Tarján Tamás
„A regény, amint írja önmagát”…? Ugyan, hol van az már! S Umberto Eco is nekiülhetne lassan egy „Nyitott töredék” munkacímű elvi alapvetésnek (hiszen valójában csak a Nyitott mű egy szálát kellene ki-, vissza- és áthúznia). Manapság nemegyszer az epikai kezdemény vagy maradvány: az eredeti vagy átvett ötlet, az egész-séggel kacérkodó rész, a harcias fragmentum veszi kemény edzésbe saját mivoltát. A textus kóborol önnön labirintusában, s leghőbb vágya, hogy véletlenül se találjon rá centrumára vagy kijáratára. A szövegnek ez az önjárása – látszólagosan elemi létté dinamizált, dimenzionált önreflexiója, saját maga folyamatos kibeszélése – egyszerre hordoz tragikus és komikus tartalmakat. A műalkotás – belátva ennek képtelenségét – óvakodik, sőt retteg attól, hogy a „véglegesség”, a befejezettség tisztázati arculatát öltse föl. A piszkozat, a fogalmazvány státusa viszont természetesen derogál neki, bár néha visszajátssza magát ebbe a „felelőtlen” nem én vagyok stádiumba. Az impúrumot messze meghaladóan, ám a megalkotott és rögzült jelegyüttesen még jóval innen a szakadatlan errata és a kontinuus korrektúra foglalja el a „kész” szöveg helyét – vagyis a szükségképp sohasem tökéletes hibajegyzék és a mindig további javításra váró helyesbített levonat lesz a kvázi-mű (piszkozat, javítás, tisztázat; kötet, könyv – a felülírásnak ezeket a fokozatait, a még nem jeltől a strukturált jeltömegig vezető utat, valamint a lehetséges viszonylatokat szakszerűen és többféleképp leírta a modern irodalomtudomány).
„Egy önmagát mintázó torzó” – Élted volt regénye című munkáját így határozza meg Balla D. Károly. Hogy tényleg a saját munkáját-e? Szellemi, illetve „manuális” értelemben föltétlenül; bölcseleti, illetve copyright értelemben semmiképp. Bár az önmagát író regény, az önmagát mintázó torzó elevenen lélegző textuális életet él, folytonosan pulzáló létével kölcsönhatásban maga a szerző még intenzívebb önalakítás, önalakulás haszonélvezője és elszenvedője. Nehéz dolog eldönteni, hogy – hátuk mögött a szeszélyes és kaján Ihlettel – az Író és a Szöveg közül melyik az úr és melyik a cifra szolga, Balla D. Károly tomusza esetében azonban az az érdekesebb, amint az író írja önmagát: azaz amint a regénybeli (torzóbeli) író (egy, több) a regény írása (kompilálása) során személyiségként is átrendezi magát (átrendezik magukat). Az átrendeződés olyan fokú, hogy a könyv egyik alkotója átrendeződik a kötet másik alkotójává. Alkotó egó(k) és magát mintázó szöveg/magukat mintázó szövegek alakulásainak, határsértéseinek eredményeképp a mű befogadása során az olvasó is átrendezi, átírja magát, mivel kénytelen harminc oldalanként változtatni a textushoz (és a textus vélhető szerzőjéhez) való feltételezett viszonyán. Mindez kisded játék is maradhatna a posztmodern irodalomból magát Münchhausenként épp kirángató olvasó számára, ha az „önmagát mintázó torzó” kitételt csupán és csakis a leírtakra kellene értenünk. De e lapokon az egyik író (Ákos) maga is torzó: egy baleset következtében megnyomorodott. Az Élted volt regénye eredendően az ő (a regényhős író) szellemi produktuma – már ha az övé, s nem az Agnosztosz (Ismeretlen Szerző) néven aposztrofált ködalaké. Ám a kész könyvön az Élted volt regénye cím fölött mégiscsak Balla D. Károly neve olvasható, s mert a mű befejezése meghökkentő perszonális „felülírást” tartogat – e sorok olvasójának immár mindenképp illik kitalálnia, mifélét –, az önmagát mintázó torzó nem pusztán az elkészült voltában sem kész szöveg, nem is csupán a magát emberből torzóvá mintázó (részeg balesetével nyomorékká rontó) könyvbeli író transzfigurációja – ne feledjük, ő ugyanakkor torzóból egésszé, mert Ákosból Agnosztosszá válik, de névvel jelöltből neves névtelenné, Ákosból Agnosztosszá is… –, nos, mindezek együttállásaként az olvasói önmintázás sem lehet mentes a torzólét élményétől. Az egyes szám második személyű, birtokos személyjeles ráutalás – Élted – a mű egész rendszerében körkörösen futtatja, mindig más célszemélyre viszi át a (szerzői) individualitást, és ezzel az individuálkrízist is. S ebben a körben – lánc, lánc, eszterlánc – kitéphetetlenül benne van, aki a kötetet a kezében tartja.
