Hétköznapok hősei

17-20 fejezet

  17. fejezet

  Vád alatt

A jelenben, (két nappal később).

Reggel kopogtak az ajtón. Tegnapelőtt eltűnt Nóra, tegnap rosszul lettem, ma pedig talán visszajött – reménykedtem, ajtónyitás közben, de két rendőr egy női és egy férfi állt velem szemben. Amíg beljebb jöttek, sok gondolat kavargott a fejembe jövetelük okáról, de sikerült meglepniük, nem éppen kellemesen.

- Előállítjuk uram – mondta a rendőrnő – úgyhogy öltözzön.

Persze a kérdéseimre sablon válaszokat adtak „majd mindent megtud, ne izguljon”, meg hasonlókat.

A kerületi rendőrségre vittek be kihallgatásra, mint gyanúsítottat.

Ez egy régebbi épület volt, és mint ilyen egyfajta komorság, hidegség áradt a folyosóin, szobáiban. Ráadásul ez nem azokhoz a régi cirádás, épületek közé tartozott, melyek a hidegségük ellenére legalább elegánsak. Ez az épület nem volt elegáns, csak sivár, és komor. A benne levő emberek is átvették ezt a stílust, mindenki komor, humortalan volt. Az épületben, a szobákba enyhe fertőtlenítőszag terjengett.

Nagyjából harmincöt éves rendőrnő, nyomozó hallgatott ki, név szerint Gulyás Aranka főhadnagy, amit a mellén levő tábláról lehetett leolvasni. Elkérte az irataim. Az iratokat rendezve szólalt meg:

- Tudja, miért van itt?

- Fogalmam sincs róla – mondtam és ez valóban igaz volt.

- Ismeri Dobos Nórát.

- Ismerem, vele történt valami?

- Igen, megerőszakolták,…..pontosabban maga erőszakolta meg.

Elakadt a szavam, mintha mellkason ütöttek volna.

A rendőrnő azonban folytatta:

- Bevallja? Bevallja, hogy tegnapelőtt reggel nyolc óra húsz perckor megerőszakolta Dobos Nórát?

- Nem, nem vallom be, mert ez nem igaz.

- Tegnapelőtt kilenc óra húszkor bejött hozzánk Dobos Nóra kiskorú és ezt állította, azt panaszolta, hogy maga a bérelt házában megerőszakolta őt. Mi elküldtük, hogy hozzon az orvostól látleletet. Ezt meg is tette, az orvos megvizsgálta, az orvosi vélemény megerősítette.

Össze-vissza forgott az agyam, viszont a nyelvem lebénult, aztán mégis megszólaltam:

- Nekem azt mondta, hogy már nagykorú. És éppen ő akart tegnapelőtt reggel, hát izé, szeretkezni. Azt, hogy volt szex, nem tagadom, de nem volt erőszak. Azt miből tudja megmondani az orvos?

- Na jó, úgy látom ez hosszú lesz, ha maga itt hazudozik.

- Én nem hazudozok – nem szokásom hazudni – mondtam és magamban még hozzátettem „kérj bocsánat rohadék”.

- Most nem tartom bent, de nincs vége az eljárásnak, sőt most kezdődik, szóval ne hagyja el a várost és legyen elérhető.

- Mi fog történni?

- Vizsgálat, adatok szerzése, tanúk szerzése. Azt már most is tudjuk, hogy magának két évvel ezelőtt volt egy csúnya ügye.

- Csúnya ügy?...... nekem nem volt - mondtam halkan.

- Na jól van, egyelőre nem tartjuk benn, de azért ezt a nyilatkozatot alá kellene írnia. Ez arról szól, hogy nem hagyhatja el a várost és a megadott telefonján, vagy email címén keressük akkor a megadott időben jelentkeznie kell.

Ha megpróbál eltűnni bárhogy, akkor azzal azt üzeni, hogy fél, hogy el akar tűnni, vagyis hogy maga tette. Érti szóval, jobban jár, ha együttműködik. Most hazamehet, de bűnügyi felügyelet alá helyezem.

- Itt a leírás, mit jelent a házi őrizet, hivatalosan bűnügyi felügyelet. Ezzel kezembe nyomta az alábbi szöveget tartalmazó papírt.

Bűnügyi felügyelet

A bűnügyi felügyelet a terhelt szabad mozgáshoz és a lakóhely, illetve a tartózkodási hely szabad megválasztásához való jogát korlátozza. Bűnügyi felügyelet elrendelése esetén a bíróság előírja, hogy a terhelt a számára meghatározott területet, lakást, egyéb helyiséget, intézményt vagy ahhoz tartozó bekerített helyet engedély nélkül ne hagyja el, meghatározott jellegű nyilvános helyeket, nyilvános rendezvényeket vagy meghatározott közterületeket ne látogasson, illetve meghatározott időközönként és módon a rendőrség általános rendőrségi feladatok ellátására létrehozott szervénél jelentkezzen.

- Ha elolvasta, akkor ezt a másik tudomásul vételi nyilatkozatot pedig írja alá – közölte, miközben az orrom elé tolt egy iratot. És még hozzátette:

- Majd értesítjük, ha újra be kell jönnie kihallgatásra.

Addig is maradjon otthon, ne csavarogjon, Budapestet ne hagyja el. Ha mégis valamilyen halaszthatatlan dolga akadna, engem, vagy helyettesem reggel hívjon fel, és közölje aznap a városon belül hova akar menni. Nem kap bokaszíjas figyelőt, túl drága, de az első ballépés után lecsukatom.

Még annyit, hogy ez a bűnügyi felügyelet mindaddig fennáll, amíg nem kerül visszavonásra, akár évekig is.

Vagy a rendőrség, vagy a bíróság vonhatja vissza. És keressen magának egy jó ügyvédet.

Végül is elengedett, hazamentem. Pontosabban nem is haza, rögtön kimentem Lapikához a placcra.

Reménykedtem talán ott van Nóra, de nem volt ott. Aztán elmondtam Lapikának, mi történt.

Lapika ahogy ott ült elkezdte ringatni a felsőtestét:

- Tudtam, hogy valami hasonló történik, éreztem és féltem is. Az volt a baj, hogy féltem.

A következő napokban mindketten idegesek és egyben szomorúak csalódottak voltunk. A bizonytalanság, tehetetlenség érzéséről nem is beszélve.

Gyakran pedig azt a fájó üresség járt át, amit már két éve nem éreztem.

