Társadalomfejlődés

Társadalomkritika

Társadalomismeret

Alcím:

Társadalmi, gazdasági ismeretek, melyek mindenki számára hasznosak.

További alcímek:

Rendszer, rendszertan.

Amit az igazság megismeréshez tudni kell a gazdasági, társadalmi rendszerről, rendszerváltásokról.

A jelen társadalomtudományától és politikusi felfogásától eltérő egyszerű, egyéni, újszerű, de igaz elmélkedések a gazdaságról, a társadalomról, az erkölcsről, a gondolkodásról és mindenről, ami a társadalmi léttel kapcsolatos.

Közélettel, közérdekkel kapcsolatos problémakörök rendszerezve, lényegesítve, de az átlagember szemszögéből.

A társadalmi, gazdasági ismeretek összefoglalása egyénien, újszerűen.

Milyen lesz a társadalmi gazdasági rendszer, ötven, száz év múlva, ha nem lesz világkatasztrófa. A jövő fejletettebb gazdasági, társadalmi rendszere.

Gazdasági, társadalmi rendszerek, rendszerfejlődések, másképpen, újszerűen, egyénien.

Tanulmány társadalmi, gazdasági rendszerről azoknak, akik nem hisznek a jelenlegi politikában és társadalomtudományban.

A lehetséges válság-láncreakció, annak erősödése és a világkatasztrófa és más lényeges problémakörök.

A tanulmány, és egyben a társadalomtudomány, főbb részei:

Bevezetés        

1. tanulmányrész. Rendszer, rendszerfejlődés, tudatalakulás.

2. tanulmányrész. Az állam. Az állam gazdasága, pénzügye, és annak viszonyai. A gazdasági rendszer és a politikai társadalmi rendszer. A kapitalista, tőkés (nagytőkés) gazdasági és politikai rendszer.

3. tanulmányrész. Pénzügyi és gazdasági rendszer alapvetései elméletileg. Alapvető pénzügyi, gazdasági jelenségek, folyamatok.  (pénzügy 1)

4. tanulmányrész. A helyes állami gazdálkodás, gazdaságirányítás, adózás, költségvetés. Fogyasztás, árazás, gazdasági, pénzügyi rendszer. A piacgazdaság, versenygazdaság.

5. tanulmányrész. Termelés, innováció, foglalkoztatottság. A természetpusztítás. Egyéb fontos befejező gazdasági problémakörök.

6. tanulmányrész.  A pénzügyi rendszer.  (pénzügy 2, kevésbé elméleti szempontból)

7. tanulmányrész. A döntéshozó mechanizmus. A politikai rendszer. A demokrácia beillesztése a döntéshozó mechanizmusba.

 8. tanulmányrész. A szociális rendszer.  A társadalmi, (hatalmi, vagyoni) hierarchia.

9. tanulmányrész. Világnézet, ideológiák, erkölcs (tudatalakulás 3)

10. tanulmányrész. Állami tudatalakítás. Rendszerből eredő társadalomtudomány, oktatás, tájékoztatás, manipuláció.  (tudatalakulás 4)

11. tanulmányrész. Jog, jogrendszer. A helyes szabályozás.

12. tanulmányrész. A kisközösségek, a civil szféra. A nemzetiségi problémák. A kultúra (tudatalakulás 5)

13. tanulmányrész. A lelki élettel (érzelmekkel) és erkölccsel kapcsolatos gondolatok, tanítások. (tudatalakulás 6)

14. tanulmányrész. Egyéb fontos rendszertényezők és témák. Verseny, haladás, demokrácia, külpolitika, háború, népkarakter, stb..

15. utolsó, befejező, tanulmányrész.  Rendszerfejlődés 3. A vezetés. Az EU. Az egész tanulmány kiegészítése, összefoglalása.

16. tanulmányrész. A világ alapvető felépítése és annak vizsgálata. Elméleti és gondolkodástani problémák. Gondolkodástan, valamint érzés, érzelemtan. (tudatalakulás 7)

A 16 tanulmányrészből az 5. tanulmányész

       5.     tanulmányrész

 Termelés, innováció, foglalkoztatottság. A természetpusztítás. Egyéb fontos befejező gazdasági problémakörök.

Az adott oldalra ugró tartalom (a kiválasztott címre mutatás + CTRL gomb + kattintás):

Gazdaság,  termelés (fogyasztás)  munka. (Gazdaságirányítás 3.)  8

A gazdaság, pénzügy nagy témájának (problémakörének) alapvető felosztása (kategorizálása, tematizálása).  Elméleti rendszertényező. (ismétlés) 8

Kiinduló elmélkedések a gazdaságról. Elméleti rendszertényező. 11

A termelés (szolgáltatás) alapvető külső és belső összefüggései. A termelés (a szolgáltatásokat is beleértve) mennyiségi és minőségi gyarapodása mellett a termelés struktúrája is fontos. Elsősorban a B/0/1, B/0/4, B/1, B/3, B/3/2, B/19, B/20, B/22, B/23, D/1, és a D. jelű ábrák. Elméleti rendszertényező. 23

A termelés, a pénzjövedelem, a fogyasztás. B/0/3 ábra, B/19 ábra. Elméleti rendszertényező. 37

Korunk (a jelenlegi rendszer) néhány egyéb alapvető ellentmondása, aránytalansága. Elméleti rendszertényező. 52

A hétköznapi termelés, ámde a részletek és a nagyobb egységek összefüggnek. Kiegészítések a gazdaság nagy témájához.  Elméleti rendszertényező. 62

A termelés mennyiségi és minőségi gyarapítása, pénz problémájától függetlenül.  71

Az innováció. Az innovatív és munkaidős (munkaintenzitás, szorgalom) termelés különbsége.  B/1, B/3, B/19 ábrák.  Elméleti rendszertényező. 71

A termelési innováció. Rendszertényező. 78

Újra és újra el kell gondolkodni a gazdaság, a foglalkoztatottság alapvetésein. Elméleti rendszertényező. 86

A nagytőke, (nagyvállalkozások) erősen rátelepszik (saját érdekének megfelelően alakítja, és gyakran gátolja) az innovációra, a természettudományos, technikai, fejlődésre. B/12 ábra. Elméleti rendszertényező. 93

Badarságok zagyvaságok és borzalomtöredékek áradata. Elméleti rendszertényező. 98

A foglalkoztatottság, a gazdaság, az állam. Elméleti rendszertényező. 106

A gazdasági egységek mennyiségi nagysága és hatékonysága (termelőképessége). A termelés szempontjából se felejtsük el a lényeget összefoglalva felsorolni és ismételgetni. Elméleti rendszertényező. 113

A munkamotiváció, munkaintenzitás, foglalkoztatottság. Rendszertényező. 131

A humán erőforrások, a munkaenergia kihasználása. A munkamotiváció. A nevelési, oktatási kulturális munkamorál, munkaszorgalom. B/1, B/2, B/3 ábrák. Elméleti rendszertényező. 166

A munkamotiváció, a munkára nevelés, a munkamorál, a gazdaság hatékonysága és a foglalkoztatottság. Rendszertényező. 177

A feketegazdaság, a foglalkoztatottság és a széles adófizetés.  Elméleti rendszertényező. 182

Visszatérés a termelés (beleértve a szolgáltatásokat is) és fogyasztásstruktúra problémájára.  Gazdaság és a természetpusztítás. A lehetséges válság-láncreakció.  190

A természeti erőforrások, mint termelési tényezők. B/3, B/10, D/2 ábrák. Elméleti rendszertényező. 190

A válsághelyzet, a válság-láncreakció. B/3, B/10, D/2 ábrák. Elméleti rendszertényező. 194

A termelés (szolgáltatás) alapvető külső és belső összefüggései. A termelés (a szolgáltatásokat is beleértve) mennyiségi és minőségi gyarapodása mellett a termelés struktúrája is fontos. Elsősorban a B/0/1, B/0/4, B/1, B/3, B/3/2, B/19, B/20, D/1, és a D. jelű ábrák. Elméleti rendszertényező. 198

A haszontalan munka, haszontalan termék hatásai. B/3, B/10, D/2 ábrák. Elméleti rendszertényező. 206

Az új helyzet gazdasági szempontból. B/3, B/10, D/2 ábrák. Elméleti rendszertényező. 212

Az új helyzet a természetpusztítás megoldása. Rendszertényező. 218

Befejező, vegyes gazdasági problémakörök (Gazdasági, pénzügyi rendszer  és a teljes rendszer.)  229

A jövedelmi, vagyoni különbségek. Bevezetés a jövedelem, vagyon elosztáshoz. B/0/1, B17, és a hierarchia A/a jelű ábrái. Elméleti rendszertényező. 230

A jövedelem, vagyonelosztó rendszer. Elméleti rendszertényező. 235

A mezőgazdaság statisztikai és tényleges elbagatellizálása. Elméleti rendszertényező. 243

A közgazdaságtudomány. A gazdasági folyamatok helyes elemzése. Rendszertényező. 246

A lényegesítő, a stratégiai, a hosszabb távú gondolkodás. A gazdasági evidenciák.  Elméleti rendszertényező. 250

A gazdasági verseny. Elméleti rendszertényező. 254

Az egyszerűsített rendszerfejlődés és az országok közötti verseny. (D/8, D/9 ábra).  Elméleti rendszertényező. 258

Az aktuális (rövid távú) irányítás, ill.  verseny jelentősége. Magyarország 1990-es rendszerváltás utáni gazdasági „fejlődése”. Elméleti rendszertényező. 275

A politika társadalomtudomány népérdekű szakmaisága és a fejlődés, és a demokrácia viszonya. A politikai, gazdasági vezetés és a társadalomtudomány viszonya. A társadalomtudomány és természettudomány közötti különbség a társadalomtudomány elmaradottsága. Elméleti rendszertényező. 291

Elmélkedés a nem elemezett ábrákról, pl. a B/1, B/1/a, stb. ábrákról. Az ábrák (táblázatok) általános magyarázata és felosztása. Elméleti rendszertényező. 328

Tartalom:

Gazdaság,  termelés, (fogyasztás)  munka. (gazdaságirányítás 3.)

Elsősorban a B/0/1, B/0/4, B/1, B/3, B/3/2, B/19, B/20, B/22, B/23, D/1 ábrák.

Tartalom:

A gazdaság, pénzügy nagy témájának (problémakörének) alapvető felosztása (kategorizálása, tematizálása).  Elméleti rendszertényező. (ismétlés)                  8. old.

Kiinduló elmélkedések a gazdaságról. Elméleti rendszertényező.     11. old.

A termelés (szolgáltatás) alapvető külső és belső összefüggései. A termelés (a szolgáltatásokat is beleértve) mennyiségi és minőségi gyarapodása mellett a termelés struktúrája is fontos. Elsősorban a B/0/1, B/0/4, B/1, B/3, B/3/2, B/19, B/20, B/22, B/23, D/1, és a D. jelű ábrák. Elméleti rendszertényező.

                                                                                                                   23. old.

A termelés, a pénzjövedelem, a fogyasztás. B/0/3 ábra, B/19 ábra. Elméleti rendszertényező.                                                                                         37. old.

Korunk (a jelenlegi rendszer) néhány egyéb alapvető ellentmondása, aránytalansága. Elméleti rendszertényező.                                          52. old.

A hétköznapi termelés, ámde a részletek és a nagyobb egységek összefüggnek. Kiegészítések a gazdaság nagy témájához.  Elméleti rendszertényező.                                                                                         62. old.

A termelés mennyiségi és minőségi gyarapítása, pénz problémájától függetlenül.

Tartalom:

Az innovatív és a munkaidős (munkaintenzitás, szorgalom) termelés különbsége. B/1, B/3 ábrák. Elméleti rendszertényező.                           71. old.

A termelési innováció. Rendszertényező. B/1, B/3 ábrák.                     78. old.

Rabszolgatartó rendszer 1,8%, feudalizmus 2,8%, klasszikus kapitalizmus 3,6%, jelenlegi államkapitalizmus 4,4% brezsnyevi szocializmus 4,2%. Jelenlegi kínai szocializmus 4,5%? A tényleges demokrácia innovációja mértéke és céljainak hasznossága ötven éven belül elérheti az 6%-ot.

Újra és újra el kell gondolkodni a gazdaság, a foglalkoztatottság alapvetésein. Elméleti rendszertényező.                                               86. old.

A nagytőke, (nagyvállalkozások) erősen rátelepszik (saját érdekének megfelelően alakítja, és gyakran gátolja) az innovációra, a természettudományos, technikai, fejlődésre. B/12 ábra. Elméleti rendszertényező.                                                                                         93. old.

Badarságok áradata. Elméleti rendszertényező.                                 98. old.

A foglalkoztatottság, a gazdaság, az állam. Elméleti rendszertényező.106. old.

A gazdasági egységek mennyiségi nagysága és hatékonysága (termelőképessége). A termelés szempontjából se felejtsük el a lényeget összefoglalva felsorolni és ismételgetni. Elméleti rendszertényező.      113. old.

A munkamotiváció, munkaintenzitás, foglalkoztatottság. Rendszertényező. B/1, B/3 ábrák.                                                                                         131. old.

Rabszolgatartó rendszer 0,4%, feudalizmus 1%, klasszikus kapitalizmus 1,6%, jelenlegi államkapitalizmus 2,4% brezsnyevi szocializmus 2,1%. Jelenlegi kínai szocializmus 2,3%? Az ötven éven belüli tényleges demokráciában ez rendszertényező eléri (el kell érnie) 3%-ot.

A humán erőforrások, a munkaenergia kihasználása. A munkamotiváció. A nevelési, oktatási kulturális munkamorál, munkaszorgalom. B/1, B/2, B/3 ábrák.  Elméleti rendszertényező.                                                     166. old.

A gazdaság hatékonysága és a foglalkoztatottság. Rendszertényező.

                                                                                                               177. old.

Rabszolgatartó rendszer 0,6%, feudalizmus 0,8%, klasszikus kapitalizmus 1,1%  államkapitalizmus 1,4 % brezsnyevi szocializmus 1%. Jelenlegi kínai szocializmus 1,3%? Tényleges demokrácia 2%.

A feketegazdaság, a foglalkoztatottság és a széles adófizetés.  Elméleti rendszertényező.                                                                                        182. old.

Visszatérés a termelés (beleértve a szolgáltatásokat is) és fogyasztásstruktúra problémájára.  Gazdaság és a természetpusztítás. A lehetséges válság-láncreakció.

Tartalom:

A természeti erőforrások, mint termelési tényezők. B/3, B/10, D/2 ábrák. Elméleti rendszertényező.                                                                        190. old.

A válsághelyzet a válság-láncreakció. B/3, B/10 ábrák. Elméleti rendszertényező.                                                                                       194. old.

A termelés (szolgáltatás) alapvető külső és belső összefüggései. A termelés (a szolgáltatásokat is beleértve) mennyiségi és minőségi gyarapodása mellett a termelés struktúrája is fontos. Elsősorban a B/0/1, B/0/4, B/1, B/3, B/3/2, B/19, B/20, D/1, és a D. jelű ábrák. Elméleti rendszertényező. (Ismételt fejezet)                                       198. old.                                                   

A haszontalan munka, haszontalan termék hatásai. B/3, B/10, D/2 ábrák.      Elméleti rendszertényező.                                                                        206. old.

Az új helyzet van gazdasági szempontból is. B/3, B/10, D/2  ábrák. Elméleti rendszertényező.                                                                                       212. old.

Az új helyzet a természetpusztítás megoldása. Rendszertényező. B/3, B/ 10, D/2 ábrák.                                                                                                                218. old.

Rabszolgatartó rendszer  –1%, feudalizmus  –0,8%, klasszikus kapitalizmus –2,7%, államkapitalizmus  –4%, brezsnyevi szocializmus –3,2%. A jelenlegi kínai szocializmus  – 3,8% ? A jövő, az 50 éven belül kialakítható demokratikus rendszer +2%.

Befejező, vegyes gazdasági problémakörök (Gazdasági, pénzügyi rendszer  és a teljes rendszer.)

Tartalom:

A jövedelmi, vagyoni különbségek. Bevezetés a jövedelem, vagyon elosztáshoz. B/0/1, B17, és a hierarchia A/a jelű ábrái. Elméleti rendszertényező.                                                                                        230. old.

A jövedelem, vagyonelosztó rendszer. A/a (hierarchia) ábrák. Elméleti rendszertényező.                                                                                        235. old.

A mezőgazdaság statisztikai és tényleges elbagatellizálása. Elméleti rendszertényező.                                                                                    243. old.

A közgazdaságtudomány. A gazdasági folyamatok helyes elemzése. Rendszertényező. C jelű ábrák.                                                             246. old.

Rabszolgatartó rendszer 0,3%, feudális rendszer 0,6%, klasszikus kapitalizmus, 0,9%, jelenlegi államkapitalizmus 1,3%, brezsnyevi szocializmus 0,9%, jelenlegi kínai szocializmus 1,2%. Az a jövőbeli, demokratikus rendszer, amelyben a társadalomtudósok közgazdászok – nemcsak a kiválasztottak -  determináció nélkül, de  meghatározóan szólnak bele a rendszer (gazdasági rendszer) fejlődésébe, és feltehetően ennek következtében maga a tudomány is dinamikusan fejlődik, az 2%-ot érdemel.

A lényegesítő, stratégiai, hosszabb távú gondolkodás. Elméleti rendszertényező.                                                                                        250. old.

A gazdasági verseny. ABC ábrák. Elméleti rendszertényező.           254. old.

Az egyszerűsített rendszerfejlődés és az országok közötti verseny. (D/8, D/9 ábra).  Elméleti rendszertényező.                                                             258. old.

Az aktuális (rövid távú) irányítás, ill.  verseny jelentősége. Magyarország 1990-es rendszerváltás utáni gazdasági „fejlődése”. Elméleti rendszertényező.

                                                                                                                   275. old.

A politika társadalomtudomány népérdekű szakmaisága, a fejlődés, és a demokrácia viszonya. A politikai, gazdasági vezetés és a társadalomtudomány viszonya. A társadalomtudomány és természettudomány közötti különbség a társadalomtudomány elmaradottsága. Elméleti rendszertényező.                                        291. old.

Elmélkedés a nem elemezett ábrákról, pl. a B/1, B/1/a, stb. ábrákról. Az ábrák (táblázatok) általános magyarázata és felosztása. Elméleti rendszertényező.                                                                                       328. old.

A következő egység emlékeztető tartalma:

Gazdaság,  termelés (fogyasztás)  munka. (Gazdaságirányítás 3.)

Elsősorban a B/0/1, B/0/4, B/1, B/3, B/3/2,  B/19, B/22, B/20, D/1 ábrák.

A gazdaság, pénzügy nagy témájának (problémakörének) alapvető felosztása (kategorizálása, tematizálása).  Elméleti rendszertényező.

Elmélkedés a fogyasztásnövelés (pénznövelés) hajtotta termelésnövelésről, gazdaságnövekedésről és általában a fogyasztói gazdaságról. Ennek kapcsán elmélkedés néhány alapvető közgazdasági tévedésről. Elméleti rendszertényező. 

A termelés (szolgáltatás) alapvető külső és belső összefüggései. A termelés (a szolgáltatásokat is beleértve) mennyiségi és minőségi gyarapodása mellett a termelés struktúrája is fontos. Elsősorban a B/0/1, B/0/4, B/1, B/3, B/3/2, B/19, B/20, D/1, és a D. jelű ábrák. Elméleti rendszertényező.

A termelés, a pénzjövedelem, a fogyasztás. B/0/3 ábra, B/19 ábra. Elméleti rendszertényező.

Korunk (a jelenlegi rendszer) néhány egyéb alapvető ellentmondása, aránytalansága. Elméleti rendszertényező.

(első fejezet)

Több helyen ismételt fejezet.

A gazdaság, pénzügy nagy témájának (problémakörének) alapvető felosztása (kategorizálása, tematizálása).  Elméleti rendszertényező. (ismétlés)

A gazdaság, pénzügy az alapvető szereplők szerint (vertikális felosztás).

Állami gazdaság, pénzügy.

Magángazdaság, és pénzügy. (Magánvállalatok, cégek, gazdasága, pénzügye.)

Civil szféra gazdasága, pénzügye.

Magánszféra gazdasága és pénzügye. (Termelési oldalról: házi, háztáji, alkalmi munka, otthoni gyermeknevelés, családgondoskodás. Fogyasztási oldalról: lakossági fogyasztás.)

A fenti négy egyben a nemzetgazdaság, és nemzeti pénzügy.

Külföld. További felosztása.

Külföldi államok gazdasága, pénzügye. Gazdasági, pénzügyi államszövetségek.

Külföldi magángazdaság.

Nemzetközi magángazdasági szövetségek. A nagytőke nemzetközi szövetsége.

A világgazdaság.

A vertikális felosztás önálló alapvető problémakörei.

Állami gazdaság, pénzügy és a magángazdaság, pénzügy viszonya.

Az állami gazdaság, a magángazdaság és pénzügy, a civil szféra gazdasága pénzügye és magánszféra, gazdasága pénzügye, mindennek a viszonya. A nemzetgazdasági viszonyok.

A nemzetgazdaság, pénzügy és a külföldi gazdaság, pénzügy viszonya.

A külföld (világ) gazdasági, pénzügyi államszövetségek és nemzetközi magángazdasági szövetségek viszonya. 

(A nagytőkés világrend, arról szól, hogy a gazdasági, pénzügyi államszövetségek, és a nagytőke szövetsége, mint nemzetközi magángazdasági szövetség egymással is szövetségben van.

Stb., hiszen jól látható, hogy sok variáció, sok belső problémakör kimaradt ebből a felsorolásból.

A gazdaság ezen részével elsősorban a 2. „Az állam. Az állam gazdasága pénzügye, és annak viszonyai. A gazdasági rendszer és a politikai társadalmi rendszer.” tanulmányrész foglalkozik. De a többi tanulmányrészben is megjelenik.

A horizontális felosztás.

(A termelésbe beleértem a szolgáltatást, és a munkát is.)

A horizontális felosztás egyik része: termelés és fogyasztás, „pénz nélkül”. (Nem lehet teljesen pénz nélkül vizsgálni a kérdést. A vizsgálat kiindulása: lehetőleg ne keverjük ide a pénz problémáját.)

A termelés mennyisége, minősége, hatékonysága.

A termelés és fogyasztás struktúrája (pénz nélkül), a hasznos és haszontalan termelés, fogyasztás. A természetrombolás témája.

Az árazás, a jövedelmezés az egyensúlyok némely problémája.

Belső problémakör: a termelés és fogyasztás viszonya.

További belső problémakörök is vannak. 

A gazdaság ezen részével elsősorban az 5. „Termelés, innováció és a természetpusztítás. Egyéb fontos befejező gazdasági problémakörök.”tanulmányrész foglalkozik. De a többi tanulmányrészben is megjelenik.

A horizontális felosztás másik része: termelés és fogyasztás, pénzzel együtt.

Az árazás, jövedelmezés és az egyensúlyok problémaköre pénzzel együtt.

A termelés, és a fogyasztás egyensúlya pénzzel együtt. A termelésstruktúra pénzzel együtt. (Túltermelés, alultermelés, stb., melynek jellemzően pénzügyi okai vannak.) 

Az árazás, jövedelmezés, a tőzsdetípusú kereskedelem, a pénzváltás, az infláció, a megtakarítás, hitelezés, az egyensúlyok, stb. problémaköre.

Belső problémakör: termelés, fogyasztás és a pénz viszonya.

További belső problémakörök is vannak.

A gazdaság, pénzügy ezen részével elsősorban a 3. „Pénzügyi és gazdasági rendszer alapvetései elméletileg. Alapvető pénzügyi, gazdasági jelenségek, folyamatok.  (Pénzügy 1).” tanulmányrész, valamint a 6. „A pénzügyi rendszer.  (Pénzügy kevésbé elméleti szempontból 2)” tanulmányrész foglalkozik. De a többi tanulmányrészben is megjelenik.

A vertikális és a horizontális témák, problémakörök összekapcsolása, ill. ebből eredő témák, problémakörök.

Szinte minden horizontális problémakör felosztható a vertikális felosztás szerint.

Ebből is legfontosabb:

Az állami gazdaság (termelés, fogyasztás) és pénzügy, (tehát pénzzel együtt) önmagában.  Részletesebben, a hatékony korrupció mentes állami gazdaság, az állami azaz nemzeti fejlesztés, stb. problémakörök jelennek meg.

Valamint állami gazdaság (termelés, fogyasztás) és pénzügy (tehát pénzzel együtt) és a magángazdaság (termelés, fogyasztás) és pénzügy viszonya. Mellékesen a civilszféra és magánszféra gazdasága (termelése, fogyasztása) és pénzügye és ezek viszonya.

Mindebből kerekedik ki az adózás, a költségvetés, az állami árazás, a helyes privatizáció, stb. problémakörei.

Kétségkívül e problémakörök, szorosan összefüggnek, szinte azonosak, e fejezet elején felsorolt,  állami gazdaság problémaköreivel.

A gazdaság ezen részével elsősorban a 4. „Állam, adózás, fogyasztás, költségvetés, gazdasági, pénzügyi rendszer.” tanulmányrész foglalkozik. De a többi tanulmányrészben is megjelenik.

És az összekapcsolásból még sok problémakör kerekedik ki. A vegyes, nehezen kategorizálható problémakörök.

Pl. az állami megtakarítás, hitelezés, hitelfelvétel. Pl. a magángazdasági megtakarítás, hitelezés, hitelfelvétel. Pl. magánszféra gazdaságának megtakarítása, hitelezése, hitelfelvétele. És mindennek a viszonya.

Jól látható, hogy az összekapcsolásból eredő problémaköröknek még nagyon sok variációja van.

Ráadásul van még egy dimenziója a felosztásnak: igazságosság, tisztesség, közgazdasági szaktudás, arányosság, egyensúlyok.

Mindennel összefüggő problémakörök:

Pl. az igazságos arányos jövedelmezés, ill. árazás.

Pl. a politikai rendszer és a gazdasági rendszer, a gazdasági irányítás, és a pénzügyi rendszer viszonya.

A fenti témák, problémakörök mindegyik tanulmányrészben, többé-kevésbé megjelennek.

E tanulmányrész tehát elsősorban ezzel foglalkozik:

A horizontális felosztás egyik része: termelés és fogyasztás, „pénz nélkül”. (Nem lehet teljesen pénz nélkül vizsgálni a kérdést. A vizsgálat kiindulása: lehetőleg ne keverjük ide a pénz problémáját.)

A termelés mennyisége, minősége, hatékonysága.

A termelés és fogyasztás struktúrája (pénz nélkül), a hasznos és haszontalan termelés, fogyasztás. A természetrombolás témája.

Az árazás, a jövedelmezés az egyensúlyok némely problémája.

Belső problémakör: a termelés és fogyasztás viszonya.

További belső problémakörök is vannak. 

Valamint:

Jól látható, hogy az összekapcsolásból eredő problémaköröknek még nagyon sok variációja van.

Ráadásul van még egy dimenziója a felosztásnak: igazságosság, tisztesség, közgazdasági szaktudás, arányosság, egyensúlyok.

Mindennel összefüggő problémakörök:

Pl. az igazságos arányos jövedelmezés, ill. árazás.

Pl. a politikai rendszer és a gazdasági rendszer, a gazdasági irányítás, és a pénzügyi rendszer viszonya.

Kiinduló elmélkedések a gazdaságról. Elméleti rendszertényező.

Elmélkedés a fogyasztásnövelés (pénznövelés) hajtotta termelésnövelésről, gazdaságnövekedésről és általában a fogyasztói gazdaságról. Ennek kapcsán elmélkedés néhány alapvető közgazdasági tévedésről.

Sokat gondolkodtam, hogyan lehet a kisiskolásoknak egyszerűen elmondani a gazdaság alapvetéseit.

Másfelől a „nagyokos” tudománynak sem árt újra és újra átgondolni az alapvetéseket.

Ezúttal kimarad az elemzésből a munkamegosztás, a természetrombolás, a pénz, a nagytőke, az állam, mindezek problémaköre.

A tökéletes ember példázata.

A tökéletes ember egyedül él egy bolygón, okos, ötletes, ügyes és szorgalmas. A munkamotivációját meghatározza egyrészt: az alkotás öröme, másrészt a fogyasztás, pontosabban a bekövetkező fogyasztás öröme. Az utóbbinak része a birtoklás öröme. 

Az alkotás öröme: függetlenül attól, hogy a munkának lesz fogyasztható haszna, az ember, a kíváncsiság, az érdekesség, a szerkesztés, a létrehozás miatt tevékenykedik, dolgozik, szellemi és fizikai munkát végez.

A fogyasztás öröme: az ember, számára akár érdektelen, visszataszító munkát végez, mert annak eredményét kívánja élvezni. A két motiváció nem ellentétes egymással, de azért különbözik. A lényeg, hogy az ember nemcsak azért dolgozik, hogy fogyaszthasson.  Az ember az alkotás öröméért is dolgozik, akár ősembert nézzük, akár a kisgyerekeket, akár a haszon nélkül a maguk öröméért dolgozókat nézzük, ez derül ki. A teljes munkamotivációból kb. 40% az alkotás öröme, kb. 40% a fogyasztás öröme, és kb. 20% az egyéb. A tökéletes ember esetében mindenképpen így van. Tehát emberünk dolgozik, egyre többet dolgozik (termel), egyre többet fogyaszt.

Van azonban néhány gát, az egyik, hogy pihennie és szórakoznia is kell. (És valójában az emberi, közösségi, családi kapcsolatokat is ápolni kell.) Tökéletes emberünk azonban nem vitte túlzásba a pihenés, szórakozás idejét.

A másik az innováció (újítás, gépesítés, stb.), ugyanis ha az ember eléri a maximális a munkamotivációt és a sematikus munkavégzést, akkor vége a dalnak, nincs tovább, kivéve persze, ha okos ötletes szerkezeteivel, eljárásaival, nem fokozza a termelését és így a fogyasztást is.

De mindez a kevés, ha nincsenek értelmes céljai, igényei. Értelmes célok, igények, máshol a jó, helyes értékrendről, vagy éppen, termelés és fogyasztásstruktúráról beszélek, vagy hasznos és haszontalan munkáról, végül is ugyanarról van szó. Egy szint felett értelmetlen „fejlődés”, ha emberünk évente egy szobával, és három pár cipővel, és három ruhával, 10 kg hússal, cukorral stb. egyéb élelmiszerrel növeli a termelését. Mert egy idő után már 100 szobás háza, 100 pár cipője, 100 ruhája lesz. És minden nap degeszre tömheti magát (el is hízik), de még így jócskán kerül a szemétbe cipő, ruha ennivaló.

Értelmes cél, pl. elég egy háromszobás lakás, de az legyen kényelmes, egészséges.  Legyen évi három ruha, cipő, de az legyen kényelmes, egészséges. Nem kell degeszre tömnöm magam, elég, ha éppen elegendő de egészséges finom ételeket eszem. Egyszerűen fogalmazva, nem mennyiségi növekedésre, hanem minőségi növekedésre törekszik.

Továbbá értelmes cél, ha verseket, regényeket ír, képeket fest, dalokat komponál, stb., vagyis színvonalasan szórakozik.  

Továbbá értelmes cél, pl., elhatározza, hogy 150 évig akar élni, méghozzá egészségesen. Vagy elhatározza, hogy megismeri a világmindenséget, a bolygók világát, a természetet, általában gyarapítja a tudását.

Lehetne még sorolni az értelmes célokat, igényeket, úgy, mint: igazságosság, biztonság, önrendelkezés, természetvédelem, stb..

(A munkaképesség másik nagy csoportja az egészség és a megfelelő tudás. Ha vannak értelmes célok, igények, akkor a munkaképesség is biztosítva van. Az igazságosság, a biztonság, a biztonságos jövőkép, pedig nagymértékben befolyásolja a munkamotivációt. Mert kinek van kedve, úgy dolgozni, hogy annak hasznát mások felezik le, illetve ha munkája, a termelése, az alkotása bármikor összeomolhat, elveszhet a ködbe.)

Amennyiben van elegendő munkamotiváció, elegendő innováció, elegendő értelmes cél, akkor az embernek mindig lesz értelmes munkája, akkor a fejlődés nem áll meg. Mindezeket emberünknek nagyon fontosnak kell tartania, mert a probléma kezdete, ha emberünk csak legyint a felsoroltakra.

Az is megállapítható, minél fejlettebb lesz az ember, annál fontosabb lesz: az „alkotás öröme” munkamotiváció. (Napjainkban, rendszerünkben viszont ez a fajta munkamotiváció szinte teljesen eltűnt. Döntően csak a „fogyasztás öröme” munkamotivációt láthatjuk, miközben ez csak 40%-a az ideális helyzet munkamotivációjának.)

Minél fejlettebb az ember, annál fontosabb az innováció. (Napjainkban ez is kevesebb, mint a szükséges. Még mindig nem tartják eléggé fontosnak.)

Minél fejlettebb az ember annál fontosabb a minőségi fejlődés, kevésbé fontos a mennyiségi fejlődés. (Napjainkban, rendszerünkben, sokan, túl sokan még mindig a mennyiségi fejlődésre törekednek, vagyis eme arány sincs rendben.)

Minél fejlettebb az ember annál értelmesebb célokat kell találnia. (Természetesen jelenleg ez sincs rendben.)

Manapság sokan szeretnének dolgozni, de nincs elég munka, munkahely, hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy a felsoroltakkal baj van, baj van az innovációval, az értelmes célokkal, igényekkel, a minőségi fejlesztéssel. Alapvetően ezek az okok, persze azért jócskán vannak másodlagos, de azért fontos tényezők.

De itt már áttértünk a tökéletes emberről, az emberre, az emberiségre. Amikor azt mondjuk az ember, akkor az átlagemberre gondolunk, aki az emberiség átlagát jeleníti meg. Az emberiség tehát az ember. Viszont ez már sok ember egy közösség, egy társadalom, és egy rendszer.

Az emberiség nem tökéletes. A többség közel áll a tökéletes emberhez, de csak részben tökéletes. És van egy kisebbség, de azért nem jelentéktelen kisebbség, amely messze nem tökéletes, sőt tökéletlen. Nem az a baj eme tökéletlen kisebbséggel, hogy önmagát nem menedzseli kellőképpen, hanem az, hogy a többséget nyüstöli. Annál is inkább, mert eme tökéletlen kisebbségből meglepően nagy arányban kerülnek vezető pozícióba, ugyanis itt tart a vezető-kiválasztás, leváltás. A rossz rendszerben a jók, a nagyjából tökéletesek, kevésbé tudnak jók lenni, a rosszak élnek és virulnak. A tökéletleneknek jellemzően a céljaikkal, igényeikkel van baj, és e téren deformálják a nagyjából tökéletes többséget. A tökéletlen embereknek nem a munka körül jár ez eszük, céljaik, igényeik egészen mások. Pl. a viszonylag nagy vagyon (munka nélkül), vagy a hatalom.

Ha a lelkiismeretes, önzetlen, társadalomtudós, politikus valóban meg szeretné oldani, a termelésnövekedés, a foglalkoztatottság problémáit, akkor a megoldásokat itt keresse: munkamotiváció, alkotás öröme, igazságos jövedelemelosztás, innováció, minőségi fejlődés, értelmes célok, igények, egészség és tudás.

Persze azért a „viszonylag gyors, elérhető fogyasztás” munkamotivációja (a fogyasztás serkentése különböző módokon)  is fontos, de vannak más tényezők is.

Bár azt ígértem e fejezetben nem beszélek a pénzről, de azért azt nem lehet kihagyni, hogy a kapitalizmusban általában a pénzügyi válságokkal összefüggésben, és ezek szinte rendszeresek, nagyarányú leépítések, megszüntetések történnek. Szóval így azért nehéz a termelést és a foglalkoztatottságot megtervezni.

Visszatérve, van azonban egy másodlagos, de nem mellékes tényező, amit talán így nevezhető: az egyszerű munka, a fizikai munka, a takarítás, a karbantartás megbecsülése. Jövedelmi és társadalmi megbecsülés. (Házimunka, alkalmi munka, barkácsolás, a társadalmi munka, a gyermeknevelés, stb. problémaköre.) A társadalmi megbecsülés is fontos nemcsak a pénz és a fogyasztás. Az ember az alkotás öröménél fogva akkor is dolgozik, alkot, ha abból nem származik fogyasztási haszna, viszont azt minimum elvárja, hogy ne nézzék le, sőt inkább tiszteljék, becsüljék ezért. Sokan vannak, akik éppen az adott helyzetüknél fogva, vagy képességeik miatt, csak egyszerű munkára, képesek, a rendcsinálás, karbantartás, a takarítás, a meglevők megóvásában jeleskednek, ezek is fontosak. Ezek az emberek szorgalmasak hasznosak, sokkal hasznosabbak, mint azok vagyonosak, hatalmasok, akik kvázi összelopták magukat. Ráadásul ehhez nem kell munkahely, nincs munkahely, sebaj összeseprem pl. az utcát, itt-ott eldolgozgatom, ha hagynak, ha ezért legalább egy kis tiszteletet, és egy kevés megélhetést kapok.  Tehát őket és a munkájukat tisztelni kell, ez az erkölcsi tanítás feladata. Ez részben a közerkölcs problémája, vagyis ez rendszerváltás nélkül is megy. De azért a foglalkoztatottság-politikának is feladata.

Végül meg kell állapítani, hogy aki komolyan gondolkodik a termelésnövekedésről, a foglalkoztatottságról annak nemcsak a serkentő tényezőkről de a visszahúzó gátló tényezőkről is gondolkodnia kell.

A hitelezés (fogyasztási hitel), a fogyasztói társadalom, a termelés élénkítése a fogyasztás által, közös pozitívuma a „fogyasztás öröme” munkamotiváció. De azért mérlegeljünk, elemezzünk.

Jelenleg sajnos a hitelek 90%-a lényegében fogyasztási hitel. Az államok tartozása is fogyasztási hitelnek tekinthető, mert a beruházási hitel arról szól, hogy abból valamilyen újat, az előzőnél termelőképesebb dolgot hoznak létre. Manapság viszont az államhitelek a meglevő fenntartását célozzák. Sőt a nagyhitelezők igénye manapság a megszorítás, az állam leépítése, ami nem vezethet a termelésnövekedéséhez.

Manapság rendszerünkben a liberális dogmák frázisok egyébként féligazságok összességében hamisságok, mint evidenciák (alapvető megkérdőjelezhetetlen kiinduló igazságok) uralják az elméletet és a gyakorlati politikát, a rendszerszervezést.

Ezek közül néhány:

A hitelezés a gazdaság motorja. A belső fogyasztás élénkíti a gazdaságot. A piacok (a fogyasztási piacok) megszerzése a fontos. Stb..

Nyilvánvaló hogy a fogyasztás (a fogyasztási hitel is a fogyasztásnövekedésről szól) termelés nélkül nem élénkíthet semmilyen termelést. Másképpen fizetőképes fogyasztásról beszélhetünk, a fizetőképes fogyasztáshoz pedig, munka, termelés szükséges.

Valójában eme frázisokban annyi az igazságtartalom, hogy a viszonylag gyors, elérhető fogyasztás növeli a „fogyasztás öröme” munkamotivációt és ezzel élénkíti a termelést. De hogy ez mekkora szelete a termelés élénkítésének arra az előző elemzésből (egyéb munkamotiváció, innováció, értelmes célok, igények, stb.) következtethetünk, és akkor még nem beszéltünk, a tisztességtelenségről, és a bürokráciáról sem, és ezekből következő improduktív fölösleges munkáról.

Az igazságtalanságot, a tisztességtelen jövedelemszerzést, fogyasztást, mint gátló tényezőt pedig csak megemlítettük. A pénzügyi zavarokról és azok hatásairól sem beszéltünk, és az inflációról sem.

De legyünk nagyvonalúak és mondjuk azt, hogy a „viszonylag gyors, elérhető fogyasztás” munkamotivációja, akár 15%-kal is növelheti a termelést, akkor, ha ez a munkamotiváció igen alacsony. Igen alacsony (pl. a 10-es skálán 1-es szintű), pl. azért, mert nem engedik.

A rabszolgatartó rendszer, a feudalizmus, és részben a brezsnyevi szocializmus, sőt klasszikus kapitalizmus bérmunkás rendszere, azért bukott meg (azért is), mert ez a munkamotiváció szinte alig létezett. Az emberek munkáját erősen inspirálja (nagyobb teljesítményekre képesek), ha tudják munkájuk akár egy év múlva, de öt év múlva mindenképpen, és tíz év múlva már jelentősen növeli az életszínvonalukat. És igen lehangoló, a munkakedvet megszüntető, ha nincs remény az előrejutásra.

Innen két irányba juthatunk el. Az egyik, hogy a nagyfokú bizonytalanság miatt manapság sem magas szintű ez a munkamotiváció, hiába van fogyasztói társadalom, hiába van hitelezés. Ha valóban növelni akarnák a „viszonylag gyors, elérhető fogyasztás” munkamotivációját, akkor elsősorban a biztonságot (nem legyenek pénzügyi és egyéb válságok, legyen megfizetett munka, kiszámítható egyenletesen fejlődő jog, stb.) kell növelni. És azt is be kell látni, hogy a viszonylag gyors fogyasztásnak (a fogyasztás kezdete a termeléshez képest) van egy határa, amit nem érdemes átlépni.

Ellenben a fogyasztói társadalom, a fogyasztás növelése, a fogyasztási hitel, mint munkamotiváció és termelés-növelési út már elérkezett, sőt túl is ment az optimális határon. Az egyenletes fogyasztásnövekedés és (egyben termelésnövekedés) legjobb módja, a széles dolgozó tömegek tisztességes, megérdemelt (a jelenleginél magasabb) munka után kifizetett jövedelme.

Szóval ezeknek, (fogyasztói társadalom, hitelezés, stb.) azért van egy sereg káros hatásuk.

De most inkább a következő törvényszerűségekre kell kitérni:

Akárhogy is nézzük, a dolgokat előbb meg kell termelni, és azután lehet csak elfogyasztani. A termelésnek pedig van egy szükséges ideje, akármekkora is a munkamotiváció. Tehát  van egy optimális idő melynek el kell telnie a termelés kezdetétől a fogyasztás kezdetéig. Persze ez nyilván attól is függ, hogy milyen fajta, mekkora fogyasztásról van szó. Ha egyes csoportok idő előtt, túl gyorsan fogyasztanak, akkor más csoportok fogyasztása elhalasztódik, és így akár a reménytelen helyzetűek közé (nincs esélyem az előrejutásra) is bekerülhetnek. És be is kerülnek, nézzünk csak szét a szegények között.

Modellezzük ezt is le:

Adva van 10 ember, (inkább család), aki 2 év alatt épít fel egy családi házat. Azért ilyen lassan, mert munkájuknak csak a felét fordítják a házépítésre, a másik felét saját táplálkozásukra, ruházkodásukra, egyéb fogyasztásukra fordítják. Valamint a szerszámokat is elő kell állítani.

Összesen tehát tíz házat kell felépíteni, hogy mindenkinek legyen háza. Az első ember (inkább család) két év múlva költözhet a házába, a második négy év múlva, a harmadik hat év múlva, és így tovább. Az utolsó tizedik embernek 20 év múlva készül el a háza. Átlagosan 10 év a beköltözési, azaz a fogyasztás kezdetéig eltelt idő. Ez (10 év) az optimális fogyasztási gyorsaság, ha ilyen nagy fogyasztásról van szó. Nyilván az lenne az igazságos, ha mindenki 10 év múlva költözne be, és ezt valójában a makro-gazdaság (az, hogy sokmillió emberből áll a gazdaság), lehetővé is teszi. Azt is meg lehet állapítani, hogy akarva, vagy akaratlanul, de az optimálisnál gyorsabb fogyasztás, a másik oldalon, az optimálisnál lassabb fogyasztást eredményez. A nyolcadik, kilencedik, tizedik ember már érezheti úgy, hogy bizony az ő fogyasztása soha nem jön el, hiábavalóan dolgozik, ezért az ő munkamotivációjuk jelentősen csökken. Az első, a második, a harmadik ember munkamotivációját növeli a gyors fogyasztás. Viszont, ha az emberek tudnák, hogy 10 év múlva mindenkinek lesz háza, akkor összességében ez adná a legnagyobb munkamotivációt.

A fogyasztási hitel (melyre szintén a sokmillió emberből álló gazdaság ad lehetőséget) azt jelenti, hogy az első, a második, harmadik, negyedik embernek nem kettő, négy, hat, nyolc év múlva lesz háza, hanem azonnal, amikor megkezdi a munkát. Kérdés, hogy ez mennyire növeli az ő munkamotivációjukat? Talán közepesen, pontosabban az elvétel félelme növeli, hiszen hozzájutási motiváció nincs, mert már létrejött a fogyasztás. Viszont a törvényszerűségből az következik, hogy a többiek vonatkozásában a 10 éves fogyasztáshoz jutási átlagidő, kitolódik, kb. 17 évre. Vagyis a többiek szinte mindannyian nagyon lassan kapják meg a megérdemelt fogyasztásuk, és érezhetik úgy, hogy semmi értelme a munkájuknak, vagyis jelentősen lecsökken a munkamotivációjuk. Összességében a fogyasztási hitel (4 ember azonnal fogyaszthat, 6 embernek 17 év múlva) az optimális fogyasztáshoz (mind a 10 ember 10 év alatt) képest, felére csökkenti a munkamotivációt. A termelés is közel a felére esik vissza. Persze azért a fogyasztási hitel mértéke, aránya is számít, de a munkamotiváció mindenképpen csökken.

Egyébként az igazságtalan, aránytalan jövedelemelosztás hasonlóan viselkedik, egyik oldalon túl gyors, a másik oldalon túl lassú fogyasztást eredményez.

Végül újra mondjuk ki a törvényszerűséget: a fogyasztási hitel, valamint az igazságtalan aránytalan jövedelemelosztás az egyik oldalon (egyes emberek csoportok számára) túl gyors, a másik oldalon (más emberek, csoportok számára) túl lassú, szinte reménytelen fogyasztásához vezet, minek következtében jelentősen csökken a munkamotiváció. A fogyasztási hitelek korlátozása, ill. az igazságos, arányos jövedelemelosztás vezet az optimális fogyasztási időhöz, és ez adja összességében a legnagyobb munkamotivációt.  

A másik oldala kérdésnek, a túlfeszített hajtás, az anyagi fogyasztás túlzott dominanciája. Egyébként pedig a „halálra dolgozás” a fogyasztás miatt hosszabb távon csökkenti az életszínvonalat.

Szóval a „viszonylag gyors, elérhető fogyasztás” munkamotivációja behatárolt. Nem vagyok matematikus, de nyilván olyan grafikon és egyenlet rajzolódik ki, hogy az egyes szintről könnyen el lehet jutni az ötös szintre, az ötösről már meglehetősen nehezen a hetes szintre, a hetesről pedig bár elvileg lehetséges lenne, de már nem érdemes a 10-es szintre eljutni. Másképpen e munkamotiváció 15%-ban növelheti a termelést, (ez a 7-es szint), ebből 7% a biztonság, 8% a fogyasztási hitel, és a fogyasztói társadalom, melynek lényege a fogyasztásra ösztönzés. Viszont ez a 8% (kb. 4-es szint) már maximálisan realizálódott, nem lehet tovább lépni.

Józan paraszti ésszel és egyszerűbben, manapság, rendszerünkben a fogyasztási hitelezést és fogyasztó társadalmat (a fogyasztásra való ösztönzést) inkább csökkenteni kellene, mert vannak káros mellékhatásaik, mert sokba kerülnek. A biztonságot, a biztonságos jövőképet (mely egyébként a népesedés szempontjából is fontos) növelni kellene.

És mi legyen a gazdaság ugrálásával, azzal, hogy időszakonként erősen leesik a fogyasztás, termelés, elszegényítik az embereket?  Pontosan erről szól a biztonság, arról, hogy ezt ne tegyék. Az egyenletes növekedésre kell törekedni, még ha az adott időben lassúbb, kisebb, mint a lehetséges. Hosszabb távon, viszont az egyenletes növekedés a gyorsabb, nagyobb.

Egyébként pedig manapság az is egy oltári nagy baromság, sőt átvágás, (idétlen közgazdasági felfogás), hogy nem megelőzik a bajt, hanem amikor már bekövetkezett akkor próbálnak valamit tenni.

És lenne itt még egy fontos dolog: az embereknek meg kellene tanítani, hogy az rendben van, hogy viszonylag gyors, elérhető fogyasztásra törekednek, de azért ennek is van határa. Vagyis évekig kell szorgalmasan dolgozni, és megtakarítani, hogy az életszínvonaluk folyamatosan kevéssé, és mondjuk 10 év alatt, már érezhetően növekedjen. Pl. 10 évi munka, és megtakarítás után tudnak színvonalasabb lakást vásárolni. Mert ez következik abból, hogy a termelés után jön a fogyasztás és a termeléshez, főleg a termelésnövekedéshez idő kell.

Az más kérdés, hogy jelenleg sajnos a pénzügyi machinációk, trükkök, spekulációk, igazságtalanságok következtében az emberek, belföldi és belföldi-külföldi vonatkozásban, ide-oda lopkodják egymás munkáját és fogyasztását. Erre nem tért ki e fejezet, itt csak a termelésről, fogyasztásról, a tiszta gazdaságról van szó. Persze amíg a pénz általi ide-oda lopkodás lehetséges, addig eléggé reménytelen, fölösleges a tiszta gazdasági elemzés, ezt elismerem. A közgazdaságtudománynak azon kellene gondolkodni, hogyan lehetne lopkodásmentes pénzügyi rendszert kialakítani. Kellene, mert nem teszi, de ez már egy másik fejezet témája.

Elmélkedés a fogyasztásnövelés (pénznövelés) hajtotta termelésnövelésről, gazdaságnövekedésről és általában a fogyasztói gazdaságról. Ennek kapcsán elmélkedés néhány alapvető közgazdasági tévedésről.

Itt csak néhány tévedés, de persze a jelen rendszer hemzseg az alapvető tévedésektől. Egyelőre a tévedések láncolata tartja össze a rendszert.

Pl. a pék, a cipész, a szabó, stb. csak a lábát lógatja, mert nincs vevő, mire a rafinált uralkodó: akkor adjunk fogyasztásnövekedést, azaz pénzt (hitel, adócsökkenés stb.) az embereknek.  (Egyébként a folyóparton van sok kagyló, az ingyen van, gyűjtsük össze és mondjuk azt, hogy ez a pénz, pénzt könnyű készíteni.)

Tehát ha pénzt kapnak, akkor bemennek az emberek pl. a pékhez, cipészhez, szabóhoz, vásárolni, mindenkinek több munkája lesz, többet dolgozik,  fellendül a gazdaság és ebből én is le tudom húzni a magam sápját. (Gondolja és cselekszi a rafinált uralkodó.)

Bizonyos fokig ez az egész logika rendben van, de csak bizonyos fokig. Önmagában féligazság, azaz baromság legalábbis korunkban már az.

Megjegyzem az uralkodóknak és a felületes szemlélőknek, mindig úgy tűnik, hogy az emberek nagyobb része csak lógatja a lábát vagy éppen a kocsmába tivornyázik, miközben ez csak kb. az emberek 2-4%-a.

Kezdjük azzal, hogy nem biztos, hogy a pék, a cipész, a szabó többet fog dolgozni, ha több pénz, több vásárló lesz, lehet, hogy csak az árait emeli meg. Vagy leginkább, emeli az árait és egy kevéssel, többet termel.

Folytassuk ezzel.

Először is az emberiség történelme nem arról szól, hogy az emberek 95%-lógatja a lábát. 95% bizony mindig keményen dolgozik és legfeljebb 4% lógatja lábát.

Az rendben van, hogy a pék a cipész, a szabó elkezd dolgozni, de azért van ennek egy határa, a végtelenségig nem lehet többet dolgozni.

Miről is szól az emberi gazdaságfejlődés? Az emberek kitalálnak olyan technikákat, mellyel egyre többet tudnak termelni. Azonos munkaidő alatt, mert az emberek többnyire szeretnek dolgozni, de szórakozásra, pihenésre is van igényük, többet termelnek, az elsődleges hajtóerő az innováció.

A rafinált új uralkodó okosabb volt, mint elődje, mert annak ez volt az álláspontja: a büdös parasztnak, munkásnak nem kell nagy ház, elégedjen az meg a saját egyszobás vityillójával. Mire paraszt, a munkás: ha úgysem kaphatok többet, akkor egy szalmaszállal sem fogok többet dolgozni, mint amennyire kényszerítenek.

Az új jelszó pedig ez lett: mindenkinek lehet nagy háza, akkora, amit akar, csak dolgozzon sokat, és közben nekem is építsen házat. A mondat második felét nyíltan ugyan nem mondták ki, de azért érvényesült.

Lényegében erről van szó: dolgozzál négyszer annyit és akkor neked és nekem az uralkodónak is kétszer akkora házam lesz.  És erre a több munkára úgy bírlak rá, hogy neked is lehet fogyatás-növekedésed. És az eszköz, a pénz, elsősorban a hitel. De lehetséges más pénzbetétel is.

Lényegében itt egy munkamotiváció-növelésről van szó: a munkára való ösztönzés, az anyagi fogyasztásnövekedés igényén, a birtoklásvágyon keresztül jön létre.

Az új uralkodó szisztémája: fogyassz-dolgozz, még többet fogyassz-dolgozz, még ennél is többet fogyassz-dolgozz. Zakata, sihuhu-hu, beindul a fogyasztási termelési mókuskerék, egyre gyorsabban pörög. (Van viszont egy határ.) Meg kell említeni még a szélesebben értelmezett reklámot és az önző, harácsoló, egyben pazarló (nem puritán) világnézetet, mint a fogyasztásösztönzés további tényezőit. Mindez a fogyasztói gazdaság és a vele járó fogyasztói társadalom lényege.

Ennek ellenére, a fogyasztásigény és annak lehetséges beteljesülése csak egy munkamotiváció a sok közül.

És újra az alapvető probléma: a termelés adott időben be van határolva, mert a technikai fejlődés egy adott fokon van, mert a munkaerő, az emberek munkavégző képessége is véges, és egyébként a természeti erőforrások (anyag energia, stb.) is végesek adott időben.

Adott időben a termelés behatárolt, a gazdasági növekedést akkor nézi közgazdász helyesen, ha dialektikusan fejlődésében nézi.

Az egyik, a rövidlátó szemléletmód ez: a következő években hogyan lehet valahogy serkenteni a gazdaságot. Amely leginkább a GDP szerinti gazdaság.

A másik, a helyes szemléletmód: hogyan lehet állandóan folyamatosan biztosítani a gazdaságfejlődést, amely lényegében a szélesebben vett életszínvonal fejlődése.  

A termelés adott időben behatárolt, de ennek optimális határa lejjebb van, mint a maximális embert és természetet kizsigerelő termelés.

A pék, a cipész, a szabó, stb. reggeltől, késő estik, dolgozik, gürcöl, már mindenki négy szobás házat épített magának (és az uralkodóknak is) csakhogy:

Eközben tönkremegy az egészsége. Eközben nem tud a gyerekeivel foglalkozni, elhanyagolja a családját, szétesik a család. Ad abszurdum nem is kell család, az is akadály.  Eközben nincs szabad ideje, nem tud szórakozni. Még a nagyobb házát sem tudja élvezni, mert abba csak aludni jár haza. És eközben a természet is pusztul. És még lehetne folytatni a hátrányokat. Eljutottunk a valódi életszínvonal és a termelés-fogyasztásstruktúra problémájához.

Egy másik oldalról. Az egyik ország gazdasága (pl. USA) arra épül, hogy nagyon sok munka, nagyon sok fogyasztás. Pl. ebben az országban, egy évben egy ember átlagosan három cipőt vásárol és persze hármat dob el. Csakhogy ebben a gazdaságban szükségszerűen benne van a pazarlás. Viszont a GDP hatalmas lesz.  De mi is az a GDP? Egy részmutató, azt egésznek venni, megint csak féligazság, azaz baromság. Pl. a GDP nem veszi figyelembe, hogy miközben ilyen hatalmas a termelés, fogyasztás, valójában milyen boldogok elégedettek az emberek. És mivel a három cipő termelési oldalról és szemét oldalról is jobban terheli a természetet, ezt sem veszi figyelembe: miközben hatalmas a GDP, az mekkora természetpusztítást jelent, aminek nagyobb része nem is az adott országban jelenik meg. És ez a természetpusztítás, hogy hat vissza.

A másik ország legyen egy puritánabb ország (pl. Norvégia) itt egy évben átlagosan egy cipőt vásárolnak és dobnak el. Kisebb lesz a GDP, de egyébként itt boldogabbak az emberek és kevésbé rombolják a természetet.

Egyénként pedig semmi értelme három cipőt termelni, fogyasztani, amikor egy is elég. És ha ez a tendencia folytatódik, akkor egy évben négy, majd öt cipőt fognak emberenként termelni és fogyasztani, és akkor hű de magas lesz GDP.

A két ország közül hosszabb távon melyik az életképesebb: a pazarló, avagy a puritán? 

Ráadásul, ha megkapargatjuk a felszínt, akkor rájöhetünk, hogy egy sereg más szükséglet kielégítése viszont a béka feneke alatt van. Van nagy ház és három cipő, de nincs kellő biztonság. Nincs kellő családnövekedés, népességnövekedés. Nincs kellő tudás, kellő egészség és még sorolhatnám.

Az emberek rájönnek, de nekem nemcsak nagyobb ház, évi három cipő az igényem, de vannak más igényeim is. És ezt nem tudja megoldani a piacgazdaság, ezt csak nagyon pontos sokrétű gazdaságirányítás képes megoldani.

A következő nagy tévedés: majd a piacgazdaság mindent megold.

Megoldja az innovációt, megoldja a helyes termelés és fogyasztásstruktúrát és egyebeket - gondolják a jelen „okosai”.

A helyes közgazdasági igazság viszont ez: a tisztességtelen kapzsiságdeterminált piacgazdaság legfeljebb csak 50%-ban oldja meg az innovációt, a termelés és fogyasztásstruktúrát, a tisztességes normális piacgazdaság is csak legfeljebb 70%-ban oldja meg az innovációt, a termelés és fogyasztásstruktúrát, és egyebeket. Tehát, ha nincs jelentős állami irányítás, akkor smafu.

A relatív fejlődést is figyelembe kell venni. A múlt fejlődését nem adaptálhatjuk egy az egyben a jövő fejlődésére. Először is pl. a 4%-os növekedés, egy 50m2-es ház esetében 2m2, egy 200 m2-es ház esetében 8m2. Másodszor is valami jó hiányzott és az megjelent, akkor az a megjelenéssel jelentős növekedést hozott, de amikor már itt van, akkor már nem fog ilyen növekedést hozni, más hiányzót kell életre kelteni. A múltban nem volt fogyasztásnövekedéses gazdaságnövelés, ezért ennek jelentős hatása volt. De már régóta itt van már szinte maximálisan, működik, az emberek e munkamotivációja szinte maximális, akkor ez már nem nagyon tud tovább hatni.

Nézzük az egészet a munkanélküliség (foglalkoztatottság) oldaláról.

A munkaképes emberek 10-12% nem dolgozik, ez az alapvető baj, dolgozzon mindenki és rögtön 10%-kal emelkedik a termelés. Megint csak egy részigazsággal, kvázi féligazsággal állunk szemben.

Nézzük csak hogy áll összes, ez a 20%, mert nyugodtan számolhatunk ennyit is.

Az éppen rendszeres és aktuális pénzügyi-gazdasági válság (általában túlhitelezési) válság miatt elküldött munkások száma pl. 4%. Ha nem lennének ilyen válságok már 4%-kal javulna a munkanélküliség.

A feketegazdaságban dolgozók aránya legalább 5%. A feketegazdaságban dolgozó azért dolgozik, termel. Ők tehát nem lógatják a lábukat. Az 5% valójában 1-2%-ot jelent, ami a kevésbé hatékony munkából ered.

Ha tetszik, ha nem az emberek ez irányú szükséglete is növekszik: szeretnének érdekes, képességüknek megfelelő, és a szellemet is igénybevevő munkát kapni. Ez pedig azt jelenti, hogy tovább keresgélnek, ebből is fakad legalább 2%-os munkanélküliség-növekedés.

