Ön ember? 

Ön ember?

Ezek az események a 2048-49-s években történtek.  Én pedig 2051. évben írtam le,- ez az oka, hogy múlt időben fogalmazok.

Ezekben az években egy irodába jártam takarítani, persze ebben az irodában sem emberek, hanem gépek, cél-robotok, automata irodagépek dolgoztak. És persze a takarítók sem emberek, hanem cél-robotok, automaták voltak.  Általában rengeteg robot, cél-automata működött, dolgozott a világban, de mindez inkább unalmas és bosszantó volt, mintsem érdekes és romantikus.

A világ nem a gyors összeomlást választotta, hanem a lassú sorvadást. Ami azt jelenti, hogy voltak ugyan kisebb-nagyobb válságok háborúk, kisebb katasztrófák, de nagy összeomlás nem volt. Ellenben érezhető és a figyelmesek számára látható is volt egy fokozatos leépülés. Hol ez, hol az, hol amaz "dolog" lett egy kicsit nehezebben elérhető, kevesebb, hiányosabb. "Dolog" alatt értem, többek között a munkalehetőséget, a művelődési lehetőséget, a szórakozási lehetőséget, vagy akár az árukínálatot.  De leginkább az  emberi  kapcsolatok minősége romlott. 

Akkoriban, sőt már évek óta a világ népessége mérhetően csökkent. Ennek ellenére a nagyhatalmak közötti állandó hidegháború megmaradt, és a helyi háborúk sem csökkentek. 

A társadalmi fejlődés teljesen leállt, sőt lényegében visszafele lépdelt. Inkább úgy lehetne fogalmazni, hogy a demokratizálódás már gyerekkoromban leállt, azóta csökkent, de ezekben az években egy újfajta demokrácia-leépítés zajlott. Manipuláció és a lélekalakítás általi leépítés.

Lényegében összességében a technikai fejlődés is stagnált, leszámítva egyes szakágakat, de azok hasznos felhasználása is kétségesnek látszott. Mintha az emberekből kifogytak volna az ősi ösztönök; az élni akarási, a fejlődési, a szaporodási ösztönök.  

Visszatérve, akkoriban szinte minden robot cél-automata, nagyjából hatvan centi széles, másfél méter magas guruló fémhasáb volt, felül helyezkedett el az irányító rész, a klaviatúra -  általában néhány mondatos, (úgy ötven szavas parancs megértését) kommunikációra futotta az „intelligenciájukból. Néhány általános mondatot mindegyik ismert, és az adott cél-automata értett még  olyan mondatokat, (nagyjából ötven mondatra, utasításra, kérdésre tudott variációsan reagálni), ami a speciális munkájához kapcsolódott. Annyiban különböztek, hogy mindegyik elejéből, oldalából más karok, eszközöz fiókok jöttek elő, nyíltak ki.

Ezt a semleges uniformizált alakot egy emberjogi mozgalom harcolta ki, a fő indokuk az volt,, hogy a humanoid robotok kinézete viselkedése megtévesztő érzéseket kelthetnek az emberekben. A robot tehát legyen robot, ne hasonlítson az emberre. A hatalom persze gyorsan ráébredt, ez az uniformizált hasáb robot a hatalmi szempontból (engedelmes nép) sokkal előnyösebb, mint a sokszínűség.

Én, mint ember felügyeltem, irányítottam a takarítógépeket. Többek között, ha valamelyik elakadt, akkor megnéztem mi a baj, és megoldottam a problémát.  Döntően mindezt otthonról, (home-office) végeztem.  Nagyon kevés esetben kellett személyesen is odamennem, általában otthonról is meg lehetett oldani a problémát.

Tulajdonképpen az én munkámat is lehetett volna gépesíteni, de mi van, ha a felügyelő gép is elakad. Szóval elvileg a sor végén, vagy és a sor elején ott kell lenni az embernek.  De abban az időben 2048-ban már ezen is spóroltak a cégek, tehát egyre kevesebb embert alkalmaztak. Én őszintén szólva azt sem értettem, hogy miért spórolnak, vagyis miért halmozzák tovább a profitjukat. Azt sem értettem, hogy a dúsgazdagnak miért kell egymillió dolláros karóra, és még egy. Meg még két milliárd pénz a bankszámlán, csak úgy. Illetve értettem, mindez arról szólt: én mások felett állok. De mégsem értettem, mert ez, az én érzéseimtől távol állt.

Egyébként a készpénz is megszűnt.  Az oktatás 99%-ig online módon történt. Természetesen a vásárlás is online történt, már eltűntek a hagyományos „bemenős” üzletek. A kiszállítást, az önjáró teherszállítók, ill. a kiszállító automaták végezték. Ez persze azzal járt, hogy a kiszállított áruk nagyjából negyede mehetett a levesbe, a megrendelő számára alkalmatlan volt, - reklamálni sem lehetett, - de ez már be volt kalkulálva az árba.

A tömegközlekedés is automatizált volt.  Lehetőleg megpróbálták az embereket elkülöníteni egymástól mindenhol egyéni fülkék voltak kialakítva, - de az elkülönülést nem kellett az emberekre erőltetni, mert ez a különcködő szemlélet stílus a köztudat, illetve a kultúra része lett.

A munkavégzés 90%-ban home-office módon történt. Megjegyzem az online élet, oktatás, munka jó lett volna, csak jóval szerényebb arányban. Az arányok durva eltolódása okozta a problémákat.

 Szóval, egy csomó mindent nem értettem.  Nagyon kevés élő emberrel találkoztam és azokkal is alig beszélgettem. Nem azért mert én voltam ilyen pupák, hanem azért mert egyszerűen nem volt szokás beszélgetni. Nem volt illendő, nem volt divatos.  Néhányszor próbálkoztam a beszélgetéssel, tanács-kéréssel, de a ritka kivételektől (kevés kedves ember maradt) eltekintve, már a második szó után rám mordultak: Nem emlékszem, hogy ismernénk egymást, sietek, ha megengedi – vagy valami hasonló „kedvességgel”.  

Gyakran megesett, hogy ismerősök találkoztak, lett is volna mondanivalójuk, de elköszöntek, - akkor majd hívjál - aztán később telefonon SMS, email, chat, stb. formában mégis  létrejött valamiféle beszélgetés.

Persze azért voltak csevegő világbajnokok, önkéntes rekorderek, órákig egyfolytában, de ők is csak egy partnert preferáltak.

De visszatérve a cél-robotokra, ez egy rendkívül unalmas élet volt. Sokan úgy képzelik, hogy robotemberek, repülő autók mindenféle izgalmas kalandok lesznek a jövőben. Hát ez a jövő rendkívül unalmas volt.  Leginkább otthon voltak az emberek és onnan intéztek szinte mindent. Persze virtuálisan bárhova el lehetett menni. Voltak utazások is de azok sem voltak igaziak. Elmehettél pl. színházba, vagy étterembe, lokálba, de csak virtuálisan. Pontosabban, ha nem voltál milliárdos, akkor csak virtuálisan, mert a valóságot csak néhány szuper-gazdag ember tudta kifizetni.

Az átlagembernek meglehetősen egyhangú volt a valóságos élete.  A valóságos, mert a virtuális az informatikai eszközökből, képernyőkről özönlő információáradat egyre hangosabban, színesebben kavargott a térben és az emberi fejekben. Az emberek a valóságos életük helyett, vetített világban éltek, legalábbis szellemileg és érzelmileg. Csak kevesen tudták, hogy ez az egész, szinte minden egy nagy agymosó mechanizmus részei.  Vagyis a látszólag kaotikus valótlanságok, a virtuális kavalkád, azért meg van szerkesztve, tudatosan meghatározott irányba terelik a lakosságot.  A többséget nem is érdekelte, hogy manipulálhatják. De azon kevesek, akik tudták látták a hazugságokat, azok sem mentek sokra. Ahol tudták ott hangoztatták: Figyelem emberek, ez nem a valóság át vagyunk vágva.

Az emberek meghallgatták és aztán vállvonogatva tovább mentek.

Filozofikusan megállapíthatjuk: az illúzió mindig is nagyon fontos volt, időnként megelőzte a valóságot, pl. valóságos egészséget, de ebben a korban szinte teljesen felülírta. Ezt úgy kell érteni, hogy az emberek sokkal több időt, energiát fordítottak arra, hogy a szép, jó, kellemes, izgalmas vidám élet illúzióját keltsék, mint arra, hogy a valóságban kialakítsák a szép, jó, kellemes, vidám, érdekes életet.

Ez azért furcsa, mert azt várná az ember, hogy az idő haladásával, az értelem fejlődésével, a valóság, az igazság egyre inkább felváltja a hamis illúziót.  E helyett a valóságot, az igazságot kereső emberek aránya folyamatosan csökkent.

A hírek hamis közlése, kommentálása, a politikai propaganda volt az agymosó mechanizmus legfontosabb része.  Néha úgy éreztem magam mintha az Orwell által megírt világba élnék, legalábbis ami a kommunikációt illette.  Alap-jellegében sok mindenben hasonlított ez a világ az 1984 könyvben leírtakhoz, csak ez nem volt annyira kegyetlen, ebben a világban az uralkodók ritkán használtak erőszakot. Erőszak nélkül is totálisan irányítva voltak az emberek.  Sok eszköz volt, hivatalosan tiltották a drogot, de valójában soha annyian nem drogoztak, mint akkoriban.  Az emberek totális irányítás alatt álltak, hiszen az embereket nem is érdekelte, hogy irányítva vannak, - és lehetne annál teljesebb egy szolgaság, mint amikor valaki ellenkezés nélkül vállalja a szolgaságot.