Én próbáltam beszélni róla, de annyira banális volt az egész, hogy csak ilyesmiket tudtam mondani Lapikának:

- Tudod, hogy nem erőszakoltam meg, ugye nem gondolod rólam. Miért tehette ezt Nóra, halvány sejtelmem sincs.

Lapika alig válaszolt inkább csak hümmögött.

Ez felettébb rosszul esett, valahogy nagyobb empátiát vártam.

- Nem értem mi történik – sóhajtoztam

- Tudom azt a fájó ürességet érzed, látom az aurádból.

- Hagyjál már okos tojás!

- Ez a fájó üresség, a szeretet hiánya. Ez az üresség, a sors, mások istennek nevezik, szeretetének hiánya.  Ami nem más, mint a nem várt sorscsapás, szerencsétlenség.

- És mire utalt a nyomozó azzal, hogy volt az a „csúnya ügyem”?

- Tényleg nem tudod? – kérdezte Lapika

- Nem

- Pedig jobb lenne, ettől az ügytől függetlenül is, szembenéznél a valósággal.

- Nem tudom, hogy miről beszélsz.

    Két héttel később kaptam egy értesítést, hogy három nap múlva negyed tízkor jelenjek meg, a nyomozónő újra ki akar hallgatni. A második kihallgatásom sok mindenben hasonlított az elsőre. De azért a hangvétel egy kicsit megváltozott. Mintha a nyomozónő egy kicsit sajnálna.

Hát bonyolódik az ügye Mátyás úr.

Újra kihallgattam Dobos Nórát és fenntartja a vallomását. Fenntartja a vádjait.

Ráadásul anyósa özvegy Veres Jánosné újra feljelentette.

Nagyon súlyos dolgokat mondott magáról.

Többek között, azt is állította, hogy kislányukkal  Orsolyával maga megpróbált szexuális kapcsolatot létesíteni, pedofil jellegű szituációkat látott. És ami legsúlyosabb, szerinte maga direkt gyújtotta fel a nyaralót, a hétvégi házat.

Mindez itt van a jegyzőkönyvben – mutatott egy sokoldalas aktára és folytatta -  jó lenne, ha összeszedné magát és komolyan védekezne. Tudjuk, hogy ebben a házégés, pontosabban házrobbanás ügyben ahol a kislánya is meghalt, már volt egy rendőrségi vizsgálat, amely nem állapított meg szándékosságot. Nem volt bizonyított a szándékosság, felmentették magát.

- Bár ne tették volna, én mindenképp hibás vagyok.

- Nézze, ha beismerő vallomást akar tenni, tegyen….., de azzal, hogy csak bizonytalankodik, nem védi magát, csak  árt magának. Visszatérve, a gondatlanságból elkövetett emberölés vádja alól is felmentették. De most anyósa ezt az ügyet is felmelegítette. És ehhez jön hozzá a két újabb vád, kislányuk szexuális bántalmazása. És persze az eredeti vád, Dobos Nóra megerőszakolása

Ráadásul a volt felesége, Veres Mária, ha nem is direkt, de azzal,  hogy nem cáfolja az anyósa vádjait, közvetve azokat erősíti. Volt felesége nem vádolja magát, de nem is menti fel, mindenre azt válaszolja, hogy „nem tudom”.

 Akárcsak maga, na ebben szépen összepasszolnak. A baj csak az, hogy így, senki és semmi sem menti fel magát.

Tehát én a következőket ajánlom magának. Most menjen haza, és elsősorban azon gondolkodjon el, hogyha valóban bűnös és akkor tegyen beismerő vallomást. De ha ártatlannak gondolja magát, akkor nagyon pontosan idézze fel mi történt, mi a mentsége, és keressen egy ügyvédet is. Szóval akkor teljes erőből védekezzen, mert szüksége lesz rá. Most menjen haza és mindezen gondolkodjon el. És persze ne próbáljon eltűnni, a bűnügyi felügyelet továbbra is érvényes.

Háborgó mégis nyomott lélekkel ültem otthon az ágy szélén. Egyszerűen képtelen voltam folyamatosan gondolkodni. Nemcsak a robbanás képei villantak be, de a világ legaranyosabb teremtésének a képei. 

Ahogy az ölembe ül, és énekeljük: esik az eső csöpörög, Jancsi bácsi nyöszörög….. ez volt a kedvenc dalunk. Igen szerettem simogattam, de mint szülő a gyermekét. Soha nem voltak szexuális gondolataim. Ugyanakkor bűnös vagyok, de nem ezért. Viszont, ha bűnös vagyok, akkor megérdemlem a büntetést, és az mellékes, hogy miért kapom. Bűnös vagyok, mert, rossz sorrendet választottam. Legtöbbször egy kisebb hiba alig okoz bajt, máskor pedig, ….. hát igen, megbocsáthatatlan borzalmakat. Ez ilyen volt, a kicsit hibázóból szörnyeteg vált.

De akkor már tudtam a mosolygó kislány figyel valahonnan. Félve néztem körül, az ablakon nézett be.  Ott állt a holdfényben pár méterre, majd elindult az öreg gesztenyefa irányába, aztán eltűnt. Felnéztem a fa lombozatára, az ágak kuszaságában próbáltam eligazodni.

Mintha libbenne valami, mintha valaki sóhajtózna. Csak bámultam „egyszer csak megtálallak kedves kislány” gondoltam, majd leültem a fa tövébe és elkezdtek folyni a könnyeim.

Aztán bementem, lefekvéshez készülődtem és arra gondoltam: „Az rendben van, hogy mindenki a múlttal való szembenézésére ösztökél, de ők nem tudják hogy én mit élek át.”

Idáig jutottam a szorongásaimban, amikor Lapika  betelepedett a fotelbe, hogy folytassa a történetét.

- Remélem, nem akarsz mesélni, semmi kedvem hozzá – mordultam rá.

- Remélem, akarok, talán éppen azért, talán te is találsz ebben a történetbe vigasztalót – mondta Lapika és elkezdte, pontosabban folytatta a történetét.

- Remélem, akarok, talán éppen azért, talán te is találsz ebben a történetbe vigasztalót – mondta Lapika és elkezdte, pontosabban folytatta a történetét:

  18.  fejezet

Szerencsétlent az ág is húzza.

39  évvel ezelőtt ( párhuzamos világ).