Az oktatás, a képzés nincs egyensúlyban a gazdaság igényével, ez egy kijavítható tényező. E miatt is legalább 2% kiesik.  Ez eddig összesen 13%.

És itt jön a munkamotiváció problémája, ami összesen 7%-os probléma, de ezt fel kell osztani.

Aki azért lógatják a lábukat, mert csak szabadon, kötetlenül hajlandók dolgozni de ilyen munkát nem kapnak, kaphatnak 2%.

Akik, ha fene, fenét eszik, akkor sem fognak dolgozni, 1%.

Akik azért lógatják a lábukat, mert nincs meg kellőképpen anyagi fogyasztás-növekedés lehetősége (nincs elég pénz a magángazdaságban) 2%.

Egyéb munkamotiváció csökkenés, pl., miért dolgozzak, ha mások pl. egy bankár egy spekuláló 100-szor, többet keres könnyedén, mint én napi 8 órai kemény munkával. Vagy, nem nyert magyar válogatott, nem szeretem az országot. Stb.. Mindez 2%.

A lényeg az, hogy legfeljebb 2%-kal lehet növelni a foglalkoztatottságot azzal, ha több pénzt, hitelt tesznek a magángazdaságba, de csak akkor, ha az messze nincs a maximumúmon. Viszont, ha az a maximumon van, akkor pl. hitelbetétel pénzügyi-gazdasági válsághoz vezet, aminek a következtében 4%-kal csökken a foglalkoztatottság. Vagy adócsökkentéssel tesznek a pénzt a magángazdaságba, ekkor viszont az állami dolgozók száma csökken, és az állam ill. magángazdaság rossz aránya újabb problémahalmazt indít be. 

És van itt még egy elv, nemcsak az számít, hogy hányan dolgoznak, de az is, hogy akik dolgoznak hasznos, vagy haszontalan munkát végeznek. 

Azt gondolom nagyjából körbe lett járva, a jelen közgazdasági felfogás helytelensége: szinte csak egy eszköz van a gazdaság a termelés élénkítésére, (a versenyképesség fokozására) a fogyasztás növelése, amely leginkább a fogyasztói hitelnövelés, adócsökkentés, államleépítés, stb. formájában valósul meg.

Ez (fogyasztói hitel növelése, stb.) a jó, egyszerű, gyors eredményt hozó politika az uralkodó részéről és ráadásul barátjának, a nagytőkésnek is bejön.  Az uralkodónak nem kell gondolkodni, szervezkedni, valami baj van, akkor hoppá, növeljük a hitelt, (pl. rángassuk az alapkamatot), hoppá csökkentsük az adót, stb.. A barátja, a nagytőkés, pedig jól jár, mert ő zsebeli be magas hitelkamatot, és az állam csökkentésével is ő jár jól.

Ez nagyon jó lenne, csak manapság már nem válik be. Igaz korábban bevált, de manapság már nem válhat be. De azért próbálkoznak vele. Mikor jönnek rá, hogy ez, mint egyedül kiemelt módszer baromság? 

A pontos közgazdasági igazság valahogy így szól. Ez az eszköz, a fogyasztáscsökkentés csak egy eszköz a sok közül, de amely csak akkor jöhet szóba, ha fogyasztásnövekedésben vannak tartalékok. A jelen fogyasztói gazdaságban azonban az ilyen helyzet szinte kizárt.

A jelenlegi közgazdaságtudomány tévedése: egy érdemi eszköze van gazdaságélénkítésnek, a magángazdasági fogyasztásnövelés.

A helyes felfogás: van vagy 70-120 alapvető optimális arány, elv, egyensúly, érték ezeket kell pontosan beállítani és akkor fog a gazdaság folyamatosan növekedni.

A fogyasztásnövelés, ill. annak a lehetősége egy eszköz a sok közül, de akkor sem jöhet szóba, ha valaki (egyén, vállalat, nemzet) el van adósodva, költségvetési hiánya van, többet költ, mint amennyit termel.

Megjegyezem pl. a nemzetek (országok, államok) nagyobb része el van adósodva, költségvetési hiánya van. Kishazánk meg különösen.

Aki el van adósodva, hiánya van, annak többet kell termelni, mint amennyit fogyaszt. És általában is azért is adósodik el, mert többet fogyasztott, mint amennyit termelt. Ekkor már eleve egy csúcsrájáratott fogyasztás jön létre.  Ha az ilyen szereplőt újabb fogyasztásra ösztökéljük, akkor nyilván nő az eladósodása még sokkal többet kell dolgoznia, hogy törlessze az adósságát, amire nem képes, amibe tönkremehet. Vagy, és nagyon súlyos fogyasztásstruktúra-torzulás jön létre.  Ilyenkor egy lehetőség van, le kell csökkenteni a fogyasztást, de a helyes arányokat fenn kell tartani. És emellett nagyon sokat kell dolgozni, termelni. És a termelésélénkítést már egyébként is normálisabb eszközökkel (innováció, szervezés, stb.) kell megoldani.

Befejezésül megállapítható: a fogyasztói gazdaság minden előnye már ki lett használva, egy ideje már a káros mellékhatások kárai túlhaladják az előnyöket, és a jelen tendencia (a fogyasztói gazdaság további erőltetése) mellett egyre inkább a károk dominálnak.

A termelés (szolgáltatás) alapvető külső és belső összefüggései. A termelés (a szolgáltatásokat is beleértve) mennyiségi és minőségi gyarapodása mellett a termelés struktúrája is fontos. Elsősorban a B/0/1, B/0/4, B/1, B/3, B/3/2, B/19, B/20, B/22, B/23, D/1, és a D. jelű ábrák. Elméleti rendszertényező.

Érdemes a B/22, ill. B/23 ábrát tanulmányozni. Az ábrának nincs elemzése, mert az legalább 10 oldalt, venne igénybe. A problémakör középiskolás szinten is komplexebb, mint a jelenleg túlzottan leegyszerűsített megközelítés, bugyuta ábrákkal. Mindenkinek, a magángazdaságnak, a bankoknak, a fogyasztónak, de leginkább az államnak (állami vezetésnek, kormánynak) kötelessége az egyensúly megőrzésére törekedni.

Itt is megjegyzem a termelés egy összefoglaló fogalom, bele kell érteni a szolgáltatást, és általában minden többnyire hasznos munkát, fizikai, manuális szellemi és mindenféle munkát. Szűkebben értelmezve a termelés, az a tervszerű, szervezett munka, amely többnyire munkaközösségekben jön létre, és amelyik közvetlenül emeli az életszínvonalat. Vannak ennél is szűkebb értelmezései. Pl. csak a termékek előállításával kapcsolatos munka. A termelés, mint újratermelés, mint előállítás, stb. Én ezeket nem használom. 

A külső összefüggések, a termelés összefüggései a gazdasággal, ill. az egész rendszerrel. A belső összefüggések pedig a belső termelési tényezők vizsgálata.

A szűken értelmezett gazdaság: elsősorban az anyagi tárgyi szükségletek kielégítése, elsősorban termelési kapacitással és a természettudományos, technikai állapottal. Ha viszont ezt az értelmezést nézzük, akkor sem szabad elfeledkezni a fogyasztásról, a fogyasztás-kiválasztásról.

A termelés és a fogyasztás, fogyasztás-kiválasztás. 

A termelés mennyisége (mennyisége, minősége) valamint struktúrája és a fogyasztás mennyisége, struktúrája szükségszerűen nagyjából (95%) azonos. A kérdés, hogy melyik határozza meg a másikat?

A termelés fejlődését illetően ki kell emelni az ötleteket, újításokat és azok használatát egyszóval az innovációt. Az innovációról, mint az újító szellemiségéről, az előző fejezetben már szó volt. Most leszűkítem az innovációt, a természettudományos technikai fejlődéssel kapcsolatos új dolgokra.

A technika jelentése szélesebb értelemben: technika, technológia (gyártási módszerek), termelőeszközök, infrastruktúra, gépesítés, automatizálás, motorizáció.

Az ember beszéde kommunikációja, az értelmesedés, az érzelmi fejlődés, az akaratszabadság, tudatosság, az igazságérzet, erkölcs a gazdasági és társadalmi rendszer, valamint az eszközkészítés és az innováció hosszú távon egymást támogatva párhuzamosan fejlődött. Az eszközkészítés fejlődése és az innováció (ötletek újítások) nem válaszhatók szét igazán. Lényeges tényező, ama sok közül mely az embert kiemelte az állatvilágból. Ugyanakkor ez a tényező elsősorban a termelés mennyiségére és struktúrájára hatott ki. Később a termelés struktúráját a fogyasztás struktúrája is egyre inkább meghatározta, de a termelés mennyiségét elsősorban az innováció határozza meg. Később az eszközkészítés, az innováció magasabb szintje alakult ki, mely nem más, mint a természettudományos és technikai fejlődés. A természettudományos és technikai (technikai, technológiai) fejlődés történelmi szempontból azonos az innovációval. Világos, hogy a természettudományos technikai felfedezések vezetnek az újításokhoz.

A többi termelési tényező a munkaintenzitás (szorgalom) és a természeti erőforrások az innovációhoz képest korunkig csak másodlagosan határozták meg a termelés mennyiségét, a struktúrájára pedig alig voltak hatással. Korunkban a természeti erőforrások jelentősége felértékelődött, de ez egy másik fejezet témája. Ugyancsak felértékelődött a termelés, fogyasztás struktúrája.

A fogyasztás-kiválasztás, közel azonos a fogyasztás és egyben a termelés struktúrájával, mert a fogyasztás és termelés struktúráját, általában többnyire a kereslet határozza meg. Kevésbé, de azért jelentősen a termelés kínálata határozza meg.

A termelés kínálatát döntően az innováció határozza meg. Az innováció az ötletek újítások összessége. Az új termelőeszközök, a termelési módok (technológiák), új termékek kialakítása. Hosszabb távon ez határozza meg elsősorban a termelés kínálatát. Hosszabb távon az innováció határozza meg a termékek minőségét.

Az innováció nyilván hat termelés mennyiségére és így a fogyasztás mennyiségére is, hiszen fejlettebb, új eszközökkel, technikával, technológiával nyilván több terméket lehet előállítani. Itt is van egy másik tényező: a szorgalom (munkaintenzitás) valamint a munkaidő. Hosszabb távon, általában azonban az innováció az, amelyik jelentősebben meghatározza a termelés mennyiségét.

Melyik fontosabb termelés mennyisége, vagy a termelés minősége? Talán a helyes válasz az, hogy egyformán fontosak.

Az innováció persze hat a termelés struktúrájára is, sőt egészen hosszú távon a legjelentősebb meghatározója. Középtávon, rövid távon, azonban csak kisebb részben határozza meg.

Miért csak kisebb részben határozza meg az innováció a termelés, fogyasztás struktúráját, közép és rövid távon? Minden újítást, korszerű technikát többféleképpen lehet felhasználni. Alapvetően fel lehet használni jól, jó célra, jó módón és rosszul, rossz célra rossz módón. Az atomenergiát fel lehet használni fegyverként és erőműként. A számítógépet is fel lehet használni jó és rossz célokra. A televíziót szintén. Rossz módón való felhasználása pl. a televíziónak nemcsak ez hogy  butító erkölcsromboló műsorokat sugároz, de a túlzott használat is. Az emberek egész nap bámulják tv-ét sportolás, olvasás hasznosabb tevékenység helyett, tehát a túlzott használat is károssá válik. Mindent fel lehet használni többé-kevésbé jó és rossz célra, valamint mértékletesen és túlzottan.

Az innováció megalkotja az előállítási módot, de a fogyasztás-kiválasztás határozza meg a felhasználást a fogyasztás-kiválasztás, alakítja meg a végleges terméket, szolgáltatást. Ezért az innováció (újítások, természettudományos és technikai fejlődés) határozza meg főleg termelés, fogyasztás mennyiségét. A fogyasztás-kiválasztás határozza meg elsősorban a termelés, fogyasztás struktúráját. Az innováció azért kis részben visszahat a termelés, fogyasztás struktúrájára (szerkezete) mivel vannak viszonylag békésebb jellegű újítások és vannak eleve káros célzatú újítások. Mindkettő azért átfordítható ellenkező irányba. Ezért van az a tévhit, hogy a haditechnika elősegíti békés technikai fejlődést. Ebben a felfogásban az elfelejtődik, hogy a haditechnikai újítást eleve tervezhették volna békés célra is.

Az előzők szerint a következő arányokat állapíthatjuk meg. Termelés, fogyasztás mennyiségét 70%-ban az innováció (újítások, természettudományos, technikai fejlődés) határozza meg, 30%-ban a munkaintenzitás (szorgalom) határozza meg. A termelés, fogyasztás struktúráját jelenleg közép és rövid távon 70%-ban a fogyasztás-kiválasztás, a kereslet (szélesebben értelmezett) határozza meg, 30%-ban a termelés kínálata, az innováció határozza meg.

Nagyjából összefoglalva, vázlatosan a termelés és a fogyasztás struktúráját a termelés, az innováció és a fogyasztás, a fogyasztás-kiválasztás is meghatározza. A termelés és fogyasztás mennyiségét rövid távon szintén mindkettő meghatározza, hosszabb távon elsősorban a termelés, az innováció.

Mindez így volt kb. 1980-ig attól kezdve részben új helyzet alakult ki. Ekkor már meghatározóan belépett egy eddig nem említett tényező a természeti erőforrások fogyása. Erről azonban később lesz szó.

Emlékeztetőül: a termelés lehet eszköz és termék-előállítás, valamint szolgáltatás.

Egy másik emlékeztetés. A fogyasztás mennyisége struktúrája végső soron azonos a szükségletek mennyiségével, struktúrájával, amennyiben a lelki és minőségi anyagi szükségleteket is egyféle szolgáltatásnak tekintjük. Az arányos és igazságos szükséglet-kielégítés a legfőbb célok egyike.

Mi a fontosabb a termelés, fogyasztás mennyisége vagy a struktúrája? Melyik rendszer a fejlettebb, melyik országban jobb élni?

Egy olyan rendszerben, ahol hatalmas az innováció termelési kapacitás, de ezt a hadiparra fordítja, arra hogy más népeket leigázzon? Egy olyan országban, ahol hatalmas az innováció termelési kapacitás, de az aránytalan elosztás miatt az emberek többsége nyomorog egy kisebbség, viszont dőzsöl és szükségszerűen pazarol?  Egy olyan országban, ahol hatalmas az innováció a termelési kapacitás, de az emberek meggondolatlanul saját testi szellemi lelki egészségük rovására fogyasztanak, valamint a természet, az élővilág rovására fogyasztanak, pazarolnak, ráadásul úgy hogy közben felélnek minden tartalékot?

Vagy egy olyan országban, ahol ugyan kisebb az innováció termelés mennyisége az anyagi javak összessége, de minden szükséglet arányosan ki van elégítve, a viszonyok békések és igazságosak, nem történik pazarlás a jövő generációjának nő az élettere? Nyilván ez utóbbi országban jobb élni tehát termelés, fogyasztás struktúrája fontosabb, mint a termelés, fogyasztás mennyisége.

A „sokkal fontosabb”, azonban túlzó kifejezés, ha következőket is figyelembe vesszük. Hiába békés igazságos egy ország, ha a termelés fejletlensége miatt nyomorog a lakosság. Egy nyomorgó országban szükségszerűen konfliktusok, háborúk, igazságtalanságok alakulnak ki. Egy fejlett innovációjú nagyobb termelésű országban nagyobb az esély egy minden szükségletet arányosan és igazságosan kielégítő, békés és igazságos rendszer létrehozására.

Ez tehát az igazság két oldala. Az én végkövetkeztetésem: a múltban a fogyasztás-kiválasztás a termelés, fogyasztás struktúrája csak egy hajszállal volt fontosabb, mint az innováció a termelés, fogyasztás mennyisége. Jelenleg az új helyzet miatt (a természeti erőforrások fogyása) a fogyasztás-kiválasztás, termelés fogyasztás struktúrája (szerkezete) egyértelműen fontosabb, mint a termelés és a fogyasztás mennyisége. Ugyanakkor jelenleg az innovációnak is nagy szerepe van (kellene, hogy legyen) a termelés fogyasztás struktúrájának átalakításában.

A fontossági sorrend: fogyasztás-kiválasztás 50%, innováció 40%, a munkaidős munkaintenzitás és általában a termelés, fogyasztás mennyisége 10%. Ehhez hozzá kell tenni, hogy itt a szélesebben értelmezett fogyasztás-kiválasztásról van szó, amely a piactorzító tényezőkőn és a költségvetésen kívül tartalmazza háborúkat. Továbbá részben tartalmazza a jövedelemelosztás mechanizmusát, elveit, a gazdasági és pénzügyi rendszert, mechanizmusát, elveit, mivel ezek befolyásolják a fogyasztás-kiválasztást.

Az innovációs termelés, fogyasztás mennyisége nagyrészt a természettudományok fejlődéséhez kötődik. Azért társadalomtudományok és a politikai rendszer is hatással volt a fejlődésre. Ez megint egy hosszabb fejtegetést igényelne, de azt mondom: a politikai rendszer befolyása kb. 20%-os az innováció-fejlődésre.

A fogyasztás-kiválasztást viszont többnyire (kb. (80%) a politikai, társadalmi rendszer (döntéshozó mechanizmus, jogrendszer, stb.), ill. a társadalomtudományok fejlettsége határozza meg. Ezen kívül még szerepe van a  nép hagyományos kultúrájának, fogyasztási szokásainak is. Hozzá kell tenni a gazdasági rendszer, a gazdasági vezetés, része a politikai társadalmi rendszernek vezetésnek.

A végkövetkeztetés. Hibás az a felfogás mely a fejlődést csakis a gazdasági rendszerben a termelés, fogyasztás növekedésében látja. Korábban én is beleestem abba hibába, hogy kizárólag a termelésnövekedésből indultam ki. Itt most korrigálom ezt az egyoldalúságot. Egy fontos mutató a termelésnövekedés mellett, a termelés (fogyasztás) struktúrája, vagyis az, hogy a termékek mekkora hányada hasznos, testet, lelket építő, és mekkora hányada haszontalan, káros.

Másfelől nem mindegy, hogy a termelésnövekedés innovációs növekedés, vagy nem innovációs, hanem munkaidős növekedés.

A termelés szélesebb összefüggései.

Azt lehet mondani, hogy különböző gazdasági, pénzügyi tényezők különböző erővel kapcsolódnak termeléshez. A fogyasztás, fogyasztás-kiválasztás, pl. nagyon erősen kapcsolódik a termeléshez. A termelés-tervezés is erősen kapcsolódik. A gazdasági arányok talán egy kevéssel gyengébben kapcsolódnak. A nagytőke kisvállalkozások aránya, szintén egy hajszállal gyengébben kapcsolódik, de még mindig erősen. A pénzügyi rendszer még egy hajszállal gyengébben kapcsolódik és így tovább. Lehetne a gazdasági rendszertényezőket oly módón is kategorizálni, hogy milyen erősen kapcsolódnak a termeléshez. Még inkább kinyílik az összefüggések köre, ha a gazdaságot szélesebben értelmezzük.

A gazdaság szélesebb értelmezése: minden szükséglet kielégítéséhez való hozzájárulás, a termelési kapacitás, a természettudományos, technikai fejlettség mellett, gazdasági, pénzügyi tényezőkkel, ill. azok szervezet irányításával. Egyszerűbben: a gazdaság nemcsak termelésből áll, hanem gazdaságirányításból ill. sok más tényezőből. Az egyes tényezőknek, mint pl. az adózásnak, megvan a feladata a termelésre vonatkozóan, de van egy önálló feladata is. Az önálló feladata, pl. az igazságosabb jövedelem vagyon elosztás, hasonlóan fontos, mint a termeléssel kapcsolatos feladata. Ma a gazdaságirányítás már a politikai rendszer része. Ha a lelki, minőségi anyagi szükségletek kielégítését is ideveszem (pl. az egészségügy is termelésekből, szolgáltatásokból áll, sőt az igazságszolgáltatáshoz is szükség van technikai eszközökre, stb.), akkor is eljutunk a politikai rendszerhez.

Minden fejlődés alapja lényege a politikai, társadalmi rendszer, és a társadalomtudományok, ill. a világnézet fejlődése.

A figyelmes olvasó még talán emlékszik a bárka hasonlatra (D/1, D/2, D/3 ábrák). Az előzők alapján joggal hasonlíthatjuk történelmileg az innovációt és a termelés, fogyasztás mennyiségét a bárka motorjának, mely a bárka sebességét meghatározza, de a bárka irányát nem. Legrosszabb esetben a bárka nagy sebességgel rohanhat a válságok tengerébe, egy esetleges katasztrófába. A bárka kormánylapát szerkezete határozza meg a bárka irányát, mely a politikai vezetés, a politikai társadalmi rendszer, alakít ki. A kormánylapát szerkezet (döntéshozó mechanizmus) és a kormányzó (döntéshozók) határozza meg a bárka irányát. A széles, bővülő, de behatárolt út azonban azt jelenti minél gyorsabban halad a bárka annál nagyobb lehetőségek nyílnak meg a jó irányba is. Azonban nemcsak az út határolt, de gyorsaság is, van egy maximális sebesség, amit nem lehet átlépni. A vázolt modell, és történelem is azt igazolja, hogy  gyenge innovációjú, lassú bárkák nagy valószínűséggel egy fokkal, ritkán két fokkal  alacsonyabb, fejletlenebb rendszerben vannak mint gyorsabb fejlett innovációjú bárkák.  Ugyanakkor a termelés fejlettsége nem véd meg a katasztrófa helyzettől.

A fasizmus egy korszerű technika, innovatív termelés mellett egy rabszolgatartó rendszert valósított meg. Ezt értékelhetjük úgy, mint egy fejlettebb rendszer válságszakaszát. Értékelhetjük úgy is, hogy a termelési, természettudományos, technikai fejlettség ellenére képes egy rendszer rövid ideig akár három fokkal alacsonyabb szintű rendszerbe visszalépni. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a technikai, természettudományos fejlettség csak predesztinál, esélyt növel, de nem határozz meg semmit.

Ismétlés.

Általános megállapítások.

A termelés célja a fogyasztás. Erről szól a sokat emlegetett szélesen értelmezett életszínvonal. És erről szól a szükségletek arányos kielégítése.

A fogyasztás minősége legalább olyan fontos, mint a fogyasztás mennyisége. Mindkettőnél fontosabb a fogyasztásstruktúrája (szerkezete), azaz mit és miből mennyit fogyaszt az ember. Ugyanezek elmondhatók a termelésről (szolgáltatásokat is beleértve) is.

A fogyasztásstruktúrát lehet alakítani a termelésstruktúra alakításával és a fogyasztásstruktúra alakításával is. Az egyiknél azt befolyásolja pl. az állam, a vezetés, hogy mit termeljenek, a másiknál azt befolyásolja, hogy mit fogyasszanak. Az egyiknél a termelőket, szolgáltatókat befolyásolják elsősorban. A másiknál a fogyasztókat befolyásolják elsősorban, de a következmény ugyanaz a fogyasztásstruktúra kialakulása, mivel a termelés van a fogyasztásért és nem fordítva.

Van egy másik közgazdasági felfogás ez pedig így kezdődik: csak azt lehet elosztani, amit megtermelnek. És így folytatódik: termeljünk sokat, és akkor jut szegénynek, gazdagnak. Akkor jut lakásra, ruhára, szórakozásra, az igazságszolgáltatásra, az egészségügyre és egyebekre is jut elég. Ezért hát a termelés a fontos, az elosztással, a szelekcióval, a kiválasztással, a tervezéssel nem nagyon kell foglalkozni. Két félmondat azonban hiányzik ebből. Egy darabig jut. És a szemétbe is elég sok jut. 

Éppen napjainkban jön elő a természet, Isten ezen gazdasági törvényszerűsége: minden meggondolatlan fölösleges termelés, fogyasztás keményen megbosszulja magát.

A természet Isten értelmet adott az embernek, amivel képes sokat termelni. És értelmet adott az embernek, amivel képes értelmesen elosztani, kiválasztani, tervezni.

Ezért hát a helyes felfogás ez:

Legyen átgondolt, szelektált, jól elosztott, tervezett a termelés, fogyasztás és a jól kiválasztott, elosztott termelésre igaz: termeljünk minél hatékonyabban, termeljünk minél többet. A hosszabb távon is hatékony termelés azonban később nem üt vissza, tehát természetkímélő.

Ismétlés.

A gazdaság, pénzügy lényegi lényege elemi szinten. Elméleti rendszertényező.

A gazdaság (termelés-fogyasztás) feladata az arányos szükséglet-kielégítés, a szélesen vett életszínvonal-emelés, a hasznos testet, lelket építő termékek, szolgáltatások előállítása.

A pénz talán két legfontosabb vonatkozása. A pénz, termelés a termékek szolgáltatások, munkák értékmérője, mérőeszköze.

A pénz végeredményben az adott termelést (termelést és szolgáltatást) eldöntő felhatalmazás, igazolás.  A pénz tulajdonosának elvileg joga van kijelölni a termelés (termelés és szolgáltatás) fajtáját.

Ezen kívül a pénznek sok vonatkozása van. Pl. a pénz tette, teszi lehetővé a magasabb színtű munkamegosztást. Pl. a pénz egy megtakarítási eszköz. Vagyontartó eszköz. Beruházási eszköz, stb..

A pénz a termelés, termékek, szolgáltatások, munkák értékmérője, mérőeszköze.

Csakhogy ennek legalább 500 fontosabb további vonatkozása van. Legalább 500 olyan jelentősebb vonatkozást lehet felsorolni, amely miatt ez a mérőeszköz eltorzul, vagyis a pénz nem teljesíti a legfontosabb feladatát. Természetesen a legfontosabb torzulás az aránytalan és igazságtalan jövedelmi, vagyoni hierarchia de ez is túl általános. Az 500 vonatkozás némelyikéről (elég sokról) szól ez a tanulmány, és tanulmányrész. Ezért ezekről itt nem beszélek részletesebben.

Viszont a másik fontos vonatkozásáról, mely persze összefügg az előzővel, viszonylag kevesebb szó esik ezért itt inkább erről lesz szó.

A pénz végeredményben az adott termelést (termelést és szolgáltatást) eldöntő felhatalmazás.  A pénz tulajdonosának elvileg joga van kijelölni a termelés (termelés és szolgáltatás) fajtáját.

Elvileg joga van, csakhogy gyakorlatilag azért ez nem egészen így van.

A kijelölés egyik módja a fogyasztás, vagyis amit vásárló vásárol, azt kell termelni. Csakhogy nemcsak a kereslet határozza meg a termelést, de kínálat is meghatározza a keresletet, a fogyasztást. Illetve, a pénzzel rendelkező termelő, illetve a termelési pénzzel (tőkével) rendelkező önmagában is meghatározza a termelést, a kínálatot és a fogyasztást.  

A kínálatot pedig jelentős részt eldöntik a politikusok, akik az állam termelését szolgáltatását határozzák meg. És jelentős részt eldönti bankszektor ill. a nagytőke, mely azon keresztül dönt, hogy kinek mire ad hitelt. Tehát a pénzzel rendelkező kisember döntése jelentős részt lecsökken, mert a pénzének egy részét adóba fizeti, és ott más a politikusok döntenek. A másik részét pedig szinte kötelezően a bankban tartja és ott már bankárok, pénzemberek, stb. döntenek, hogy ezt a pénzt kiknek hitelezik ki. A kisemberek döntése tehát a közvetlen vásárlásra korlátozódik, amely viszonylag kisebb része az összes döntésnek. És akkor még arról nem is beszéltem, hogy a gazdag emberek, a fogyasztásukon keresztül is jelentős részben eldöntik a termelést.

Ugyanakkor azt is mondhatjuk, hogy ez rendben van, hiszen a kisember nem szakértő, vagyis döntsenek a szakértők. Ugyanakkor ez még sincs rendben, mert a politikusok és a pénzemberek (magánbankok) sem szakértők (jelenleg csak részben jelenik meg a szakértelmük) ill. nem olyan szakértők, akik a nép és a nemzetgazdaság érdeke szerint döntenek.

Mindennek szintén van vagy 300 jelentős vonatkozása, összefüggve az előző problémakörrel. Ezek is nagyjából megjelennek a tanulmányban.

Azt mégis ki lehet jelenteni, hogy döntsenek szakértők, termelésen, a kínálaton keresztül – elv, akkor lesz rendben, ha ezek a szakértők (politikusok, magán-pénzemberek, stb.) olyan szakértők lesznek, akik a nép, a nemzetgazdaság érdeke (hosszabb távú érdeke) szerint szakértnek. Illetve, ha rá lesznek kényszerítve, hogy népérdekű szakértők legyenek. De ha az igazi népérdekű, nemzetgazdaság-érdekű szakértelem létrejön ill., álmodozás nélkül erősödik, akkor is nagyobb döntést kell adni az egyszerű kisembereknek a termelés (termelés és szolgáltatás) struktúrájának eldöntésében. Ennek megint van vagy 100 vonatkozása. Vannak gazdasági vonatkozásai, jövedelmi vonatkozásai és vannak politikai, hatalmi, ill. demokrácia vonatkozásai.

A kedvenc példámmal folytatnám, miszerint leszáll az ufó, és az alábbiakat tapasztalja kis zöld, ámde okos lény.

Azt tapasztalja, hogy folyóparton rengeteg munkás és sok mérnök ácsorog (a tervrajzok is készen vannak) és sok anyag és gép is van, de azért nem kezdenek a hídépítéshez, mert nincs pénz. Bár a munkásokat ki kell fizetni, de ha nem fizetik ki, akkor is ugyanúgy nyomorognak, mintha nem dolgoznának. Akár munkások saját maguk is megtermelhetnék a munkájukhoz szükséges élelmiszert.

Máskor pedig kvázi nekiállnak a hídépítésnek, bár nincs munkás, mérnök, tervrajz, nincsenek anyagok gépek, de kvázi nekiállnak, mert van pénz. A kis zöld lény természetesen bolondnak nézi az embereket és hazamegy.

Lényegében, ehhez hasonló esetek gyakoriak, sőt általánosak. Tulajdonképpen az történik, hogy a pénz elszakad a termeléstől, a termelés lehetőségeitől, és ez már a közfelfogás (a társadalomtudomány és politika) része lett.

Természetesen az első kérdés, amit fel kell tenni: van e értelme a híd megépítésének vagyis népérdek és nemzetgazdaság szempontjából hasznos termék, munka jön létre. A példázatba szereplő híd hasznos, minden szempontból hasznos, és még a termelés feltételei is megvannak, mégsem jön létre a munka. Sajnos ez is általános.

De itt ki kell térni a pénz azon szerepére, hogy az, többek között nem más, mint a termelést eldöntő igazolás. Vagyis ha nem érkezik meg a pénz, akkor az, azt jelenti, hogy az okosok, a pénztulajdonosok nem adnak felhatalmazást a híd felépítésére. Ez így rendben is lenne, de az első részben éppen azt fejtegettem, hogy az okosok, nem is annyira okosok, illetve a saját szempontjukból okosok, de nem a közgazdaság szempontjából azok.

Tehát két egymást fogva tartó tényező (negatív irányú kölcsönhatás) van itt: a pénz és gazdaság helytelen felfogása, ismerete, és a pénztulajdonosok népérdekűségének és nemzetgazdaság-érdekűségének hiánya. Amely negatív irányú kölcsönhatás miatt szinte lehetetlen a normális gazdaság kialakítása.

A pénz és gazdaság helyes ismerete szintén legalább 500 fontos vonatkozást tartalmaz.  Ha összeszámoljuk a vonatkozásokat, akkor kb. 1300 fontos vonatkozás van, aminek jelentős része éppen az alapok torzulása ill. ismerethiánya miatt eltorzult. A végeredmény, hogy hasznos termelések, munkák nem jönnek létre, ugyanakkor haszontalan, káros termelések, munkák létrejönnek.

Más oldalról, történelmi fejlődést vizsgálva: a termelés (innováció, természettudományos technikai fejlettség) mégiscsak, azon rendszertényezők közé tartozik, amelyek kevésbé szorosan taroznak a rendszerhez (nem kormányszerkezet tényező). Nem tartozik a kormányszerkezetbe, hanem a motort képviseli.

De arról is szó volt, hogy a kevésbé államhoz tartozó tényezők jelenlegi helyzete ellentmondásos. A helyes jövőbeli tendencia mégis az, hogy az állam, egyre inkább beleszól, szervezi a jelenleg kevésbé állami tényezőket, területeket. Az ellentmondásokat úgy tudjuk feloldani, ha egy árnyalt, összetett (bonyolult) folyamatot feltételezünk.  Történelmileg a természettudományos technikai állapot, (a termelés az innováció) kevésbé volt állam, kevésbé befolyásolta a politikai rendszer. Ez a múltban nagyjából helyes is volt, mert a politikai rendszer valószínűleg rossz irányba befolyásolta volna. A jövőben, egy fejlettebb demokráciában, azonban az államnak a politikai rendszernek kissé erősebben kell beleszólnia (irányítani) a kevésbé állami területekbe, így a természettudományos technikai fejlődésbe is. Azonban ez a fokozódó beleszólás viszonylag még mindig gyengébb, mint az állami területek irányítása. A múltbeli, a rossz államtól való függetlenség, fontosabb, mint a jövőbeli, a jó államtól való függetlenség. Azért a jövőbeli jó államtól való függetlenség (a természettudomány, technika viszonylagos függetlenségéről van szó) sem szűnhet meg.  E tekintetben a magángazdaság is tényező, ha nincs magángazdaság, akkor természettudományos, technikai függetlenség sincs. Azért nem kell túldimenzionálni ezt a függetlenséget, mert az államon kívül is kerülhet rossz kezekbe a technika.

Az állam történelmi fejlődéséről, valamint a sugaras fejlődésről szóló ábrák, értehetőbbé teszik ezt az elemzést.

A rendszer egyik meghatározása: a vezetés az állam céljai, intézkedései, szabályai, stílusa, jellege. Ha ebből a szempontból nézzük, akkor a természettudományos technikai állapot ill. fejlődés csak részben tekinthető rendszertényezőnek. Ugyanis a vezetés hatása erre a tényezőre kisebb, mint általában más rendszertényezőkre gyakorolt hatása.  A természettudományos technikai fejlődést sok más tényező, pl. földrajzi, éghajlati helyzet, a véletlen, az ember szükségszerű értelmesedése, a kultúra alakulása. Pl. kevésbé vezetésfüggő, mint a gazdaságirányítás, a döntéshozó mechanizmus vagy jogrendszer, vagy a társadalomtudományok alakulása. Ezért a természettudományos, technikai fejlődést részben természetes a rendszertől független fejlődésnek tekintem, és csak részben tekintem a rendszerfejlődés részének.

A termelés belső kategorizálása termelési tényezők, ezen egységben részt vevő rendszertényezők.

Mielőtt elvesznénk a részletekben, azért felsorolom a termeléssel kapcsolatos lényeget.

Termelés: termék-előállítás, szolgáltatás, munka.

Csak azt lehet elfogyasztani, amit megtermeltek, amit szellemi munkával, szakmunkával, segédmunkával előállítottak. A termelés, (fogyasztás) nemcsak az anyagi tárgyi javak előállítása, hanem pl. a biztonság, az igazság, az egészség, a tudás, stb. előállítása is. Nemcsak a termelés (fogyasztás) mennyisége számít, hanem a termelés (fogyasztás) minősége, ill. a termelésstruktúra (fogyasztásstruktúra) is számít, sőt az utóbbiak korunkban már egy fokkal fontosabbak.

Ugyanakkor a fogyasztás, fogyasztásstruktúra egy különálló problémakör is. Idetartozik többek között: a felelőtlen, ill. átgondolt fogyasztás, hasznos és haszontalan termelés, piactorzító egyben termelésstruktúra torzító tényezők, az állam, ill. az állam által befolyásolt termelésstruktúra, fogyasztásstruktúra, stb.. Ugyanakkor a két problémakör szorosan összefügg, a termelésstruktúra (fogyasztásstruktúra) problémái részben a termelés problémái is.    

Amikor termelésről beszélünk, akkor egyben a fogyasztásról is beszélünk. A termelés lényege a fogyasztás.

Ugyanakkor a normális ember, normális körülmények között nemcsak a fogyasztás miatt termel, dolgozik. Az érdekes hasznos munka élvezetéért, a jól elvégzett munka öröméért, a felfedezés öröméért, a versenyért, stb. is dolgozik.

A belső munkatényezők (szervezettség, innováció, szakképzés, foglalkoztatottság, munkamotiváció, verseny, stb.) legalább olyan fontos tényezők, mint a munkajövedelem, a profit és általában a pénz nagysága.

Az innováció lényege az újító, változtató szellemiség, az újítások, kutatások támogatása, valamint a természettudományos, technikai fejlődés.

A szervezettségbe nagyon sok minden belevehető. A munka sorrendje, a technológia, a viszonylagos egyszerűség (nincs túlbonyolítás, nincs bürokrácia) stb.. Tágabb értelemben az irányítás, a gazdasággal, termeléssel kapcsolatos törvénykezés is idetartozik. Valamint az itt felsoroltak figyelembevétele, és érvényesülése. Mindezek meghatározzák a termelés hatékonyságát.

A verseny leglényegesebb tényezője a piacgazdaság, versenygazdaság.  Piacgazdaság egyben egyfajta „automatikus” termelésirányítás.

(Tágabban tehát idetartozik szinte minden gazdasági pénzügyi probléma, pl. az állam és magángazdaság szerepe viszonya, azonban a szükséges kategorizálás a problémakörök és azok csoportjainak szétválasztása után a zavaros káoszból értelmezhető elemzés alakul ki. Egyszerűbben: a termelés problémakörét le kell szűkíteni, be kell határolni.)  

A termelés problémaköréhez hozzátartozik a természeti erőforrások a természetpusztítás problémája is. 

A munkajövedelem igazságossága és arányossága is számít nemcsak a jövedelem nagysága. Sok mindent befolyásol, többek között a termelésstruktúrát, és a munkamotivációt is.   A társadalmi, gazdasági, vagyoni hierarchia alapja csak a hasznos munka lehet, ezt kell arányosan átfordítani jövedelemre, fogyasztásra.

A termelés problémaköréhez hozzátartozik az improduktív termelés is, és a különböző termeléssel kapcsolatos elherdálások is.  

A munkamotivációnak a nagyon sok növelő és csökkentő tényezője van, pl. az eddig felsoroltak. Ezeken kívül a pl. nemzeti siker, vagy a pozitív jövőkép (hosszabb távon is van értelme a munkának) is jelentős munkamotivációt jelent.

A pénz, pénzügy vázlatosan a következő módokon szól bele a termelésbe (Az árak, adók, jövedelmek, stb. problémáját nem veszem ide.) 

A termelésváltozáshoz kell illeszteni a pénzt, a pénzforgalmat.

A pénzügyi problémáknak zavaroknak, válságoknak termeléscsökkentő hatásuk van.

A fogyasztás-termelés mókuskerék, valamint az ezzel összefüggő, fogyasztási hitel – munka, termelés mókuskerék kétségtelenül munkamotivációs, termelésnövelő folyamatok lehetnek. Ezek azonban kétséges, sok káros mellékhatással járó, jelentős átgondoltságot és szabályozást, korlátozást igénylő folyamatok.

A beruházási (fejlesztési) hitel – termelésnövekedés, az előzőtől eltérő, általában pozitív, hasznos folyamat, amennyiben a hitel valós, hasznos beruházásra fordítódik, és mértékletes, optimális.

A helyes termelés és szolgáltatásstruktúra (fogyasztásstruktúra) kialakítása, az egyik legfontosabb feladat.

Kitérés a társadalom számára hasznos munka (ill. az improduktív) problémájára.

A betörő nem végez a társadalom számára hasznos munkát. De az sem, aki a rossz termelés és szolgáltatásstruktúra miatt fölösleges netán káros termelést, szolgáltatást végez. A gyermeknevelő viszont hasznos munkát végez. És az is, aki nem fölösleges és káros terméket, szolgáltatást állít elő.

Az egyik probléma tehát, a jó termelés és szolgáltatás struktúra, amelynek alakítására rengeteg módszert lehet alkalmazni. E tanulmány jelentős része erről szól. A normális piac ezt csak részben tudja mérni, a torz piac annyira sem. Ráadásul az állami szolgáltatások, tevékenységek nincsenek is a piacon. Hogyan lehet akkor, mégis megállapítani.

Sok összetevőből kell kialakítani a pontos mérést. Néhány ömlesztve.

Hiánycikk vonatkozás, több kellene, illetve kevesebb is elég lenne.

(Pl. azt mondom: Budapesten sok bank, de kevés a posta. Azért ezt objektívan is lehet mérni, pl., hogy mennyi az átlagos várakozási idő, egy ember, egy hónap vonatkozásában. Igaz viszont hogy a hatékonyság jelentősen befolyásolja. Mert lehet hogy csak azért hosszú sor, mert borzalmasan bürokratikus, ill. rossz hatékonyságú a termelés, szolgáltatás.

Mennyire hatékony a termelés. (Ezt is mérni kell)

(De az sem mindegy mi tartalom, ezért mérni kell)

Egészség és lelki egészség károsítást, ill. javítást okoz e, az adott termék, szolgáltatás.

A társadalmi értékrendnek, a szükségletek helyes prioritásnak mennyire felel meg.

Környezetszennyezést, természetrombolást, ami szintén több részből áll össze, szintén mérni kell.

A termelés, szolgáltatás, munka, bármely tevékenység milyen, mekkora zavarokat okoz a gazdasági társadalmi életben, illetve mekkora hasznot jelent a társadalom számára.

Mert pl. gyermeknevelés hasznosságára, csak úgy jöhetünk rá, ha végiggondoljuk: gyerekekből lesznek a dolgozók a termelők, és mi annak a következménye, ha jelentősen kevesebb gyermek születik, nő fel.

Tehát az egyik feladat hogy piactól függetlenül objektívan is kellene mérni hasznos termelést, szolgáltatást. A másik faladat, hogy a hasznos termelést, szolgáltatást sok eszközzel támogatni kell a haszontalant, pedig csökkenteni, korlátozni kell.

És itt a végén is felsorolom a fő alakítókat.

Maguk a vállaltok, közvetve az újítók is alakítják a termelés (beleértve a szolgáltatásokat is) és fogyasztásstruktúrát. Amennyiben úgy döntenek, hogy új terméket, szolgáltatást dobnak piacra. Ezt az alakítást azonban a magángazdaság esetében inkább a profitszerzés határozza meg és nem a termékek szolgáltatások testet, lelket építő hasznossága.

Ennél jelentősebb a lakosság a fogyasztók alakítása, hiszen a piacgazdaság a fogyasztók igényéhez igazodik. Itt megjelenik a lakosság a fogyasztók átgondolt tudatos fogyasztásának jelentősége.

És persze az állam is alakítja saját szolgáltatásait direkt módón. A magángazdasági termelést, szolgáltatást is remélhetőleg alakítja a saját eszközeivel (adó, hitel, szabályozás, stb.).

A 2010-ben kiteljesedő új lakás-túltermelés jó példázza, hogy a magángazdaság, még a kereslet-kínálat önszabályozása mellett sem, önmagában nem képes a termelés és szolgáltatásstruktúrát megfelelően alakítani. 

Befagyott a lakáspiac, mert túl sok új lakás épült és ezen új lakások struktúrája sem volt jó. Végül is mindenki pórul járt az építőipar is és a lakosság is.

Valójában már jóval korábban az államnak kellett volna szakszerűen, tudományosan felmérni a helyzetet, a várható helyzetet, és maga eszközeivel jó irányba befolyásolni a folyamatot. Pontosabban a lakásfelújításokat preferálni az új lakások építését korlátozni.

Ugyanakkor ez a lakásügy jól példázza, hogy a problémakörnek van egy pénzügyi oldala is. Jelen esetben az, hogy túl sok hitelt adtak új lakások vásárlására. Tehát túltermelés és túlfogyasztás történt. Az egyensúly akkor is felborult volna, ha nincs pénzügyi (túlhitelezési) válság, de ráadásul az is kialakult.

Néhány építésügyi alapelv, amit szakszerű tudományos államnak ismerni és alkalmazni kellett volna, de ezek szerint ne ismerte és nem alkalmazta ezeket.

1. Legfontosabb a lakókörzet élhetősége (pl. ne legyen zsúfoltság, stb.)  az esztétika, a szépség ezután következik.

2. Sokféle csúnyaság van de legnagyobb csúnyaság piszkos, romos elhanyagolt épület.

3. A karbantartások felújítások értékének (mennyiségének) mindig többszörösen meg kell haladni az új építések értékét.

4. Egy aránytalan építkezési felfutás, mindig pangáshoz, hullámvölgyhöz vezet. (A gazdasági fejlődésnek egyenletesnek fokozatosnak kell lenni és nem hullámlépcsősnek.)

5. A múlt építészeti örökségét az ésszerűség határán belül maximálisan meg kell őrizni.

6. A helyes beépítési terv, politika és az ingatlanpiaci egyensúly összefügg.

Kitérés az ingatlanpiaci egyensúlyra.

Az egyszerűség miatt az alábbi öt kategória helyes arányáról van szó.

1. Elhanyagolt, rossz állapotú viszonylag kisebb, kedvezőtlen környéken levő lakások. Ez lehetőleg minimális legyen.

2. Jó állapotú (nemrégen felújított), viszonylag kisebb, kedvezőtlen környéken levő lakások.

3. Jó állapotú (nemrégiben felújított) közepes méretű, közepes környéken levő lakások. Ez is az életszínvonal viszonylatában értelmezhető, de ebből kell a legtöbb.

4. Új építésű közepes, ill. jó állapotú nagyobb méretű, jó környéken levő lakások. Ebből is majdnem annyi szükséges, mint az előző kategóriába eső lakásokból.

5. Új építésű luxuslakások. Ebből viszonylag kevesebb kell.

Az egyensúly úgy jön létre, hogy az emberek a jövedelememelkedéssel, fokozatosan át tudnak lépni, az alacsonyabb kategóriából, az eggyel magasabb kategóriába.

Magyarországon, Budapesten biztosan egyfelől történt egy új lakás túltermelés, ugyanakkor a felújítás, tatarozás el lett hanyagolva. Ezért sem jöhetett létre ez fokozatos eggyel feljebb lépés. Pl. az első kategóriából, nem tudtak átlépni a kettesbe, mert egyszerűen abból kevés volt. A kettesből nem tudtak átlépni a hármasba, mert abból kevés volt. Szinte mindenki az új építésű közepes lakásba tudott volna belépni, de ehhez nem volt meg, nincs meg a szükséges jövedelem.

Ezt a piacgazdaság önmagában nem képes önmagában szabályozni, ezért az államnak, az önkormányzatnak kell a saját eszközeivel (pl. beépítési terv, felújítások tatarozások preferálása), ezt az egyensúlyt jó irányba terelni.

Ehhez járult hozzá, fokozta a problémát, az eladósodás, a jövedelemcsökkenés, a hitelcsökkenés.

Tehát egy ingatlanpiaci pangás jött létre. Egyébként a lakhatási és ingatlanpiaci állapotok egyenlők az életszínvonal negyedével.

A termelés (beleértve a szolgáltatásokat is) és fogyasztásstruktúra helyes alakulása éppen olyan fontos, mint a termelés mennyiségi és minőségi fejlődése.

E téma sok helyen felszínre kerül, e tanulmányrészből sem maradhatott ki.

Ismétlés

Az alapvető kategorizálás soha nem árt.

A fogyasztás-kiválasztás és az árazás két összefüggő, de mégis különböző problémakör. A fogyasztás-kiválasztás (fogyasztásstruktúra), mint a szükségletek, igények, megjelenése megelőzi az árazást. Az árak persze hatnak a fogyasztásra, de ez a visszahatás gyengébb minta főhatás. Meg kell jegyezni, hogy a fogyasztásstruktúrára természetesen hat a termelésstruktúra is, amelynek azért van önálló aspektusa (pl. a technikai fejlődés). Nagyobbrészt azonban a termelés és a fogyasztás egymás kölcsönhatásában alakul.

Az árazás, az árak aránya, az optimális árazás a következő területekre hat elsősorban, amennyiben az ár fogalmát viszonylag szűken értelmezzük.

Hat a fogyasztás-kiválasztásra, fogyasztásstruktúrára.

Hat a kereslet (vásárlópénz) és a kínálat (fogyasztásra készen álló termékek, szolgáltatások) egyensúlyára. (Tisztázni kell, hogy a vásárlási igény, a strukturális eltérések, a hiánycikkek problémája hová tartozik.)

Evvel a témával „Az alapvető pénzügyi, gazdasági folyamatok, jelenségek” c. tanulmányrészben foglalkozom.

Hat az inflációra.

És még vannak az egyéb hatások.

Szélesebb értelemben minden ár, az adó is ár, a kamat is ár, a jövedelem is ár (a munka ára). Szélesebb értelemben az ár mindennel összefügg.

Érdemes még felsorolni az alapvető felfogásokat.

Az egyensúly, az optimális értékek, arányok felfogása. Egyensúlyi helyzetben jár mindenki a legjobban. A piacgazdaság szabadsága és a viszonylag enyhébb hullámzás összeegyeztethető. Az egyensúlytalanság hektikusság egyértelműen rossz, meg kell előzni.

Nem számít az aktuális egyensúly, majd utólag korrigálunk. Az egyensúlytalanság egy kicsit tényleg rossz, de elég az utólagos korrekció.

Az egyensúlytalanság tendenciájából kiszámítható az a működés, ami legnagyobb nyereséget, profitot hozhatja. Vagyis az egyensúlytalanság nem rossz dolog.

Hozzáteszem, hogy e felfogások nyilván, más, még alapvetőbb felfogásokból erednek, pl. a világnézetről szóló elemzések, erről szólnak.  Nemcsak az elemzésből erednek az alapvető felfogások, de az alapvető felfogások meghatározzák az elemzéseket. Az elfogulatlan, önállóan, átgondoltan elemző, az elfogulatlanságból eljut valamelyik alapfelfogáshoz. Miután meggyőződése lett valamelyik felfogás, attól fogva már az elemzései is ebből indulnak ki. Aki keveri az alapfelfogásokat annál gyanítható, hogy nem önálló, átgondoltan elemzőről van szó. Természetesen szerintem az első felfogás a helyes.

A termelés, a pénzjövedelem, a fogyasztás. B/0/3 ábra, B/19 ábra. Elméleti rendszertényező.

A termelés pénz (jövedelem) fogyasztás általános összefüggései. Alapvető megállapítások a termelésről, pénzről, fogyasztásról.

Az egyes gazdasági szereplők vonatkozásában (beleértve a nemzetgazdaságokat is) a termelést a rendelkezésre álló pénz az önkéntes megtakarítás, egyben hitelnyújtás (nem biztos, hogy elvásárolja a pénzét), az önkéntes hitelfelvétel (bár ez lehet kényszerű is) és az árak aktuális állapota, nagysága választja el a fogyasztástól. A kényszerű kifizetéseket, pl. a hitel-visszafizetést, nem lehet ideszámítani. Másképpen a fogyasztást a rendelkezésre álló pénz, a megtakarítás (egyben hitnyújtás), a hitelfelvétel és az árak aktuális állapota határozza meg. A termelést, a jövedelemelosztás, és a kényszerű kifizetések (hitel-visszafizetés) és a hitelfelvétel választja el a rendelkezésre álló pénztől (jövedelemtől). Másképpen: a rendelkezésre álló pénzt a termelés, a jövedelemelosztás és a kényszerű kifizetések, pl. a hitel-visszafizetések, határozzák meg.

A fentiek miatt nem azonos egy-egy gazdasági szereplő vonatkozásában (beleértve a nemzetgazdaságokat is) a termelés, a pénzjövedelem és a fogyasztás. Mindhárom eltérhet egymástól.

Kérdés hogy mi a helyzet hosszabb távon? És mi a helyzet világviszonylatban?

És mi a helyzet a termelés, a pénzjövedelem, a fogyasztás sok más egyéb összefüggéseivel? És mi a helyzet a változásokkal? Ezekkel itt nem foglalkozom.

A fogyasztást összességében a termelés a jövedelemelosztás, a hitel-visszafizetés, megtakarítás (egyben hitelnyújtás) és az árak aktuális állapota határozza meg. Másképpen a fogyasztást, a termelés, a jövedelemelosztás, a megtakarítás-hitelezés, és az árak aktuális állapota, nagysága határozza meg. Mind az ötnek van saját aspektusa, és jósági szintje.

A pénz az csak a termelés mérőeszköze, és közvetítő eszköze (amely a termelést közvetíti a fogyasztáshoz). Ha a közvetítő-útvonal (igazságos, arányos jövedelemelosztás, arányos és jó megtakarítás-hitelezés, arányos és jó árak) jó, akkor a pénz, mint mérő és közvető eszköz is pontos marad. Ekkor a termelést helyesen követi a pénzjövedelem, a fogyasztás. Ekkor nem következik be pénzügyi-gazdasási egyensúlytalanság, válság. Ekkor maximális a termelés, ha termelés önálló aspektusát, önálló tényezőit (innováció, szervezés, stb.) nem nézzük.

A negatív elszakadás.

Erre mondható az, hogy az a helyes, ha a termelést követi a pénzjövedelem és fogyasztás.

Az komoly baj, ha a pénzjövedelem, és a fogyasztás elszakad (eltorzul a közvető útvonal és egyben pénz, mint mérő és követőeszköz) a termeléstől.

Minél inkább eltorzul a közvető útvonal (igazságtalan aránytalan jövedelemelosztás, rossz aránytalan megtakarítás-hitelezés, rossz aránytalan árak) annál inkább eltorzul pénz, mint mérő és közvetítőeszköz, annál nagyobb az elszakadás, annál nagyobb baj.

Másképpen: van egy normális arányos elszakadása termelésnek a pénzjövedelemtől, a fogyasztástól, amely elszakadás, nem elszakadás, hanem együttmozgás. És van a normális arányos elszakadáson felüli elszakadás (különböző mértékű), amely már elszakadás.

Ez olyan mintha kőműves-brigádnak (a termelőnek) elromlana a vízszintmérője, a méterrúdja, a súlymérője. Ha ezek elromlanak, akkor akadályoztatva van a termelés.

A pozitív elszakadás.

Ha a kőműves-brigádnak elromlik a vízszintmérője, a méterrúdja, a súlymérője, akkor a legrosszabb megoldás, ha kőműves-brigád leáll minden munkával, leül a sarokba szomorkodni, arra várva, hogy a mérőeszközök maguktól megjavulnak. Jó megoldás, ha kőműves-brigád egyik fele nekiáll a mérőeszközök kijavításának, ill. új ideiglenes mérőeszközöket készíteni. A másik fele pedig folytatja azon munkálatokat, amelyekben a mérőeszközöknek nincs jelentős szerepük.

A pozitív elszakadás: ha már megtörtént a negatív elszakadás, az útvonal és pénztorzulás, akkor is folytatódjon a termelés, illetve fokozott ütemben folytatódjon az útvonal (igazságos arányos jövedelem, jó arányos megtakarítás-hitelezés, jó arányos árak) kijavítása, a közvetlen pénzhelyzettől függetlenül.

A legjobb és legrosszabb megoldás.

A legjobb megoldás, ha az arányos és igazságos elosztással és a gazdasági evidenciák betartásával biztosítjuk, hogy a pénz nem szakadjon el a termeléstől (termeléstől, szolgáltatástól), ne alakuljon ki pénzügyi egyensúlytalanság, és ezáltal és emellett a  termelés a munka növekedése megmaradjon.

Legkevésbé rossz megoldás, ha már elszakadt a pénz a termeléstől, kialakult az egyensúlytalanság, válság, akkor az elsődleges cél egy darabig a termelés fenntartása, növelése és nem a pénzügyi egyensúly.

Közepesen rossz megoldás, ha általában nem törődünk a pénz és a termelés elszakadásától, a pénzügyi egyensúlytalanságtól, az elszakadás előtt sem, és az elszakadás után sem.

A legrosszabb megoldás (sajnos ez a jellemző) kétségtelenül az, amikor nem törődve az igazságos arányos elosztással, a gazdasági evidenciákkal, kialakul az elszakadás, az egyensúlytalanság, a válság, majd ezt azonnal a pénzügyi egyensúly rendbe hozásával akarjuk orvosolni. Ugyanis ekkor először a termelést kell rendbe hozni, azután a pénzügyi egyensúlyt. Tehát hibás azon, egyébként logikusnak tűnő megoldás, hogy minden rendben van, akkor most egy kicsit lazulhatunk, majd ha baj lesz, akkor ráérünk precízkedni.  A gazdaság egészen más logika szerint működik. Akkor kell a pénzzel precízkedni, amikor nincs baj, ha pedig elromlott a pénz (a mérőeszköz, közvetítőeszköz) az állami közvetlen irányítás mellett tovább kell termelni, dolgozni, és ezután kell a pénzt megjavítani.  Hozzátéve, hogy a jelen pénzügyi, gazdasági rendszerben rendszeresen elromlik a pénz, a pénz, mint mérő és közvetítő eszköz.

A pénzközpontú felfogás téves és káros.

A pénzközpontú felfogás lényege ez: ha nincs pénz nincs termelés, szolgáltatás, ha van pénz, van termelés, szolgáltatás. Lényegében ez tévedés. Erről a tévedésről szólt az előző fejezetrész, főleg a pozitív elszakadásról szóló rész. Persze van némi valóságlapja ennek a téves felfogásnak csak azok önmagukban féligazságok, vagyis hamisságok. Az igaz, hogy a termelés elkezdése előtt szükség van pénzre, vagyis szükség van beruházási hitelre, amely egyébként lehet önhitelezés is. Azonban még inkább szükség van szaktudásra, jó ötletre, újításokra, jó munkaszervezésre, jó tervekre, eladható termékre, szolgáltatásra és még sorolhatnám. Még fontosabbak ezek, ha csak a termelés megújításáról, korszerűsítéséről van szó. A tévedés másik alapja a pénz, ill. fogyasztás, munkamotivációs hatása.   De azért vannak más munkamotivációs hatások is. És azért az emberek nem olyan ostobák hogy ne tudnák: végső soron a termelésből lesz a fogyasztás. Tehát a tévedők kiragadnak a sok termelési tényezőből két tényezőt, azt is eltorzítva, és ebből sül ki a téves pénzközpontú felfogás. Azért káros, mert a többi tényezőt elhanyagolják. A nemzeti termelés szempontjából pedig kiragadnak a 16+hatékony állam feltételből szintén két-három tényezőt, azt is eltorzítva, és ezzel egy rossz gazdaságpolitikát és termeléscsökkenést (valóságos, vagy relatív csökkenést) hoznak létre.

Általában a pénzközpontú felfogás (mindent a pénz határoz meg, szinte csak a pénzzel kell foglalkozni) nem egyszerű közgazdasági tévedés, hanem a jelen rendszer, a kapitalizmus és a kapitalisták elve, mondhatjuk, hogy rendszerelv. A pénzközpontú felfogás erősíti a rövid távú haszon elvét és erősíti kapzsiságdeterminált piacgazdaságot, és mindezek erősítik a pénzközpontú felfogást. Tehát itt egy egymást erősítő kapcsolatról van szó, amely összességében negatív irányú, romboló hatású. A pénzközpontú felfogás megváltozása, megváltoztatása tehát egyben rendszerváltó hatású.

Egyéb fontos megállapítások a pénzzel, a termeléssel és a munkamotivációval kapcsolatosan.

A pénz fogalmát azért nehéz megérteni, mert bizonyos összefüggésben nem jelentős, más összefüggésben lényeges tényező. Ha abból indulok ki, hogy a termelés ill.. az elosztás, a fogyasztás (étel, lakás, stb.) a lényeges ezek határoznak meg mindent, függetlenül attól, hogy közben kagyló, millpengő arany, forint vagy dollár a csereeszköz, akkor nem lényeges a pénz. Ha viszont abból indulunk ki, hogy az elosztásnak a cserének vannak ár, jövedelem tényezői, amelyek már a pénzhez kötődnek, akkor már lényeges a pénz. Ha abból indulunk ki, hogy a pénzügyi egyensúlytalanságok, válságok kihatnak termelésre, akkor is fontos. Ha abból indulunk ki, hogy a kizsákmányolás, az igazságtalan, munka, fogyasztás elosztás pénz által, ill. pénzügyi spekulációk által történik, akkor is lényeges a pénz. (Pontosabban pénzhez kötődő tényezők, a lényegesek, úgy, mint árak, jövedelmek, pénzügyi spekulációk, stb.)

