hasznos feljegyzések az irodalomóra haszontalan mivoltáról

Katasztrófa ez, kérem szépen, de olyan csodálatos katasztrófa, mint amikor az ember a söröskorsó alján meglátja a sorsát, de mire kiássa belőle a nyálát, már záróra van.

Szeptember elején, amikor a levegőben már benne volt az ősz meg a pocsolyában elnyűtt cipőm szaga, beléptem a székesfehérvári Híradástechnikai Technikum első osztályába. Huszonhat tizenéves ülve várt rám; olyanok voltak, mint a frissen olajozatlan kisvasúti kocsik, amelyekből éppen csak a szén meg a masiniszta hiányzott. A fal mellett magányos vezetékek kígyóztak, a neoncső horkanva villogott, az ablakon túlról meg idehallatszott a kavicsszállító nyerges kamionok csikorgása, mintha maga az Isten köszörülné a bicskáját az aszfalton. A fiúk úgy néztek rám, mintha egy szétbarmolt szovjet rádió alkatrészeit hoztam volna magammal egy barna papírzacskóban.

Első óra volt. Irodalomtörténet.

A tanterv – a drága, papírszagú, hivatali papírra nyomtatott tanterv – azt követelte, hogy az ókortól napjainkig jussak el. Negyvenöt perc alatt! A fennmaradó időben meg ki kellett volna osztani a kockás füzeteket, és tisztázni, hogy a zsebtelefon nem szentképecske, amitől megnyílik a mennyország.

Felírtam a táblára krétával egyetlen, nehéz szót: LÉTEZÉS.

– Uraim – mondtam, miközben a kréta megreccsent a kezem alatt –, a világirodalom története nem egyéb, mint egy óriási, rozsdás kurbli. Az ember tekeri, tekeri, mert azt hiszi, hogy ő az úr a háznál, de a végén kiderül, hogy csak a saját beledet darálod át a tölcséren. Az ember mindig megpróbálja megérteni, mi a fészkes fenéért van itt, és többnyire nem sikerül neki.

A hátsó sorban valaki halkan felhorkant, mint egy vén ló az istállóban. Talán mélyen megérinthette a téma.

– Kezdjük a görögökkel, mert ők kezdték a bajt. Oidipusz király. Az ember elindul szép csendesen a kocsiján, hogy elkerülje a sorsát, mire a Jós azt mondja: „Fiam, rossz utcába kanyarodtál, a végén ki kell szúrnod a saját szemed, mert az anyádat vetted el, az apádat meg elástad a kerti kapu mögött.” Olyasmi ez, mint amikor a modern GPS újratervez, de a végén közli, hogy az úticél a pokol bugyra, a terelőút pedig a saját hülyeséged. A lényeg, uraim, hogy az ember nem tudja, mit csinál. Néha csak húsz év múlva csönget be a végrehajtó, és akkor már nincs fellebbezés.

Egy fiú a harmadik sorban letette a tollát, és tágra nyílt szemmel bámulta a padot.

– A rómaiak legalább megpróbálták méltósággal viselni a bajt. Seneca, a szegény, ott ült a kádban, miközben Nero azt üzente, hogy ma ne menjen sehova. Seneca meg szépen, fegyelmezetten felvágta az ereit, és közben még filozofált a napsütésről. Ma ezt úgy mondanánk: a rendszer összeomlik, a Cégkapu lekapcsol, de a papírt azért le kell adni a portán.

A fiúk hallgatták tovább a kamionok nyikorgását.

– A középkorban az ember a mennyországot tervezgette a pincében, miközben a várkastélyban a fene fázott a lába. Dante lement a pokolba, mert ott legalább pontosan meg lehetett tudni, ki miért szenved, és nem kellett a tévét nézni. Aztán jött a reneszánsz, és az ember hirtelen azt hitte, hogy ő a teremtés koronája. Leonardo mindjárt rajzolt egy helikoptert. Nem repült ugyan, de a rajz olyan szép volt, hogy az ember elmorzsolhatott egy könnycseppet.

– Tanár úr! – szólalt meg egy kis műszerésztanuló a második sorból. – És a híradástechnika szerepét hol találjuk ebben a zűrzavarban?

– A híradástechnika, fiam – feleltem, és megtöröltem a krétás kezem a nadrágomon –, a romantika meg a realizmus között tanyázik. A költő kinéz a sárga ablakon, meglátja a gyárkéményt, a villanyvezetéket meg a tüdőbaját. Aztán ír egy verset arról, hogy a gőzmozdony elvitte a lelkét. A mozdony legalább eljutott valahová, míg mi itt ragadtunk a stációk között.

Nevettek. Én is elmosolyodtam, mert a nevetés olyan, mint amikor a rozsdás zsanérra hirtelen egy csepp olaj kerül: még nyikorog, de már nem szakad ki a helyéből.

Aztán letettem a csonka krétát a tálcára.

– De most komolyan, uraim. Az irodalom nem attól fontos, hogy szépen beszélünk. Attól sem lesz jobb a világ, ha holnap mindenki fejből fújja Petőfit. A gép ugyanúgy elromlik a műhelyben, a büntetőkamat megérkezik postán, a feleség meg otthon felolvassa a Vármegyei Kormányhivatal levelét, amelyből egy büdös szót sem értünk, de a csekket be kell fizetni. Az irodalom arra jó, hogy amikor mindez a nyakunkba szakad, ne csak úgy dögöljünk meg, mint a vakond a barázdában. Hogy el tudjuk mondani magunknak: hé, én is itt voltam ezen a világon.

A neoncső egyszer csak abbahagyta a villogást, és kialudt. A terem félig sötétbe borult.

– Nyissátok ki a füzetet. Első fejezet: Mi az irodalom?

Huszonhat toll indult meg egyszerre a papíron, olyan hangon, mint amikor a bogarak rágják a száraz akácfát.

Azt hittem, ezt az órát megnyertem.

– Tanár úr, elkészültem! – mondta hirtelen a második sorból Kovács Pistike.

Kihúzta magát, a tollát elegáns mozdulattal visszacsatolta a műbőr tolltartó gombjára, és úgy nézett rám, mint aki most mentette meg a Béketervet.

Átvettem a kockás lapot. A címe ott állt gondos, szálkás gyerekkézírással:

Irodalom: Mi szükség van irodalomra?

Irodalomra semmi szükség nincsen. Fizess elő a ChatGPT emelt szintű csomagjára, minden fontosat megtudhatsz tőle, sőt, mindent meg is írathatsz vele.

Alatta pedig a kegyelemdöfés:Mi szükség van irodalomórára?

Ha nincsen szükség irodalomra, ugyan mi szükségünk lehet irodalomórára?

A végére odaütött egy hatalmas pontot, mintha csak a koporsóbaverő kalapácsa lett volna.

Elolvastam egyszer. Aztán még egyszer, miközben a táblán a LÉTEZÉS szó lassan eltűnt a félhomályban.

– Zseniális, Pistike – mondtam halkan, és a hangom megremegett a sörözők rejtett melankóliájával. – Ötös.

Beírtam az ötöst a lap aljára.

Aztán még ott tartottam a tollat a papír felett egy-két hétig, hátha eszembe jut valami bölcsesség, amit Budapestre el lehetne küldeni. De nem jutott eszembe semmi.

Rádli Róbert