- Szóval akkor folytatom Rudi, azaz most már az én történetem. Ez a rész is a kórházról fog szólni, na meg egyfajta zsarolásról – mondta Lapika és így folytatta:

- De ezt a részt is Sarkadi Rudi vívódásaival kell kezdenem. Én, mint Sarkadi Rudi továbbra is átéltem, hogy amint este elalszom, márpedig mindig elalszom, rám tőr az álmosság, átlépek egy meglehetősen siralmas szenvedős életbe. Továbbra is e csapdahelyzetből való kiszabaduláson törtem a fejem, bár nem annyira erősen, mint korábban. Mert egyre inkább szeretet testvéremnek éreztem a másik Rudit, sőt elkezdetem azonosulni vele. Tudtam, hogy ami Sarkadi Rudinak rossz, az jó Tóth Rudinak. Mert ő álmában, életének felében Sarkadi Rudi viszonylag normális életét élheti. Tehát jót cselekszem, ezzel vigasztaltam magam. Ettől függetlenül nem találtam a helyem, teljesen megváltozott a személyiségem. Egy nyitott, lezser, vidám fiúból egy zárkózott, tépelődő magamnak való alak lettem. Az iskola a legkevésbé sem érdekelt, és most már a család sem. Egyedül a rákos hugicám Éva miatt aggódtam, vele beszélgettem, mondhatjuk vele volt normális emberi kapcsolatom. Érdekes módon egyfelől sokszor mély filozófia gondolatokba mélyedtem, pl. az élet értelméről, az emberiség fejlődéséről.  Sokszor pedig csak bámultam, imádkoztam, meditálva relaxáltam. Na és persze egyre többet jártam ki a korláthoz, a haverokhoz. Azelőtt is kijártam, de akkor valahogy vonzott a banda. Amíg a haverokkal voltam addig sem voltam egyedül, elterelődött a figyelmem, marháskodtunk, lógtunk, cigiztünk, lazultunk, csavarogtunk, azért versenyeztünk is. Versenyeztünk, de nem kellett senkinek megfelelni. Általában mi hárman-négyen egy korosztályból, egy iskolából tartottunk össze, kialakult a magunk szolidabb banda-stílusa, de azért lejárt néhány öregebb veszélyesebb csibész is. Az egyik ilyen a Kavasz nevű amolyan érettebb, 17 év körüli  csövi-tipusú emberke volt.

Valamiért nagyon kiszemelt, lehet, hogy meleg volt, vagy félmeleg, szóval hívott ide-oda, és fizetett is. Akkor már lassan rászoktam a piára és cigire, mintha ettől felejtettem volna, de lehet, hogy csak butultam. Tulajdonképpen mindezt a felejtés motiválta.

Éppen a gyülekezőhelyen vártam a többieket, amikor megjelent Kavasz és elhívott: - Megyek, a faterhoz meglátogatom, nem jössz velem?

Mentem, egyrészt a meghívásokat nem szerettem visszautasítani, másrészt kíváncsi voltam Kavasz apjára, mert már hallottam róla. Az egyik hídon átmentünk a város másik felébe aztán a délnek tartottunk. Kavasz az egyik boltnál megállt, vett egy műanyag-kanna olcsó bort; itt a legolcsóbb, hadd igyon az öreg. Aztán nem messze a belvárostól, tehát nem a külvárosban, elkanyarodtunk egy elhagyatott gyár felé. Az egyik rácsos kapu riglijét felhúzta Kavasz és már bent is voltunk. Az egyik kisebb üzem-terembe léptünk be. Minél több dolog rajzolódott ki, annál jobban elszörnyedtem.  Romhalmaz a terem közepén-szélén, az egyik ablak kitörve, na meg szemét mindenhol. Szemét és ürülék,…… bűz terjengett szinte elviselhetetlenül. A hátsó falnál koszos takarok, paplanok, köztük emberek. Kavasz faterja aludt, úgy kellett felkelteni.

Mellette egy foghíjas ápolatlan nő vigyorgott, amolyan delíriumos vidámsággal: nézd csak micsoda friss hús érkezett – mondta, rám sandítva. Távolabb egy huszonöt év körüli fiatalember imbolygott szinte derékszögben előre hajolva, be volt teljesen állva, valószínűleg valamilyen moslék olcsó drogtól. Amúgy egy magas jóképű, jó alkatú, „akár filmsztár is lehetne” fiatalember lenne, - na de így. Távolabb is a fal mellett ott ültek feküdtek a csövesek, arcukat eltakarta a kosz, a haj a szőr és a ruha. Arc és lélek nélkül hevertek itt-ott, jobbra-balra.

Miközben Kavasz az apjával beszélt, aki sűrű szipogás közben az elbutult emberek jellegzetes összefolyó beszédével válaszolt, én sok mindenen elgondolkodtam.

Többek között, éppen azon ellentmondáson, hogy egy szép, egészséges szóval kiváló testi adottságú ember, lelkileg, szellemileg ennyire le tud épülni. Vagy talán a testi állapot (szépség, egészség) csak az adottságok egyik fele? Van akinek szép, egészséges testet, de betegeskedő lelket, vagy hiányos észt, vagy éppen acsarkodó, netán önkínzó jellemet adott a sors? Akkor mégsem igaz, hogy az ép test feltétlen ép lelket hoz magával. Hogy kerültek ezek az emberek ide? Netán a családi, társadalmi körülmények taposták meg őket? Nem értem, hogy egy jó külsejű egészséges ember miért nem él a lehetőségeivel? Nem értem, hogy az emberek miért nem akarnak egészségesek, boldogok, sikeresek, lenni? Mert lehet, hogy maguknak is hazudva azt hangoztatják: igen boldog, egészséges, sikeres akarok lenni. De mégis másképp viselkednek, vagyis akkor mégsem ezt akarják igazán. Hozzátéve, hogy az igazi sikerre gondolok, mikor a sikert nem rontja le mások kára, mások gyűlölete.

Ezután pedig arra gondoltam, hogy én soha nem akarok így élni, ennyire lealacsonyodni. Ez undorító, erre a szintre soha nem szabad lesüllyedni. Ugyanis akkoriban erősen motoszkált bennem a gondolat, hogy a csavargó életmód segít felejteni. Elfelejteni, hogy milyen csapdahelyzetbe kerültem. Mindennap át kell élnem a másik énem szenvedéseit. Ha már nem tudok és talán nem is akarok szabadulni csapda-helyzetemből, akkor legalább, enyhítek rajta. Lehet, hogy csak arról van szó, hogy a csavargó élet a nekem való, ezt érdemlem. Rendben van, de soha nem leszek sem piás, sem drogos, soha nem megyek le a sárba. Továbbá soha nem leszek ártó, kártékony bűnöző sem. Viszont most mennem kell innen, mert mindjárt elhányom magam, - gondoltam, de hangosan ezt mondtam: - Most már menjünk, dolgom van.