Ha abból indulunk ki, hogy nem a papírdarab, a szám, hanem az elvek a törvények döntik el a történéseket, akkor megint lényegtelenné válik a pénz.

Ha abból indulok ki, hogy pénz az csak a munka, a termelés, a fogyasztás mérőeszköze, akkor azt kell mondani, hogy maga a mérendő dolog mindig sokkal fontosabb, mint a mérőeszköz. Építhetünk házat, építhetünk gépet (építhetünk rendszert) instabil mérőeszközzel is. De az is kétségtelen, hogy ez ház, ez a gép, nehezebben és több hibával fog elkészülni, ha instabil a mérőeszköz.

Amit viszont ki kell hangsúlyozni: a pénznek a termelés befolyásoló hatása (ereje) kisebb, a termék, szolgáltatás elosztó hatása (ereje) hatalmas.

A pénzhiányos állapot, adott időben is, csak 20-80%-ban (átlagosan 50%-ban) jelent termelési, munkahiányos állapotot, a pénztől független termelési kapacitás nagyságának függvényében. Vagyis egyik oldalon ugyan hiányzik a pénz a másik oldalon, viszont van termelési (termelés és szolgáltatás) kapacitás.

A termelési kapacitásnak sok összetevője van, de az egyik leglényegesebb összetevője a munkamotiváció, és ezen belül is a biztató jövőkép. Pontosabban, amennyiben kialakul pl. a pénzhiányos állapot, ez a biztató jövőkép lényege: emberek most még egy darabig kevesebbet lehet fogyasztani, romlik az életszínvonal és többet kell dolgozni (és tanulni is), de mivel van egy mindenre kiterjedő, jó program egy pár év múlva már jelentősen javul helyzet. Pár év, 4-8 év múlva, a munka arányában alakul az életszínvonal, vagyis viszonylag kevesebbet kell dolgozni (a tanulás, a szellemi munka nem csökkenhet) és magasabb lesz az életszínvonal. Mindez igaz is, de csak akkor, ha valóban van egy jó, mindenre kiterjedő program. A probléma az, hogy ilyen jó átfogó program (átalakítási terv) jellemzően a múltban nem volt és a jelenben sem látszik ilyen. A biztató jövőkép nem hat, a munkamotiváció nem nő, mert az emberek nem ostobák és érzékelik, hogy a jó programnak beállított program valójában nem átfogó, nem jó. A biztató jövőkép azért sem hat, a munkamotiváció nem nő, mert már le is van járatva, hiszen állandóan ezzel ámították a jó népet, miközben helyzet nem javult.

Mi lehet tenni? Először is egy valóban jó, átfogó programot kell készíteni. Ezzel talán van esélye (talán, mert már le van járatva) annak, hogy hasson a biztató jövőkép, növekedjen a munkamotiváció.

Megállapítható: az igaz, hogy a pénztől függetlenül van egy munkakapacitás, amely végeredményben a pénzügyi állapottal együtt (a kettő átlaga) alakítja ki a termelést, az életszínvonal alapját, de a legfontosabb, a harmadik tényező: a jó átfogó és realizálódó program (átalakítási terv).

Tegyük be pénzügyi állapotot egy 10-es skálára, tegyük be munkakapacitást egy 10-es skálára, és tegyük be program jóságát is egy 10-es skálára. (5 felett jó, 5 alatt rossz.) Pl. a pénzügyi állapot 3-as, a munkakapacitás 7-es. Pl. a program jósága 5-ös, ekkor a több éves termelés 5-ös szintű (közepes) lesz. Pl. a program jósága 3-as, vagyis inkább rossz, mint jó, ekkor a több éves termelés nagyjából 3-as szintű (rossz) lesz. (Ha nincs program, minden megy tovább az is legfeljebb 3-as szintű, vagyis rossz programnak minősül, mert sérül az egyenletes fejlődés elve.) Pl. a program jósága kb. 7-es szintű, ekkor a több éves termelés is nagyjából 7-es szintű lesz, vagyis jó lesz. (Matematikailag, pontosan, pl. egy olyan átlagszámítással, számolhatunk, amelyben a program jósága 10-szeresen szerepel. Pl. 3+7+(10x7) / 12 = 6,7 ekkor ez a termelési szint.

Pl. Magyarország 2009 tavaszán.  Pénzügyi állapot 2, munkakapacitás 6, programjóság 2,5.  2+6 (10x2,5) /12 = 2,75  vagyis jelentősen 5 alatt van, tehát gyenge negatív termelés várható.)

A lejáratott állapot miatt azonban valószínűbb, hogy a munkakapacitás (a munkamotiváció) és a termelési értékek 0,5 - 1-gyel kisebb értéken realizálódnak. 

A termelés (termelés, munka, szolgáltatás) és a fogyasztás köre, ill. spirálja. A termelésnövekedés a termelés-fogyasztás spirálja szempontjából. A termeléscsökkenés e szempontból.

Mint ahogy máshol erről már szó volt, a termelés és fogyasztás egy egyenes folyamat, aminek az elején van termelés, és másik végén van a fogyasztás, a szemét. A termelésnek-fogyasztásnak azonban több körbeforgó aspektusa is van.

Pl. a természeti erőforrások bevezetése, a termelésbe, a fogyasztás után pedig a hulladékhasznosítás. Illetve olyan termelés, és olyan fogyasztás, amely óvja a természetet.

Pl. a humán erőforrás bevezetése a termelésbe, majd olyan szolgáltatás, egyben fogyasztás (oktatás és tanulás) amely újratermeli, növeli a humán erőforrást.

E fejezetben azonban erről a körről (a spirálról) beszélek, amely egyszerűen: termelésnövekedés, növekvő fogyasztás, növekvő árbevétel, növekvő termelés és növekvő jövedelem, növekvő fogyasztásnövekvő árbevétel, növekvő termelés és növekvő fogyasztás, és így tovább. A csökkenő kör (spirál): termeléscsökkenés, csökkenő fogyasztás, csökkenő árbevétel, csökkenő termelés, csökkenő jövedelem, csökkenő fogyasztás, csökkenő árbevétel, csökkenő termelés és így tovább.

Ez kör azonban ennél sokkal bonyolultabb, csak a felületesek maradnak meg az említett sarkított, torzított körnél. Az viszont kijelenthető: lényegében a pénzáramlás köre, kapcsolja körbe a termelést-fogyasztást.

Az értehetőség miatt határozzuk meg a három jellemző termelés-fogyasztás kört, pontosabban először a termelésnövekedés-fogyasztásnövekedés kört.

A normális, optimális termelésnövekedés-fogyasztásnövekedés kör.

Elpuskázott, káros, csak rövid távra alkalmas, pénzjövedelem (hitelfelvétel) által gerjesztett termelésnövekedés-fogyasztásnövekedés kör.

És a harmadik: a fogyasztás-termelés mókuskerék.

A normális optimális termelésnövekedés-fogyasztásnövekedés kör (lassú spirál).

A feltétel, hogy a termelés 16+hatékony állam tényező rendben van és rendben nő, (szinte mindegyik munkamotiváció kihasznált) ugyanakkor van egy egészséges fogyasztásigény. Elsősorban a termelés gerjeszti termelést, másodsorban a fogyasztásigény. (A fogyasztás elsősorban a termelést szelektálja, vagyis a termelésstruktúrát alakítja ki.) A pénz csak illeszkedik, követi a termelésnövekedést-fogyasztásnövekedést. Egyébként ezt a pénzkövetést is az arányos beruházási hitel keretén kell elsősorban megoldani.

Elpuskázott, káros, csak rövid távra alkalmas pénzjövedelem, (hitelfelvétel) által gerjesztett termelésnövekedés-fogyasztásnövekedés kör.

A termelésnél erőssebben növekvő (a jövedelmet) két-három módón lehet megoldani. Az egyik a fedezetlen pénzkibocsátás, ami nem jó, és nem is megengedett (bár itt is van sumákolás), de ezt most felejtsük el. Szóba jöhet még a tartalékok takarékok felhasználása. A legjelentősebb módszer a pénz-hitelfelvétel, (vagy áttranszformált áruhitel).  Nyilván ez esetben csak túlzott (nem arányos beruházási hitel) hitelfelvétel lehet. Tehát egy olyan termelésnövekedésről van szó, amelyik a túlzott hitelfelvételre alapul, a termelési tényezőkkel nem foglalkozik, azokat elhanyagolja. De azt is tudjuk, hogy a túlzott hitelfelvétel vezet az eladósodáshoz és a hitelválsághoz. Van azonban itt más probléma is. A pénznövelés valószínűleg elsősorban nem termelésnövekedést okoz, hanem áremelést, vagyis inflációt, vagyis ez a negatív hatás lerontja a pozitív hatást. A felelőtlen fogyasztásról és az elkényelmesedésből eredő munkamotiváció-csökkenésről nem is beszélve. És van itt még egy probléma. Ha igaz is lenne, hogy a pénzzel fel lehet pörgetni a termelést, akkor is ezt a növekedést behatárolná a termelési kapacitás (pl. a szakképzettség, pl. a munkaképesség, stb.). Tehát kijelenthető ez: elpuskázott, káros, csak rövid távra alkalmas pénzjövedelem, (hitelfelvétel) által gerjesztett termelésnövekedés-fogyasztásnövekedés kör.

A fogyasztás-termelés mókuskerék.

Ez egy olyan termelésnövekedés, amely elsősorban az anyagi fogyasztásimádatból eredő munkamotivációra (reklám, árubőség, stb.) épül, amelynek másodlagos tényezője az erős (de talán nem túlzott) hitelfelvétel, (pénzjövedelem direkt növelése). Nevezzük ezt hosszabb távon erősen megkérdőjelezhető, de még elfogadható termelésnövelésnek-fogyasztásnövelésnek. A fogyasztás-termelés mókuskerék bepörgetése akkor hatásos, ha egy gazdaságban viszonylag alacsony a reklám, az árubőség, az anyagi fogyasztás imádat, és abból eredő munkamotiváció. Valamint a hitelfelvétel is alacsony, a lehetségest sem éri el. Ebben az esetbe be lehet pörgetni a fogyasztás-termelés mókuskereket, de azért vannak káros mellékhatások is. Ellenben, ha nem ilyen helyzet, ha már forog a fogyasztás-termelés mókuskerék, akkor már nem igen lehet ezzel a módszerrel tovább pörgetni.  

Mi van termeléscsökkenéskor.

Nyilvánvalóan a termeléscsökkenés nem lehet cél. Azért elemezni kell ezt a fikciót, mert ezzel a pénzhiányos állapot (pl. az eladósodásból való kikászálódást) is elemzésre kerül. Ahogy kiderült, hogy a pénzjövedelem és a fogyasztás növelése sem hat teljesen a termelésnövelésre, úgy az is igaz, hogy a pénzcsökkentés sem hat teljesen, egy az egyben a termeléscsökkenésre. Azért a dolog nem egészen szimmetrikus. Sajnos pénzkivétellel, (jövedelemcsökkentéssel, amikor a munkához képest kevesebb a fogyasztás) meglehetősen tönkre lehet tenni egy gazdaságot, de azért itt sincs teljes arányosság. Elvileg itt is szóba jöhetne az árcsökkentés (áremelés fordítottja), de erre kevésbé hajlamos a gazdaság. Azért az árcsökkentés valamit javít a problémán. Ekkor a termeléscsökkenés alsó határát a megszokott életszínvonalhoz való ragaszkodás határolja be. Pontosabban, hogy az emberek nem hajlandók sokkal rosszabbul élni, inkább többet dolgoznak. És a termelési kapacitás sem rontható le gyorsan, vagyis ez is megerősíti az alsó határt.

Az előzőkből is kiderült a termelés és a fogyasztás összefügg de nem teljesen.

A termelés-fogyasztás világviszonylatban azonos 100%-osan összefügg. Egyes gazdasági szereplők vonatkozásában beleérte az egyes nemzetgazdaságokat is, 10 és 70% között mozoghat a pénzjövedelem, és a termelés közötti összefüggés, az adott helyzettől függően.

Az árak változása mellett sok dolog (megtakarítás-változás, hitelnyújtás, hitelfelvétel-változás, visszafizetés-változás, stb.) van, ami a következőket eredményezheti.

Egy gazdasági szereplő (pl. egy nemzetgazdaság) többet fogyaszt, mint amennyit termel. Vagy egy gazdasági szereplő kevesebbet fogyaszt, mint amennyit termel. Kétségtelen az előzőre hajlamosabbak a gazdasági szereplők, ez könnyen és önkéntesen jön létre.

Ha viszont pénzhiányos állapot van, ha eladósodás van, akkor a másodiknak (többet termel, mint amennyit fogyaszt) kell létrejönni. Ez többek között azért jön nehezen létre, mert a termelés és fogyasztás összefügg, részben össze van kötve, pénzkivételnél erősebben, de azért nem teljesen. Pl., felvállalhatja a több termelést, a több munkát önkéntesen, pl. megtakarítás miatt. Vagy a több munkára rá is kényszeríthetik, pl. a hitel-visszafizetés által. Ha az állam van eladósodva, akkor, az állampolgár miért vállalja fel a több munkát? És hogyan lehet őt kényszeríteni netán önkéntességre rábírni? Persze az önkéntes visszafizetés sokkal hatékonyabb, mint a kényszeríttet. És ha ez meg is történik, akkor konkrétan és hasznosan (valóban az adósság visszafizetést szolgálja), hogyan történjen ez?

Egy kis idevágó ismétlés

A magángazdasági termelés és szolgáltatásnövekedés leglényegesebb feltételei (tényezői). A 16+hatékony állam lényeges feltétel (tényező), amelyek növelik a termelést.

A tisztességes gazdaság. (Többek között az igazságos arányos jövedelemszerzés. Többek között a spekuláció, a monopolhelyzet, és más piactorzító tényezők minimalizálása. Többek között olyan magángazdaság kialakítása, amelyben a piaci verseny igazságos és optimális, amelyben piaci önszabályozó mechanizmusok a lehető leginkább működnek. Mértékletes haszon, mértékletes árak. Tudatos és mértékletes fogyasztás. Megtakarítás és önhitelezés. Üzleti csalások minimalizálása.)

A kis és középvállalkozások támogatása, a kiegyenlített verseny. (Lényegében ez a kis és középvállalkozásokra épülő gazdaságot (termelést, szolgáltatást) hozza létre, amely sok okból hatékonyabb, mint a nagyvállalkozásokra épülő gazdaság. Ezzel összefüggésben a nagytőke óriási, hatalmi politikai, és gazdasági, pénzügyi befolyása, amely káros. )

Az innováció (állam általi) támogatása. Általában az innováció, a természettudományos technikai fejlődés és a munkaszervezés. A termelés, szolgáltatás minőségi fejlődése.

A megfelelő és arányos oktatás és szakoktatás.

A megfelelő foglalkoztatottsági rendszer. Többek között a házi, háztáji, alkalmi munka, a gyermeknevelés bevonása a szervezett gazdaságba. Meg kell említeni még a civilszféra (kisközösségek) termelésének, szolgáltatásának kihasználását.

Az eladósodás nélküli állapot, és a beruházási hitelek helyes aránya. (Az eladósodott állapot pl. beruházási hitelek csökkenése miatt, rontja a termelést. Az arányos és beruházási célú hitelfelvétel. A jó megtakarítási és nyugdíjrendszer.)

Az alacsony alapkamat. (A magas alapkamatnak közvetlenül is van egy termeléscsökkentő hatása. Nem érdemes termelni, ha a betéti kamatokból, pénzbefektetési hozamokból is be lehet szedni bevételt. Ha magas a hitelkamat, akkor nem érdemes beruházási hitelt felvenni.) 

A gyenge-közepes (pénzváltó-árfolyam) hazai pénz, ez kedvez a termelésnek. (Másképpen fogalmazva: a pontos árfolyam (nem magas, nem alacsony) meghatározza az ország összes külföldi irányultsági árának (termék, szolgáltatás, munka, hitelnyújtás, hitelfelvétel árának) optimális alapját. Azt az optimális alapot, amely leginkább kedvez a haszonnal bíró eladhatóságnak, vagyis a termelésnek.

A pénzügyileg egyensúlyos gazdaság. (Pl. nincs hitelválság, pl. nincs magas infláció, pl. nincs termék, szolgáltatásfölösleg, vagy hiány) Az állam befolyása az arányos, optimális (és igazságos) árak, hasznok, jövedelmek irányultságára.  A külkereskedelmi egyensúly.  

A bürokráciamentes gazdaság. Az improduktív munka minimalizálása. (A direkt bürokrácia, vagyis az, hogy hasznos, munkát, termelést is akadályozza a bürokrácia. Emellett a szabadidő lekötése, átalakítása túlzott mértékű, fölösleges, kényszerű ténykedéssé, mint hivatali ügyintézés, jogorvoslati ügyintézés, pénzügyi ügyintézés, adminisztrációs ügyintézés,  stb. Ez erősen összefügg a tisztességes gazdasággal, a improduktív tevékenység jelentős része a tisztességtelenség kivédése miatt szükséges.)

A munkaképesség növelése. (Pl. a közegészségi állapot. Pl. egy olyan életminimum, szociális rendszer, amely lehetővé teszi a dolgozást, és ösztönzi is. Egészség, tudás (oktatás), stb.)

A munkamotiváció növelése, munkára-nevelés, munkamorál. (Sokféle munkamotiváció kihasználása, nemcsak az anyagi fogyasztás imádatából eredő munkamotiváció.  Pl. a biztató, biztonságos jövő. Pl. az igazságos jövedelemelosztás. Pl. a nemzeti sikerek. Pl. hasznos, érdekes munka. Pl. az igazságos arányos verseny. )

A természeti erőforrások megóvása és helyes kihasználása. (Idetartozik többek között a környezetvédő energia és termékek előállítása, a hulladékfeldolgozás, használtcikk-hasznosítás.) 

A jó termelés-struktúra. Az értékes, hasznos produktív munka, termék, szolgáltatás. (Vagyis a káros, fölösleges improduktív „munka”, jövedelemszerzés nem növeli, sőt inkább csökkenti a termelést. Többek között az alkohol, a cigaretta, a szerencsejáték, stb. valamint az egyértelműen luxus termékek, szolgáltatások minimalizálása. A másik oldalon szükséges a jó fogyasztás-struktúra. És a pazarlásmentes, átgondolt (nem felelőtlen) fogyasztás.

Valamint az arányos szükséglet-kielégítés, az erőforrások átcsoportosítása a lelki és minőségi anyagi szükségletekre (igazságosság, igazságszolgáltatás, lét és munkabiztonság, közbiztonság, önrendelkezés, egészség, egészséges természetes környezet, tudás, kultúra, stb.) ezeket többnyire az állam szolgáltatja. Továbbá összefügg a bürokráciából adódó improduktív munkával.

Az országhoz képest arányos, hatékony, jól irányító állam, és ehhez képest arányos magángazdaság, és az arányos adó. Idetartozik a helyes privatizáció. A megfelelő összes adó, és az összes adón belül a jó adó-struktúra, és a hatékony adóztatás.

Meg kell említeni még a civilszféra (kisközösségek) termelésnek, szolgáltatásának kihasználását.

A sor végére, de már a másodlagos fontosságú feltételek közé oda tehetjük: az alacsony adó.

A viszonylag minimális feketegazdaság. Ez is ebbe, a másodlagos fontosságú a kategóriába tartozik. A miértről, az erről szóló fejezetben elmélkedem.

És ebbe a kategóriába lehet sorolni a nemzeti termelés közvetlen védelmét.

És idetartozik: a fogyasztás-termelés mókuskerék.

(Az alacsony adó akkor jöhet számításba, ha az állam rossz. Tehát nem teljesülhet: az országhoz képest arányos, hatékony állam, és ehhez képest arányos magángazdaság, és az arányos adó. Ebben az esetben az alacsony adó jobban serkenti a magángazdaságot, mint a magas adó.

De azért is áll a sor végén, mert mint láthatjuk, van nála 16 fontosabb feltétel.

És erről se feledkezzünk meg.

A nemzeti termelés, szolgáltatás közel a felét az arányos, népérdekű, korrupciómentes (tisztességes), eladósodástól mentes, jó irányítású, erős ellenőrzéssel, tekintéllyel bíró, jó hatékonyságú (szervezett, tervezett) állam adja, pontosabban, adná. (Leegyszerűsítve: hatékony állam) Ne feledkezzünk meg olyan szolgáltatásoktól, mint egészség, egészséges környezet, tudás, kultúra, igazságosság, biztonság, önrendelkezés, irányítás, jogalkotás. Ha nem ilyen az állam, akkor nemzeti termelés, szolgáltatásnövekedés éves szinten is akár 15-25%-kal kisebb. Hiába erős a magángazdaság, ugyanis az állam olyan termeléseket, szolgáltatásokat nyújt, amelyeket a magángazdaság nem képes nyújtani.

Ugyanakkor, ha nem ilyen az állam, hanem ennek ellenkezője, akkor az is kétséges, hogy a magángazdaság képes e, a magas termelésre. Hiszen a felsorolt magángazdasági termelést, szolgáltatást növelő feltételek 90%-ban az államtól függnek. Az állam a saját eszközeivel (szabályozás, ellenőrzés, direkt szankció, valamint adóztatás, kedvezményes hitelezés, meggyőzés, tanácsadás, oktatás, tájékoztatás, stb.) képes azokat a feltételeket is befolyásolni, amelyekre a magángazdaság szabadsága miatt kisebb befolyással bír. Nem általánosságban kell a magángazdaság szabadságát korlátozni, hanem célirányosan, a jót támogatni, a rosszat minimalizálni. A meggyőzés az állami oktatási és tájékoztatási rendszer feladata. Természetesen az államnak saját magán belül is érvényesíteni kell a 16 feltételt, méghozzá direkt módón és szigorúan, itt már nem kell vigyázni a szabadságra. Az államban már lehetséges és szükséges a szigorú, precíz, szabályozás és a jelenleginél szigorúbb felelősségre-vonás.

(A jó termelésstruktúra, fogyasztásstruktúra az állam részéről, a jó költségvetés.

Mindezzel összefüggésben a politikai, irányítási rendszer felújítása, átalakítása. Az állami hatékonyság javítása, (egyre nagyobb arányosság, népérdekűség, korrupció-mentesség, állami munkahatékonyság, stb.). Az állam és a magángazdaság tervszerű fejlesztése, vagyis a nemzeti fejlesztési terv.

Visszatérve az alacsony adóra. Önmagában (csak rossz állam mellett) talán 1-2%-kal növeli termelésnövekedést.  Ez azt jelenti, hogy önmagában éves szinten kb. 0,04%-kal növeli a nemzeti termelést.

De megint kiemelném az eladósodás problémáját, mint az egyik legjelentősebb visszahúzó tényezőt.   Direkt hatása a termelésre talán nem olyan nagy, de az indirekt hatási (állandó elvonás, gúzsba-kötöttség, kiszolgáltatottság) súlyosak. Talán a következő gondolat által lehet megérteni a jelentőségét. Tételezzük fel a legjobbat, jön egy új, kiváló vezetés, és a nép is bízik, felvirul, erőre kap, változni kész, akkor minden felsorolt feltételt meg lehet valósítani, de a súlyos eladósodás átka és kára akkor is ott marad és visszahúz. (Még egy részeleges visszaállamosítás, a magángazdaság szigorúbb ellenőrzése, szabályozása is elképzelhető.) Az eladósodás egyetlen feltétel, amelyet, ha már elszúrtak, akkor már nem az ország hatáskörébe tartozik a kilábalás. Sok más feltételre hat, és fog hatni még hosszú ideig, ezért az eladósodás a kulcsprobléma.

És itt is megemlítem a legfontosabb, szinte mindenhol érvényes módszertani feltételt: A folyamatos, egyenletes, fokozatos, de dinamikus, és hosszabb távú cél szerinti, irányjelölt, megújítás, átalakítás módszere.

Természetesen a feltételek összefüggnek.  Vannak közép és hosszabb távon megvalósítható feltételek. 

Mivel e feltételeket az államnak kell jó irányba terelni ezért, és az állam eszközei adottak, ezért szinte mindegyik feltétel besorolható, az állami adóztatás, hitelezés, szabályozás, meggyőzés, oktatás, tájékoztatás, stb. tényezőjébe. E miatt és az összefüggések miatt (ide is tartozhat, oda is tartozhat) a fenti felsorolás csak egyfajta felsorolás, más elnevezésű, más sorrendű felsorolás is elképzelhető. 

Mit kell tenni lényegileg – erről szólnak a fentiek.        

Miért szinte kilátástalanul borzalmas Magyarország helyzete a 2009-es években: a hatalmas halmozott államadósság miatt?  Ami elsősorban a szűk állam (kormány, vezetés) adóssága, és amelynek nagyobb része külföldi hitel, és amelynek jelentős része külföldi pénz (deviza) hitel, és amelynek hatalmas kamatszázaléka.  Amely hitel most már nem 16 ezer-milliárd Ft értékű, mint 2008-ban, hanem 20 ezer-milliárd Ft értékű. Számos tévedés hangzik el, ez ügyben is, az un. szakértők szájából, pl., hogy más országoknak is van ekkora. Meg, hogy volt már ilyen. Volt ilyen, csak akkor még Magyarországnak volt állami vagyona, voltak állami vállalatok, amiket közben privatizáltak. Lehet, hogy más ország is, de Magyarország külföld felé adósodott el, és ez számít igazán. A külföldi adósság ötször súlyosabb, mint belföldi, de pontosabb, ha azt mondom: ez az igazi adósság. A deviza adósság pedig egy fokkal súlyosabb, mint a Ft adósság. És van itt még egy dolog: minél szegényebb valaki (ez vonatkozik az országra is) a jövedelméhez (pl. az éves GDP-hez képest) annál kisebb arányú százalékú lehet az adóssága. Hasonlítsuk ezt ahhoz, ha egy gazdag ember egy 10 milliárddal rendelkező ember adósodik el, pl. 7 milliárddal (ez 70%), és, ha egy szegény ember 1 millióval rendelkező ember adósodik 700 ezerrel (ez is 70%). Csakhogy az egyiknek marad még 3 milliárdja, a másiknak marad 300 ezer pénze egy évre. Ez utóbbi a havi 25 ezréből még nyomorogni sem tud, ahhoz is újabb, hitelt kell felvennie, hogy nyomorogjon.

Összefoglalva: a jelen 2009 magyar eladósodása azért súlyosabb minden másnál, a hatalmas összegén felül, mert külföld felé történt, mert jelentős része devizában történt, mert a szokásosnál is magasabb a kamat, mert már nincs vagyon (mindent eladtak), mert szegény és egyre szegényebb országról van szó.

A 2009-es magyarországi helyzet szerintem legkevésbé rossz megoldása. Egyfajta elmélkedés, mert ez a téma többször előkerül.

Ebben a helyzetben már nincs jó megoldás csak a legkevésbé rossz megoldás, van. Részben más program szükséges egy normális gazdaságban, egy elrontott gazdaságban és egy súlyosan elrontott, eladósodott gazdaságban. Én is másképpen értékeltem a helyzetet 2005-ben (vigyázat változtatni kell), 2007-ben (most már sürgősen változtatni kell, legalább ezen, meg ezen) és 2009-ben (most már eljött nagy baj). Az is nyilvánvaló, hogy Gy. úr és társasága a fő  bűnös. Az is nyilvánvaló, hogy a termelésnövelés 16+hatékony állam feltételét nem teljesítette ez a társaság, sőt kvázi ellenkező irányba haladt. Így a termelésnövelés 16+ hatékony állam feltételből, a termeléscsökkentés 16+pocsék állam feltétel lett. Az ő külön hatalmas bűnük az ország súlyos eladósítása. Az is nyilvánvaló, hogy felvett hitel döntő része nem a jóléti kiadásokra ment el. Elment a klientúra kiépítésre, a korrupcióra, a rossz hatékonyság is sokat megevett. És azt se felejtsük el azért itt kialakult egy gazdag, sőt dúsgazdag réteg. És persze a felvett hitel egy jelentős részét a külföldi nagytőke tette zsebre.  Az is nyilvánvaló, hogy a termelésnövelés 16+ hatékony állam feltételét a rendszerváltások utáni vezetések egyike se teljesítette. Azért összesítve az SZDSZ, MSZP vezetések voltak, akik leginkább kvázi ellenkező irányba haladtak.

Néhány mondat a jelenlegi programokról. Elvileg a megszorító, és a termelésnövelő felfogás vitatkozik. Nyilvánvalóan a termelésnövelő felfogás a szimpatikus. Normális helyzetben nyilvánvalóan ez lenne a jó. Két baj van: nincs normális helyzet, ill., az hogy a termelésnövelés konkrét megoldása nem egészen stimmel. Gondolok itt a központi gondolatra, az adócsökkentésre. És mellékesen a homályos államfelfogásra. Más termelésnövelő megoldásokban kell gondolkodni, vagyis elő kell venni a termelésnövelés 16+ hatékony állam feltételét. De az is világos, hogy termelésnövelés egy 3-8 éves program, tehát ez rövid távon nem oldható meg.

Viszont sürgős szinte napi heti, havi, egy éves intézkedésekre van szükség. 

A másik oldal programja, a megszorító program még hiányosabb, még rosszabb, de azért részben szükséges. Ennek a megszorító programnak a következő a lényege.

Az állam (korrupt rossz hatékonyságú állam) „nagy” adóbeszedés (adók és járulékok, stb.) mellett sokkal kisebb értékűt szolgáltat, a megmaradó pénzt visszafizeti a hitelezőknek. Ezzel rákényszeríti az állampolgárt, arra hogy visszafizesse a tartozást. Rossz ez, mert kényszerű, mert tovább növeli a feketegazdaságot, mert az adóbefizetés lehetne nagyobb is. És rossz, mert ez, mint pénzkivonás (pénzjövedelem-csökkentés) valóban negatívan hat a termelés-fogyasztás körre, vagyis csökkenti a termelést. De mint az előző elemzésből kitűnik azért ez hatás nem teljes (nem azonos kivont pénz értékével) és nem határtalan. De azért szükséges, mert ez az egyetlen biztos módszer, ami kényszeríti az embereket arra, hogy többet dolgozzanak, mint amennyit fogyasztanak. Mindezt rossz hatásfokkal és káros mellékhatásokkal teszi, de már egy éven belül is valamit javít helyzeten.

Egy jó vagyonadó pedig mindenképpen szükséges, de a jelen helyzetben kiváltképp. 

Több ezer oldal elmélkedése után a következő legkisebb rossz megoldás rajzolódik ki. A megszorítást meghagynám, de enyhítet formában. (Önmagában ez kevés, sőt tovább rontja a helyzetet. Ez csak egy pontja a programnak.) 

Az adósságot minél előbb vissza kell fizetni. Újabb hitelfelvétellel, adósság-átütemezéssel nem érdemes foglalkozni. Minél előbb el kell nyerni az emberek bizalmát, és ki kell alakítani a biztató jövőkép munkamotivációt (pár évig még rossz lesz, de aztán javul a helyzet). Ezt csak agy átfogó (szinte mindenre kiterjedő) jó programmal lehetséges. Tehát ilyent sürgősen ki kell dolgozni. Ez alapulhat pl. a termelésnövelés 16+ hatékony állam feltételére. Ebben a programban biztosítani kell a népet, persze törvényekkel, hogy jelenlegi eladósodási helyzet soha többet nem fordulhat elő, de az sem, hogy egy pocsék vezetés a nép akarata ellenére hatalomban maradjon. Persze nemcsak emiatt kell ezt az átfogó, jó programot elkészíteni, hanem a szükséges közép és hosszabb távú program és valóságos átalakítás miatt, amelyhez már most hozzá kell kezdeni. A rövid távú programban viszont én betennék legalább három dolgot.

Az állam bocsásson ki, pl. újjáépítés néven, három éves lejáratú, évi 4%-os kamatozású értékpapírt. Világos hogy ezt nem nyereségből, hanem hazafias érzületből vásárolnák az emberek. (Ugyanakkor a bankoknak be kell „tiltani” a 10%-nál nagyobb kamatozású betéteket.) Mi is történik: az emberek ezzel az állampapír-vásárlással önként megtakarítanak, a fogyasztásuk csökken, de munkájuk nem csökken. Az államnak pedig lesz némi visszafizethető pénze.

A következő rövid távú program pedig az import erős  megadóztatása, (vagy, és más módszerű csökkentése),  főleg a mezőgazdasági, élelmiszer import vonatkozásában. Mi is történik: az emberek fogyasztása csökken, (a kényszerű magtakarításon pl., vásárolhatnak állampapírt), de termelés nem csökken, sőt nő. Az export marad, az import csökken, és magas adó az államnak bevétel.  Az EU-val és nagytőkével pedig meg kell beszélni, hogy ebbe belemenjen, hivatkozva, arra hogy Magyarország különlegesen nagy pácban van. 

És még egy a rövid távú programhoz: a terheket sürgősen a gazdagok felé kell terelni.

A közép és hosszabb távú programot a termelésnövelés 16+ hatékony állam feltétel alapján kell kidolgozni és megvalósítani. A részleteket pedig pl. e tanulmány, tartalmazza.

A gazdaság fejezethez. A pénzügyi fejezet végére.

Baljós árnyak 2009 tavaszán.

2009 tavaszán a baljós árnyak egyre inkább sűrűsödnek Magyarország egén.

(Ezen sorokat 2009 tavaszán írom le, és ezt igazolni is tudom azzal, hogy több helyre elküldtem e sorokat tartalmazó levelet, melyeket meg lehet találni. Ha nem jön létre a sejtésem, akkor boldogan fogom tudomásul venni a saját ostobaságom, inkább én legyek ostoba és gyanakvó, mintsem a világ aljas.)

Már eladósodott már félig tönkrement az ország, de mégis vihar előtti csend honol, csak a sötét fellegek gyülekeznek. A jövő kérdőjeleiben testesülnek meg ezek a baljós árnyak.

A bankok hatalmas betéti kamatokkal (12-13%-os) szívják be a pénzeket. Ugyanakkor a hitelezésük erősen lecsökkent, a bevételük csökkent, és az is bizonyos, hogy egyszer kamatostul ki kellene fizetni a beszívott a betéteket. Mert amíg befelé mennek, és bent vannak a pénzek, addig nincs baj, de jobb esetben kb. 2-3 éven belül, már kifizetési (több lesz a kifizetés, mint a befizetés) szakaszba kerül a helyzet. Miből fogják akkor kifizetni?

Továbbá, a hatalmas betéti kamatok miatt szinte ostoba az a vállalkozó (főleg a kis és középvállalkozókat érinti), aki kínkeserves munkával, küzdelemmel 6-7%-os, jobb esetben 12-13%-os nyereséget tud realizálni, amikor a banktól munka nélkül is 12-13% a nyeresége.   Vagyis a kis és középvállalkozások fejlesztése, termelése még az adócsökkentés ellenére is csökken, amíg ezek a kamatok érvényesek. Nyilván ez sem mehet sokáig.

Ugyanakkor a leendő vezetés hihetetlen magbiztonsággal, nyugalommal jelenik meg a viszonylag egyszerű programjával, ami arról szól, hogy adócsökkentéssel növelik a magángazdasági termelést, foglalkoztatottságot, és minden jóra fordul.

Nem nagyon idegeskedik, némely nyilvánvalóan idegesítő kérdésen.

Mi lesz a csökkenő bevételű állammal? Hogyan lehet a leírt (magasak a betéti kamatok) helyzetet megoldani? (Ha csökkentik a betéti kamatokat, akkor a hitelezők szépen kikérik a pénzüket.) És mi lesz a rövid távú állami adósságtörlesztéssel? Hiszen a hitelezőknek, nem lehet azt mondani, ha kikéri a lejárt hitelét, tessék kérem még egy pár évet várni. Márpedig ez az adócsökkentés, magángazdaság-fejlesztés, pénzügyi egyensúly, minimálisan is 2-3 év múlva kezd hatni. A leendő vezetés ennek ellenére hihetetlen nyugalommal, mindent, jót és rosszat, elutasít, minden olyan intézkedést, amely a rövid távú pénzügyi egyensúlyt kívánja legalábbis az egyensúly felé terelni. Elveti pl. magát a vagyonadót teljes egészében, amely adó mindenképpen szükséges, de a jelen helyzetben kiváltképpen. De nem  úgy veti el, hogy a vagyonadó az ismertetett formában nem jó, hanem úgy, hogy az semmilyen formában nem jó, aminek hamissága a vagyonadóról szóló fejezetből kiderül.

A kérdések baljós árnyakként tornyosulnak.

De egyébként pedig mindez egy irányba vezet.   Ha létrejön agy Argentin-típusú (vagy Izland-típusú) államcsőd, kombinálva bankcsőddel, akkor nagyjából minden lerendeződik, kivéve azt a pár millió ártatlan kisbetétest, aki tönkremegy, belerokkan, rosszabb esetben öngyilkos lesz, ebbe az akcióba. Ez az említett bankcsőd, államcsőd arról szól, hogy a bankok sem tudják visszafizetni a felvett pénzt, és az állam sem. Az állam már nem tud segíteni bankoknak. Konkrétabban, a betétesek pénzét nem fizetik ki, „zárolják”, és talán évek múlva egy részét kifizetik, persze azt is kamatok nélkül.  Ezt a bankcsődöt, államcsődöt fel lehet gyorsítani pl. egy nagyobb arányú alapkamat-csökkentéssel. De azon kívül, hogy ez a pár millió kisbetétes tönkremegy, minden nagyjából lerendeződik. A kisbetétesek pénzéből csökken az államadósság, bankok is ki tudnak vonulni különösebb veszteség nélkül. A betéti kamat sem akadályozza termelést, stb.. Miért elsősorban a hazai kisbetétesek? Mert a nagyok, bennfentesek, a külföldiek kimenekítik a pénzüket, vagy előre, vagy éppen a hazai kicsik pénzéből. Kíváncsiságból ezért megnézném, hogy az elitvezetések vonatkozásában, hogy is áll hazai megtakarítások és külföldi magtakarítások aránya. (Erről jut eszembe, sajnos jelenleg az egyik aljas kiskapu, a jövőben ilyen tőrvény is kellene: az elit vezetés csak belföldön kezelheti, költheti el a jövedelemét.) És így már érthető a jövő vezetésének nyugalma. Ha ez létrejön, akkor ők széttárják a kezüket, és azt mondják: az előttünk levők, a másik oldal miatt van mindez - és folyathatják programjukat. A másik oldal persze eme oldalra keni a felelősséget, amely felelősség ezúttal is elkenődve fog lebegni a légtérben.

Nem tudom, hogy mennyire tudatos ez az összesküvés és azt sem hányan, kik vannak benne. Lehet, hogy nagyon is tudatos szinte mindenki (mindkét oldal, és pénznagytőke is) benne van, és évek alatt felépített összesküvés. A szerepek látszólag szépen ki vannak osztva: a bankrendszer szerepe, hogy beszívja pénzt, stb.. Lehet, hogy kevesen vannak benne tudatosan, stb..  Nem tudom, csak azt tudom, hogy itt kirajzolódik, felsejlik, valamilyen nagyon aljas, folyamat (kvázi összesküvés), amelynek áldozatai az ártatlan kisbetétesek.

Azért lássuk meg, hogy leendő vezetés a 2000 körül csak úgy sunyiba (a lakosság szempontjából rejtetten) belépett a szabad pénzváltó rendszerbe, a forintot 20%-kal felértékelve azért pár százezer deviza-kisbetétest megszívatott.

Azért lássuk meg, hogy a jövő vezetésének J. úr volt prominens tagja, aki mint MNB elnök a machinációival azért vastagon benne volt az eladósodásba. Tehát a jövő vezetésétől nem idegen a pénzügyi trükközés. De meg lehet változni.   

Mit sem kívánok jobban, hogy az MSZP, SZDSZ hihetetlen aljas és ostoba vezetésétől megszabadulva végre kialakuljon, egy normális, értelmes, őszinte, becsületes népérdekű vezetés. Balsejtelmeim, nem ellenséges érzületből, hanem öszinte aggódásból, építő kritikából erednek. Bár ne lenne balsejtelmeimnek semmilyen alapja és sokmillió honfitársaimmal együtt boldogan, állapítanám meg: végre van egy normális vezetésünk.

Olyan megszorításokra van szükség, amely mértékletes, átgondolt fogyasztásra ösztönöz, és nem olyanra, amely csökkenti a munkát, a kreativitást, a reményteljes jövőképet, és amely egy igazságtalan, rossz hangulatú, jelentős nyomorgó réteggel rendelkező társadalmat hoz létre.

Ismétlés.

Nem győzöm elégszer, újra, és újra hangoztatni:  egy főre eső azonos nemzeti  eladósok között óriási különbségek vannak, akár kétszeres súlyosságú lehet az egyik, mint a másik. Sokkal súlyosabb egy kimerült szegény tartalékok nélküli nemzet eladósodása, mint egy gazdag jelentős tartalékokkal rendelkező nemzet eladósodása. (Gondoljunk csak szegény, szakképzetlen ember és a gazdag nagy tudású ember eladósodására.) Tartalékok szélesebb értelemben: természeti kincsek erőforrások. Humán erőforrás tartalékok, innovációs erő, szakképzetség, felsőfokú tudás, munkamorál, munkamotiváció. A tisztességes munka és általában az erkölcsi tartalék. Az állami vagyon, és a jól működő állam.  Általában az ország épített öröksége, épületek, utak hidak, közlekedés, infrastruktúra. És az egyének családok vagyona.  Tehát egészen más, ha egy fejlett (tartalékokkal rendelkező) ország adósodik el, és más, ha pl. Magyarország (egy kimerült szegény, tartalékok nélküli ország) adósodik el, összegszerűen egyenlően. Számszerűleg: pl. a GDP 80%-os eladósodása a gazdag, fejlett ország esetében pl. 50%-os valóságos eladósodást jelent, ha tartalékokhoz mérjük, Magyarország esetében pedig 120%-os valóságos eladósodást jelent, ha a tartalékokhoz mérjük. (Mellesleg a jövő egyik közgazdasági és adatszolgáltatási feladata, hogy az eladósodást ne a GDP-hez, hanem az általános tartalékokhoz mérje.) Egyébként szegénység kimerültség csökkent tartalékok jelentős oka éppen az, hogy a túl nagy hitelt nem beruházásra, tartalékképzésre fordították, hanem elverték, elherdálták, külföldi nagytőkések nyelték le, ill. egy gazdag réteg személyes vagyona lett.

És végül az egész tanulmányrészhez illő ismétlés.

Ideje lenne visszatérni a termelés, munka, fogyasztás alapú felfogásra.

Általában a pénzközpontú felfogás (mindent a pénz határoz meg, szinte csak a pénzzel kell foglakozni) nem egyszerű közgazdasági tévedés, hanem a jelen rendszer, a kapitalizmus és a kapitalisták elve, mondhatjuk, hogy rendszerelv. A pénzközpontú felfogás erősíti a rövid távú haszon elvét és erősíti kapzsiságdeterminált piacgazdaságot, és mindezek erősítik a pénzközpontú felfogást. Tehát itt egy egymást erősítő kapcsolatról van szó, amely összességében negatív irányú, romboló hatású. A pénzközpontú felfogás megváltozása, megváltoztatása tehát egyben rendszerváltó hatású.

A pénz alapú gazdaságmérés, torz mérés, a valóságos, igaz mérés, a termelés, munka, fogyasztás alapján történő mérés.

Korunk (a jelenlegi rendszer) néhány egyéb alapvető ellentmondása, aránytalansága. Elméleti rendszertényező.

Miért egyéb? E tanulmányban már több alapvető ellentmondásról, aránytalanságról beszéltem. Pl. arról, hogy a lelki és minőségi szükségletek kielégítése mennyire gyenge, a tárgyi anyagi szükségletek kielégítése túlzott. Pl. arról, hogy az ember kizsákmányolja a természetet, sokkal többet vesz el a természettől, mint amennyit visszaad. És az is egy komoly anomália, hogy nincs értékelve, ki végez testet, lelket építő, hasznos, vagy éppen testet, lelket romboló káros munkát.

A jelen helyzet kaotikus és ellentmondásos olyan amilyen gazdasági (magángazdasági és állami) és politikai irányítás, pontosabban irányítatlanság.

Még pontosabban a jelen helyzet, a múlt és a jelen irányítatlanságából, felületes és rossz irányításából ered.

Néhány ellentmondás a sok közül. Lenne termelési kapacitás (munkaerő, szakképzetség, gépek eszközök) de ennél kisebb a termelés. Ugyanakkor van egy csomó kielégítetlen szükséglet és van egy jelentős szegényréteg. Nincs elegendő termelés, de folyik a természetrombolás (energia, anyapocsékolás, szemétgyűjtés, stb.). Nincs elegendő termelés, de nyugalom sincs. Lehetne ugyanis egy szegényesebb, de kevésbé rohanós (kultúrára, emberi kapcsolatokra, pihenésre, egyészségre, stb. odafigyelő) élet, de sok okból ez sincs.  Van egy jelentős szegény, nyomorgó réteg, de a másik oldalon van egy dúsgazdag, a pénzével nem tud mit kezdeni, boldogtalan szűkebb réteg. Van egy jogosan kielégítetlen szükséglethalmaz (bizonytalanság van, igazságtalanság, van, az egészségi állapot sem jó, a természetrombolást meg kellene szüntetni, új energiákat kellene bevezetni, stb.) annak ellenére, hogy van fölösleges termelési kapacitás. És persze az unokák életlehetősége egyre romlik, bár van, lenne termelési kapacitás, és a szegényréteget leszámítva, túlfogyasztás, pontosabban fölösleges fogyasztás van. (A valódi szélesebb életszínvonalat emelő fogyasztás nem azonos fölösleges fogyasztással).

A szegényrétegből jön egy viszonylag jelentős elvadult, elvadított réteg, amivel már szinte nem lehet mit kezdeni. Van egy munkanélküli réteg, bár az előzőkből kiderült feladat, lenne elég. Egy csomó munkanélküli van, de az állam emeli a nyugdíj-korhatárt, betegeskedő embereket kényszerít munkára. (A fiatal „nem dolgozó”, nem azonos az idősebb „nem dolgozóval”.)

És sokan azért nem dolgoznak, mert a fizetésük kevés lenne. A fizetésük kevés lenne, ha dolgoznának, ugyanakkor a mások oldalon van egy hatalmas jövedelmű réteg, aki nem tud a pénzével mit kezdeni, de aki a beosztottai segítségével még többet harácsol, a bizonytalanság és a viszonylagos vesztesége miatt. Vagy éppen hatalmas vagyonának megmentésével van elfoglalva, úgy hogy azt kivonja a termelésből.

Van egy középréteg (bár fogyóban), amelynek lenne munkája, pénze, de nem annyi, hogy minőségi életszínvonal-ugrást tegyen. De nem is meri ezt megtenni, mert fél a jövőtől. Tartalékolna, de jogosan nem bízik bankokban, máshol pedig nem tud pénz tartalékolni. Ezért fölösleges vagyoni tartalékolásokat tesz. Vagy, és, nem tartalékol, életszínvonal-ugrás sincs, csak fölösleges költekezés van, fölösleges apró dolgokat, vásárol, csak rombolja a természetet. A középréteg tudna gyereket vállalni, de gyakran a bizonytalan jövő miatt nem mer vállalni. Így a jövő munkaerő szempontjából is kétségessé válik. 

És még sorolhatnám az ellentmondásokat. Senki nem tudja, mit tegyen igazán, mi lenne jó, a jövő teljesen bizonytalan. A jövő várhatóan ugyanolyan kaotikus, és ellentmondásos lesz, mint a jelen, de csak jobb esetben. Sajnos van rosszabb variáció is, abból kiindulva, hogy helyzet nem marad, hanem romlik.

Elvileg nem feloldhatatlanok ezek az ellentmondások, mert az egyik feloldása megszüntetné a másikat.

E tanulmányban részletesen benne vannak a megoldások.

De egyszerűsítve kiindulhatunk a fenti felsorolásból is. Egy stabil erős államnak biztonságot kell garantálni (Az állam sem azért erős, mert rátelepszik az emberekre, gazdaságra, hanem azért erős, mert döntéseit, lehet az, kevés, de jó, lényeges, tiszteletbe tartják és betartják.) Olyan pénztartalékolás kell, amibe megbíznak az emberek, és ami visszaadja reálértéket, de ezzel a nyerészkedés is megszűnik. A termelés és fogyasztásstruktúrát meg kell javítani.  Ki kell emelni egyes fogyasztásokat, szükségelteket, termeléseket, tevékenységeket. Más fogyasztásokat, termeléseket, tevékenységeket pedig csökkenteni kell. A dúsgazdag rétegnek csökkeni kell, ezzel pl., nagyobb fizetés jutna azoknak akik a kis fizetés miatt úgy gondolják, hogy nem érdemes dolgozni.   És még sorolhatnám.  Talán az utolsó óra, amelyben meg lehet tenni az alapvető és részletes változtatásokat.

Talán az utolsó óra, amelyben felülről nézve végig kell gondolni, újra kell gondolni ezt az egészet. 

Manapság az emberek állandóan rohannak, dolgoznak, hiába van fejlett technika, gépesítés. Ez is egy komoly anomália.

Mert a józan logika szerint a gépesítés következtében éppen, hogy kevesebbet kellene dolgozni, rohanni ez tenné nyugisabbá az életet. Csakhogy a csúcsrájáratott fogyasztás ezt nem engedi.

Nézzük ezt a nem túl pontos, de szemléletes példát.

Korábban kézi termeléssel előalítottak egy főre számítva 3db fogyasztási cikket (pl. inget) évente. De ezzel a hárommal meg volt elégedve az akkori ember. Manapság egy gép szinte automatikusan előállít egy főre számítva 10db fogyasztási cikket évente. Csakhogy ez a mai embernek nem elég, neki 12db kell. Ahhoz, hogy ezt a plusz 2 db-t előállítsa és megvásárolja rohannia, és dolgoznia kell.  Sőt már a fogyasztás is egyfajta kényszerű tevékenységgé vált.

Az emberek manapság sokkal nagyobb tárgyi, technikai tömeget akarnak birtokolni, kezelni, mint amennyit kényelmesen kezelni képesek.

Akkora lakásban laknak, hogy azt már nem tudják takarítani, felújítani. Annyi gép van ebben a lakásban, hogy azt már nem tudják kényelmesen kezelni. Stb..

Állandó rohannak, ténykednek („dolgoznak”) annak érdekében, hogy a tárgyi, anyagi, technikai eszközöket megszerezzék, kiválasszák, birtokolják, és legalább valamennyire használják. És eközben egészségükre, és főleg az elmélyedt gondolkodásra, valamint a mélyebb érzelmekre, a komolyabb beszélgetésre nem marad idejük, mindez elsatnyul. És eközben a természet is pusztul.

És hiába nő azon képességük, hogy többet termeljenek, fogyasszanak, ill. kezeljék a birtokukba levő tárgyakat, a fogyasztási igényük mindig két fokkal magasabb, vagyis sosem érik magukat utol. 

Az emberek manapság a normális kikapcsolódás, pihenés, szórakozás helyett kényszerűen fogyasztanak.

Nem tudom megfigyelte a kedves olvasó, hogy manapság már alig beszélgetnek egymással kényelmesen az emberek. Vagy ritkaságszámba megy, hogy valaki egy kávéházba üldögéljen, vagy esetleg csak úgy sétálgasson, vagy otthon kényelmesen olvasgasson, és még lehetne sorolni. A pihenés, szórakozás kikapcsolódás manapság már rohanva, szinte kényszerűen: na ez is megvolt, ezt is letudtam – jelleggel történik. Az emberek járnak, múzeumba, moziba, színházba, buliba, stb., de programszerűen, szinte kényszerűen teszik. Igen, mert mindezt kötelező fogyasztásnak tekintik. Pontosabban a fogyasztási kényszer hajtja őket és nem az őszinte érdeklődés, a kikapcsolódás, a szórakozás igénye. Talán még a szeretkezést is fogyasztásnak tekintik. Tulajdonképpen így aztán el is felejtenek normálisan kikapcsolódni, pihenni, szórakozni. És persze a mélyebb elmélkedésre sincs idejük. Persze így csökken azon tudományos munkák, vagy művészi alkotások száma is, melyek mélyebb elmélkedést igényelnek.

Szóval elfelejtenek, kikapcsolódni, szórakozni, elmélkedi főleg akkor, ha kisgyermekkoruktól ez az életstílus nevelődik beléjük. Egy óvónő nemrégiben arról panaszkodott, hogy manapság az óvodásoknak kétszer annyi programjuk van (fele annyi játék, lazítás) mint pl. húsz évvel ezelőtt. Mi lesz ezekkel, a gyerekekkel?   Mennyire torzul el a lelkük? Az emberből végül is egy dolgozó, fogyasztó robot lesz?

Tulajdonképpen manapság a „lazább” munka, a fogyasztás és a kikapcsolódás úgy kombinálódott össze, hogy abban mégis a kényszerű, feszült munka jelleg dominál.

Ráadásul pont az ellenkező tendencia lenne kívánatos: munkából legyen szórakozás, úgy hogy emberek nekik tetsző, hozzájuk illő foglalkozást választanak. Csakhogy jelenleg a foglalkozás-választásnál sem ez a szempont, hanem pénzhajhászás, fogyasztáshajhászás. 

Persze nem állítom, hogy nem kell dolgozni és az átgondolt fogyasztás mellett is kardoskodtam, de azért ezt a folyamatot meg kell állítnia.

Szóval az embereknek meg kell tanulniuk normálisan kikapcsolódni, lazítani, szórakozni, de leginkább lejjebb kell adni a tárgyi, anyagi igényeikből.

Mindez, hogy függ össze azzal, hogy manapság jóval kevesebben vannak, és kevesebb jövedelemmel, fogyasztással bírnak a közvetlen termelők, szolgáltatók (a produktív emberek), mint az improduktív emberek. 

De ha ez így van (márpedig a jelek erre mutatnak), hogy a produktivitás és improduktivitás aránya egyre romlik akkor miről is van szó. Ebben az esetben az értelmetlen állandó rohanás, munka abból is adódik, hogy az emberek improduktív munkákat, ill. tevékenységeket végeznek. Vagyis, nemcsak túlzott fogyasztásból adódik az állandó értelmetlen, rohanás, munka, hanem az improduktív munkából.

Nézzünk egy példát. Pl., egy biztonsági őr rengeteget dolgozik, és azt gondolja, hogy ő hasznos munkát végez.  Vállalati szinten kimutatható egy nyereség, mert ha ő és társai nem lennének, akkor azt a vállalatot kár érné. Makrogazdasági szinten azonban másképp kell nézni a dolgokat. Ha az állam tisztességesebb közéletet és tisztességesebb gazdaságot biztosítana, akkor nem lenne szükség ennyi biztonsági őrre, vagyis a biztonsági őrök jelentős része fölösleges munkát végez. De, hogy ne csak az államot hibáztassuk, nézzünk egy másik példát. Egy reklámkészítő rengeteget dolgozik, és vállalati szinten valóban hasznot hajt. Ha ő nem lenne, akkor a vállalata hirdetési versenyben lemaradna, és károsulna. Csakhogy makrogazdasági szempontból a fokozott hirdetési verseny fölösleges. Mert egymást hajtják bele a vállalatok egyre költségesebb, egyre több munkát igénylő hirdetési versenybe. Az összes hirdetést meg lehetne oldani egyszerűbben kevesebb pénzzel, munkával, ráadásul igazságosabban.

Ráadásul, sem a biztonsági őr, sem reklámszakember, sem az adminisztrátor, sem a könyvelő, stb., nem állít elő semmi olyan terméket, szolgáltatást, amit az emberek fogyasztanak.   Erre mondom, hogy ők nem közvetlen termelők, szolgáltatók, ők csak termelési segéderők. Tehát ők végső soron, ha fölöslegességet is beszámítjuk, improduktív munkát végeznek. A vállalatok viszont egyre több reklámost, biztonsági őrt, jogászt stb. keresnek, fizetnek meg, ezzel növelik az improduktív munkát.

De nézzünk egy harmadik példát. A növekvő termelés, a növekvő munka, sőt még a növekvő improduktív munka is, növekvő adminisztrációval, könyveléssel jár. Tehát nő az adminisztrátorok, könyvelők száma, ráadásul ezek egy része fölösleges, mert improduktív dolgokat adminisztrál. (De azért is fölösleges, mert ha kevesebb lopás, csalás, sikkasztás, stb. történne, és ennek elérése lehetséges, akkor kevesebb adminisztrációra, könyvelésre lenne szükség)

Itt jegyzem meg az ember már nemcsak tárgyi technikai tömeget képtelen normálisan, kényelmesen átgondoltan kezelni, de az egyre halmozódó információtömeget is képtelen normálisan, kényelmesen átgondoltan kezelni.

Ez is megfekszi a gyomrát.

Visszatérve, az improduktivitásnövekedés folyamatába belép egy értékrend-torzulás: az improduktív munka lesz az értékes, jól fizető munka, és nem a produktív. De itt már fülön csíphető a fogyasztói társadalom felfogása: a minden mást háttérbe szorító pénzhajhászás, ill. a fogyasztáshajhászás.

Mi játszódik le az improduktív munkát végzőkben: mivel úgy tudják, hogy sok és hasznos munkát végeznek, ezért fogyasztási igényük is magasra hág.

Az egész társadalomra jellemző ez a felfogás: nagyon sokat rohangálok, dolgozok ezért nekem sok fogyasztás, jár. Engem megillet, hogy sok tárgyi anyagi dolgot birtokoljak. Ez a megbecsülés mércéje. Csak azt nem veszik figyelembe, hogy ez a rohanás munka gyakran egy fabatkát sem ér. És azt is elfelejtik, hogy nem ez az emberi megítélés alapja.

Kissé konkrétabb megközelítés.

A produktív termelő, aki közvetlenül részt vesz termelésbe, közvetlenül előállítja azt a terméket, vagy szolgáltatást, amit az emberek elfogyasztanak.

Az ipari, mezőgazdasági, szolgáltató szakmunkás, a mérnök, az orvos, a tanár, a kutató, a feltaláló, a művész az előadóművész, stb. ők produktív termelők, persze akkor, ha dolgoznak. És a közvetlen termelésbe részt vevő segédmunkások is idevehetők.  

És még a szükséges termelési segéderők is produktív termelőknek nevezhetők.

Idevehetők a szükséges főnökök, a szükséges kerekedők, a szükséges adminisztrátorok, könyvelők, a szükséges ügyintézők, stb.. És idevehetők a takarítók, a szállítók és más kisegítő segédmunkások.

Improduktív ténykedők, a fölösleges, másodlagos segéderők. Tulajdonképpen az előző foglalkozásokból azok, akik már fölöslegesek. És többnyire, a biztonsági emberek, a jogászok, a marketingesek is improduktív ténykedők. Akik egy jól szerevezett, tisztességes gazdaságban nem kellenének.

És többnyire improduktív ténykedők, a pénzügyekkel foglalkozók, a bankszektorban ténykedők.

De mit mutatnak a foglalkozási statisztikák, nézzünk körül akár ismerőseink körében.   (A munkanélküliekkel, a diákokkal, a nyugdíjasokkal itt nem foglalkozom.) 

Tehát ezt tapasztaljuk: ő adminisztrátor, ő kereskedő, ő könyvelő ő ügyintéző, ő a bankszektorban dolgozik. Azután jön egy produktív dolgozó, pl. egy szakmunkás. Azután megint jönnek az improduktívak: ő jogász, ő informatikus (végső soron adminisztrációval foglakozik), ő biztonsági őr, ő marketinges, ő főnök. Aztán megint jön egy produktív dolgozó, pl. egy mérnök.

