A konferenciateremben teljes volt a rend. Harminc pszichoanalitikus ült makulátlan öltönyben, fegyelmezett arccal, és várta Dr. Kertész Milán, a Magyar Pszichoanalitikus Intézet igazgatójának előadását a szublimáció szerepéről a modern társadalomban.
Milán a negyedik kávéját itta. Meg volt győződve róla, hogy az emberi lélek működését illetően kevés titok maradt előtte. Az ösztönöket ismerte, az elfojtás mechanizmusait tanította, a felettes én működéséről pedig olyan magabiztossággal beszélt, mintha személyesen ő találta volna fel.
Ekkor megérezte a pogácsa illatát.
A folyosói büféből frissen sült, fokhagymás tepertős pogácsa illata áradt. Milán orrcimpája megrebbent.
Nem – gondolta. – Az Én feladata az ösztönök szabályozása. A késztetés nem parancs. A vágyat megfelelő társadalmi formába kell terelni.
Ivott egy korty ásványvizet.
A pogácsa illata közelebb jött.
Szublimálunk. A táplálkozási késztetést például intellektuális tevékenységgé alakítjuk.
Milán kihúzta magát, és rápillantott az előadására. A címlapon büszkén állt: A szublimáció szerepe a modern társadalomban.
A gyomra megkordult.
Milán megmerevedett. A mellette ülő professzor felnézett, de ő úgy tett, mintha a hang a légkondicionálóból érkezett volna.
Ekkor belépett Dr. Hoffmann, a konferencia elnöke. Egy tálcát hozott, rajta hatalmas, még gőzölgő pogácsákkal.
– Kedves kollégák, egy kis harapnivaló az előadás előtt! Milán, önnek is hoztam. Tudom, mennyire szereti.
A tálcát közvetlenül elé helyezte.
Harminc tekintet szegeződött az igazgatóra.
– Köszönöm – mondta Milán. – De én szigorú étrendet követek.
– Igazán? – csodálkozott Hoffmann asszony. – Pedig ez házi tepertős.
A pogácsa tetején apró zsírgyöngy csillant.
Milán lenyelte a nyálát.
Most mutasd meg, ki vagy! – szólt rá belső felettese. – Te vagy a civilizált ember, a ráció bajnoka. Nem győzhet le egy darab tészta!
– Talán egy pohár víz… – kezdte.
Ekkor a gyomra olyan hangosan kordult meg, hogy a terem végében ülő tolmács is felkapta a fejét.
Csend lett.
Milán elvörösödött. A harminc kolléga arcán egyszerre jelent meg az együttérzés és a szakmai érdeklődés. Ilyen tiszta, közvetlen ösztönmegnyilvánulást konferencián ritkán lehetett megfigyelni.
Az igazgató még megpróbálta megőrizni méltóságát. Lassan a pogácsa felé nyúlt, majd félúton megállt. Ujjai megremegtek.
A következő pillanatban felkapta a legnagyobb darabot, és egészben a szájába tömte.
A pogácsa eltűnt.
Milán szeme könnybe lábadt. Arca eltorzult, a nyakkendője félrecsúszott, és egy pillanatig úgy tűnt, a Magyar Pszichoanalitikus Intézet igazgatója a tudomány oltárán fog megfulladni. Aztán nagyot nyelt.
A falat lecsúszott.
A teremben dermedt csend honolt.
Dr. Hoffmann sápadtan hajolt hozzá.
– Milán… jól van?
Milán lassan megtörölte a száját, megigazította a nyakkendőjét, végignézett a harminc kollégán, és rekedtes, de méltóságteljes hangon megszólalt:
– Tökéletesen. Uralom a testemet.
Rádli Róbert