Erre foghíjas banya, aki egyébként nem is volt öreg hangosan felnevetett: Nézd, már csak a fiúcska menni készül.

Kavasz azonban gyorsan átkarolta a vállam, és visszaszólt: - Dehogy készül menni, igaz Rudi, mi még maradunk. 

Rossz érzés fogott el, mintha valami hátsó szándékuk lenne. Lázasan forgott az agyam aztán megszólaltam: - Csak kiugrok egy kanna borért, aztán visszajövők.

Kavasz rögtön megkérdezte:  - Van lovéd? Akkor hadd nézzem, virítsd. Elővettem egy ezrest meg ötszáz körül apróban, és azt hadartam: - Itt van zsé, kiszaladok a boltba, hozok egy kanna bort.

Közben Kavasz elengedte a vállam, én pedig elkezdetem rohanni kifelé. Közben vissza-kiabáltam: - Mindjárt jövök, hozom a bort.  

Kavasz azonban nem hitte el, utánam futott: - Állj meg kölyök, állj meg nem bántalak.

Eszem ágában sem volt megállni, szerencsére Kavasz nem ért utol, amúgy egy kicsit sántított. Messziről még hallottam a hangját: - Állj meg rohadék!

Ez a kis kaland valójában elég erősen meghatározta életem, vagyis Sarkadi Rudi életét, mert amit a csövi tanyán megfogadtam azt be is tartottam. 

- De hát a másik életem Tóth Rudi testében élt életem sem volt kevésbé fontos. Sőt ez bizonyos szempontból különlegesebb élet volt, mint például Sarkadi Rudi élete. Bár szerintem minden élet különleges. De nézzük mit éltem át, Tóth Rudi testében. Olyan szenvedésben volt részem, amit egy átlagos egészséges ember nehezen tud elképzelni. Én is, aki egyfelől éltem az átlagos ember életét, és éltem a béna ember életét is, sokat gondolkodtam azon, hogy milyen fura az ember.  Mennyire fel tud fújni minden kisebb problémát. Számomra megdöbbentő volt, hogy a két Rudi, pedig mindkettő én voltam, mennyire másképp gondolkodik az életről. Az egyiknek, amúgy teljesen érthetően, pl. komoly problémát jelentett, ha mondjuk átverte a zöldséges, vagy ha valaki megkarcolta a család autóját, vagy ha valaki leszólta, és még sorolhatnám. A másik pedig azzal küzdött, hogy a percek szenvedéseit csökkentse. A béna Rudi annak is örült, ha volt egy kellemes fél órája. Vagy annak, ha két milliméterre meg tudta biccenteni a fejét. Érdekes módon az egészséges Rudi, vagyis ez a Rudi Lapika aki előtted áll, alig örült többet és szenved kevesebbet mint a beteg Rudi.

Sokat gondolkodtam erről és arra jöttem rá, hogy végül is van az emberben, minden emberben (és talán az állatokban is) egy boldogság-kiegyenlítő rendszer.  Amelyik, ha nem is teljesen, de nagyjából kiegyenlíti a szenvedést, illetve az élvezetet, amit a környezet ad. Szóval a jót is meg lehet szokni, és a rosszat is. Beáll az átlagos boldogságszint és az ahhoz képest való pozitív, vagy negatív elmozdulásokat méri a boldogságérzet. Buddha hercegként elégedetlen volt, csavargóként viszont sokszor került boldog állapotba, főleg a felismerés okozott neki örömöt. 

Nem akarok frázisokba belemenni, mert a kritikának, a bánatnak is megvan a maga pozitív szerepe, de azért kimondható; az ember, egy fura lény. 

Elnézést megint elkalandoztam, visszatérek a konkrét történésekre.

    A kórházban töltött hetek volt életem legrosszabb időszaka, persze a baleset utáni komás állapot után.

Ahogy a baleset után bénán, de ép ésszel feküdtem a kórházban, két témán járt az agyam.

Az egyik tulajdonképpen az volt, hogyan viseljem el ezt a borzalmas állapotot.

Mert energiám döntően arra kellett fordítanom, hogy elviseljem ama sokféle elkeseredést, ami az idő nagyobb részében rám tört, sőt fogva tartott.

Kicsit józanabb perceimben, óráimban azon gondolkodtam, hogyan lehet ezen a helyzeten enyhíteni.

Más józanabb perceimben, óráimban pedig a kommunikáción gondolkodtam. Azon, hogyan tudnám megértetni magam a többekkel. Azért is, hogy az alapvető szükségleteimet közöljem,……. közöljem, mi lenne jobb nekem, mi enyhítené a szenvedésem.  És egyáltalán az alapvető gondolataim. 

Kezdetben csak ezen a kettőn gondolkodtam, kicsit később jobb helyzetben már a tanulásomon, a szórakozásomon is tudtam gondolkodni.  Na meg a különleges helyzetemnél fogva saját különleges képességeimet is fejlesztettem. És a családom sorsán, meg a világ sorsán is többet tudtam a gondolkodni, mint egy állandóan ügyködő, dolgozó átlagos ember.

De ne szaladjunk előre, eleinte a kórházban csak a szenvedéseimmel és azok enyhítésével voltam elfoglalva, és azzal, hogy hallgassam a körülöttem zajló beszélgetéseket. Szóval elkezdtem azon gondolkodni, hogy a lelki vívódásim, a lelki fájdalmaim mivel, hogyan tudnám enyhíteni.

Küzdöttem, kerestem, valahonnan emlékeztem ezekre a sorokra, de az is lehet, hogy én találtam ki:  „A kesergést, sérelmet ne dédelgesd,  először is fejleszd ki  a pihentető elterelő  elfoglaltságod. Legyen hobbid, amely segít elfelejteni fájó gondolatod. Ha eme hobbi másoknak is hasznos, az szuper, ha ez a munkádhoz kapcsolódik, akkor hiper-szuper,  de ha nem ártalmas, akkor is jó és szükséges. Mozogj, ténykedj, alkoss.”

Szóval elhatároztam, hogy megpróbálok egy testi-lelki tevékenységi tervet összeállítani. Pl. hogy testileg, mozgásilag hova akarok eljutni, és ehhez milyen gyakorlatok szükségesek. Legyen első cél ajkaim mozgatása, az akaratlagos pislogás, az ujjaim mozdítása, és a fejem, illetve a nyakam mozdítása.