Sajnos korunkban a munkák, és az ideáramló jövedelmek 80%-a improduktív, és csak 20%-a produktív. Ez nagyon rossz arány és korábban nem volt ez ennyire rossz. Persze egy dolgozó több munkakört is végezhet, de ez még inkább rontja az arányt, ugyanis jellemzőbb, hogy a szakmunkás, az orvos a tanár kénytelen adminisztrálni, mint a fordítottja.

Az optimális arány az lenne, ha egy közvetlen termelőre, szolgáltatóra jutna egy szükséges termelési segéderő. Ők mindketten szükségesek, produktívak. Az optimális az lenne, ha minimális lenne az improduktivitás, pl. 10%. Jelenleg legalább 60%. 

Ezt helyeztet úgy lehet példázni, hogy egy ember (akár géppel) üti a falba szöget és körülötte öt ember sertepertél,  „segédkezik”. Nyilvánvalóan ez nem lehet jól működő gazdaság.  A foglalkozási statisztikák ezt a példázatot támasztják alá.

Megállapítom: amíg gazdaságban alapvető ellentmondások aránytalanságok vannak, addig nem lehet normális, életszínvonalat emelő, gazdaságot építeni.

Felsorolom újra az alapvető ellentmondásokat, aránytalanságot.

A produktivitás és az improduktivitás aránya rossz és egyre romlik. (És akkor még a fölösleges káros termékekről, szolgáltatásokról nem is beszéltem, amelyeket akár produktív termelők is létrehozhatnak. Viszont improduktív ténykedők nem hozhatnak létre hasznos terméket, szolgáltatást.)

Továbbá nem nő az életszínvonal, mert az emberek egyre többet rohannak, dolgoznak, és normálisan egyre kevesebbet pihennek, szórakoznak, annak ellenére, hogy tudomány, a technika, a gépesítés fejlődik.

A lelki és minőségi szükségletek kielégítése gyenge, a tárgyi anyagi szükségletek kielégítése túlzott.

Az ember kizsákmányolja a természetet, sokkal többet vesz el a természettől, mint amennyit visszaad.

Visszatérek oda, hogy mik az okai ennek nagyfokú improduktivitásnak.

Fel kell tenni a kérdést: miért van sok (túl sok) biztonsági őr, könyvelő, jogász, stb.?

Mert tisztességtelen a közélet és tisztességtelen a gazdaság.

Mert az állam is bürokratikus, vállalkozás, főleg kisvállalkozás-nyüstölő.

Mert ezek a foglalkozások jobban fizetettek, mint produktív (pl. orvos, tanár, szakmunkás, stb.) foglalkozások. Vagyis igazságtalan, aránytalan jövedelmek vannak. Olyan jövedelmek, amelyek elszakadnak valóságos hasznos termeléstől.

Másképpen, mert igazságtalan aránytalan jövedelmi, vagyoni hierarchia. Ugyanakkor van egy hibás, csak a pénzt néző, a termelést, fogyasztást elfelejtő, közgazdasági felfogás, ezt is betehetjük az okok közé.

Továbbá a bankszektor túlmértezett, bankszektorban túl sokan dolgoznak, a bankszektor túl sok jövedelmet tud kiosztani. Azért, mert a bankszektor kvázi zsaroló helyzetben van. Más szektorok, mint pl. a mezőgazdaság, pedig kiszolgáltatott helyzetben vannak. Ez is hozzájárul a jövedelmi és foglalkozási aránytalanságokhoz.

Ráadásul az improduktivitásnak van másik oldala is. Nemcsak arról van szó, hogy túl sok a könyvelő, jogász, a pénzügyes, stb., és túl kevés a szakmunkás, a mérnök, az orvos, stb.. De ráadásul a szakmunkásnak, mérnöknek orvosnak, stb. rengeteg ideje, energiája megy el arra, hogy fölösleges jogi, pénzügyi, banki, hivatali, stb. ügyeket intézzen. És rengeteg ideje energiája megy el arra, hogy védekezzen a tolvajok, a csalók ellen.

És az okok közé, azért be kell sorolni azt is, hogy kialakult a fogyasztói gazdaság mechanizmusa, és a pénzhajhászó, fogyasztáshajhászó szemlélet. Illetve ez összefügg az előző okokkal. Tulajdonképpen minden összefügg, ez ebben az elmélkedésben is kijön.

Kitárnék még arra, hogy látszólag a gépesítés (technikai fejlődés) is ok, lehet, gondolván, hogy a szakmunkát, segédmunkát kiváltják a gépek. Csakhogy a mérnöki, orvosi, tanári, művészi kreatív munkákat nem tudják kiváltani a gépek.

Másfelől az improduktív munkákat is részben kiváltják a gépek, legalábbis elméletileg. Pl. az adminisztrációs gépek (számítógépek, stb.) pl., kiválthatnák az adminisztrációt, a könyvelést ezzel csökkenhetne pl. az ilyen típusú improduktív munka. De nem csökken, mert ha összeszámoljuk, mennyi ember foglalkozik manapság adminisztrációval, könyveléssel, és ebbe beleszámítjuk az adminisztrációs gépek előállítóit, szerelőit, kezelőit is akkor inkább növekedést tapasztalunk. Tehát a gépesítés elhanyagolható jelentéktelen ok.

De vannak még más, talán az említetteknél kevésbé jelentős okok (pl. hatékonyság, munkaszervezés, pl. népességcsökkenés, demográfiai hullámzás) is, lehetne még sorolni.

De inkább arra térek ki, hogy az improduktivitás csökkentése, az okok csökkentésével oldható meg. De kétségkívül nincs könnyű helyzetben az állam, (az állam tehet érdemlegesen viszonylag legtöbbet), főleg ama állam, amely maga is rossz úton indult el. Úgy kell az államnak szigorúnak lenni, a tisztességtelenségeket megakadályozni, a magángazdaságot, a társadalmat jó útra terelni, hogy azért ne legyen bürokratikus.

Ha már az államnál tartunk. Hasonlítsuk össze az államon belüli improduktivitást a magángazdaságon belüli improduktivitással és az látható, hogy amennyiben mindkettő egyformán tisztességes és közel egyformán jó szervezett, akkor bizony az államban több produktivitás (kevesebb az improduktivitás) mint a magángazdaságban.  Az állami szolgáltatások (egészségügy, oktatás, közbiztonság, igazságszolgáltatás, tömegközlekedés, stb.) azok eleve produktív szolgáltatások. A jövedelemarányokat is jobban lehet kezelni az államban. Kérdés itt a jól szervezett munka és a tisztességesség. De ez sem megoldhatatlan. Vagyis államot át kell értékelni, de ezt már máshol is fejtegettem.

És még egy gondolatsor, azzal a divatos frázissal kapcsolatban, miszerint kishazánkban az legnagyobb baj, hogy kevesen fizetnek adót. Nem mondom, hogy ez nem komoly aránytalanság, csak azt mondom, hogy vannak ennél sokkal jelentősebb, nagyobb súlyú aránytalanságok, ezért mégis a közepes aránytalanságok, közé sorolódik be. Vannak sokkal jelentősebb, alapvető aránytalanságok, pl. a felsoroltak. Mert aki érdemtelen hasznos munka nélküli jövedelemből fizet adót, az valamivel kevesebbet fogyaszt érdemtelenül, de attól még nem növekszik a szétosztható termékek szolgáltatások mennyisége, minősége.  Mert a lényeg mégis az, hogy meglehetősen sok legyen a szétosztható hasznos termékek, szolgáltatások mennyisége, minősége és az igazságosan, arányosan legyen szétosztva. Egyszerűbben, fontos hogy hányan adóznak, de azért az sokkal fontosabb, egyáltalán hányan végeznek hasznos munkát. A helyes adózás és az adócsalások problémája csak arányos igazságos elosztásról szól, de ennek is csak az egyik oldaláról. Ugyanis az elosztás jelentősebb oldala az, hogy mennyire lehet érdemtelenül hasznos munka nélkül jövedelmet szerezni.

De megint az derül ki, hogy a közgazdaságtudomány és a vezetés az igazán fontos dolgokat (ez esetben az alapvető arányok problémáját) elhanyagolja, azokkal nem foglalkozik. Részletkérdésékkel (abból is csak néhány divatossal) foglalkozik, nincs rálátása az egészre.

A foglalkoztatottság-politika helyes alapelve tehát ez: végezzenek minél többen (akár adózatlanul is, de lehetőleg adózva) hasznos, produktív munkát. És nem ez: végezzenek minél többen (akár adózatlanul is), minél többen, bármilyen (akár improduktív) munkát. És nem is ez: végezzenek minél többen bármilyen (akár improduktív), de adózott munkát. Csak az első elv a jó.

Ehhez azonban át kell gondolni mi a hasznos munka. Mert a gyereknevelés, a tanulás általában hasznos munka. És házi, háztáji, alkalmi munka is, azért többnyire hasznos munka. De kétségbe vonható azon munka hasznossága, amely az egészség rovásra, pl. egy idős ember egészségének rovására megy, még ha az produktív is. És még sok jellemzője van a hasznos munkának, de erről más fejezetekben is szó van.

Ennek ellenére felsorolom a hasznos munka jellemzőit.

1. Makrogazdasági szempontból (egy elérhetően tisztességes, szervezett gazdaság szempontjából), hosszabb távon is legyen hasznos (produktív).

2. Minél inkább illeszkedjen a helyes nemzeti fejlesztési tervhez.

3. Ne legyen természetromboló, természet-kizsákmányoló.

4. Vállalati szempontból (a közvetlen munkaszervezés szempontjából) is legyen hasznos, hatékony.

5. A munkavégző egyénnek, adjon minél több örömet, ne károsítsa az egészségét. Az érte kapott jövedelem ne legyen aránytalanul alacsony.

6. Legyen innovatív, minél több hozzáadott értéktöbblet legyen benne.

7. Építse testet, a lelket, a szellemet.

8. Illeszkedjen a helyes értékrendhez, a szükségletek helyes és arányos prioritásához. Építse a társadalmat.

9. Az érte kapott jövedelem ne legyen aránytalanul magas.

Mindennek ellenkezője, haszontalan, káros munka.

Nyilvánvalóan az nem érhető el hogy minden ember, a tökéletesen hasznos munkát végezzen. Az azonban elérhető hogy egyre többen, egyre több hasznos munkát végezzenek. Lányegében a gazdaságirányítás lényege nem más, mint a hasznos munka növekedésének elérése.

A felsorolt 9 pont közül melyek a fontosak, ill. milyen viszonyban állnak egymással. Általánosságban az alábbi ismétlés ad erre választ.

Az összefüggés lényege és egyben neve: az egész, sok lényeges tulajdonságai (jellemzői) közül, elég, ha egy erősen átlagon aluli (rossz), az egész is rosszá válik.

Tehát nem érvényes az a matematikai szabály hogy a pozitív és negatív átlaga számít, az egész értéke az átlagos értékkel azonos. Mert hiába jó, vagy kiváló az egész, az összetett szerkezet lényeges tulajdonságcsoportjából szinte mindegyik elég, ha egy rossz és az egész elromlik. Vagyis hiába jó, kiváló, egy szerkezet, egy ember, egy társadalom mondjuk 5-10-20-30-40 tulajdonsága, elég, ha 1 rossz és máris rosszá átlagon alulivá válik az egész szerkezet, ember, társadalom.  Az ilyen szerkezetnél, embernél, társdalomnál még az is többet ér, ha annak minden tulajdonsága közepes átlagos, sőt még az is belefér hogy kissé átlagon aluli. Egy bizonyos határt átlépve az egész elromlik. Ismételem: hiába átlagon felüli az egész átlaga, ha van egy nagyon rossz tulajdonsága, az egész is rosszá válik.

Gondoljuk pl. egyszerűen egy autóra, pl. egy kiváló márkára. Hiába jó a motorja, a kormányszerkezete, a futóműve, a karosszériája, elég, ha a fékje elromlik, máris adott autó használhatatlanná, rosszá válik. De akkor is ez történik, ha elromlik a kormányszerkezete, vagy a futóműve, vagy motorja, vagy szétesik a karosszériája.

Kettő-három, a rossz határához közelítő (5ös skálán 2-es, majdnem elégtelen, már ez is szinte erősen átlagon aluli) tulajdonság olyan mintha lenne az egésznek egy rossz tulajdonsága.

Persze nemcsak autóra, de szinte minden összetett, de egységes összetett szerkezetre, összefüggő lényeges tulajdonságcsoportra igaz ez az összefüggés.

Legyen az élő szerkezet, vagy társadalmi szerkezet, rendszer. 

Mit is jelent ez? Azt, hogy amikor felépítünk, vagy megjavítunk valamit, akkor elsősorban arra kell vigyázni, hogy a lényeges tényezők közül a lényeges tulajdonságok (jellemzők) közül egy se legyen erősen átlagon aluli, vagyis rossz. És csak ezután jöhet a tényezők tulajdonságok átlagon felülre emelése, jobbá, kiválóbbá tétele. És azt is jelenti, hogy amikor értékelünk valamit, akkor ne essünk ebbe a hibába: na ez rendben van, mert sok kiváló tulajdonsága van, és legfeljebb egy-két hibája van. Ha azon, egy-két hiba nagyon komoly, akkor bizony nincs rendben az egész sem. Az igazságra is igaz: hiába igaz valami sok szempontból, elég, ha egy szempontból biztosan hamis, máris hamissággal állunk szemben.
Továbbá mindez azt erősíti, hogy alapos vizsgálat (meg kell állapítani, hogy biztosan hamis, biztosan nagyon rossz) nélkül nem szabad értékelni.

És végül kitágítom a problémakört.

A legfőbb célok egyike: a világ alapvető egyensúlyai felé törekvés.

Jelenleg nincsenek rendben az alapvető egyensúlyok, sőt, de erre még visszatérek. De mit is jelent, ha nincsenek rendben az alapvető egyensúlyok? Azt jelenti, hogy akkor a kisebb egyensúlyok sem lehetnek rendben, szinte semmilyen egyensúly sincs rendben. Azt jelenti, hogy az egy igatag bizonytalan világ, olyan világ, amelyben könnyen kialakulnak válságok, válság-láncreakciók. Olyan világ, amelyben nem érzik jól magukat az emberek. De miért, sőt? Jelenleg nemhogy az egyensúlyok irányában halad a világ, hanem pont ellenkező irányban halad, távolodik attól. Nem kell ahhoz matematikusnak lenni, hogy ezzel duplán növekedik az egyensúlytalanság.

Tehát akkor jöjjenek az alapvető egyensúlytalanságok, ill. egyensúlyok.

1. Nincs rendben gazdag fejlett világ, és a szegény fejletlen világ egyensúlya, túl nagyok a különbségek. A gazdag, fejlett világ (országokról van szó) át kell adnia erőforrásokat a középvilágnak és fejletlen, szegény világnak, hogy megfordítsa a különbségek növekedését.

Mi is ez az átadás. Meggyőzéssel és különböző nyomásgyakorlással (állami eszközökkel) való rábírása a szereplőknek, hogy csoportosítsák át az erőforrásaikat. Elsősorban, munka átcsoportosításról van szó, másodsorban pénz és fogyasztás átcsoportosításról van szó. A munkába természetesen beleértem, a szellemi munkát, az innovatív munkát. Ehhez pedig ilyen irányú tudomány és oktatás szükséges.

Hogyan kellene pl. ezt az átcsoportosítást megtenni. Pénzzel alig kell támogatni a fejletlen országokat. Inkább fogyasztási javakkal. De leginkább olyan innovációs támogatás szükséges, hogy az adott ország saját maga legyen képes az önálló innovációs fejlődésre, vagyis polgárai ne bérmunkások, ne segédmunkások legyenek. És persze úgy kell támogatni a fejletlen országokat, hogy az alábbi egyensúlyok felé haladjon.

2. Nincs rendben az egyének közötti vagyoni és hatalmi különbség. Túl nagy.  A gazdag és hatalommal rendelkező egyéneknek (elsősorban nagytőkéseknek) át kellene adni pénzt, fogyasztást a szegényebbeknek, és hatalom nélkülieknek.

Az átadás lényegéről már beszéltem.

Hogyan? A hatalom átadása (átcsoportosítása) elsősorban a közvetlen demokrácia útján történhetne.  A vagyon átadása (átcsoportosítása) pedig a hasznos munka arányában megszerzett jövedelmek útján történhetne.

3. Az anyagi, tárgyi szükségletekre fordított munkát át kellene adni (át kellene csoportosítani) az igazság (igazságszolgáltatás), a biztonság (többek között a közbiztonság, a munkabiztonság, stb.), valamint az önrendelkezés szükségletének kielégítésére. Tovább az anyagi, tárgyi szükségletek kielégítésére fordított munkát át kellene csoportosítani az egészség, a természetóvás (környezetóvás) a tudás, a kultúra (színvonalas szórakozás) szükségletének kielégítésére. Mivel túl sok az anyagi tárgyi szükségletre való termelés. És ezzel túl sok szennyezést, és szemetet termel az ember. Az igazságosság, biztonság, tudás stb. előállítása, fogyasztása sokkal kevesebb szennyezéssel, szeméttel jár.

És persze ezzel a fogyasztásnak is át kell strukturálódni. Hatalmas mértékben el van túlozva az anyagi, tárgyi fogyasztás, ebben még rengeteg tartalék van.

4. Az anyagi tárgyi szükségletekből kevesebbet kell fogyasztani (és termelni) és az így megmaradó pénzt, munkát a természetóvásra, a környezetóvásra, az ilyen irányú innovációra kell fordítani.

5. Mindez egy nagyobb és hatékonyabb államot jelent.  A munkát, a pénzt (adófizetés formájában) és a fogyasztást át kell csoportosítani, az állami munkára, állam által termelt fogyasztásra. Az igazságszolgáltatást, a biztonságot, az önrendelkezést, az egészséget, a tudást és részben a kultúrát is az állam (nem a piacgazdaság) tudja leghatékonyabban előállítani. Olyan állam szükséges, amely az árnyalt igazságszolgáltatással és elosztással szinte maximális igazságosságot tudja előállítani, de ezt úgy, hogy az állampolgárok idejét, munkáját (az ügyintézés csökken, az állam automatikusan jár el) nem veszi el. Ez nyilván az állami munka növekedését jelenti.

Ugyanakkor a magángazdaságnak (piacgazdaságnak, versenygazdaságnak) meg kell maradnia.

Megismétlem, ha ezek az lapvető egyensúlyok  nem jönnek rendbe (sőt egyre romlanak), akkor sehol sincs egyensúly, nincs fejlődés, csak egyensúlytanság van, és válság van.

Nem szabad, hogy a liberális frázisok elhomályosítsák az emberek gondolkodását. Fúj bürokratikus állam, az állam csak rossz lehet. A piacgazdaság mindent megold. Az anyagi, tárgyi magánvagyon, a rendszer és az egyéni boldogság alapja. Stb.. Szóval ezeket a tévedéseket meg kell haladni.

A hétköznapi termelés, ámde a részletek és a nagyobb egységek összefüggnek. Kiegészítések a gazdaság nagy témájához.  Elméleti rendszertényező.

Az üzletelési stílus.

Azt gondolom, hogy pl. nekünk magyaroknak, nem nagyon megy az üzletelés, nem vagyunk jó üzletemberek, de azért ez tanulható.

Szerintem a jó stílus (talán pl. a németekre jellemző): szinte hideg, kemény, háromlepést betartó, szőrözős, precíz, ugyanakkor becsületes, korrekt, igazságos. Egyszerűbben: kemény, de korrekt. Valójában ennél is jobb, ha kevésbé kemény, (közép-kemény), de korrekt, a stílus.

Ezzel szemben van a haverkodós, lezser, a pontatlanság, az átverés is belefér stílus. És ennek egy rosszabb változata „a ravaszság, az ostobaságra, figyelmetlenségre épített nyereség teljesen rendben van ” stílus.  Pl. a tisztességes árnak, akár a többszörösét állapítom meg. Pl. a tartozásom visszafizetését, addig húzom, amíg lehet. Pl. a munkából, a minőségből megpróbálok lecsípni egy darabot. Stb..

Sok nép üzletelési stílusa, magyaroké is az utóbbihoz hasonlatos.   A kemény, de korrekt stílusban minden precíz, a lehetséges „átveréseknek, nyerészkedéseknek” is megvan maguk precíz mértékük.  Nálunk megsértődnek, ez még a tisztességtelenségnél is nagyobb bűn, ha valaki elkezd szőrözni, reklamálni, pedig hát ez a normális üzleti élet velejárója. Sajnos fel kell hagyni azon illúzióval, hogy a termelés, a gazdaság, a munka, könnyed, szórakoztató, haverkodós dolog lehet.

Itt mindjárt egy jó tanács a kisvállalkozóknak (kis és középvállalkozóknak): soha ne válasszanak barátot, rokont, ismerőst üzlettársnak, ill. a beosztottal, üzlettárssal soha nem haverkodjanak össze. Általában az üzleti kapcsolatot, a munkakapcsolatot, ne keverjék össze a baráti kapcsolattal. (A munkaközösség más, mint a baráti közösség.) Egyszerűen azért, mert nem lehet, ezt, vagy azt az utasítást kiadni azon embernek, akivel előtte való éjszaka sírva, dalolva mulatoztak. De alkudozni sem lehet a baráttal. És ő is megsértődik: mi van, most már parancsolgat, eddig jó voltam barátnak.

A jó főnök: három lépést tartó, de igazságos (egyenlően ítélkezik) és demokratikus (minden véleményt figyelmesen meghallgat), senkit nem néz le.  És lehetőség szerint, jóindulatú, a gyengébbeknek kedvez, de nem lépi át az igazságosság határát.

Az államnak, az állami vezetőnek sem kell csodát tennie, elég, ha az üzletelési stílusa, közép-kemény, de korrekt, ill. elég, ha olyan, mint a jó főnök. Sajnos az állam, az állami vezetők (nem kevesen) is a rossz üzletelési stílust használják, nemcsak a korrupcióval van baj. Kérlekalásan urambátyám, mi összetartunk, lenézzük, ellenfélnek nézzük a „kisembert”, azért mi vagyunk a főnökök – stílus, az emberek, kiváltképpen a magyarok zsigereiben van, főleg ha hatalmat kapnak a kezükbe.  Ez politikailag is rossz, és gazdaságilag is rossz.

A kisvállalkozó (kis és középvállalkozó) ellenségei, de ebből csak az állam, amely meghatározó. Másfelől ezért ennél bonyolultabb a helyzet.

A kisvállalkozónak „csak” a következőkkel kell megküzdeni:

A részben lusta és tisztességtelen alkalmazottakkal. A részben tisztességtelen üzlettársakkal. Ezzel kapcsolatban, a körbetartozással. A részben tisztességtelen ügyfelekkel. A részben tisztességtelen konkurenciával, külön kiemelve a nagyokat. (Ez elég egyenlőtlen harc.) Ezzel kapcsolatban, a reklámháborúban is harcolni kell.  Általában a bűnözéssel, mivel nem ritkák a lopások, rablások.

És végül, de nem utolsósorban, az állammal. Az adó magas és vagy tizenötféle van. Az adóbevallás még mindig borzalmas.  Bürokrácia van, rengeteg papírt kell gyártani. Vagy öt-hat hivatal, szerv ellenőriz rendszeresen, és bizony van korrupció, és a megítélés (ellenőrzés) meglehetősen szubjektív, igazságtalan.

Tulajdonképpen a legnagyobb ellenfél (ellenség) az állam. És nemcsak azért, mert az állam is nyüstöli a kisvállalkozót, de azért, mert nem teremt kis-vállalkozóbarát környezetet.

Nem csoda, hogy a kisvállalkozások felőrlődnek, tönkremennek. Pedig minden értelmes, logikus gazdasági okoskodás oda lyukad ki, hogy a gazdaság egyetlen fejlődési útja, ha a gazdaság a kis és középvállalkozásokra alapul. 

Másfelől ennél bonyolultabb a helyzet, mert számtalan olyan tényezőt lehet felsorolni, mely gátolja a kisvállalkozások munkáját.

Pl., ha pénzügyi gazdasági válság van, akkor az a kis és középvállalkozókra is hat. A pénz árfolyamának rángatása is negatívan  is hat. Általában a tisztességtelenség negatívan hat, még akkor is, ha kisvállalkozók is részt vesznek ebbe a tisztességtelenségi „versenyben”. Általában a piactorzító tényezők (monopolhelyzet, reklám, stb.) is negatívan hatnak.

Talán a következő kategóriákra lehet bontani, a gátló tényezőket.

Melyekért elsősorban a nemzetközi gazdaság a nemzetközi pénzügyi rendszer tehet. Nyilvánvalóan nemzetközi nagytőkével (és hazaival is) reménytelen versenyt folytat. Ebben a nagytőke dominanciájú gazdaságban, a kisvállalkozók, csak alárendelt, kiszolgáltatott szerepet kaphatnak.

Melyekért elsősorban a belföldi rossz gazdaságpolitika tehet. Erről már beszéltem.

És melyekért elsősorban maguk a kisvállalkozók tehetnek. Pl., hogy azért nem kellene a tisztességtelenségi „versenyben” ennyire vehemensen részt venni. Pl., hogy össze is lehetne fogni. És még lehetne sorolni.

De korábban említve volt kettő gátló tényező, ezekre egy kicsit részletesebben is kitérnék, annál is inkább, mert valahogy kimaradtak a tanulmányból.

A hitelezési mizéria, a körbetartozás, a sorba (és nem párhuzamosan) kötött gazdasági egységek.

A túlzott hitelezés, ill. eladósodás káraival, több helyen, elég terjedelmesen foglalkoztam. Ez viszont egy olyan, szintén fontos vonatkozása, mely eddig kimaradt e meglehetősen szerteágazó problémakörből. A körbe, avagy sorba-hitelezésről, még pontosabban, a körbe, avagy sorba-tartozásról van szó. Azért kell inkább a „tartozást” kihangsúlyozni, mert nem minden tartozás (adósság) kötődik a klasszikus értelemben vett hitelezéshez. Egyszerűen utólagos késedelmes fizetésekről van szó, amelyek az üzletelések természetes részének látszanak. Valójában minden utólagos, késedelmes fizetés, hitelezésnek vehető. Másfelől az államok is sajnos becsatlakoztak a sorba-hitelezési láncba. Látszólag tehát ezzel nincs nagy gond, mert az egyik oldalon kimegy a pénz (vagy munka, termék) a másik oldalon bejön, és ha ez fáziskéséssel, eltolódva történik, akkor sem változnak az összegek. Csakhogy ez nem egészen így van.

Ehhez meg kell érteni, hogy mi az, amikor gazdasági szereplők párhuzamosan vannak egymáshoz kötve és mi az, amikor sorba vannak egymáshoz kötve. Összehasonlíthatjuk ezt pl. a párhuzamosan, ill. sorosan kötött áram-rendszerrel, vagy a párhuzamosan, ill. a sorosan kötött vízellátási rendszerrel.

A párhuzamos kötés, ha az al-szereplők, a fogyasztók (államok, vállalatok, háztartások, stb.) külön-külön becsatlakoznak egy központi nagy tartályba (ez a piac) és emellett mindegyiknek van egy önálló tartaléktartálya, melyből csak ő vehet ki, tehet be. A párhuzamos kötés azt jelenti, hogy pl. B, C, és D szereplő nem függ, alig függ egymástól. A soros kötés azt jelenti, hogy B, C. és D szereplő egymástól függ. A soros kötés egyrészt úgy jön létre, hogy nincs, vagy csak nagyon kicsi az önálló tartaléktartály. Nincs önálló tartaléktartály, mert az be van kötve egy soros rendszerbe. Ez a soros rendszer pedig a sorba-hitelezéssel és a késedelmes fizetéssel alakul ki, de azért van itt szubjektív akarati tényező is jócskán.

Tehát, hogy jön az, létre, hogyha B nem fizet C-nek, akkor C sem tud fizetni D-nek. Először is kell hozzá az utólagos fizetés, (hitelezési mizéria) mert nem mindegy, hogy ez kis összeg, vagy nagyobb összeg. Ugyanakkor pl. C több helyről kaphat pénzt, de ha ilyen rossz a helyzet, akkor lehet hogy a többi forrás, áramlás is elakad. Ugyanakkor, ha pl. C-nek megfelelően nagy tartalékja tartaléktőkéje van, akkor  ő  képes fizetni D-nek. Hibás gondolkodás a részéről: bár lenne pénzem, de ha nekem nem fizettek, akkor én sem fizetek. Egy nagy tisztességtelenségi versenyben vagyunk, akkor csalhatunk, leserkedhetünk bizonyos határig, vagy még azon túl is. Azért hibás e gondolkodás, mert visszaüt a dolog, elakad pénz, munka egyéb áramlás és mindenkinek (kivéve a felső 5%-ot) kevesebb jut. Ugyanakkor kétségtelenül itt a csapat effektus, rendszer effektus működik, vagyis pl. C egyedül nem tud változtatni, előbb-utóbb elfogy a tartalékja és kénytelen beállni a rosszak sorába. De az is csapateffektus, hogyha a csapat legalább fele változtat maga kis életében, játékában, akkor általános változás történik. Csapateffektus: a csapat összesített játéka számít, az egyének nem játszhatnak a csapattól függetlenül.

Ez a hitelmizériás rendszer (mely létrejöhet jóindulatú ostobaságból is), nem azért káros, mert fáziseltolódással folynak át a pénzek (és egyebek) hanem azért, mert ha egy szereplő elromlik a soros rendszerbe, akkor sok szereplő elromlik, ha az áramlási útvonal csak egy ponton akad el, akkor már egy hosszabb áramlási szakasz elakad. És ez óriási probléma. Tehát így válik az egyszerűen fölöslegesnek látszó, hitelezés, és a késedelmes fizetés károssá. A jelen rendszer egy hitelezési mizériára épül, ez a rendszerből ered. Persze ennek a rendszernek azért van egy hasznosuló csoportja, (a hasznosulók szinte mindig a nagyok a gazdagok), de az összesített kár a hasznosulásnál ezerszer nagyobb.  Azonban az egyes szereplők (államok, vállalatok, háztartások) igaz nem könnyen de kivonhatnák magukat ebből a körbetartozási rendszerből, de ehhez mindenképpen meg kellene szabadulni a hatalmas adósságtól, és fel kellene építeni egy meglehetősen nagy önálló tartaléktartályt. Szóval a megszabadulás: szinte nem adok, nagyon indokolt esetben adok személyes hitelt, és ragaszkodom, hogy nekem gyorsan fizessenek. Szinte nem veszek fel fölöslegesen hitelt (tartalékolok, és azt használom), és gyorsan fizetek. és felépítek egy viszonylag nagy tartalékot. És persze a tisztességes precíz korrekt üzletelési stílus sem mellékes. 

Mi kisemberek, kisvállalkozók sajnos nem tudunk az állam gazdaságpolitikájába beleszólni, talán, majd ha lesz közvetlen demokrácia. Sajnos a bankrendszer is részben egy sorba-tartozási rendszerben működik.

De azért a saját kis körünkben, saját érdekünkben megszabadulhatnánk a sorba-tartozástól, a sorba kötött gazdaságtól.

Az eladási, (hirdetési) verseny.

Nagyon sokféle, fajta, hirdetés van. Maga a termék is kvázi hirdetés, önmagát hirdeti, ezért talán az eladási verseny a jó kifejezés és nem a hirdetési verseny, de ez mellékes kérdés. A hirdetésekkel egyébként a piactorzító tényezők elemzése során már foglalkoztam, de talán nem ezzel a vonatkozásával. Hanem azzal hogy a nagy, gazdag cégek, akik többet tudnak hirdetésre költeni, nyilván előnybe kerülnek. Másfelől, hogy a termék minősége és a hirdetés sokszor köszönőviszonyban sincs egymással. Ezek miatt valójában egy szabályozott hirdetési rendszerre lenne szükség.

De itt van egy harmadik érv is: tulajdonképpen egy önmagát egyre inkább generáló, hergelő, de lényegében fölösleges verseny tanúi és szenvedői lehetünk.

Kiindulásnak egyelőre fogadjuk el azon igazságtalan állapotot, hogy nem az a termelő kap nagyobb jutalmat, (jövedelmet, profitot) aki jobb minőségű terméket állat elő (hatékonyan), hanem aki elöl, van az eladási versenyben. Mi is történik, ha pl. B, C. és D versenyző fut az eladási versenyben. B rákapcsol, C szintén és D szintén, B még jobban rákapcsol, C szintén, még jobban, és D is, még jobban, majd ez így megy.  Idejük, energiájuk egyre nagyobb része megy el az eladási versenyre, így a minőségfejlesztésre egyre kevesebb jut. Ugyanakkor a sorrend alig változik. De ha változik is, akkor fennáll e helyzet, idejük, energiájuk egyre nagyobb része megy el fölöslegesen, egyre kevesebb marad minőségfejlesztésre. (A cégek jelenleg összes potenciájuk, pénzük, munkájuk 30-40%-át fordítják az eladási versenyre, elég lenne 5% is, a termelés-fogyasztás legalább 25%-kal növekedne.)

Tehát a nemzetgazdaság a világgazdaság és benne főleg a kisszereplők, az eladási versenyt megsínylik. (És akkor még a reklámverseny igazságtalanságáról és félrevezető aspektusáról, nem is beszéltem. Illetve arról sem beszéltem, hogy a jelenlegi hirdetés megnehezíti a káros, fölösleges termékek, szolgáltatások megkülönböztetését. ) A kis és középvállalkozók be vannak kényszerítve ebbe a versenybe, méghozzá a viszonylag vesztes pozícióba. Nekik azért kell küzdeni, hogy nem csússzanak még hátrább. Ki, mit tehet? Nyilván az államok tehetnének sok mindent. Ugyanakkor a kisfogyasztók, a kisemberek is sokat tehetnek, méghozzá azzal, hogy nem „vevők” a reklámra. A tudatos fogyasztás azon részéről lenne szó, hogy a hirdetéseket elfelejtve, sok időt szánnak, a fogyasztandó termék, szolgáltatás keresésére, mely keresés, a valóságos paraméterek (minőség, ár, stb.) szerint történne. Valójában ez is fölösleges időrablás, de amíg ez a helyzet, nincs jobb megoldás. Ugyanakkor a világhálót és az igazi közvélemény-kutatást is fel lehet használni a helyzet megoldására.

A minőség (a pozitívumok) és a költség (a negatívumok).

Nemcsak a közgazdászoknak, de a vállalkozóknak is fel kell tenni ilyen kérdéseket, mint pl.: minőség, vagy olcsóság (olcsó előállítás)? Vagy: minőség, vagy mennyiség? Vagy: egyáltalán mi a minőség?

Nagyjából igaz, de csak nagyjából: jó minőségű termék, szolgáltatás sok pénzbe (azaz munkába) kerül. Gondolatba a pénzt mindig át kell fordítani munkába. Talán érdemes lenne pl. egy szakmunkás órában számolni, és nem pénzbe. Az olcsó előállítás így lényegében a hatékony előállítást (kevés ráfordított munkából, sok kijövő munka, érték, fogyasztás jön létre) jelenti.

Egyfelől az egyszerű, túlságosan leegyszerűsített válasz: van, aki az olcsó gyenge minőségű terméket, szolgáltatást igényli, van, aki a drága, jó minőségűt, tehát mindkettőre szükség van. De azért a fejlődési út miatt mégis választani kell. Másfelől vannak termékek szolgáltatások, amelyek nem lehetnek rossz minőségűek.

De mi az a minőség? Pl. az olcsó üzemeltetés, használat, már minőség. Ebbe beletartozik a környezetkímélet, természetkímélet is, még akkor is, ha ez sajnos nincs mindig mérve. El kellene érni a mérést.

A kényelmes használat is minőség. Az egészséget, tudást fokozó hatás is minőség.

De mielőtt kimondjuk a minőség elsőrendű fontosságát, térjünk ki a mennyiségre. A megélhetési mennyiség felett, már a minőség számít. Vegyünk pl. egy lakást, vagy vegyük az étkezést. Inkább legyen kétszobás korszerű, takarékos, kényelmes a lakás, mintsem ötszobás, korszerűtlen kényelmetlen drága üzemelésű. Ugyanez elmondható az étkezésről, a ruházkodásról stb.. De azért a megélhetési mennyiségnek meg kell lenni, egyszobás lakásnak legalább lenni kell, éhezni, fázni sem lehet. Másfelől gyakran a minőség és a mennyiség szétválaszthatatlan.

A megélhetési mennyiség biztosítása talán elsősorban szociális probléma.

Ugyanakkor itt belép egy másik probléma: a fölösleges, ill. káros termékek, szolgáltatások nem lehetnek jó minőségűek, még akkor sem, ha egyébként jó „minőségűek”. Pl., hiába jó minőségű egy cigaretta, mégsem nevezhető minőségi terméknek. Van mikor könnyen megmondható, mi a fölösleges káros termék, szolgáltatás, és van, amikor nehezen, szinte meghatározatlan. Az egészség, az erkölcs és a tudásépítés lehet az egyik szempont. Sőt idevehetjük, a békét, biztonságot fokozó hatást is.

A másik szempont a kihasználtság. Mert hiába jó minőségű egy termék, szolgáltatás, ha azt nem használják.  A kihasználtság egyik szempontja a tartósság, megbízhatóság, de csak az egyik szempontja. A tartós, megbízható termék, szolgáltatás is lehet kihasználatlan. A kihasználtságnak több szempontja lehet.  És talán olyan is van hogy pazarló használat.

Hóvá tegyük a „túltermelt állapot” károsságát? Több helyre lehet tenni, pl. a mennyiségi aránytalansághoz, pl. a kihasználtsághoz, de inkább legyen ez egy újabb minőségi jellemző: „túl sok van belőle”. Másképpen: túlburjánzás.

És akkor mi legyen az alultermeléssel, elhanyagolással, hiánycikkel? Azzal is foglalkozni kell, (keresni kell) de ez csak az ágazat minőségét képes befolyásolni.

Tehát az ágazatokat is értékelni kell. Az ágazat hasznosságáért, minőségéért, a legfelső gazdasági politikai állami vezetés a felelős.

Mit jelent a jó és a rossz. Jó: ezen nem kell változtatni, és ez jutalmat érdemel. Rossz: ezen változtatni kell, (ennek bajok vannak az arányaival, stb.) és ez szankciót érdemel.

És talán egy szempont a sok közül, a szépség.

Manapság gazdaságilag a minőséget, ill. a minőségfejlődést kell elsőrangúnak tekinteni.

De ez a minőség sok elemből áll: olcsó üzemeltetés, természetkímélet, kényelemesség, egészséget, erkölcsöt, tudást, békét, biztonságot fokozó hatás, kihasználtság, pazarló használat lehetetlensége, arányosság, túlburjánzás, elhanyagolás foka, stb..

Felmerülhet: ezek szerint nem a termék, szolgáltatás a hibás, hanem a rosszra való, ill. a rossz használat. Valójában, is-is, ez a „frázis” a felelet.  A termelő és a fogyasztó, használó, mindkettő, talán egyformán felelős a termék, szolgáltatás minőségéért, mindkettőnek van felelőssége. Kapcsolódó problémakör a kínálat-kereslet problémaköre. 

És azután jön az olcsó előállítás (hatékony termelés), mert azért az sem mindegy. (Egyébként az előállítási költségbe is be kellene számítani az előállításkor keltett természetrombolást, ill. annak pénzben, munkában átszámított értékét.)

Fel kell tenni a kérdést: mire jó ez az egész, hiszen a piacgazdaság mindent elintéz. Egyfelől nem intéz el mindent, az államnak pl. adóval, nem árt terelgetni a piacgazdaságot. Másfelől ott vannak az állami szolgáltatások.

Azonban a kisvállalkozónak sem árt a minőség és az előállítási költség összefüggéseit ismernie.

Számoljunk a legegyszerűbb módon a minőséget, tegyük egy 10-es skálásra (a 10-es a legjobb minőség), a költséget is tegyük egy 10-es skálára (a 10-es a legmagasabb). És a kettőt vonjuk ki egymásból. Elvileg általában nulla jön ki, mert a jó minőséget drágán lehet előállítani. Azonban az innováció, a szervezettség, a szakértelem, egyfelől csökkentheti az előállítási költséget, másfelől növelheti a minőséget. Vagyis pl. egy 8-as minőségi tervből az egyik esetben (nincs innováció, szakértelem, szervezettség, ráadásul pazarlás, sikkasztás, tisztességtelenség, veszekedés, stb. van.) lesz egy 6-os minőség, és a költség megnő 10-es szintre. Ez negatív 4, vagyis termelési veszteség. (Az más kérdés, hogy mennyiért adják el.) A másik esetben a 8-as tervből lesz 10-es minőség (van innováció, szervezetség, szakértelem, stb.) és a költség lemegy 6-os szintre. Ez pozitív 4, vagyis termelési nyereség.

Mit jelent az, hogy a minőség, minőségfejlesztés egy fél fokkal fontosabb, mint az előállítási költség, ill. annak csökkentése?

A termelési tényezőket (innováció, szervezettség, szakértelem, békés csalásmenetes együttműködés, stb.) mindenképpen biztosítani, növelni szükséges. Annyit jelent, hogy a fejlesztési tervben (termelésfejlesztés) nem ezt kell választani: pl. a minőség, marad az 5-ös szinten, vagy leviszem 4-es szintre, és a költséget leviszem 3-as szintre, hanem a másik utat. A minőséget, ha lassan is, de mindig emelni, növelni kell, vagyis a jó terv: a minőséget pl. 5-ös szintről 6-osra kell emelni, a költséget pedig  pl. 4-es szintre kell csökkenteni. És a megítélés, alapja is ez legyen. Azon termelést, szolgáltatást tartsuk jónak, és jutalmazandónak, melyben állandóan van egy minőségi fejlődés, a költség-spórolás is fontos, de csak másodlagos. És nem azt jutalmazzuk, ahol az elsődleges szempont a költség-spórolás.  Csak ezen alapelv mellett fejlődhet a nemzetgazdaság, és az állami gazdaság, és ezen belül minden vállalat.

Mindehhez persze azt is tudni kell, mi a minőség, mi a minőségi fejlődés.

Újabb elmélkedés az állami gazdaságról, az előzők alapján.

Az állami gazdaság mérése egyfelől ezért könnyebb, mint a magángazdaság mérése, mert abban nincs fölösleges káros termelés, szolgáltatás. Másfelől könnyebb, mert az állami szolgáltatások (jogalkotás, közbiztonság, igazságszolgáltatás, egészség, tudás, természetvédelem, stb.) csak magas minőségűek lehetnek. Nagy hátrány viszont, hogy a piacgazdaság, versenygazdaság mérése nem érvényesül.

Az előzőek szerint, fokozatosan lassabban, vagy gyorsabban, de mindenképpen minőségileg kell fejleszteni az állami szolgáltatásokat, és bár a költségspórolás is fontos, de csak másodlagos.

A méréshez elsősorban minden állami intézménynek ki kell jelölni a feladatát.

Pl. X korház, Y számú meghatározott ember, meghatározott egészségért felel.

Pl. statisztikai adatokkal, ezt kell mérni. Milyen a terület közegészségi állapota. Egy másik mérés, mennyi embert láttak el, és abból mennyi gyógyult meg. Az emberek elégedettségét is mérni kell.  Mindez, nemzetközi összehasonlításban, országos összehasonlításban és az előző időszakhoz mért összehasonlításban.

A másik mérés: mindez mekkora költséggel történt. (Egyfajta mérés: a magkapott költségvetési pénzből, maradt, az elfogyott, avagy kevésnek bizonyult.) Vagy, és, tulajdonképpen hány órát és mekkora intenzitással dolgoznak vezetők, dolgozók. Ezeket is különböző összehasonlításokban kell mérni.

Az biztos, hogy pl. a korház, nem akkor működik jól, ha kevés pénzből működik. Legfontosabb a minőségi szint.

De ehhez hozzá kell tenni, mindez csakúgy lehetséges, ha az állam és az adó megfelelő nagyságú.

De itt térjünk rá a vezetők, dolgozók jutalmazására, elmarasztalásra, mert e nélkül az egész termelésnövekedési elmélkedés hiányos, befejezetlen lesz. Ez egy fontos gazdasági, termelési tényező, ha nincs jutalom, szankció, akkor hiányzik az utolsó láncszem.  Ha valami rossz, akkor azt meg kell változtatni, és szankciókat is ki kell osztani, mindkettő elengedhetetlen.  Nemcsak az állam, de a magángazdaság vonatkozásában is. A jutalmazás elmarasztalás lehet jövedelmi, és elküldés, leváltás.  (Bár nem becsülöm le a kitüntetéseket, de azért azok nem lényeges jutalmazások.)

Tehát az állam esetében jutalmat érdemel azon vezetés és dolgozó-kollektíva mely az összehasonlított mérések alapján, fejlesztette a minőséget, és a költsége bizonyos határ alatt maradt.  Elmarasztalást érdemel azon vezetés és dolgozó-kollektíva, amely nem fejlesztette a minőséget, vagy az visszaesett, és a költsége bizonyos határ felett van. Ez tehát a mérés alapja, persze a mérés ennél bonyolultabb, sokrétűbb. És végezetül nagyon fontos, az elmarasztalás legfontosabb, elengedhetetlen tényezője hogy bizonyos elmarasztalási határ felett (ez egyben az intézmény elégtelen működése) a vezetőnek, a vezetésnek menni kell. Ha ez hiányzik (és általában hiányzik, a szocializmusban is hiányzott és most is hiányzik), akkor az utolsó láncszem, utolsó láncszeme hiányzik, vagyis az egész fejlesztési rendszer összeomlik.

Visszatérve az általánosságokra.

Jó minőségű, hasznos termék, szolgáltatás előállítása, hasznos munka. Csak ebben a dimenzióban (hasznos munka) van értelme a versenynek. Csak ebben a dimenzióban van értelme gondolkodni a hatékony előállításon, valamint az emberek igazságos jövedelemén. Egy káros, fölösleges termék, szolgáltatás nem lesz azzal jobb, sőt még károsabbá válik, ha hatékony az előállítása. Egy káros fölösleges termék szolgáltatás vonatkozásában kifordul az, hogy a tervezőmérnök több pénzt érdemel, mint a takarítónő. Tehát valahogy meg kell oldani a minőség hasznosság mérését, és persze az ebből következő változtatást és a jutalmazást is.  

A gazdasági társadalmi rendszer, egy szükségszerű, és összetett termék-szolgáltatás. Amiből nem lehet pl. hiánycikk, de azért van minősége, hasznossága.  A részek minősége hasznossága adja ki az egész minőségét hasznosságát. A gazdasági társadalmi rendszer minőségén akár akarjuk akár nem, állandóan dolgozunk. A vezetőknek pedig ez lenne a hivatása, munkája. Ha tudatosan átgondolva dolgozunk a rendszeren, akkor nagyobb esély van a jó minőség kialakítására.

A következő egység emlékeztető tartalma:

A termelés mennyiségi és minőségi gyarapítása, pénz problémájától függetlenül.

Elsősorban a B/0/1, B/0/4, B/1, B/3, B/3/2,  B/19, B/20, D/1 ábrák.

Az innovatív és a munkaidős (munkaintenzitás, szorgalom) termelés különbsége. B/1, B/3 ábrák. Elméleti rendszertényező. 

A termelési innováció. Rendszertényező. B/1, B/3 ábrák.

Badarságok áradata. Elméleti rendszertényező.

A foglalkoztatottság, a gazdaság, az állam. Elméleti rendszertényező.

A gazdasági egységek mennyiségi nagysága és hatékonysága (termelőképessége). A termelés szempontjából se felejtsük el a lényeget összefoglalva felsorolni és ismételgetni.

Elméleti rendszertényező.

A munkamotiváció, munkaintenzitás, foglalkoztatottság. Rendszertényező. B/1, B/3 ábrák.  

A humán erőforrások, a munkaenergia kihasználása. A munkamotiváció. A nevelési, oktatási kulturális munkamorál, munkaszorgalom. B/1, B/2, B/3 ábrák.  Elméleti rendszertényező.

A gazdaság hatékonysága és a foglalkoztatottság. Rendszertényező.

A feketegazdaság, a foglalkoztatottság és a széles adófizetés.  Elméleti rendszertényező.

Az innováció. Az innovatív és munkaidős (munkaintenzitás, szorgalom) termelés különbsége.  B/1, B/3, B/19 ábrák.  Elméleti rendszertényező.

Én nem szűken értelmezett innovációról, hanem a szélesen értelmezett innovációról beszélek. Ennek értelmezésére még visszatérek. A fontosságát pedig jelzi, hogy e rendszertényezőnek adtam az egyik legmagasabb százalékot, vagyis véleményem szerint az innováció, amely mint önálló tényező leginkább meghatározza a fejlődést. 

Előzetesen, a termelés leginkább belső, önálló tényezői.

Az innováció.

A foglalkoztatottság.

A szaktudás.

A munkamotiváció.

A munkaszervezés, termelésirányítás, termeléstervezés.

Persze ezek összefüggései is kiterjednek, behálózzák gazdaságot, de mégis ezek nevezhetők a termelés belső tényezőinek, feltételeinek. Másképpen, a termelés önálló aspektusának.

Az innováció (jó, hasznos megújulás) természetesen összefügg a fejlődéssel. Az elmosódó határvonal ellenére nem árt a két fogalmat szétválasztani. A fejlődés többnyire módosítás, kevésbé az új megjelenése. A fejlődés enyhén, közepesen dinamikus átalakulás, megújulás. Az innováció, döntően az új megjelenése, kevésbé módosítás. Az innováció, erősen dinamikus fejlődés.

Szélesebb értelemben az innováció, a megújulás, az újszerűség megbecsülése (nem elvetése) kiterjed a gondolatokra, szellemi termékekre, elméletekre, elméleti tudásra, stb.

Ezekben, a fejezetekben mégis egy szűkebben értelmezett innovációval, a termeléssel  kapcsolatos  innovációval foglalkozom.

Az innováció az ötlet, az újítás, a legjelentősebb hozzáadott értéktöbblet.

Egy fontos megjegyzés: az új termék, eszköz, új gondolat nem feltétlenül, „a soha még ilyen nem volt” kategóriába tartozik.  Egy már volt, de méltánytalanul elhanyagolt, vagy különböző okok miatt aktualizálódó gondolat, termék, eszköz is újnak számít, ha újra előveszik.

Az új, az nem feltétlenül jó. Innováció alatt én az új, és egyben jó, hasznos dolgokat, azok létrehozását értem.

De innovációnak nevezhető egy méltánytalanul félredobott hagyomány, régebbi megoldás felelevenítése is.

Meg kell különböztetni a munkaidő által növelt (munkaidős) termelésnövekedést, az innovációs termelésnövekedéstől. Az utóbbi sokkal értékesebb. 

Az innováció is a termelés humán erőforrása, a munkaintenzitás (szorgalom, munkaidő) is a termelés humán erőforrása, mégis meg kell különböztetni a kettőt.

Az innovatív termelésnövekedést nevezhetjük termelékenységnövekedésnek. Én mégis érthetőbbnek és egyértelműbbnek tartom az innovatív termelésnövekedés kifejezést. Úgy tudom a jelenlegi szemlélet nem, (legalábbis kiemelt fontossággal nem), különbözteti meg a kétféle termelést. Pedig egyértelműen meg lehet és meg kell különböztetni.

Pl. egy pék egy óra alatt X kg kenyeret termel. Ha egy nap 8 óra helyett 10 órát fog dolgozni, akkor nyilván a termelése 20%-kal növekszik. Ez a munkaidős termelésnövekedés. Ha ez a pék mondjuk, vesz (vagy készít) egy dagasztógépet, mely lehetővé teszi, hogy egy óra alatt X+20% kg kenyeret süssön, akkor a termelése ugyancsak 20%-kal növekszik de most 8 órán belül, tehát nem munkaidő növekedéssel - ez az innovatív termelésnövekedés. Felvetődik mi a lényegi különbség?  A munkaidős termelésnövekedés behatárolt, mert nyilván a munkaidőnek vannak korlátai. Másrészt a munkaidő növelése egy sereg jóléti, sőt gazdasági hátránnyal jár. Romlik a pék egészségi állapota, a családjára nem jut elég idő, nem képes pihenni, ezáltal romlik a munka minősége. Ha pl. pék a sok munka miatt megbetegszik, akkor kiesik a termelésből, és a túlórázás haszna máris elpárolog. A munkaidős termelésnövekedés hasznos hatása tehát kb. 10%.  Ugyanakkor az innovációs termelésnövekedés sem 100%-os. Egyrészt a dagasztógépet meg kellett csinálni, ez mondjuk a hasznos hatásból levon 10%-ot. Miért vonódik le? Az egyszerűség kedvéért tételezzük fel, hogy a pék maga gyártotta a dagasztógépet. A munkája viszont a kenyérgyártás rovására ment tehát mondjuk három évig 20%-kal kevesebb kenyeret gyártott. A gépet mondjuk 6 évig, használja így a hasznos termelés mindent összevetve 10%-kal csökken. (Valójában a növekedés csökken, vagyis enyhébb lesz a növekedés.) Az új helyzet következtében a többletenergia, a dagasztógép előállításának anyaga a gyártással és az üzemeltetéssel járó környezetszennyezés további rontja a hasznosságot. Tételezzük fel, hogy mindez egy olyan gazdaságban történik, ahol van olcsó és természetkímélő energia, van természetkímélő gyártás és van fejlett hulladék feldolgozás. Ebben az esetben az innovatív termelés hasznos hatása, a lecsökkentett káros hatások mellett mondjuk 50%-os lesz. de még ez is ötször nagyobb, mint a munkaidős termelés hasznos hatása. Természetesen ez egy leegyszerűsített példa, de az alapvető különbség kirajzolódik a kétféle termelés között. Az alapvető különbség tehát, hogy a munkaidős termelésnövekedés korlátozottabb és hosszú távon sokkal gyengébb hatékonyságú, mint az innovatív termelés. Elsősorban az innovatív termelésnövekedésre kell törekedni. Korábban szó volt a helyes számolásokról, a helyes adatokról. Ott is említettem, de itt is megjegyzem a közgazdasági számításokban figyelembe, kell venni, hogy milyen termelésnövekedésről van szó. Mondjuk egy ország termelés növekedése évi 4%, de kiderül, hogy ez  abból adódik, hogy  többet dolgoznak az emberek, ez nem olyan értékű mintha innovatív termelésnövekedés történne. A korábban említett, munkaóra/x kg kenyér mértékegység azért is jó, mert az innovatív és a munkaidős termelést is saját értékén méri.

Mivel az innovatív termelés, a hozzáadott értéktöbblet, ami nagyobb részt meghatározza termelés mennyiségi növekedését és ez, ami kizárólag meghatározza a termelés megújulását az új termékek megjelenését, kijelenthetjük: az innováció a leglényegesebb termelési (termelésnövelési) tényező.

Valójában még ennél is több az innováció, az ötlet az újítás, a hozzáadott értéktöbblet. Ugyanis ha mindenki a régi megszokott tevékenységét, munkáját folytatja, akkor nincs fejlődés., akkor csak a régi ismétlődik. A fejlődéshez az szükséges hogy az ember új tevékenységeket új munkákat végezzen, új termékeket hozzon létre, vagyis innováció nélkül nincs fejlődés.

Mi van akkor, ha egy ország dolgozói korszerű technikával dolgoznak, de ez a korszerű technika külföldi tulajdonos kezében van. Ebben az esetben a tulajdonos jogosan fogja érvényesíteni technikai technológiai előnyét. Korábban volt arról szó, hogy minden tekintetben (fegyverkezés, piaci alku, stb.) a technika technológiai birtoklása, előnyt jelent a gyártó ill. a tulajdonos számára.

A technika, technológia tulajdonosa olyan árat alkuszik ki, hogy a technika technológia használójának, a bérmunkásnak éppen csak megérje a technikát megvenni ill. nála dolgozni, így az innovatív termelés hasznának nagyobb része nála marad. Igaz, hogy az alkalmazó, a bérmunkás használja a korszerű technikát az innovatív termelés hasznos hatása, annak nagy része azonban a gyártó a tulajdonos (belföldi vagy külföldi tulajdonos) zsebébe vándorol. Tanulság: nem nevezhető innovációnak, innovációs fejlődésnek, innovatív termelésnek, ha valaki egyén, cég, nemzet, csak alkalmazza, mint bérmunkás használja a korszerű technikát. Innovációról, innovatív fejlődésről, az innovatív termelés hasznáról csak akkor beszélhetünk, ha valaki, egyén, cég, nemzetgazdaság előállítja, gyártja, de legalább tulajdonolja az új korszerű technikát, technológiát. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha az innovációt a kis és középvállalkozások, ill. maga lakosság ismeri és alkalmazza. Annál nagyobb teljesebb az innováció minél inkább birtokolja azt, a lakosság ill. a kis és középvállalkozások. A nagytőke által birtokolt és elzárt innováció nem értékes innováció. 

Az innováció és az utánzás egymással ellentétes dolgok. A nemzetgazdaság értelmezésében természetesen átlagokról van szó. Pl. mekkora lakosság számához képest az új a korszerű termékek előállítása, gyártása tulajdonlása.

Az innováció szempontjából fontos az időfaktor. Nem mindegy hogy elsőként, másodikként vagy ezredikként állítja elő, gyártja ill., tulajdonolja az új korszerű technikát. Az új korszerű technika jelenthet új eszközt, gyártási módot (technológiát), ill. új, terméket, szolgáltatást.

Az un. infrastruktúra fejlesztése is innovációs hatású. Az infrastruktúra a szállítás információáramlás az üzemelés alapfeltételeinek biztosítása. Az infrastruktúrát nevezhetjük alapberuházásnak, melyre ráépülhetnek a további beruházások. Az innováció és a beruházások összefüggnek, mert az új technikához, új termékekhez gyakran beruházás szükséges. Ugyanakkor a beruházás szolgálhatja egy régi már elavult technika, termék gyártását is, azaz a beruházás és az infrastruktúra fejlesztése önmagában nem innováció. A végtermék innováció, az igazi innováció, ez pedig az újítások, termékben, vagy szolgáltatásban való, megjelenése. Másképpen a végtermék innováció: az új korszerű, hatékonyabb termelések, szolgáltatások száma, aránya. A végtermék innovációnak azonban vannak egyéb elemei.

Az innováció elemei.

Természetesen az ötletesség és az új keresése, ill. elfogadása, utánzása (amennyiben az új, jó) a legfontosabb. Más fejezetben arról beszélek, hogy vannak közszellemiségek és ezek közül az egyik legfontosabb az újító szellemiség. Mondjuk, ez a maradiság ellentéte.

De más elemek is segítik az innovációt.

A gépesítés automatizálás. Általában természettudományos technikai fejlettség állapot, ill. fejlődés. A természettudományos, technikai tudományok, ill. kutatás állapota. A természettudományos technikai képzés, oktatás. Az újítások megvalósulása. Ezekhez vegyük hozzá az előzőket. A beruházások száma aránya. Az infrastruktúra állapota.

Ha mindezek magas szintűek ill. dinamikusan fejlődnek, akkor beszélhetünk fejlett innovációról.

A történelmi példák megmutatják az innováció fontosságát és az állami innovációs támogatás fontosságát. Kialakul az újító szellemiség és hatalmas természettudományos technikai fejlődés, egyben termelésfejlődés indul be.

