I.
Egyik legnagyobb fájdalmam, hogy nem sikerült tudományos fokozatot szereznem. A szó szoros értelmében éjjel-nappal dolgoztam, emellett mélyen ható, alapos tudományos kutatásra természetesen nem jutott időm. Egyetemi tanárként sem működtem, viszont rengeteg cikket és hosszabb-rövidebb referátumot készítettem a legkülönfélébb témákról. A tudományos körök azonban népszerű ismeretterjesztő munkásságomat nem érezték elegendőnek ahhoz, hogy mindezt tudományos címmel honorálják.
A dolog iróniája, hogy az MTA elnöke, akinek egyik hozzátartozója szintén páciensem volt, hozzám szóló köszönőleveleiben következetesen professzor úrnak titulált. Pedig emlékezhetett volna, jó néhány évvel korábban – még egy más minőségben – pont ő volt azok egyike, akik kevélyen megtagadták tudományos minősítésemet.
Mindezek tükrében az is különösnek tűnhet, hogy 1959-ben az Egészségügyi Minisztérium az Egészségügyi Tudományos Tanács szülészeti-nőgyógyászati bizottságában elnökhelyettesnek jelölt ki.
II.
A hatvanas évek végén – lényegében hatvanadik évem betöltése után – egyre szaporodtak az elmozdításomat célzó törekvések. Ellenfeleim persze nehéz fába vágták a fejszéjüket: szakmai hozzáértésem kikezdhetetlen volt, fizikailag tökéletes erőnlétben voltam, az Osztály igen kiváló eredményeket mutatott a gyógyító munka és a szülészet terén.
„Az írás a falon” egy 1969 februárjában lezajlott pitiáner ügy formájában jelent meg, amely azonban csaknem a kirúgásomhoz vezetett. Az Igazgató bejelentést kapott, miszerint osztályomon az egyik nővér pénzért árult Orgametryl fogamzásgátló szerre kiírt receptet. A rosszindulatú és teljesen alaptalan intrikát még sikerült kivédenem, de viszonyom Németh Béla igazgatóval – akivel kapcsolatom egyébként sem volt felhőtlen - végérvényesen megromlott.
Ellenségeim nem csüggedtek. Irigység, szakmai féltékenység, némi antiszemitizmus – sokféle oka és motivációja lehetett az piszkálódásoknak. És rövidesen eljött az ő idejük: 1970-ben, – valamiféle belső intrika nyomán – minisztériumi döntés született a szülészeti-nőgyógyászati osztály átszervezéséről: osztályom egy teljes épületszárnyát kívánták belgyógyászati osztállyá átalakítani. Az osztály ágy-létszámának megkurtításával természetesen vezetői pozíciómat kívánták meggyengíteni. Az indok mondvacsinált volt, amint ezt válaszlevelemben részletesen kifejtettem.
Négy évvel később a kórház rekonstrukciójára hivatkozva egy újabb levélben már az osztályom kitelepítéséről is határozat született. Válaszlevelemben részletesen megindokoltam, hogy a döntéssel miért nem értek egyet, és egyúttal kértem nyugdíjazásomat. Természetesen semmi meglepő nincs abban, hogy a kórház vezetése szíves-örömest elfogadta nyugdíjazási kérelmemet:
Nyugdíjazásom tehát nem ért váratlanul, de mégis, nagyon rossz néven vettem. Igazi workaholic voltam, el sem tudtam képzelni, hogyan fogok tudni élni a kórházi munka nélkül. Úgy éreztem, még erőm teljében vagyok, igazságtalannak tartottam, hogy – noha „még csak” 68 éves voltam – mégis nyugdíjba akartak küldeni. Ráadásul meg voltam győződve, hogy ezt a munkát nem tudja más hozzám hasonló színvonalon ellátni. Némiképp paranoid módon azt gyanítottam, hogy a kórház tatarozása csak ürügy arra, hogy kitegyék a szűrömet.
Így utólag belátom, talán fölöslegesen voltam önérzetes: ha egyszer így szól a rendelet, félre kellett volna tennem a büszkeségem, és meg kellett volna írni azt a nyavalyás kérvényt. ..