Talán az is segít, ha kikapcsolom, az elmém egyfajta meditációs állapotba kerülök. Mindjárt ki is próbáltam, egy darabig sikerült is. Aztán arra gondoltam, az is vigaszt nyújthat, ha egy pozitív dologra gondolok. Vagy…..

Aznap éppen itt jártam gondolataimban, amikor Judit és Jocó beléptek a szobámba.

Judit és Jocó mindennap bejött, ezek voltak a vigasz órái, annak ellenére, hogy nem tudtam kommunikálni velük és annak ellenére, hogy ők is boldogtalanok voltak.

De nekem már beszélgetésük hallgatása is élmény volt.

A beszélgetésükből kiderült, hogy a lezuhanásom kapcsán nyomozás indult.

Jocó hangjára lettem figyelmes:

- Csak napok kérdése, és kiderítik, hogy Rudi a repágyról esett le, aztán azt, hogy kinek a műve. Az enyém,… jogosan vetnek börtönbe, megérdemlem.

- Nem napok kérdése, mert már a Mátyás gyerekek elmondták a rendőrségnek. Csak a rendőrség nem hisz nekik, repágy létezését senki nem hiszi el. A repágyat csak a Mátyás gyerekek látták, mert sikerült észrevétlenül hazasuhanni, de ezt te is tudod.  Annyira hihetetlen ez a repágy sztori, hogy senki nem hisz a gyerekeknek. Mindenki azt hiszi, hogy Rudit a gyerekek engedték be, az ő segítségükkel osont a gyerekszobába. És aztán vagánykodott, kihajolt és kizuhant. Ettől függetlenül az alpolgármester háztáján áll a bál, mert… - mondta Judit és mondta volna tovább is, ha Jocó nem vág közbe:

- Na állj csak meg, egyáltalán honnan tudod mindezt?

- Már mondtam, hogy a Mátyás Marcival szoktam beszélgetni telefonon, ha nem lennél ennyire magadba fordulva, ekkor emlékeznél, hogy ezt már el akartam mondani. A lényeg, hogy összevesztek, a gyerekek számon kérték az apjukat, hogy miért nem beszélt nekik a féltestvérükről. Eltávolodtak egymástól, a fösvénységgel festett díszlet összeomlott.

- De a zsarolhatóságunk erősödött, mert azt kiderítették, hogy Rudi hozzánk járt vendégségbe, és azt is, hogy innen indult aznap este. Rudi nővére, Margó mondta el a rendőröknek, aztán meg az alpolgármester embereinek. Az utcán el is kapott az alpolgármester egyik embere és befenyegetett, hogyha nem adom el a házat, feljelentenek kiskorúak veszélyeztetése miatt, persze az árat ők állapítják meg. Téged is el akarnak venni tőlem.

- Erről meg én nem tudtam – mondta meglepődve Judit

- Az utcán történt, nem kötöttem az orrodra, de mindegy, előbb-utóbb kiderül. Szóval mennünk kell, de talán megkapjuk a valódi piaci érték negyedét, talán egy kisebb panel-lakásra elég lesz.

- És mi lesz a repággyal?

- Megy a levesbe, mint annyi újítás itt Magyarországon.

- És ha odaadnánk az informatikus haverodnak?

- Igen talán azt megpróbálhatjuk.

Az örömöm a beszélgetés közben átalakult az üröm keserűségébe.  Ráadásul én nemcsak áldozat vagyok, ügyetlenségem miatt, okozó is.

Ez a beszélgetés még egy lépcsővel mélyebbre lökte a lelkem, bár az amúgy is a sötét dohos pincében volt.

A legizgalmasabb legváltozatosabb sors is elbújhat a lélek az érzések csapongásai hullámzásai, rejtélyes kanyargásai mögött.  A legkalandosabb élet dolgai elbújhatnak a lélek zugaiban megbúvó, néha a felszínre törő rejtelmei mögött.

- Lapika elcsendesedett, majd megszólalt – mennem kell a másik életembe.

- És jelenleg mit csinálsz a másik életedbe – kérdeztem.

Ahhoz, hogy megértsd a jelent, meg kell érteni a múltat. Nem akarom összezavarni az eseményeket, nemsokára már úgy is ezekbe az évekbe érünk.

     19. fejezet.

Folytatódtak a rendőrségi kihallgatások.

A jelenben (pár héttel később)

Persze megjött a következő idézés.

Bevallom mindig rendkívül ideges, zavart érzelmileg és tudatilag is ködös állapotban mentem ezekre a kihallgatásokra.

Lapikával továbbra is, ha nem is három, de kettő lépés távolságot tartottam. Illetve tartottunk, egymáshoz képest.

A nyomozónő továbbra is szigorú lekezelő volt, nem haragudtam ez volt a szakmája, és nő volt. Nyilván sok erőszakos férfival és kihasznált nővel volt dolga.

De azért láttam rajta, hogy anyósom feljelentése neki sem tetszik:

- Szóval mit tud nekünk mondani? – Mátyás úr, kérdezte szigorúan.

- Semmit sem tudok, bekövetkezett a legnagyobb tragédia, számomra a legnagyobb, ezek után nincs mit mondani.

Pedig azt ajánlom, hogy lépjen be az igazság kapuján.  Lépjen be és valljon. Vagy úgy lépjen be, hogy védekezik.  Valamit csináljon, mert ha ebbe a zavaros állapotba marad, akkor biztosan börtönbe kerül.

Mondja el végre, mi az igazság.

Én pedig azt gondoltam magamban: „Elmondanám, de magam sem tudom mi az igazság.  Melyik oldalát mondjam el az igazságnak? Azt az oldalát, hogy hibás, tehát bűnös vagyok? Vagy azt, hogy nem akartam rosszat? Inkább meg sem szólaltam.”

Na jól van – mondta  feddően a nyomozónő, majd folytatta:

Akkor felolvasok részleteket anyósa, özvegy Veresné vallomásából:

„Mátyás Mártont a vejemet én egy felelőtlen, egyben lelketlen kegyetlen embernek ismertem. Szerintem pedofil és pszichopata hajlamai vannak. Nemegyszer találtam a gyermek, két-három éves kislányával félreérthető helyzetben. Bizonyítani nem tudom, de láttam és éreztem. A vejem pelenkázásra hivatkozott én azonban láttam bizonyos arckifejezéseket, mozdulatokat. De elismerem, nem tudom bizonyítani.