A támogatás alatt azt értem, hogy az ország vezetése, minden lehetséges eszközzel (adó, hitel, szabályozás, apparátus, direkt segítség, stb.) segíti az innovációs elemeket ill. általában az innovációt. Valójában a gazdaságtörténelem mutatja meg az innováció jelentőségét. A történelmet tanulmányozva megállapíthatjuk hogy egyes népek, országok évszázadokig szinte alig fejődnek természettudományosan technikailag azután jön egy innovációs korszak, amikor pár évtized, egy évszázad alatt viszont több évszázadot haladnak előre (fejlődnek). Az hogy nyugat-Európa, az USA, vagy a többi fejlett ország ennyire előtte áll a világnak ilyen innovációs korszaknak köszönhető. Hihetetlen pezsgés képes kialakulni egy innovációs korszakban, a nagy tudósok, nagy feltalálók száma de még a meghatározó művészek száma is megsokszorozódik. Úgy is mondhatjuk egyik tudós, szüli a másik tudóst, egyik művész a másik művészt, egyik felfedező szüli a másik felfedezőt. Nagyon sok más példát is említhetnénk az ókori görög példát, az ókori nagy kultúrák kialakulását, vagy a közelmúltból pl. Japán, vagy Kína példáját. Ahhoz, hogy egy ilyen innovációs korszak létrejöjjön, szükség van a vezetés (az állam) direkt innovációs támogatására. Nyugat-Európában az uralkodók, urak elkezdték pártfogolni a tudósokat, művészeket. A papság is szemléletet váltott: nem zárkózott el tudománytól egyrészt természettudományt is oktatott, másrészt tudományos gazdasági kísérleteket hajtott végre. Ez a direkt támogatás sikeres volt, még akkor is, ha voltak negatív példák is. Beindult az iparosodás a kapitalizmus, amely már rendszeresítette az iparosodást, az innovációt. Nyilván voltak más tényezők is de az arisztokrácia, a vezetés szemléletváltása volt a döntő tényező. Erre szemléletmódra tett rá a XIX-XX században az USA ill.  annak a vezetése. Nem véletlen, hogy a lehetőségek földjének hívták, nem véletlen hogy még az európai tudósok, feltalálók is ide vándoroltak. Nyilván olyan innovációs légkört teremtett, ami még az európai légkört is meghaladta. A történelmi példákból nem szabad kihagyni a Szovjetunió szintén hatalmas innovációs fejlődését sem. A történelem azt is igazolja, hogy az ugrásszerű fejlődések a békés, békeidős innovációs fejlődésben jöttek létre. Ezekből profitált a haditechnika, míg a fordított profitálás (haditechnikából a békés) csak elenyésző ehhez képest. A robbanómotor, a villanylámpa, telefon és még hosszan lehetne sorolni békés célra jött létre, ezután vette át haditechnika. A történelem igazolja, hogy miért lényeges az innováció. A történelem megmutatja, hogy mi az innováció direkt támogatása.

Amelyik ország, nép vezetése tisztában van az innovációval és azt direkt módón támogatja, azon ország, nép hatalmas előnyt szerez olyan országokhoz képest melynek a vezetése  nem támogatja az innovációt.

Az innovációról gondolkodva nem árt, ha egy korábbi fejezetet „a technikai, technológiai előny, és annak kényszere”, átolvasunk.

A hasznos termelésről szóló gondolatok az innovációról szóló gondolatok, stb., akkor válnak valójában értelmessé, ha van egy hosszú távú, középtávú és ezekből eredő rövid távú gazdasági stratégia.

Kezdjük ezzel a fontos megállapítással. Nemzetgazdasági szinten ostobaság leépíteni, megszüntetni, csak átszervezésnek, átalakításnak, az átstrukturálásnak van értelme.

A magángazdaság lényege a szabadság itt le kénytelen kelletlen le kell nyelni a spontán értelmetlen leépítést, megszüntetést. Az állam azonban egy a magángazdaságnál magasabb szerveződés tudományos működés, amely kiegészíti a szabadságot. Az állam a maga területein csak átstrukturálásban gondolkodhat és magángazdaságot is e felé kell hogy ösztönözze, irányítsa.

Az állam a magángazdaságot a saját eszközeivel (adócsökkentés, kedvezményes hitelezés, stb.) tereli e helyes út felé. Ostoba ama állam, és ostobák azok a vezetők, akik nem így gondolkodnak, tesznek. Leépíthetnek postát, megszüntethetnek vasúti vonalakat, bezárhatnak iskolákat stb., ez spórolásnak látszhat az ostobák számára, de fel kell tenni a kérdést: mi lesz azokkal az emberekkel akik eme szolgáltatásokat igénybe vették. És mi lesz azokkal a dolgozókkal aki eme szolgáltatásokat termeléseket végezték. Talán munkanélküliek lesznek? Elég leépíteni, megszüntetni, majd kialakul az új struktúra, mondhatják az ostobák. Kialakul csak borzalmasan lassan és kacskaringósan. Ha leépítés, megszüntetés összes egyenlegét nézzük pl. egy sereg embernek autóval, kell ötven kilométert utazni, bizonyos szolgáltatásért, és egy sereg ember munkanélküli lesz, kiderül hogy negatív az egyenleg. És mire pozitívra alakul megint jönnek újabb negatív egyenlegű leépítések, megszüntetések. Mindez nem jelenheti azt, hogy nincs szükség átalakításra, csak azt jelenti, hogy olyan helyzetet kell létrehozni, hogy a leépített emberek rögtőn el tudjanak helyezkedni, más hatékonyabb szolgáltatásba, termelésbe. Ez pl. a nemzetgazdasági átstrukturálás.   Ha tudatos átstrukturálás van, akkor tudatosan, gyorsan és egyenesen jön létre ez új struktúra a jobb helyzet. És itt jön képbe a gazdasági stratégia. Ha van gazdasági stratégia, akkor létrejöhet a tudatos, gyors egyenes átstrukturálás. Ha nincs, akkor nem jöhet létre.  (És meg egy fontos megjegyzés: az értelmes jó beruházás is az elején pénzbe, munkába kerül.)

Tehát a lényeg, hogy mindig mindenhol legyenek fejlődő gazdasági ágazatok, fejlődő termelések, szolgáltatások. Általában is legyenek és pontosan tervezetten, ott és akkor is legyenek. Az egész átstrukturálás tervezetten haladjon. Pl. leépül egy vasútvonal de helyette autóbusz közlekedik. Pl. megszűnik tíz vasutas munkahelye, de már pontosan megvannak azok a munkahelyek ahol ők elhelyezkedhetnek. Csak így van értelme az egésznek.

Mire lehet építeni a gazdasági stratégiát.

Megint egy fontos megállapítás. A gazdasági stratégia, döntően a hazai gazdaságról, a hazai vállalatokról szólhat. 

Az biztos, hogy minden állami terület, ágazat (egészségügy, oktatás, tömegközlekedés, természetvédelem, közrend, stb.) fontos és fejlesztendő, csak nem egyformán.

Az biztos, hogy minden természetkímélő, energiakímélő termelés, szolgáltatás fontos és fejlesztendő. Főleg azok, amelyek közvetlen hatnak, pl. egy újfajta kisüzemi természetkímélő energia-előállító. Vagy egy újfajta energiakímélő és természetkímélő erőgép előállítása. Nagyon sok ilyen ágazat, munka lenne, ha tudatosan végiggondolnák.

Továbbá, amire jelenleg lehet építeni az a számítógépipar számítástechnika és azzal kapcsolatos ágazatok. Ez is fontos és fejlesztendő.

A harmadik szempont, a nemzeti sajátosságok kihasználása.

Pl. Magyarországon, itt van a mezőgazdaság, de ezt is tudatosan és kiterjesztve kellene kezelni. Mezőgazdaság és élelmiszeripar családi és kisüzemi gazdaságokban. Ehhez szükséges gépgyártás, és szükséges közbenső termékgyártás.

Pl. a gyógyvízturizmus, de ez is sokkal szélesebb, ha végiggondolják. Pl. nyugdíjasok idegenforgalma tekintettel arra, hogy ők másra vágynak, mint a fiatalok, és a lakosság öregszik. Pl., nemcsak fürdőkúrákban kell gondolkodni, hanem gyógyászatban. Ehhez viszont kapcsolódik a gyógyászati eszközök berendezések gyártása. És az ilyen szakemberek képzése, állami képzése is.

Nem folytatom. A lényeg az, hogy egy állami szakembergárdának, egy független, tudományos demokratikus testületnek kell egy pontos részletes, de hosszú távú stratégiából levezetendő gazdasági stratégiát kidolgozni. És ezt következetesen képviselni kell. És persze meg kell szüntetni az össze-vissza, leépítek, felépítek politikát, minden ilyen irányú döntésben részt kell venni ennek a testületnek.

És egy kis utógondolkodás a döntéshozó mechanizmusról.

Ezért, az ilyen tervezés miatt vannak a minisztériumuk – mondhatják többen.

Csak a gyakorlat azt mutatja, hogy ez nem működik. Egyrészt a minisztériumok nem független, tudományos testületek. Az egészbe bele van keverve hatalmi harc, nagytőke nyomása és még sorolhatnám. Ráadásul ott van az a kevés legfelső döntéshozó, miniszterelnök, pártelnök, akik mindenbe beleszólhatnak, akiknek a döntéseik (ezek véleménye nem egyszerű vélemény, hanem döntés, még ha véleményként is adják elő) meghatározók. Nekik van valamilyen, már fizikai korlátok miatt is hiányos felületes véleményük. Egy ember egyszerűen képtelen mindenben a legnagyobb szakértelemmel elmerülni. Néha jó irányú ez vélemény, de akkor is zavaros, felületes hiányos, máskor pedig az iránya is rossz, vagyis teljesen téves. (A szekértő azt mondja, amit vezetője hallani akar, a vezető azt szakértői vélemény hallja meg, amit meg akar hallani, ami hasonlít az ő véleményéhez.) Valahogy ki kell törni ebből a döntéshozói gyakorlatból.

De nemcsak ez a baj. Az rajzolódik ki, hogy  a rendszer alapvetően nem így tagolódik: ipar, mezőgazdaság, egészségügy, oktatás, stb.  Hanem elsősorban problémakörök szerint tagolódik. Itt van pl. ez a problémakör: nemzeti gazdasági stratégia. Jóllehet ez felépül iparból, mezőgazdaságból, környezetvédelemből, egészségügyből, oktatásból stb.. Ez csak azt jelenti, hogy ebben a független tudományos testületben, amely nemzeti gazdasági stratégiát kialakítja, felügyeli, a felsorolt és még sokféle szakembernek kell dolgoznia.

De a sokféle fejlesztést össze kell hangolni, annak egységesnek kell lenni, ezt következetesen képviselni kell. És nem utolsósorban a sokféle fejlesztésből ki kell választani a fontosakat. Tehát nagy valószínűséggel ezt a problémakört (ezt is és még sok mást is) egy testület jobban tudja kezelni, mintha a tagok és a feladatok szét lennének szórva.

A termelési innováció. Rendszertényező. B/1, B/3 ábrák.

Az előző fejezetben meghatároztuk mi az innováció és miért a leglényegesebb termelési tényező. Ebben a fejezetben az innovációval kapcsolatos célokról, feladatokról lesz szó. 

Az innovációt meghatározó elemek, ill. a feladatok. A vezetés direkt támogatása. A természettudományos és technikai oktatás fejlesztése. Általában az oktatás fejlesztése. A természettudományos és technikai kutatás növelése, támogatása. Általában a tudományos kutatás támogatása, növelése. A hagyományok és az új összehangolása, ill. az új szellemiségének megléte. Az új szellemisége röviden: olyan légkör, amikor az ötletet, legyen az akár első látásra őrültség, az emberek, vezetés többsége elvetés, kinevetés helyett csodálja, elismeri (anyagilag, erkölcsileg) és a lehetséges megvalósításon kezd el gondolkodni.

A vezetés, állam direkt támogatásának elemei. Az újítók állami megbecsülése, az újítások újítók támogatása. A szabadalmazási eljárás megkönnyítése. Az újítási kiállítások, versenyek, pályázatok, projektek erkölcsi és anyagi támogatása, és direkt létrehozása. Az innováció adó és hitelbeli támogatása. Alkotóházak létrehozása. Az államnak, vezetésnek olyan politikája, mely elősegíti az új szellemiségét, az innovációs légkört, a hagyományok és az új összehangolását és gátolja az utánzást. Az állami termelésfejlesztés, illetve az ország-fejlesztő tervek. Elsősorban az utakra, hidakra, stb., valamint gazdasági irányokra gondolok. Bár van politikai innováció is, de az egy másik téma.

A direkt innováció egyik lehetséges eszköze az alkotóházak létrehozása. Az alkotóházak lényege: pl. kihasználatlan gyárépületben minden lehetséges szerszámot, gépet, eszközt, anyagot, stb. valamint állandó szakembereket, tudósokat a feltalálók rendelkezésére bocsátanak, hogy a szükséges kísérleteket, ill. prototípust elkészíthessék.

A termelési innováció céljai, a hasznos célú innováció.

Innováció és magángazdaság. A magángazdaság (elsősorban a nagytőke) támogatja azt az innovációt, ami az ő rövid távú profitszerzését szolgálja. A gazdasági fejlődés viszont nem erről szól, hanem a népréteg hosszú távú jólétéről. Ezt a magángazdaság nem támogatja, és ha az állam sem támogatja, akkor nem támogatja senki. Pl. a természetkímélő termeléssel kapcsolatos innovációt az államnak kell támogatni, mert a magángazdaság ezt nem fogja a fontosságának megfelelően finanszírozni.

Az innováció támogatása, fejlesztése, tehát elsősorban állami szolgáltatás, feladat.

Nemcsak az innováció ténye fontos, de az is hogy milyen célú az innováció. Nem elegendők a magángazdaság általi innovációs célok. Az államnak, a vezetésnek is ki kell jelölni az innováció helyes céljait, és az innováció gyakorlatát ebbe az irányba kell terelnie. Az innováció összefügg a fogyasztás-kiválasztással. Összefügg a népréteg fogyasztás-kiválasztásával, vagyis a kereslet vezérelt fogyasztás-kiválasztással. Mint arról szó volt, a piactorzító tényezők csökkentése, és más tényezők hozzák létre azt a helyzetet, hogy elsősorban a népréteg határozza meg a termelés struktúráját ill. azt, hogy merre haladjon a termelés, ill. a termelés fejlesztése. A fogyasztás-kiválasztás persze csak a fő irányt jelöli ki, a konkrét újításokat persze nem képes kijelölni ezt az újítok, tudósok határozzák meg találmányaikkal, fejlesztéseikkel. Természetesen az innováció fő irányát a fogyasztás-kiválasztás másik oldala a költségvetés ill. a hosszú távú termelési terv is kijelöli. Ez a folyamat szükségszerűen végbemegy, az állam a vezetés feladata, hogy ennek a folyamatnak tudatos és szervezet keretet adjon. Jelenleg az innováció elsődleges céljának a természetpusztulás, a környezetszennyezés megállításának kell lennie. Pl. olyan energiák megtalálása, felhasználása, melyek kevésbé csökkentik a természeti erőforrásokat ill. olyan természeti erőforrásokat csökkentnek, melyekből sok van. Olyan anyagok megtalálása, felhasználása melyek kevésbé csökkentik a természeti erőforrásokat, ill. azokat a természeti erőforrásokat csökkentik, melyekből sok van. Továbbá új természetkímélő termékek szolgáltatások előállítása, ill. az ezeknek megfelelő technikák technológiák létrehozása. Továbbá természet rehabilitációját pl. a hulladékfeldolgozást megoldó új technikák, technológiák létrehozása. A másodlagos cél a hosszú távú termelési tervnek (termelési és szolgáltatási terv) megfelelő innováció. Pl. az egészségügy, orvostudomány fejlesztése, ami mind a tudósok, mind a lakosság szerint valószínűleg hosszú távon és egyben rövid távon is fejlesztendő.

A célok után az államnak a megfelelő eszközökkel konkrét keretet kell adnia az innovációs folyamatnak. Pl. sok pályázat létrehozása, mely a környezetszennyezés nélküli közlekedésre, a környezetszennyezés nélküli fűtésre, a környezetszennyezés nélküli energiatermelésre, stb. vonatkozik.

Néhány más összefüggés.

Szélesebb értelemben az innováció leglényegesebb eleme, hogy a társadalomban kialakuljon az újító, változtató szellemiség. Erről a világnézetről szóló tanulmányrészben írok hosszabban. Lényegében ez arról szól, hogy a társadalom minden szegmense, az emberek, a vezetés, a hivatalok, stb. fogékony az újításokra, a változtatásra. Újítás, változtatás az is, ha a rossz úton haladó bárka letér az útjáról és egy másik útra tér át, legyen az akár egy hagyományos régi, már méltánytalanul elfeledett, elhanyagolt, leirt út. Szélesebb értelemben nemcsak termelést lehet megújítani, hanem a rendszert, az erkölcsöt, az életmódot is.

Manapság viszont sajnos csak egészen szűken értelmezik az innovációt, azon technikai újításokat értik alatta melyekből új termék lesz. Én nem erre a szűken értelmezett innovációról beszélek.

Innováció és kisvállalkozások összefüggnek. Az innovációs légkör olyan, hogy még az egyszerű dolgozó, kisvállalkozó is képes profitálni a jó ötletéből. Aki azt mondja, hogy manapság csak a nagy gazdag jól felszerelt kutató intézetek képesek eredményt elérni az nem érti az innováció lényegét. Az innováció lényege az ötlet a felfedezés. Az innovációs légkör egy olyan világ ahol nagyon sokan törik a fejüket egy jobb, hasznosabb tudományos, technikai, termelési eljáráson, és azért törik sokan, mert érdemes nekik ezzel foglalkozni. Az eredeti találmányok (robbanómotor, repülőgép, filmgyártás, stb.) kisvállalkozói szinten jöttek létre. A kisvállalkozókat segítő légkör és az innovációs légkör és az új szellemisége összefüggnek, testvérek. A közvetlendemokrácia és az innováció unokatestvérek.

Természetesen azért szükség van a jól felszerelt korszerű kutatóintézetekre is. Ezek fejlesztése az innováció egyik eleme de nem a kizárólagos eleme.

Az innováció (innovációs termelés) és gazdasági pénzügyi rendszer összefügg de két különböző dolog.

A természettudományokról és természettudományos és technikai oktatásról egy másik rendszertényező szól, abban külön van értékelve ez a terület. Ezért itt bővebben nem térek ki erre, csak a megjegyzés szintjén, hogy ez is lényeges eleme az innovációnak. Még annyit: a természettudományos technikai oktatásnak nem a mennyiségével van probléma, hanem a struktúrájával és a minőségével.

A B/3 ábra mutatja, hogy termelés és ezen belül az innováció szinte mindennel összefügg. Több összefüggésről már beszéltem. Az adózással és a hitelezéssel úgy függ össze, erről az adott rendszertényezőkben beszélek, hogy támogatják e az innovációt vagy sem. A B/3 ábrán a megjegyzés: a jelenleg nem tudatos nem elégséges az innováció adózási, hitelezési támogatása, ennek a jövő rendszerében meg kell változnia. Ez a mondat tulajdonképpen elmondja a lényeget, amihez nem szükséges magyarázat. Az innováció összefügg többek között a hatékony állammal, amennyiben a hatékony állam sem lehetséges innováció nélkül. Ez az innováció visszahatása az állam működésére. Az állam támogatja az innovációt ugyanakkor fel is kell azt használnia, ahhoz hogy az állami szolgáltatások korszerűbben működjenek. Az innováció kapcsolódik a gazdaságirányítás jellegéhez is. Egy hatalmi vagyoni jellegű irányításnak nem érdeke az innováció, egyébként is ösztönösen irtózik minden komolyabb változástól, megújulástól.

A hazai innováció és külföldi innováció beintegrálása a hazai gazdaságba.

Az alapprobléma az, hogy hiába van jelen egy nemzetgazságban magas fokú innováció, a korszerű termékek sokasága, ha az csak fogyasztás szintjén, ill. bérmunka szintjén van jelen. A technikai, technológiai előnyről már beszéltem. A gazdaságban az diktál, az hasznosul, akinek kezében (rendelkezik vele) van korszerű technika, technológia, az innováció. Rendelkezik vele, azt jelenti, hogy ért hozzá, képes előállítani, képes uralni. A tulajdonviszonyok is fontosak, de talán kevésbé, mint a hozzáértés, az uralás. Pl., behoznak egy korszerű gépet, vagy éppen itt állítják elő, de nem nagyon tudják használni. Vagy ha elromlik, nem tudják megjavítani. A technika nem integrálódik be a lakosságba.

Ismert a vicc: kimegy a mosógépszerelő és a kalapácsával ráüt a mosógépre, mire az megjavul. Majd benyújtja számlát amin 5000 forint áll. Az ügyfél csodálkozva kérdi: mi kerül ebben ötezer forintba?

100 forint az ütés, és 4900, hogy tudtam, hová kell ütni – válaszolja a szerelő.

Persze az is baj, ha csak behozzák ezeket a gépeket, eszközöket, stb., hiszen ezek árrése, haszna sokkal magasabb, mint egy korszerűtlen gép ára. Tehát nyilvánvalóan aránytalan cserearány alakul ki, amennyiben egy korszerű termékért korszerűtlen termékkel fizetnek. Ugyanígy aránytalan cserearány alakul ki, ha egy kreatív innovatív munkát cserélnek bérmunkára. Ezért az a nemzetgazdaság hasznosul, ahol nagyobb arányú a korszerű innovatív termék, és a kreatív, innovatív munka. Ahol ezek aránya kisebb az a nemzetgazdaság károsul. 

A hazai innováció megteremtése mellett fontos a külföldi innováció beintegrálása a nemzetgazdaságba. Szerintem ezt leginkább oktatással és ezen belül is jelentős részben felnőttképzéssel lehet elérni. A felnőttképzés azért fontos, mert igen gyors változások vannak. Tehát az iskolában szerzett tudás egy idő után kevés lesz. Ráadásul az iskolai tudás túl általános. Tehát speciális felnőttképzésre, tanfolyamokra van szükség. Az államnak ebben is tudatosan, tervezetten kell szerepet vállalnia. Minden olyan oktatást támogatnia kell, amely a valóban korszerű, egyben hasznos termékekkel kapcsolatos. A hazai kis és középvállalkozásokon belül külön kellene támogatni azokat, akik valóban korszerű hasznos termékekkel kapcsolatos munkát végeznek. Még inkább azokat, akik teljesen új, korszerű, hasznos terméket állítanak elő.

A jövő újítási rendszere.

A jövőben az állam feladata lesz az újítási rendszer az újítás-kereskedelem megszervezése. Most is van találmányi hivatal, csak ez az egész kritikán alul, harmatgyengén működik.

Először is az átlagos ember a kisember fejében rengeteg újítás (találmány) felötlik. Az újítások skálája hihetetlenül széles, ebbe most nem is folynék bele.

Inkább egy kis történelmi kitérőt teszek. Valószínűleg ha Leonardo, Edison, Watt, Otto, és még hosszasan sorolhatnám, ma élne, akkor nem rendelkeznének újításokkal. Mert akármilyen hihetetlenül is hangzik, a mai közszellemiségben kevésbé van benne az újító szellemiség, mint a korábbi korok szellemiségében. És mert bármilyen hihetetlenül is hangzik a mai korban, kevésbé talál az ember, patrónust, mecénást, menedzsert, mint a korábbi korokban. A miértet érdemes lenne elemezni, sok ok van, de sajnos erre nincs idő.

Tehát az átlagos ember fejében szinte naponta ötlik fel valamilyen újítás, de aztán, el is reppen, mert az alapállás: minek gondolkodjak tovább, úgysem tudok ezzel kezdeni semmit. És persze teljesen jogos logikus ez az alapállás, mert tényleg nem tud vele mit kezdeni.

Itt a probléma összekapcsolódik a fejlett javaslati rendszerrel, hiszen az a javaslatok többnyire nem mások, mint újítások.

Fel kell tenni a kérdést, mi lenne, ha ennek a rengeteg ötletnek csak a jobbik negyede valósulna meg legalább részben. Akkor a jelenlegi újítási mutató valószínűleg a 10-szeresére növekedne, a gazdasági, társadalmi fejlődés pedig megduplázódna.

Szerintem az átlagember, az emberek többsége, megelégedne a következőkkel:

Rendben van, nem kapok az újításomért milliókat, rendben van, nem lesz abból világhírű találmány. De azért azt elvárom, hogy legalább ne én fizessek érte, sőt valamelyes kevés pénzt pl. a ráfordított gondolkodás idejét, 10-50-100-500 ezer Ft-ot kapjak. És azt is elvárom, hogy legalább bekerüljön egy olyan raktárba, boltba, ahonnan akár meg is vásárolhatják. És azt is elvárom, hogy eme üzlet tulajdonosa, dolgozója tegye ki a polcra az újításom, próbálja meg eladni, és elvárom, hogy ehhez értsen is, vagyis tudja, mit, hol kinek lehet eladni. Jelenleg ez csak álmodozás, ebből semmi sincs. Jó kérdés, hogy miért nincs, mert nem annyira bonyolult ez az egész és végül is az újítónak, a kereskedőnek és vevőnek is megérné nem beszélve a társadalomról.  Ennek miértjéről, miért nem alakult az újítások magángazdasági kereskedelmi rendszere, eltekintve a kevés egyedi kivételtől, ez megint megérne egy hosszabb elmélkedést. A probléma egyik oldala: valószínűleg az újítások iránti kereslet is hiányzik. Meggyőződésem, hogy jelenleg egy szellemileg hanyatló korban élünk. A történelemnek voltak szellemileg prosperáló korai (reneszánsz, felvilágosodás, ipari forradalom, és még lehetne sorolni). Voltak átlagos korai és voltak hanyatló korai. Jelenleg szerintem kifejezetten egy hanyatló egy tespedő kort élünk meg. A fejlődést mindig úgy kell nézni, hogy a meglevő mennyivel növekszik. A megnézzük pl. az említett korokban, természettudományos technikai vonatkozásban a meglevőből pl. ötven év alatt mennyi lett, akkor elképesztő fejlődés, megduplázódás bontakozik ki. 2060-tól megduplázódott a természettudományos technikai állapot? És 1990-től meg fog duplázódni 2040-ig, a mai tendencia mellett? Aligha, jó, ha 10%-os fejlődés lesz. Nézzünk szembe a ténnyel, már vagy jó 20 éve nem történt alapvető felfedezés, pedig látszólag pezseg a tudományos technikai élet. De csak látszólag.

Visszatérek az egyik okra, az újítási szellemiség hiányára. Ennek hiánya pedig részben ebből, az öntelt, önelégült, az emberek többségét manapság uraló felfogásból ered: az ember már mindent kitalált, már szinte mindent tudunk, már nagyon okosak vagyunk. Ennek miértjéről (miért is alakult ki, terjedt el ez a felfogás), is érdemes lenne elgondolkodni.  Tény hogy a korábbi korok embere sokkal szerényebb volt, és sokkal inkább tisztában volt azzal, hogy szinte semmit sem tud. Most sem tudunk sokkal többet csak ezzel, azaz a kevés tudásunkkal, sem vagyunk tisztában.

De visszatérek a gyakorlati rendszermegoldásra.

Ha nem alakult ki az újítások kereskedelmi rendszere, akkor az államnak kell kialakítani ilyent.   Vagyis az állami hivatal, amely remélhetőleg tele lesz hozzáértő emberekkel, vegye meg a kisember az átlagember újításait, a szerényebbeket párezer, pártízezer pénzért, a jelentősebbeket pedig párszázezerért, és aztán tegye ki a polcra, próbálja meg értékesíteni. És tudja, mit hol kell értékesíteni. És persze amit az állam is fel tud használni, azt az állam használja fel. És persze ha egy újítás nem kel el, de nyilvánvalóan nagyszerű, akkor maga az állam segítsen a megvalósításban.

Most itt elkanyarodok a jövő államának szerepéhez. Pl. a hulladékfeldolgozás kapcsán is említettem, ha ez az egyébként hasznos és megtérülő ágazat nem akar magángazdaságban beindulni, akkor az államnak kell azt megoldani. Ugyanez mondható el az újítások kereskedelméről és sok mindenről. Megint meg kell dönteni azt a liberális dogmát, hogy az állam csak bizonyos területekre korlátozódhat. Nem így van, a helyes elv: ami társadalmilag, nemzetgazdaságilag (természetesen hosszabb távon nézve) jó, hasznos, és magángazdaságban és máshol sem működik, azt az államnak kell működtetni.

Az állami innovációs versenyek, pályázatok kialakítása, ötletversenyek, elméleti terv-versenyek, melyekben azért a kidolgozottság is számítana.

Ezek tehát komplex tervek, tervek és nem késztermékek.

Sok oldala lehet, pl. a természettudományos oldal: pl. talajvízmegoldó pályázat Pl. univerzális mezőgazdasági kisgép tervezési pályázat. Pl. hulladékfeldolgozás-terv pályázat. Pl. kistermelői együttműködés – pályázat. Stb..

Társadalomtudományos oldal: pl. vagyonadózás-terv pályázat. Pl. egészségügyi reform pályázat. Pl. oktatási, tandíj, és iskolareform pályázat. Stb..

Természetesen a legjobb pályázatok magas díjban részesülnének. És persze a közszolgálati média (a jövőben a közszolgálati internet lesz a legnagyobb ága) ezekről tudósítana.

Végül rövid kitérés a munkaszervezésre.

Kétségtelenül máshová is be lehetne sorolni a munkaszervezést, de az is kétségtelen, hogy egy fontos tényezője a termelésnek. Minden területnek, minden munkának megvan maga jó technológiája, a munkarend, munkasorrend, azok a munkamódszerek, amelyek leginkább biztosítják a hatékony munkát. Ezért sokat erről a témáról nem lehet beszélni, legfeljebb ki lehet jelenteni: a munkaszervezésre még több időt kell fordítani, és főleg be kell tartani azt az alapelvet, hogy pénz nélkül is hatékonyabbá lehet tenni a munkát, a termelést a jó munkaszervezéssel, a munkarend átszervezésével.   Vannak azért általánosságok is, amelyeket a szaktudománynak és az oktatásnak kell feldolgozni és tanítani. E tanulmány az állam és rendszer munkaszervezéséről szól - így is megfogalmazhatjuk e tanulmány lényegét.

A feladatok

Valahogy ki kell alakítani a társadalom, újító, változtató szellemiségét. Ha ebben a vezetés, a hivatalok élen járnak, akkor a társadalomban is kialakul. Az oktatásnak is szerepe van az újító, változtató szellemiség kialakításában.

Szükséges egy jól kidolgozott, és megvalósításra kerülő nemzeti fejlesztési tervre.

Az állam, erre kijelölt állami intézmény támogassa azon újítókat, feltalálókat, akik e támogatást kérik. Pl. egy szerződés aláírása után, egy-két szakember nézze át az újítást és annak jóságának, függvényében adjon, jogi, ügyintézési, megvalósítási tanácsot, vagy ha kiváló újításról van szó, akkor az állam akár pénzt, vagy olyan műhelyt is biztosíthat ahol a modellt, a prototípust legyártják. Más esetben, ha igéretes az újítás, de nem kell senkinek, az államnak kell megvásárolni.   

A hazai innováció megteremtése. Az újítók, újítások megbecsülése direkt pénzbeli és egyéb támogatása. A szabadalmi eljárás egyszerűsítése, pénzbeli támogatása, általában az újításokkal kapcsolatos bürokrácia megszüntetése. Alkotóházak létrehozása. Az újítások kereskedelmi rendszerének állami kialakítása. Az innovációs légkör megteremtése.

Versenyek, pályázatok, kiállítások létrehozása. Az állami innovációs versenyek, pályázatok kialakítása, ötletversenyek, elméleti terv-versenyek, melyekben azért a kidolgozottság is számítana.

Az innováció elemeinek, és általában az innováció állami támogatása (adó, hitel, szabályozás, közvetlen, direkt támogatás, propaganda).

Az állami természettudományos és technikai kutató intézetek fejlesztése, nagyobb költségvetése. A természettudományok és technikai tudományok minőségi fejlesztése. A természettudományos és technikai (szakképzés, főiskolák, egyetemek, stb.) oktatás minőségének, struktúrájának javítása.

A külföldi innováció beintegrálása, oktatással, felnőttképzéssel, speciális felnőttképzéssel.  Azon hazai vállalkozók állami segítése, aki korszerű, hasznos terméket állítanak elő, vagy ilyennel foglalkoznak.

 A békés, hasznos célú innováció meghatározása és fejlesztése. A természetpusztítás megállításához, a hosszú távú termelési tervhez kapcsolódó innováció fejlesztése. A célok feladatok és eszközök összehangolása. Az innovációt fejlesztő terv létrehozása, megvalósítása, konkrét intézkedésekkel.

Mindezen feladatok megvalósítása, felügyelete egy független, tudományos, demokratikus testületet (vezetésrészt) igényel.

A munkaszervezésre még több időt kell fordítani, és főleg be kell tartani azt az alapelvet, hogy pénz nélkül is hatékonyabbá lehet tenni a munkát, a termelést a jó munkaszervezéssel, a munkarend átszervezésével.   Vannak azért általánosságok is, amelyeket a szaktudománynak és az oktatásnak kell feldolgozni és tanítani.

A történelmi és százalékos értékelés.

A történelmi értékelés kétoldalú, méghozzá többszörösen kétoldalú. Egyrészt megállapítható, hogy a természettudományok és technika, így a gazdasági innováció is történelmi léptékben egyenletesen fejlődik. Ez azonban inkább természetes szükségszerű fejlődésből mintsem rendszerfejlődésből adódik. Másrészt az egyes népek, országok időszakos fejlődése abszolút változó. Természetesen ugyanígy változik az adott nép, adott hosszabb távú korszakának vezetése, pontosabban a vezetésnek az innováció fontosságát felismerő és támogató hozzáállása. A rendszerfejlődésből adódó pontosban a rendszerfejlődés e tényezőjének fejlődésből adódó fejlődés inkább változékony mintsem egyenletes. Azt azért megállapíthatjuk, hogy az újabb rendszerekben (klasszikus kapitalizmus, államkapitalizmus, szocializmus) általában tudatosabban és nagyobb mértékben van jelen az innováció. Azért az is kiderült hogy jelenlegi innováció többnyire magángazdasági és nagyintézményi innováció. A jövő innovációja ezt megtartva, azért preferálja majd az állami és kisvállalkozói, magánemberi innovációt is, mellyel az innováció mértéke megnő. Azért ami az innováció mértékét illeti a jelenlegi államkapitalista rendszerben nincs nagy baj. Inkább céljaival van baj.

Az innováció helyes céljait illetően azonban korántsem ilyen kedvező az újkori ill. a jelenlegi helyzet.

A tényleges demokrácia innovációja békés célú lesz. A politika nem fogja ismerni a hódító háborút, sem a megelőző háború fogalmát, mely a hódító háború trükkös manipulációs megközelítése. Csak a ténylegesen védekező háborút és ehhez köthető innovációt fogja ismerni, a haditechnika éppen annyi, olyan minőségű, olyan struktúrájú lesz amennyi a védekezéshez szükséges. Ezen felül az innováció célja megegyezik a népréteg lakosság hosszabb távú életszínvonalának emelésével. Ebből adódóan a  legfontosabb célja a természetpusztítás csökkentése lesz, nem pedig a rövid távú haszonszerzés, mint a jelenlegi innovációnak.

Osszuk két egyenlő részre az innováció fejlődését. Egyrészt értékeljük az innováció mértékének fejlődését, itt pozitív fejlődést tapasztalhatunk. Másrészt értékeljük az innováció céljainak fejlődését, itt alig tapasztalhatunk pozitív fejlődést.

Mindent összevetve a százalékos értékelés: rabszolgatartó rendszer 1,8%, feudalizmus 2,8%, klasszikus kapitalizmus 3,6%, jelenlegi államkapitalizmus 4,4% brezsnyevi szocializmus 4,2%. Jelenlegi kínai szocializmus 4,5%? A tényleges demokrácia innovációja mértéke és céljainak hasznossága ötven éven belül elérheti az 6%-ot.

Újra és újra el kell gondolkodni a gazdaság, a foglalkoztatottság alapvetésein. Elméleti rendszertényező.

El kell gondolkodni a jövőről, a távolabbi jövőről is, a gazdaság, a foglalkoztatottság vonatkozásában is igaz: jobb, ha van egy átgondolt tervezett iránymutató út, mintha vaktában kóvályognánk az erdőben.

A gazdaság a foglalkoztatottság sem független attól, hogy milyen és milyen lesz az emberek tudata (gondolkodása, erkölcse, felfogása, igénye, stb.).

Akár az igény (a fogyasztás), akár a termelésstruktúra (a gépesítés) oldaláról nézzük: a szabadidőnek, a szórakozásnak lassan növekednie kell, ehhez képest a munkának, munkaidőnek csökkennie kell.

A gépesítés, a technikai fejlődés, amely remélhetőleg nem áll le, kétségkívül a fizikai munka csökkenését okozza. Illetve a fizikai munka is átalakul egyfajta szakmunkává. Ugyanakkor a szellemi munka nem csökken. Ugyanakkor a szórakozást kielégítő munka szintén nő, hiszen lassan nő a szórakozás ideje, és egyfajta igénynövekedés e tekintetbe is van. Összességében azonban, lassan mégis csökken a munka, a munkaidő, és nő a szórakozás, pihenés, ha egy viszonylag optimális tendenciából indulunk ki.

Talán ezzel a gondolattal kell kezdeni: az emberek igénye (fogyasztása) állandóan nő, ráadásul szeretnek dolgozni, akkor nincs baj, ez a kettő biztosítja, hogy a gazdaság ezzel együtt az életszínvonal állandóan növekedjen.

A cél, hogy minél több ember egyre kellemesebben, jobban egészségesebben éljen.

Bizonyos alapokból (a meglevő gépek, házak, stb.) indul ki ez a munka és fogyasztásnövekedés, az alapok is növekednek. Csakhogy azért az alapok állapotmegőrzése is munkát igényel. Csakhogy jelenleg azt tapasztaljuk, hogy a természeti erőforrások, mint az alapok alapjai, csökkennek.

Mindjárt itt az elején ki kell jelenteni, nagyon sok okból el kell felejteni a még a 4%-os folyamatos évi termelés és életszínvonal növekedést. Hosszabb távon a cél legfeljebb az 1-2%-os folyamatos egyenletes növekedés.

De valóban igaz, hogy az emberek igénynövekedése és munkaszeretete (a gazdasági hajtóerő) létezik? És ez nem csökkenhet a jólét az életszínvonal növekedésével? 

Voltak és vannak ugyan olyan emberek, embercsoportok, népek melyek kvázi igénytelenek (nagyjából megelégednek a meglevővel) és a munkába se találnak örömöt, de azért a többségre igaz, az igényei megvannak, nem elégszik meg a meglevővel, és dolgozni is szeret. Bár erre „szeret dolgozni” még visszatérek.

De kérdés: ha az emberek eljutnak egy bizonyos életszínvonalra, egy bizonyos fogyasztási szintre, akkor hajlandóak e további munkát (pénzt) fektetni abba, hogy ez a szint növekedjen? (Hiába van, vagy lehetne termelés, ha nincs kereslet – talán így is felvethetjük a problémát.)

Nézzünk néhány példát:

A bőség zavarában dúskálva, válasszuk ki, pl. a fürdőturizmust, a cipőipart, és lakásépítő-ipart. Dotáljuk, kedvezményes hiteleket kap, pl. fürdőturizmus, de elérhet egy olyan szintre, amikor az emberek általában, átlagosan azt mondják: ennyi a maximális igényünk, épülhet tőlünk még több, még igényesebb medencés szálloda, ez már minket nem csábít. Pontosabban, ha ingyen mehetnénk, akkor persze elmennénk (még ez sem biztos), de fizetni már nem fizetünk (nem áldozunk rá időt, munkát) érte. Ezek akkor üresen fognak kongani. 

(Megjegyzem: a kispiac, nagypiac teóriában nem nagyon hiszek, hiszen egy termék, szolgáltatás per, fogyasztószám, a matematikai összefüggés, ez egy kisebb piacon ugyanannyi lehet, mint egy nagyobb piacon. Egy kicsit számít a fluktuáció nagysága, de szerintem nem jelentős.)

Ugyanez elmondható, pl. a cipők vonatkozásban a lakások vonatkozásában és minden termékek, szolgáltatást felsorolhatnának. Annál is inkább, mert az emberek választanak, most inkább elmenjek egy hétvégi szállodázásra, vagy cipőt vegyek, vagy gyűjtsek egy nagyobb lakásra, stb.. Tehát a helyes termelés és fogyasztásstruktúra a legfontosabb.

De térjünk vissza ahhoz a gondolathoz, hogyha már mindenből (luxus hétvége, cipő, lakás, stb.) elértek egy  bizonyos fogyasztási szintet, akkor nem mondják e, ezt: most már semmi sem kell igazán, most már inkább nem dolgozunk többet, most már inkább pihenünk, és a meglevő szinten szórakozunk. Mert, ha egyre többen mondják ezt, akkor csökken a gazdasági fejlődés, csökken a termelés és a fogyasztás. Adjunk egy nevet ennek a jelenségnek én, „életszínvonal-telítődésnek” nevezem.

Na most ez egy összetett jelenség. Pl. megjelenik e új, vagy minőségileg új termelés, fogyasztás, illetve ebből mennyi jelenik meg.

Feltételezve, hogy a politika normális, a társadalom normális, a távolabbi jövőben sem kell amiatt aggódni, hogy az életszínvonal-telítődés miatt leáll gazdasági növekedés, méghozzá a következők miatt: 

Mindig lesznek (és vannak is) megoldandó problémák, hiánycikkek, hiány-szolgáltatások, hiánymunkák.

A termelés és fogyasztásstruktúra mindig korrekcióra szorul, ami azt jelenti, hogy mindig lesz mit termelni, mindig lesz fogyasztásigény.

Mindig megjelennek minőségileg is új (eddig nem volt) termékek, szolgáltatások, amelyek mind a termelés, mind a fogyasztásnövekedést okoznak.

Az viszont lehetséges, hogy az életszínvonal telítődés miatt egy kevéssel csökken a termelés-fogyasztás főleg akkor, ha gátolják a felettébb értelmes termeléseket-fogyasztásokat.

Ezek szerint csoportosítsuk így a termeléseket-fogyasztásokat.

Felettébb értelmes termelések-fogyasztások.

A megoldandó problémákból kiindulva az egetverő súlyosságú hiánycikkek, hiányszolgáltatások, hiánymunkák pótlása. (Erre kell törekedni, vagyis fel kell ezeket fedezni, és az államnak minden eszközzel segíteni kell a megoldást.) Jelenleg elsősorban az állami szolgáltatások és a környezetvédő, ill. zöldenergia termelések-fogyasztások lennének e felettébb értelmes termelések-fogyasztások. 

A termelés és fogyasztásstruktúra korrekciójából eredő viszonylag kisebb hiánycikkek, hiányszolgáltatások, hiánymunkák pótlása. Aktuálisan pl. öt éves távlatban, hol vannak kielégíthetetlen igények, stb. (Szintén az államnak kell ebben lépni, mert a piacgazdaság önmagában nem képes megoldani a problémát.)

Minden segítséget meg kell adni, hogy minél több értelmes minőségileg új termék, szolgáltatás, munka jelenjen meg.

Egyszerűen értelmes termelések-fogyasztások.

Értelmetlen termelések-fogyasztások.

Visszatérve a felettébb termelésekre-fogyasztásokra.

Pl. napjainkban kettő hatalmas olyan területhalmaz is van, amely mint a hiánycikkek, hiányszolgáltatások halmaza, felpörgethetné a gazdaságot, a termelést, a fogyasztást, ill. valóságosan is emelhetné az életszínvonalat. Az egyik az állami szolgáltatások sora. Mint az igazságszolgáltatás, a biztonság a közbiztonság, a demokrácia, az egészségügy, a tudásszerzés, oktatás, a tömegközlekedés, stb..

A másik területhalmaz a természetrombolás megállítása, ill. a környezetkímélő gépek, technika, technológia megjelenése, illetve ezzel kapcsolatos termelések-fogyasztások.

Pl. miért nem kaphatók viszonylag olcsón használható napelemes-akkumlátoros  autók?  Ezt a példázatot általánosítsuk, terjesszük ki.

Drágán kaphatók, viszont azt csak kevesen tudják megvenni. Viszont azon kevesek, a gazdagok még ezen „kötelességüket” sem teljesítik inkább benzinfaló luxusautókat vásárolnak. Nincs igazán fejlesztés, nincs tömeggyártás.

Miközben az ilyen autógyártás, mint felettébb értelmes termelés több legyet ütne egy csapásra. Egy új iparággal termelés-fogyasztásnövekedést, azaz gazdasági fejlődést hozna létre. Hatalmas előrelépés lenne a természetrombolás megállításban, illetve a fogyó energia, a fogyó olaj megoldásában. Illetve az emberek, cégek és az országok nem lennének kiszolgáltatva az olaj és benzináraknak. Illetve hosszabb távon nagyon jó üzlet lenne.

Bár sok állam rengeteget költ, és komoly kutatóbázist áldoz, pl. az űrhajózásra, a nukleáris fegyverekre, stb., de ez ügyben (napelemes-akkumulátoros autók) a fülük botját sem mozdítják meg. Közvetlenül, állami hitelekkel sem támogatják. A politikai vezetések, az államok egységesen inaktívak ez ügyben is.

A nagy autógyárak, de más nagyvállatok sem kezdenek komoly fejlesztésbe, ill. ha ezt teszik akkor is titokba. A nagytőke egységesen inaktív ez ügyben is.

A kisüzemeknek pedig nincs akkora tökéjük, hogy ekkora beruházást véghez vigyenek. Szerintem inkább gátolják, mintsem támogatják őket.

Egy kicsit az átlagfogyasztók is hibásak.

Amikor ezt a problémát vizsgáljuk, ráébredhetünk, hogy a gazdaság, a gazdasági törvényeszűségeken kívül elsősorban politikai társadalmi kérdés. Tehát elfilózhatunk mi a gazdasági törvényszerűsségeken, csak az lótúrót sem ér, mert hatalmi és vagyoni érdekek annulálják ezeket a törvényszerűségeket.

Majd akkor mondják, hogy technikailag nem lehetséges, ha egy-két, többmilliárd dolláros költségvetésű kutató-fejlesztő vállalat (mindegy, hogy állami, vagy magántulajdonú) tíz év után sem ér el eredményt. Na, de a piacgazdaság nem így működik – mondják sokan. Akkor viszont más nagyszabású fejlesztések sem lehetnének a világban, mint űrhajózás, mint atomfizika, mint fegyverzetfejlesztés és még lehetne sorolni.

Valójában az olajipari cégeknek, az autógyáraknak a nagytőke jelentős részének kifejezetten ellenérdeke ez a gyártás. Egyfelől az autógyártás érdekelt az olajiparban, másfelől a meglevő autók szép profitot hoznak a nagytőkének. Nyilván utána gondoltak és kiszámították, hogy ez hatalmas veszteség a számukra. A nagytőke pedig sok szálon összefügg, és össze is zár.

A politikai vezetés pedig egyrészt nagytőke szövetségese, (részben kényszerszövetségese), másrészt azért ő is jelentős adókat kaszál be a jelen helyzetben. És nemcsak az adókról van szó, a magángazdasági gazdaság erőssége az egész ország gazdaságát is jellemzi.

Csakhogy a legfőbb törvényszerűséget ne felejtsük ki: ha az adott meglevő termelésnél-fogyasztásnál van egy lehetségesen megvalósítható, de megvalósulatlan, sokkal jobb, gazdaságosabb termelés-fogyasztás, akkor az, hatalmas veszteség az országnak, a népnek, az emberiségnek. Egyszerűen, kevesek érdeke miatt ráfarag a világ. A világ, gazdasági működését még mindig a kevesek és nem a többség (emberek, állatok, növények) érdeke határozza meg.

Kitérés az értelmetlen termelésre-fogyasztásra.

Értelmetlen és káros minden olyan termelés-fogyasztás mely kihasználatlan. Kihasználatlanul a szemétbe kerül. Amely fölösleges. Itt a példák ezreit lehetne sorolni. Értelmetlen személyenként évi öt cipőt várásrolni, (termelni) majd a szemétbe dobni. Értelmetlen kihasználatlan házakat, nyaralókat építeni. Stb..

Pl. a bürokrácia is értelmetlen munkát generál.

Persze az eladhatatlan termék, szolgáltatás is kihasználatlan értelmetlen,

Értelmetlen, látszólagos választékbőséget létrehozni, illetve az ebbe fektetett munka értelmetlen fölösleges. És a vásárlónak is elrabolja az idejét. Most itt hirtelen a bankok és a szolgáltató cégek ezerféle szolgáltatás-variációjára gondolok, melyeknek nagyobb része csak látszólagos választék-bőség. De az egyéb cikkek, élelmiszer, ruházat, stb. területén is számos példa található. Más címkét raknak rá, más nevet adnak neki, egy cseppel megváltoztatják az egyik összetevőt, és máris létrejött a látszólagos választék-bőség.

Továbbá értelmetlen és káros a testet, lelket romboló, a természetet romboló termelés-fogyasztás. Bár ezeket használjuk, csak éppen rombolnak, nem építenek.

És értelmetlen rossz hatékonysággal termelni. Bár ha egyébként rossz hatékonysággal állítnak elő kihasznált és építő terméket, szolgáltatást, akkor az kevésbé káros, mintha jó hatékonysággal állítanának elő kihasználatlan, ill. romboló terméket, szolgáltatást.

Mindezek még akkor is károsak, ha rövid távon megtérülnek.

A fölösleges termelés-fogyasztás természetesen fölösleges foglakoztatással jár.

Vagyis ezek nem növelik valóságos foglalkoztatást.

Miért jöhetnek létre tömegesen az értelmetlen termelések-fogyasztások?

Egyfelől egyeseknek, a néphez képest szűkebb rétegnek ez rövid távon hasznot hajt, természetesen ezek szorgalmazzák. A politikusoknak pedig nincs annyi eszük, hogy ezekre az egyszerű összefüggésekre rájöjjenek.

A legfőbb ok azonban, hogy a felettébb értelmes termelés-fogyasztás útja le van zárva. Olyan ez mintha a jó út le lenne zárva, ezért mindenki össze-vissza jobbra-balra, hátra kénytelen kóvályogni, hiszen előre nem tud menni.

Visszatérek a jövőhöz. A jövő útja vajon a további szakosodás (specializálódás, munkamegosztás, stb.), avagy a generális (lapraszerelt-barkács) háztáji gazdaság?

A technika, technológia, a termelés, kezdetben az irányban fejlődött, hogy szükséges lett a munkamegosztás.  De manapság elért egy olyan szintre hogy meg tudná oldani a lapraszerelt-barkács termelést. Kellenek hozzá előre gyártott félkész alkatrészek, anyagok. Kellenek hozzá jó kis speciális kisgépek. Kellenek hozzá jó kis leírások. Ezekkel nagyon sok mindent házilag elő lehetne állítani, sokféle termelést lehetne megoldani. Vannak is erre példák, de ezt az egészet még jócskán lehet bővíteni, fejleszteni. Ilyen módón akár egy laikus is fel tudja építeni a házát. Vagy képes működtetni egy kisebb háztáji gazdaságot, konyhakerttel, kisállatokkal, stb.. A bútorzatát is meg tudja csinálni, kenyeret tud sütni, a ruháját meg tudja varrni stb..

Pl. a korai technika csak egy otromba hatalmas traktort tudott előállítani, ami egyrészt hatalmas földet, nagyüzemet igényelt. Másrészt egy erre kiképzett szakmunkást. A jelen technika elő tudna állítani egy egészen kicsike univerzális „kerti gépet”, kerti traktort, ami képes szántani, ásni, markolni, vetni, permetezni, stb.. És ráadásul könnyen egyszerűen kezelhető.

Nem árt elgondolkodni az előnyökön, hátrányokon.

Azért a szakosított munkavégzés egy fél fokkal még mindig hatékonyabb.

És természetesen sok területen nem lehet megoldani, a modern házi munkát, a kisüzemi termelést.

Viszont a modern házigazdaság mindig kéznél van, nem kell közlekedni, szabadabb munkavégzés. Nem kell alkudozni. És talán egy fokkal érdekesebb és motiváltabb a munka. És talán az sem árt, ha az emberek több mindenhez értenek, univerzálissá válnak.

Mindenképpen el kell gondolkodni a szakosítás és az ellenszakosítás az univerzális munkavégzés arányain. Illetve a modern (lapraszerelt-barkács) háztáji, a modern kisüzemi és a nagyüzemi termelés arányain.

Ennek is van foglalkoztatottság kihatása.

Gyakorlatilag arról van szó, ha pl. valaki maga kertészkedik, nem tart kertészt, ha valaki maga takarít ki, nem tart takarítónőt, ha valaki maga rakja össze a bútorát, és nem hív asztalost, és még  hosszasan lehetne sorolni, akkor mennyivel kisebb foglalkoztatottság, mintha kertész, takarítónő, asztalos végezné el a munkát? Szerintem semennyivel. Ugyanakkor mindenkinek arányosan illene adót fizetnie, fenntartani az állami szolgáltatásokat, segíteni a rászorultaknak.

És még egy dolog ehhez a házimunkához. Azt hová soroljuk be, pl., ha egy ember egy népszavazás kérdésén gondolkodik, és arra válaszol. Ez bizony a közösség érdekében végzett szellemi munka. 

A foglalkoztatottság alapvetései.

Nincs foglalkoztatottság-növekedés, ha munka értelmetlen, fölösleges, káros, stb..

Nincs foglalkoztatottság növelés, ha két ember végez el olyan munkát, melyet egyébként egy ember végez el. Vagyis a szakosítás nem növeli a foglalkoztatottságot és házi, háztáji munka, nem csökkenti. Általában házi, háztáji, alkalmi, sőt a fekete munka, is munka. Ők sem munkanélküliek. (Ugyanakkor az arányos adózást fenn kell tartani.)

Valójában nem az számít, hogy mennyien dolgoznak, és az még kevésbé, hogy ezekből mennyi a bejegyzett, nyilvántartott dolgozó. A hatékonyan és hasznosan elvégzett munka mennyisége számít, ill. a munkavégzés óraszáma, hatékonysága és hasznossága. Valójában a foglalkoztatottakról szóló statisztikai adatok önmagukban nem sokat mondanak.

Igaz, hogy a munkaidő és annak hatékonysága számít, magasabb szempontok miatt azonban optimálisabb, ha szinte mindenki végez, közepes mennyiségű lehetőleg értelmes hatékony munkát.

Matematikailag tehát mindegy viszonylag kevesebben végeznek több munkát, pl. 4 millióan napi 10 órát, vagy viszonylag többen kevesebb munkát, pl. 6 millióan napi 6,8 órát. A munkaadók szempontjából előnyösebb, ha kevesebben végeznek több munkát. Egy embert könnyebb foglalkoztatni, utána kevesebbet kell adózni, mint két ember után. Továbbá nagyobb a választási lehetőség, és még lehetne sorolni az előnyöket.

Pl. úgy tűnhet hogy a magyarok alig dolgoznak, mert a bejegyzett foglalkoztatottak száma kevés. Valójában sokkal többet dolgoznak, mint más nemzetek tagjai, mert akik dolgoznak, azok kíméletlenül ki vannak zsigerelve, napi 10 órában.  Ráadásul a házi, háztáji alkalmi munkavégzés is nagyobb arányú, mint más országokban.

Tehát matematikailag mindegy, a munkaadók szempontjából, a kevesen, sokat, változat a jó. Valójában a nép és nemzetgazdaság szempontjából pedig, a sokan dolgoznak kevesebbet, változat a legjobb, vagyis „a kevesen dolgoznak, sokat” változat rossz. Ugyanis, akik egyáltalán nem dolgoznak azért flusztráltak, azért élnek rosszul, mert munkanélküliek. Azok, pedig akik túl sokat dolgoznak, pl. napi 10 órát azok éppen ezért flusztráltak, és bár nekik több a jövedelmük, de a családjukkal nem tudnak foglalkozni, nem képesek kipihenni magukat és még lehetne sorolni a hátrányokat. Ez esetben is a munkaadók főleg nagytőkések érdeke és nép érdeke szembe kerül egymással, és a politikai vezetésnek természetesen a népet kellene képviselnie. De nálunk, pl. ez ügyben, sem teszi ezt. Pedig a megoldás viszonylag egyszerű lenne, az államnak a saját eszközeivel rá kellene bírni a munkaadókat, hogy viszonylag több embert viszonylag kevesebb munkaidőben foglalkoztassanak.

Kitérés a kellemes örömet okozó munkára.

Sajnos meg kell állapítani, hogy a munkának nemcsak kellemesnek de hasznosnak (értelmes, kihasznált) is szükséges lenni. Tehát arra kell törekedni, hogy mindenkinek, minél több embernek olyan hasznos, kihasznált, értelmes munkája legyen, amit jó szívvel, jó kedvvel képes végezni. Ha ezt sikerül elérni, akkor igen nagy esély van arra, hogy a gazdaság jól működik, még akkor is, ha sok minden mást elrontanak a vezetők.

A nagytőke, (nagyvállalkozások) erősen rátelepszik (saját érdekének megfelelően alakítja, és gyakran gátolja) az innovációra, a természettudományos, technikai, fejlődésre. B/12 ábra. Elméleti rendszertényező.

(És nem mellékesen, a környezetkímélő újításokat is gátolja.)

Ez egy utólagos módosító, bővítő tényező. Mit is jelent ez? A társadalmi fejlődés, a társadalom vizsgálata, új szempontok, új megállapítások felfedezése szinte végtelen. E tanulmány sem lehet egy lezárt, egy befejezett tanulmány.  Gyakorlatilag egyszer mégis le kell zárni, be kell fejezni. Valószínűleg a lezárást követően akár hetente merülnek fel bennem olyan gondolatok, gondolatsorok, melyek kimaradtak ebből a tanulmányból, melyeknek feltétlen benne kellene lenni. Ezek az utólagos, bővítő, módosító fejezetek. Az utólagos fejezetek szinte szükségszerűen bővítnek, és egyben módosítnak is. A módosítás azt jelenti, hogy mindaz, amit leírtam alapjában véve jó, mégis bizonyos arányok, bizonyos hangsúlyok eltolódnak. Sőt bizonyos mondatok, szövegrészek sem lesznek teljesen pontosan igazak. Természetesen ezek közül csak az jelenhet meg ebben a tanulmányban, amelyik még a megjelenés előtt jut eszembe.  Olyasmi ez, mint amikor a szakács rádöbben arra, hogy az elkészült ételből, bizony kihagyott egy-két fontos fűszert.

E fejezet története akkor kezdődött, mikor a 2007-es minden rekordot megdöntő, több hetes kánikulában egy lakótelepi lakás 33c melegében szenvedve, töltöttem szabadságom bár azt tölthettem volna sokkal kellemesebben. Több okból, az egyik éppen a kinti 40c fok meleg volt, nem hagyhattam el lakást. Persze magamfajta gondolkodó agya nem áll le, állandóan pörög, forog. Miért nem lehet nagy meleget kihasználni és éppen energiatermelésre fordítani? Miért nem lehet a meleget kivonni a környezetből?  Így a kinti hőmérséklet is csökkenne, és ha ezt pl. energiatermelésre, fordítanák akkor kettős haszon, lenne. Igaz ott vannak napelemek. De miért nem elterjedtebbek napelemek? És miért nem elterjedtebb a napon melegített víz, amivel ki lehetne váltani a házi melegvíz-készítés drága energiáját? És miért nincs több egyszerű házi szélerőmű?  Aztán felötlött bennem azon egyszerű gondolat, hogy a kinti forrósság és benti viszonylag hidegebb hőmérsékletet hogyan lehetne használni, akár közvetlen áramtermelésre. Házfalakba beépített fémspirálok, (egyik fele melegben másik fele hidegben) melyekben felerősödő elektromos áram klímaberendezést hajt. És miért nincsenek közforgalomban olyan áramtárolók (akkumulátorok, stb.), amelyek széles skálán, nagy mobilitással tölthetők, és áramleadók? Amelyekkel meghajthatók a háztartási gépek és a közlekedési eszközök. Pl. a napelem által termelt áram, feltölti a kis robogóm, áramtárolóját mely meghajtja annak motorját.  Milyen fejlődés történt pl. ez ügyben, az utóbbi években?

Szóval ötlet, az rengeteg van (rajtam kívül még sokmillió emberé) és a megvalósítás sem lehetetlen. A felsoroltakból válasszunk csak egyet ki: legyen ez a napelemek fejlődése. Miért nem jönnek szinte évről, évre hatékonyabb, olcsóbb és az egyszerű kisember, kisvállalkozó számára könnyebben felhasználható napelemek?  Egy választ nem lehet elfogadni: azért mert erre képtelen a természettudományos, technikai fejlődés. Ha megnézzük azokat a technikai területeket, (pl. a mobil telefon) ahol a nagytőkének közvetlen profitérdekeltsége van akkor elképzelhetetlen, utópisztikus fejlődést tapasztalhatunk. A probléma kulcsát máshol kell keresni. Mi a különbség napelem és mobiltelefon között valójában (rendszer szempontjából)?

