2002-ben vettük meg Judittal azt a veszprémi lakást a háromemeletes házban, az Egyetem városrész szélén, ahol a fák még tudták, mi a dolguk, és a lombjukon át szűrődő fény olyan tiszta volt, mint egy falusi templom ablakán a délelőtt. Az előző fészkünk már szűknek bizonyult, ahogy a gyerekek nőttek, de ez a harmadik emeleti tetőtér olyan volt, mint egy megvalósult csendélet: külön szoba a fiúknak, és nekünk a fenti rész, ahová éjszakánként csak a tücskök cirpelése meg a mindenség jóságos suttogása talált fel.
Aztán megjelent az első hirdetés a faliújságon. Hogy a ház előtt parkolót csinálnak, mert az eddigi rend valamiért szúrta a hivatal képviselőjének a szemét; másfél hónapig nem állhatunk meg az utcában. Már akkor néztem ezt az elszánt, céltalan buzgalmat, miközben a szabad helyek amúgy is ráérősen kongtak. De a beton azóta megépült – egy kétszer akkora, vakító szürke mező –, és azóta csoda dolog történt: helyet találni benne épp olyan reménytelen vállalkozás, mint a békét keresni a tőzsdén, miközben a szomszédos, elhanyagolt utca üresen vigyorog ránk. Az ember meg csak cipelja a hálót a boltból, a szatyorfülek vágják a tenyerét, és lépked fel a harmadikra, miközben a történelem ott robog el mellette, egyenesen a parkolón túl.
Aztán 2007-ben, vagy talán nyolcban – mert az idő olyankor veszíti el a naptári kontúrjait, amikor az ember belép a végtelenített állványzatok sötét tündérmeséjébe –, felhúzták a homlokzat köré a recsegő, rozsdás vascsövekből azt a gigantikus, hálós erdőt, amelyben azóta is éldegélünk, mint a fémkalitkába zárt, szelíd énekesmadarak. És ott volt Kamondy, a vállalkozó, a mi örökös, mosolygós Odüsszeuszunk a szürke Renault-val, aki időről időre leporolta a homlokát, és megnyugtató, szinte bibliai hangon hirdette: – Már csak egy-két hónap, tisztelt lakóközösség, és a műalkotás elkészül.
Az élet meg csordogált a csövek mögött. Cserépcsere, vakolás, aztán a vakolat leverése, mert a cserép rossz szögben állt, a déli szél meg a globális logisztika bűvöletében. A gyerekek felnőttek, elröppentek a fészekből, de a horganyzott rácsok maradtak. Aztán jött 2020 szeptembere, amikor Károly, a hűséges kőműves ott egyensúlyozott a harmadik emeleti párkányon, és én kedveskedtem neki egy bögre gőzölgő tejeskávéval meg egy serpenyő hagymás-sonkás tojással. Megette ott a magasban, az ízek átjárták a lelkét, majd nagyot sóhajtott: – Köszönöm, Róbert, de most már megyek, mert hiányoznak az alapanyagok. És elindult haza Mindszentkállára.
De a történet nem állt meg, mert egy igazi veszprémi homlokzat sosem pihen. 2022 tavaszán Karcsi és a segédei már az ereszekkel meg a héjazattal bajlódtak, miközben a lakásban időnként megjelent egy-egy barátságos kis beázás, amit Judittal már úgy kezeltünk, mint egy régi ismerőst. Hozta a halat is estére – gyönyörű amúrok meg sügérek voltak –, Judit arca meg felragyogott, mert ő aztán képes lenne éjjel-nappal halat enni a Duna meg a Balaton dicsőségére. Cserébe a belső foltokat Karcsi szakszerűen eltüntette, megpecsételve a mi kis békés szövetségünket.
Aztán 2026-ban Kamondy úgy döntött, hogy befejezésül szétveri a lépcsőházat is. Három hónap alatt elérte, hogy a betonból és vakolatból csak a csupasz vas maradjon, de az ember nem esik kétségbe: ideiglenes fenyő pallókat raktak le, hogy ne vesszünk el a mindenségben. Kamondy pedig ekkor már büszkén terjesztette a dicsőséget; turistacsoportok meg kőmívestanulók zarándokoltak ide, hogy bámulják ezt a fenséges, soha véget nem érő építészeti csodát. A lakógyűlésen meg tapsoltunk neki, mert ki más mondná meg olyan meggyőzően, hogy már csak két hét, és minden létrát lebontanak?
Végül 2026 szeptemberében megkaptuk a hágcsókat. Fent egyensúlyozunk a harmadik emelet magasságában, a szatyor néha leesik a mélybe, de hát Istenem! Egy alapos házfelújítás áldozatokkal jár. A kávé meleg, a hal friss, a világ meg ott zajlik lent, a betonmezőn, miközben mi békésen ülünk a horganyzott rácsok mögött, és várjuk, hogy Karcsi mit hoz mára estére.