Túlvilági emlékiratok

Az egész azzal kezdődött, hogy az interneten - mondhatni véletlenül – ráakadtam erre az újságcikkre. Nem értettem, a kiváló médiaszemélyiség, mit érthetett az alatt, hogy egyike voltam azoknak, akikről „később nem túl hízelgő dolgok derültek ki”. Szerettem volna személyesen érdeklődni, de hát innen a túlvilágról már nem működnek a mobiltelefonok.

Szerencsére másnak is szemet szúrt ez a furcsa megfogalmazás. A fiam meg is érdeklődte tőle: vajon mit értett ez alatt, mit akart ezzel mondani. A kurta válasz még furcsább volt: „Csupáncsak ‘lekommunistáztam’ őket. Ma már csak így szalonképes (sajnos) valakiről elismerőleg írni, ha egyébként közismert a valamikori politikai attitűdje.”

Bár kissé szokatlan megfogalmazás ez egy baloldali értelmiséginek tekintett tévészereplőtől, rá kellett döbbennem: a mi időnkben “gyári beállításnak” számító kommunista hitvallást a mai Magyarországon deviáns magatartásnak tekintik.

Így azután arra gondoltam: talán érdekelni fog benneteket az életem, s benne az is, amire V. I.  ma már mint dehonesztáló tulajdonságokra utal. 

Tényleg egy puszta tévedés lett volna mindaz, amire egész életemet feltettem? Csalárd téveszme, ami – mint manapság sokan vélik – emberek millióinak életét nyomorította meg? Lehetséges. Úgy látom, azért ami most van, az sem az igazi.

Engem is érdekel tehát az életem, főleg, hogy már túl vagyok rajta. Sok mindenre tisztán emlékszem, de egy nagy csomó dolog, ­- különösen gyermekkorom emlékei – már szinte kivehetetlenné halványultak. Örülnék, ha lennének olyanok, akik még élő kortársaimként kiegészítenék visszaemlékezésemet, és segítenének befoltozni azokat a lyukakat, amelyeket romló memóriám hagyott emlékezetem felfeslő lapjain. 

Rengeteg életrajzot írtam életem során. Érdekes olvasmányt jelentenek: pontosan tükrözik a kort, amelyben írtam őket. A Felszabadulás utáni lelkes hangulatban mozgalmi múltamat hangsúlyoztam, az ötvenes években lelkesen szapultam emigráns fivéremet, a hatvanas években kidomborítottam tudományos és szakmai munkásságomat. A hetvenes évektől azután a pátosz, a hazafias lelkesedés, a pártmunkáról szóló beszámolók helyett már tényszerű ismertetések következtek.

• Egy 1948 körül kelt életrajz
• 1948 után kelt életrajz
• 1951-ből
• 1952-ből Önkritikus. Túl sokat vállalok, és gyermekeimmel keveset foglalkozom.
• 1950-es évek eleje – Lelkes.
• 1956-ban a szokásosnál hosszabb életrajz készült, már nem emlékszem, milyen célra. József fivéremről itt egy egész bekezdésben írok, nem éppen hízelgően. Részletesen taglalom a munkásmozgalmi múltamat is.
• 1960-ban készült életrajzomban apám halálának körülményeit a korábbiaknál jóval szűkszavúbban ismertetem. Már nincs szó orosz hadifogságról, sem arról, hogy a forradalomnak köszönhetően jutott haza. Már nem részletezem József fivérem távozásának körülményeit, de kénytelen vagyok megemlíteni, hogy legidősebb fiam engedély nélkül Londonban tartózkodik.
• A hatvanas évek végére a mozgalmi múlt már csak egy mondatot érdemel, annak is a felét tollal kihúztam.

A Kádár-korszak talán egyik legbizarrabb kordokumentuma viszont kétségtelenül ez az 1960 körüli méltatás.. Keletkezésének dátuma, szerzője ismeretlen. Egyszerű életrajzként indul (talán valamelyik kitüntetés indoklása?), amely egy idő után munkásmozgalmi krónikává változik, ám egy ponton váratlanul - éles stiláris fordulattal - krimibe csap át, csak hogy néhány bekezdés után visszasimuljon a munkásmozgalmi és életrajzi folyamba. Milyen célra készült? Örök rejtély marad.

Családomról, felmenőimről egyébként kevés emlék maradt az utókor számára. Apámról – furcsa módon - egyáltalán nem maradtak fényképek, felmenőinek neve is csak a halotti anyakönyvből ismert: apja H. József, anyja Rehberger Borbála. Anyám, Rechnitzer Jozefa apja, Ignác módos gabonakereskedő, anyja Grünfeld Johanna. A családi fényképek bizonyára a Szemere utcai lakásunk kibombázásakor semmisültek meg, a nevek az én szelektív emlékezetem rostáján hullottak ki. (Egyik fiam összegyűjtötte a felemnők adatait. A családtörténeti oldal itt érhető el.)