Elmélkedés egyes termékek, szolgáltatások közötti különbségekről. A napelem fejlődése nagyon sok és nagyon erős nagytőke (nagyvállalkozó) érdeket sért, sokkal többet, mint a mobiltelefon. Egyrészt itt vannak a jelenlegi energiatermelők, energiaszolgáltatók (olajtermelők, benzinkészítők, erőműgazdák, áramszolgáltatók, hőszolgáltatók, stb.) érdeke. És minden jelenlegi berendezés erre csatolódik rá. A háztartási gépek, a közlekedési eszközök. A gépjárművek, is benzinnel, olajjal működnek. Tehát ha piacra kerülne egy hatékony, viszonylag olcsó nagy mobilitású, sok módón és könnyen felhasználható, és sorozatban gyártott, tömegesen forgalmazott napelem, akkor erre csatlakozhatna a jelenlegi háztartási gépek, közlekedési eszközök jelentős része. Ez az egész alapjaiban rengetné meg a jelenlegi nagyvállalkozásokat. A csatlakozó eszközök gyártóinak is hatalmas kárt okozna, hiszen át kell állni egy más gyártásra. Amúgy pedig mindenkinek, a lakosságnak hasznos lenne, és főleg a természet lélegezhetne fel, többek között jelentősen lecsökkenne a természetpusztítás, természetszennyezés. Az tehát kijelenthető hogy a napelem komoly fejlesztése nem érdeke az általános nagytőkének (sőt érdekével ellentétes).

Igen ám, de piacgazdaság van – jöhet ez érv – bárki fejlesztheti napelemet. Bárki ezért nem, mert azért ide jelentős pénz, tudás és technológia kell. Tehát az egyszerű kisembernek, és kisvállalkozónak semmi esélyes sincs az ilyen fejlesztésre, főleg ha az állam sem támogatja. Ne felejtsük el, hogy az új napelemnek milyennek kell lenni, többek között sorozatban és viszonylag olcsón gyártottnak kell lennie.  Azt se felejtsük el, hogy hiába vannak jó napelemek, ha nem lehet semmit rácsatolni. Tehát itt azért több középvállalkozásnak és nagyvállalkozásnak kellene egyszerre, egy irányba megmozdulni. De akkor még mindig ott van probléma, hogy az új terméknek, termékeknek eladhatónak kell lenni, vagyis árban, felhasználhatóságban és reklámban is konkurenciát kell jelentenie a jelenlegi termékekkel szemben. A jelenlegi termékek mögött pedig hihetetlen hatalmas erő áll. Tehát kijelenhetjük, hogy pl. napelem fejődését a jelenlegi rendszerben ( 80%-ban nagytőke irányította, uralta) rengeteg tényező gátolja.

Kilépve a napelem példából, elméleti síkon is vonjunk le néhány következtetést. Először is a legfontosabb az, hogy rendszerben és ne emberekben gondolkodjunk. Ne arról van szó, hogy nagytőkések azok rossz, kapzsi, kegyetlen önző emberek. Arról van szó, hogy a nagytőke, nagyvállalkozások uralta rendszer miért rossz. A nagyvállalkozások és nagyvállalkozások összefonódó érdeke az sokkal nagyobb   gazdasági hatalmat uralmat és gazdasági centralizációt jelent mint  kis és középvállalkozások érdeke összefonódó érdeke. Ez a hatalom annál nagyobb, minél nagyobb nagytőke aránya gazdaságban, jelenleg mondjuk 80%-os, akkor ez azt jelenti, hogy szinte teljes ez az uralom. Ez az uralom azt jelenti, hogy nagytőke hatalma, természetesen érdekeltségből kiindulva, mindenre rátelepszik, így rátelepszik az innovációra, a természettudományos technikai fejlődésre is. Minél nagyobb nagytőke aránya, hatalma annál kisebb ez esélye annak, hogy az érdekeivel ütköző, vagy nem egyező természettudományos technikai fejlődés jöjjön létre. Egyszerűbben fogalmazva. Elvileg nem kizárt hogy a jelenlegi 80%-os nagytőke uralom alatt is fejlődjön, pl. napelem, és annak gyártása, csak ennek kicsi az esélye, és ez valószínűleg gyakorlatban is érvényesül. Másképpen, ha csak 50%-os lenne nagytőke aránya és hatalma, akkor a jelenleginél valószínűleg már kétszer hatékonyabb eladhatóbb használhatóbb, stb. napelemek sokasága (jelenleginél kétszer több) működne. Általában a piacgazdaságban a legnagyobb profitot jelenlegi termelés fenntartása és annak lassú, enyhe módosítása jelenti. Egy nagyarányú átállás nem érdeke a jelenleg jól menő üzleteknek. Egyrészt az átállás pénzbe kerül másrészt kockázatos. Tehát a jól menő vállalkozások az új szempontjából (nem mindenhol, de összességében) lemerevedést okoznak. A kis és középvállalkozásokra azért ez két okból kevésbé jellemző. Egyfelől kevésbé képesek a lemerevedés érdekét képviselni. Másrészt több hasonló erejű, de sérthető erejű vállalkozás, nagyobb mobilitást, erősebb versenyt jelent.

Másképpen: a nagytőke, nagyvállalkozások kötik le a jelenlegi természeti és humán erőforrások szinte egészét, és arra kötik le, ami az érdekük. Tehát egyszerűen nem jut semmi olyanra számottevő természeti és humán erőforrás, ami a nagytőke érdekén kívül esik.

És talán ezt is fel lehet hozni. A dúsgazdag nagyvállalkozónak, a légkondicionált villájában nem támad ilyesmi igénye: jó lenne egy olcsón, mondjuk napelemmel működő légkondicionáló. És a gazdag, légkondicionált villájában heverésző politikusnak sem támad ilyen gondolata. Tehát gazdagoknak nincs személyes motivációjuk sem, hiszen a saját közvetlen környezetüket ki tudják ideálisra alakítani. Ez csak 33c fokos lakótelepi lakásban élőnek ez igénye. És ha ez az ember, emberek, kisvállalkozók, magas szaktudásúak, és megfelelő eszközöket kapnak akkor képesek is ilyen a felsorolt paraméterekkel rendelkező természettudományos technikai fejődést létrehozni. 

Mi az amit ez a  fejezet módosít, ebben a tanulmányban. Egyfelől módosítja a nagytőke károsságáról írottakat. 

Aztán módosítja az innovációról írt fejezetet. Ugyanis az innováció nemcsak az állam jó innovációs stratégiáján múlik, hanem ezek szerint a nagytőke és kisvállalkozások helyes arányán is.

Továbbá módosítja azon elmélkedést ahol természettudományos technikai fejlődés történelmi fejlődéséről van szó. Az igaz hogy az államkapitalista állam viszonylag enyhén szól bele ebbe a fejlődésbe. Viszont az államkapitalista rendszer ez erős nagytőkével (ez az egyik jellemzője), már erősen befolyásolja a természettudományos és technikai fejlődést.

Mosósítja azon elmélkedést is, amelyben a természetpusztítás a környezetszennyezés megállításának feladatait keresem. Ezek szerint a természetpusztítás és környezetszennyezés problémája nem igen fog megoldódni, a nagytőke jelenlegi hatalmas és egyre növekvő arányai mellett.  Egyébként gazdag réteg, pazarló és luxus fogyasztása szintén növeli a természetpusztítást, környezetszennyezést.

Továbbá módosítja a mesterséges globalizációról írottakat, hiszen a multinacionális cégek növekedése, világuralma az nem más, mint nagytőke növekedése, és ezt az egészet akár nevezhetjük mesterséges, erőltetett gazdasági globalizációnak. Az, hogy nagyhatalmak vezetése összejátszik, együttműködik nagytőkével, szintén valószínű. Aki pedig e veszélyes folyamat megállítása miatt kiabálja: le a globalizációval, - nos, azzal egyet lehet érteni.

Ez egy ismételt fejezetrész.

A jelenlegi rendszer az államkapitalista rendszer (a klasszikus kapitalizmushoz hasonlóan) lényege mégis az, hogy a nagytőke és politikai vezetés egymással szövetkezve kizsákmányoljon (számára érdemtelen jövedelmet, vagyont, hatalmat vonjon el) belföldi és, vagy külföldi embereket, embercsoportokat, emberrétegeket.  Eme kizsákmányolás azonban általában szelídebb, óvatosabb, árnyaltabb, trükkösebb, cselesebb, rejtettebb, mint más rendszerek kizsákmányolása.  Ellenben nem kisebb, amit az bizonyít, hogy a hatalmi vagyoni különbségek nem csökkentek. Olyan dolgos, becsületes embereket, csoportokat, rétegeket zsákmányol ki a szövetség, amelyek gyengék, amelyek nem rendelkeznek bizonyos szintű és fajta erővel és ravaszsággal (elsősorban jogi, pénzügyi, üzletelési ravaszságról van szó). (A vesztesek, a rendszer szerint értéktelenebb, orvosok, tanárok, mérnökök, szakmunkások stb., akik dőre módón azt gondolják, hogy a hasznos és sok munka elég a boldoguláshoz.) Ez a szövetség és kizsákmányolás egy-egy jelenségből, egyes példákból, esetekből nyilvánvalóvá válik, többnyire azonban csak a dolgok mögé nézve derül ki. (A szövetség és a kizsákmányolás többnyire áttételes és elrejtett, elsumákolt.)

A jelen rendszer un. demokráciájának a következő lényegesebb tényezői vannak. 

Egy 85%-os szólásszabadság, amely nem jelent érdemi beleszólást.

Egy kb. 20%-os beleszólás az elitvezetés kiválasztásába, amely az egész vezetés vonatkozásában kb. 10%-os.

És az, hogy (a szűk) kizsákmányoló rétegbe viszonylag könnyebben, kevesebb korláttal (egyenlőbb lehetőséggel) lehet bejutni. Természetesen az, hogy viszonylag könnyebben (egyenlőbb eséllyel) lehet a kizsákmányolók közé bejutnia, alig jelenti a kizsákmányolás csökkenését, hiszen a kizsákmányolok rétege, nem nagyon szélesedik. Gyakorlatilag arról lehet csak szó, hogy több ember nagyobb küzdelmet vív a kizsákmányolók közé bejutásért.

Ez azért nem jelent demokráciát.

Néhány megtörtént eset, amelyben egyértelműen nyilvánvalóan kiderül a nagytőke és politikai vezetés szövetsége és együttes kizsákmányolása.

A társasházakban (lakótelepeken) lakók rákényszerítése, egy feleslegesen magas fűtésköltség fizetésre.

Néhány társasház levált a rossz hatékonyságú, és ahhoz képest is drága központi fűtésről, amely egyébként többségben a nagyvállalkozások kezében van. (Megjegyzem ezek nagyvállalatok, pl. a távfűtőművek egyébként monopolhelyzetben, vannak, amit ki is használnak.) Levált és ráállt egy sokkal hatékonyabb, korszerűbb, takarékosabb napkollektorokkal is támogatott fűtésre, amellyel felére csökkent a fűtésköltség, a környezetvédelemről nem is beszélve. Pontosabban csak csökkent volna, ha az állam (kormány, vezetés), bizonyos törvénnyel nem kötelezte volna e házakat arra, hogy semmiért is fizessenek jelentős összeget, a már semmilyen szolgáltatást nem nyújtó távfűtőműveknek. Ezzel persze azt is megakadályozta, házak ezrei, tízezrei, lakók milliói is olcsóbb korszerűbb fűtést vezessenek be.

Ez esetben nyilvánvaló a nagytőke és politikai vezetés azon irányú szövetsége, hogy kizsákmányolják a népet.

Ugyanakkor ez arra is jó példa, hogy nagytőke (és uralkodó osztályt védő politikai vezetés is), a saját érdekei miatt gátolja az innovációt. Arra is jó példa, hogy nagytőke és ezen fajta állam, hogyan torzítja el a piacgazdaságot, hiszen így a piaci verseny sem alakulhat ki.

És arra is jó példa, hogy ez a mohó, kapzsi szövetség, ha az érdeke úgy diktálja, nemcsak népet fosztja le, hanem a természetet is, és egyben a jövő nemzedékét is kizsákmányolja.

Pénzügyi válságban, a vezetés „jóvoltából”, a bankszektor veszteségének minimalizálása, a kisemberek rovására.

A 2008-as pénzügyi világválságban viszonylag kevés veszteség érte a bankárokat, nagytőkéseket, és nagy veszteségek érték a kisbetéteseket, kis-hitelfelvevőket, és az adófizető kisembereket. Ez azért történt így, mert államok, kormányok (vezetések) válságkezelő programjai így lettek kialakítva.

De nézzünk egy konkrét esetet. Egy magyar hivatal (a PSZÁF), amely egyébként az adófizetők pénzéből működő végeredményben az adófizetőket védő (fogyasztóvédelmi) hatóság lenne, a következő intézkedést hozta. Az érintett, az erősen gyengülő értékpapírokat zároltatta, több hónapig. Pontosabban engedélyt adott zárolásukra, de ez lényegileg ugyanaz. Tehát a kisember, kisbefektető nem tudta kivenni a pénzét viszonylag kis veszteséggel, csak hónapok után, hatalmas veszteséggel. A vagy-vagy elosztás értelmében, hatalmas veszteség ellenében valakik jól jártak, és azok nem lehettek mások, mint nagytőkések, bankárok, (ill. ágazatilag a bankszektor).

Ebben az esetben is nyilvánvalóan kivillantotta a farkasfogát a nagytőkebarát állam, ill. vezetés. Vagyis a politikai vezetés és nagytőke egymással szövetségben fosztotta le a kisembert.

Ezek arra is jó példák, hogy mit jelent az uralkodó osztályt védő állam.

A példákat lehetne sorolni, de a lényeg megállapításhoz ennyi is elég. Ezek sem véletlenszerű kis tévedések voltak, azért ezek is sokmilliárdos, rendszerszintű lefosztások voltak, vannak. És egyértelműen megmutatták a nagytőke és politikai vezetés azon szövetségét, amely elsősorban a nép lefosztására irányul. Ez a szövetség minden államkapitalista rendszerű országban megtalálható, igaz az arányok jelentősen eltérhetnek. A fejlettebb rendszerváltozatú országokban ez a szövetség jobban kíméli a belföldi lakosságot, ők inkább, „legalább” a külföldi népek lefosztására törekednek. Vannak azonban olyan undormány (saját  fészkükbe piszkító) politikai vezetések, akik ezen szövetségben a saját népük kifosztását ajánlják fel a külföldi nagytőkének, lásd pl. 2002-2010-es magyar vezetés.

Badarságok zagyvaságok és borzalomtöredékek áradata. Elméleti rendszertényező.

Az előző fejezetek írása közben elkapott düh: pl., miért nem támogatja az állam a szerencsétlen újítókat, feltalálókat. Miért nincs olyan állami intézmény, ahová az újítok, feltalálók bemehetnének és egy szerződés aláírása után, egy-két szakember átnézné, és az újítás jósága alapján, az állam valamilyen (jogi, intézési, tanácsadási, pénzbeli, műhelybeli, stb.) támogatást nyújtana. Kis ráfordítás, megvalósítható, de hatalmas haszon, ezt miért nem látják. Ezt se látják. Állítom hogy manapság Magyarországon az értékes újítások 95%-a elkallódik. 

Aztán kiterjedt a dühöm minden badarságra, zagyvaságra, arra a rengetegre, ami folyamatosan rázúdul az emberekre.  

Ezek a gondolatok abszolút nem illenek ide, de valahogy meg kell magyaráznom, hogy miért hangsúlyozom ki a rendszertényezők egyes elemeit.

Pl. legszívesebben még hosszú oldalakon, taglalnám, miért is lényeges az innováció. Az gondolom fölöslegesen, bizonyítgatnám a következők miatt.

A hozzánk érkező társadalomtudományos, politikai, gazdasági információk kb. 85% badarság. A badarság egy összefoglalónév, takarhat tévedést, félrevezetést, butaságot, gazemberséget, vakságot, stb. A fennmaradó 15% a lényeges, értékes, valóságos  elméletek gondolatok aránya.

A 85% badarság ellen szinte lehetetlen védekezni. Eláraszt, mint a szennyvíz, és lényeges és igaz elméleteket is magába keveri.

A badarságok oly sokfélék hogy még a csoportosításuk is probléma.

Az alábbiaknak és nyilvánvaló badarságok elvezést adom.

Ezekből a teljesség igénye nélkül szemezgetnék.

Amikor a hírközlő szervek az év elején közlik hogy minden jelentősebb ár ( gáz villany, víz, csatorna közlekedés, posta, bank, kenyér stb.) 10-12%-kal emelkedik és utána egy vezető kiáll és közli hogy a várható éves infláció 4,5% lesz, akkor az nyilvánvalóan badarság, méghozzá feltehetően szándékos badarság. Még az is lehet, hogy bizonyos számítások szerint valóban annyi lesz, de az, biztos, hogy a népréteg a többség reálinflációja nem annyi lesz. Már év elején több mint 4,5% és akkor még hol vannak az év közbeni emelések. Pl. az élelmiszerek nyílt vagy bújtatott áremelései.

Amikor egy vezető kiáll és közli, hogy 1989-ben Magyarországon lehetetlen volt fénymásolni, akkor az is nyilvánvaló badarság.

Ha valaki az ország nyilvánossága előtt azonosítja pl. a hústermelés, forgalmazás, fogyasztás problémáját az egészségügyi szolgáltatás problémájával, az jelzi, hogy az illető a minimális közgazdasági ismeretekkel sem rendelkezik. Ha ez az illető az ország miniszterelnöke, akkor ez már a gondolkodó (a minimális ismeretekkel rendelkező számára) számára teljes ledermedés állapotát okozza. Az is ledermesztő, amikor az uralkodó csoport két-három hatalmas hazugságsorozat és valóságos lebukás (valóságos lebukás, amikor saját bőrön érződik a lebukás) után kijelenti: az a baj, hogy nem magyaráztuk meg eléggé. (Valóságos lebukás még: a nemzetközi versenyben levő tetemes lemaradás. Ezt sem lehet megmagyarázni.)

Nyilvánvaló badarság, pl., amikor a rendőr-vezető kijelenti azért kellett transzparens-mutogatókat igazoltatni, büntetni, mert zavarták a többi ünneplő látását, hozzátéve, hogy egy hatalmas téren voltak vagy százan. Ez már halmozott badarság. Miféle törvény szerint büntetendő látászavarás?  Ha valakit zavarnak a látásban, akkor arrébb megy, esetleg szól, hogy zavaró menjen arrébb.

A gondolkodó ül a székében, fogvacogva, hidegrázott testtel és azt kérdezi: ezek után már mit lehet tenni. Ezek után még mi jöhet?

Valójában ez a félelmetes a badarságokban: ez után mi jöhet? És sajnos jön is, ami jöhet. Ha szerencséje van, akkor egy darabig megúszhatja, de egyszer csak lecsap rá a badarságok végzete.

Az élelmesebbek persze felocsúdnak, és már megtervezik az individualista kiutat. Pl. hogyan, és kit lehet lefizetni, ha az „egészségügyi reform” következtében nem kapok ellátást, netán valamilyen várólistára kerülök. És már nem törődik azzal sem, hogy ez pont annak az ellentéte, amiről a minap az ország uralkodója beszélt.  Vannak az uralkodók (ezek nem vezetők), akik engem ki akarnak zsákmányolni (teljesen mindegy, hogy ez butaságból, gazemberségből, önzésből, őrültségből, vagy más okból ered), illetve el akarnak dobni, ha akár rövid időre is hasznavehetetlenné válok, és vagyok én (és a családom), aki ezt meg akarja úszni – ez lesz az uralkodó gondolat.

Megjegyezném, nem érdekelnek a pártok oldalak, csak úgy találomra szemezgetek. Ugyanakkor lelkiismeret furdalásom is van, a sokmillió badarságból, miért pont ezeket választom ki. Kérem a kedves olvasót, ne értse félre, ezek csak példák, a jelenséget szeretném csak megvilágítani, és nem pártokat, oldalakat, embereket minősíteni. A 85%-os arány úgy jöhet ki, ha az egyes politikusok közszereplők 70-100% között mozognak, ami badarságok mennyiségét illeti. Gyakorlatilag mindenki (döntő többség) benne van ebben 85%-ba aki a médiákban elmondhatja gondolatait, beleértve a riportereket is. A kérdés is egyfajta vélemény, kifejezi mit tart fontosnak. A 85%-os badarság azt jelenti, hogy a döntő többség vonatkozásban nincs szignifikáns különbség.

A badarságok jó széles csoportja mikor abszolút lényegtelen dolgokról elmélkednek. Abból kell kiindulni, hogy a lényeges rendszerproblémák, (pl. ebben a tanulmányban felvetett problémák) nincsenek megtárgyalva, sőt ezekről alig esik szó. Annál több szó esik a politikusokról, az esélyekről, a politikus magánéletéről, előmeneteléről, választási esélyeiről és még ki tudja miről, amik rendszerproblémákhoz képest lényegtelen problémák.

A következő nagy csoport az ellentmondásos, rendszerváltás szükségességét fel nem ismerő, gondolkodás.

Egyik kedvenc badarságom az alapvető ellentmondás: a nyilatkozó kifejti, hogy minden pocsék, hárommillió szegény van, minden rosszul megy, aztán a beszélgetés végére mégis az derül ki, hogy azért nagyjából minden rendben van, azért a rendszer nagyjából jó, és mindenképp ez a demokrácia. Afrikát a bankok a nagytőke kihasználja, milliók halnak meg, de egyébként a rendszer jó és demokratikus. Alapvető ellentmondás mert, a gondolkodó megállapítja, hogy alapvető és hatalmas hibák vannak ugyanakkor azt is megállapítja, hogy nagyjából minden jó, a rendszer jó és demokratikus.

A következő nagy csoport a tartalom és realitás nélküli megnyilatkozások.

Természetesen badarság, ha egy lényegtelen ügyről a kelleténél többet beszélnek. A másik kedvenc kategóriám mikor kijelentik, na most már aztán tartalmi változások kellenek, most már érdemi intézkedések szükségesek. Ilyenek is gyakran elhangoznak: na most már rendbe kellene hozni az egészségügyet. A helyzet fintora, hogy ez a megnyilatkozás is tartalom nélküli általánosság. Rendbe kellene hozni az államigazgatást. Milyen tartalmi változásokra, milyen érdemi intézkedésekre gondol, ezt senki nem tudja, még ő maga sem. Viszont jól hangzik, most jól megmondta. Sem a konkrétumokig sem  az alapvető rendszerproblémákig nem jut el ez a gondolkodó.

Az előzőhöz kapcsolódó badarság, mikor arról szólnak (általában szinte csak arról szólnak) a beszélgetések, fejtegetések, hogy miért nincsenek komoly érdemi megbeszélések, elemzések.

A harmadik kedvenc kategóriám a program-jelmondatok. Pl. jóléti rendszerváltást hirdet. A jó ég tudja hogy ez alatt mit ért, még kevésbé azt, hogy ezt miként és mennyi idő alatt akarja elérni. Vagy itt van, pl. ez az Esélyegyenlőségi Minisztérium. Senki nem tudja mi ez, mi a feladata.

Őszintén szólva számomra ezek érthetetlen badarságok. Nem a megoldást tartom rossznak, hanem egyszerűen nem is értem miről van szó.

Életem során már sokszor hallottam: gazdasági fellendülést akarunk – másképp körítve, ragozva, de lényegében azt a kijelentést. Ugyanakkor soha nem hallottam: az innováció fellendítését akarjuk, ezzel egyúttal a termelés fellendítését akarjuk úgy, hogy támogatjuk a feltalálókat. Ez utóbbi egy nagyjából értelmezhető mondat. Más kérdés, hogy a jelen rendszerben egy ígéret ill. látszólagos akarat igen ritkán valósul meg a gyakorlatban, de legalább a cél érthető. Gazdasági fellendülést akarunk kijelentés, viszont nem értelmezhető mondat. Mit is akar? Gazdasági irányítás reformját, vagy termelés növelését? Ha termelés növelését, akkor azt hogyan? Nem szabad elfelejteni ez megint csak egy példa rengeteg közül.

Ezek kijelentések ezekhez hasonlatosak: most már létre kell hozni a földrengésmentes világot. A programunk szerint megszűntéjük a hurrikánokat. Stb., stb. Ha valaki ilyeneket mond, akkor az emberek egyből rájönnek, hogy ez badarság. Igen alacsony társadalomtudományos színvonalra utal, hogy társadalomi, politikai vonatkozásban ki lehet jelenteni ilyen mérvű badarságokat, anélkül hogy az emberek rájönnének hogy ez badarság. Az a kijelentés, hogy létre kell hozni a földrengésmentes világot értelmezhetetlen, mert nincs mögötte valóságos realitás. A politikai társadalmi badarságok 85%-ból legalább 30% ilyen értelmezhetetlen, mögöttes tartalom és realitás nélküli badarság. Ha badarságokat osztályoznánk, akkor azt mondhatnánk, hogy ezek badarabb badarságságok, mint más badarságok. Ugyanakkor, veszélyesebbek is, mint más badarságok, mert felületes gondolkodó valamiféle általános igazságnak érzékelheti ezeket.

De ekkor eszembe jut „az egészségügyi reformmal” kapcsolatos badarságok áradata és azt gondolom: a blöffölések badarsága, csak játék, a népellenes intézkedéseket magyarázó badarságokhoz képest.

De aztán eszembe jut az iraki háború és ahhoz kapcsolódó hazugságáradat, azt mondom: végül is, lehetne rosszabb is.  De akkor eszembe jut: valószínűleg ez még lesz rosszabb is.

Ha nagyon magasról nézem, akkor ez rajzolódik ki. A rendszer (az uralkodó világrendszer, az államkapitalizmus) rákanyarodott lejtmenetre, a válságszakasz bevezető szakaszára. Magyarország, mint az egyik leggyengébb láncszem viszont élenjár a lejtmenetben. Ez a kis magyar válság jelzi, hogy a pénzügyi, a gazdasági, a szociális, az egészségügyi, az életszínvonalbeli, a vezetési, a háborús ( erőszak), az erkölcsi  válság összekapcsolódik és válság-láncreakció alakul ki.

Visszatérek a földszintre. Gondolkodástani szempontból a következő hiba történik: a részletkérdés és az általános gondolat közül kimarad a lényeges közép elemzése. Továbbá a badarság, mint lényegtelen, elveszi, eltereli figyelmet, energiát más lényegesebb problémák elől.

2005-ben pl. felvetődött, uniós hatás következtében, részben szükségessé vált,   az ország hosszabb távú termelési tervének az elkészítése. Ezzel a vezetés és a média is egy hét alatt végzett. Nem ezen kellene hetekig, hónapokig foglalkozni, gondolkodni, vitatkozni? Nem az a lényeg, hogy mennyi, milyen utat, hidat építsünk? Miből, mennyit termeljünk? Mit fejlesszünk? Ezek az igazi közügyek, ez az igazi politika. Nem, ehelyett hetekig, hónapokig, és általában azzal foglalkozik a vezetés és a média is, hogy melyik vezető hogyan miért, és mit mondott és egyébként melyik párt, és hogyan taktikázik, és ki kerül hatalomra. Előrébb járnánk, ha a korábbi években a közbeszéd és a vezetés tevékenysége nem a hatalmi harcokról szólt volna, hanem pl. az egészségügyről.

A kis magyar valóságban is kirajzolódik a hullámvonal. Viszonylagos rendben levőség – elbizakodottság, hatalmi harcokra koncentrálás - stagnálás, koncepcionális tervezés, fejlődés hiánya, rossz döntések, semmitmondó badarságok áradata,  rákanyarodás a válságszakaszra – még rosszabb elkapkodott, döntések, az ellentétek, harcok fokozódása - őrült uralkodók (azt kiszolgálók sokasága) és más szélsőségek megjelenése, a népellenes intézkedések magyarázata, a válság fokozódása.

Akkor, amikor én hosszú oldalakon keresztül bizonygatom, hogy egy rendszertényező miért fontos, tulajdonképpen azt szeretném bizonyítani, hogy ez fontosabb, mint más lényegtelen badarság. Úgy értem: ez a problémakör elsődlegesen fontos és megpróbálom felsorolni a problémakör elemeit, összefüggéseit. Nem állítom azt, hogy az én megoldásaim az egyedüli lehetséges megoldások, de azt állítom, hogy ezek a lényeges problémakörök, ezek elemeiről, összefüggéseiről, megoldásairól kellene beszélni. Pl. nem a gazdaság fellendítéséről ködös általánosságban, hanem pl. az innováció fellendítéséről. Pl. a hatékony állam (teljesítménybérezett, munkaszervezett, stb.) létrehozásáról.

Vagyis több konkrétumra és nagyobb pontosságra van szükség.

Egyre erősödik a gyanúm, hogy badarságok mögött leginkább a tudás hiánya áll. Tehát valószínűleg még az elitvezetés sincs tisztában az alapvető gazdasági, társadalmi ismertekkel.  Látszólag az elitvezetők kenik-vágják a dolgokat, mert hihetetlenül jól és folyékonyan beszélnek, verbálisan jól alkalmaznak egyes adatokat és frázisokat. Csak éppen e mögött nincs lényegi tudás, pont az alapvetések azok, amelyekkel nincsenek tisztában.

Ugyanakkor tisztában vagyok, hogy a 85%-os badarság áradat szinte leküzdhetetlen ellenfél.

A 85%-os badarsági arány kétségessé teszi, hogy egy valóságos, vagy egy alapvetően manipulált világban élek.

A foglalkoztatottsággal kapcsolatban is sok badarság hangzik el, és sajnos ezek jelentős része gyakorlatilag is megvalósul.

Ismétlés.

Miért keveredhet egy egyébként tehetséges okos politikus (társadalomtudós) ellentmondásokba miért jelenthet ki zagyvaságokat? (Elismerem nem pontosak az idézetek, de lényegüket tekintve szerintem azok.)

A kijelentések egyik a másikkal ellentmondásba levő része.

Az elmúlt rendszer borzalmas kommunista diktatúra volt. Nem történt meg a rendszerváltás, rendszerváltásra van szükség. Az elmúlt években a szocializmus restaurációja történt. (Az elmúlt években diktatúra alakult ki.)

A jóléti kiadások miatt adósították el az országot.

Adócsökkentésre van szükség. Adócsökkentéssel, magángazdaság fellendítésével lehet kihúzni az országot bajból, az eladósodásból.

A kijelentések másik az előzővel ellentétes része.

A szocialistáknak sikerült egy olyan vadkapitalizmust létrehozni, amilyennel annak idején riogatták a népet. (Az elmúlt években diktatúra alakult ki.) Ha ebben a rendszerben vagyok fiatal, és nem a szocializmusban, akkor valószínűleg nem végezhettem volna el az egyetemet, nem járhattam volna kollégiumban az anyagi helyzetem miatt.  Az elmúlt években sokkal rosszabbul él a nép, hatalmasra duzzadt a szegényréteg. A szociális politika, a szegényréteg csökkentése nem ellentétes a versenyképességgel. Át kell értékelni az állam szerepét, erősebb, a magángazdaság, a bankrendszer felett nagyobb ellenőrzéssel bíró államot kell kialakítani. A privatizáció túlzott, nemzetbiztonsági szempontból is kétségbevonató.

(Ebben a pár kijelentésben is az ellentmondások sokasága található. Pl. most kommunizmus volt, vagy szocializmus. Ha jóléti kiadásokra költötték, pl. ingyenes egyetemi oktatásra, akkor nem is lehetett olyan nagy  a diktatúra.  Most volt rendszerváltás, vagy nem volt? Ha jóléti kiadásokra költötték, hogy növekedhetett hatalmasra a szegényréteg. Az állam erősítése, a nagyobb állami tulajdon, az állami szolgáltatások bővülése és az adócsökkentés is ellentmondásos, legalábbis magyarázat nélkül az. Az eladósodás-csökkentés, az államadósság visszafizetése és az adócsökkentés is ellentmondásos, legalábbis részletes magyarázat nélkül az. Ha jóléti kiadásokra költötték, akkor nem jönne elő a szociális rendszer (egészségügy, oktatás, stb.) gyengesége. És még lehetne folytatni az ellenmondásokat. 

Szerintem második kijelentés-sorozat áll közelebb az igazsághoz.

Nagyon vázlatosan, mi is történt. Történt rendszerváltás, sőt túlzott rendszerváltás, amolyan „átestünk a ló másik oldalára” jellegű rendszerváltás történt. Normális kapitalizmus és szociális piacgazdaság helyett vadkapitalizmus alakult ki. Valóban túlzott és főleg tisztességtelen volt a privatizáció. Az államadósság nagyobb része sem a múltban és még kevésbé a jelenben, nem szociális, jóléti kiadásokra ment, hanem klientúra kiépítése, a korrupció és a rossz hatékonyságú állam nyelte el. Valamint egy jelentős része vargabetűvel visszakerült a nagytőkéhez, és a jövőben az egész kamatostul visszakerül a nagytőkéhez. És persze kialakult magyar dúsgazdag réteg, de ez nem jóléti kiadás.

Az elmúlt években pedig nemhogy a szocializmus restaurációja történt, ellenkezőleg még inkább a neoliberális  politika felé fordult a vezetés.

A fő probléma a fő bűn a rengeteg kisebb-nagyobb hiba, bűn előtt, a hatalmas államadósság összehozása volt. Ha nem lenne hatalmas államadóság, akkor a korrupciócsökkentéssel és hatékonyságnöveléssel, egy kiadásaiban kissé csökkenő, de mégis kissé erősebb, nagyobb tulajdonú, több szolgáltatást nyújtó, erősebb szociális rendszert adó államot lehetne létrehozni és így az adókat, (az adóbevételt) is kissé csökkenteni lehetne. Ez valamennyire fellendítené a magángazdaságot.   Így borotvaélen valóban ki lehetne mászni a gödörből. Persze ez csak kimászás lenne, az igazi, dinamikus fejlődéshez még sok mindenre szükség lenne.  De ez is csak álmodozás, mert ott van a hatalmas államadósság, amit be kell kalkulálni az elemzésbe és megoldásba.)

Én viszont azt a kérdést tenném fel, hogy általában miért hangzanak el zagyvaságok ellenmondások még a politika társadalomtudomány nívósabb oldaláról is. (Elképzelhetjük milyen a rosszabb oldala.).  És sajnos zagyva beszédet általában zagyva intézkedés követi.

Tehát miért is?

Nyilvánvalóan a népszerűség-növelés, a szavazótábor szélesítése miatt: ide is beszélek (ehhez a réteghez is beszélek) és oda is beszélek (ahhoz a réteghez) is beszélek – módszeréből erednek az ellenmondások. (kétséges, hogy ez jó módszer. Szerintem nem jó.

Aztán ott van hatalmi harc, sőt gyűlölködés, az ellenfél elsöprésének aspektusa is.

Viszont ezt behatárolja rendszer dicséretének aspektusa. Az a lényeg, hogy a politikus nem akarja kimondani: tisztelt emberek a jelenlegi rendszer is gyenge, a jelenlegi rendszerben is lehetséges olyan rendszerváltozat, amelyben viszonylag erősebb diktatúrát alakítanak ki.  Ezért összekeveri a dolgokat, vagyis inkább azt mondja nem történt rendszerváltás, ill. a szocialista rendszer restaurációja történt. Ezzel több legyet üt, egy csapásra, szidhatja az elmúlt rendszert, a jelenlegit ezzel dicséri és egyben szidhatja az ellenfeleit. Egy probléma azonban megmarad a zagyvaság. Tulajdonképpen a kommunista diktatúra emlegetése sem más, mint a jelenlegi rendszer kvázi dicsérete.

A világtörténelem az ókortól napjainkig, Európától kezdve, Afrikán, Ázsián keresztül Amerikáig, tele van zsarnoki hajlamú, hatalomvágyó, és önérdekű népet kihasználó és korrupt, anyagi érdekeltségű, és gerinctelen, köpönyegforgató, manipuláló vezetőkkel, vezetéssel. És akkor jön a nyilvánvalóan bárgyú, önérdekű, manipuláló rizsa: hogy a felsorolt (zsarnoki hajlamú, önérdekű, korrupt, stb.) tulajdonságok kizárólag egy vezetéshez, egy társasághoz, egy párthoz, egy ideológiához (pl. a szocializmushoz, szocialistákhoz) köthetők. Nyilvánvalóan bárgyú, mert nem igaz. Még ha az első fele igaz is lenne, hogy ez a vezetés, társaság, párt, zsarnoki, önérdekű, korrupt, manipuláló, stb. a másik fele, miszerint csak ők ilyenek, tőlük ered a gonosz, biztosan nem igaz. És a második rész hamissága amelynek a nyilvánvaló célja a politikai ellenfél lejáratása, sőt megsemmisítése egy nagyon súlyos manipuláló hazugság. Mert ugye itt arról van szó, hogy nem elégednek meg azzal, hogy ők is zsarnokiak, önérdekűek, korruptak stb., de céljuk a maximális földbedöngölés, vagyis csak ők ilyenek, bennük lakozik az eredendő gonosz.

Egyébként pedig nem az embereket kell elítélni, hanem a rossz, tulajdonságokat, módszereket, megoldásokat, elveket kell elítélni.

Tehát akkor: a népszerűségnövelő ide-oda beszéd, az ellenfeleket lejárató beszéd, és az áttételes rendszerdicséret a zagyva beszéd oka.  És ezekhez hozzátenném az egyszerű gondolkodási, logikai hibákat, mint zagyva beszéd egyik okát. És azt is megjegyzem, hogy bár beszéd tartalmilag zagyva de nagyon jól van tálalva.

De még kimaradt egy nagyon lényeges ok: a társadalomtudományos ismertek hiánya. Pl. a tudatlan szerint azért nem történt rendszerváltás, mert egyrészt a régi rendszer vezetői most is vezetők, másrészt, mert hasonló diktatúra jött létre, mint a régi rendszerben. Megjegyzem a liberálisok, mert lényegében liberális politika érvényesült, egyáltalán nem a régi rendszer vezetői. A lényeg viszont az, hogy a rendszer, a rendszerváltozat, a demokrácia, ill. a diktatúra és a vezetés fogalma összekeveredik, itt-ott azonosul. Ezért e fogalmak között elméletileg rendet kell tenni.

Szerencsétlen rendszerváltás utáni magyar nép, hát megint ilyen uralkodók jutottak neked.

A vezetés szájából, a politikai médiából, abszolút és arányosan nézve is, több (igaz másfajta) badarság jön ki, mint a nép szájából. Tehát ahonnan az okosságnak, igazságnak kellene jönni, onnan jön a legtöbb hamisság.

A jó, progresszív (minél nagyobb, fokozottan annál több) vagyonadó (ingatlanadó, stb.) azon intézkedés, ami biztosan a szegény, és alsóközéposztály (gyakorlatilag népréteg) érdekét védi jólétét, növeli, viszont a gazdagréteg amúgy is hatalmas, aránytalan jólétét, csökkenti. Az összes adó közül leginkább ez az adó rendelkezik ezzel a tulajdonsággal, és összes adóban kell gondolkodni, vagyis abban hogy pl. ez az adó, kiválthat kevésbé igazságos adót. Ez még akkor is így van, ha adó felhasználása kétséges, ha pedig az adó felhasználása is jó, akkor duplán így van. Szinte az összes fejlett országban van vagyonadó.

Ezután kiállnak egy párt prominens vezetői, és büszkén kijelentik, kvázi ezzel kampányolnak: mi nem engedjük a vagyonadót. Néha hozzá is teszik: nem engedjük ezt, mint a nép megsarcolását. Ez azért elgondolkoztató. Mert ha a nép tudja vagyonadóval kapcsolatos igazságot, akkor ez egy negatív, népszerűség-csökkentő kampány.

Akkor jobb lenne, ha e véleményük inkább árnyaltan fogalmaznák meg. Pl. hogy jó dolog a vagyonadó, de nem így, nincs jó felhasználás, most nincs itt az ideje, stb..

Vagy azért beszélnek így, mert oly ostobának tartják a népet, hogy az nem tudja a vagyonadóval kapcsolatos igazságot, és akkor ez a frázis valóban népszerűségnövelő, bár tisztességtelenül, hamisan, populistán az. Tehát két variáció marad, vagy a párt vezetői ostobák, vagy a népet tartják annak, és ezen ostobaságot igyekeznek kihasználni és egyben tovább növelni.

Mindehhez hozzá kell tenni: és ez a magyarvezetés viszonylag jobb része, a másik rész még ennél is borzalmasabb, ostobább, álnokabb, népellenesebb. Szegény-szegény magyar nép.

Ismétlés.

A jövő fejlettebb társadalma és a zagyva, ostoba, tisztességtelen beszéd.

A jövő fejlettebb társadalmában is lehet zagyságokat, ostobaságokat, tisztességtelenségeket (persze a rágalmazás, becsületsértés, csalás, stb. keretén kívül) beszélni, hiszen szólásszabadság lesz. Sőt, az alternatív vélemény, mivel bizonyos határ alatt a zagyvaság, ostobaság nem más, mint alternatív vélemény, a jelenleginél is gyakoribb, elfogadottabb lesz. Van azonban egy bizonyos határ, amikor az alternatív vélemény már átlép zagyvaság, ostobaság, tisztességtelenség kategóriájába. Ha valaki többször, láthatóan tudatosan (a meggyőzés ellenére) jelentős zagyvaságokat, ostobaságokat, tisztességtelenségeket beszél, akkor az átlépi ezt a határt. A jövő társadalmában reményeim szerint ezt a határt az egyének érzékelik, és ekkor az egyének előtt írja le magát a kijelentő. A határt átlépőktől az egyének fordulnak el, az egyének lesznek azok, akik az ilyen embereket nem szívesen hívják meg, az ilyen embereket nem hallgatják meg, akik az ilyen emberekkel nem szívesen társalognak.

Tehát három különbség bontakozik ki, a jelen és a fejlettebb jövő között, e vonatkozásban. Az egyik, a legfontosabb, a bizonyos határ viszonylag pontos érzékelése, amely felett minden rendben van, az alatt viszont baj, veszély van, és el kell fordulni. A határ alatt elsősorban elfordulás reakciója léphet be. Az elfordulás a másik különbség, mert jelenleg nem ez az elsődleges reakció. A harmadik különbség, hogy a jövőben mindez, lényegileg az egyénekből indul ki, lényegileg nem lesznek megmondó emberek, megmondó pártok, megmondó csoportok. Természetesen lehetnek ilyen emberek, pártok, csoportok, hiszen szólásszabadás lesz, csak ezek a vélemények átmennek az egyén kritikai szűrőjén és így remélhetőleg, csak a jó, az igaz, az okos vélemények átalakulnak egyéni véleménnyé. Ehhez (az egyéneknek legyen egy megfelelő kritikai szűrője, és azt a rövid távú önérdek se torzítsa el) szükséges egy színvonalas társadalomtudományos oktatás, tájékoztatás, és a rövid távú önérdek károsságának felismerése.  Ez lesz tehát a három különbség.

De az elfordulásra, elutasításra, mint elsődleges reakcióra, visszatérek.

A lehetséges reakciók.

Tiltás, és valamilyen szankcionálás. Természetesen ez nem jöhet szóba.

Reménytelen értelmetlen vég nélküli vita. A határátlépés meghatározásban már benne volt az kitétel, hogy az beszél ostobaságot aki a meggyőzés, az ésszerű vita ellenére beszél ostobaságot, zagyvaságot, tisztességtelenséget. Ezután már csak reménytelen, értelmetlen vég nélküli vita jöhet, ami természetesen nem lehet elsődleges reakció (megoldás). Viszont ez még elfogadható reakció, mellékes megoldásnak elmegy. 

A kinevetés reakciója. Ez sem ajánlatos elsődleges megoldásnak. Először is ez nem jóízű humor, hanem gúny. De nem ez a fő probléma. A probléma az, hogy akit kinevetünk, azt végig kell hallgatni, ott kell lenni, amit korunkban lefordítottak népszerűségre. Az ostobaságot, zagyvaságot, tisztességtelenséget beszélő, kvázi egy megnevettető népszerű emberré alakulhat át. Ezért ez sem lehet elsődleges reakció (megoldás).

Így aztán (a szankció, kinevetés helyett) elsődleges reakciónak (megoldásnak) marad az elfordulás, az elutasítás. Az eredeti meggyőzésnek mindent meg kell előznie, az kihagyhatatlan, az értelmetlen, vég nélküli vita pedig alkalmazható, ha van rá idő, idegzet, és nem kelti a zagyvaság, ostobaság, tisztességtelenség elfogadásnak látszatát. Belép egy újabb határvonás szükségessége, az eredeti meggyőzés és az értelmetlen vita határvonalának meghúzása.

A vezetés szájából, a politikai médiából, abszolút és arányosan nézve is, több (igaz másfajta) badarság jön ki, mint a nép szájából. Tehát ahonnan az okosságnak, igazságnak kellene jönni, onnan jön a legtöbb hamisság.

A foglalkoztatottság, a gazdaság, az állam. Elméleti rendszertényező.

Először ez gondolat jut eszembe: nemcsak a pénzzel kell foglalkozni. Hiába van pénzügyi egyensúly, ha termelés, fogyasztás egyensúlya felborul, ill., ha termelés, fogyasztás nem stimmel a pénzhez. Illetve, ha a termelés és fogyasztás kisebb a lehetségesnél. Illetve, ha nincs, aki megtermelje az elfogyasztandó termékeket, szolgáltatásokat. 

A foglalkoztatottság, (a lakosság mekkora hányada dolgozik), a termelés közvetlen tényezője, bár nem egyedüli tényezője. Fontos még a munkaidő, a munkateljesítmény (a munkamotiváció), de a legfontosabb az, hogy a munka innovatív legyen. Nagy legyen a hozzáadott szellemi értéktöbblet. Önmagában a foglalkoztatottság, csak  a munkaidőt növeli, de ennek is vannak más tényezői. A történelmi, technikai tendencia az, hogy a munkaidő csökkenjen. Az innovatív munka, az automatizálás, alacsonyabb rendű munkák gépi kiváltása, a munkaszervezés, stb. váltja ki a csökkenő munkaidőt.

Tehát a foglalkoztatottság termelés mennyiségének kb. 5%-os tényezője. Mert innováció 60%, munkamotiváció 30%, egyéb munkaidő 5%, foglalkoztatottság 5%. Ez azt jelenti, hogy a nagyon jó foglalkoztatottság kb. 5%-kal emeli termelés mennyiségét, egy borzalmasan rossz foglalkoztatottsághoz képest. Ugyanakkor a termelés minőségét ennél jóval, kevesebbel emeli.

A problémakör másik oldala: a termelés, szolgáltatás és egyben fogyasztás jó struktúrája. Ez hogyan kapcsolódik a foglalkoztatottsághoz?

Mi határozza meg a termelés, szolgáltatás, fogyasztás struktúráját?

Alapvetően két oldal van a termelési oldal és fogyasztási oldal.

A termelési oldal tényezői.

A szakképzettség, hozzáértés struktúrája, ez alapvetően az oktatásban, beleértve az átképzéseket, felnőttképzéseket is, alakul ki. Ennek egyik további tényezője, a tanulók, dolgozók képessége, ill. az, hogy milyen munkát tartanak jónak érdekesnek. A másik tényezője: a divatszakmák, ill. az, hogy melyik szakma jelenleg hogyan van megfizetve. A harmadik tényezője, az oktatás jelenlegi, valószínűleg elavult struktúrája. A negyedik tényezője az oktatás tervezése a várható középtávú tendenciák alapján. Az ötödik tényezője az oktatás tervezése, a hosszabb távú jövőtervezés alapján.

A véletlenszerű újítások.

Az egyéb véletlenszerű, ill. nagytőke érdekű alakulások.

A jelenlegi tendenciákból való oktatástervezés, foglalkoztatottság-tervezés.

A tervszerű fejlesztés. Az nem lehet kétséges, hogy az innováció, a magasabb szintű, a tervezési munkák növekednek, a szakmunkák kevésbé növekednek, a segédmunkák csökkennek. Viszont valamilyen szinten, tudományosan is meg kell tervezni a jövőt. Ez hasonló az állami termelésfejlesztéshez, csak bővebb annál, mert magángazdaság fejlődést is számba kell venni. Pl. milyen, legyen a jövő közlekedése. Milyen legyen a jövő lakása, települése. Milyen legyen a jövő információáramlása. Milyen legyen a jövő szabadidő eltöltése. De főleg a követendő alapvető értékrendet (szükségletek arányát) kellene valamilyen szinten meghatározni. Tehát szükség van valamilyen jövőtervezésre, amely nagyjából meghatározza, termelés, szolgáltatás, fogyasztás struktúráját.

 A véletlenszerű újításokkal nem lehet befolyásolni. (Ettől függetlenül van tudatos innováció.) A véletlenszerű újítások összesített alakulása kb. 10%-ban határozza meg a struktúrát. A véletlenszerű, nagytőke érdekű struktúra-alakulásokat csökkenteni kell. A tervezett struktúra-alakulásokat növelni kell.

A struktúra másik fő meghatározó oldala, a fogyasztás, a kereslet. Ha nincsenek piactorzító tényezők, de van tudatos fogyasztás, akkor ez hosszabb távon legalább 50%-ban meghatározza struktúrát, és ez rendben is van. Hiszen ez termelés, fogyasztás demokráciája, közvetlen lakossági igények megjelenése. Sajnos jelenleg ez nincs így.

Nézzünk egy lehetséges jó (jövőbeli) aránysort a termelés, szolgáltatás, fogyasztás struktúrájának meghatározására. Fogyasztás, lakossági igények 50%, tervszerű termelés 25%, véletlenszerű újítások 15%, egyéb véletlenszerű, ill. nagytőke érdekű alakulások 10%.

Jelenleg ennél rosszabb arányok vannak. Jelenleg a fogyasztás önálló meghatározása, a pocatorzító tényezők (elsősorban a manipulált fogyasztás) valamint a tudatos fogyasztás hiánya miatt kicsi. Továbbá a tervezés szinte záró ezért a véletlenszerű, ill. nagytőke érdekű meghatározás igen nagy, kb. 60%.

 A jelenlegi arányok fogyasztás 23%, jövőtervezés 2%, véletlenszerű újítások 15%, véletlenszerű, ill. nagytőkeérdekű 60%. Ezért a jelenlegi tendenciákból való tervezés csak 25%-ban hasznos. 

Más oldalról is vizsgálhatók az arányok, hiszen az előzőben nem volt benne az oktatás hatása.

Az optimális arányok: fogyasztás 50%-ban, az egyéb tényezők (véletlenszerű újítások, stb.) 25%-ban, az oktatás 25%-ban, határozza meg a struktúrát. Jelenleg azonban a fogyasztás csak 23%-os meghatározó képességű, így arányosan nő a többi hatás. Tehát jelenleg, kb.: a fogyasztás 23%, egyéb tényezők 45%, oktatás 32%. 

A két számítás úgy jön paritásba, ha az oktatáson belül hasonló arányok vannak, (szükségszerűen hasonlók vannak), mint az oktatáson kívül.

Természetesen az optimális termelés, fogyasztási és egyben foglalkoztatottsági struktúra-befolyásra kell törekedni, akkor lesz helyes a konkrét szolgáltatás, termék és foglalkoztatottság struktúra.

Jelenleg a termeléstől független pénzmozgások is befolyásolják termékek szolgáltatások, fogyasztás struktúráját és egyben a foglalkoztatottság struktúráját, természetesen ezt is csökkenteni kell a tisztességesség gazdasággal, a pénzügyi egyensúlyokkal.

Az oktatás és foglalkoztatottság.

Értelmezzük újra viszonyokat. Az oktatásból kijön egy szakember gárda, (ennyi és ennyi hídmérnök, vízszerelő, tanár, stb. ez befolyásolja termelés, szolgáltatás struktúráját. Mert pl. hídmérnökök hidat akarnak tervezni, és ezek akaratukat valahogy érvényesítik. Mert a gazdaság sok jó hídmérnökkel rendelkezik, akkor érdemes hidat építeni. Azonban ez hatás korlátozott (a jövőben 25%-os) mert a gazdaság az egyéb tényezők miatt (véletlenszerű újítások, jövőtervezés, véletlenszerű, ill. nagytőke érdekű alakulás, a fogyasztóknak nincs igénye új hidra) úgy alakul, hogy pl., nem kell sok híd.   Ezek tehát az oda-vissza hatások, de a végeredmény a termelés, szolgáltatás, fogyasztás struktúrája. Ugyanakkor ez egyben meghatározza foglalkoztatottság struktúráját is.

Az nem baj, ha az oktatás részben (25-32%) meghatározza a termelés, szolgáltatás, struktúráját, amennyiben az oktatás megfelelő arányban képezi a különböző szakembereket. Ha viszont nem megfelelő arányban képez, akkor rossz. Ezért az oktatáson belül a minimálisra kell csökkenteni a divatszakmák hatását. Az oktatás jelenlegi valószínűleg elavult struktúráját, (elsősorban a képzet szakemberek számát, de a tananyagot és a módszereket is) folyamatosan, de kislépésenként változtatni kell. Ezzel ki lehet védeni azt, hogy elavult, a régi gazdaságnak megfelelő mennyiségű és tudású szakember gárda kerüljön ki. Ez a folyamatos változtatás viszont elsősorban a jövőtervezés alapján jöjjön létre és csak másodsorban a közeljövő várható tendenciája alapján. Az biztos, hogy az oktatás struktúráját előre kell tervezni. Még azt hozzátenném, hogy nem baj, ha a képességek, tehetségek, a kedv tényezője valamennyire (pl. maximum 10%-ban) érvényesül. Ez nem ugyanaz, mint divatszakma tényezője, mert ott az érdekek érvényesülnek és nem képesség, a kedv.

Általában az oktatás struktúrája a következő legyen szerintem. Legyen egy erős általános műveltséget adó, és főleg társadalomtudományos műveltséget adó középiskolai képzés. Továbbá az oktatás szintén középiskolai szinten (ezt akár fel lehet emelni hat évre) adjon egy általános szakmai tudást, képességet, a megkelő szakmák arányában. A következőről van szó.  Egyértelmű tendencia a termékek szolgáltatások sokasodása, specializálódása. Tehát mindenképpen szükséges egy továbbképzés, egy speciális képzés. Az iskolának tehát nem egy speciális szakmára kell tanítani, hanem arra, hogy a továbbképzés alapját megteremtse.

Mindenképpen szükség van egy bizonyos arányú (kb. 5%-os) felülképzésre. Tehát több főiskolás egyetemista kerüljön ki, mint amennyire a tervezés alapján szükség lenne. Több szakmunkás kerüljön ki, mint amennyire tervezés alapján szükség van. Az sem jó, ha nincs felülképzés, ugyanis a szükségszerű tendencia mindenképpen a magasabb tudást igénylő, tervező, innovatív munkák bővülése. Az sem jó viszont, ha az a felülképzés túl nagy. Ez fölösleges pénzkidobás, időrablás, ráadásul nem jön létre az oktatásból kikerülő szakemberek és gazdasághoz szükséges szakemberek közel azonossága.

E tárgykörben is találkozhatunk badarságok áradatával. Vannak akik azt mondják ne legyen semmilyen felülképzés. Mások meg azt mondják a felülképzés legyen korlátlan, szinte maximális, vagyis mindenki mehessen főiskolásra, aki oda akar menni. Azzal érvelnek, hogy statisztikai adatok szerint a főiskolások elhelyezkedése, munkanélkülisége a legkisebb. Valójában miért is lehet ez? Adva van egy állás, amit egy színvonalasabb középiskolai végzettséggel jól el lehet látni. Erre jelentejeznek középiskolai és a munkanélküliségük miatt főiskolai végzettségűek. Természetesen a munkaadó, ha már lehet válogatni, a főiskolai végzettségűt választja ki. Ezért kevesebb a főiskolát végzett munkanélküli. Nem ártana egy másik adat: hány főiskolát végzett, dolgozik a képzettségének megfelelő munkakörben.

Befejezésül annyit mondok, hogyha az oktatás ilyen lenne (foglalkoztatottsági és más szempontból viszonylag pontosan, előre tervezett, enyhén felülképzett, folyamatosan megújuló, magasabb szintű középiskolai tudásra és általános szakmai tudásra épülő, stb.) akkor a foglalkoztatottság már félig meg is oldódna. Persze egy jó továbbképzési, felnőttoktatási rendszer is szükséges.

A gazdaság kárai és a foglalkoztatottság.

Tulajdonképpen két alapvető probléma van a munkaerő-fölösleg, a munkanélküliség és a munkaerőhiány. A munkaerőhiány magában hordozza kényszeríttet munka problémáját.

Kezdjük a munkanélküliséggel. Van megengedhető szükséges munkanélküliség ( kb. 3%) Ez a munkahely-váltásokból, munkahely keresésből, az átképzésből, továbbképzésből, illetve az önhibából adódó munkanélküliségből tevődik össze. Egyébként az enyhe munkanélküliség, munkamotivációs hatású. Az ennél nagyobb munkanélküliség már káros.

Van önhibából adódó munkanélküliség és önhiba nélküli munkanélküliség.

Most itt csak az utóbbival foglalkozom.

A gazdaságnak a munkanélküliségnél sokkal nagyobb kára van abból, ha valaki dolgozik, de fölösleges, káros munkát végez, sőt fokozódhat a kár, ha a káros munkát jó hatékonysággal végzi. Illetve ha valaki hasznos munkát végez, de azt rossz minőségben, rossz hatékonysággal végzi el.

Viszont a munkanélküliségnek van egy elégedetlenségi aspektusa. A munkanélküli céltalanul bolyongva lezüllhet, és káros tagja lehet a társadalomnak.

Ettől függetlenül az káros gazdaságnak, ha valaki valakik dolgoznának, de nem találnak munkát, nem találnak képzettségűeknek,  anyagi igényüknek megfelelő munkát.

Itt azért az alábbi lakosságra vonatkozó alapelvnek is érvényesülni kellene, e nélkül nem oldódik meg a munkanélküliség problémája.

A fizetésnél fontosabb szempont a képzettségnek, és képességnek megfelelés, a munka hasznossága, a munka érdekessége.

A munkanélküliség kára, a parlagon heverő kihasználatlan munka kára.

Elmélkedjünk el a munkaerőhiány homályosságán.

Munkaerőhiány, ha valakinek van pénze, van igénye, van eszköze, de nincs megfelelő munkása. Az igény az egy abszolút amorf nem konkrét dolog. Részben a pénz is az. Hiszen a pénzkészlet a termeléstől függetlenül alakulhat.

Ráadásul megfelelő munkást jó pénzért biztosan tud szerezni. De annyi pénze viszont nincs, akkor ez jövedelmi probléma. Ha ezekből vezetjük le munkaerőhiányt, akkor az egy homályos fogalom lesz. Ha valaki értékes munkát tesz be a gazdaságba, de azért nem tud igényinek megfelelő értékes terméket kivenni, mert munkaerő hiányában olyant nem készítenek.  Ez viszont a hiánycikkek problémája. Vagy: különböző okokból (pl. alacsony jövedelem)  a munkaképes lakosság egy része nem megy el dolgozni, ezért munkaerőhiány lesz. Viszont egyben munkanélküliség lesz, hiszen egy sereg munkaképes ember nem dolgozik. Tehát a munkanélküliséget kell orvosolni, és akkor nem lesz munkaerőhiány. Illetve, ha a hiánycikkek problémáját és a jövedelmek problémáját is orvosolják, akkor egy fikarcnyi munkaerőhiány sem lesz. A jövedelmeket csak az arányos és igazságos (hasznos munkának megfelelő) jövedelemmel lehet orvosolni.

Mind a munkanélküliséget (munkaerő-fölösleget) mind a munkaerőhiányt a következővel lehet orvosolni: érjük el, hogy szinte mindenki dolgozzon, hasznos munkát végezzen, hatékonyan. Ez eddig rendben van, de nagyon nem mindegy, hogyan érik ezt el.

Nincs olyan probléma, hogy munkaerőhiány, de jelentős a  kényszeríttet munka problémája, ill. az oktalan munkanélküliség problémája.  