Én is így éltem, ha néha mégis kimenetem a valóságos életbe, pl. az utcára, mindenhol ezekbe az unalmas automatákba ütköztem. És a mindenhonnan áradó reklámok, filmek, műsorok és nem utolsó sorban a hatalom propagandája villogott a szemembe és harsogott a fülembe.  A valóság és a látszatvilág, (hazugságvilág, a művilág, a virtuális világ) egyre távolabb került egymástól, és az emberek egyre szívesebben, egyre több időt töltöttek a nem valóságos világban.

Egyszer beteg lettem, és használtam a betegbiztosításom. Szerencsére akkor még tudtam használni, mert az igazoló kódokkal, számokkal, jelszavakkal, fityfenékkel már akkoriban is sok bajom volt. Nemcsak nekem, általában az embereknek.  Szóval beteg lettem, és azt gondoltam; na végre a kórházba találkozhatok orvosokkal nővérekkel, betegekkel, szóval emberekkel. 

Erre a betegbiztosító cég közölte, a neten üzente, ha bármit is akarok, akkor rendeljek online egy általános diagnosztikai készletet, és küldjem be az adatokat. Megtörtént, majd pár óra múlva jött a válasz, hogy küldenek a lakásomra, erre a betegségre speciálisan kifejlesztett gyógyító-automatát.  A használati utasításban minden benne lesz, de a biztonság kedvéért online is közlik. A lényeg, hogy másnap szállító automaták kihozták ezt a gyógyító automatát, - fémhasábot sok villogó fiókkal két automata karral, képernyővel. Hát orvosok, nővérkék és emberek helyett kaptam egy ilyen automatát. Más talán örült volna „nem kell kórházba menni, mások rigolyáit elviselni, de nekem még ebben a világban is társaságkedvelő vágyaim voltak.  Hát abban az időben ilyesmi dolgok voltak, nagyjából így éltünk.

Talán már említettem, hogy az automatizált működés nemhogy csökkentette volna  a hibák számát, de növelte. Az igaz, hogy adott működés közben az automata  kevesebbet téved. Viszont ha elromlik, akkor nem tudja önmagát korrigálni. A másik probléma hogy túl merev, vagyis mikor kisebb módosítás kellene a jó megoldáshoz, azt már az automata nem képes követni. És persze az is baj, hogy a  másik oldalon ott van (ott maradt) a tévedő ember. 

Itt volt pl. ez a gyógyító-automata, eset. Egyrészt a leírásban szereplő információk kb. harmadát nem tudtam használni, mert vagy én voltam hozzá hüle, vagy a gép volt rossz. Valamelyik, de a tudatlanság azt jelenti, hogy azt sem tudom pontosan, hogy mit nem tudok.

Ráadásul a kezelés alatt, betegségem miatt néhányszor rosszul lettem. Volt ugyan egy hiba-bejelentési cím, de nem sikerült reklamálni, pedig elég sokat kínlódtam a bejelentéssel. Végre kisebb kálvária után sikerült, majd napok múlva érkezett a „kitörölheted vele, semmire sem jó” elutasító panelválasz.

Tehát az automata gyógykezelés vonatkozásában nem (sem) tudtam reklamálni, nem tudtam tanácsot kérni, ennek ellenére szerencsére meggyógyultam, valahogy megoldódott az ügy.

Mindezt csak a példa kedvéért mondtam el, szinte minden ügyintézés során felmerültek hasonló jellegű problémák.  Hozzátéve, hogy ebben az időben már csak automata ügyintézés létezett. Az automata ügyintézés természetesen szinte mindig online ügyintézés volt.

Ritka kivételnek számított, ha az automata ügyintézés megoldotta, elintézte az adott problémát, legyen szó bármilyen jellegű problémáról. Mint mondtam; a cégek, ill. a hivatalok spórolás miatt már szinte nem is alkalmaztak élő munkaerőt.

Mindehhez hozzá kell tenni, hogy az automatizált ügyintézéssel és a készpénz nélküli, automatizált számlakezeléssel pénzkezeléssel, az emberek, mint ügyfelek rendkívül ki voltak szolgáltatva a szolgáltatóknak. Abban sem vagyok biztos, hogy több szolgáltatóról van szó, vagy ez a sok szolgáltatás (netes és nem netes állami, energetikai, stb.), valójában valahol összefolyt.  Az nyílt titok volt, hogy csak látszólag van verseny és szabad választás. Azt is tudta mindenki, hogy egyeztetve működnek. 

Az viszont egyértelmű tény volt, hogy ezek a szolgáltatók, legyenek azok államiak, vagy magáncégek szinte évente önkényesen változtatták a működésüket, emelhették a tarifákat, új tarifát vezethettek be, ügyfeleknek felmondhattak, és mindezt következmény nélkül megtehették, és meg is tették. Vagyis valójában a szolgáltató volt a főnök, és  a  "kiszolgált ügyfél" volt a szolga.  

Másfelől, mivel szinte mindig egyforma baromság-zagyvasággal találkoztam, (és mások is) felmerült bennem a gyanú: mindezt netán direkt ilyenre csinálják a cégek, és a hivatalok? Netán nem is akarnak jól működő ügyintézést? Mert az drága lenne? Mert a megalázott ügyfél jobb, mint a kritikus, érzékeny tevékeny ügyfél?

Szóval elkezdetem gyanakodni, szerintem nem alaptalanul.

Valahogy az emberek is elgépiesedtek. Este amikor lefeküdtem a csodás múltat, a gyerekkoromat idéztem fel. De valószínűleg idealizálva. Szóval ilyen egyszerű emlékeket idéztem fel: Este beszélget a család. Nyaral a család. Osztálykirándulás van. Egyáltalán iskolába járunk, nem távoktatás zajlik. Az utcán emberek sétálnak, beszélgetnek, méghozzá kedvesen.  Strandra megyünk. Színházba megyünk. Étterembe megyünk. És mindezt viszonylag derűsen, békésen, és a többi ember is ilyen.

És sok beszélgetés volt, élő személyes beszélgetés. Az emberek vendégségbe mentek egymáshoz, direkt beszélgetni akartak. Nem bulizni, nem játszani, csak beszélgetni.

Valójában gyerekkoromra ez már csak félig volt igaz.  Vagyis ez inkább álmodozás volt, mintsem emlékezés. – általában ezzel az óhajjal-sóhajjal csuktam be a szemem: miért ne élhetnénk így?

Ettől függetlenül el lettem volna, mint a befőtt, de akkor elkezdődött a kálváriám.

Egy átlagos napon jött egy átlagosnak látszó értesítés, hogy az egészségbiztosítási azonosító kódom lejár. Ha nem újítom, meg bevonásra kerül. Szoktak ilyen ijesztgető üzenetek jönni, de általában nem voltak komolyak. De ez komolyabbnak tűnt. És komolyabbnak tűnt valamelyik netes fórumról való kitiltásnál. Merthogy ez hetente fordult elő velem. Mivel az emberek online kommunikáltak, a neten éltek társasági életet, egyre több online kapcsolatban netes fúrómban vettek részt.

Az online szolgáltatók pedig egyre pofátlanabbak lettek, egyre jobban visszaéltek azzal, hogy az emberek ki vannak nekik szolgáltatva. Abban a tekintetben is, hogy gyerekkoromban még bement az ügyfél az ember-ügyintézőhöz és adott esetben, ha nem is vágta pofán, de az arcába mondta az igazságot. Szóval volt személyes felelősségre vonás. Manapság ilyen nincs. Általános lett a netes szolgáltatóknál a spicliskedésre alapuló letiltás, - direkt biztatták az embereket a besúgásra, és aztán bármilyen besúgás után, kivizsgálás nélkül törölték a szolgáltatást, vagyis kirúgták az ügyfelet. Valahogy, az online szolgáltatás pofátlansága és az automata ügyintézés pofátlansága összekapcsolódott. Ötvöződött technikailag is, de szemléletileg is. Ezek a tendenciák már gyerekkoromban elkezdődtek, de mostanra 2048-ra már nagyon durva formában terjedtek el.

De eddig valahogy elevickéltem, ha valahonnan letiltottak, akkor kerestem valami kiskaput, vagy egy másik fórumot, szolgáltatót. A romlás nem volt teljes, erre mondtam; összességében lassú süllyedésben volt a világ.