Eddigi elemzésünk hiába igyekezett kerülni a rébuszos jelleget, a mű bemutatása nyilván rejtvényszerűnek hat. De mert Balla D. Károly szándéka, koncepciója szerint az Élted… (mint minden élted…) feladványként is megfogalmazza, mintázza önmagát, az írástevékenység e detektívhistóriájáról nem is ránthatjuk le a leplet. Ha akarnánk, se tudnánk. Az író (Balla D.) oly rétegezetten ágyazza be a tapasztalati és a műbeli valóság közé a közölteket, hogy e két valóság átcsúszik egymásba, s ezzel kialakul egy olyan epikai játéktér, amelyben bármiféle „valóság” feltételezése otromba találgatás, személyek, helyzetek, sorsok, művek inszinuálása lehetne. (A valóságszintek e relativizálásának műszavaként Milosevits Péter készülő habilitációs előadásának vázlata a posztmodern trükkregény terminus használatát ajánlja.)
Ha a Balla D. Károly művében érzékelhető nagyszabású és jól végiggondolt – sajna, nem mindenütt ilyen jól megírt – törekvésekre ügyet sem vetnénk, semmi nehézséget nem okozna a könyv csevegő ismertetése. S elég lenne a talált szöveg problematikájával foglalkoznunk. Egy író-szerkesztő (akiben akár, sőt elsősorban Balla D. Károlyra, a kárpátaljai magyar irodalmi középnemzedék meghatározó alakjára utaló vonásokat látnánk, ha az ilyesféle azonosító kísértésekre nem hunynánk be rögvest a szemünket) vegyes műfajú és vegyes színvonalú, kétes eredetű kéziratcsomagot kap. Mindennapi eset.
Mindennapi eset lenne, ha az író ezt a regénynyitó eseményt nem vonná a Tsúszó Sándor-mitológia körébe. Az Élted volt regénye ugyan nem sorolódik a közelmúlt legnevezetesebb fiktív literátorának, a többek közt emlékkönyvvel is büszkélkedhető Tsúszónak, az összmagyar irodalmi kollektíva – no jó, a fiatalabbak – bravúros kreatúrájának kultuszába, ám nélküle (a fikcionalitás, az álirodalmiság, a játék nélkül) sem mi nem dekódolhatnánk az írottakat, sem a regénybeli regényíró (egyelőre: „Balla D.”) nem juthatna el a paksaméta – a mindkét oldalukon gépelményt hordozó lapok – nagyjából helyes sorrendbe forgatásáig.