Kezdjük azzal, hogy rabszolgatartás miért nem volt gazdaságos. Még nagy, költséges ellenőrzés mellett is a rabszolga gyenge kevés munkát végez. Nincs motiváció, sőt ellenmotiváció van. Ha rabszolgának ( kényszerítve, alacsony jövedelemért) egy innovatív, kreatív, magasabb rendű munkát adnak akkor azt még rosszabbul végzi el, mint a segédmunkát. A magasabb rendű munkát, csak kényszer nélkül, munkamotivációval lehet jól elvégezni. Minél nagyobb a technikai fejlettség, annál gazdaságtalanabb a kényszeríttet munka, ill. még a részlegesen kényszeríttet munka is károssá válik.  A munkakényszerítésnek, ugyanis vannak modernebb kevésbé erőszakos, részlegesen kényszeríttet formái. Pl. valaki a nyomorgás elkerülése miatt, dolgozik. Pl. valaki kénytelen általa nem szeretett, munkát végezni. Ráadásul ehhez nincs képessége sem. Pl. kötelezően, kitolják a nyugdíjkorhatárt. Hiába tolják ki, mert a kényszeríttet ráadásul betegeskedő, csökkent munkaképességű ember nem tud igazán hatékony munkát végezni. Pl. ha, a tanulni vágyó, tehetséges fiatalt munkára „kényszerítik”. Pl., ha azt az anyát munkára „kényszerítik”, aki a gyerekeit otthon szeretné nevelni. Ezek mind károsak, egyrészt azért, mert a kényszeríttetek rossz munkát fognak végezni. Másrészt azért, mert más tevékenységük esetleg nagyobb haszonnal járna.   Ráadásul a kényszeríttet ember zavarja a motivált társait, rontja munkamorált. Tehát nagyon át kell gondolni a munkára való ösztökélés módszereit, és az sem mindegy hogy az a munka hasznos, vagy káros.

Viszont mindennek a teteje, ha olyan szakmába csinálnak „kényszerítést” ahol munkanélküliség van. Pl. egy sereg fiatal pedagógus vár munkára, miközben kitolják a pedagógusok nyugdíjkorhatárát. Itt viszont felmerül rugalmatlan, alternatívák nélküli törvénykezés problémája. Ha már kitolják határt, legalább csak olyan szakmákba tegyék, ahol nincs munkanélküliség.

A káros kényserítettség a felsorolt esetekben akkor szűnik meg, ha az állam (az adófizetők), a kényszeríttet embereket (a tanulót, az anyát, a nyugdíjast, stb.) támogatja.  Ezek tehát nemcsak erkölcsi gondoskodások, de gazdaságossági cselekvések is. Ők (a tanuló, az anya, a betegeskedő nyugdíjas, stb.) tulajdonképpen nem is nevezhetők munkanélkülinek. A kényszerítés tehát általában nem oldja meg a problémát.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a munkára való motiválás szükségtelen.

Ha mindenki olyan munkát tudna végezni, amelyet kedvel, amely minden szempontból munkaidő, kötetlenség, képességek, megfelel neki, akkor a kényszeríttet munka és az oktalan munkanélküliség is megszűnne.  (Mi lenne a munkaerőhiánnyal?)

Jó, jó de az a munka nem biztos, hogy hasznos lenne. De még ha hasznos is lenne, ezt egyszerűen lehetetlenség megoldani, szólhat az ellenvetés.

Én erre azt válaszolom, hogy általában nem demokratikus és nem hatékony a „meg kell fegyelmezni a lakosságot” felfogás. Általában nem hatékony de fokozottan igaz ez a munkával kapcsolatban. Vagyis a kényszeríttet munka felére, negyedére csökken, az önkéntes a kedvvel végzett munkához képest.

Visszatérve a fejezetrész címéhez. Nyilvánvalóan valami komoly probléma van ha egy időben jelentkezik a kényszeríttet munka, a munkanélküliség és a munkaerő hiány.

Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy a munka helyes értelmezése: a társadalom számára hasznos tevékenység. Az önellátás már hasznos tevékenység, már munka, mert az önellátó nem terheli a társadalmat. Ugyanakkor ennél bonyolultabb a képlet, gondoljunk a társadalmi gondoskodás visszafizetésére, az iskolai tanulás visszafizetésre, az állami szolgáltatások adón keresztüli kifizetésére, stb.. A másik oldal viszont az, hogy aki adót fizet az nem biztos, hogy hasznos munkát végez, ill. nem biztos, hogy több munkát tesz be a társadalomba, mint amennyit kivesz. Ha egy szegény ember a kis háztáji gazdaságával önmagát ellátja, biztos, hogy hasznos munkát végez, (kis hasznosságú, mert rossz a hatékonyság), és biztos hogy nem vesz többet ki, mint amennyit betesz a nagy kalapba. Ugyanakkor még mindig kérdéses pl. az iskoláztatás, vagy a betegellátás visszafizetése.

Jó kérdés, az is, hogy aki a saját gyerekét nem tudja ellátni, az mennyire terheli a társadalmat?

A társadalomtudománynak, a vezetésnek pontos kategóriákat kellene felállítani.

Egyfelől mérlegelni kellene a képességhez viszonyított munkavégzést. Másfelől mérlegelni kellene, hogy valójában mekkora az összes betett munka és ezzel szemben mekkora az összes kivett fogyasztás. Mindezt, ha nem is egyénenként de társadalmi csoportonként. A kategorizálás után lehetne megoldásokat keresni.

Az állam sok módón, több eszközzel jelentősen képes a magángazsági termelést és általában a termelést befolyásolni. Ugyanakkor az állam, maga is termelő, szolgáltató. Az államról szóló tanulmányrész részben erről szól.

Egy kis ismétlés nem árt.

Az állam valós termelő, szolgáltató, csak a termék, szolgáltatás kifizetése az adózáson keresztül történik (egyfajta átalánydíjas fizetés). És a kifizetés úgy van kialakítva, hogy részben kompenzálja a magángazdasági igazságtalanságokat, ill. természeti igazságtalanságokat, (pl. a szegények kevesebbet, fizetnek ugyanazért, mint a gazdagok). Egyesek szerint az állam nem termelő szolgáltató, mert az adó, egy már megtermelt jövedelemből jön le. Hűha, ezek szerint az állami orvos, tanár, stb. értéktelen munkát végez. E torz felfogásból következően az állam és a magángazdaság arányát rosszul állapítják meg, ami gyakorlatilag is káros, az orvosnak, tanárnak, stb. nincs anyagi, erkölcsi elismerése, ami gyakorlatilag is káros, és még sorolhatnánk a példákat. 

Valójában ennek (a látszatnak, hogy magángazdasági termelés finanszírozza az államot) árazási, pénzforgás-technikai okai vannak. A magángazdasági finanszírozás, az állami költségvetés kb. tizedére igaz, a segélyezés részre. Először is ne felejtsük el, hogy az állami dolgozók is adóznak, tehát nem minden pénz jön a magángazdaságból. Másodszor, de kiváltképp a következőről van szó: a magángazdasági pénzkör háromnegyed, részében a magángazdasági termelés (munka) értékénél sokkal nagyobb pénz forog. Ugyanis ezt a pénzt megnöveli a jelentős árrés, (haszonkulcs), amely egyébként az adóösszeget is kvázi magában foglalja. E megnövelt pénznek egy része megy át a pénzkör egy pontján (a jövedelem-kiosztás, elosztás pontján) az állami pénzkörbe, az adón keresztül. Azért kell átmenni pénznek, mert az állami pénzkörbe viszont kevesebb pénz folyik (folyna), mint az állam valós termelésének, szolgáltatásának értéke. Itt ugyanis nincs árrés, sőt gyakran az árak még az önköltséget sem teszik ki, sőt gyakran árak sincsenek, ráadásul ott van a tizedrészt kitevő segélyezés. (Az adó tehát döntően a hiányzó árakat, árbevételt pótolja, vagyis felfogható egyfajta átalánydíjas kifizetésnek.)

Továbbá az is megtévesztő lehet, hogy az állami szolgáltatások egy része pl. az irányítás, jogalkotás, biztonság, igazságosság nem jelenik meg konkrét tárgyiasult formába. Tehát újra (újra és újra) kijelentem: az állam valós termelő, szolgáltató az államot döntően nem a magángazdaság finanszírozza.

A gazdasági egységek mennyiségi nagysága és hatékonysága (termelőképessége). A termelés szempontjából se felejtsük el a lényeget összefoglalva felsorolni és ismételgetni. Elméleti rendszertényező.

Elismerem egy kissé kisiskolás szintű lesz a következő fejezetrész. Egyébként az sem baj, ha kisiskolások megismernék az alapvető gazdasági elveket, mert akkor politikus korukban nem követnének el banális tévedéseket.

A példázatba szerepeljen négy vállalat. Az első vállalat áll 50 mérnökből, 100 szakmunkásból, 50 segédmunkásból. Valamint 10 főnökből, 10 adminisztrátorból, 10 marketing szakemberből, 10 biztonsági őrből. 10 egyéb munkásból. Nevezzük ezt az 50 embert, termelőket kiszolgáló embereknek.

Ez vállalat megtervez egy szinte automatikus, kis fogyasztású ásógépet, sőt annak gyárát is, a szakmunkások és segédmunkások segítségével 5 év alatt fel is építi azt.  A következő 20 évben a mérnökök szakmunkások, stb., irányítása alatt ez a gyár pedig előállít 10.000 olyan ásógépet, amely egyenként 100 kubikos munkáját képes ellátni. Összesen 1.000.000 ( egymillió)  kubikos munkáját helyettesíti az összes ásógép. Ellenben kell még 10.000 szakmunkás az ásógépek működtetéshez, és vannak még egyéb költségek.  1.000.000 kubikos munkáját összesen 10250 ember végzi el.  Viszont a termelési idő egynegyede, az öt év beruházás kiesik, ezért a 10.250 ember csak 750.000 kubikos munkáját végzi el.

Az egy főre eső   költségek viszont kb. a 10-szerese,  mintha a kubikusok dolgoznának, részben  a mérnöki és szakmunka miatt, részben a beruházás miatt, részben a gépek magasabb üzemeltetése miatt.  Vagyis kb. 100. 000 pénzegység áll szemben 750.000 pénzegységgel.

Ha ugyanazt a munkát, (pl. 1 milliárd kbm föld megmozgatását) kubikosokkal végeznék el akkor az kb. 7-szer többe kerülne, és 70-szer több ember kellene hozzá. 

A második vállalat ugyanilyen , ugyanezt teszi csak a kiszolgáló emberek nem száma nem 50, hanem 250. Vagyis 50 főnök van, 50 adminisztrátor van, 50 biztonsági őr van, 50 egyéb munkás van. A termelésük ugyanakkora, de a felhasznált pénz nagyobb. Itt térnék ki arra, hogy a hatékonyságot mindig egy főre leosztva kell számolni. Termelés mennyisége értéke / dolgozók száma. Vagy termelés mennyisége, értéke / felhasznált pénz/ dolgozók száma.

A harmadik vállalat áll 1000 kubikosból és 50 kiszolgáló emberből áll. Ennek hatékonyságát, pontosabban hatékonyatlanságát már az első vállalatnál kiszámoltam. Sokkal rosszabb hatékonyságú, mint az első, ill. a második vállalat.

Röviden arról van szó, hogy az 1000 kubikos munkáját 10 ásógép kiválhatja amely ásógépek előállításához, üzemeltetéséhez  kb. 14 ember szükséges. Az  1050 dolgozó fizetésével ( 1050 pénz) szemben csak 14 dolgozó nagyobb bére, plusz költségek (140 pénz) áll szemben.

A negyedik vállalat ugyanilyen 1000 kubikos csak 50 helyett 250 a kiszolgáló emberek száma. A termelés ugyanakkora, de több pénz, bérköltség kell, tehát pénz szempontjából még rosszabb hatékonyságú.

A négy vállalat hatékonyság (termelőképesség) szempontjából jelentősen eltér.

Tulajdonképpen mi a probléma, hiszen ember van elég, legalább nem lesz munkanélküli – mondhatják többen. Csakhogy nincs elég ember. A nemzetgazdaság és világgazdaság, a dolgozók száma egy véges dolog. Ha egyik oldalon a munkaerő elmegy hatékonyatlan munkára, akkor a nem jut elég munkaerő a hatékony munkára. Pl. ha, az említett négy vállalat helyett, csak kettő  olyan lenne mint az első, akkor még létre lehetne hozni pl. egy cipőgyárat. De abból is kiindulhatunk, hogyha a második harmadik, negyedik ásóvállalat már üzemel, akkor lehet, hogy csak 10 mérnök, 10 szakmunkás marad, mert a mérnökök, szakmunkások inkább elmennek főnöknek, adminisztrátornak, marketingesnek. Itt viszont meg kell jegyezni: a gazdasági rendszerből is adódnak a problémák. A 10 mérnök, a 10 szakmunkás viszont nem tud ásógépgyárat létrehozni, tehát pont a leghatékonyabb vállalat nem jön létre.

Az egyik oldalon valóban sok a munkanélküli, a másik oldalon viszont vannak tanulatlan emberek, vannak kevés szabadidővel rendelkező, agyonhajszolt emberek, és ezek többen vannak.

Ezek után felsorolnék néhány gazdasági elvet.

A gazdasági egység (adott termékhez, termeléshez szükséges együttműködés) nagysága  (emberszám, munkaidő, pénzmennyiség), összefügg, de nem azonos a gazdasági egység hatékonyságával (termelő képességével). Az összefüggések. A túl nagy gazdasági egység nem biztos, de valószínűleg rosszabb hatékonyságú, mint az optimális nagyságú gazdasági egység, de az biztos, hogy az elszívással (ember, pénz) kárt okoz.

A túl kicsi gazdasági egység biztosan nem tud teljes hatékonysággal működni, úgy, mint az optimális nagyságú egység. A rossz hatékonyságú gazdasági egység közvetlenül kárt okozhat a jó hatékonyságú gazdasági egységnek, a munkaerő, szakember, pénz elszívással. A másik károkozás: a rossz hatékonyságú gazdasági egység nem tudja jól kiszolgálni a jó hatékonyságú gazdasági egységet. A jó hatékonyságú gazdasági egység, viszont nem tud jelentősen segíteni a rossz hatékonyságú gazdasági egységen.

A nemzetgazdaság egy makrogazdaság egység és ezen belül az állam egy makrogazdasági egység, és magángazdaság a másik makrogazdasági egység. Tehát a fenti elvek az államra és a magángazdaságra is vonatkoznak.

Ha túl kicsi az állam, akkor túl nagy magángazdaság. Ha túl nagy magángazdaság, akkor túl kicsi az állam. Mindkét esetben jelentkezik az elszívás (munkaerő, szakember, munkaidő, pénz) kára és mindkét esetben romlik mindkettő hatékonysága. A rossz hatékonysággal jelentkezik a másik kár, a rossz kiszolgálás kára. A túl nagy, de valószínűleg rossz hatékonyságú magángazdaság, ill. a túl kicsi ezért rossz hatékonyságú magángazdaság nem tud elég eszközt, pénzt adni az államnak. A túl nagy, ezért valószínűleg rossz hatékonyságú állam, ill. a túl kicsi, ezért rossz hatékonyságú állam nem tud az oktatással, egészségüggyel, munkaerőt, szakembert adni magángazdaságnak. Más problémák is jelentkeznek.

Az optimális nagyságtól való eltérés arányában jelentkeznek a károkozások, legyen szó bármelyik eltúlzott esetről: túl nagy magángazdaság, túl kicsi állam, túl nagy állam, túl kicsi magángazdaság. A rossz hatékonyságú állam, rossz hatékonyságú magángazdaságot alakít ki, ebbe az irányba hat, de vannak más tényezők is.  A rossz hatékonyságú magángazdaság, rossz hatékonyságú államot alakít ki, ebbe az irányba hat, de vannak más tényezők is. 

Még a következőt tisztázni kell. Korunkban, az államkapitalizmusban jellemzően a túl kicsi állam és túl nagy magángazdaság problémája áll fenn. Még a kínai állam esetében sem beszélhetünk túl nagy államról, esetleg a kelleténél enyhén nagyobb államról. A brezsnyevi szocializmusban jelentkezett a túl nagy állam problémája.  A diktatórikus ill. demokratikus állam problémája más probléma.  A túl kicsi állam is lehet diktatórikus. A nagy és gyenge állam lehet anarchikus. Az biztos, hogy a demokráciához jó hatékonyságú, tehát optimális nagyságú állam kell.

Van itt azonban még egy fontos elv: a rossz hatékonyságú gazdasági egység, túl nagynak látszik, akkor is, ha nem az, különösen ha az államról van szó. A rossz hatékonyságú és túl kicsi államra rá lehet fogni, hogy túl nagy.

A fenti elvet kénytelen vagyok bizonyítani, hiszen létrejött egy olyan világméretű gazdaságpolitika, melynek a következő két lényeges elve van: az államot nem lehet hatékonnyá tenni. Általában az államok pl. a magyar állam túl nagy (túl sok ember, túl sok munkaidő, túl sok pénz.) Mindezért privatizálni kell, növelni kell magángazdaságot.

Azon üzletemberek, politikusok, közgazdászok egy része, akik ezt gazdaságpolitikát képviselik nyilván önös érdekből teszik. Más képviselők azonban el is hiszik ezt a politikát. Ugyanakkor az emberek többsége szintén elhiszi, igaznak tartja ezt a politikát. Ezért vagyok kénytelen cáfolni, ill. az én elvemet igazolni.

Abban tehát egyetértés van , hogy általában az államok, pl. magyar állam rossz hatékonyságú. Ezzel nem vitatkozok. Az állam hatékonyságát azonban jelentősen lehet javítani. Ezt sok más helyen bizonyítom. Talán a legjobb bizonyíték az, hogy vannak hatékonyan működő államok. Itt az állam nagyságával kapcsolatos bizonyításokról van szó. Bár már erről is beszéltem korábban, de kénytelen vagyok itt is felsorolni.

Pl. nő (növekedni kellene) az állam, mert nő a társadalmi szervezettség és ez nagyobb államot igényel. Pl. korábban, a feudalizmusban nem voltak igazolványok, jogosítványok, most vannak, és jó, hogy vannak. Nő (növekedni kellene) az állam, mert nő (növekedni kellene) a szolgáltató, gondoskodó állam. Nő, (növekedni kellene) az állam, mert nő vagyoni, technikai, irányítandó tömeg. Nő (növekedni kellene)  az állam, mert a magángazdaság is nő, és ezzel lépést kell tartani az államnak Nő (növekedni kellene) az állam, mert új problémák ( természetpusztítás, globalizálódás, tömegpusztító fegyverek, stb.) jelennek meg és ezek intézkedéseket követelnek. .Nő ( növekedni kellene) az állam mert a demokratizálódás állami intézkedéseket igényel. Nő (növekedni kellene) az állam, mert egyre nő (növekedni kellene) a lelki (igazságosság, biztonság, önrendelkezés, demokrácia, stb.) és a minőségi anyagi szükségletek (egészség, tudás természetvédelem, stb.)  iránti igény, és ezen igényeket döntően az állam képes kielégíteni.  És még lehetne sorolni. Alaposan vizsgálva megállapíthatjuk, hogy jelen rendszerünkben a tényleges államnövekedés kisebb, mint a növekedés szükségessége. Pl. túlságosan anyagias világban élünk.

Ebből pedig következi az elv: jelen rendszerünkben az államok általában kisebbek (túl kicsik) a szükségesnél. Így is fogalmazhatunk: az államnak még rengeteg értelmes feladata lenne, több mint a magángazdaságnak. Az állam mennyiségi növekedése mellett az állam hatékonyságának (előállítási képesség) még inkább fokozódnia kell. Az állam feladatainak egy részét képes a civil szféra átvenni és át is kell vennie. Az állam feladatainak egy részét képes a hétköznapi, egyéni erkölcs, tisztesség, értelem kiváltani és ki is kell váltania. Ha minden arányosan nő, hatékonyabbá válik, magángazdaság, állam, civil szféra, erkölcs értelem, az nevezhető az optimális fejlődésnek.

Most azonban nézzük egy más oldalról a problémát.

A magángazdaságban valóban egyszerű összefüggés van a mennyiségi nagyság és a hatékonyság között. Vegyünk pl. a trikógyártást.  A termelés mennyisége/ a termelők száma (ill. a termelési költség) ez az alapképlet. Megnézzük az egyik trikóüzemet, és azt látjuk, hogy 1000 trikót 10 ember állít elő, a másikban ugyanazt a trikót ugyanannyi idő alatt 20 ember állít elő, kétszeres költséggel. Tehát a második üzem rossz hatékonyságú és egyben túl nagy. Két dolog van: van összehasonlítási alap. A másik: a trikógyártás nem behatárolt gyártás, lehet valakinek 50db trikója és lehet valakinek egy, vagy egy sem. Általában magángazdaságban megtalálható ez a két elem. Az államban ezek hiányoznak. Összehasonlítási alap részben meglenne, a nemzetközi összehasonlítás, de nem élnek vele. Az előállított termékek szolgáltatások azonban döntően behatároltak. Pl. a minden autóvezetőnek 1db jogosítványa, lehet. Az állam vonatkozásában ez a képlet (termelés/ fő, költség) nem alkalmazható, a nagyság megállapítására. Kérdés az is hogyan számíthatjuk ki az adott időn belüli termelési mennyiséget.

Egy példával világítanám meg.  Nem véletlenül emlegettem a jogosítványt, nemrégen új jogosítványra volt szükségem és a hivatalban hat órát vártam, amíg elkészítették, pontosabban csak elkészítési adatfelvétel, a fényképkészítés tartott ennyi ideig. Két hét múlva kaptam meg postán. A hivatalban tolongtak az emberek, több ügyintéző volt, úgy nézett ki, hogy ők is rendesen dolgoznak. Ugyanakkor felfedeztem néhány szervezési problémát. Ugyanebben a hivatalban felmentem az első emeletre, ott már más volt helyzet. Nem volt tolongás lázas munkavégzés, inkább egy kényelmes munkavégzés folyt.   Amit tapasztaltam az egyértelműen a rossz szervezettségre utalt. Pl. a fönti gárdából, miért nem lehet átcsoportosítani embereket. Ha átcsoportosítanák, akkor a hat óra helyett, csak három óra lenne a várakozás. De még ez is sok. Tehát ha hatékonnyá tennénk a munkát még mindig lehetséges a túl kevés ember lehetősége. Tehát fennállhat ez a lehetőség: rossz hatékonyság, ráadásul kevés ember (túl kicsi a hivatal, az állam).   Ugyanez a lehetőség a magángazdaság esetében nem állhat fenn. Tételezzük fel, hogy ezt a munkát a magángazdaság végzi (szerencsére ez a gyakorlatban nem lehetséges). Ha magángazdaság végezné, akkor biztosan nem lenne csak legfeljebb fél órás várakozás, mert akkor az ügyfél fogná magát és átmenne a másik céghez. Annyi cég ill., annyi termelési kapacitás jönne létre, hogy mindenki, jól ki legyen szolgálva, ez a magángazdaság, a verseny önszabályozó rendszere. Ugyanakkor a magángazdaság valószínűleg összesítve több embert és pénzt tenne ebbe a szolgáltatásba, tehát az embereknek többe kerülne. Még akkor is többe kerülne, ha beszámítjuk, hogy a hat órás várakozás is pénzbe ill. időbe kerül, vagy szabadidőbe, vagy munkaidőbe. (Itt elgondolkodhatunk, azon hogy ez két idő egymásból ered.)

A példázatból két tanulság van. Az egyik: nem biztos, hogy összesítetten, (termelési mennyiség / fő, költség), a magángazdaság jobb, mint az állam, de mindenképpen jobbnak látszik. (Egyébként elismert adat, hogy a magánbiztosítók kétszer annyi emberrel, költséggel dogoznak, mint az állami biztosítók.)

A másik tanulság: a magángazdaság esetében, általában nem jöhet létre ez a helyzet: rossz hatékonyság, ráadásul túl kicsi gazdasági egység. Az állam esetében jellemzően, általában létrejöhet: rossz hatékonyság, ráadásul túl kicsi állam. Sőt ki merem jelenteni: a rossz hatékonyság részben a túl kicsi államból ered. Ugyanis, az adott termeléshez szükséges optimális nagyságú (megfelelő számú ember, eszköz, megfelelő pénzmennyiség) gazdasági egységet lehet maximális hatékonyságúra szervezni.

Itt visszajön az a probléma, hogy az adott termelés, a magángazdaságban nincs, általában nem behatárolható a termelés (lásd trikógyártás), az államban viszont létezik.

Miért alakulhat ki a túl nagy állam mítosza? Azért mert az emberek, beleértve szakembereket, a fenti mélységig nem gondolják át a dolgokat. Pl. a rossz hatékonyságot, mindig azonosítják a túlzott nagysággal.

De azért vannak itt érzelmi tényezők is. Az állam általában nem szimpatikus az emberek számára. Megvan ennek a történelmi és egyéb, sokszor meglapozott okai. A lényeg az, hogy az állam szidalmazását, alaptalan kritikáját hajlamosabbak az emberek elhinni. A volt szocialista országokba pedig különösen van egy előítélet az állammal szemben, kétségtelenül a brezsnyevi szocializmusban a túl nagy állam problémája sújtotta gazdaságot. Most viszont, az éljen szocializmus feliratú transzparensek helyett, éljen a privatizáció, éljen a verseny transzparensek jelennek meg legalábbis verbális szinten. Szóval a társadalomtudományos gondolkodás helyett, még mindig a sémák, demagógiák, elpuskázott világában vagyunk kénytelenek élni.

Az állam, mint a mindenképpen rossz, jelenik meg az emberek előtt és a mai politikusok egy része ezt még erősíti is. Ennek is megvannak, meglesznek maga következményei, de ez már egy másik téma. E témakört azzal zárom, hogy szerintem az aláhúzott elveket bizonyítottam, tehát azokból kell kiindulni.

Induljunk ki ebből a mostanában divatos gazdaságpolitikából. Adócsökkentéssel dinamizáljuk, növeljük magángazdasági termelésnövekedést (termékek, szolgáltatások), majd ennek növekedéséből az állam fejlesztésre (költségvetésre) is jut pénz, és minden rendbe jön.

Első látásra is felmerül egy ellenmondás. Lecsökkentik az adót, hogy aztán visszanöveljék.

(Itt most arra nem térek ki, hogy ez gazdaságpolitika miért nem jó eladósodási válságban. Itt most csak arról elmélkedem, ha van egy rossz hatékonyságú állam és egy viszonylag rossz hatékonyságú magángazdaság, akkor ez gazdaságpolitika jó, vagy rossz. Vagyis ez a módszer alkalmas e arra, hogy nemzetgazdaság egészét dinamikusan fejlessze ( hatékonnyá tegye). Arra sem térek ki, hogy a rossz gyenge állammal mi lesz, ha még kevesebb bevétele lesz. Jóindulatúan feltételezem, hogy nem megy tönkre, csak rossz hatékonyságú állam marad. Arra sem térek ki, hogy nagyarányú adócsökkenés pénzügyi egyensúlytalanságokat okoz.)

Ez gazdaságpolitika elemzése kapcsán eljuthatunk alapvető gazdasági kérdésekig és elvekig. Tehát a cél nemcsak annak megítélése, hogy jó, vagy rossz ez gazdaságpolitika.

A fenti gazdaságpolitika a következőkből indul ki.

Ha nem is kizárólag, de döntően pénzmozgásokból indul ki.

Ha nem is kizárólag, de döntően magángazdaság fejleszthetőségéből (hatékonnyá tételéből) indul ki. (Az állam fejleszthetőségét, ill. fontosságát lebecsüli.)

A magángazdaságot, gyorsan és nagymértékben alakítható, dinamizálható, fejleszthető területnek véli.

A magángazdaság és az állam egymástól való, viszonylag nagy függetlenségét feltételezi.

Ezek alapján folytassuk le az elemzést.

(Elnézést, a hatékonyság, a fejlettség, a teljesítmény, a gazdaságosság szavakat keverem, de ugyanazt jelentik.)

Ha nem is kizárólag, de döntően pénzmozgásokból indul ki. Jó ez a kiindulás?

A termelés és pénzmozgások összefüggése. Van pénzmozgás nélküli termelésnövekedés. Van termelésváltozás nélküli pénzmozgás. Igaz viszont hogy a pénzmozgásokat, döntően követik a termelésváltozások, de általában más arányban és megkésett ütemben.

Rövid magyarázat. Ha a munka hatékonysága javul (pl. jobb szervezéssel, munkamenettel, munkamotiváció-növeléssel, kreativitás növelésével, oktatással) akkor pénz nélkül is fejlődhet a termelés. Persze erre azt mondható, a felsoroltak is pénzbe kerülnek. Nem feltétlenül. De ha, pénzbe is kerülnek ez a költség kisebb lesz, mint a termelésnövekedésből származó pénzbevétel. Tehát a termelés nem azonos pénzbeli állapottal. Még nagyon sok példát lehet sorolni a kettő szétválásáról, negatív példákat is, pl. a hasznos munka nélküli profit és jövedelem-növekedéseket.

Tulajdonképpen van negatív szétválás, vagyis hogy a pénz (pénzjövedelem) nem követi termelést, bár követni kellene azt. Ha viszont megtörtént ez a negatív szétválás, akkor viszont jöhetne a pozitív szétválás, vagyis hogy a termelés a pénzügyi állapottól függetlenül növekedne. Vagyis hogy a kettő egyensúlyát, arányát, az egymástól független alakulás, megint egyensúlyba, arányba hozza. Sajnos a jelen pénzügyi gazdasági rendszerre, jellemző negatív szétválás és nem jellemző a pozitív szétválás.

Fogadjuk el azonban azt, hogy a 70%-ban a pénzmozgásokat  követi a termelésváltozás. De általában miért elkésett ütemű. Tételezzük fel, hogy az adócsökkentésből megmaradó pénz, nagyobb részét hasznos és jól végrehajtott beruházásra (fejlesztésre) fordítják. (Egy részét mindenképpen zsebrevágják (fogyasztásra fordítják), azok, akik zsebre tudják vágni, elsősorban nagytőkések, a nagy és középvállalkozók, a gazdagok. Nem  mindegy, hogy  mekkora a zsebrevágott rész.)   A jól végrehajtott, valóban fejlődést okozó beruházás, csak az innovatív beruházás lehet. (A nem innovatív, munkaidős fejlesztés haszna igen csekély.)

 Ez azt jelenti, hogy nem csupán a munkaidőt, az emberek számát (a foglalkoztatottságot) növelik, hanem az eszközöket, a technikát, a technológiát, a szervezettséget, stb. Valamint azt jelenti, hogy az előállított termék, szolgáltatás is újszerű, korszerű, lesz, vagyis fejlődik. Mindehhez pedig idő kell, ami időkésedelmet jelent.

Nagyon nem mindegy, hogy hasznos vagy káros a fejlesztett termék, szolgáltatás. Nem mindegy hogy gyógyszerfejlesztésről, mezőgazdaság-fejlesztésről, plüssmaci-fejlesztésről, bankfejlesztésről, cigarettafejlesztésről van szó. Erről még szó lesz.

(Megjegyzem a GDP mérés azért sem pontos, mert a pénzmozgásokra alapul. Ráadásul a fogyasztási pénzmozgásokra, amelyek nem teljesen azonosak a termelési pénzmozgásokkal. Az állam fejlődését GDP még kevésbé fejezi ki, mert a területeinek, ágazatainak nagyobb része a magángazdaságnál kevésbé eszköz, azaz pénzigényesek. Az állami végfogyasztások sem mérhetők pénzben.) 

Visszatérve az alapkérdésre. Két elv fogalmazódik meg.  Nem szabad döntően a pénzmozgásokból kiindulni, a pénzmozgás egy fontos tényező, sok más tényező mellett. A fejlődéshez idő kell.

A gazdaságot döntően magángazdaság határozza meg.  Jó ez a kiindulás?

Szerintem: nem.

Az állam önmagában is fejleszthető (hatékonnyá tehető). Pl. az előbb említett pénzmozgás nélküli fejlesztéseket (szervezés, oktatás, motiváltság, stb.) az államban is el lehet végezni. Bizonyos innovatív fejlesztés az államban is elévégezhető. Tehát nem szabad elvetni, az állam fejlesztését sem, mint fontos tényezőt. Az állam fejlesztése nemcsak költségvetési hiány miatt szükséges, hanem a fejlődés egyik útja.

Van azonban egy olyan felfogás, amely a hatalmas, és fontos magángazdaság mellett az államot egy elhanyagolható valaminek véli. Az elemző azonban rájön hogy ez nem igaz. A legfontosabb szolgáltatásokat igazságügy, egészségügy, oktatás, természetvédelem, biztonság, rendőrség, katonaság, köztájékoztatás, részben a kultúra, művelődés, út, vasút, tömegközlekedés, stb.) az állam végzi el. A szociális rendszer a segélyezési, támogatási rendszer is nagy terület.  De nemcsak erről van szó. Maga az irányítás, a jogalkotás, jogalkalmazás is működési, kvázi gazdasági terület, a fontosságuk pedig nem kérdéses. De közvetve, az alapvető fejlődések a demokratizálódás, az igazságos hierarchia, az emberek értelmesedése, erkölcsösödése, stb. az államhoz köthetők. (A továbbiakban megkülönböztetem, az állami szolgáltatásfejődést, és az általános állami fejlődést.) 

Megjegyzem az államban sokkal kisebb haszontalan termékek, szolgáltatások aránya, mint a magángazdaságban.

Visszatérve az alapkérdéshez.  Nem jó azon felfogás, mely döntően a magángazdaság fejleszthetőségéből indul ki. Nem az óriás magángazdaság és törpe állam áll egymással szemben, hanem két legalább közel egyenlő fél. Az állam is fejleszthető. Kérdés viszont, hogy rövid távon melyik fejleszthető gyorsabban.

A magángazdaságot gyorsan és nagymértékben dinamizálható, fejleszthető területnek véli.

Arról már szó volt, hogy ez a gyorsaság az innovatív beruházások miatt legfeljebb 2-4  év lehet.

Azért nem árt tovább menni. Először is azt tudomásul kell venni, hogy a magángazdaság, döntően az anyagi szükségletek vonatkozásában működik. Az államnak is ad eszközöket, de ezen eszközök, pl. az épületek előállítása, csak belföldi lehet. A két terület együttesen is elég behatárolt. Tágítja határokat a külkereskedelem. Azonban külkereskedelem is eléggé be van határolva, egyfelől nemzetközi verseny elég szoros, és visszahúzó. Hosszabb távon nem jellemző a nagy előrefutás, más is akar fejlődni. Ráadásul itt is érvényes az anyagi szükségletek korlátja.

De a következő is meggondolandó. A kiindulás az, hogy a magángazdaság hasznából fejlesztik az államot. A konkrét fejlesztéshez pedig szakemberek és eszközök kellenek. Hogy kerül az államhoz sok jó szakember? Az állami szakembereket nem lehet külföldről beszerezni. Tételezzük fel, hogy dübörög a hatalmas magángazdaság. Persze ez felszívja jó szakembereket. Akkor hiába ad az államnak hatalmas pénzt és eszközöket a magángazdaság, ha nincs elég szakember és általában munkaerő. Tehát egy olyan fejlődő magángazdaság jöhet szóba, amelyik nem szívja fel a szakembereket, a munkaerőt. Ilyen pedig nincs. Akkor pedig fejleszteni kell az oktatást, és foglalkoztatottsági politikát, az egészségügyet pedig a munkaképesség miatt, amelyek szintén állami területek. Ráadásuk ezek szintén hosszabb távon érnek be. Fejleszteni kellene, de ehhez is szakemberek (tanárok, orvosok, stb.) kellenek. (Megjegyzem, ha rossz az oktatás, az egészségügy, akkor magángazdaság sem képes a dübörgő fejlődésre.) Tehát a magángazdasági fejlődésnek vannak korlátai, de a fejlődés átadásának is vannak korlátai.

Viszont már érintettem egy következő elvet: a magángazdaság és az állam döntően, csak együtt képes fejlődni. A következő kérdést kel feltenni: a rossz hatékonyságú állam mellett, lehetséges e magángazdaság jelentős fejlesztése?

A rossz hatékonyságú állam (oktatás, egészségügy gyengesége miatt) nem képes magángazdaságot szakemberekkel, munkaerővel ellátni. A rossz hatékonyságú állam nem képes magángazdaságot megfelelően irányítani. A rossz hatékonyságú állam nem képes magángazdasági tisztességtelenségeket megakadályozni. A rossz hatékonyságú állam nem törődik magángazdaság innovációjával. A rossz hatékonyságú állam nemcsak elszívja a pénzt, munkát, de egyre fokozottabban szívja el. Mindennek a neve: az állam (a rossz hatékonyságú állam) káros hatása a magángazdaságra. A rossz hatékonyság pedig a kicsiségből is eredhet.

A rossz hatékonyságú magángazdaság nem képes elég és jó eszközt, valamint elég pénzt adni az államnak, és fölöslegesen elszívhatja munkaerőt, a szakembereket. Mindennek a neve: a magángazdaság (rossz hatékonyságú magángazdaság) káros hatása az államra. 

Tehát magángazdaságot és az államot többnyire (80-90%-ban) párhuzamosan lehet fejleszteni, és ez a fejlődés lassú fokozatos lehet. Érezhető változáshoz 4-6 évre van szükség.

Nézzünk egy pár számítást. Egy nagyon rossz hatékonyságú államot önmagában, (átszervezés, oktatás, munkamotiváció, stb.) mondjuk 20%-ban lehet fejleszteni. Egy közepes vagy jó hatékonyságú államot kevesebb százalékkal lehet növelni, mert érvényesül: a százalékos számítás valótlansága - szabály.

(Ennek a példázatnak és belőle eredő tanulságnak nincs közvetlen köze gazdasághoz. Pl. két ember, ás egy-egy kutat. Az egyik 10 méternél tart és leás még 1 métert. A másik 4 méternél tart és leás még fél métert. Majd azt mondja, hogy lám te csak 10%-kal növelted a kutad, én viszont 12%-kal.  Nevezhetjük ezt: a kisebbet könnyebb százalékosan növelni – szabálynak is. Vagy: nagyobbat százalékosan nehezebb növelni szabálynak. Ha az a tendencia nem tartós, akkor ez megtévesztő hencegés. Ha tartós, akkor viszont, egy fokozatos lassú utolérést jelent. Ellenben jelen időben csak valós teljesítményt kell mérni. Ugyanakkor e szabályba értsük bele a következőt is: a jó és hatékony, szinte maximális teljesítményt nehezebb fokozni, mint a rossz gyenge teljesítményt. De mindezt felejtsük el, csak nevezzük:a százalékszámítás valótlanságának. Ugyanis arról van szó, hogy az 1 méter több mint a fél méter, Ezzel szemben a 10% kevesebb, mint a 12%. Tehát valótlan a számítás. Mi a megoldás, ha csak százalékok állnak a rendelkezésünkre. Én a következő magoldást alkalmazom a fejlett, nagyobb kiinduló teljesítménnyel, magasabb bázisról induló szereplő százalékához hozzáadok plusz százalékot. A fejletlen, alacsony teljesítménnyel induló szereplő százalékából levonok százalékokat. A valós teljesítményeket nemzetközi összehasonlításban nézhetjük. Ezért azt saccolom be, hogy az adott ország nemzetközi összehasonlításban milyen fejlettségről, teljesítményről indul, ez pl. az előző év GDP-je, egy főre jutó termelése.)

Visszatérve: az államot önmagában (szervezés, munka-produktivitásnövelés, munkamotiváció-növelés, innovatív működés, stb.) szerintem évente 0-20% között lehet fejleszteni. Ebből jön le a rossz hatékonyságú magángazdaság államra ható kára (nem ad jó eszközöket, nem ad elég pénzt, stb.) ami elméletileg 0-22% közé esik. ( Gyakorlatilag sokkal kisebb százalékokról van szó.) A kettő különbségéhez pedig  hozzáadódik, vagy levonódik a százalékszámítás valótlanságának korrekciója.

Pl. magyarországi állam hatékonysága 6% lenne (a lehetséges 20%-ból, tehát 14% a negatívum). De ebből levonódik magyar magángazdaság államra ható kára (rossz eszköz, kevés pénz, stb.) pl. 6 %. A magyarországi állam hatékonysága zéró.

Azt kell látni, hogy az állam és magángazdaság egy időben hatnak egymásra, ezért az előző év, az utolsó érték negatívumát kell számolni. Sajnos csak a negatívumok hatnak egymásra, erről már szó volt. 

Nézzük magángazdaság hatékonyságának számítását itt különböző okokból 22%-ról indulok. Tehát azt mondom, hogy a magángazdaság önálló fejlődése, hatékonyságnövelése egy év alatt 0-22% között lehet. Persze a 22% már nagyon kivételes szerencsés helyzet. Véletlenül sok újítás valósul meg, jól alakul a külkereskedelem, a külföldi árak, stb., emellett a magángazdaságban maximálisra nő az innováció, a szervezettség, a munkamotiváció, a tisztességesség, stb., akkor jön ki a 22%. A magyarországi magángazdaság teljesítménye 16%-os lenne, de ebből levonódik az állam káros hatása (szakember, munkaerőhiány, rossz irányítás, tisztességtelenség, stb.) 14%, ezért a magángazdaság teljesítménye csak 2% lesz. A kettő összevonása az összteljesítmény szintén 2%, Kb. ez lesz a GDP növekedés, de ehhez azért hozzá lehet adni 1%-ot, a százalékszámítás valótlanság ill. annak kiegyenlítése miatt. Magyarország az átlagosnál kissé fejlettebb.

Németország GDP növekedés százaléka pl. 3%, de ehhez hozzá lehet adni 4%-ot. Valójában a németek teljesítménye 3%-nál nagyobb, mert több mint kétszer akkora bázisról indulnak.   Szlovákia összteljesítménye 7% de ahhoz már nem kell hozzáadni semmit. Valójában a német és a szlovák összteljesítmény közel egyforma. Kína 10%-os GDP növekedéséből le lehet vonni 3%-ot, mert alacsony bázisról indult.

Ez az egész számítás csak arra jó, hogy láthatóvá váljon a magángazdaság és az állam kölcsönhatása.

Az is kiderül hogy maximum 8%-nál nagyobb arányban nem igen képes bővülni az összteljesítmény.   A magángazdaság bővülésének is vannak akár számokkal igazolható határai. Ha az adócsökkentés miatt csökken az állami teljesítmény és nő a magángazdasági teljesítmény, akkor marad minden a régi.

Arról még nem is beszéltünk, hogy ezek a nagyobb arányú bővülések károkkal is járhatnak. Mondjuk kevesebb figyelem, jut a környezetszennyezésre, a demokratizálódásra, stb. Az azonnali termelésben, pénzben nem jelentkező, de hosszabb távon jelentkező károk valószínűsége nő. Inkább legyen enyhébb a növekedés (4% az már nagyon jó), de maradjon egyenletes, sokáig tartó és általános. Fejlődjön minden, az állam és magángazdaság optimális aránya, a demokrácia, a jog, a környezetvédelem és minden más. Az ilyen fejlődésnek van értelme.

De térjünk vissza konkrétabb számokhoz és nézzük az előzőek alapján egy számítást. 20%-kal csökkentjük az adókat ezzel kb. két év alatt 10%-kal nő magángazdasági teljesítmény nem 16, hanem 17,6% lesz. Ohó, csak ne kapkodjuk el ezt a számítást. Nem mindegy hogy az optimálisnál nagyobb magángazdaságról, vagy kisebbről van szó, és az sem mindegy, hogy az optimálisnál kisebb államról, vagy nagyobbról van szó. Ugye itt magángazdaságot bővítjük és az államot csökkentjük. Ez akkor lenne jó, ha az állam túl nagy, a magángazdaság, pedig túl kicsi lenne. Csakhogy általában, és Magyarország esetében éppen fordítottja áll fenn. Egy túl kicsi államot akarunk tovább csökkenteni, egy túl nagy magángazdaságot akarunk tovább növelni. Szerényen számolva ebben az esetben a következőképpen alakulnak a számok.

A 20%-os adócsökkentésből realizálódó 10% hasznos beruházás, csak 17%-ra növeli a magángazdaság hatékonyságát Az amúgy is kicsi rossz hatékonyságú állam károsságát, a kevesebb adó, viszont 14%-ról felemeli 16%-ra. Így az állam teljesítménye 4%-ra csökkenne, de ebből levonódik a magángazdaság államra ható károssága 5 %. Az állam teljesítménye, hatékonysága mínusz 1% lesz. A magángazdaság hatékonysága 1% lesz.  Az összteljesítmény 0% lesz, azaz tovább romlik, hiszen 2%-ról indultunk.

Azt gondolom, hogy bebizonyítottam hogy az elején felvázolt gazdaságpolitika általában miért nem jó. Egyetlenegy kiindulása sem stimmel. Nem szabad csak pénzben gondolkodni. Nem szabad csak mennyiségi növekedésben gondolkodni. Nem szabad csak magángazdaságban gondolkodni. A magángazdaság sem fejleszthető gyorsan, nagymértékben. Az állam is fejleszthető. Figyelembe kell venni, hogy általában túl kicsi államról van szó.

Akkor viszont miért jött be egyes országokban.

Azért mert ezen országok alacsony szintről indultak, és egyébként nem lehet tudni, hogy a fokozott fejlődésük meddig fog tartani. Másfelől valószínűleg ezen országok nemcsak a pénzben és mennyiségi növekedésben gondolkoztak, hanem  a hatékonyságot önmagában is fejlesztették, foglakoztak pl. az innovációval. Talán az is tényező, hogy ezen országokban azért viszonylag nagyobb államról volt szó, azt csökkentették. Továbbá, nem lehet tudni, hogy az általános fejlődésük, a hosszabb távú fejődésük rendben van e. Mert ha nincs, akkor valóban nem lesz hosszú ez a pünkösdi királyság.

Kicsit térjünk vissza foglalkoztatottságra, pontosabban, arra hogy a munkanélkülieket az állam, vagy magángazdaság képes felszívni. Hosszabb távon mindkettő fejlődésre szükség van, a munkanélküliek felszívására, ill. az optimális arányú, magángazdaság, állam képes őket leginkább felszívni.  Rövid távon viszont az állam képes 2-3% munkanélkülit felszívni. Ne felejtsük el, hogy az állam fejlesztése is alternatíva, főleg ha túl kicsi az állam. Persze nem a rossz hatékonyságú, korrupt állam mennyiségi növeléséről beszélek, hanem hatékonyságnöveléssel összekötött mennyiségi növelésről. Rengeteg állami feladatot lehet még találni. Az alacsony kvalitású munkaerőt pl., felszívhatná a köztisztasági szolgáltatás. A magasabb kvalitású munkaerőt pedig az egészségügy, az oktatás, szívhatná fel. Vagy éppen az aktuális rendszerfejlődést, rendszerváltást szolgálhatnák.

A termelés szempontjából se felejtsük el a lényeget összefoglalva felsorolni és ismételgetni.

A magángazdasági termelés és szolgáltatásnövekedés leglényegesebb feltételei (tényezői). A 16+hatékony állam lényeges feltétel (tényező), amelyek növelik a termelést.

A tisztességes gazdaság. (Többek között az igazságos arányos jövedelemszerzés. Többek között a spekuláció, a monopolhelyzet, és más piactorzító tényezők minimalizálása. Többek között olyan magángazdaság kialakítása, amelyben a piaci verseny igazságos és optimális, amelyben piaci önszabályozó mechanizmusok a lehető leginkább működnek. Mértékletes haszon, mértékletes árak. Tudatos és mértékletes fogyasztás. Megtakarítás és önhitelezés. Üzleti csalások minimalizálása.)

A kis és középvállalkozások támogatása, a kiegyenlített verseny. (Lényegében ez a kis és középvállalkozásokra épülő gazdaságot (termelést, szolgáltatást) hozza létre, amely sok okból hatékonyabb, mint a nagyvállalkozásokra épülő gazdaság. Ezzel összefüggésben a nagytőke óriási, hatalmi politikai, és gazdasági, pénzügyi befolyása, amely káros. )

Az innováció (állam általi) támogatása. Általában az innováció, a természettudományos technikai fejlődés és a munkaszervezés. A termelés, szolgáltatás minőségi fejlődése.

A megfelelő és arányos oktatás és szakoktatás.

A megfelelő foglalkoztatottsági rendszer. Többek között a házi, háztáji, alkalmi munka, a gyermeknevelés bevonása a szervezett gazdaságba. Meg kell említeni még a civilszféra (kisközösségek) termelésének, szolgáltatásának kihasználását.

Az eladósodás nélküli állapot, és a beruházási hitelek helyes aránya. (Az eladósodott állapot pl. beruházási hitelek csökkenése miatt, rontja a termelést. Az arányos és beruházási célú hitelfelvétel. A jó megtakarítási és nyugdíjrendszer.)

Az alacsony alapkamat. (A magas alapkamatnak közvetlenül is van egy termeléscsökkentő hatása. Nem érdemes termelni, ha a betéti kamatokból, pénzbefektetési hozamokból is be lehet szedni bevételt. Ha magas a hitelkamat, akkor nem érdemes beruházási hitelt felvenni.) 

A gyenge-közepes (pénzváltó-árfolyam) hazai pénz, ez kedvez a termelésnek. (Másképpen fogalmazva: a pontos árfolyam (nem magas, nem alacsony) meghatározza az ország összes külföldi irányultsági árának (termék, szolgáltatás, munka, hitelnyújtás, hitelfelvétel árának) optimális alapját. Azt az optimális alapot, amely leginkább kedvez a haszonnal bíró eladhatóságnak, vagyis a termelésnek.

A pénzügyileg egyensúlyos gazdaság. (Pl. nincs hitelválság, pl. nincs magas infláció, pl. nincs termék, szolgáltatásfölösleg, vagy hiány) Az állam befolyása az arányos, optimális (és igazságos) árak, hasznok, jövedelmek irányultságára.  A külkereskedelmi egyensúly.  

A bürokráciamentes gazdaság. Az improduktív munka minimalizálása. (A direkt bürokrácia, vagyis az, hogy hasznos, munkát, termelést is akadályozza a bürokrácia. Emellett a szabadidő lekötése, átalakítása túlzott mértékű, fölösleges, kényszerű ténykedéssé, mint hivatali ügyintézés, jogorvoslati ügyintézés, pénzügyi ügyintézés, adminisztrációs ügyintézés,  stb. Ez erősen összefügg a tisztességes gazdasággal, a improduktív tevékenység jelentős része a tisztességtelenség kivédése miatt szükséges.)

A munkaképesség növelése. (Pl. a közegészségi állapot. Pl. egy olyan életminimum, szociális rendszer, amely lehetővé teszi a dolgozást, és ösztönzi is. Egészség, tudás (oktatás), stb.)

A munkamotiváció növelése, munkára-nevelés, munkamorál. (Sokféle munkamotiváció kihasználása, nemcsak az anyagi fogyasztás imádatából eredő munkamotiváció.  Pl. a biztató, biztonságos jövő. Pl. az igazságos jövedelemelosztás. Pl. a nemzeti sikerek. Pl. hasznos, érdekes munka. Pl. az igazságos arányos verseny. )

A természeti erőforrások megóvása és helyes kihasználása. (Idetartozik többek között a környezetvédő energia és termékek előállítása, a hulladékfeldolgozás, használtcikk-hasznosítás.) 

A jó termelés-struktúra. Az értékes, hasznos produktív munka, termék, szolgáltatás. (Vagyis a káros, fölösleges improduktív „munka”, jövedelemszerzés nem növeli, sőt inkább csökkenti a termelést. Többek között az alkohol, a cigaretta, a szerencsejáték, stb. valamint az egyértelműen luxus termékek, szolgáltatások minimalizálása. A másik oldalon szükséges a jó fogyasztás-struktúra. És a pazarlásmentes, átgondolt (nem felelőtlen) fogyasztás.

Valamint az arányos szükséglet-kielégítés, az erőforrások átcsoportosítása a lelki és minőségi anyagi szükségletekre (igazságosság, igazságszolgáltatás, lét és munkabiztonság, közbiztonság, önrendelkezés, egészség, egészséges természetes környezet, tudás, kultúra, stb.) ezeket többnyire az állam szolgáltatja. Továbbá összefügg a bürokráciából adódó improduktív munkával.

Az országhoz képest arányos, hatékony, jól irányító állam, és ehhez képest arányos magángazdaság, és az arányos adó. Idetartozik a helyes privatizáció. A megfelelő összes adó, és az összes adón belül a jó adó-struktúra, és a hatékony adóztatás.

Meg kell említeni még a civilszféra (kisközösségek) termelésnek, szolgáltatásának kihasználását.

A sor végére, de már a másodlagos fontosságú feltételek közé oda tehetjük: az alacsony adó.

A viszonylag minimális feketegazdaság. Ez is ebbe, a másodlagos fontosságú a kategóriába tartozik. A miértről, az erről szóló fejezetben elmélkedem.

És ebbe a kategóriába lehet sorolni a nemzeti termelés közvetlen védelmét.

És idetartozik: a fogyasztás-termelés mókuskerék.

(Az alacsony adó akkor jöhet számításba, ha az állam rossz. Tehát nem teljesülhet: az országhoz képest arányos, hatékony állam, és ehhez képest arányos magángazdaság, és az arányos adó. Ebben az esetben az alacsony adó jobban serkenti a magángazdaságot, mint a magas adó.

De azért is áll a sor végén, mert mint láthatjuk, van nála 16 fontosabb feltétel.

És erről se feledkezzünk meg.

A nemzeti termelés, szolgáltatás közel a felét az arányos, népérdekű, korrupciómentes (tisztességes), eladósodástól mentes, jó irányítású, erős ellenőrzéssel, tekintéllyel bíró, jó hatékonyságú (szervezett, tervezett) állam adja, pontosabban, adná. (Leegyszerűsítve: hatékony állam) Ne feledkezzünk meg olyan szolgáltatásoktól, mint egészség, egészséges környezet, tudás, kultúra, igazságosság, biztonság, önrendelkezés, irányítás, jogalkotás. Ha nem ilyen az állam, akkor nemzeti termelés, szolgáltatásnövekedés éves szinten is akár 15-25%-kal kisebb. Hiába erős a magángazdaság, ugyanis az állam olyan termeléseket, szolgáltatásokat nyújt, amelyeket a magángazdaság nem képes nyújtani.

Ugyanakkor, ha nem ilyen az állam, hanem ennek ellenkezője, akkor az is kétséges, hogy a magángazdaság képes e, a magas termelésre. Hiszen a felsorolt magángazdasági termelést, szolgáltatást növelő feltételek 90%-ban az államtól függnek. Az állam a saját eszközeivel (szabályozás, ellenőrzés, direkt szankció, valamint adóztatás, kedvezményes hitelezés, meggyőzés, tanácsadás, oktatás, tájékoztatás, stb.) képes azokat a feltételeket is befolyásolni, amelyekre a magángazdaság szabadsága miatt kisebb befolyással bír. Nem általánosságban kell a magángazdaság szabadságát korlátozni, hanem célirányosan, a jót támogatni, a rosszat minimalizálni. A meggyőzés az állami oktatási és tájékoztatási rendszer feladata. Természetesen az államnak saját magán belül is érvényesíteni kell a 16 feltételt, méghozzá direkt módón és szigorúan, itt már nem kell vigyázni a szabadságra. Az államban már lehetséges és szükséges a szigorú, precíz, szabályozás és a jelenleginél szigorúbb felelősségre-vonás.

(A jó termelésstruktúra, fogyasztásstruktúra az állam részéről, a jó költségvetés.

Mindezzel összefüggésben a politikai, irányítási rendszer felújítása, átalakítása. Az állami hatékonyság javítása, (egyre nagyobb arányosság, népérdekűség, korrupció-mentesség, állami munkahatékonyság, stb.). Az állam és a magángazdaság tervszerű fejlesztése, vagyis a nemzeti fejlesztési terv.

Visszatérve az alacsony adóra. Önmagában (csak rossz állam mellett) talán 1-2%-kal növeli termelésnövekedést.  Ez azt jelenti, hogy önmagában éves szinten kb. 0,04%-kal növeli a nemzeti termelést.

De megint kiemelném az eladósodás problémáját, mint az egyik legjelentősebb visszahúzó tényezőt.   Direkt hatása a termelésre talán nem olyan nagy, de az indirekt hatási (állandó elvonás, gúzsba-kötöttség, kiszolgáltatottság) súlyosak. Talán a következő gondolat által lehet megérteni a jelentőségét. Tételezzük fel a legjobbat, jön egy új, kiváló vezetés, és a nép is bízik, felvirul, erőre kap, változni kész, akkor minden felsorolt feltételt meg lehet valósítani, de a súlyos eladósodás átka és kára akkor is ott marad és visszahúz. (Még egy részeleges visszaállamosítás, a magángazdaság szigorúbb ellenőrzése, szabályozása is elképzelhető.) Az eladósodás egyetlen feltétel, amelyet, ha már elszúrtak, akkor már nem az ország hatáskörébe tartozik a kilábalás. Sok más feltételre hat, és fog hatni még hosszú ideig, ezért az eladósodás a kulcsprobléma.

És itt is megemlítem a legfontosabb, szinte mindenhol érvényes módszertani feltételt: A folyamatos, egyenletes, fokozatos, de dinamikus, és hosszabb távú cél szerinti, irányjelölt, megújítás, átalakítás módszere.

Természetesen a feltételek összefüggnek.  Vannak közép és hosszabb távon megvalósítható feltételek. 

Mivel e feltételeket az államnak kell jó irányba terelni ezért, és az állam eszközei adottak, ezért szinte mindegyik feltétel besorolható, az állami adóztatás, hitelezés, szabályozás, meggyőzés, oktatás, tájékoztatás, stb. tényezőjébe. E miatt és az összefüggések miatt (ide is tartozhat, oda is tartozhat) a fenti felsorolás csak egyfajta felsorolás, más elnevezésű, más sorrendű felsorolás is elképzelhető. 

Mit kell tenni lényegileg – erről szólnak a fentiek.        

A világgazdaság alapvető torzulásai, ellentmondásai.

A világ (föld) egyik részében (országok között és országon belül is értendő) túltermelés és túlfogyasztás van, a másik részében alultermelés és alulfogyasztás van. Ez az alulfogyasztás gyakran a nyomorgással (alapvető, az élethez, egészséghez, szükséges fogyasztás hiánya, beleértve magát az egészségügyi szolgáltatást is) azonos. A túltermelés a technikai fejlődésből, gépesítésből ered elsősorban. A túlfogyasztás pedig elsősorban nem mennyiségi, hanem minőségi, azaz fölösleges, káros, gyakran fölöslegesen környezetszennyező termékeket fogyasztanak az emberek.

A problémát látszólag a termelésstruktúra átalakításával lehet megoldani. Ez nagyon fontos, de önmagában nem elég. Az igazságos, arányos jövedelem, vagyon és egyben fogyasztáselosztás nélkül semmit sem ér. Itt tehát nem segélyről van szó, csak arról, hogy mindenki valós, hasznos munkája szerint fogyasszon, vagyis a haszontalan munkák, tevékenységek után ne járjon jövedelem. Ha ez megvalósulna, akkor már a probléma háromnegyede megoldódna.

Teljesen akkor oldódna meg a probléma, ha az alultermelők, megfelelő gazdasági, beruházási, innovációs segélyt (hitelt kedvezményes hitelt, oktatást, tanácsadást, stb.) kapnának, amellyel növelhetnék a hasznos termelésüket.

Induljunk abból ki, hogy piacgazdaságra szükség van, és az innovációra, a technikai fejlődésre is szükség van. És persze szükséges a termelésstruktúra tudatos átalakítása is, több alapvető, az élethez, az egészséghez szükséges termék, szolgáltatás szükséges, és kevesebb fölösleges káros, környezetszennyező termék, szolgáltatás szükséges. Ez sok mindennel összefügg. Pl. az állami termeléssel, szolgáltatással. Pl., avval hogy szükség van a magángazdaság, piacgazdaság társadalmi (állami) szabályozására. És persze azzal is, hogy meg kell változni, javulni kell a fogyasztói szokásoknak is.