Visszatérve, az üzenet (újítsam meg a kódot) mellett ott volt a legalább háromoldalas apró betűvel írt tájékoztatás és szabályzat, és még ki tudja mi, mert ki olvassa ezeket végig.  Mert ha végigolvastad, akkor sem értetted a felét, és azt sem miért küldik és miért pont most küldik.  Ezeket szinte mindenki úgy vette, én mindenképpen, mint a hivatal fölösleges, piszkálódó „figyelünk, és cseszegetünk ám kisember” megnyilvánulását. Persze az ilyenek egy kicsit mindig megijesztettek, mert jelezték, hogy benne vagyok a nagy és általam kiismerhetetlen gépezetbe.  Most is ez volt az első reakcióm, de aztán inkább legyintettem, majdcsak lesz valami. Azért egy hét múlva mégis elővettem a levelet, azt nem tudtam meg belőle, hogy konkrétan mit kell tenni, de volt benne egy email cím ahol érdeklődni lehet, és arrébb egy telefonszám.  A telefont nem vették fel, három napig, napi két órán keresztül próbálkoztam, majd írtam egy SMS-t, de jött a visszajelzés, hogy nem lett elfogadva. Az email nagy nehezen működött, beleírtam, hogy igen megkaptam az értesítést, szeretnék intézkedni, mondják, meg mit kell tennem. Illetve leírtam, hogy nem működik, megadott telefonszám, adjanak egy másik elérhetőséget. Aztán vártam, de nem jött válasz, - kicsit zavart. Próbáltam elhessegetni a szorongásom, de azért ezek a függő lezáratlan ügyek olyanok, mint a köröm alá menő szálkák, amelyek elkezdenek gennyesedni.  Pár hét múlva, már szinte el is felejtettem, amikor megint jött a telefonra és a laptopra is egy értesítés, - hogy „mivel nem újítottam meg a kódot, az egészségügyi kártyám bevonásra került”.  Ez az értesítés is attól a hivataltól, MNEF BM nevűtől érkezett, mint az eredeti értesítés.

Na ez már keményen érintett, tudtam hogyha nincs kártya, akkor nyista állami egészségügyi ellátás, magánorvosra pedig nincs pénzem. Egyszerűen nem kapok semmilyen ellátást,- sem kórház, sem gyógyszer, sem háziorvos, sem labor, semmi sem lesz számomra elérhető.

Ami ijesztő volt, hogy az előzővel megegyező levelet küldtek, három oldal apró betűvel, tele jogszabállyal és egyéb szabállyal, igazi nevek, ügyfél fogadási helyek, idők nélkül, csupán az előzővel megegyező email címmel és telefonszámmal. Annyi különbség volt, hogy az előző levélben ez állt a fősorban: „…., akkor  az egészségügyi kódszáma  bevonásra kerül”.  Ebben pedig ez állt: „az egészségügyi kártyája bevonásra került”. Újra átolvastam, de nem lettem okosabb.  Mindenféle jogszabályról írtak, de a lényegről, hogy konkrétan hogyan lehetne a problémát megoldani, arról egy szót sem.

Természetesen újra hívtam a számot többször is több időben is, de nem vették fel. A megadott email címre is írtam.  A harmadik levelemre végre jött egy válasz, amelyben az egészségügyi kódszámomat kérték. Megkerestem, szerencsémre a bevont egészségügyi kártyámon rajta volt, elküldtem. A válaszban közölték, hogy érvénytelen a kódszámom. A válaszomban közöltem, hogy éppen ebben az ügyben, az egészségügyi kódom és kártyám bevonásával kapcsolatos ügyben szeretnék ügyintézést, megoldást. A válaszukban közölték, hogy kódszám hiányában semmit sem tehetnek.

Hát most már nemcsak kedélyes „csesztetnek, de majd megoldódik” szorongás piszkálta a kisagyam, hanem komoly félelem kavargott bennem.  Éreztem, ahogy a hivatali gépezet, (állami gépezet) elkapott, és sodor.  Éreztem, hogy ez a hatalmas bonyolult gépezet sokkal erősebb, azt tesz, amit akar.

Valakitől személyesen segítséget kellene kérnem – ébredt fel bennem ez a természetes emberi gondolat.

Csakhogy már eme írás elején jeleztem, hogy ez akkortájt sem volt annyira egyszerű.  Az emberek, akik ritkán találkoztak legfeljebb köszönő viszonyban álltak, de még a személyesen beszélgető kapcsolat is ritkaságszámba ment. Én is köszöntem pl. néhány szomszédnak, kollégának, de velük sem mertem szóba állni, hétköznapi dogokról beszélgetni. Tulajdonképpen nem félelemről volt szó, hanem az illem megszegéséről.

Illemről, na meg arról, hogy az emberek bizalmatlanok voltak egymással szemben is, és általában is. Sok okból alakult ki ez az általános bizalmatlanság, nem utolsó sorban a sok személyes és állami hazugság, a sok átverés miatt.

Ha valami halaszthatatlant mégis meg kellett beszélni az is szűkszavú SMS, email, vagy esetleg chat által történt.

Akkoriban én csak két emberrel álltam beszélő viszonyban. Úgy értve, hogy velük mertem egyszerű hétköznapi személyes dolgokról beszélni. De velük is csak az ismert módokon beszéltem, email, Skype, chat, instagram, facebook, stb. és nagyon ritkán telefonon.

Kivel is beszélhettem volna?

Szüleim meghaltak, - elvált feleségem a gyerekemmel együtt külföldre költöztek az új férj házába. Velük kb. havonta egyszer beszéltem.

Az egyik közeli ismerősöm egy kamaszkori haverom volt, akivel valahogy fennmaradt a kapcsolat. Vele például átlagosan hetente váltottunk néhány mondatot, erről-arról, ami jött, de főleg a filmekről.  A másik pedig a webkam online szexpartnerem volt egy középkorú nő. Mielőtt bárki is megrökönyödne, akkortájt az online nemi viszony teljesen természetes volt.  Nem részletezem, hogy általában hogyan működött egy ilyen online nemi viszony, és azt sem, hogy mi ketten milyen variációkat dobtunk be. Ami ide tartozik, csak annyi, hogy a szex előtt, után és néha közben hétköznapi dolgokról is beszélgettünk. 

Ez a két ember jöhetett szóba, mint személyes konkrét kérdésre tanácsot adó, de a velük való beszélgetéstől is tartottam.

Eszembe jutott, hogy talán felhívhatnám az orvosom, de a közvetlen kapcsolatot már rég megszüntették. Csak előzetes időpont egyeztetés után mehettél a rendelőbe, és ha nem volt kódod, akkor a rendelő kapuján sem léphettél be.

Visszatérve a megszüntető üzenetre, eszembe jutott, hogy a neten azért talán találok olyan telefonszámokat, email címeket melyeknek írhatok, fellebbezhetek, vagy legalább segítséget kérhetek.

Természetesen először az MNEF BM „hivatalt” kerestem, de a honlapjukon ugyanaz az email, és telefonszám szerepelt, mint az értesítésükben.  Eggyel sem több.

Nézegettem, hogy milyen hivatalok, cégek, bármik lehetnek ennek a  MNEF BM„hivatalnak” a társai esetleg felügyeleti szervei. Össze is szedtem vagy hat email címet és vagy nyolc telefonszámot, de ezek többségéről rögtön tudtam, hogy aligha lesz használható.  Sajnos a várt pofára esésben ritkán csalódik az ember, legalábbis én soha nem csalódtam.

Az email levelekre általában nem válaszoltak, ritkábban rövid elutasító válasz jött „hivatalunk nem foglalkozik egészségkártya ügyekkel”. Az elutasító, lerázó válasz akkoriban is általános volt.  Néha a válasz email hosszabb volt annyiban, hogy olyan adatokat, vagy kódot kértek, ami nem állt rendelkezésemre.

A telefonhívásaimmal hasonló volt a helyzet.

Természetesen volt olyan telefonszám, több is, melyet hiába hívtam órákon keresztül nem vették fel. Volt, amelyik a száma megszűnt megváltozott, mert közölték, hogy nem található. Volt olyan is, amelyik kapcsolt, de egy gépi hang állandóan közölte, hogy jelenleg minden kapacitásuk elfoglalt, várni kell, vagy próbálkozzak később. Egyik sem jött be, a várás sem és az újbóli próbálkozás sem, pedig mindkettőt többször órákon keresztül próbáltam.  Azután volt egy telefon, ami végre sokszori hívás után kapcsolt, de a gépi hang egy irdatlan hosszú szabályzatot olvasott be, aztán egy irdatlan hosszú menüt sorolt fel. Figyeltem, de a menüpontok egyike sem hasonlított a problémámra.  Nem baj, majd beszélek az ügyintézővel – gondoltam. De állandóan elkeveredtem. Következő napon sok óra múlva végre sikerült az ügyintéző mellékét kapcsolni. Végre egy ember, gondoltam, de a vonal másik oldalán egy gépi hang szólt be és kérte az azonosító kódot. Nem tudom mire gondolt, én elküldtem mindent, pl. az igazolvány számot, a személyi számot, de egyiket sem fogadta el.

Majd szétkapcsolt a vonal. Semmi sem jött össze, már éppen el is vesztettem a reményem, amikor egy számot megláttam a lap szélén. Felhívtam és szinte hihetetlen, de azonnal felvették és egy kedves vidám női hang szólt bele.

- Halló, halló kiáltottam lelkesen a telefonba, - Ön egy élő ember? – kérdeztem.  

– Az vagyok, de milyen buta kérdés ez., mit óhajt uram?

– Ha ön élő ember, akkor mondja meg, hogy mi,….., izé …., mondjuk hogy mi a kedvenc színe.

- Micsoda butaság ez, egyébként a lila, de mondja már miért hívott, kezd fogyni a türelmem.