Van tehát – öt különféle jellegű, később szerephez jutó mottóval felröptetve – az első félszáz oldal. Ennek történetmondója – a küldeménnyel megáldott-megvert szerkesztő – önmaga felőrlése, „mintázása” árán, megfeszített elmemunkával – végére jár Az Agnosztosz-rejtélynek (végére…?). Ehhez magától Agnosztosztól is rendszeres, ironikus – egyben agresszív – segítséget kap. Ebben a kötetharmadban a dokumentációs álcázású eseménytörténet észrevétlenül csúszik át takarékos fogalmazású szépírói produktumba. Intellektuális mesterfogásai helyenként Edgar Allan Poe borzongást keltő izgalomáriáival rokonok, holott szívesen dolgozik a pontról pontra haladás hűvös technikájával: végigírás helyett inkább jegyez és jegyzetel (a torzóval jelöli a teljes mondatot, hiányos közléssel a teljes közlést).
A II-vel jelölt második nagy regényegység – Ákos regénye – az, amit az alvókúrás idegkimerülésig zuhant szerkesztő összerakott (az…?). Ehhez csatlakozik a IV.: a Maradék lapok. Itt jönnek a bajok, e kettőnél. Ákos regénye ugyanis a lehető legbanálisabb epikai tucatáru. Nem is lehet más, mert mint Balla D. Károly Élted volt regénye című regényének része nem múlhatja felül a nyomozási-összeillesztési fejezet (mint regényrész) színvonalát. Mégis másnak, jelentősebbnek kellene lennie – különben miért veselkedett neki a szerkesztő az összerakásnak. Nem pusztán az összerakásért – ezen a lelkesedési szinten réges-rég túljutott –, hanem mert szimata majdnem-remekművet sejtett (s mert az egész szövegrekonstrukciós akció fedőneve: Tsúszó). A talált szövegek – másfelől a trükkregények – szinte kikerülhetetlen csapdájába lép a szerző (Balla D.), s vele magunk is csattanni érezzük a szövegvasat. A nagy literátus ötlet, mely azonban elsőrendűen és játékelvűen önmagára irányul (részint negligálja is önmagát), nem képes kiszabadulni a szűkebben vett irodalomból, s bár ilyen vagy olyan bölcseleti vagy életmodelleket kellene szolgálnia, a saját kengyelfutójaként rohangászik, önmaga előtt, mögött, s legtöbbnyire önmagában. (Ez sokszor a jó öreg Borgesnél sincs másképp.) Az irodalmi műalkotásnak a műbe épített önreflexiója (az írás menete, fázisai, technikája stb.) mint minta önmagában nem ér föl az élet, a létezés (ön)reflexióival. Vagyis irodalmi műben csakis az önmagára figyelő nyelv, önmagára figyelő „irodalom” által képződhet meg az élet, de ha csakis az irodalom képződik meg, édeskevés képződik meg az életből. Az Élted volt regénye részlegesen marasztalható el ebben a vétekben. A dilemmával Balla D. Károly tisztában volt. Orvosolni azzal próbálta, hogy Ákos regénye voltaképp nem más, mint maga az Élted volt regénye – ez azonban Balla D. Károly Élted volt regénye című regénye felől nézve már nem igaz. Az oda-vissza játékban Ákos nem elég jó partner, ámbár ő a jobbik játékos (ez a paradoxon a regény sakkmotívumában is életre kel: a rosszabbik játékos játszik jobban, s ezzel kétoldalúan elrontja a partit). Az orvoslás másik – slusszpoénszerű – módja az, amit nem árulhatunk el, mivel a recenzió olvasója már úgyis tudja. A „külsőleg” használatos epikai gyógymódok közül a számítógép betűtípusainak váltogatása, a tipográfiai változatosságban lelt gyönyör kelleti magát. Kár, hogy a nyomtatási módok sokszínűsége nem válik automatikusan a beszédmódok, nézőpontok változatosságává is. Az egyszerű elkülönítő, tagoló funkciót – magyarán: a szerkesztést, a súlypontozást a ténta és a kalamáris korában is ismerték már. A számítógép betű- és jelállományának variabilitása egyre-másra belehazudja, -illuzionálja magát az irodalmi művekbe (ezzel nem a számítógépes irodalom gazdag lehetőségeit tagadjuk, hanem az álszámítógépes irodalmat, a „simán” ornamentikus eljárásokat kifogásoljuk).