Azzal is vádolom a vejemet, Mátyás Mártont, hogy a jelezett napon órában direkt készakarva gyújtotta fel a hétvégi házunkat, melynek során az felrobbant a nyolc éves Orsolya  nevű unokámmal együtt.  A kislányt, a lányát nem direkt ölte meg, valójában engem akart megölni, de ezt nem tudom bizonyítani. Ha az akaratlagos emberölést nem is tudom bizonyítani, a gondatlanságból elkövetett gyermekölés nem kétséges. A mostani vád a kiskorúval szembeni nemi erőszak vádja engem nem lepett meg. Az ügyek összeilleszkednek. Az nem lehet véletlen, ha egy emberrel szemben több bűncselekmény gyanúja felmerül.

Nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél. Én meg hozzáteszem; ha erősen zörög a haraszt, akkor valószínűleg fúj a szél.” 

Na hát ez a lényeg – fejezte be a nyomozónő a felolvasást és hozzátette – ráadásul  újra kihallgattam Dobos Nóra kiskorút aki továbbra is az állítja, hogy maga megerőszakolta. Szóval Mátyás úr, mit mond minderre.  Érti már Mátyás úr, hogy milyen komoly vádakkal áll szemben? – kérdezte a nyomozónő.

- Ez így nem igaz - mondtam hebegve, bizonytalanul, aztán akadozva folytattam:

- Nézze, én beismerem, hogy óriási hibát követtem el annál a tűzesetnél. De nem szándékosan, bár nyilván tudatomnál voltam, tehát ha úgy vesszük, akkor,…..  Ami pedig a pedofíliát és a többi vádat illeti, természetesen nem igazak.

- És tudja valamivel bizonyítani, hogy nem igaz?

- Konkrétan semmivel – mondtam zavartan – ketten voltunk. Az hogy a kislányommal én a pelenkázáson kívül bármit csináltam volna, azért ezt hallani is nagyon megalázó.

- Anyósa ezzel mégis már korábban is vádolta.

- Igen tudom, de ha van egy rosszindulatú, nem teljesen normális ember, aki badarságokat beszél, azt hogyan lehet megcáfolni? A feleségem soha nem vádolt ilyesmivel, pedig nyilván jobban ismert, mint az anyósom.

-  A felesége nem vádolta, de nem is nagyon védte meg. Ő is csak hallgatott leginkább.

- Elismerem, hogy a tragédia az a trauma, ami minket ért, az mindkettőnket padlóra tett. Azt is elismerem, hogy jogosan gyűlöl, mert óriási hibát követtem el. Borzalmas hibát, érti, ……  büntetést érdemelek.

- Hát Mátyás úr, ez a védekezés kevés lesz. Ezt az ügyet így át kell adnom az ügyészségnek, akik valószínűleg bíróságra viszik az ügyet.

Még egy körben kihallgatok mindenkit, de ha nem változik a helyzet, akkor ebből bírósági ügy lesz. Valószínűleg büntetőper lesz. Remélem, már van ügyvédje. Majd értesítjük, most hazamehet, de a bűnügyi felügyelet fennáll.

Csak másnap mondtam el Lapikának nagyjából mi történt a rendőrségen, csak azért mert rákérdezett.

Lapika szemmel láthatóan kétségbe esett:

- Miért nem védekezel? - így tényleg börtönbe kerülsz, ……. pedig te egy jó ember vagy

- Ezek szerint mégsem vagyok elég jó ember.

- Ha szembenéznél a valóságos múlttal, akkor talán elkergethetnéd a szellemeidet. Elkergetnéd a szellemeidet, és kimászhatnál ebből a csávából. Nekünk, jó embereknek kötelességünk küzdeni,……. ha mi is feladjuk, akkor csak a rosszak maradnak.

   Lapika szavai megint felidézték bennem a mosolygó kislány alakját, mely csak látszólag volt kedves, bennem egyfajta hideg fájdalmat, félelmet, lelkifurdalást váltott ki. Minden emlékezés számomra fájdalmas, ezért próbálom felejteni, hanyagolni a témát. Még ezeket a gondolatokat sem mondhatom el – gondoltam, de hangosan ezt válaszoltam:

- A jók védelmében talán érdemes lenne küzdeni, de ha jók egy reménytelen keserves harcban elvesznek, akkor az egész értelmetlenné válik. Akkor győzzenek a rosszak és éljenek a maguk közegében „boldogan”. Amúgy nekem nincsenek szellemeim – mondtam, de mertem az ablakra nézni, mert éreztem a mosolygós kislány kívülről bámul.  Később, este azért kiosontam az öreg gesztenyefához, felnéztem rá, de csak egy sötét árnyat láttam, talán ő, talán nem, de azért megsimogattam a fa kérges, de jóságos törzsét.

  Mintha mi sem történt volna, aznap este megint betelepedett Lapika a fotelébe. Arra gondoltam, hogy ez a bosszantó makacság a másik oldalon egy kedves melengető gesztus. Mert elég viccesen hangzik, hogy egy idős ember, egy másik idős embernek úgy mesél, mintha egy gyereknek mondana esti mesét.

Mintha mi sem történt volna, aznap este megint betelepedett Lapika a fotelébe. Arra gondoltam, hogy ez a bosszantó makacság a másik oldalon egy kedves melengető gesztus. Mert elég viccesen hangzik, hogy egy idős ember, egy másik idős embernek úgy mesél, mintha egy gyereknek mondana esti mesét.

      20. fejezet

   A hosszú életáldozat.

39  évvel ezelőtt (párhuzamos világ).

- Ez a fejezet arról szól, hogy Rudi gyakorlatilag ki lett rakva a kórházból – kezdte a történetét Lapika, majd folytatta:

- De a másik Rudiról, Sarkadi Rudiról sem lehet elfeledkezni. Én, mint Sarkadi Rudi még több hét után sem tudtam belenyugodni a helyzetembe. Egyáltalán bele lehet ebbe nyugodni?

Alig vártam, hogy meglátogasson a kedves idős hölgy, akit már említettem. Aki megszólított az iskola előtt, aki hetente, de kéthetente mindenképpen süteményeket hozott. Akivel cukrászdába jártam és jókat beszélgettem.

Aki a pótnagymamám, vagy talán az igazi nagymamám volt, Érdekes módon ő azon kivételek közé tartozott, akivel jól elvoltam, szinte barátok, de mindenképpen lelki rokonok voltunk. Végül is tőle kértem tanácsot, a parkban sétáltunk, majd egy padra telepedtünk.

