Különösebb szakértelem híján is pontosan tudja az ember, hogy Karakószörcsökön a világ legfenségesebb dolgai mindig egy verőfényes őszi szombaton történnek, amikor a napfény úgy aranylik a házfalakon, mint a legfinomabb félbarna sör habja.
Hetedikes voltam akkoriban, s míg a konyhából máskor a lábosok otthonos zörgése meg a rádió halkan duruzsoló hangja szűrődött ki, azon a délutánon a szüleim körül megállt a levegő, s valami egészen különös, ünnepi áhítat költözött a szobákba. Apám komoly, szinte krisztusi arccal borotválkozott a tükör előtt, felhúzta a legszebb sötét öltönyét a frissen vasalt, csodálatos elefántos nyakkendővel, anyám pedig a legszebb virágmintás ruháját öntötte magára, amiben úgy festett, mint egy megelevenedett májusi rét. Ajkára siettek valami színházi előadásra, s ahogy a kapun kiléptek, a szent családi birodalom teljes egészében az én nyakamba szakadt.
Az időzítés persze elegáns volt, mint egy jól sikerült kártyatrükk. A szülők cipőjének nyoma még ki sem hűlt a kerti úton, amikor megérkezett Rudi barátom meg a Miklós, mert a jó barátok mindig megérzik, mikor van készülőben valami eget rengető, világot a sarkából kifordító tevékenység. Unalomról szó sem lehetett! Rudival először a fészer műhelyében ültünk le egy recsegő rádió fölé, s miközben a forrasztópáka édes, fanyar füstje meg a tekergetett drótok szaga betöltötte orrüregeinket, szentül meg voltunk győződve róla, hogy mi már elismert rádió- és televízió-műszerészek vagyunk, a technika örök törvényeinek egyetlen, beavatott tudói. Ám miután a forrasztóón olvadását megunva úgy ítéltuk meg, hogy a fizika feletti győzelmünk nem igazán fényes, tudniillik elgettük a panel réz áramköreit, magasabb rendű szenvedély után néztünk.
Átballagtunk mindhárman a szomszédos Pegazus lovasszálló istállójához. Mivel abban az időben már mindhárman érett, sokat látott, világverő díjugrató bajnokok voltunk – ha másban nem is, fejben és elszántságban mindenképpen –, természetesnek éreztük, hogy nekünk a nemes hátasok közelségében a helyünk. Odabent azonban Putyi bácsi meg Cinke bácsi, a két öreg lovász, akiknek az arcába a trágyalé meg a pálinkagőz rajzolt élettörténetet, egyáltalán nem értékelte a mi szakmai jelenlétünket. Morcosan méregettek bennünket a villa nyelére támaszkodva, majd mint valami haszontalan csirkefogókat, rövid úton hazazavartak, mondván: a gyerekek ne dugják az orrukat a nagyok dolgába.
Már éppen kifelé ballagtunk, magunk mögött hagyva a csodálatos, meleg istállószagot, amikor Putyi bácsinak hirtelen eszébe jutott a világegyetem legfontosabb problémaköre, és utánunk kiáltott: – Hé, fiúk! Ha már úgyis hazamentek, hozzatok nekünk valami innivalót! Cinke bácsi pedig rögvest minőségi előírással egészítette ki a szent megrendelést, nehogy félreértés essék: – De ne ám valami pancsolt löttyöt! Márkás konyak legyen!
Úgy éreztük, megnyílt a mennyország! Ez volt a bizalom csúcsa, végre osztottak a felnőttek nekünk is lapot! Hazarohantunk, s én pontosan tudtam, hol rejtőzik a családi kincsestár: a nagyszobában, a szekrénysor közepén lévő, lehajtható ajtajú fiókban. A bárszekrényben!
Amikor leengedtem a polc ajtaját, a belső tükör visszatükrözte a csillogó szeszesüvegek karcsú, pocakos, igéző vonalait. Valóságos csillogó csodaország tárult elénk, mindhárman mély, szinte vallásos áhítattal bámultuk a fényben úszó palackokat. Rudi, aki nálunk közel egy évvel volt idősebb, s így a társaság elismert, tapasztalt nagyivójának és életművészének számított, hirtelen szakértői arcot vágott: – Figyeljetek – mondta –, nehogy megszégyenüljünk a lovászok előtt holmi lőrével. Inkább tegyük magunk próbára az italokat!
