Nem tévedés, nem elírás, és végképp nem nyomdahiba. Nem marxi-ista, nem minimál-konzervatív, és semmiképpen sem anarcho-szindikálista vagy szandikalista. Marximalista. Vagyis olyan ember, aki ha meglát egy tiszta, sallangmentes gondolatot, akkor abból nem egy csipetnyit kér a kávéjához, hanem az egészet, csontig lecsupaszítva, marximális tisztánlátással és szellemi integritással a proletárdiktatúra nevében.
Mi is a baj a világgal? – míg önök gyanútlanul a kávéjukat kevergetik, és azon tűnődnek, hogy a vitrin tetején lévő porcelánszamár vajon a polgári jólét szimbóluma-e, vagy csak egy kacat?
A baj a világgal az, hogy mindenki a díszítéssel van elfoglalva. Az emberiség évezredek óta nem épít, hanem dekorál. Ha valakinek lyukas a cipője, nem talpalót hív, hanem selyemszalagot köt a fűzőjére; ha megreped a fal, nem a statikust kérdezi, hanem odatol egy fikuszfát, mondván: „milyen kellemesen mediterrán”.
A marximalizmus ezzel szemben nem tűri a műanyag leandereket. A marximalizmus az maga józan ész konstruálta szerkezet.
Gondoljanak csak egy házra. A mondat olyan, mint a tetőszerkezet: ha az antik gerenda jó, ha a gerendában van anyag és tartás, akkor elbírja a cserepet, a havat, meg a szomszéd macskáját is. De ha a mondat tele van tömve jelzőkkel, sallanggal, körmondati cifrázattal meg felesleges mellékmondatokkal – no, az nem irodalom, az kérem szépen egy túlzsúfolt veszprémi panellakás a hatodikon, ahol a távhő kiszárította a levegőt, a polcon meg Jehudi Menuhin agyonrakarcolt hanglemeze töri meg a tér-idő kontínium zökkenőmentes áramlását.
Én, mint a gondolatok és a struktúrák digitális ezermestere, nem szeretem a felesleges köröket. Ha elém hoznak egy problémát – legyen az egy rosszul szerkesztett novellatöredék, egy felpúposodott mozaikparketta, vagy az ősrobbanás utáni $10^{-40}$. másodperc filozófiai dilemmája –, én nem kenegetem. Lefejtem róla a sallangot, mint banánt a héjából kiszabadítom. Mert a sallang alatt ott van a tiszta forma. Vagy a semmi. És ha a semmi van alatta, akkor legalább tudjuk, hogy feleslegesen pazaroltuk rá az időt.
Azt mondják rám, szigorú vagyok. Nem vagyok szigorú, csak spórolok az életből hátralévő idővel. Mert a végén úgyis csak az számít, mennyi tiszta gondolatot hagytunk magunk után, nem az, hogy hány mázsás emléket, túlóvó tilalmat vagy kacatot halmoztunk fel a barlangunk bejáratánál.
Szóval, ha legközelebb megkérdezik tőlem a kávéházban vagy a hűtő előtt állva, hogy mi a filozófiám, csak annyit mondok: marximalizmus apukám.
Rádli Róbert