És akkor elkezdtem mondani a problémát, elmondtam a kódszám bevonást, aztán az egészségügyi kártya bevonást, lehet, hogy letiltás, elnézést nem tudom a szakkifejezéseket - másik oldalon néma csend, majd beleszólt a hölgy:

- Uram tudja, hogy a mi hivatalunk az egészségügyi rendelők karbantartásával foglalkozik, maga nagyon eltévedt.  

– És nem tudna tanácsot adni, mégis hol próbálkozzak? – Halvány fogalmam sincs – válaszolta a hölgy.

Itt elsírtam magam és ezt rebegtem a telefonba: - Ne haragudjon, de olyan jó volt egy élő ügyintézővel beszélni.

Aztán hallottam a szétkapcsolást.

A következő napokban apátiába süllyedtem nem láttam a továbblépést.

Majd válasz jött az egyik email levelemre. Valamelyik hivatal válaszolt: „Kedves ügyfelünk, - kérelmét továbbítottuk a jogi osztályunkra, szíves türelmét kérjük.”

- Na végre egy reménysugár, sőt ez több annál- gondoltam – akkor nincs más hátra, mint várni.

Persze mindennap megnéztem laptopot is a mobilt is, többször is. Amúgy pedig nagyjából visszaállt az életem a régi kerékvágásba, a szorongásom is enyhült. Kb. egy hónap múlva azért újra nehezebben vettem a levegőt. 

A negyvenedik napon újra írtam ugyanarra az email címre; megköszöntem, hogy intézik az ügyemet és vázoltam a nehéz helyzetem, szóval pitiztem.

Nem jött válasz, egy hét múlva egy hasonló levelet küldtem.

Újabb hónap, de a reklámokon kívül (mert abból naponta százat is kaptam) nem érkezett, várt üzenet. Aztán néhány nap múlva mégis, de ezt a levelet nem vártam. Ugyanis az email-szolgáltató közölte, hogy tíz napon belül meg fogja változtatni a szabályzatát és a működését.  Szigorítani fognak és több személyi adatot fognak kérni.

Rossz sejtéseim fokozódtak. Újra ráébredtem, hogy mennyire ki vagyok szolgáltatva nemcsak az államnak, nemcsak a hivataloknak, de a szolgáltató cégeknek is. Az automata ügyintézés és az egyénekre osztott társadalom korában mindennél jobban ki voltam szolgáltatva. A múltban is volt kiszolgáltatottság, de volt lehetősége a közös személyes fellépésnek. Ennek vége lett, egyedül voltam, mindenki egyedül volt és az „ellenség” is megfoghatatlanná vált.

Egyelőre azonban még mindig abban a hivatalban bíztam, akiknek jogi osztálya vizsgálja a kérelmem. Egyébként kiszámoltam, nagyjából száz nappal ezelőtt kezdődött a kálváriám.

Aztán mégis, el sem hittem, jött egy értesítés, melyben közölték, hogy a jogi osztály legkésőbb nyolc napon belül lezárja a vizsgálatot és utána közlik az eredményt.

Pár nap múlva érkezett egy másik levél, boldogan nyitottam meg, „ez lesz az”, - de nagyot kellett csalódnom. Sőt ez több volt, mint csalódás ez már felért egy gyomorszáj-ütéssel. Ezt egy másik hivatal küldte, bizonyos NKAH.

Ezekkel a sorokkal kezdődött: „Esedékes lett a központi összevont igazolványának felülvizsgálata és szükség szerinti megújítása.”

Abban a korban ugyanis a személyi igazolványt, a lakcím kártyát és az útlevelet egy igazolványba vonták össze ezt nevezték központi összevont igazolványnak.

A levél tartalmazott még három-négy oldalas apró betűvel írt, jogszabályi utalásokkal teletűzdelt szöveget, majd egy kitöltendő űrlapot.

Összeszorult a gyomrom, mert sejtettem mi fog következni, - és jól sejtettem. Az űrlap tizenkét adata között ott volt: az érvényes egészségügyi kódszáma. A következő sor pedig: érvényes egészségügyi kártyájának lejárati dátuma.

Ahogy beírtam a régi számokat mindkettőre kiírta, hogy érvénytelen.  És így az egész űrlapot visszadobta.

A levélben, az apró-betűs pontok között még benne volt, hogy „amennyiben nyolc napon belül nem kerül érvényesítésre az űrlap, akkor a központi összevont igazolványa bevonásra kerül”.

Ezeken kívül egy email cím volt megadva, homályosan utalva a reklamációra fellebbezésre. Valamint ez a cím: Nemzeti Központi Adatügyi Hivatal, Ügyintézési iroda: és egy budapesti cím. Ez utóbbinak viszont örültem:  nagy baj nem lehet, mert végre találkozhatok egy élő ügyintézővel.

A megadott email címre ez már a NKAH hivatal levelezési címe volt, természetesen azonnal küldtem egy email levelet, melyben leírtam ügyem lényegét, és kérelmeimet. 

Aztán izgultam, mert tulajdonképpen a rajtam kívül álló versenyfutás döntheti el a sorsom. Mert remélhetőleg erre levélre is gyorsan jön válasz. Mert nagyjából nyolc napon belül várom a másik levelet, amelyben remélhetőleg megoldás jön az egészségügyi kódszámom és kártyám ügyében. Viszont  a központi igazolvány bevonási határideje  is nyolc nap. Ráadásul ezekben napokban következi be a levelezési szolgáltatás módosítása.

Na itt volt az ideje hogy felhívjam Lacát, mármint Skype vonalon, vagy máshogy, három elérési vonalam is volt.

Laca volt a két személyes ismerősöm egyike, akikről már beszéltem. Ő volt az fiatalkori haverom, kvázi barátom, akivel hetente havonta dumálgatunk főleg a filmekről, de alkalomadtán személyes dolgokról is.

Szerencsére otthon volt, felvette.

- Szia  öreg  - köszönt bele Laca – de régen beszéltünk, jó hogy hívsz, olyant láttam tegnap, szétmentem, neked is feltétlen meg kell nézned.

- Szia Lacám, persze megnézem, de az igazat megvallva  mostanában rám jár a rúd, valahogy nincs kedvem szórakozni, ezért is hívlak – folytattam volna, de Laca itt közbevágott:

- Hát akkor pláne öregem, ez a Piros oroszlán, biztos hallottál róla. Rögtön elfelejted minden gondod, szétröhögöd az agyad.

- Nem valószínű, hogy szétröhögöm, mindenféle igazolvány nélkül, ... – aztán elmondtam nagyjából hogy jártam, és mi a helyzet jelenleg.

- Á öregem, ne izgulj, tudod ebbe a kakilendben minden elbasztódik, aztán minden rendbe jön. Találd ki, hogy mostanában mit nézek napi négy-öt órában, nem fogod.

- Eltaláltad, nem fogom – válaszoltam megvetően.

- A régi humoristákat, a gyerekkori kabarékat. Sőt olyanokat hogy Stan és Pan. Öregem néha tényleg bepisilek, ezek zsenik voltak.

- Te nem tudod megérteni, hogy nekem valóságos bajaim vannak.

- Azért van ez a sok video, film, fű, akármi, hogy elfelejtsük a valóságot, nem?

- Nem, nem, mert van már egy olyan foka a valóságnak, ami pofán vág, meg tudod ezt érteni? Egyébként bocs a kiakadásért, de azért hívtalak, mert te sokkal jobb vagy ezekben a számítógépes netes, online baromságokban.

Én buta vagyok hozzá. Szóval a tanácsodat kérném, mi a fenét tudok tenni ebben a helyzetben? Nem is ismersz valami jó kis vészkijáratot? Valamit meséltél, hogy van valami átejtő kód, vagy mi.

- Á az régen volt, most már sokkal jobban le vannak védve ezek a hivatalok. Nem tudom öregem, én még nem jártam így.  Azért ennyi megújítás egyszerre, kissé gyanus. Meg hogy nem válaszolnak időben a levélre, ez túl sok véletlen tévedés.

- Gondolod, hogy egyéni alapon megy?

- Nem tudom öregem, tényleg halvány fogalmam sincs.

Lehet, hogy valami nem tetszőt posztoltál? Szerintem várjál, lehet, hogy megoldódik, még jöhet válasz.

- És ha nem jön, ha visszavonják az igazolványaim? Hát szoktam itt-ott posztolgatni, és van közte kritikus,….., gondolod, hogy e miatt.

- Ez úgy hangzik, mint egy jó film sztorija. Mondjuk a Hatalom ellenében – láttad már? Jaj még nem is mondtam, találtam egy olyan filmcsatornát, ez nem vicces, - bombázó csajok működnek benne, érted, hogy értem.

Ekkor viszont tényleg kiakadtam szinte kiabálva válaszoltam:

- Laca téged tényleg nem érdekel a valóság? Téged nem érdekel, hogy vannak betegségek, fájdalmak? Lefogadom, téged az sem érdekel, hogy a szomszédban háború zajlik, hogy a barom gonosz uralkodó bandák miatt ártatlanok szenvednek, halnak meg. És az a szörnyű hogy mindegyik uralkodó banda szemét, egyik oldalnak sem lehet drukkolni. Aztán ott a másik háború az arab térségben, ott is ártatlan gyerekek, beteg emberek. Rendben van, te és hozzád hasonlókat egyszerűen nem érdekli a valóság, az igazság, az igazságosság, -  én is ilyen voltam,  - de mi lesz akkor, ha konkrétan megjelenik, belemar, például a vesédbe. Volt már vesegörcsöd? Ha volt is, kaptál gyógyszert. De a jövőben azt sem kapsz, mert ha a valóságot folyamatosan leszarják, akkor előbb-utóbb azt mondja: akkor én is leszarom az embereket. Érted ezt?