- Én hiszek neked – mondta miután meghallgatta a másik életemről szóló történetet – aztán folytatta:

- Azt gondolom, hogy életünknek vannak, olyan sors-útjai vannak olyan életszakaszok, élethelyzetek, amelyeket meg tudunk változtatni, és vannak olyanok, amelyeken nem nagyon tudunk változtatni, a sors elkap sodor magával, szinte semmit sem tehetünk.  Én úgy veszem ki, hogy te most egy ilyen sodrásba kerültél. De ha belegondolsz akkor az egyfajta hőstett, ha az ember belekerül egy nehéz helyzetbe és abból megpróbál tisztességgel kievickélni. De az is hőstett, ha ez nem sikerül neki, és csak tisztességgel elviseli, végigéli a nehéz helyzetet. Akkor is hőstett, ha erről szinte senki sem tud, ha ezt magányosan, sőt mások által lenézve teszi.

- Mi az, hogy hőstett, és mi az, hogy tisztesség? – kérdeztem kissé gúnyosan.

- Ezek szavak fogalmak. Ezek csak arra valók, hogy a jó embereket boldoggá tehetik. Olyan érzéseket adnak, amelyek a nehéz helyzeteket segítenek elviselni, megkönnyítik, megszépítik az életet – fejezte be tanácsát a nagymamám.

Nyilvánvalóan nem volt ez csodatevő-tanács, de arra ráébresztett, hogy számomra nincs más megoldás, mint a helyzetem tisztességes elviselése – itt elhallgatott Lapika, aztán kisebb csend után, folytatta:

- De nézzük a másik Rudi életét. A másik Rudi testében bénán feküdtem az ágyban, nem órákig, nem napokig, de hónapokig, évekig.

„Nem tudok mit tenni, szenvedve élek, hiszen ebben az állapotban még öngyilkos sem tudok lenni” – ez volt a leggyakoribb gondolatom.

Én szerettem volna meghalni, de lehet, hogyha kezembe adtak volna egy éles borotvát és mozogni is tudtam volna, nem mertem volna használni.

Az öngyilkosság gondolata nemcsak a dán királyfit foglalkoztatta. 

Azért beszélek ilyen sokat erről a béna, tehetetlen állapotról mert ez nemcsak rendkívül tragikus, de lelkileg felettébb megrángat, és elviselés óriási hősiességet igényel. Tulajdonképpen a szenvedőnek lelkileg kalandosabb élete van, mint egy kalandornak, vagy mint egy háborúkban parancsoló hadvezérnek. Tulajdonképpen szinte percenként kell leküzdeni az újra és újra létrejövő, feléledő testi-lelki szenvedést. Akár tíz percenként is rátörhet az emberre a depresszió, ez elkeseredés, és ezzel valahogy meg kell küzdeni. Ez egy állandó küzdelem, ami az átlagos embert inkább elriaszt, tudni se akar róla. Pedig bármikor őt is, mindenkit utolérhet ez az állapot, ha meg is ússza, a megismerése is megértőbbé teszi a lelket.

Szép lassan sokasodtak a megküzdés módszerei, az elhárítás fegyver-rendszere.

Arra gyorsan rájöttem, hogy a „gondolat elterelés, a másra gondolás” egy jó módszer, de persze nem elég.

„Keresd a nap, a perc örömeit” – erre az okosságra is hamar rájöttem, kerestem is ahogy tudtam. Ahogy tudtam, de sokszor nem sikerült.

Jobb híján elkezdetem szinte kúraszerűen reménykedni, azt mondogattam magamba: lesz ez még jobb is, nemsokára minden a régi lesz.

Tudtam, hogy a remény megcsalhat, de tünetileg  rövid távon mégis enyhülést adhat. Olyasmi, mint az alkohol, mint drog, mely később megkéri az enyhülés árát, de ha éppen nincs semmid, akkor valamihez nyúlni kell. 

Szóval a remény, ez a furcsa szer, az illúzió testvére, melynek szintén van módja, mértéke, mely mértéket átlépve nagy eséllyel csalódás ér.

Néha, időnként, rövid időre, átmenetileg pedig sikerült a közömbös lezser felfogást „nem érdekel, miért kellene szenvednem” mint köpenyt magamra venni. De általában néhány óra múlva a gyötrődésem, lelkiismeret-furdalásom lefújta rólam a lezserség köpönyegét.

Judit és Jocó látogatása azonban mindig a nap öröme volt.

Hiába jöttek kétnaponta számomra a látogatásuk mindig a boldogság  ideje volt.

Nem sokkal utánuk a doki is bejött és megszólalt:

- Sajnos nincs jó hírem, a beteg Marci állapota nem javul abban a mértékben, ami reményre adna okot. Nem tagadom, van némi halvány javulás, de összességében és több orvos is megnézte, az a véleményünk, sőt ez diagnózis, hogy ez az állapot hosszabb ideig elhúzódik, talán évekig aztán valószínűleg egy romlás következik be. Szóval szerintünk, szerintem is, a nagy kockázat, a beteg stabilan szenvedő állapota miatt, fogalmazzunk úgy, hogy fölösleges életbe tartatni.

- Hát akkor talán öljük meg – szolt reszkető hangon Judit.

- Az aktív eutanáziát tiltja a jog, de a passzív eutanázia engedélyezett. Ez például ebben az esetben, azt jelenti, hogy befejeződik a mesterséges táplálás, miáltal a beteg éhen-szomjan hal. Persze a szenvedését különböző szerekkel enyhítjük. Valószínűleg a halál folyamata kevés szenvedéssel jár.

- Valószínű? Ez akkor is gyilkosság, és az sincs kizárva, hogy javulhat az állapota. Ezt nem engedjük ugye apus – nézett  Jocóra Judit.

- Hát igen erről sem tudhatunk biztosat, még nem tart ott az orvostudomány – válaszolt az orvos, majd rövid szünet után folytatta:

- Nézzék, őszinte leszek, a mai magyar egészségügyi helyzetben az állam nem tudja az ilyen betegeket rendesen ellátni. Ha itt marad a kórházban, akkor nagy valószínűséggel valamilyen fertőzésben, vagy gondozási elégtelenség által meghal….., de amíg él addig is fokozódnak a szenvedései.  Legalábbis a statisztikai adatok ezt valószínűsítik. Nem azért mert gonoszok vagyunk, hanem mert ennyi a kapacitásunk. Tehát ha elviselhető létezést akarnak neki biztosítani, akkor otthon ápolják. Ha erre képesek. Én elintézem, hogy államilag dotált szerek eszközöket kapjanak a mesterséges tápláláshoz. De ha ezeket fél áron kapják, akkor is meglehetősen drágák. És arra is fel kell készülni, hogy szinte egész-napos ápolást igényel a beteg. Az otthonápolás egy évekig tartó áldozat, amelyben az ápoló életét szinte teljesen az ápolt gondozásához kell igazítania. Mindezt jó, ha tudják.

