Van, aki fél kinyitni egy könyvet. Nem a vastagsága miatt, hanem mert sosem tudhatja, mi várja odabent. Egy jó könyv ugyanis nem feltétlenül oda viszi az embert, ahová elindult.
Az irodalom olyan, mint a közlekedés. Csak míg az utakon a kátyúkat és a rossz irányba kanyarodó teherautókat próbáljuk elkerülni, olvasás közben a saját gondolataink között kell eligazodnunk. Ehhez pedig nem árt némi segítség.
Az ember vesz egy autót, beszerel egy GPS-t, aztán rábízza magát a gépre. A készülék néha a legrövidebb úton vezet, máskor olyan kerülőre küld, hogy az embernek kedve támad a kesztyűtartóba rejteni. De ha eltévedünk, újratervez. Nem kérdezi, miért mentünk rossz irányba, és azt sem, hogy biztosan jól döntöttünk-e. Egyszerűen közli, merre kell továbbmenni.
A jó irodalom is ilyen. Nem mindig kellemes, amit mutat. Néha olyan vidékre visz, ahová magunktól nem indulnánk el. Kellemetlen kérdéseket tesz fel, megbolygatja a gondosan kialakított véleményünket, és előfordul, hogy az utolsó oldalon már egészen másképp látjuk azt, amivel az elsőn még tökéletesen egyetértettünk.
Nem biztos, hogy megérkezünk oda, ahová eredetileg tartottunk. De útközben talán megértünk valamit.
A rossz irodalom ezzel szemben nem GPS.
Hanem bólogató kutya.
Ismerik azt a fekete-fehér műszőr jószágot, amelyet egykor az autók hátsó kalaptartójára tettek? A feje egy rugón lógott, és minden úthibánál lelkesen bólogatott. Nem volt véleménye az útvonalról, nem zavarta a kátyú, nem érdekelte a szakadék. Ha az autó simán haladt, bólogatott. Ha rázkódott, akkor is.
A rossz irodalom pontosan ezt teszi az olvasóval. Nem kérdez, nem vitatkozik, nem zökkent ki a megszokott gondolkodásból. Megsimogatja a lelkünket, és megerősít bennünket abban, amit amúgy is gondoltunk magunkról.
Azt mondja: önnek igaza van, uram. A szomszéd valóban ostoba, a főnöke valóban igazságtalan, a világ pedig kétségkívül méltatlan az ön kivételes képességeihez.
Az olvasó hátradől. Végre valaki megértette!
Csakhogy közben nem történt semmi. Nem jutottunk előrébb, nem ismertünk fel új összefüggést, és még csak a saját tévedésünk lehetőségével sem kellett szembenéznünk. A könyv becsukódik, mi pedig ugyanolyan elégedetten távozunk, mint ahogyan kinyitottuk.
A bólogató kutya még egy utolsót biccent.
A jó irodalom ezzel szemben néha elrontja a kedvünket. Rámutat valamire, amit nem szeretnénk látni. Nem engedi, hogy mindenért a körülményeket, a szomszédot vagy a történelmet hibáztassuk. Néha még azt a kellemetlen gyanút is felébreszti bennünk, hogy talán nekünk magunknak is közünk van a bajainkhoz.
Ezért aztán a jó könyvet olykor félretesszük. A rosszat viszont lelkesen ajánljuk másoknak.
Persze én nem ítélkezem. Mindenkinek joga van ahhoz, hogy olyan irodalmat olvasson, amelyben magára ismer, és amely nem zavarja meg a nyugalmát. Az embernek éppen elég baja van az életben, nem kell még egy könyvnek is ellentmondania.
Az én autómat bárki megtekintheti: a biztonság kedvéért én nemcsak hátra a kalaptartóra, de előre, a szélvédő alá is raktam egy-egy ilyen bólogató dögöt – biztos, ami biztos, ha az igazság túlságosan rázni kezdené a kocsit.