Blog 2.

Miért is?

1989-ben távoztam az árnyékvilágból, ahogy mondani szokták. Meggyőződéses materialistának tartottam magam, már amennyire ebben a tárgykörben egyáltalán bármiről meg lehet győződni. Nem ismertem Richard Dawkins ide vonatkozó műveit, de így utólag hajlamos vagyok egyetérteni vele: minden esetre isten létezését nehezebb bebizonyítani, mint annak ellenkezőjét. Nos, isten jelenlétét még itt sem tapasztalom, de arról – tudom, ez kissé furcsán hangzik - első kézből szereztem tapasztalatokat, hogy miközben a test valóban elenyészik, az energia viszont csak átalakul, így - legalábbis eszmei értelemben - az én szellemi energiáim sem váltak füstté a hamvasztás során.

Hogy most megjelenhessenek szavaim a képernyőn, külső asszisztenciát kell igénybe vennem. Földi életem utolsó éveiben ugyan már megjelentek a számítógépek Magyarországon is, de addigra már megcsappant az érdeklődésem az új dolgok iránt; különben is, én írógépelni sem szerettem, a legszívesebben mindig kézzel írtam. A külső asszisztenciát fiaim egyike révén veszem igénybe. Ő persze azt hiszi, saját ötletét valósítja meg, amikor a helyembe képzelve magát, blog formájában (ennek a szónak csak most ismertem meg a jelentését) megírja posztumusz emlékirataimat. Hadd higgye! Állítólag ő is meggyőződéses materialista (bár az ő meggyőződéseiről még kevésbé vagyok meggyőződve), valószínűleg kézzel-lábbal tiltakozna, ha eszébe juttatnám (erre azért megvannak az eszközök), mindez az én szellemi energiáim gyümölcse.

A kérdés persze továbbra is az: mi értelme van ennek az egésznek? Legyünk tényszerűek: nem sok.

Érdemes?

Azt szoktam mondani, hogy az ember 20 éves koráig úgy érzi, neki kell megváltania a világot, 30 éves korára rájön, hogy a világot nem lehet megváltani, negyven éves korára pedig arra is, hogy nem is érdemes.

Nézem a meleg-tüntetésről szóló híradásokat. Ha én meleg lennék, valószínűleg nem demonstrálnék vele. Nem azért, mert szégyelleném – köztudott, hogy csaknem minden embernek vannak ifjúkorában homoerotikus élményei (a legvehemensebb ellentüntetőknek alighanem még az átlagnál is több) -, hanem mert nem hiszem, hogy a szexuális irányultság olyasvalami lenne, amire különösebben büszkének kell lenni. Sem heterónak, sem homónak, sem binek. A vegetáriánusok sem tartanak felvonulást. A „másság” jog, nem érdem.

Az emberek többsége manapság meglehetősen közönyösen veszi tudomásul, ha jogait korlátozzák, ha szabadsága zsugorodik. A negyvenes években átélhettem, hová vezet a közöny - vagy ami akkoriban még inkább jellemző volt –, a cinkos, kárörvendő együttműködés. A vidéki zsidóság megsemmisítése rendszerint a helyi lakosok aktív közreműködésével ment végbe. Kevesen voltak, akik felemelték a szavukat vagy pláne, akik bújtatták, segítették az üldözötteket. Ma vajon többen lennének-e? Alig hinném.

Hírem a hálón

Az interneten saját nevemre keresvén találtam néhány száz megfelelést, zömmel különféle könyvtárak, könyvesboltok, antikváriumok katalógusait, ajánlatait. Azért van egy-két érdekesség is.  Van közöttük nagyon vicces: is:

 „Április 2. délután 14 óra

Nyéki Magdolna ügyeletes nôvér jelentése

Kútvölgyi Kórház Szülészet

A mai napon sikeres szülésen esett át R Albertné elvtársnő, született Spitz Livia, aki egy 3.6 kg súlyú fiúgyermeknek adott életet.

Az elvtársnő már kora hajnalban megszülhetett volna, de ragaszkodott szűlőorvosához, dr. Hirschler Imre főorvos elvtárshoz, aki viszont a dolgos heti munka utána szombatról vasárnapra virradó megérdemelt, jó ízű álmát költötte el.

Az ügyeletet Bősze András doktor elvtárs, a Semmelweis Orvostudományi egyetem végzős hallgatója látta el és komplikáció nem lévén, egyedül szült, a bábaasszony elvtársnővel.

Délelőtt 10 órakor R Albertné, szül Spitz Livia nem bírta tovább a várakozást és szülni kezdett.