Nézzék, most magukra hagyom magukat, hogy jó döntést tudjanak hozni. Amit el kell dönteni, marad a kórházba és a kapacitásunkból telően látjuk el, idézőjelben, vagy passzív eutanáziát végzünk, vagy hazaviszik, vállalják az otthonápolást.

Elindult kifele, de az ajtóból még visszafordult:

- Kérem, azt is vegyék számításba, ha életbe is tartják, számítsanak arra, hogy legfeljebb még 10 évig él. Ugyanis ez az állapot, ez a mozdulatlanság, ez a mesterséges táplálás azért felőröli a szervezetet. Sok minden gyengülhet, hiszen tudjuk milyen bonyolult struktúra-halmaz az ember.  Valamelyik szerve, vagy talán az immunrendszere, biztosan a kritikus szint alá gyengül

Ha nagyon nagy szerencséjük van, akkor legfeljebb 20 év élet. De azt se felejtsék el hogy,….. milyen élet? Minden héten tegyék fel a kérdést: ez még életnek nevezhető élet? És ezt is: Ő mit akarna, ha képes lenne értelmesen beszélni?

Akkor gondolkodjanak, húsz perc múlva visszajövök.

Ahogy kilépet az ajtón, Judit szólalt meg:

-  Nincs itt min gondolkodni, egyértelmű, hogy hazavisszük, otthon ápoljuk.

- Persze, de azért a rágjuk át. Például mi van a családjával?

- Nagyon jól tudod, hogy azok nem segítenek. Ők szinte biztos, hogy a passzív eutanáziát választják.

- Akkor meghatalmazást kell kérni tőlük az ápolásra.

És akkor visszük a beteget a másfél szobás lakótelepi lakásunkba? Mert tudod, hogy a kis házból való kikergetésünk már végleges.  A polgármesteri hivatal, vagyis alpolgármester és a főépítész beperelt minket, mindenféle rendelettel indokolva. Megmondta az ügyvéd, hogyha ugrálunk, akkor még rosszabbul járunk, akkor valószínűleg bevetik ellenünk, hogy Rudi a mi biztatásunkra zaklatta a gyerekeket és még azt is ránk verik, hogy ez a beleset a mi hibánk. És ebben sajnos van is némi igazságuk.

- Vagyis kénytelenek vagyunk a kicsesző, zsaroló, fél-árat elfogadni.

- Kénytelenek vagyunk, ha nem akarunk utcára kerülni. Ezért tudjuk megvenni a kinézet másfél szobás lakótelepi lakást.

- Pontosan, de akkor is így szegényen is tegyük meg, muszáj, nincs más választásunk.

Itt, ha tudtam volna, rájuk ordítok: „Ne tegyétek, hagyjatok meghalni, csakis én vagyok a hibás!” Üvöltöttem volna, könyörögtem volna, de nem tudtam.

Aztán bejött az orvos, és csak annyit mondott neki Jocó:

- Vállaljuk az otthonápolást, csak kérünk két hetet, amíg mindent elintézünk.

- Jól van – mondta a doki majd folytatta - segítek maguknak. Segítek, hogy addig beteg rendesen el legyen látva, és segítek, hogy az otthonápolás sikerüljön.

- „Ez egy rendes doki, de inkább ne lenne ennyire rendes” gondoltam. Majd ez a gondolat karmolta meg lelkem:  „Akkor hát döntöttek, feláldozzák értem az életük. Mert nemcsak gyors halállal lehet életet áldozni, de sok éves szenvedés bevállalásával is, és ez a súlyosabb áldozat”

- Lapika elhallgatott, ránéztünk az órára késő volt. – mennem kell a másik életembe, amúgy is nagyon álmos lettem.

- Átmész a másik életedbe, szerinted ez mennyire reális? – kérdeztem.

Lapika fáradtan válaszolt: 

- Azt nem tudom, hogy mennyire reális, de valóságosan átélt mindennapos tapasztalás, hogy Itt elalszom, és a következő percben, nekem legalábbis egy semmi idő, Juditék lakásában ébredek bénán fekve.

   Az, hogy nekem naponta meg kellett küzdenem az életváltozás, a tudatváltás problémájával természetesen tovább bonyolította a helyzetemet. Azt nem mondanám, hogy rosszabb szenvedősebb lett az életem, inkább csak bonyolódott. Mert tulajdonképpen arról volt szó, hogy egy szenvedős és egy átlagos élet összekeveredett megoszlott két rokonlélek között. Tóth Rudi legalább életének felében, normális életet élhetett, Sarkadi Rudinak viszont szenvedős lett a fél élete. Persze gondolkodtam, hiszen kénytelen voltam, ennek a mechanizmusán is. De csak addig jutottam, hogy a párhuzamos életek, illetve a párhuzamos világok elválasztó „falán” melyekből ide-oda járogatok, valamiféle hiba van.

Egy olyan helyzetbe kerültem be, ami ritkán fordul elő a világmindenségben, de azért előfordul. 

Minden reggel meg kellett küzdenem a csalódás kínjával, és az egyéb testi-lelki fájdalmakkal.

Ilyenkor szoktam, valamilyen rövid kis szöveget, kitalálni és magamban ismételgetni. Én förtelménynek, nem költeménynek hívom ezeket.

Aznap ezt eszeltem ki, és mondogattam.

Választhatsz porszem, mosolyogva bambán szenvedsz,

magadnak magyarázva, miért jó, ez a rossz,

vagy magadat is hergelve szenvedsz, dühösen félve, elkeseredve.

Az előzőnél talán mosolyod kicsit mérsékeli kínod,

de vigyázz, így észrevétlen lesz belőled,

mindent tűrő, semmi nagyot nem tevő teve,

egy hangya, egy birka, a nyáj tagja,

és utódaid, örökké  csak szenvedve legelnek. – fejezte be a mondandóját Lapika, majd fáradtan átbotorkált a szobájába.