- Hát nem nagyon, zavaros voltál öreg. Abban igazad van, hogy nem nagyon tépelődöm, jobb azzal sem lesz. Mit tudok tenni? Ha szembejön a halál, akkor a szemébe nevetek.

- Idézet a Gladiátorból,- és ha a szenvedés jön, annak is a szemébe nevetsz? Kötve hiszem, mert amikor éhes az ember, fázik vagy fájdalmai vannak akkor nincs kedve nevetni.  És rosszul figyeltél, mert én nem azt mondtam, hogy „nem tépelődöm, jobb azzal sem lesz” Én az ellenkezőjét mondtam: tépelődéssel, gondolkodással tervezéssel, tettel, valamivel jobb lesz.

Ami velem történik, az bárkivel, akárkivel, veled is megtörténhet, ……. érted már miről van szó – kiabáltam eltorzult hangon elvörösödve.

- Na jó, akkor ennyi, én most leteszem – mondta Laca és klikk, megszakadt a vonal. Szerintem vége a haverságunknak.

A következő napok rosszul alakultak, ugyanis sehol semmi, nagy csönd, legalábbis a leveleket illetően, és ez rosszat jelentett ebben a helyzetben.

Régebben annak örültem, ha nem jött levél, nem jött értesítés, hiszen azok többnyire büntetést, adóemelést, tarifaemelést, bevonást közöltek, - most viszont azt jelenti, hogy az egészségügyi kártyám mellett az összevont központi igazolványom is bevonják. Ezt végiggondolva a hatodik napon, tehát a határidő lejárta előtt két nappal úgy döntöttem, hogy elmegyek a levélbe megjelölt Ügyintézési irodába, és személyesen intézem el az ügyet.   - Remélhető, hogy az élő ember ügyintéző megérti, hogy milyen lehetetlen, igazságtalan, sőt jogtalan helyzetbe keveredtem, nyilván a hivatal, illetve az állam hibájából – gondoltam.

Másnap korán reggel ott voltam és beálltam a vaskorlátok közé szorított sorba,-  nagyon cselesen volt megszerkesztve, mert keresztkapuk sora gondoskodott arról hogy két egymás mögötti ember több méterre legyen egymástól. A berregő hangjelzésre mindenki egy kapuval továbbléphetett. A vaskorláton kívül oldalt állt egy szép száll rendőr, vagy kétméteres, - tőle jobbra és balra, két-két biztonsági robot, fémhasáb dekkolt.  Ezek a robotok egyszerű biztonsági-őri, ill. egyszerű rendőri munkát tudtak végezni.  De a konkrét tevékenységükről csak ködös képzeteim voltak, mert a valóságos működés közben még egyet sem láttam.

Az előttem álló ember jó-pofizva szólt a rendőrnek: - Szerencse, hogy ilyen emberek vigyáznak ránk, remélhetőleg a bentiek is értik a dolgukat. Mert benn emberek vannak, ugye?

- A rendőr rá sem nézett, a távolba merengve válaszolt:

- Majd meglátja, menjen tovább.

Jó pár óra, rácsok közti bandukolás után délután lépetem be a hivatal ajtaján. Bent halk zümmögés és tisztaság, rend. A tíz ügyfél-szolgálati ablak előtt csak három ügyfél állt. Az egyik felett villogva megjelent a sorszámom. Odamentem és kerestem az embert, de egy villogó fémhasáb állt a plexi ablak mögött. Mintha tarkón vágtak volna. Nem rémálom, megszólalt:

- Jó napot kívánok én az NKAH hivatal 343S ügyintéző automatája vagyok. Kérem, hogy a kerek ablakon keresztül a villogó csík feletti nyílásba helyezze be az igazolványait. Jobboldalon olvashatja, milyen igazolványokat kérünk.

Jobb híján belehelyeztem a régi igazolványaimat. A központi összevont igazolványomat elfogadta, de ez egészségügyi kártyám nem. A villogó csík gyorsabban villogott, berregő hang mellett, a gépi hang közölte:

- Érvénytelen az igazolványa, kérem, helyezze be az érvényes igazolványát.

- Elnézést, de én éppen ebben az ügyben – kezdtem a mondandómat, kissé zavartan, mert mégis egy automatával beszélek, aztán folytattam - az történt, hogy az a másik hivatal az MNEF BM hivatal, ha jól emlékszem, bevonta az egészségügyi kártyám, de teljesen jogtalanul… - itt az automata újra megszólalt:

- Kérem, hogy a sikeres ügyintézés érdekében helyezze a nyílásba az érvényes egészségügyi kártyáját.

- Nem érti uram-hölgyem, te faszkalap, vasfarok, hogy nincs, éppen ez a bajom – ordítottam az automata kijelzőjébe, mivel arca nem volt. Itt eszembe jutott hátha jobb, ha azt hazudom, h. „elvesztettem”, szóval azt mondtam, szinte kiabáltam:

- Elvesztettem, nem is, ellopták – szóltam hangosan, tagoltan, de ez sem hatotta meg, mert csak mondta a magáét: - Kérem, hogy a sikeres ügyintézés érdekében helyezze a nyílásba az érvényes egészségügyi kártyáját.

- Na jól van, belehelyezem én  - mondtam majd a kerek ablakon keresztül benyúlva ököllel arcon vágtam. Illetve az arca helyett a kijelzőjére csaptam, de jó nagyot, hogy megemlegesse – Ez most érvényes volt, mi – tettem hozzá.

Erre, mint az  idegbeteg elkezdett villogni és vijjogni, akár csak mint egy riasztó sziréna.

Mire hátranéztem már jött felém két biztonsági automata, két fémhasáb. Az egyik elém állt, a másik mögém. Az előttem álló megszólalt:

- Ön erőszakos cselekvésnek látszó mozdulatot tett. Az érvényes törvények alapján,- erőszak esetén, védekező, támadást megelőző, akadályozó, bénító intézkedés alkalmazható - majd hirtelen gyorsan a két oldalából kijött és körbefogott vagy nyolc kar, a bokámtól a nyakamig. Gyakorlatilag egy másodperc alatt egyszemélyes vasrács mögé kerültem. Aztán a lábam alá tolt egy platnit, felemelt és vitt.  Majd menet közben egy szúrást éreztem, utána roló, sötétség öntudatlanság.

Egy szűk cellában ébredtem a priccsen. Zúgott a fejem képtelen voltam gondolkodni, majd a hangszóróból ez hallatszott: Az ön ügye, mint erőszakos viselkedés, vizsgálat alá lett vonva. Ön most menjen haza, azonban kérjük otthonát fél óránál hosszabb ideig ne hagyja el. Továbbá kérjük, hogy figyelje a levelezését, mert a BM BVV felületen értesítjük a vizsgálat eredményéről.

Ezzel kinyílt a cellaajtó, én pedig hazasétáltam. Emberrel nem találkoztam.

Persze, hogy figyeltem a levelezést, hiszen még egy kicsit reménykedtem, de ez már inkább csodavárás volt.

Ez is hamar szertefoszlott. Először az említett jogi osztálytól jött egy értesítés: „Sajnálattal közöljük, hogy adatok és bizonyítékok hiányában megszüntetjük kérelmének vizsgálatát. „

Majd jött az értesítés: „……., a központi összevont igazolványa bevonásra került.” A „reklamációs” telefonszám és ügyfél-szolgálati iroda ugyanaz, szóval reménytelen.

Pár napra rá munkahelyem üzent hivatalosan: „Sajnálattal kell közölnünk, hogy a jogszabályok értelmében, a központi összevont igazolvány bevonása miatt, valamint az érvényes hatósági eljárás miatt munkaviszonya megszüntetésre került.”

Ezután hosszasan sorolták a jogszabályok számait. 

Ekkor még egy telefont megeresztettem: megpróbáltam a közvetlen főnökömmel beszélni, akivel élőben csak egyszer, a belépésnél találkoztam.  Az ő telefonja véletlenül valahogy megvolt. Nagyon kelletlenül, nagyon hivatalosan beszélt:

- Kedves uram, nagyon sajnálom, de én nem tudok semmit tenni. Ahogy hallom, itt több probléma is van, ha csak egy lenne, akkor talán. Egyébként pedig annyira automatizált az ügymenet, hogy egyszerűen nem lehet beleszólni.

- És ha valakivel beszélne, valakivel föntről? – kérdeztem

- A legfelső vezetés nagyon magasan van, ők el vannak zárva. Aztán egy nagy szakadék. Az én főnökömmel pedig hiába beszélek, ő ugyanúgy tehetetlen, mint én, automata ügymenetek vannak. De most már leteszem, sok dolgom van, minden jót.

 "Akkor kész, nekem annyi" – gondoltam, de tévedtem, volt még lejjebb is.

Viszont a kilátástalanság és tehetetlenség érzése már maximális volt. Teljes apátia és tanácstalanság. Azt sem tudtam, hogy miből fogok élni. Egyelőre még a bankszámlámon maradt némi pénz, még tudtam élelmiszert vásárolni. De csak pár napig, mert jött az értesítés a banktól, hogy mivel nincs munkahelyem, nincs igazolványom és egyébként is elfogyott a pénzem, a központi bankszámlámat és a fizetési lehetőségem is megszüntetik.

