Apci ránézett a képernyőre:
– Már menni készül, jól van, ha ennyire akarod, akkor legközelebb behívom, de valami csellel, nem kell rögtön beégetni, amúgy is érzékeny a gyerek.
Rudi valóban elindult hazafele. De nem ment be a lakásba, előtte feltérképezte, ki van otthon, mi várható. Azt könnyű volt kitalálni, hogy a kövér vasutas, a nevelőapja otthon van-e és azt is hogy mennyit ivott. Ugyanis ha a biciklije a bejárati ajtó előtt szépen rendben állt, kitámasztva akkor otthon volt és keveset ivott. Ha a bringa csak úgy szédelgett oda volt hányva, akkor otthon volt, és sokat ivott. És persze a legjobb vari, ha se bicikli, se vasutas. Nehezebb volt kideríteni, hogy a mama otthon van-e. Ehhez már fel kellett húzódzkodni és belesni a konyhaablakon. Ugyanis bizonyos konyhai jelekből következtetni lehetett a mama otthonlétére. Pl. hogy a mama gyakran volt a konyhába, vagy főtt valami. Azért Rudi a nyitott konyhaajtón keresztül megnézte az előszobában logó kabátokat, pontosabban azt, hogy anyja kabátja ott van-e. A lényeg hogy 95%-s pontossággal fel tudta mérni, hogy anyja otthon van-e. De miért is kellett ez. Egyszerűen azért, mert a kövér vasutas, aki a haverok a kocsma, a túlórák miatt gyakran piásan járt haza, biztosan beleköt, ha nincs otthon a mama.
Ezen a napon minden rosszul alakult, a kövér vasutas valószínűleg egyedül volt otthon és szinte biztosan piás állapotban, vagyis a legrosszabb változat állt elő. Rudi ilyenkor egyszerűen szép csendben lelopakodott a pincébe, hogy inkább ott töltse az időt, mintsem a kövér vasutas kötekedő társaságában. Bár ilyenkor azért kicsit furdalta a lelkiismeret, sajnálta, hogy nem tud segíteni a testvéreinek.
A legkisebb öccsét pl. gyakran ő tette tisztába, megmosta a kezét, enni is adott neki, keresett valamit a hűtőben. A beteg húgával pedig jókat tudott beszélgetni, tudta, hogy addig is elfeledkezik a fájdalmairól. De a piás vasutas ezt úgyis megakadályozta volna, szóval jobb volt ilyenkor a pincébe. Nem kellett messzire mennie, csak az alagsori folyóson nem a lakásuk, hanem ellenkező irányba kanyarodott, és belépett a pinceajtón.
Ez egy nagyon izgalmas, zegzugos pince volt, Rudi kifejezetten szerette. Minden lakónak volt egy pince-része Rudiéknak is. Volt aki fát, a másik szenet tárolt, volt aki, a nem használt, de kidobni sajnált holmiját tárolta. Rudiék mind a háromra használták a pincéjüket. Rudi a pincerészük melletti sarokba alakított ki magának kuckót, - egy rongybálán ült, belesüppedve, oldalt kis asztalkán egy régi asztali lámpa állt. Nem akarta a pince lámpáját használni ezért egy ócska konnektor-hely áramába dugta be a kis, sárga ernyős asztali lámpa drótjait. Kedvelte ezt a helyet itt elmélkedett, volt, hogy itt tanult, - már azt is kitervelte mit fog mondani, ha valaki letéved a pincébe. Csak annyit, hogy a szülei leküldték, hozza le ezt a lámpát és csináljon rendet. Ez a terve néha veszélybe került, mert nem ritkán előfordult, hogy a csendes magányba, a félhomályban elaludt. Eddig szerencséje volt, még nem bukott le. Ma is így tett, bár nem akart, de elaludt.
Jó későn ébredt zúgó fejjel, persze hazament és persze a szokásos kosz, balhé, rendetlenség várta, ilyen baj, olyan baj, szinte szétpattant a feje. – Ezt én már nem bírom – rikácsolta anyja a konyhából, - Rudi pedig magába megjegyezte: - én sem.
A kedvesebbik imádott húga az ágy sarkába nyöszörgött himbálta a testét, így hatott rá a fájdalom. Rákos volt, a kiinduló daganat combjában volt, illetve pontosan az orvosok sem tudták. Az undokabb húga, akárcsak a mama éppen balhézott, jött-ment sipákolt. A kis öcsike, meg maszatosan elhanyagoltan ordibálva hentergett a padlón. Nem lehetett tudni mi baja, csak sejteni lehetett, hogy, nem teljesen okés, éhes, vagy kakis, vagy ki tudja.
Lapika hangja itt elhalkult, elhallgatott, majd újra megszólalt:
-De most elfáradtam, majd legközelebb folytatom. Most megyek aludni, vagyis átmegyek a másik életembe.
Én pedig megkérdeztem:
- Legközelebb folytatod? Vagyis ez egy hosszú történet?
- Bizony nagyon hosszú, még most is tart.
- Ez a történet rólad szól? Téged is Rudinak hívnak nem? – Kérdeztem Lapikától, amikor befejezte.
- Talán rólam, azért száz-százalékra nem merném kijelenteni.
- Miért is?
Lapika azonban nem felelt a kérdésemre, csak halkan mondta a magáét:
- Majd folytatom, de nem most. Most lefekszem, olvasok egy kicsit, aztán átmegyek a másik életembe.
Holnap reggel pedig kimegyek a placcomra.
Ezután lefeküdtünk.
Akkor még nem tűnt fel ez a „átmegyek a másik életembe”, azt gondoltam egyszerűen az alvásra gondol.