Blog 3.
Mi végre?
Ahhoz képest, hogy aktív életem során mennyien ajnároztak körül valóságos vagy tettetett nagyrabecsülésükkel, távozásom után viszonylag kevés lelkes megemlékezést láttam magamról. Sőt. Az utókor elég méltatlanul bánik velem. Most nem csupán a királyi tévé egyik rendszerváltás utáni dokumentumfilmjére utalok, amelyben az egyik visszaemlékező valósággal a magyar Mengeleként festett le (erről később bővebben), hanem arra is, hogy sokan elsősorban a kommunista múltamat tartják érdemesnek hangsúlyozni, és ezzel rögtön meg is bélyegeznek. Mintha legalábbis ez olyan nagy szégyen lenne! Most az, de mi lesz ötven év múlva? Egyik volt kollégám, akit nagyra becsültem, és aki – sokakkal ellentétben – idősebb korában sem tagadott meg, nem mert elmenni a Nap TV stúdiójába, ahol egy másik kedves, szintén nagyra becsült kollégám és tanítványom szeretett volna megemlékezni rólam születésem századik évfordulóján. Az esemény sajnos egybeesett volna a 2006-os év őszi tüntetés-sorozatával és P. doktornő – legalábbis feleségemmel folytatott, magát exkuzáló telefonjában erre hivatkozott – ebben a hangulatban nem mert elmenni egy „kommunista orvos” megemlékezésére. Bár félelme szerintem alaptalan volt, megértem őt.
Életemben bezzeg csőstül jöttek a gratulációk, főleg kitüntetéseim alkalmából.
De voltak más alkalmak is:
Válaszomban biztosítottam a Nagykövetet, hogy baráti érzésem és szeretetem a koreai nép iránt sohasem fog megszűnni. Az ott töltött egy esztendő maradandó élményem, amire szívesen gondolok vissza.
Kitüntetéseim alkalmából ugyancsak rengeteg gratuláló levelet kaptam. Az alábbi irat az intézményesített seggnyalás szép példája. Vajon akik írták, mit gondoltak legbelül?
A felszólításnak természetesen eleget tettem és töretlen lendülettel vittem tovább a zászlót még csaknem harminc éven keresztül. A szocialista egészségügyet felvirágoztatnom nekem sem sikerült, a mai helyzetet elnézve azonban az az érzésem, nincs okunk szégyenkezni. Tudom, tudom: ebbe rokkant bele az ország. És persze, a Kútvölgyi speciális kórház volt. A pesti bon mot szerint a kapuja fölé ez volt kiírva: "Legfőbb érték ez a néhány ember... " Pártfunkcionáriusok, kormánytisztviselők, a szellemi élet színe-java és Bosnyák téri libaárusok töltötték meg a kórtermeket.
Nyugdíjazásomkor – s a vigaszdíjként adott magas állami kitüntetés alkalmából - nemzetünk „nagyjai”, miniszterek, írók, művészek, orvoskollégák, és „hálás” páciensek százai küldtek jókívánságokat. Sok közülük tényleg szívből jött, és hazudnék, ha tagadnám, hogy ezeknek az embereknek a barátságára egész életemben büszke voltam. Sőt még most is. Legtöbbjük persze egyúttal a páciensem is volt, de kapcsolatunk a szokásos orvos – beteg viszonyt minden létező dimenzióban túllépte.
Karinthy Cini például engem is gyakran választott legendás hírű ugratásainak céltáblájául. A nők védelmében című könyvem megjelenését követően százszámra kaptam szexuális kérdésekben tanácsot kérő leveleket: a mai napig meg vagyok győződve arról, hogy némelyiket Cini alkotta. A puszta tény, hogy ezek, a felnőttkorukban is vásott kölykökként viselkedő nagyszerű költők és írók – Devecseri, Zelk (bár vele kapcsolatban érzéseim ambivalensek – erről később), Örkény és a többiek – a társaságukba fogadtak, életem nagy ajándékainak egyike. A filozófusok közül többek között Lukács György és köre tisztelt meg barátságával. Lukács professzor a Belgrád rakparton az alattunk lévő lakásban lakott. Ha elfogyott vasárnap este a kenyér, sokszor tőle kértünk kölcsön. Nála mindig volt tartalék, ő komolyan vette a dialektikus materializmust.
De hát hogyan is ne örüljön az ember egy ilyen levélnek?
A politikusok közül Aczél Györggyel voltam szorosabb kapcsolatban. Családjának hölgytagjai szinte kivétel nélkül pácienseim voltak. Én is sokat köszönhetek azonban Aczélnak, mert amikor legidősebb fiam két éves „engedély-nélküli” külföldi tartózkodás után hazatért, Aczél György közbenjárásának köszönhetően nem került börtönbe, a rendszer büntetésként beérte azzal, hogy két évig segédmunkásként dolgozott egy vegyi gyárban.
