Elek Tibor
részlet a kárpátaljai magyar irodalommal foglalkozó tanulmányból
[...]
A József Attila Irodalmi Stúdióban indultak közül a nyolcvanas években sokoldalúságával és termékenységével Balla D. Károly hívta fel magára leginkább a figyelmet. Az irodalomszervezői, szerkesztői, kiadói tevékenységéről is ismert kilenc kötetes szerző mára méltán elismert alkotója az egyetemes magyar irodalomnak. Költészetének legfőbb erényei: a tágan értelmezett nemzeti és egyetemes kulturális, irodalmi örökség talaján álló tudatos törekvés a kisebbségi és az általános, örök emberi létérzékelés egymástól el nem választható megidézésére; a természeti és a szűkebb-tágabb társadalmi környezet intellektuálisan megemelt és egyénien elvonatkoztatott értelmezése; a versforma és hangnembeli sokszínűség és kísérletező kedv, a klasszikusan formált és a sajátosan megújított szonettformától a szabadvers különböző kötöttebb és kötetlenebb, avantgárd módon széttördelt, tipográfiai eszközökkel is jelentésgazdagított alakzatain, a képverseken keresztül a számítógép segítségével formált vizuális művekig, a tragikus pátosztól, a tárgyias szenvtelenségen át a játékos iróniáig ívelően. A Sorsomhoz szegezve című 1990-es és az Árokszélen című 1996-os kötete mindemellett azért is figyelemre méltó, mert bennük (főként az utóbbiban) a szerző az illúzióvesztés, a szétesettség, a kilátástalanság, a pusztulás élményét olyan egyéni mitológiából épülő, de egyetemes érvényű szuggesztív látomásokban tudja érzékeltetni, amelyek a személyes megrendültséget és a lírai én küzdelmét az illúziótlan hitért, az árokszéli megmaradásért nemcsak hitelesen, de esetenként katartikus erővel fejezik ki. Ezzel a minden felszíni avantgárd vonása ellenére is klasszikusan fegyelmezett és rendkívüli műgonddal megalkotott költészettel Balla D. Károlynak helye van napjaink magyar lírájának élvonalában. Az 1987-93 közötti évek politikai, gazdasági, társadalmi változásairól beszámoló, a Kárpátalján kisebbségben élő magyar ember, értelmiségi örökös identitászavaráról, tudathasadásáról és újabb keletű illúzióvesztéseiről valló kis(ebbségi) magyar skizofrénia című 1993-as kötete pedig arról tanúskodik, hogy a közéleti esszé, publicisztika, tárca műfaját is az élvonalbeli .hazai, illetve kisebbségi magyar írókhoz hasonló mesterségbeli tudással és felelősségérzettel műveli. Két prózakötete, a Valahol tűz van (1988) és a Karnyújtásnyira (1993) novellái, kisregényei, színpadi kísérletei biztató ígéretek az életműnek a másik két műnercben való kiteljesítésére.
[...]
Megjelent: Bárka, 1996/3-4