Végül R Albertné, szül Spitz Livia nem tett fel-, vagy bejelentést dr Hirschler Imre főorvos elvtárs távolléte miatt.

Aláírás: Nyéki.

Ellenjegyzés: 23/19.es tiszt,

Hugi álnéven dolgozó elvtársnőnktől kapott jelentést ápr.3-án átvettem.

Másolatok: Bp-i Pártközpont,

III/3-as o. irattár,

BM. Hads. Ell. O.

II. ker. PB biztottsága

Másolásra eng.sz.: 13898/g (stencil nyomat)”

Ez az ál-hálózati jelentés a blog szerzőjének D. A.-nak a kitalációja, akinek a mamája egyébként tényleg osztályunkon szült. Amúgy nem volt szokásom a szülőnőimet  magukra hagyni – pláne nem egy jóízű alvás kedvéért. Ezt a blog szerzője utóbb maga is bevallja:

 „Amit leírtam, nagyjából igaz, persze a forma, ami mintegy jelentéseken keresztül történt, csak kitaláció és persze a történet rólam szól a körülöttem megjelenő valós szereplőkkel… (Édesanyámnak) valóban Dr Hirschler Imre volt a nőgyógyásza, aki a születésemről, valami gépkocsi ügylet miatt maradt le. Ma anyám úgy adja elő, hogy nem talált parkolóhelyet a Kútvölgyi kórháznál, amit azért erősen kétlek, mivel az eset 1950 áprilisának egy vasárnapján történt, reggel, vagy hajnalban, úgyhogy inkább azt feltételezem, hogy a kocsi nem tudott felkapaszkodni a lejtőn, vagy valami más okból maradt le édesapja a szülésről…”

Érdekes az a dokumentum is, amit a már komolyabb forrásértékűnek tekinthető Magyar Országos Levéltár és más intézmények koreai irataiban kurkászó kutató, Kocsis Piroska tesz közzé Magyar orvosok Koreában (1950-57) c. tanulmányában..Az általam írt jelentésben a vezetésemmel működő és Rákosi Mátyásról elnevezett szarivoni kórház egyik munkahelyi botrányáról számolok be a felsőbbségnek. 

 És persze sokan hivatkoznak a könyveimre különféle fórumokban. Még az agykontrollosok között is akadt valaki, aki szerint a Szülőszoba: tessék belépni! c. könyvemet is az agykontroll ihlette, (még ha a szerzőnek erről halvány dunsztja sem volt). Egy másik fórumon pedig egy ilyen bejegyzést találtam:

“A szerelem iskolája nálam is alapmű volt, bár megelőzte Dr Hirschler Imre könyve, amit az én felettébb prűd anyukám a többi könyvvel ellentétben a ruhásszekrényben tartott eldugva a fehérneműi alatt. A nők védelmében volt a címe. Volt az ált.isk.-ban egy nagyon jó barátnőm, akivel - ha egyedül maradtunk - elővettük és tanulmányoztuk jókat röhögve a nemi szerveken. A szexuális részeken is nyerítettünk, és megfogadtuk, hogy mi aztán ezt soha! Egyszer majdnem lebuktunk, de az utolsó pillanatban sikerült bevágnunk a zongora fedele alá, a húrokra.

Gondolhatod hogy paráztam, hogy ne kelljen leülni gyakorolni!

Aztán később anyu megtalálta a könyveim között a Fritz Kahn könyvet, lett is belőle szörnyű patália. Akkor vágtam a fejéhez, hogy én már rég felvilágosult vagyok az ő dugdosott könyve révén-a barátokról és -nőkről nem is beszélve. A legközelebbi világégés akkor következett be, mikor az eléggé el nem ítélhető kutatásai eredményeképpen megtalált egy doboz Infecundint. Most már elmúlt 84 éves, de még mindig felemlegeti "rovott múltamat." 

Ez a „parázni” – ez új. A mi időnkben még „majréztunk”. A szó nyilván a paranoiából származik. Érdekes, hogy egy orvosi szakszó átmegy a szlengbe.

