Az éjszaka, az a somogyi, cudarul agyagos éjszaka olyan volt, mint egy rosszul nyomtatott számla, amelyen az ember hiába keresi a kerek összeget, csak a sár marad meg a cipőtalpán. Mert aki azt hiszi, hogy az M7-es vonzáskörzetében a világ egy logikus, kerek egész, az még sosem próbált harminc centinél mélyebbre ásni abban a vaskos, makacs földben, amely nem adja magát ingyen. Ott állt Leo, a húszas évei elején, drága sportcipőjét már rég elnyelte a barna iszap, és úgy szorította a lapát nyelét, mintha az valami törvényes gyógyszer lenne egy gyógyíthatatlan életkönnyességre.
– Vic… figyelj már! – zihálta a kölyök, s a szeme fehérje úgy csillogott a csillagtalan sötétben, mint egy eltévedt villamosjegy. – Ez… ez gyilkosság volt. A csávó ott hörgött a hátsó ülésen. Néztem a szemébe. Kiejtette a kávéscsészéjét, az egész kárpit csupa vér lett. Nem bírom a foltokat kiszedni, de nem is ez a lényeg! Hanem hogy ez itt halott. Egy ember! Mi meg ásunk. Mint valami harmadik osztályú detektívregényben.
Vic – az az ötvenes, kopaszodó, kissé köpcös alak, akinek kasmíröltönyén már ott égett a verejték meg a sár méltóságteljes pátosza – megállt a lapáton. Úgy nézett le a gödörbe, mintha csak egy csöpögő csapot vizsgálana a konyhában, amihez nincs szerszáma, de kedve az lenne hozzá.
– Leo, kérlek – mondta olyan hangon, mint aki a prágai kocsmák mélyén, három korsó sör után magyarázza az élet megfellebbezhetetlen fizikáját. – Könyörgöm, ne kezdd megint ezt a nyöszörgő, kispolgári lelkizést. Hányszor kell még elmagyaráznom neked a fizika meg a gazdaságtan alapvető összefüggéseit? Egy hulla addig hulla, amíg látják. Ha nem látják, az nem hulla, az csupán komposzt, érted? Az nem egyéb, mint egy rosszul megválasztott térbeli elhelyezkedés. Mint amikor a villamosra rossz oldalon szállsz fel, csak itt az ajtó zárult be véglegesen.
– Rosszul megválasztott?! – vonyított Leo, s a hangja belehasított az erdő csendjébe. – Vic, golyót eresztettem a nyakába! Az nem térbeli elhelyezkedés, az egy kilenc milliméteres ólomdarab a gerincoszlopában!
Vic a levegőbe intett a lapáttal, egyetlen határozott mozdulattal, mint egy professzor a katedrán, aki nem tűri a közbeszólást a hallgatóságtól.
– Technikai részletek. Lényegtelen apróságok, öregem. Nézd meg ezt a gödröt! Milyen mély most? Másfél méter? Édes fiam, ebben a somogyi agyagban ez már önmagában egy kisipari csoda. Ha még egy métert lemész, és rácsapod ezt a kétszáz kilós kőtömböt, amit ott készítettem elő a furgon hátuljában, akkor nem bűnt követünk el. Minőségi munkát végzünk. Mert a mesterember a sírban is mesterember. Ha egy gátfutó rosszul veszi az akadályt, az nem azt jelenti, hogy nem futott – csak azt, hogy szarul csinálta. De ha mi ezt a gödröt két méter mélyre ássuk, sót szórunk rá, hogy a kóbor kutyák eltévesszék a szimatot, és ültetünk rá egy kurva akácfát... na, mondd meg, mi történik akkor?
Leo nyelt egy nagyot, a torkában dobogott a szív.
– Megszűnt a probléma? – motyogta bizonytalanul.
– Pontosan! – csillant meg Vic szeme a sötétben. – Helyreállítottuk a kibaszott hullával elbaszott téridőt. És ami megszűnt, az logikai alapon nem létezik. A bűn, Leo, az egy bürokratikus kategória. Akkor születik meg, amikor a rendőr kinyitja a jegyzettömbjét. De ha nincs mit felírni, mert a könyvelőnk éppen a gyümölcsös alatt táplálja az akácgyökereket, akkor nincs hulla sem. Ezt hívják tiszta könyvelésnek.
