Katasztrófa ez, kérem szépen.
Szeptember elején beléptem a székesfehérvári Híradástechnikai Technikum első osztályába. Huszonhat tizenéves ült előttem. A fal mellett vezetékek futottak, a neoncső vibrált, az ablakon túlról behallatszott a villamos csikorgása. A fiúk úgy néztek rám, mintha egy szétszedett szovjet rádió alkatrészeit készültem volna számon kérni rajtuk.
Első óra. Irodalomtörténet.
A tanterv szerint az ókortól napjainkig kellett volna eljutnom. Negyvenöt perc alatt. A fennmaradó időben kiosztani a füzeteket, és tisztázni, hogy a telefon nem irodalmi segédeszköz.
Felírtam a táblára egyetlen szót:
LÉTEZÉS.
– Uraim, a világirodalom története röviden összefoglalható. Az ember mindig megpróbálta megérteni, mi történik vele, és többnyire nem sikerült neki.
A hátsó sorban valaki elfojtott egy nevetést.
– Kezdjük a görögökkel. Oidipusz király. Az ember elindul, hogy elkerülje a sorsát, és pontosan oda érkezik, ahová nem akart. Olyasmi, mint amikor a GPS újratervez, de a végén közli, hogy az úticél az ön édesanyja, a kerülőút pedig az apja holttestén át vezet.
Egy fiú a harmadik sorban letette a tollát.
– A lényeg, uraim, hogy az ember nem mindig tudja, mit tesz. Néha csak húsz évvel később derül ki, és akkor már nincs fellebbezés.
Továbbmentem.
– A rómaiak legalább megpróbálták méltósággal viselni a bajt. Seneca például olyan fegyelmezetten készült a halálra, hogy közben még filozofálni is maradt ideje. Ma ezt úgy mondanánk: a rendszer összeomlik, de a jegyzőkönyvet szabályosan le kell zárni.
Most már többen figyeltek.
– A középkorban az ember a mennyországot tervezgette, miközben a várkastélyban fázott a lába. Dante lement a pokolba, mert ott legalább pontosan meg lehetett tudni, ki miért szenved. Aztán jött a reneszánsz, és az ember felfedezte, hogy ő a teremtés koronája. Rögtön rajzolni kezdett magáról. Leonardo helikoptert is tervezett. Nem repült, de a rajz szép volt.
– Tanár úr! – szólalt meg egy műszerésztanuló. – És a híradástechnika hol van ebben?
– A híradástechnika, fiam, a romantika és a realizmus között. A költő kinéz az ablakon, meglátja a gyárat, a távvezetéket és a magányt. Aztán ír egy verset arról, hogy a gőzmozdony elvitte a nemzeti identitást. A mozdony legalább eljutott valahová.
Nevettek. Én is elmosolyodtam.
Aztán letettem a krétát.
– De most komolyan. Az irodalom nem attól fontos, hogy szépen beszélünk. Akkor sem lesz jobb a világ, ha mindenki tud idézni egy verset. A gép ugyanúgy elromlik, a büntetőkamat ugyanúgy megérkezik, és otthon a feleség ugyanúgy felolvassa a Vármegyei Kormányhivatal levelét, amelyből egy szót sem értünk, de a végén fizetni kell.
A fiúk elhallgattak.
– Az irodalom talán arra jó, hogy amikor mindez megtörténik, az ember ne csak elszenvedje a saját életét. Hogy valahogy el tudja mondani, mi történt vele. Hogy felismerje magát egy idegen ember történetében. Ennél többet nem ígérhetek.
Az egyik neoncső kialudt. A villamos tovább csikorgott.
– Nyissátok ki a füzetet. Első fejezet: Mi az irodalom?
Huszonhat toll indult meg egyszerre.
Azt hittem, ezzel az első órát megnyertem.
– Tanár úr, elkészültem.
A második sorban ülő Kovács Pistike nyújtotta felém a kockás lapját. A tollát visszacsatolta a műbőr tolltartó gombjára, és hátradőlt.
Átvettem a dolgozatot.
A cím gondos, szálkás gyerekkézírással állt a lap tetején:
Irodalom: Mi szükség van irodalomra?
Irodalomra semmi szükség nincsen. Fizess elő a ChatGPT emelt szintű csomagjára, minden fontosat megtudhatsz tőle, sőt, mindent meg is írathatsz vele.
Alatta újabb cím következett.
Mi szükség van irodalomórára?
Ha nincsen szükség irodalomra, ugyan mi szükségünk lehet irodalomórára?
A végére pontot tett.
Elolvastam egyszer. Aztán még egyszer.
A táblán még ott állt a LÉTEZÉS szó. A krétapor elkenődött.
A lap aljára beírtam az ötöst.
Aztán egy pár napig még a dolgozat fölött tartottam a tollamat, hátha eszembe jut valami, amit érdemes volna hozzáírnom.
Nem jutott.
Visszaadtam a lapot.
Rádli Róbert