Balla D. Károly
A formálódó – de végső alakot ölteni egyelőre képtelen – új magyar nemzetstratégia mindkét szélső pontját megismerhettük augusztusban. A határon túli magyar vezetőknek eljuttatott, a sajtóban a hónap elején bőven idézett kormányzati vélemény még egyértelműen a szülőföldön való megmaradás feltételeinek a kialakítására helyezte a hangsúlyt, s az érintett vezetőkkel folytatott későbbi kormányfői tárgyalások sem írták felül ezt az elvet. Ám az államalapítás napján a Népszabadságnak adott interjújában Gyurcsány Ferenc már lebegtette a témát: „…Eddig azt mondtuk: maradj otthon, ha kell, viseld ennek a keresztjét! De a maradásnak nem keresztnek kell lennie, hanem a felemelkedés lehetőségének. A magyar kormány dolga az, hogy lássa a valóságot, és ennek megfelelően alakítsa a nemzetpolitikát.” Ha akarom terhes, ha akarom, nem. Ugyanezen a napon Demszky Gábor, Budapest főpolgármestere egyértelműbben fogalmazott ünnepi beszédében: „…arra biztatom tehát a határon túli magyar fiatalokat, hogy jöjjenek minél többen, dolgozzanak és vállalkozzanak Budapesten! Hozzák a feleségüket, férjüket, a gyerekeiket is!”
Akkor most…?
Lássunk át a szitán. A tartósan aggasztó magyarországi demográfiai mutatók árnyékában a határon túli magyarság az anyaország emberanyag-tartalékának és genetikai rezervoárjának minősül – és ebben a viszonylatban egyáltalán nem az a kérdés, hogy mi jobb az érintetteknek. Hanem az, hogy Magyarországnak mihez fűződik nagyobb érdeke, melyik a hosszú távon eredményesebb koncepció.
Az-e, hogy (akár jelentős anyagi áldozatok árán) a környező országokban minél tovább megtartsa a reprodukcióra még képes magyar népcsoportokat, odaát termeltesse meg az utánpótlást, majd saját szűrőrendszerét közbeiktatva, a folyamatos beszivárgást valamelyest szabályozva kompenzálja a belhoni lakosság lélekszámának a fogyását, biztosítsa etnikai összetételének „javítását”.
Vagy pedig az, hogy fiatalok erőteljes átcsábításával gyors és hatásos vérfrissítést hajtson végre, amely aztán a sok-sok új család révén hosszú távon a határon belül fejti ki áldásos hatását. (Ez az elszívás ugyanakkor megújulásra alkalmatlanná teszi a határon túli közösségeket.)
Ám tisztában kell lennünk azzal, hogy tépázott tekintélyű politikusok nyilatkozatai csekélynél is kisebb hatással vannak a migrációs folyamatokra; sőt, önmagában a nemzetstratégiai elvrendszer sem képes hatékonyan beavatkozni az elmenés vagy a maradás oldalán. Hiszen például az évtizedek óta szünet nélkül sulykolt szülőföld-elv és a nehézkes, gyakran megalázó idegenrendészeti eljárások egyáltalán nem szegték az áttelepülni vágyók kedvét.
A folyamatra egyetlen körülménynek van döntő befolyása: az egyes országok gazdasági viszonyai, jóléti nívója, civilizációs komfortja, egzisztenciális és szociális biztonsága közti különbségnek. A jelen helyzetben Szlovéniából és Szlovákiából nem várható bevándorlás, Erdélyből, a Vajdaságból és Kárpátaljáról viszont igen. Szinte teljesen függetlenül attól, hogy melyik játékra épül a nemzetpolitika, mitől óv Gyurcsány vagy mivel kecsegtet Demszky. S tekintet nélkül arra is, hogy a hirtelen kerekedett vihar miatt tragédiába fordul-e a nemzet ünnepe.
Megjelent: Új Szó, 2006. aug. 26