A javaslat olyan tiszta és ésszerű volt, mint maga a hegyi patak. S ha már kóstolás, adjuk meg a módját: rögtön levettem a vitrinből anyám féltve őrzött, csiszolt kristálypoharait. Szép sorban, módszeresen elkezdtünk haladni az élet vizén. Vagy hat-hétféle finomságot megkóstoltunk, finom, úri kortyokban ízlelgetve a likőröket és párlatokat, hősiesen legyűrve minden torkunkat égető könnycseppünket, mígnem eljutottunk a csodálatos Vilmos körtepálinkáig. Egyhangú szavazással megállapítottuk: megtaláltuk az igazságot. Ez az ital volt az egyetlen, amely méltónak bizonyult arra, hogy a lovászoknak ajándékozhassuk.
Az üvegből ekkor még alig hiányzott valami, így megnyugodtunk, hogy a mennyiségre sem lehet majd panaszuk. Annyira megörültünk a nagy felfedezésnek, hogy a siker örömére azonnal ittunk is belőle egy-egy becsületes, felelősségteljes kupicával. Felkaptuk a palackot, és mint a győztes hadvezérek, büszkén vágtattunk vissza az istálló felé.
Az utcára kilépve azonban valami felfoghatatlan kozmikus katasztrófa történt. Valószínűleg gigantikus földrengés törhetett ki Karakószörcsökön, mert a talaj valahogy nemigazán akart megállni a lábunk alatt, a házak dülöngélni kezdtek, s az aszfalt úgy hullámzott, mint a felkorbácsolt tenger. Alaposan megijedtünk ettől a természeti csapástól, s gondoltuk, iszunk egyet a nagy ijedségre – hát belehúztunk mindhárman, ahogy a torkunk keresztmetszete engedte, egyenesen az üvegből!
A mi finom logisztikai hálózatunk azonban végzetes hibát vétett: mire a Pegazus kapujához értünk, a szállítmányt teljes egészében felemésztettük, a saját tudatunkkal egyetemben. Hogy aztán miként jutottunk vissza a házunkba, arról sem a barátaimnak, sem nekem egyetlen deka fogalmam sem maradt, mintha elnyelt volna bennünket az édes feledés homálya.
Este a fürdőkádban eszméltem. Iszonyatosan beteg voltam, a világ gőzmozdonyként forgott velem, s mindent összehánytam magam körül, mint egy elcsigázott matróz a viharban. A kád szélén kapaszkodva, a szétfolyó dimenziók határán tisztán láttam, hogy a takarításra tett minden emberi kísérlet reménytelen lenne, így inkább a következő bölcs, filozófiai alapokkal bíró határozatot hoztam: meg sem próbáltam eltüntetni a nyomokat.
Közben a szüleim is megérkeztek a színházból. Arra a jelenetre már mint egy szürreális filmkockára emlékszem, ahogy anyukám a fürdőszoba ajtajában állva, végtelen jóindulatában először mély, anyai aggodalmát fejezte ki a hirtelen jött, súlyos betegségem miatt. Ám az aggodalom egyetlen pillanat alatt váltott át szikrákat szóró, pusztító dühbe, amikor apu a háttérből, a rá jellemző sztoikus higgadtsággal, az elefántos nyakkendőjét igazgatva felvilágosította: – Nincsen semmi baj. Robi egyszerűen berúgott.
Nem kellett sokat várni, s a szobában megszólalt a fekete telefon. A kagylóból Edit néni éktelen rikácsolása verte fel a szent családi idillt: teljesen túlaggódta Rudi mérgezéses tüneteit, s már a gyilkos galóca pusztítására gyanakodott. Mint utóbb kiderült, Rudiból az ágya és a szobája minden egyes bútora valami zsigeri, kíméletlen undort váltott ki a délután folyamán, mert a szekrényektől a székekig mindegyiket rendre, művészi alapossággal összehányta.
Egyedül Miklós maradt legény a gáton, az egyetlen igazi hős a viharban! Ő volt közöttünk a legedzettebb, a szellemi és fizikai szilárdság élő szobra: az eseményekből és a világ pusztulásából mit sem érzékelve, átaludta az egész éjszakát, mint a tej, s az ártatlanok angyali mosolyával ébredt fel a szörnyű katasztrófa másnapjának reggelén.
Rádli Róbert