Blog 4.
Foltok a mundéron
Mert hogy azért vannak ilyenek is, nem is kevés. Naiv voltam, mint sors- és kortársaim java része. Szinte magam sem értem, hogyan lehettem ennyire vak, ennyire vakhitű. Ha kívülről pszichológusként elemzem a háború utáni magatartásomat, könnyen tudok magyarázatokkal szolgálni. Zsidó születésűként csak a szocializmusban reménykedhettem. Az új rend, a népi demokrácia ígérete végre reményt nyújtott, hogy totális jogfosztottságunk és az állandó életveszély helyett végre normálisan élhessünk.
A háború után rövid ideig politikai munkát is vállaltam, sőt képviselőjelöltként is indított az MKP az 1947-es választásokon. Az Egészségügyi Minisztérium által létrehozott szakmai szervezetek egyikében, a Nőgyógyász Szakcsoportban főtitkári feladatot kaptam. Nagy lelkesedéssel és mozgalmi elszántsággal láttam neki a munkának. Sajnos a nagy buzgalom olykor túlzásokra ragadtatott.
Ilyen volt például, amikor 1949 szeptemberében a Szakcsoport három tagú véleményező bizottsága rajtaütésszerű ellenőrzéseket tartott a közkórházakban. A Szent Rókus Kórházról készült jelentésben nemcsak azt rójuk fel a kórház vezetésének, hogy az osztályon tudományos munka nem folyik, hogy a terápiás eljárásoknál túlságosan konzervatív módszereket követnek, hogy a kórlapok kitöltése nem felel meg a követelményeknek, hanem azt is, hogy „a folyosókon és a szülőszobán, valamint a kórtermekben virágokkal körülvett feszületek vannak elhelyezve”.
Kínos volt az Árvay doktor kinevezésével kapcsolatos ügy is. A rendkívül szövevényes ügy iratait a dokumentumok menüpont alatt lehet elolvasni. Még ma is nehéz belőlük kibogozni az igazságot.
Sokan úgy gondolják, az un. Ratkó-bizottság munkájában is aktív szerepem volt.
A fiatalabbak valószínűleg nem tudják, mi volt a „Ratkó-korszak”. Nos, az ötevenes években a születésszám növelésének érdekében az akkori kormányzat a terhességmegszakítást büntetendő cselekménynek nyilvánította. Az 1950 decemberétől 1953 áprilisáig tartó időszakot utóbb a az akkori egészségügyi miniszter nevéről nevezték el. Ratkó Anna, egy igen műveletlen, textilmunkásnőből pártvonalon „kiemelt” káderasszony volt, akinek hozzá nem értéséről, tudatlanságáról, otrombaságairól visszaemlékezések tucatjaiban lehet hol elszomorító, hol mulatságos adomákat olvasni.
A Bizottságnak valóban tagja voltam. Az Országos Nőgyógyász Szakcsoport főtitkáraként évenként kellett jelentést írnom a szülészeti helyzetről. A második világháború után ugrásszerűen emelkedett a születések száma. 1951-ben azonban megállt az emelkedés, 1952-ben pedig már csökkent az élve születések száma. A Nőgyógyász Szakcsoportban azt a részfeladatot kaptuk, dolgozzuk ki az új családvédelmi törvényt. Ennek célja a szülési kedv, a .szülési feltételek megjavítása volt. Mi ki is dolgoztuk a törvényjavaslatot, amely rengeteg konstruktív rendelkezést tartalmazott, Többek között a nők munkavédelmét és a kötelező terhesgondozást, a szülési segélyt. Amikor kijött a törvény, a tervezetünkhöz még két váratlan tételt is kapcsoltak. Az egyik az abortuszok adminisztratív üldözéséről szólt. A másik pedig az agglegényadó bevezetéséről. Jó családvédelmi törvényünkre - amely talán először a világon gondoskodott a szülőanyákról -, alaposan visszaütött e két kitétel. Az előkészítő bizottság sem az abortuszok adminisztratív üldözéséről, sem pedig az agglegényadóról egyetlen szót sem tudott. Ratkó Anna is utasításra dolgozott, furcsa módon, a közvélemény mégis az. ő nyakába varrta a törvény rossz rendelkezéseit.