Sokat jelentett számomra – talán mindennél többet - az orvoskollégák gratulációja is. Az ember ritkán szabadul attól a kényelmetlen érzéstől, hogy a kollégák jókívánságai mögött azért mindig van egy kevés káröröm is. Főleg a fiatalabbak érezhették úgy, hogy főorvosként túl sokáig voltam a „csúcson”, már ideje volt, hogy 70 éves koromban végre átadjam egy fiatalabbnak az Osztály vezetését. Így utólag megítélve: valóban ideje volt, bár akkor - és erre egy külön fejezetben, sértődéseim krónikájánál, majd még kitérek – ezt nagyon rosszul éltem meg. Biztosan voltak tehát olyanok is, akik lelkük mélyén örültek, hogy nyugdíjaztak, de a legtöbben – a magyar orvostársadalom színe-java - őszinte szavakkal köszönték meg több évtizedes szakmai együttműködésünket.
A lelkendezésektől azonban most megkímélem a T. Olvasót. Inkább egy gyöngyszem példaként a korszellemre.
No lám! De ne higgyék, hogy csak a more equal élvezett különleges elbánást az Osztályon. Akkoriban még nem volt annyira divat a zsebbe dugdosott boríték: már akkor sem égbeszökő fizetésük ellenére a nővérek, ápolók, orvosok külön juttatás nélkül is tisztességesen végezték a munkájukat. Amiképpen ezt a hivatásuknak élők ma is teszik. Egykori pácienseim bizonyára emlékeznek még, hogy én honoráriumot nemigen kértem senkitől sem, sőt a „szegényeknek”, ha letették a borítékot az asztalra, visszaadtam azzal, hogy költsék a gyerekeikre. Kérni senkitől sem kértem, persze elfogadtam a módosabbaktól. Az egészségügyiek, a pedagógusok, a munkások - és még a jó ég tudja, ki mindenki – tabuk voltak, tőlük soha nem fogadtam el paraszolvenciát. A "hátrányos helyzetűektől" sem. Nincs annyi pénz, ami nagyobb örömöt okozott volna, mint a gyógyult páciensek, a kismamák köszönete.
Az alábbi levél – amelynek egy részletét betűhíven másolom ide – elárul valamennyit arról, hogyan működött a hatvanas években a „Kútvölgyi”.
Hállámat szeretném e pár sorban kifejezni. Köszönöm önnek, hogy az ön jóvoltából ijen nagy előnyhöz jutottam, és az ön osztályára kerülhettem. Köszönöm önnek a műtét levezetését, köszönöm azt a fájdalom nélküli műtétet, azt a figyelmességet és emberi becsületet, amelyet öntől a beteg kap és melyet én is kaptam. Úgy a tisztelt Profeszor úrtól, mint bármejik Doktor úrtól, aztán azoktól a kedves nővérektől, akik minden lépését kísérik a betegnek. Az önök kezében valóságos szanatóriumban érzi az ember magát. Örömmel írom tisztelt Profeszor úrnak, hogy a műtét óta és semmi fájdalmat n em érzek. ... Tisztelt Profeszor úr, bocsánatot kérek mégegyszer a zavarásért, de én úgy érzem adóssa vagyok önnek, mind azért amejel engem meggyógyított. És úgy érzem kötelességem legalább a levelem révén hállát adni önnek. Mivel én talán soha nem tudnám mással meghonorálni az ön jóságát, és el feledni soha nem fogom önnek amit értem tett, és mejet a jó Profeszor úr jóságával nyújtott.
És annak igazolására, hogy a Kútvölgyi nem csak az elit kórháza volt, íme egy részlet egy másik, szívemnek ugyancsak kedves levélből:
"Ön bizonyára nem emlékszik rám, bár 14 évvel ezelőtt az én esetem még nem volt annyira szokványos. 33 éves voltam, elvált, tanítónő. Életemben először terhes lettem a barátomtól, akinek – mint kiderült – sem én, sem a gyerek nem kellett. A gyereket minden áron akartam. S akkor elmentem Önhöz, megkértem, vigyázzon ránk – a gyerekre és rám. Míg élek, soha nem fogom elfelejteni azt a testi-lelki törődést, melyet Öntől kaptam! Azt a sok bátorítást, jó szót a kilenc hónap alatt, azt a biztonságérzetet, hogy bármikor hívhattam, mehettem, pedig semmi közöm nem volt hivatalosan Kútvölgyi kórházhoz. ... Kislányom 14 éves lesz májusban. Gyönyörű, értelmes, ügyes gyerek. Nagyon-nagyon szegény lennék, ha nem lenne nekem! Első szavai között tanulta meg az Ön nevét. Minden születésnapján Önt is köszöntöttük. Ismeri a házat, ahol Ön lakik, s ahová annyit jártam akkor jó szóért, biztatásért, annak megerősítéséért, hogy jól tettem, amit tettem...."