Néhány órával korábban, egy V. kerületi, túlárazott olasz bisztró sarkában, ahol a friss eszpresszó gőze keveredett a drága havanna szivar füstjével, egészen másfajta sorsok dőltek el. Zeusz – az a kigyúrt, szoláriumbarna, harmincnyolc éves vezérigazgató, akinek a márkás inge szinte megadtad magát a düh alatt – remegő kézzel forgatta a grappás poharát.
Szorosan szemben ült vele Vic, a rezzenéstelen arcú, kasmíröltönyös mindenes, aki már annyi emberi drámát látott, mint egy vidéki pályaudvari forgalmi istálló.
– Vic… te ismersz engem – suttogta Zeusz rekedten, miközben a pohara fenekét bámulta. – Megadtam neki mindent. Irodát a Váci úton, prémium céges autót, korlátlan bizalmat. Erre mit csinál ez a takony? Rob, a kétfilléres szemüveges könyvelőbérenc, ott feszít a hálószobámban, az olasz dizájnerágyunkon a feleségemmel, a drága kis Mirindámmal! Három éjszakája nem hunytam le a szemem. A gyomrom savasodik. Robnak vége kell hogy legyen, Vic. Különben megőrülök.
Vic nyugodtan kortyolt egyet a kávéjából, mintha csak egy rosszul kalkulált áfa-bevallásról esne szó.
– Rob alapvetően csendes srác, Zeusz. A kettős könyvelése patyolattiszta. Nem kicsit drasztikus egy belső audit helyett ilyesmivel terhelni a kivitelezési részleget?
– Nem érdekel a mérleg! – vágta rá Zeusz, s a szeme szinte szikrázott a dührohamtól. – Mirinda a lényeg! Komposztálni kell, Vic. Most ez a menő. Környezetbarát, fenntartható. Kiviszitek az erdőbe, leássátok, rátesztek egy adag mélymulcsot meg egy kurva akácfát, aztán jónapot.
Ugyanebben az órában, egy sötét, cudarul modern budai villa hálószobájában, éjjel kettőkor a selyemlepedőn még ott lebegett a bűn és a drága parfümök fülledt illata. Mirinda a hátán feküdt, a plafont bámulta, és a körmével idegesen kapargatta a lepedő szélét. Vic félig felkönyökölt mellette, és az ujjával lassan köröket rajzolt a lány csupasz vállán.
– Rettegek, Vic – suttogta a lány. – Zeusz teljesen megkattant. Ha megtudja, hogy veled...
Vic elmosolyodott a félhomályban, a hangja pedig olyan hűvös volt, mint egy pinceablakon behulló őszi szellő.
– Nem kell aggódnod, kedvesem. Előbb-utóbb minden rendeződik a téridőben.
Hajnali háromkor aztán Vic a fésülködőasztalnál ült a villa csendjében. A MacBook képernyőjének kék fénye világította meg az arcát. Precíz, ujjnyi pontossággal megnyitotta a kamerarendszer szerkesztőprogramját, és a mesterséges intelligencia segítségével a saját tegnap éjszakai jelenetéből módszeresen kikombinálta a saját arcát, a helyére illesztve Robét – a szemüveges könyvelőjét. Tudta nagyon jól, hogy Zeusz ezt a fájlt fogja reggel elsőként kinyitni.
Vic hátradőlt a bőrforgószékben, egy utolsó, fojtott pillantást vetett a monitorra, ahol Rob éppen a hálószobában mosolygott, majd halkan, a maga filozotikus, öreg csavargó módján mormolta el a nap záróverset:
– Rob, nálad szebbet és jobb könyvelőt nem is kívánhattam volna. A komposztálás pedig, látod, csodás dolog. Akácfa helyett ott a gyümölcsös, a föld meg mindent elnyel, mert a somogyi agyag nem kérdezi meg, hogy a számla bruttó vagy nettó volt-e.