Úgyhogy a következő értesítésen már szinte nevettem: „Levelezési címét, PC címét, nyilvántartási kódját meg kell újítani. Kérjük, intézkedjen, adja meg érvényes központi összevont igazolványának számát és adatait.

Figyelmeztetjük, központi összevont igazolványának hiányában, valamint a nyilvántartási kód hiányában az online keresőket, a internetes felületeket, weboldalakat, online közösségi fórumokat, a jövőben csak korlátozva tudja használni. Ha nem intézkedik nyolc nap után életbe lép a korlátozás.”

- Hát ez jó, akkor hogy fognak értesíteni az erőszakos viselkedés vizsgálat eredményéről? – gondoltam, magamban mosolyogva.

Tulajdonképpen csak elkeseredésembe hívtam fel Skype vonalon Liliant az online szexpartnerem.  Addig beszélek vele, amíg lehet. Nem akartam tőle semmit, csak egy kicsit panaszkodni és elköszönni.

- Szia Lilian, hogy vagy kedves?

- Szia aranyom, sajnos nincsenek jó híreim.

- Hát nekem sem.

- Mondjad aranyom, panaszkodj.

- Nem akarlak ezzel terhelni, csak úgy nagyjából – mondtam, majd felvázoltam neki ez egész esetet.

- Hát ez valóban szomorú, de azért van ennél nagyobb dráma – válaszolta

- Nagyobb dráma? Nehezen tudom elképzelni.

- Az én esetem aranyom, mert én rákos vagyok.

- Hát ez tényleg, sajnálom és milyen stádium

- Úgy néz ki már van áttét, de nem biztos. – mondta csendesen aztán elmesélte, hogy milyen kezelést kap. Majd a végén megjegyezte:

Látod aranyom minden relatív, azt gondolja az ember, hogy ennél lejjebb nem lehet, de lehet. Nem baj, ha nincs semmid, de egészséges vagy. Ha egészséges vagy, átélheted a pillanatok örömeit.

- Sajnálom, azt hiszem most nem lenne aktuális a szex.

- Én is úgy gondolom.

- Tulajdonképpen búcsúzni jöttem, de azért árulj el valamit. Valóban csak egy szexpartnered volt rajtam kívül.

- Nem, hazudtam…., tartósan csak te voltál. Bevallom próbálkoztam mással is, de csak veled tudtam felszabadulni.

- Csak úgy mondod vigasztalásból.

- Miért mondanám. És neked? - kérdezte Lilian.

- Nekem is csak te voltál hosszabb távon. Én is hasonlóan jártam, mint te, valahogy más nőkkel nem jött össze, belőlük valami hiányzott. Vagy ők szakítottak velem.

- Akkor ez az online hűség, ez romantikus – szólt meghatottan, majd elhallgatott, de kis idő után folytatta: 

- Bár nem kértél tőlem segítséget, tanácsot, de én mégis mondok egyet. Az öcsém hasonlóan járt, mint te. Amikor már mindenét elvették, bevonták akkor elment kirándulni, de ő egy nagyon jó helyre ment.  Akkor most figyelj, ez még fontos lehet. A pomázi úton Pilisszentkereszt  határa előtt 1,6 kilométerre, balra kezdődik a kék kereszt turistaút. 2,3 kilométer után jön egy zöld kerítés. Érdemes megjegyezni az öcsémnek bejött. Ha már nincs más megoldás, ha már csak az utca marad.

- Köszönöm, bár számomra egy kicsit homályos ez a tanács, de azért kösz. Sajnos én nem tudok neked tanácsot adni, komolyan gondolom, hogy valahogy megoldod ezt a betegséget.

Búcsúzás után biztos voltam, hogy nem találkozunk többet, még online sem, Lilian egy szép emlék lesz.

Most már csak várnom kell, - mire? Talán a csodára. De az nem jött, viszont két nap múlva lekapcsolták az áramot,  - központilag valahonnan, -  egyik percben még volt aztán teljes sötétség. Jött is az üzenet, az aksiba még volt nafta, úgyhogy még el tudtam olvasni: „Áramellátását a mai naptól megszüntetjük. Mivel a fizetéssel elmaradt, bankszámlája megszüntetésre került, valamint a központi összevont igazolványát is bevonták kénytelenek vagyunk, az elektromos hálózatból eltávolítani.”

Volt még reklamációs telefonszám és email cím, de már csak legyintettem.

Másnap a telefonom és laptop szintén kiírta, hogy ezután már nem tudok telefonálni, levelezési lehetőségem és a telefonszámom is megszüntetik. Illetve a wifi kód használatát letiltják. Próbáltam belépni a legnagyobb keresőbe, de nem sikerült.

Rájöttem, hogy a múltkori tanácstalanság tehetetlenség mégsem volt maximális, mert most élem át.

Két hétig csak feküdtem, mindent megkajáltam amit otthon találtam.

Éppen elhatároztam, hogy megpróbálok bizonyos embereket személyesen felkeresni, amikor kopogtak az ajtón. Kinyitottam egy szemüveges amolyan káposztafejű hivatali ember állt, mellette, mögötte három biztonsági automata (egyszerűbben rendőr-robot). Már volt szerencsém ilyenekhez.

A káposztafej elővett egy hivatalos iratot és hangosan kezdte olvasni: Kilakoltatási végzés.

X, y, és z jogszabályok értelmében a kilakoltatási eljárás a következő okokból a mai nappal végrehajtásra kerül.

- Na milyen okokból, te barom – kérdeztem kétkedő, kötekedő  hangsúllyal bár tudtam,  hogy itt már nem tehetek semmit. A káposztafej rám nézett, és folytatta:

- Mivel bevonásra került a központi összevont igazolványa, továbbá, mivel a lakás fenntartási költségét nem fizeti. Továbbá, mivel a tulajdonjogát igazoló okiratot nem újította fel. Továbbá, mivel a lakását megvették, a megvételi ajánlatra nem reagált.

Itt azért közbevágtam:

- Mit hadovál itt össze, ezekről nem is kaptam értesítést.

- Uram az a maga baja, a földhivatal ezen napon, és ezen a napon  - tolta elém az iratot -  hivatalos értesítést küldött. Az igaz, hogy nem vették át, de a jogszabály értelmében ez nem kizáró ok. Amúgy pedig a vételárból fedezik az elmaradt költségeket.

- Már hogy a jó fenébe kaptam volna meg, ha ki van kapcsolva minden értesítési címem. A postát pedig tudjuk, megszüntették. – mondtam, aztán eszembe jutott egy másik taktika, úgyhogy ezzel folytattam – nézze uram, maga egy rendes érző ember, és ha segít nekem, akkor ígérem, meghálálom, de komolyan.

 Itt rám nézett aztán szenvtelen hangon válaszolta:

 – Ha megengedi, befejezem, de ha nem, akkor is.

A biztonsági automaták körbe vettek, ez meg folytatta:

- Ezen okoknál fogva, az xyz jogszabályok értelmében ezennel lefoglalom a szóban forgó ingatlant, és minden benntartózkodót felszólítok, hogy hagyja el az ingatlant.

- Azért a cuccaimat remélem elvihetem.

- Tíz percet kap, ide a lakás elé pakolja ki, ami kell, majd a 413k  munkatárs, lesz szíves 24 óráig őrizni – mondta gépi hangon a káposztafej, és itt az egyik automatára nézett.

- Én meg csak úgy beszólásból megkérdeztem a káposztafejű hivatalnokot:

- Ne haragudjon uram, de ön ember vagy gép?,…. mert nem tudtam eldönteni.

- Én ember vagyok, mint tudja tilos humanoid robotokat készíteni – mondta teljesen komolyan és érzelemmentesen.

- Nem maga mégsem ember, szerintem inkább makimajom. Tudja az a buta majom.  

- Az automaták zümmögve még közelebb jöttek.

Én pedig a lakásból kipakoltam azt a keveset, amit érdemesnek tartottam megtartani. 

Szóval nagyjából így zajlott a kilakoltatás, legalábbis én ezekre emlékszem.

A következő napok csak homályosan derengenek. Kába egyhangúsággal bandukoltam az utcákon.  Arra gondoltam, hogy meg kell tanulnom a csöves életmódot, hiszen enni kell, inni kell, aludni kell, szükséget végezni kell, tisztálkodni sem ártana. Máskor pedig a megszűnésre, igen-igen az öngyilkosságra gondoltam. Ha mindenem bevonták megszüntették, akkor engem miért nem szüntettek meg? Ez kibaltázás, nem ?! Halvány fogalmam sem volt, hogy konkrétan mit kellene tenni. Egyszer este, inkább éjjel egy üres telken láttam egy tüzet, körötte úgy kettő-három embert, olyan hajléktalan formákat.  Meg akartam velük ismerkedni, de ahogy közeledtem feléjük rám ordítottak, elzavartak. Nem volt mit ennem, szégyen ide, szégyen oda, nyitogattam a kukákat. Ha találtam mondjuk kenyérdarabot, akkor levágtam a gyúvás részeket és megettem. 