A Szakcsoport főtitkáraként 1953-ban háborgó levelet küldtem az EDSz elnökének, a Tudományos Minősítő Bizottság munkájával kapcsolatban. Évekkel később meg is kaptam érte méltó büntetésemet: a TMB következetesen elhárította saját tudományos minősítésem iránti kérelmeimet.
Főtitkári tevékenységemet az 1954. évi vezetőségi beszámolóban keményen bírálták.
„...Szakcsoportunkban az utolsó években a kollektív vezetés egyáltalában nem érvényesült. A vezetőség gyakorlatilag egyet jelentett a főtitkárral. Ha ritkán – az egész évben négyszer – tartott vezetőségi ülések egyikén-másikán a vezetőségi tagok ki is fejtették egyes kérdésekben véleményüket, a két vezetőségi ülés közti időben minden felmerülő kérdésben, vagy legalábbis minden lényeges kérdésben a főtitkár a vezetőség megkérdezése és felhatalmazása nélkül adott tanácsot és döntött éspedig sokszor anélkül, hogy ezekről később a vezetőség egésze előtt beszámolt volna. Az a körülmény, hogy egyes hivatalos szervek – a minisztérium, szakszervezet, tanácsok - vagy a személyes kapcsolat alapján, vagy azért, mert nem voltak tisztában egy szakcsoporti főtitkár hatáskörével, adott esetekben a szakcsoport vezetősége helyett a főtitkárt keresték meg, és egyedül az ő véleményét fogadták el, önkénytelen sodorták a főtitkárt abba a helyzetbe, hogy hatáskörét túllépje. Lassan az az egészségtelen helyzet alakult ki ilyen alapon, hogy még jelentős állások személyi kérdéseiben, és azok betöltésénél is a főtitkár szava volt a döntő. Ez természetesen kihatott más irányban a Szakcsoport egész életére is. Alkalmas volt arra, hogy a Szakcsoporton belül a bírálatot majdnem teljesen elfojtsa, mert hisz kevés ember merte felemelni szavát olyan ellen, aki esetleg egész további sorsát döntően befolyásolhatta....”
Az ilyen bírálatok – még akkor is, ha sok igazság volt bennük – sok keserűséget okoztak nekem. Semmi nem állt tőlem távolabb, mint a rosszindulat. Az tagadhatatlan, hogy az ügybuzgalom, a párt iránti elvakult tisztelet, a politikai elfogultság sokszor a helyzetek téves megítéléséhez és rossz döntésekhez vezetett.
Sokat vívódtam amiatt is, hogy számomra is egyre nyilvánvalóbbá váltak a pártirányítás hibái. Ez mérhetetlen csalódást okozott számomra. Számomra a Párt – így utólag szemlélve – talán korán elveszített apám helyett vált „apámmá”. Azt az autoritást személyesítette meg, amelyet gyermekkorunkban követendő modellként keresünk, s amelyet normális körülmények között a családfő testesít meg.
A Párton belüli hatalmi harcok - amelyekről bennfentes pácienseim révén sokat hallottam - a kórházi munkában, az ottani személyi döntésekben is lecsapódtak. Szaporodtak a kicsinyes intrikák, a rosszindulatú, személyeskedő konfliktusok. Ezek a vegzatúrák – mert én ekként éltem meg ezeket – jelentős mértékben közrejátszottak abban a döntésemben, hogy kértem: a koreai háború után a magyar kormány segélyakciója keretében szervezett orvoscsoportok egyikének vezetőjeként magam is részt vehessek az ázsiai ország egészségügyének helyreállításában. Hosszas előkészületek után végül 1954 márciusában utaztam ki a 6. magyar orvoscsoport vezetőjeként. Ám - mint a történtek bebizonyították - az intrikák, feljelentgetések, rágalmazások könnyedén leküzdötték a 8000 kilométeres távolságot.