Egy becsületes kritika általában nem lehet meg idézetek nélkül. Kapjon a tisztelt olvasó ízelítőt vagy emlékeztetőt abból, amit még nem olvasott vagy már olvasott (vagy sosem fog olvasni). Itt egyetlen citátumnak sincs helye. Nincs, mivel a regény szövéstechnikája valamennyi fontosabb szót, szószerkezetet, nevet, mondatot, bekezdést stb. visszacsomózza, újrahozza, újrahúzza. Ezzel a – nagyon ügyesen és következetesen kivitelezett – technikával válhat erőssé, s tarthatja fogva önmagát a hálóregény. Az Élted volt regénye – végül is tragikus alapszólama, a címébe is archaikusan belefájó elszalasztottság, elveszettség ellenére – üde, játékos, szórakoztató, szellemes könyv, s ezt részint az idézésekben is mutatkozó színességének, frappírozó ötletességének köszönheti. Az idézésnél kevésbé szerencsésen hat a fölidézés, pontosabban a megidéző róla-beszéd. Balla D. Károly mérnöki munkájának összes tereppontjáról, erejéről és gyengéjéről tudomással bír; az erős pontokról el-elmondja, hogy erősek, a gyengékről elég sokszor elmondja, hogy gyengécskék (a számítógép-kérdés sem marad említetlenül).
E bírálat, metódusa és anyagközelítése folytán, mostohábban bánik a kötettel az indokoltnál. Holott a banálisnak mondott s kétségtelenül sémaszerű csődtörténet, Ákos életkudarca is lélektani érzékenységről tanúskodó írói formálás eredménye. Az epizódok kirakosgatásának dominóelve arra is ráébreszt, milyen irányokba kanyarodhatott volna ez a nem eléggé uralt s a kisebbségi magyar élet szorításától is megnyomorodott sors. Az ukrán–magyar szomszédság kishatárforgalmi szociorajza is érdekes, a bele- és ráragadt egzisztenciákkal.
Balla D. Károly egy drámaíró kvalitásával ír dialógusokat egyes kisjelenetekben, s költői „főhivatását” meg nem csúfolva nyesi a szavakat a szerkesztő-férfi monologizáló tépelődésének óráiban. A regény egy egészen más régiójára pillantva: vonzó az a cimboráló, vágáns hang, amely szlovákiai magyar írói műhelytől délvidéki írói fészekig sürgönyözi a közös gond és közös gondolkodás hívószavait, s a parodisztikus élcelődéstől, a komoly ábrázatú irodalmiaskodástól sem idegenkedve teremt virtuális, intertextuális, interperszonális közösséget a magyar literatúrában (ebben a játékban persze Tsúszó Sándor a Hermésze Balla D. Károlynak). A könyv „első számú” beszélője, a finoman takart önéletrajzi alakmás – aki azért ki is tárja otthona, munkahelye ablakait – ugyancsak jól megírt figura. Ismétlődő kis cselekedetei, szokásai peregnének le szorgos élete homokóráján, ha hirtelen be nem köszöntene – be nem törne hozzá – a nagy tennivaló, az izgató feladat: a megkevert Kézirat (a piszkozat) Szöveggé (tisztázattá) rendezésének mámora. Irodalmi hőstett, ahogy ezt véghezviszi (így kívülről nézve túl is bonyolítja a dolgát – hiába, szeret pepecselni a betűkkel; hiába, az irodalom szent).
Egy talált tárgy megtisztítása megy végbe az Élted volt regénye lapjain, amelyről csak annyi bizonyos, hogy nem azonos az Élted volt regényével (a regényt és a regénybeli regényt indexjelekkel különböztethetnénk meg – ha ezzel nem dúlnánk föl magát a regényt). Mire a talált tárgy megtisztult, tálalt tárgy lett belőle. Nem rossz falat. Az első ötven oldala remek. Kár, hogy nem ez az egyetlen fogás.
Megjelent: Kortárs, 1999/augusztus.