Keresnem kell valami hajléktalan szállót – gondoltam, de konkrétan nem tudtam hol vannak ezek. Aztán egy, a város szélén levő épület, ködösen beugrott.  Jó sokat kavarogtam, késő este volt mire megtaláltam, - a kapu előtt egy rendőr és három biztonsági automata. Köszöntem, - mondom, hogy bemennék, mert nincs hol aludnom. Erre a rendőr kéri a központi összevont igazolványom. Mondom, hogy hát éppen ez a bajom, minden bajom abból ered, hogy azt bevonták.

- Hát akkor uram ide nem mehet be – mondja a rendőr.

- És van olyan szálló ahol nem kérik? - kérdezem

- Szerintem nincs, de most felszólítom, hogy távozzon – mondja a rendőr.

Hát ennyi, ez sem jött be, de már túl vagyok a meglepődésen. Azért egy sötét utcában, hirtelen elvesztettem az önuralmam, ordítva a falhoz csaptam egy szemetes kukát. Már rohanhattam is, mert a mindenhol pásztázó kamerák bekapcsolták a riasztókat.

Megúsztam, börtönbe nem akartam kerülni, mert abból elegem volt. Különben is kiengednének,….. tényleg nekem van egy lezáratlan ügyem.  Reménytelen, hogy megtaláljanak.  Viszont élnem kell, legalábbis egyelőre.

A pályaudvar előtt sétálva arra gondoltam, hogy bemegyek vécézni, inni, mosakodni. De a rendőr illetve a biztonsági automaták nem engedtek be; nem vagyok utas, poggyászom sincs.  Aztán szereztem egy ócska bőröndöt, és határozott léptekkel, mint aki lekési a vonatot bementem a pályaudvarra. Ott egy darabig el-voltam, ittam, mosakodtam egyebek. És pihentem. Bár a pihenéssel amúgy sem volt gond, mert ahogy kóboroltam a városban egyre több búvóhelyet fedeztem fel. Olyan helyet, ahol el tudok lenni, nem látnak, hallanak, sem emberek sem kamerák, a kutya sem tudja, hol vagyok.  Olyan helyek ahol, ha meghalnék, lehet hogy egy hétig sem fedeznék fel a holtestem. És nem is lenne rossz egy jó kis békés szenvedés-mentes halál. De konkrétan hogy is legyen? Mikor erre gondoltam, mindig valahogy visszahőköltem.  Bármennyre vicces, az is akadályozott, hogy nem tudtam választani, mert vagy tízféle öngyilkosság is kavargott a fejembe. 

Másnap szokás szerint összetörve, legémberedve ébredtem, - ja kérem, ha valaki nem puha ágyban alszik, és ahogy ébredeztem az ugrott be; elmegyek valamelyik kormányhivatal elé, szinte mindegy melyik és elkapok  egy hivatalnokot, lehetőleg nőt. Talán a nők fél fokkal empatikusabbak, de nem biztos. Elkapom és ….., talán könyörgök neki egy sort, hogy valamit tegyen. Vagy késsel megzsarolom, mint a filmekben.  

Másnap el is mentem az általam ismert kormányhivatal elé, viszont nem mertem megállni, mert láttam, hogy minden be van kamerázva. Úgyhogy egy rejtett helyről, biztonságos távolból figyeltem a bejáratot. De senki, se ki, se be, viszont a mélygarázsba néha érkezett autó,  ott viszont redőnyzár működött. Aztán hirtelen feltűnt egy férfi, aki a bejárat felé tartott. De mire felocsúdtam már benn is volt. Majd nagyjából egy óra múlva egy idősebb nő lépett ki az ajtón, elkezdtem követni, két sarokkal arrébb értem utol, hátulról szólítottam meg:

- Asszonyom, asszonyom, bocsásson meg csak egy percig hallgasson meg. Kérem, segítsen nekem.

Megfordult és értetlen dühvel a hangjában válaszolt:

- Ki maga, mit akar, nem érek rá, sietek.

- Asszonyom nekem személyes segítség kellene, mert igazságtalanul jogtalanul az utcára kerültem.

- Miből gondolja, hogy én tudok magának segíteni?

- Ön kormány-hivatalnok onnan jött ki, segítsen kérem.

- Dehogy vagyok én kormányhivatalnok, ügyfél vagyok, egy építési engedélyt intéztem, De most már hagyjon békén, tűnjön el, mert rendőrt hívok.

Én lemerevedtem, ő elsietett.

Életem egyre kilátástalanabb és nyomorúságosabb lett, és egyre gyakrabban jutott eszembe Lilian tanácsa. Csak pontosan nem emlékeztem, - hogy is volt; valamilyen pilis, sőt piliszsent akármi. Talán Pilisszentlászló? Valahol a Pilis hegységben kell túrázni, valamilyen túraúton. Legalábbis az öccse arra járt, és valamit talált. Volt még zöld kerítés is, meg kereszt, nem emlékszem pontosan.

Vagy három napig gondolkodtam valami rémlett beugrott a Pomázi út is, de teljesen nem tisztult ki a hang, mert próbáltam Lilian mondatait felidézni.

A másik nehézség, hogy az én helyzetemben nem tudtam tömegközlekedésen utazni. Eddig csak a központi igazolványom bemutattam a leolvasónak, rögtön megtörtént az összeg-levonás és mehettem. Sőt a legtöbb embernek a mobilján volt mindez. Most nincs semmim. Esetleg stoppal, de már az is gyakorlatilag megszűnt, mint mondtam bizalmatlanok voltak az emberek.  Amúgy az igazi kirándulás is szinte eltűnt, virtuálisan túráztak az emberek. Volt akinek direkt erre gyártott gépe volt, óriási panoráma képernyő, előtte egy futópad, persze általában sétára állítva,- egy egérrel bármikor megállhattál körülnézhettél, - szóval ez is át lett konvertálva az illúzió-világába.

Jobb híján elindultam gyalog, de nem bántam meg. A városból kiérve, már jobban éreztem magam. Most ébredtem rá, mennyire sokszínű, érdekes, szép a természet.  Most már megélhetési szempontból is figyeltem, ki tudja, - mit lehet megenni, esetleg, hogy lehetne itt megélni. Forrásvíz volt, de azért fel kellett volna forralni. Lehetett volna leveseket főzni, valahol még olvastam a gombákról, talán felismerném melyik az ehető. Lehetne leveseket főzni, meg teákat. A vadsóskát megkóstoltam, nekem ízlett. Aztán egy eperfa terméséből ettem. Bejártam a környéket, rám esteledett.  Csináltam egy kis kuckót, alvóhelyet egy kisebb tisztás szélén, a fák tövében. Jó sok vadfüvet téptem, egész kényelmes volt.

Másnak folytattam a keresést, egyszer csak távoli beszédhangokat hallottam, lenéztem a völgybe emberek voltak, hárman.

Már mentem is volna hozzájuk, de eszembe jutott, hogy drogos bandák fosztogatják a kirándulókat, legalábbis ezt beszélték a városban. Akkor inkább gyerünk az ellenkező irányba, el is indultam egy ösvényen. És akkor az egyik fán megláttam a kék keresztet – ez az - ugrott be, - a kék keresztes turistaút. Akkor ezen kell bandukolni, amíg egy zöld kerítéshez nem érek.  Nagyjából az erdős hegyoldal közepén haladhatott ez az ösvény, a kék keresztes turistaút, - mentem és figyeltem,- felfelé nézve, egyszer csak a fák között megláttam a kerítést. Mintha kerítés lenne, közelebb mentem, az volt.  Egyszerű drótfonatos  kerítés állt az erdőben jó hosszan emeddig elláttam, valóban olyan zöldes színe volt. Csak van valahol bejárat elindultam a kerítés mentén. Jó darabig mendegéltem a kerítés mellett, amikor egy egyszerű személyi bejárathoz, kertkapuhoz értem.  Sehol semmi, majd kicsit hátrébb két rúdra szerelve egy fémtáblát vettem észre, sokáig tartott, amíg el tudtam olvasni:

International Universal Economic Forestry (IUEF)

Nemzetközi Univerzális Ökonomikus Erdőgazdálkodás

Hátrébb a fák között pedig mintha egy épület fehérlene. 

Oké, talán ez a „jó hely” amiről Lilian beszélt, de hogy lehet ide bejutni? Kerestem csengőt, akármit, nem találtam.

Azután egyszer csak magától kinyílt a kapu. Én beléptem és elindultam a kerti úton. Már majdnem az épülethez értem, amikor egy nő jött velem szemben, közeledett, Lilian volt.

Persze majd leültem, de ő megfogta a kezem, és annyit mondott: - Gyere megmutatom hol vagy - mondta és vezetett.

Ez az irodaépületünk és egyben az álcázó épületünk is – mutatott az elettünk álló fehér házra. Mellette egy fatelep, rönkök, tűzifa, stb.

- Hogyhogy álcázó épület?

- Ha ellenőrzés jön, akkor ez a ház erdőgazdálkodó cég irodája, ott pedig a fatelep.  Papíron minden rendben van, jó sok adót fizet a cég.

- Amúgy kié ez a cég? Ki, vagy mi a tulaj.

- Ház ezé a szervezeté: IUEF. Amúgy pedig külföldi milliárdosok vannak mögötte, de a nevüket nem tudjuk.