Apám kereskedő volt, vagyon nélkül, a kispolgári „jólétet” az jelentette, hogy a Rákóczi úton volt három szobás lakásunk, 2 szobának mellékutcára néző ablakokkal. Ha az üzlet jól ment, akkor anyám kapott 1-2 kalapot, és a nyarat Pest környéki parasztházban töltöttük, ha rosszul ment, a szomszédoktól kért kölcsönökből főzött anyám ebédet és eladta a kalapokat, a nyarat pedig Pesten töltöttük. Házasságkötésükig anyám is dolgozott, utána a három gyerek már otthon tartotta. Fivéreim: József 1901-ben, Iván 1904-ben született.

Gyerekkorunkat Pápán töltöttük, de iskoláskoromban már Pesten éltünk. Az első háború kitörésekor 1914-ben úgy nézett ki, hogy fellendül az anyagi helyzetünk, de apám bevonult katonának, és míg védte a hazát, a társa mindenéből kifosztotta, orosz fogságba esett, ahonnan 1918-ban szökött haza. Mi pedig - anyám és a három gyerek - hadisegélyből éltünk. Kora hajnalban, még iskola előtt sorban álltunk, a kenyér- cukor-, burgonya-, húsjegy beváltásáért. Soha jól nem laktunk, cipőnk lyukas volt, télen papundekliből vágtunk talpalávalót, de az esős-havas időben így is átázott. Ruhám foltozott volt.

Nem volt nehéz 9-10 éves koromban felfedezni a társadalom hazugságait. Míg apám „védte a hazát” és cserében mi nyomorogtunk, osztálytársaim közül azok, akiknek az apja itthon maradt, a legnagyobb jólétben éltek. 

A sohasem jóllakás, az éhezés emléke kitörölhetetlenül megmaradt az ember magatartásában. Soha nem vettem a tányéromra többet, mint amit elfogyasztottam.

A Tavaszmező utcai gimnáziumban érettségiztem, az orvostudományi egyetemre jeles érettségimnek és az országos középiskolai tanulmányi versenyen elért első helyezésemnek köszönhetően jutottam be. 1930-ban avattak doktorrá. A Zsidókórházban kezdtem dolgozni segédorvosként, majd alorvosként. A harmincas évek közepétől már magángyakorlatot is folytattam és egyike lettem a legkeresettebb szakorvosoknak.

1940-ben, 34 éves koromban megnősültem. Anyám neheztelésével dacolva egy kikeresztelkedett, kispolgári zsidó család – nálam 13 évvel fiatalabb leányát vettem el, aki az évek során azután  három fiúgyermeket hozott a világra, és nevelt fel. Városszerte csodált szépség volt, különleges kisugárzással – amelyet idős koráig megőrzött. Különlegesen szerencsés embernek vallom magam, hogy ilyen asszonnyal élhettem közel ötven évig, alapvetően boldog és harmonikus házasságban.

A Felszabadulás után fél évig a Rókusban, majd 1947-től az Uzsoki úti kórházban voltam a szülészet-nőgyógyászat vezetője. 1950-ben kerültem a Kútvölgyi úti Kórház szülészeti-nőgyógyászati osztályának élére, amelyet 1952-55 között a János Kórház egyik szülészetével párhuzamosan vezettem.

Sokféle ok vezetett ahhoz, hogy önkéntes jelentkezésem nyomán a „népi” Korea megsegítésére szervezett magyar orvoscsoportok egyikének vezetőjévé neveztek ki. 1954 februárjától 1955 áprilisáig dolgoztam Koreában, amiről külön fejezetben írok. 

Hazatértemet követően visszakerültem a Kútvölgyibe, s onnan vonultam – nem egészen saját elhatározásomból – nyugdíjba 1975-ben. (Ennek körülményeiről a Sértődéseim című fejezet utolsó részében részletesen írok.) Aztán 1989-ben még egy rövid időre visszatértem ide, hogy földi életem utolsó napjait – voltaképpen elég méltatlan körülmények között – itt végezzem be.

Érdekes újra elolvasni a velem készült cikkeket, interjúkat is. Az ötvenes évek patetikus hangvétele ma már inkább komikusnak hangzik. A hatvanas-hetvenes években még a mozgalmi múltat is illendő volt hangsúlyozni (nem mintha szégyelleném), a nyolcvanas évekre azután egyre inkább a szakmai és családi elemek domináltak. Bár kivétel itt is akad. Például az, amit 1987 márciusában közölt a Képes 7 című népszerű hetilap. Az interjú készítője Seszták Ágnes volt.

Az egyik legérdekesebb beszélgetést Nádas Péterrel folytattam. A lap szerkesztőjeként a Gyermekünk című lap számára készített velem interjút. Kérdései, a problémák iránti érzékenysége, intelligenciája már akkor is lenyűgözött. Örömömre szolgál, hogy írói sikereihez – azzal, hogy a világra segítettem – szerény mértékben magam is hozzájárulhattam. A folyóiratban megjelent cikknél lényegesen élvezetesebb az eredeti beszélgetés magnófelvételének még szerkesztetlen átirata.

És talán nem érdektelen az a cikk sem, amelyben arra is választ adok, miért csak most, csaknem húsz évvel halálom után készül napló-féle. Ez az interjú a hetvenes évek végén jelent meg – valamelyik napilapunk mellékletében.

A blog folytatása