Ha jól látom, ma már annyi visszaemlékezés jelent meg a háború utáni évekről, hogy semmi újat nem tudok róluk mondani. A hozzám hasonló öreg bolsik is megírták már a maguk változatát, többnyire harcos antibolsevikként. Csak ámulok: mennyien voltak egykori barátaim, kortársaim között, akik már az ötvenes években jól tudták, utána meg még küzdöttek is ellene, kiváltképp 1956-ban. Hát én nem tudtam, és nem is küzdöttem ellene. Sőt ’56 zűrös napjaiban néhány viharkabátos fiatal éppenséggel engem is el akart vinni (hogy hová, nem tudom), anyám legnagyobb rémületére a Virágárok utcai lakásunkból. Szerencsémre nem találtak. Épp akkor egy szülést vezettem a Kútvölgyiben. Eltekintve az utolsó évektől, amikor már magam is láthattam a szovjet-típusú politikai rendszerek csődjét, felbomlását, tulajdonképpen mindvégig reménykedtem, hogy ez a dolog működni fog. Rajtam, azt hiszem, nem múlott. Ha nem voltam is kimondottan aszketikus vagy puritán – három gyerekkel nem is igen engedhettem ezt meg – azért hiányzott belőlem az öncélú szerzés vágya (ha még él bárki egykori pácienseim közül, tanúsíthatja, senkitől nem kértem vizitdíjat, és ha fölajánlották, csak a módosabbaktól fogadtam el).  Ez a mentalitás azonban nem volt általános, és mostanra be kell látnom, hogy tévedtem: az a politikai rendszer, amely nem az emberi önzésre, a kapzsiságra épít (ezt egyébként akár az önfenntartás ösztönéből fakadó elemi stratégiának is tekinthetjük), kudarcra van ítélve. Abban nem vagyok biztos, hogy az emberiséget a kapitalizmus húzza majd ki abból a csávából, amelybe önmagát sodorja, azt azonban szomorúan tudomásul kell vennem,  hogy a marxi elméletek – bármennyire zseniálisak voltak is a maguk idejében – nem alkalmazhatók a globális gazdaság körülményeire.

Idefenn (ezt a helyhatározót persze csak képletesen használom) egyelőre nemigen látszik a megoldás, még talán az sem segít, amit az egyik kedves levélíró ajánlott A nők védelmében megjelenése után:

Attól tartok, a túlnépesedést – illetve azt, hogy a legszegényebb és legtudatlanabb rétegek szaporodnak a leginkább – a könyvecském sem tudta volna feltartóztatni. Kifogyni látszik az élelem, az energia, a víz, a levegő. 

Ami most felkerül a monitorra, tulajdonképpen szórakoztatásnak szánom. Meg annak, hogy a leszármazottaim valamivel többet tudjanak meg rólam, mint amennyit életem során – részben őszinte, részben kicsit megjátszott szerénységből – látni engedtem saját magamból. Tulajdonképpen furcsa, hogy miközben országszerte ismert személyiség lettem, még a feleségem is, akivel csaknem fél évszázadot töltöttem egy fedél alatt, milyen kevéssé ismert. Anyám pedig a maga meglehetősen beszűkült, kispolgári tudatával végképp nem értett meg belőlem semmit sem. A testvéreim emigráltak, velük a kapcsolatom meglazult. Nem annyira persze, mint amennyire az életrajzaimban bizonygattam, de tény, hogy a hetvenes évekig ritkán volt alkalmam találkozni velük. A gyerekeim?  Velük jóval kevesebb időt töltöttem, mint kellett volna. Akkorra, amikorra már lett volna rá időm, már őket sem érdekeltem. Igazán közeli barátaim nemigen voltak. Nemigen? Nem voltak. Zárkózott lény maradtam, annak ellenére, hogy társasági embernek látszottam: ifjúként kiválóan táncoltam (még táncversenyt is nyertem!), egy időben sok nővel volt dolgom, és nem csupán nőorvosként, a baráti együttlétek során szerettem adomázni, vicceket mesélni. Ám mindez nagy részt színjáték volt: azt adtam, amit elvártak tőlem. Igazából sohasem tudtam maradéktalanul felszabadult, fesztelen és jókedvű lenni. Nyomot hagyott bennem a gyerekkor sok nélkülözése, a „szegény-sorssal” együtt járó lenézettség, kisebbségi komplexus. 

Másrészt – mint a lelkiismeretes orvosok általában – én sem tudtam szabadulni az orvosi munkával elkerülhetetlenül együtt járó kudarcélményektől. A legoldottabb pillanatokban is olykor-olykor elém villant egy-egy elgyötört arc, holtan született csecsemő vagy az ő kezdeményük, akiket én magam fosztottam meg a születés lehetőségétől. Az orvos, aki szikét vesz a kezébe, soha nem lesz boldog ember. Nincs olyan operátor, aki ne érezné,  hogy  egy-egy műtétet nem oldott meg százszázalékosan. Hiába olvassa százszámra a szakirodalmat, hiába tart lépést a legkorszerűbb műtéti technikákkal, amikor egy-egy komplikált ügyben döntenie kell, magára marad. Senki sem dönt helyette. 

A blog folytatása