Ahogy a kinti világot is „ismeretlen” milliárdosok irányítják, ezt is, a mieink az ellencsapat, a jó oldal.  Magyarországon még három van ilyen, és a környező országokban is van. Sőt sok helyen a világban.  De menjünk tovább, arra érdekesebb dolgok vannak – mondta és elindult az erdő felé, majd balra mutatott – arra van a halastavunk. Mellette a baromfifarm, minden bio, környezetkímélő, állatkímélő. A másik oldalon, a nagy réten van kecskefarm, juhokkal is és néhány tehénnel. Mellette a gabonaföld, amellett a zöldség és gyümölcs-kert. Jelenleg 286-n élünk itt, többnyire önellátóan.  Úgy értve, hogy például az élelmiszer nagyobb részét magunk termeljük. Az a kék épület, a műanyag-üzem. Lebomló műanyagból készítünk tasakokat, zacskókat, zsákokat. Ez az egyetlen cseretermékünk, eladjuk és az értékéből vásárolunk ami kell.  Bizonyos munkaórát, neked is majd, itt is dolgoznod kell, mint mindenkinek.

- Na egy kicsit álljunk meg, mert még az alapokat sem tisztáztuk – mondtam, majd megkérdeztem – nekem nincs semmiféle igazolványom, ez nem baj?

- Dehogy baj, sőt ez a feltétel, hogy itt maradhass. Itt mindenki olyan száműzött, kirekesztett, mint te. Ide csakis olyanok jöhetnek, akik tisztában vannak a kinti világ lehetetlenségével. Akiknek már ott nincs helye és ők sem akarnak ott élni. Akik önhibájukon kívül kerültek ebbe a szituba, mert amúgy normális élni és dolgozni akaró emberek.

- Hát én ilyen vagyok az tény.

- Van még fél órád, hogy eldöntsd, akarsz e maradni. Addig is, mindent megmutatok – hallgatott el, de csak rövid ideig, amíg a következő épülethez nem értünk:

- Az ott az újítóház.

- Az meg mi a szösz.

- Akinek van valami ötlete, újítása az ebben az üzemben, ebben a mindennel ellátott laborban próbálja megvalósítani,- akiknek nincs ötletük azok meg segítenek neki. Gyakorlatilag inkább munkacsapatokról van szó, melyek egy-egy új projekten dolgoznak. Az újítók az újítások itt nagyon meg vannak becsülve. Sok újításunk van, de a bevezetéssel nagyon óvatosak vagyunk.

Ott távolabb van az óvoda és az iskola, pontosabban az iskolák.  Nagyjából minden korosztályból alsósok, felsősök, középiskolások, főiskolások négy-hat fiatal jár egy-egy összevont osztályba.  Az ott a kultúrház, ebédlővel, amaz pedig a tornaterem.  Mellette van a kórház, ott kezelnek engem.

- Tényleg, utoljára még rákos voltál, most meg itt vagy, hogy is van ez?

- Valóban rákos vagyok, amikor beszéltünk én már itt voltam. Én a betegségem miatt követtem az öcsém, pontosabban, azért mert kinn nem tudtak, nem is nagyon akartak meggyógyítani. Itt ugyan kevés orvos van, de azok lelkesek és nagy tudásúak, és eszközök is vannak. Képzeld el, hogy a legutolsó vizsgálaton már nem mutattak ki áttétet,  sőt mintha daganat-zsugorodás indult volna be. Szerintem a belső állapotom, a megnyugvásom, a bizakodásom hatott jótékonyan – mondta lelkes hangsúllyal, miközben elértünk a három nagyobb épülethez.

Az épületek előtti parkban megálltunk.

- Na és itt vannak a lakóépületek, bennük kisebb-nagyobb lakások, mert itt mindenféle ember él, magányosak is, párok is, és gyerekes családok is. Néhány lakás még üres, például az én lakásom melletti garzonlakás.

- Hát akkor döntenem kell, ugye?- kérdeztem.

- Igen, de azért még néhány dolgot tudnod kell, hogy teljes legyen kép. A munkarend itt az, hogy a felsorolt négy nagy munkakör, agrárium, humán-munka, pl. tanítás, ápolás, adminisztráció, újítóházas munka és tasakgyártás közül hetente három napban azt kell dolgoznod, amire van szakképesítésed, illetve amit választasz. Viszont a másik három ágazatból kettőben, egy-egy napot hetente le kell dolgoznod, ez az általános szabály.

- Ez nagyon olyan kommunistásan hangzik.

- Igen mi egy demokratikus kommuna vagyunk.

- Kommuna?- ez számomra nem hangzik jól. Akkor ez olyasmi, mint egy kolostor.

- Vagy mint egy kibuc, vagy mint egy hippi közösség drog nélkül. De nem figyeltél elég jól, mert annak a szónak, hogy „demokratikus” nagy jelentősége van.  Ugyanis az eddigi kommunizmusok diktatórikus rendszerben működtek. Azokban a vezető mondta meg a tutit, - ez a mi kommunánk viszont demokratikus, itt valóban közösen, szavazással hozzuk a döntéseket. Az is igaz, hogy ehhez kell demokrácia-ismeret, amit külön tanítunk. Szóval nem az a lényeg, hogy kommunizmus, hanem az, hogy az a kommunizmus demokratikus, vagy diktatórikus.

- De nekem még így is ellenérzéseim vannak.

- Oké, de kérdezek valamit. Feltetted azt a kérdést, hogy az a rendszer, azon élet melybe utcára kerültél, amelyben az emberek segítőkészsége teljesen eltűnt, melybe a szolgáltatók és a mögöttük levő ismeretlen emberek visszaéltek a hatalmukkal, szóval, hogy az miért alakult ki? 

- Hát őszintén szólva, ezen nem gondolkodtam.

- Megmondom neked, mert abban a rendszerben nem volt igazi demokrácia, és mert abban a rendszerben a kommunizmus ellentétét az egyénekre tagolt, manipulált, elgépiesített társadalmat hoztak létre. A következtetés egyértelmű; ha nem akarunk olyan társadalmat, akkor demokratikus kommunizmust kell kialakítani. A demokratikus kommunizmus nem azt jelenti, hogy nem lehet magánéleted, hogy nem lehet szabadságod,- nem katonatársadalmat jelent, - hanem azt jelenti, hogy a közösség, igazi közösség. Tény, hogy bizonyos vonatkozásban nagyobb fegyelmet igényel ez a rendszer. Például a hazugság itt ugyanolyan bűn, mint a lopás, csalás, de összességében itt boldogabbak az emberek. – Itt rövid szünetet tartott, rám nézett és megkérdezte – szóval mi a véleményed?

Nem szóltam, igazat megvallva, a felét nem értettem az utolsó mondatainak. Csak annyit tudtam, hogy egész életembe azt sulykolták belém, hogy a kommunizmus egy szörnyű valami. Szótlanul elfordítottam a fejem.

Ekkor tűnt fel a vidám társaság, négyen voltak, vegyesen fiatalok, középkorúak, nők férfiak. Már messziről integettek aztán odajöttek beszélgetni:

- Szia, te vagy az új fiú, elnézést én mindenkit lefiúzok – szólt ez egyik nő kedvesen. A többiek is kérdezgettek,

 - Honnan jöttél?, hány éves vagy? – sokasodtak a kérdések, én pedig csak hebegtem, - meglepődtem, még soha nem találkoztam közvetlen kedves beszélgetéssel,- próbáltam válaszolni, de Lillian rám nézett, majd rájuk és megszólalt:

- Azt hiszem, nem lenne értelme nagyon összemelegedni, Tom nem marad itt. Már megy is.

- Nincs baj pajtás, akkor legalább a kapuig elkísérünk, mondta a vidám társaságból valaki és együtt indultunk a kertkapu felé ahol bejöttem. Menet közben hangosan, nevetgélve beszélgettünk. Majd mellém lépett egy magas fiatalember és halkan szólt, de azért hallottam:

- Tudod én személy szerint örülök, hogy elmész, így talán lesz esélyem Lilliannál. Mert eddig ahányszor próbálkoztam mindig azt mondta,- nekem van párom,-  rád gondolt. De nyilván jó okod van elmenni, nyilván odakinn nagyon jó dolgok várnak, nyilván, mert különben nem lennél bolond elmenni – mondta, és ez a kifejezés, hogy „nem lennél bolond” valahogy elkezdett bennem zakatolni. Először csak bennem belül zakatolt „hát bolond vagyok én”, majd egyre erősebben, amíg hangosan kimondtam: - hát bolond vagyok én?!

Mindenki megállt, én pedig még hangosabban kérdeztem:

- Hát bolond vagyok én, hogy innen elmenjek?! – közben Lilianra néztem, ő pedig mosolyogva vissza. Én pedig így kiáltottam: – Nem vagyok bolond, hogy itt hagyjam ezt a csodálatos nőt.

Két éve vagyok itt, szinte azonnal igazi pár lettünk Lilian és én. Fél évvel ezelőtt merült fel bennem, hogy valahogy meg kellene írnom a történéseket. 

- Minek?- kérdezte Lilian – ezt már a kintiek nem fogják olvasni, ki sem adják, egyébként is az a világ már nem alkalmas értelmes könyvek befogadására. Legfeljebb a bentiek olvassák.

- Hát akkor a bentieknek írom meg – válaszoltam.