De miért hullik hamvában ez a kísérlet, a mai viszonyok mellett. Egyszerűen, azért mert akinek szüksége lenne ezekre az alapvető, élethez, egészséghez szükséges termékekre, szolgáltatásokra, az nem tudja megvásárolni.  Az emberek másik része pedig túl nagy jövedelemmel rendelkezik, amelynek egy részéből csak fölösleges káros környezetszennyező terméket, szolgáltatást tud csak vásárolni. Egyszerűen azért, mert miután kielégítette az alapvető, ez élethez, az egészséghez szükséges fogyasztását még mindig marad pénze, amelyet el akar fogyasztani. (Itt belép a problémába a megtakarítások bizonytansága és a fogyasztói társadalom, a csúcsrájáratott fogyasztás problémája is, de ezek is csak melléktényezők.)

A lényeg az, hogy a világ, az emberek egyik részének (a szegényeknek, nyomorgóknak) több jövedelmének kellene lenni, a másik részének (a fölösleges fogyasztóknak) kevesebb jövedelmének kellene lenni. És ha létrejönne az igazságos, arányos jövedelemelosztás, akkor ez kb. 75%-ban meg is valósulna.

Mindez összefügg a munkanélküliség problémájával is. A közvetlen kapcsolat az, hogy a nyomorgó emberek kisebb munkaképességgel rendelkeznek. 

A legelső lépcső tehát, hogy felismerjék az emberek az igazságos, arányos jövedelemelosztás fontosságát. Ez a jelen, az alapvető torzulás problémája.

A jövő problémáját ne keverjük a jelen problémájával, igaz egy kicsit már a jövő problémája is beszűrődik a jelenbe.

A másodlagos alapvető torzulás, ellentmondás.

A jövő (és részben a jelen) egyik problémája, hogy az egyszerű munkát, a gépesítés, a tömegtermelés, a technika, technológia olcsón álltja elő, még akkor sem éri meg erre a munkára embereket felvenni, ha eme embereknek segélyt kell adni. Kevés, de nagy szakértelmű, tervező embereket érdemes a termelőknek szolgáltatóknak alkalmazni, őket jól megdolgoztatni, így jön ki a legnagyobb pénzhaszon. Ezért szétszakad a munka és a jövedelem. Az emberek egy része pótolhatatlan nagy jövedelmű munkát végez, ők jelenleg olyan sokat dolgoznak, hogy az már az egészségük, egészséges lelkük, és főleg a családi életük rovására megy. A másik része „géppel” pótolható munkát végez, vagyis ők a munkanélküliek, a segélyből élő nyomorgók.

Felfedezhetjük a jelen rendszerre jellemző másik nagy ellentmondást: az emberek egy része lelkileg nyomorúságosra dolgozza magát, dolgozik, és meggondolatlanul fogyaszt ebből áll az élete. Az emberek másik része munkanélküli nyomorgó.

Ez a probléma is összefügg az aránytalan és igazságtalan jövedelemelosztással, de itt nem ezt emelem ki.

Elméletileg úgy jön ki az egyensúly, ha mindenki több szabadidővel rendelkezik. És ha a döntő többség képes magasan kvalifikált munkát végezni. Vagyis alig marad olyan ember, aki géppel pótolható munkát végez. Vagyis, ha a gépesítés eredménye, a szabadidő, a családi élet, a tanulás, a tartalmas szórakozás növekedése és nem az említett kettészakadás. Ehhez pedig a következők szükségesek.

A tanulásban ne legyenek leszakadók, bizonyos szintig, szinte mindenki jusson el. A munkaidőt általában csökkenteni kell, a szabadidőt általában növelni kell. Ez pl., összefügg a nyugdíj problémájával.  Összefügg a munka szabályozásával, többek között magángazdasági munkaadók szabályozásával.

Újra felsorolok néhány feladatot.

E faladatok „a munkamotiváció, munkaintenzitás, foglalkoztatottság.” rendszertényező feladatai között jelennek meg.

Szükséges a termelésstruktúra tudatos átalakítása is, több alapvető, az élethez, az egészséghez szükséges termék, szolgáltatás szükséges, és kevesebb fölösleges káros, környezetszennyező termék, szolgáltatás szükséges. De ezt össze kell kapcsolni az igazságos és arányos jövedelemelosztás kialakításával, e nélkül minden dugába dől.  Teljesen akkor oldódna meg a probléma, ha az alultermelők, megfelelő gazdasági, beruházási, innovációs segélyt (hitelt, kedvezményes hitelt, oktatást, tanácsadást, stb.) kapnának, amellyel növelhetnék a hasznos termelésüket.

A tanulásban ne legyenek leszakadók, bizonyos szintig, szinte mindenki jusson el. A munkaidőt általában csökkenteni kell, a szabadidőt általában növelni kell.  A foglalkoztatott emberek számát növelni kell. A magángazdaságot, piacgazdaságot e szempontok szerint is szabályozni kell. És persze az államot is.

A munkamotiváció, munkaintenzitás, foglalkoztatottság. Rendszertényező. B/1, B/3, és más ábrák.

Bevezető elmélkedések.

Az alábbi négy feltétel (tényező) mindegyike összefügg a foglalkoztatási rendszerrel.

A megfelelő és arányos oktatás és szakoktatás.

A megfelelő foglalkoztatottsági rendszer. Többek között a házi, háztáji, alkalmi munka, a gyermeknevelés bevonása a szervezett gazdaságba. Meg kell említeni még a civilszféra (kisközösségek) termelésének, szolgáltatásának kihasználását.

A munkaképesség növelése. (Pl. a közegészségi állapot. Pl. egy olyan életminimum, szociális rendszer, amely lehetővé teszi a dolgozást, és ösztönzi is.)

A munkamotiváció növelése. (Sokféle munkamotiváció kihasználása, nemcsak az anyagi fogyasztás imádatából eredő munkamotiváció.  Pl. a biztató, biztonságos jövő. Pl. az igazságos jövedelemelosztás. Pl. a nemzeti sikerek. Pl. hasznos, érdekes munka.)

És nem ártana a munkaerőpiac problémájára is kitérni.

És a foglalkoztatottság összefügg a termelés-struktúrával is.

Miről is szól a helyes foglalkoztatottság? Minél többen dolgozzanak, és lehetőleg hasznos és hatékony munkát végezzenek. Annál többen tudnak és akarnak dolgozni és hasznos és hatékony munkát végezni, minél nagyobb a munkaképesség, minél nagyobb a munkához szükséges tudás. Annál többen akarnak dolgozni, minél nagyobb a munkamotiváció. Annál többen tudnak dolgozni, ha mindenki talál magának jó munkát, vagyis van egy jó foglalkoztatottsági rendszer.  És ha a piaci önszabályozás (ez esetben a munkaerő-piaci önszabályozás) is jól működik. És akkor tudnak hasznos munkát végezni, ha jó  a termelés-struktúra. És akkor tudnak sokan dolgozni, akkor kicsi munkanélküliség, ha nincsenek pénzügyi-gazdasági válságok. De még a nyugdíjkorhatár, és a szabadidő problémája is részben idetartozik. És mint kiderül a foglalkoztatottság igen szorosan összefügg a szociális rendszerrel, mert mindkettő a szegényebb tanulatlanabb réteget érinti. És elég szorosan összefügg a házi, háztáji, alkalmi munkával, ami viszont összefügg a feketegazdasággal. Szélesebb értelemben a gazdasági problémák fele e problémakörbe tartozik, ezért le kell szűkíteni a problémakört.

Ezért pl. a munkamotiváció problémáját, csak érintem ebben a fejezetben.

Először is azt szeretném tisztázni, hogy ez rendszertényező nem ellentétes az innováció tényezővel, csak nem azonos. A munkaidős szorgalomra épülő termelés és a munkaidő mennyiségéből eredő termelés nem ellentétes több vonatkozásban összefügg. Először is az a kifejezés hogy humán erőforrások mindkét tényezőre illik. Humán emberi erőforrás a szorgalom a munkamotiváció is és a hozzáadott szellemi értéktöbblet, azaz az innováció is. Az innovatív munkához is kell szorgalom.

Igen lényeges összefüggés? A technika, a gépesítés, automatizálás bár az innováció terméke mégis a munkaidős termelést (a segédmunkát és az egyszerűbb szakmunkát váltja ki. A technika gépesítés tehát a humán erőforrás tényezője, mert bár nem az emberek dolgoznak, de az emberi munkát pótolja. Egy későbbi részben mikor a termelés két nagy egységéről lesz szó a humánerőforrásról és a természeti erőforrásról, kiderül, hogy van jelentősége a helyes kategorizálásnak. Megismételném: a technika, gépesítés, a humán erőforrás nagy kategóriájába tartozik. A természeti erőforrásokba a természetes ásványi kincsek, természetes alapanyagok, természetes energiahordozók, a föld, a víz, a levegő, ill. lényegében minden, nem emberi, nem ember által készített erőforrás tartozik.

A humán erőforrások szétválasztása mégis szükséges, mert nem mindegy, hogy főleg a munkaintenzitást növeljük, vagy főleg az innovációt növeljük, vagy mindkettőt. A szétválasztással jövünk rá, hogy mindkettőt szükséges növelni. A szétválasztással jövünk rá hogy a kétféle növelésnek kétféle feladatai vannak. A szétválasztással elméletileg is kitisztul a helyzet.

Rájövünk, hogy a két rendszertényezőről van szó, mert az elemzés által felvetődő problémák zöme nem azonos.

 Ugyanakkor a termelésnek vannak még további tényezői is. A gazdasági rendszerben minden összefügg minden hat a másikra, de hatások arányát jó, ha tisztázzuk. A gazdaságirányítás, a pénzügyi rendszer, a fogyasztás-kiválasztás stb. természetesen hatnak termelésre, de a termelés elsődleges, közvetlen tényezői: az innováció, innovatív termelés.  Továbbá a munkamotiváció, munkaintenzitás, foglalkoztatottság. (A kettő adja ki a humán erőforrásokat). Valamint közvetlen termelési tényező még: a természeti erőforrások.

Mivel ez a rendszertényező is szerteágazó szükség van a problémakör további egységekre, al-problémakörökre való felosztására.

Először is szétválasztanám a két nagy egységet: az általános lelki munkamotivációt, mint problémakört és „az érdekes hasznos és megbecsült munkalehetőség” problémakörét.

Az első problémakör abból indul ki, ha a munkamotiváció elegendő és helyes, akkor a munkalehetőségek is megteremtődnek, akkor minden rendben van. A második problémakör viszont abból indul ki, hogy a munkalehetőségek a lényegesebbek. Valójában szerintem mindkettő lényeges, nem szükséges az elsőbbséget eldönteni.

A termelési módok.

A helyzet nem úgy fest, ahogyan sokan gondolják. Ne arról van szó, hogy a szerencsétlen ember teng-leng, nyomorog, azután jön a jóságos munkaadó és kimenti ebből a helyzetből. Az emberek többsége szeret értelmes, számára érdekes munkát végezni és tennivaló dolog is mindig bőven van.

A törzsi társadalmakban, vagy bizonyos nem diktatórikus paraszti társadalmakban mindenki dolgozik, méghozzá elég szervezett formában. A törzsnek megvan a maga munkarendje. A nők napi munkája: pl. a ház körüli teendők a gyereknevelés, a gyűjtögetés, a földművelés, a férfiak munkája a vadászat, az állattenyésztés, stb. Ahány törzs annyiféle munkarend, de egyikben sem ismerik a munkanélküliség fogalmát. A paraszti gazdaságokban is mindenkinek, mindig megvan a rendszeres feladata, a napi feladata, ill. az évszaknak megfelelő feladata. Itt jegyezném meg, hogy korábban utaltam, arra hogy a természeti népeket valahogy szerencsésebbnek tarjuk, mint az átmeneti társadalmakat. Ez nemcsak a kultúra egysége miatt van, hanem amiatt is, hogy ez utóbbiakban valóban felfedezhető a munkanélküliség. Az ipari, városi társadalmakban ugyancsak gyakori jelenség a kocsmában, utcán tengő-lengő emberek tömege. El kellene gondolkodni, hogy ez miért van.

Szerintem alapvetően háromféle termelési mód van. Van a házi háztáji, alkalmi, termelési mód. Van a kisüzemi termelési mód. Van a nagyüzemi termelési mód. Természetesen itt is előjön határvonalak a köztes kategóriák problémája. Ez esetben a kisüzemi és nagyüzemi termelési módot az egyszerűség miatt nevezzük: üzemszerű termelési módnak.

A házi háztáji, alkalmi munkamód jellemzői. A munkák nagy része a ház körül folyik. Van ugyan egy munkarend, de ez azért sokkal nagyobb szabadságot, önállóságot ad, mint az üzemszerű (közép és nagyüzemek, több fős szolgáltatók, hivatalok stb.) termelési mód. A nagyobb munkák, melyekhez több ember kell, pl. egy házépítés, pedig inkább alkalomszerűen jönnek létre, többnyire alkalmi munkásokkal. Az, hogy ezek az alkalmi munkások gyakran a rokonok barátok, nem jelenti azt, hogy nem alkalmi munkásként (nem rendszeres szervezett munkások) dolgoznak. Az alkalmi munka ebbe a munkamódba illeszkedik. Továbbá az ilyen termelési módban a dolgozónak több feladatot kell ellátni, több szakmához kell érteni, igaz viszont hogy egy szakmához feltehetőleg általában kevésbé értenek. Továbbá az ilyen munkamódban kisebb a pénz jelentősége, sokkal gyakoribb a pénz nélküli árucsere, munkacsere (én segítek neked, te segítesz nekem), vagy termék cseréje a munkára. Alkalmi munka, többek között, pl. a barkácsolás.

A kétféle termelési mód megértéséhez képzeljük el a következő jövőképeket.

Minden lakásban lesz egy műhelyszoba. A modern kenyérsütőben itt fogják sütni a kenyeret, a modern szövőszéken megszövik az anyagot, a modern varrógépen megvarrják. A kiskertben zöldséget, gyümölcsöt termelnek. Ha valami elromlik a ház körül, akkor annak nagyobb részét a háziak vagy az ismerősök képesek lesznek jó szerszámok és útmutatók mellett megjavítani. Szinte minden elemenként, alaponként lesz kapható (étel, bútor, ház, gép, autó, stb.) és a késztermék előállítása a házimunka eredménye lesz. Még a lakásokat és házakat is képesek lesznek házilag előállítani. Természetesen e termelési módnak is vannak határai (nagyberuházások, bonyolult gépek, alapanyagok elemek előállítása), itt azonban az arányokról elmélkedünk.

A másik szélsőséges jövőkép, hogy mindenki bemegy a munkahelyére, elvégzi a szakmunkáját, és otthon nem tesz semmit. Bármi elromlik, jön a szerelő, a fűnyiráshoz jön a szakmunkás. Otthoni főzés nem lesz csak éttermi étkezés, és még lehetne sorolni.

A kétféle termelési mód az alkalmi, házi, háztáji és az üzemszerű, egészen másféle gazdaságot jelent, gondoljuk, csak pl. az adózásra. Ez a kétféle termelési mód a múltban és jelenben is megvolt, megvan.

Az idevágó kérdés ez: a kétféle termelési módnak mi az optimális aránya, ami a közeljövőt és a távolabbi jövőt illeti? Az optimális arány egyfelől a hatékony termelésről szól. Másfelől arról szól, hogy van egy olyan réteg, aki különböző okokból, az alkalmi, házi háztáji munkában nagyobb hatékonysággal tud részt venni.

Az üzemszerű termelési mód, akkor üzemel hatékonyan, ha centire, percre ki van számolva minden. Az üzemszerű munkamódban a pénznek nagy jelentősége van. Az üzemszerű munkamódban nagyfokú munkamegosztás szükséges. Az alkalmi munka (mely ettől eltér) megjelenése, ötvöződése több szempontból is zavaró ebben a munkamódban. Bizonyos ötvöződés lehetséges a kisüzemi és alkalmi házi, háztáji munkamódok között, alapvetően azonban érdemes a két, ill. három munkamódot szétválasztani.

Mindkét munkamódnak van egy sereg előnye és hátránya, még az is igaz, hogy az üzemszerű munkamód mindent összevetve fejlettebb, mint a házi, háztáji, alkalmi munka.  Kétségtelen hogy történelmi fejlődés, nem véletlenül, haladt az üzemszerű munkamód felé. Ez a tendencia rendben lett volna, de létrejött egy túlfutás, amely jelenleg is tart.  A történelmi fejlődés, különböző okokból úgy alakult, hogy túlzott aránytalanság jött létre az üzemszerű termelési mód javára.  A mai korban, sőt a jövőben is lesz szerepe a házi, háztáji, alkalmi munkának.  Jelenlegi államkapitalizmusban is, ahol nagy a munkanélküliség magától kialakul a házi háztáji, alkalmi munkamód, csak mivel az üzemek jönnek-mennek a munkanélküliség nő, csökken, nem tud egyenletesen működni.

A jelenlegi szerepe többek között a következő lehet. Ott ahol nagy a munkanélküliség, biztosít egy második gazdaságot. Munkát ad annak rétegnek amelyik ugyan dolgozna de a rendszeres munkára képtelen. Van egy jelentős ilyen réteg. Ezek az emberek egy szervezett munkahelyen többet ártanak, mint használnak, viszont az sem jó, ha kocsmában tengődnek. Továbbá átmeneti munkát biztosíthat azoknak, akik hasznosabb, érdekesebb munkát keresnek. A jövőbeli szerepe lényegében az mint a jelenlegi szerepe, vagyis  van egy sereg olyan előnye amit a gazdaság nem nélkülözhet. Sőt a tendenciák azt mutatják, hogy bizonyos szintig még nőhet is a szerepe. Jelenleg már olyan kisméretű eszközök gépek vannak melyek a színvonalas otthoni (barkácsoló) munkát lehetővé teszik. Az alkalmi házi háztáji munka alakulását az informatika fejlődése is befolyásolja.

Ha már szóba jött az informatika, szerintem hamis az elképzelés miszerint egy új társadalom, új rendszer (információs társdalom) alakul ki. Az informatikának nagy jelentősége van a természettudományos technikai fejlődés szempontjából, de új rendszert nem tud létrehozni. Viszont jelentős szerepe lehet a kötetlen szellemi munkában, ill. egyfajta újszerű szellemi bedolgozás is kialakulhat.

(Az is kétségtelen hogy a számítógép, az informatika új alapokra helyezi az adminisztrációt, és ezzel lehetővé teszi az állami tevékenységek (pl. adórendszer) átalakítását. Illetve lehetőséget ad a közvetlen demokrácia fejlesztésére.) a számítógép és az informatika ennek ellenére csak egy eszköz, amely politikai akarat nélkül önmagában nem sokat ér.

Egyébként a termelési mód sokkal jelentősebb és szerteágazóbb tényező, mint azt első látásra gondolnánk. Összefügg a népesedéssel. Összefüggésben van a közösségek struktúrájával. Összefüggésben van a politikai rendszerrel.

A foglalkoztatottság elméleti rendszertényezője megint egy szerteágazó problémakör. Minden, mindennel összefügg ez most is kiderül.

Ez a fejezetcsoport egy zagyvaléknak tűnik, ha nem teszünk rendet benne.

Miről szól a fejezetcsoport.

Arról szól, hogy a foglalkoztatottsággal kapcsolatos lehetséges tévedéseket cáfolja és így jusson el az igaz megállapításokig.

Felsorolom milyen lehetséges tévedések, lehetnek. Ezek közül több a gyakorlatban is elterjedt tévedés.

A kötött, „a szervezett”, a nagyüzemi munka hatékonyabb, mint a kötetlen, a nem nagyüzemi munka.

A munkanélküliséget döntően a magángazdasági foglalkoztatottsággal lehet megoldani. A házi háztáji, alkalmi munka általában kisebb értékű (haszontalanabb), mint a magángazdaságban végzett munka. (A magángazdasági szolgáltatási ágazat növelése, mint téves megoldás.)  És kisebb értékű, mint az államban végzett munka. Az államban végzett munka kisebb értékű, mint magángazdaságban végzett munka. Az állami szektorba végzett munka eleve kisebb értékű, eleve rosszabb hatékonyságú, mint a magángazdaságban végzett munka.

Minél nagyobb a magángazdaság aránya, annál nagyobb a foglalkoztatottság. 

A munkanélküliek foglalkoztatottságát ( elsősorban állami foglalkoztatottságát) csak kényszeríttet töltelék munkával lehet megoldani.

A munkára kényszeríteni kell az embereket.

Egyéb téves felfogások

Továbbá arról szól, hogy a foglakozatást a vele összefüggésben levő tényezők által vizsgálja.

A foglalkoztatottság erősen összefügg a szociális rendszerrel.

Az oktatással.

A nyugdíjrendszerrel.

Az innovációval.

Az állammal, mint foglalkozatóval.

Az állammal, mint a közvetlen foglalkoztatottsági politika (szabályok és intézmények, megoldások) meghatározójával.

Az adózással.

Általában gazdasági pénzügyi rendszerrel.

A magángazdasággal.

A kisvállalkozásokkal.

A társadalom a rendszer további nagy egységeivel, mint a civilszféra, magánszféra.

A házi, háztáji, alkalmi munkával.

A feketegazdasággal.

Egyebekkel.

Mikor e témákat tárgyaltam elő is jött a munkavégzés problémája.

Ez a fejezet tehát a szerteágazó probléma egyfajta összefoglalása.

A lényegi célja, azonban az hogy megállapításra kerüljenek a helyes foglalkoztatottság politika elvei, feladatai.

Néhány alapvetés.

A két összefüggő, de mégis külön problémakör.

Azok munkájának hasznossága, akik dolgoznak. (A munka hasznossága)

És mennyien dolgoznak.

Néhány gondolat a munka hasznosságáról. Hasznos, ha munka célja hasznos, nem fölösleges káros termékek szolgáltatások. Még hasznosabb, ha ez a munka hatékony.

Hatékony, ha innovatív.

Hatékony, ha magas a munkamotiváció.

Magas lehet a munkamotiváció, ha mindenki a képességeinek megfelelő, általa kedvelt munkát végzi. (Ezzel összefüggésben, ha valaki kötetlen munkát kedveli, akkor végezhessen kötetlen munkát.)

Magas a munkamotiváció, ha van munkanélküliség, de az elfogadható arányú. (Itt a félelem és magbiztosság arányáról van szó. Illetve „mindegy, mert úgyis kapok munkát”, ill. „mindegy, mert úgysem kapok munkát” érzésekről van szó.) Egyéb munkamotivációt erősítő okok.

A munka és a fogyasztás aránya. Ha többet vesz ki, mint amennyit betesz, akkor a hasznosság mínuszban van.

Egyéb hatékonyság (nem munkamotivációs) pl. szakképzettség, eszközök stb.

A hosszabb távú hasznosság számít, vagyis az hogy az un. hasznos munka hosszabb távon ne okozzon kárt a társadalomnak, ill. az egyén fenntartásán, jó életének biztosításán kívül a társadalomnak is hasznos legyen.

Néhány összefüggés. Ha valaki káros munkát végez hatékonyan az, kárt okoz.

Az a foglalkoztatottság számít, akik hasznos munkát végeznek.

Mivel a munka hasznossága sok feltételű, ezért a mérés nem egyszerű. Sok határeset. Sokszor pedig a különbözik vagy ellentétes a különböző feltételek aránya. Pl., ki végez hasznosabb munkát az alacsony hatékonysággal dolgozó segédmunkás, aki viszont többet tesz be, mint amannyit kivesz, vagy nagy hatékonysággal hasznos munkát végző mérnök aki viszont többet vesz ki mint amennyit betesz? Az esetek többségében azonban elég könnyen eldönthető, még a sok feltétel mellett is a munka hasznossága.

Az is biztos, hogy jelenlegi mérés akár piacgazdasági az, akár társadalomtudományos, szinte nem méri, még a lehetségesnél is kevésbé méri a fenti feltételek alapján a munka hasznosságát. Egyfelől tehát hiányzik a mérés. Másfelől viszont a következőt állítom: amennyiben a munkavégzési módok, arányosak lennének, megfelelnének a szükségszerű történelmi tendenciáknak, akkor a foglalkoztatottság közelítene az optimálishoz.

Alapevetések között meg kell említeni, hogy a ledolgozott jogos pihenés, szórakozás, főleg ha az építő önerősítő jellegű és nem romboló jellegű nem probléma. A történelmi sugaras fejlődés azt is jelenti, hogy a növekszik hasznos munka, de azzal arányosan növekszik a pihenés a szórakozás is. Vagyis nem a munkaidő növekszik, hanem a hasznos munka, pl. az innovatív munka. Ugyanakkor az önpusztító, ill. társdalomra káros pihenés, szórakozás növekedése már probléma, de ez csak közvetve kapcsolódik e problémakörhöz.

A munkanélküliség definíciója, szűkítsük el a problémakört.

A nagyon szélesen értelmezett munkanélküliség meghatározása.

Munkanélküliség az amikor, valaki (valakik, társadalmi csoport) a képességeinél és a lehetséges munkamotivációjánál (a munkamotivációjának 75%-a ki van használva) kevesebb hasznos munkát végez.

Ellenben a munka hasznosságága, mint a felsorolásból kiderült egy szerteágazó problémakör, ráadásul ezekkel, a problémákkal már a különböző rendszertényezőkben foglalkoztam. Foglalkoztam a kevesebbet, tesz be, mint amennyit kivesz problémájával. Foglalkoztam a haszontalan célú munkával, a hatékonyatlan munkával és még lehetne sorolni. Ezért a hasznosságot vegyük ki a meghatározásból. A kivétel viszont csak úgy lehetséges, ha feltételezzük hogy minden munka hasznos, ami téves feltételezés, mégis meg kell tenni.

Továbbá a pihenés szórakozás problémáját is ki kellene venni. Ez nem is olyan egyszerű, mert a nyugdíjak problémája elég szorosan kapcsolódik a foglalkoztatottsághoz. Továbbá van egy társadalmi csoport azok, akik bármilyen ráhatás ellenére sem hajlandók dolgozni, az ő problémájukat is külön kellene kezelni. Ez sem olyan egyszerű, mert e társadalmi csoport határvonala ugyancsak homályos, ill. átfedésben van a szűken értelmezett munkanélküliek széles csoportjával. Mindenesetre meg kell állapítani, hogy e csoport is legalább két csoportra osztható.   A bűnözők csoportja, beleértve csalókat, sikkasztókat, a fehérgalléros bűnözőket is. A nem dolgozó, de nyomorgó csövesek csoportja. Ez utóbbiak kevésbé ártalmasak.

Továbbá valamennyire szét kellene választani azokat, akiknek van, lenne elegendő  munkájuk, de azt a munkát pl. a munkamotiváció hiányában rosszul végzik. És azokat, akiknek nincs elegendő munkájuk. Náluk a munkamotiváció, a munka vállalásához, ill. több munka vállalásához szükséges motiváció.

Ezek után a szűken vett munkanélküliek egyfajta pontatlan meghatározása.

Munkanélküliek azok, (azon társadalmi csoport) akik munkakorúak, akik nem vesznek részt továbbképzésben, és nincs adózott munkájuk, munkahelyük.

Ez a meghatározás azért pontatlan, mert a házi, háztáji, alkalmi munkát nem tekinti munkának.

Nézzünk egy pontosabb megfogalmazást.

Munkanélküliek azok, (azon társadalmi munkakorú csoport) akik a képességeikhez, és lehetséges munkamotivációjukhoz képest jóval kevesebbet dolgoznak, beleértve a dolgozásba az adózatlan (a házi, háztáji, alkalmi) munkákat is. Másképpen: munkanélküliek azok, akiknek nem jut elegendő „megfelelő, megélhetést biztosító” munka (munkahely), bár tudnának is szeretnének dolgozni, és ezért  céltalanul és sokszor elkeseredetten, önpusztítóan téblábolnak. Persze ennek is vannak fokozatai. Egyáltalán nincs munkájuk, vagy csak kevesebb munkájuk van.

Mik tehát a szűken vett foglalkoztatottság problémai. A képesség és képzettség. A munkavállalási munkamotiváció. A megfelelő munka. Persze ezek összefüggnek.

Nézzük a történelmi változások tükrében a munkavégzési módokat.

Az biztos, hogy a szellemi munka aránya fokozatosan nő, a fizikai munka pedig ugyanígy csökken. A gépesítés miatt a munka egyre inkább szellemi, vagy szellemi jellegű lesz. Megjegyzem hasznos szellemi munka az is ha valaki részt vesz a döntéshozásba, és jó döntéseket hoz. Tehát a közvetlen demokrácia nem hoz fölösleges munkát, nem hoz improduktív munkát.

Itt tehát nem érvényesül a sugaras, egyenlő arányú fejlődés. Egyébként viszont kiindulhatunk a sugaras, egyenlő arányú fejlődésből. A gépesítés és a termékek, szolgáltatások növekedése, növekvő változása miatt, nő a dolgozók fluktuációja, szükségszerű szakmaváltoztatása. Ez pedig azt jelenti, hogy arányosan nő az elfogadható munkanélküliség. Elfogadható munkanélküliség, amikor a dolgozó éppen a szakmaváltással, munkaváltással van elfoglalva, ezért nem végez effektív munkát. Megjegyzem ennek a tanulási része nem nevezhető munkanélküliségnek. Általában tanulás nem nevezhető munkanélküliségnek, még akkor sem, ha az önképzéses jellegű. A tartalmas hasznos szórakozás, a művelődés félig önképzésnek tekinthető.

Van tehát egy elfogadható munkanélküliség, ha szűken értelmezzük a munkanélküliséget. Egyébként a kismértékű munkanélküliség, egyfajta bizonytalanság (meg kell küzdeni a munkáért) növeli a munkamotivációt.  Dolgoznom kell  és jó munkát kell végeznem, mert különben munkanélküli nyomorgó leszek – tudat tehát növeli a munkavállalás és a jó munkavégzés motivációját.  A probléma viszont az, hogy a jelenlegi munkanélküliség nagyobb, mint az elfogadható, szükséges munkanélküliség. Úgysem kapok munkát, bármit teszek munkanélküli nyomorgó leszek - tudat viszont csökkenti a munkamotivációt. A foglalkoztatottságot tehát növelni kell. Más okból is, nemcsak ezért.

A munka kényserítettségének, kényszerűségének szükségszerűen csökkeni, kellene a történelem során. Ez valóban csökkent is, de nem eléggé. jelenleg már nem direkt kényserítettség van, hanem indirekt. El kell fogadnom bármilyen tré munkát, ha nem akarok, munkanélküli nyomorgó lenni. A kényszeríttet munka hatékonysága rosszabb mint az önkéntes kedvelt munka hatékonysága.  Tehát a kényszeríttet munka átváltása önkéntes kedvelt munkává, ez további feladat.

Nézzük a kötött (szervezett, nagyüzemi) és a kötetlen munka történelmi alakulását. Amikor ezt nézzük akkor egyben azt is vizsgáljuk hogy a nagy munkaadó egységeknek  ( magángazdasági nagyvállalkozások, nagyvállalatok, magángazdasági kisvállalkozások, állam, és házi háztáji, alkalmi munka) mi lenne az optimális aránya.

Megjegyzem tulajdonképpen a házi, háztáji, alkalmi munka elsősorban a civilszférához, magánszférához kötődik. 

A kötetlen munka, amikor nincs kötött munkaidő, amikor feladat-centrikus a munka, amikor a munkát egy ember önállóan is végezheti. Ha a munkához egyszerre több ember szükséges, akkor az nem lehet kötetlen. Vannak munkák, amit egyszerűen nem lehet kötetlenné tenni, más munkákat meg lehet szervezni kötötten és kötetlenül is.  Azok a munkák, amelyek kisebb csoportban végezhetők részben kötetlen munkák. A rész-munkaidő is részben kötetlen munka. Tehát a kötetlen munkának vannak fokozatai. A kötetlen munka, ha megvannak a kötetlen munka feltételei, semmivel sem rosszabb hatékonyságú mint a kötött munka. Sőt ki lehet jelenteni, a kötetlen munka, ha megvannak a kötetlen munka feltételei jobb hatékonyságú, mint a kötött munka. Egyszerűen, azért mert kisebb lesz a munka kényszerítettsége, nagyobb lesz a dolgozó szabadsága. Az is igaz hogy ez emberfüggő. Van, aki egyszerűen nem bírja kötött munkát, azoknál egyértelműen hatékonyabb a kötetlen munka. Vannak, akik viszont nem képesek önállóan dolgozni, náluk nem hatékony a kötetlen munka. Nem egy munkanélküli csövest láttam, aki képes volt kánikulában, fagyban órákon keresztül pl. újságot árulni. Nyilvánvalóan itt arról van szó, hogy nekik a kötetlen munka fekszik.  Természetesen a kötött munka ott hatékonyabb, ahol a kötött munka feltételei egyértelműen jelen vannak.

A kötött munka általában jellemző a magángazdasági nagyvállalkozásokra, nagyüzemekre. Az állami munkavégzésre is ez a jellemző, kivéve ha az állam direkt létrehoz kötetlen munkájú ágazatokat. A magángazdasági kisvállalkozásokra mindkét munka a kötetlen és kötött is jellemző. Úgy is fogalmazhatunk, hogy kisvállalkozások általában több kötetlen munkát képesek biztosítani, mint a nagyvállalkozások. A házi, háztáji, alkalmi munka (civilszféra, magánszféra) többnyire elviseli ill. kötetetlen munkát igényel. (A kötetetlen munka egy belső tervezést igényel. Nem azért kötetlen, mert tervezetlen, hanem azért mert viszonylag kevésbé kell másokhoz igazodni.) A kötetlen munka összefügg a szellemi munkával, a kreativitással. A szellemi munka jobban elviseli, igényli a kötetlen munkát, mint a fizikai munka. Ugyanakkor összefügg a technikával, technológiával. A kicsi egyszemélyes gépek, eszközök (pl. kisgépek, barkácsgépek, személyi számítógép, stb.) megengedik (igénylik) a kötetlen munkát.

Nézzük a történelmi tendenciákat.

A hasznos munkanövekedést és az azzal arányos pihenés, szórakozásnövekedést már említettem.  Kérdés, hogy történelmileg és a jelenben, rendben van e tendencia? Nekem úgy tűnik, hogy a fejlett országok vonatkozásában ez a tendencia rendben lenne, ha nem lenne egy túlfogyasztás és abból eredő túlmunka. Vagyis fogyasztói gazdaság a termelés, fogyasztás mókuskereke itt a fő probléma. Ugyanakkor egy társadalmi réteg, az alulfizetett túlmunkát végzőknél nincs elég pihenési szórakozási idő. E rétegnél ez a tendencia romlik.

Az ősközösségi rendszerben viszonylag nagyobb arányú volt a házi, háztáji az alkalmi munka, a kötetlen munka és kisebb arányú volt a kötött szervezet „nagyüzemi” csoportos munka. (El lehet gondolkodni, hogy az evolúciós fejlődésben milyen szerepet játszik a két munka aránya.) A történelem során kialakult egy szükségszerű torzulás, ami összefüggésben van  a nagyüzemek kialakulásával. Addig rendben volt a dolog, hogy kialakultak a kisvállalkozások manufaktúrák. A sugaras, egyenlő arányú fejlődés akkor bomlott fel, amikor technikai fejlődéssel a hatalmas gépek, géprendszerek jöttek létre amelyek a kötött nagyüzemi munkát igényelték. (Ugyanakkor kialakult a nagytőke is. A nagytőke viszont, azóta is védi a pozícióját.) A szükségszerű kisiklás után viszonylag gyorsan visszaállhatott volna a sugaras fejlődés. Visszaállhatott volna, mert a technika technológia már képes volt kisebb, egyszemélyes gépeket is előállítani. Visszaállhatott volna, mert a szellemi munka aránya nőtt. A kötetlen munka és ahhoz kötődő termelési módok (kisvállalkozói munkamód házi háztáji, alkalmi munkamód) is ugyanolyan arányban fejlődhettek volna, mint a kötött nagyüzemi munkamód. Azonban a lehetségesnél lassabban állt ill. áll vissza a sugaras fejlődés. Korunkban már fel kell ismerni, hogy a visszaállított helyes arányok után már a sugaras fejlődést kell preferálni.  Fel kell ismerni, hogy a kötetlen munka, a kisvállalkozói (kisipari kiskerekedői, stb.) munka, házi háztáji, alkalmi munka, adott feltételek mellett, semmivel sem kisebb értékű, mint a kötött, nagyüzemi munka.

Mi a helyzet az állami és magángazdasági munkával? Erről már sokat regéltem. Az állami munka az állami termelés, szolgáltatás is hasznos, sőt talán hasznosabb, mint magángazdasági. A hatékonysággal baj van, de ezt is meg lehet oldani.

Ugyanakkor az állami munkára inkább a kötött nagyüzemi munka, jellemző. Bár ez sem igaz egészen, mert azért az állam egyes területei is feloszthatók un. kisüzemekre. Az oktatás is felosztható, kisiskolákra. Az egészségügyben is létre lehet hozni kisebb egységeket. Az viszont biztos, hogy az állam szinte nem engedheti meg a kötetlen munkát, legalábbis szokásos állami területeken belül. Azonban ki lehet alakítani direkt olyan ágazatokat, amelyekben a hatékony kötetlen munka lehetséges.

A brezsnyevi gazdaság részben rendszerhibából, részben a vezetés butaságából pl imádta nagyüzemet. Igaz hogy nagyüzem könnyebben államosítható, meg nagyüzemi dolgozók könnyebben felügyelhetők, de az akkor is butaság volt. Meg voltak győződve hogy a nagyüzem hatékonyabb mint a kisüzem. Ráadásul nem is fogyasztási végtermékre koncentráltak, szerintük háttéripar volt a legfontosabb. Ugyanezekért utálták a házi, háztáji, alkalmi munkát. Mindezek a tévedések, persze a fő probléma, a magángazdaság hiánya mellett jelentkeztek.

Továbbá nem jöttek rá, hogy a kötetlen munkára alkalmas munkaerőnek külön ágazatokat, termeléseket kell létrehozni. Ezért a teljes foglalkoztatottság miatt a kötött munkára alkalmatlanokat és általában a munkára alkalmatlanokat betömték az egyébként kötött és nagyüzemi munkát igénylő vállalatokba. Ez volt a vattamunkások, a fölösleges töltelék-munkások problémája. Természetesen hogy ezek a „munkások” csak gátolták a termelést.  Továbbá még hiba volt hogy nem jöttek rá, a az elfogadható munkanélküliség szükségességére, nem jöttek rá a fluktuáció fontosságára, nem jöttek rá a kényszerítés problémájára és még lehetne sorolni.    

Nehogy azt gondoljuk, hogy a jelenlegi rendszer sokkal jobb a foglalkoztatottság vonatkozásában.

De mielőtt erre rátérnék, nézzük meg  az al-problémaköröket.

A foglalkoztatottság és a házi, háztáji, alkalmi munka ill. a feketegazdaság.

Először is azt kell látni, hogy ez egy fontos és hasznos (semmivel sem haszontalanabb, mint más) munka. Fontos azért is, mert meglehetősen sok munkát végeznek így az emberek.

Pl ha elmegyünk egy vendéglőbe, akkor az beleszámít a GDP-be ha magunknak, családunknak, barátainknak főzünk, akkor az nem számít bele. Ha óvodába, iskolába oktatják gyerekünket, akkor az beleszámít az állami szolgáltatásba, és a GDP-be, ha otthon tesszük ezt akkor nem számít bele sehová. A példákat sokáig lehetne sorolni. Az ember otthon takarít, főz, felújítja lakását, megjavít, barkácsol, kertészkedik, költözködik, stb. mindezekben segít a családjának ismerőseinek barátainak. Otthon javítja testi, lelki egészségét, és javítja az életkörülményeit, és mindezt megteszi a családjával, ismerőseivel, barátaival is. Vagy éppen otthon pihen, szórakozik. Nem beszélve azokról kistermelőkről akik magukat látják el élelmiszerrel. Mindezt persze megtehetné külső szolgáltató vállalat és akkor azt mondjuk a szolgáltató ágazat hatalmasat fejlődött. Az sem biztos, hogy a külső munka sokkal hatékonyabb. Az biztos, hogy szervezettebb, szakszerűbb. A házi, háztáji, alkalmi munka viszont kötetlenebb és helyben van, ezért hatékonyabb.

Probléma lehet azonban a jövedelemszerzés és az adózás.

Látszólag egyszerű a dolog: nincs pénzjövedelem, nincs adózás. De csak pénzjövedelem nevezhető jövedelemnek? Ha valaki munkát kap, akár magától is, az pénzt takarít meg. Ha valaki terméket kap, akkor az is egyfajta jövedelem. Pl., hasonlítsuk össze: valaki otthon főz családjának, vagy elmegy a vendéglőbe. Mindkét estben történik munkavégzés és fogyasztás. Ellenben csak az egyik esetben történik adóbefizetés. Ha jelentősen növekedne a házi háztáji, alkalmi munka akkor pl., ki fogja finanszírozni a gondoskodásra szorulókat, pl. az árva gyerekeket? Ha kilépünk a pénzgondolkodásból, akkor megállapíthatjuk: a munka, a fogyasztás egy részét mindenképpen a gondoskodásra szorulókra kell  fordítani az embereknek. Ellenben furcsa lenne, ha valaki az otthoni főzése után adót fizetne be. Még furcsább az, ha valaki nem főz otthon csak mogyorót eszik, akkor az nem fizet adót. A tényleges megvalósíthatóságról itt nincs szó csak az elméletről.

Ha viszont valaki otthon neveli a gyerekét, akkor az nem veszi igénybe az állami szolgáltatást, spórol a társadalomnak és ezért valamilyen ellenértéket kellene kapnia.  Ha saját autójával közlekedik, akkor nem veszi igénybe a BKV-ét, spórol a társadalomnak, ezért ellenszolgáltatást kellene kapnia? Nem, mert azért van útépítési és egyéb közlekedés-fenntartási költség. Ráadásul közben kényelmesebben utazik. Három példa és háromféle eset, de rengeteg variáció.

A házi, háztáji alkalmi munka szinte nem válaszható szét a feketegazdaságtól.

Nézzünk néhány példát. A barátunk átjön kifesti lakásunk, és mi ezért nem pénzt adunk, hanem komoly ajándékot.  Teljesen mindegy hogy pénzt adunk vagy ajándékot. Egy ismerünk, ismerősének viszonylag olcsón kiadjuk a lakásunkat.

Ugyanakkor igazságtalan, hogy a számla nélküli kisiparos többet keres, kevesebbet adózik, mint a számlát adó kisiparos. A feketén dolgoztató vállalkozó szintén kevesebbet adózik, mint a becsületes. Ezek is adócsalások, igazságtalanságok. Ugyanakkor ezeket is nehéz ellenőrizni és szankcionálni.

Kétségkívül meg kell húzni az adózó tevékenység határvonalát, ami nem könnyű. 

Én magam festem ki lakásom. Egy családtag segít. Egy idegen festi ki a lakásom. Egy kisiparos festi ki lakásom. Egy profi építőipari cég festi ki a lakásom.

A termelés és fogyasztás minden esetben azonos. Az adófizetés, a kérdés.

Ha én magam festem ki, akkor is a bal kezemből betehetem azt az összeget a jobb kezembe, amit egy idegennek fizetnék ki.

Ha én magam festem ki, az biztosan nem adózik. Ha egy profi építőipari cég festi ki, az biztosan adózik. De mi legyen határvonal? A jövedelem nagysága? A termelőeszközök birtoklása? A szaktudás? Ez utóbbi nem lehet, mert a tudás, tanulás „negatív” következménye visszavetheti a tanulást. Érdemes (és tudományosan is indokolt) egy átmeneti adókategóriát létrehozni, amely a segítő családtagtól a kisvállalkozóig húzódik.   

Az egyszerű és jó megoldás a progresszív összevont jövedelem, vagyonadó.

Emlékeztetőül ez arról szól, hogy aki magas jövedelemadókat fizetett be, annak a vagyona utána kevesebbet, vagy egyáltalán nem kell adóznia.

Az a lényeg hogy ezt az egész kibogozhatatlan csomót ez az adózás megoldja, ha nem is tökéletesen de a lehető legigazságosabban. A meggazdagodó adócsaló vállalkozó fizessen magas vagyonadót. A házi háztáji, alkalmi munka adóját pedig szinté az összevont jövedelem, vagyonadó, vagyonadó részével fizetik meg. Persze progresszivitás jegyében ez sokkal kisebb lesz. Tehát az otthon főző, a baráti lakást kifestő, az ismerősének lakást kiadó is fizet egy kevés adót a  vagyonadóval. Sőt itt felmerül, hogy a progresszív adó az lefelé is progresszív, vagyis lefelé is több lépcsős lehet, igaz ezen lépcsők között nincs nagy különbség. Ellenben kislépcsők is kijelölnek egy igazságos elosztást. Arról nem is beszélve, hogy kis jövedelműeknek a kis lépcső, nem kis lépcső. Továbbá, szükség van az alsó rétegek csoportosítására és ennek alapja csak a vagyonfelmérés, ill. vagyon utáni adózás lehet.

A lényeg az, hogy a házi, háztáji, alkalmi munka fontos hasznos és nincs komoly negatívuma, az adózását is meg lehet oldani.

Ugyanakkor az igaz, hogy annak házi, háztáji, alkalmi munkát végzőnek, aki egyértelműen állami feladatot vállal át (pl. gyermeknevelő) valamilyen ellenszolgáltatás jár. A gyermeknevelő is befizeti a megfelelő adóját, a vagyonadó keretében, de ezen felül egyértelműen hasznos szolgáltatást nyújt társadalomnak. Az alsóbb rétegek vonatkozásban nagyon sok csoport bontakozik ki.

A jelenlegi gazdasági rendszer olyan, hogy csak házi, háztáji, alkalmi munkából nem lehet megélni, hiszen az nem hoz pénzjövedelmet.

A házi háztáji, alkalmi munkát a jelenlegi rendszer úgy tudja segíteni, hogy nem gátolja. Továbbá megfelelő adózással és jogi támogatással tudja segíteni.

A házi, háztáji, alkalmi munka azért is jelentős, mert egyfajta munkalehetőséget, részbeni megélhetési lehetőséget nyújt a szegényebb dolgozóknak, így azok nincsenek kiszolgáltatva a tőkéseknek. Minden munkalehetőség, egyben megélhetési lehetőség, amelyik a szegényebb (átlag alatti jövedelmű dolgozók) dolgozók irányába hat, csökkenti a tőkések rejtett kizsákmányolását.

A jelenlegi magyar állam sziszifuszi küzdelmet vív a kisemberek, mint jövedelemcsalók ellen. Fel akarja deríteni a feketén, az alkalmilag dolgozókat. Fel akarja deríteni részmunkaidőben dolgozókat. Sőt a felderítést úgy könnyíti, meg, hogy ezeket a munkákat tiltja. A mikró és kisvállalkozásokat is állandóan ellenőrzi, nyüstöli. Ennek nagyobb része fölösleges állami munka, adókidobás. A fő baj azonban az, hogy ezzel korlátozza a kötetlen munkát, a házi, háztáji, alkalmi munkát, a mikró és kisvállalkozásokat. Ha a jövedelem mellett a vagyont figyelné, akkor erre nem lenne szükség. Persze felmerül gyanú, hogy mindez csak ürügy, valójában háttérben a nagytőke rejtett támogatása áll.

Magyarországon, pl. egyértelműen felfedezhető, hogy a gazdaságpolitika, pénzügyi politika végső iránya általános iránya a nagytőke támogatása. Az irányzat részben nyílt, részben rejtett. A lényeg az hogy bármilyen szabályozást, folyamatot mélyebben megvizsgálunk, valahogy kiderül róla hogy az jó nagytőkének, (elsősorban a külföldi nagytőkének), de  rossz a kisvállalkozásoknak, rossz a egyszerű dolgozóknak és általában rossz lakosságnak a nemzetnek. A bármi alatt egy hosszas felsorolás következne. Felsorolhatnánk, a privatizációt, az eladósodást, hitelezési politikát, az állam belső gazdaságát, az adózást, kisvállalkozási politikát, a foglalkoztatottsági politikát és még lehetne sorolni.  Bármit mélyebben megvizsgálunk kiderül róla hogy az végeredményben kedvez a nagytőkének. Mintha minden intézkedés, szabályozás törvénykezés meghozatalánál az első kérdés ez lenne: vajon ez nem hat negatívan hat nagytőkések jövedelmére, ez nem riasztja el nagytőkéseket? Valószínűleg ez nem véletlen, az egyértelmű állandó tendencia nem lehet véletlen, ezt a kérdést, ha nem is így, de mindig felteszik maguknak az irányítók.

Ki az igazi irányító, ez már egy másik kérdés. Persze egyesek, viszonylag sokan nyíltan hangoztatják, a frázist, a demagógiát, hogy ami jó nagytőkének, az jó, az országnak. Ha pedig valaki ettől eltérő véleményt mond, arra rögtön ráfogják, hogy az demagógiákat hangoztat. A mély elemzés, ami itt igazságot tehet. A mély elemzés pedig ezer összefüggésben cáfolja, hogy ami jó nagytőkének, az jó a nemzetgazdaságnak, jó a lakosságnak. Ez van tehát Magyarországon. Magyarország pedig egy karakteresen, tipikus államkapitalista, kapitalista ország. Az átlagos, jellemző, más fogalmak, mint a karakteresen tipikus. 

Visszatérve: a házi, háztáji, alkalmi munka, ill. általában a kötetlen munka biztosítása, növelése, egyfajta foglalkoztatottság javítás, a helyes foglalkoztatottsági politika része.

Egy másik fejezet kifejezetten a feketegazsággal foglalkozik, az elemzés lényege pedig a következő. Probléma a feketegazdaság, de csak másodlagos probléma, közel sem annyira súlyos, elsődleges probléma, mint ahogy azt jelenleg beállítják. De azért probléma, foglalkozni kell kifehérítésével, amely elsősorban akkor jön létre, akkor jöhet létre, ha a gazdaság egésze rendben van. Ezt a megállapítást illesszük össze ezzel a megállapítással: a házi, háztáji, alkalmi munka, ill. általában a kötetlen munka biztosítása, növelése, egyfajta foglalkoztatottság javítás, a helyes foglalkoztatottsági politika része. Gyakorlatilag egy olyan nyilvántartási és adóztatási rendszeren kell gondolkodni, amelyben a házi háztáji, alkalmi munkát sem érdemes letagadni, amelyben az ilyen munka is beintegrálódhat a szervezett gazdaságba. Nyilvánvalóan valamilyen egyszerű és alacsony adózásról és egyszerű nyilvántartásról kell gondolkodni. Az ellenőrzés és a szankció pedig limitált jellegű lehet, vagyis hogy bizonyos határig nincs szankció, a  felett viszont  ugrásszerűen nő a szankció.

Az állam magángazdaság, a magángazdaságon belül a kisvállalkozások és nagyvállalkozások, a civilszféra, a magánszféra helyes aránya egyben az optimális foglalkoztatottság talán legfontosabb tényezője.

Jelenleg a nagyvállalkozások (nagyüzemek, multik ) túlzott aránya torzítja el az arányokat. Ne felejtsük el, hogy a nagyvállalkozások pl. Magyarországon, a helyzeti előnyükön felül az államtól is nagyobb támogatást, adókedvezményt, stb. kapnak mint a kisvállalkozók. Milyen előnyei vannak egy nagyüzemnek, az említett adókedvezményen kívül. A nagyüzem nagytételű vásárlások miatt olcsóbban jut alapanyaghoz, és szerintem energiához is. A nagykereskedő a nagyüzemnek, a tőkéstársnak kedvez. Az eszközök gépek gyártása még mindig nagyüzemi termeléshez igazodik. Kétségtelen nagyüzemnek egyébként is nagyobb a gépesítési aránya. Nagyobb reklámtevékenység. Ellenben kisebb a gyártott termékválaszték, mintha több kisüzem lenne, ez lenne kisüzemi termelés egyértelműen elméletileg is könnyen belátható előnye, de ez sem tud érvényesülni.   A nagyüzemi termékek határozzák meg termékstruktúrát a vásárlók igényeit. A monopolhelyzetű vállalkozások általában nagyüzemek. Ha egyenlő lenne például az adóteher, és az alapanyag költség akkor más kiegyenlítettebb lenne a verseny. Az eszközök gépek előállítás is nagyobb részben lenne kisüzemi, jobban igazodna kisüzemi termeléshez. Sok termék, szolgáltatás átkerülne nagyüzemből a kisüzemekbe. Ezek termékek szolgáltatások kissé drágábbak lennének. A monopolhelyzetek aránya csökkenne, itt viszont csökkennének az árak. Ugyanakkor nagyobb választékbőség lenne, és nagyobb lenne foglalkoztatottság.

Továbbá nagytőkés erősebben képes élni rejtett kizsákmányolással, pl. azzal hogy nő a dolgozók szakképzettsége, termelékenysége. Ekkor változatlan termelés mellett el tud küldeni dolgozókat és megtakarítást nem a magasabb teljesítményű dolgozóknak osztja ki, hanem zsebre teszi. Általában a tőkés érdeke az, hogy a dolgozok kiszolgáltatott helyzetben legyenek, akkor van viszonylag olcsó munkaerő. Ez pedig akkor jön létre ha elég magas, az elfogadhatónál magasabb a munkanélküliség. Ezért is állandóan elég magas a munkanélküliek száma.

Mi történik, ha a gazdaságban erősödnek sokasodnak a kisvállalkozások (a középvállalkozások is de főleg a kisvállalkozások) nő kisvállalkozások aránya? Növekedne a foglalkoztatottság. Ezzel, ha nem is egyenes arányban de nőne a termelés. Összességében kicsit nőne a termelés, erősebben a foglalkoztatottság. Az összes reálbér növekedne, az átlagos egy kissé csökkenne.  A jövedelemkülönbségek csökkennének, ez is fokozná termelést. Általában javulna helyzet. Tulajdonképpen az államnak, ha nem is segíti a kisvállalkozásokat, legalább minimálisan abba kellene hagyni, azok igazságtalan fokozott nyüstölését.

Annak hogy piacgazdaság nem tudja megoldani a foglalkoztatottságot (a munkanélküliséget) számos oka van.

A piacgazdaság, a munkaerőpiac az arányos igazságos jövedelmeket sem tudja megoldani, ez is összefügg a munkanélküliséggel. A piac hajlamos a válságokra, amellyel együtt jár az elbocsátás, a munkanélküliség. A válság egyik oka az, hogy milliárdos tőkésnek ebben a helyzetben nem érdemes tovább kockáztatni, egyszerűbb és kényelmesebb, ha kimenekül, kivonul a gazdaságból. Itt is megmutatkozik a különbség. A kisvállalkozó, ill. a szerényebb jövedelmű, tisztességes középvállalkozó nem teheti meg, hogy csak úgy kiszálljon a buliból. Elvileg magánvállalkozó, betaníthatna dolgozókat. És vannak munka, munkaerő közvetítő magánvállalkozások. A tapasztalat viszont az, hogy állandóan van egy viszonylag magas munkanélküliség a piacgazdaságokban. A tapasztalat az, hogy ez a munkanélküliség nem nagyon függ össze a magas adóval. Egyébként már máshol levezettem, hogy az arányos állam az arányos állami szolgáltatás, (pl. munkaképesség, munkatudás), az arányos állam kedvez leginkább a magángazdaságnak.

Az a gondolat is felvethető, miszerint a magángazdaságnak, nagytőkének nem is áll nagyon érdekében a magas szintű (pl. 96%-os) foglalkoztatottság. Ugyanis a nagyobb munkanélküliség alacsonyabb béreket, és nagyobb választékot jelent. Illetve nagy kínálatot, kis keresletet jelent, vagyis azt, hogy a kereslet (a munkaadó) diktálja a szempontokat.  Azért is kirajzolódik a különbség. Egy szerényebb jövedelmű kisvállalkozó nincs akkora alku-fölénybe a jelentkező dolgozóval szemben, mint egy nagyvállalkozó, egy nagyvállalkozás.  

Persze az is felvethető miért nem a vállalkozó, a vállalkozók társulása gondoskodik a munkaképességről (egészségről) és munkatudásról (szakképzésről)? Jelenleg ezeket, a szolgáltatásokat 90%-ban az állam végzi. A magángazdaság e szolgáltatásokat csak magas profit ellenében hajlandó elvégezni, aminek a végeredménye, a hiányos elvégzés, vagyis az emberek jelentős része kimaradna pl. az egészségügyi és a tudás szolgáltatásából. (Ráadásul itt nincs versenyhelyzet.) Valószínű ennek az oka,  hogy még a jelenlegi magángazdaságot is, még a tisztességest, normálist is, a rövid távú haszon (profit) hajtja. Persze azt is mondhatnánk, hogy történelmileg kialakult az állam (az állampolgárok, dolgozók szövetsége) és a magángazdaság munkamegosztása. Csakhogy ez sem véletlenül alakult ki. Az állam azért volt kénytelen a hosszan megtérülő befektetésekkel (munkatudás, munkaképesség, stb.) foglalkozni, mert a magángazdaság már kezdetben sem volt hajlandó ezekkel foglakozni. Nem véletlen, hogy minden rövid távú haszonnal járó tevékenység a magángazdaságban van és minden hosszabb távú haszonnal járó, vagy haszon nélküli tevékenység az államban van. Tehát itt is kijelenthető: magángazdaság a rövid távú profitszerzési érdek miatt a gazdaság problémáit, igényeit (beleértve a foglalkoztatottságot)  csak részben tudja megoldani. Viszont nem mindegy mekkora ez a rövid táv, és mekkora ez a profithajhászás. Ha normális, tisztességes, és kis és középvállalkozásokra épülő a magángazdaság, akkor nagyobb arányban képes a gazdaság problémáit, igényeit (beleértve foglalkoztatottságot) megoldani, mondjuk 70%-ban.  Ha tisztességtelen, kapzsiságdeterminált, és nagyvállalkozásokra épülő a magángazdaság, akkor talán még 50%-ban sem képes megoldani, pl. a foglalkoztatottságot.

Ezért ez is elsősorban az állam feladata.

De maga az állam is jelentősen növelhetné a foglalkoztatottságot. Méghozzá négy módón is. Jó oktatással, jó közvetítéssel. Az állam és az állami szolgáltatás növelésével. Különleges, a munkanélküliekre, a kötetlen munkára épülő ágazatok munkahelyek létrehozásával. Egyéb dolgokkal, pl. kisvállalkozások nyüstölésének abbahagyásával.

A kötetlen munka (házi, háztáji, alkalmi munka) és a rugalmas nyugdíjrendszer.

Ha merev a nyugdíjrendszer, vagyis ragaszkodik ahhoz, hogy csak bizonyos korban, (ráadásul ez magas kor), mehetnek nyugdíjba, akkor az sok embert kényszerít munkába. Ez kényszeríttet, tehát gyengébb színvonalú munka lesz. Ráadásul az egészségi állapot is általában megromlott ez tovább csökkenti a munkaképességet. Továbbá, ráadásul a másik oldalon van egy az elfogadhatónál magasabb munkanélküliség. Szerintem ennek így nem sok értelme van.

A háttérben persze csak ez számítás állhat. Adva van egy pl. 57 éves ember, aki munkanélküli. E korú emberek magas arányban munkanélküliek. Ha munkanélküli és nem kap nyugdíjat, akkor a jövedelme, fogyasztása minimális, még kisebb mintha nyugdíjat kapna. A további megfontolás viszont az, hogy nyugdíj az élete végéig jár az embernek, legalábbis e nyugdíjrendszerben. Ha pedig 57 éves korában elkezdik folyósítani, akkor valószínűleg 5 évvel tovább kell folyósítani, mintha 62 éves korban kezdik el folyósítani. Tehát ki kell tolni nyugdíjkorhatárt. Mivel sok ilyen idősebb ember van, ez jelentős megtakarítás az államnak, legalábbis látszólag. Kérdés azonban hogy e mögött mekkora állampolgári nyomor, szenvedés van. (Az állam van az állampolgárért és nem fordítva.) Illetve, hogy ez a munka, foglalkoztatottság szempontjából mennyire optimális.

A rugalmas nyugdíjrendszer többek között a következőt jelentené. Mindenki elmehetne már akár 55 éves korában nyugdíjba. Ekkor az eddig befizetett nyugdíját kezdené visszakapni, (jelenleg nem ezt kapja vissza), de olyan elosztásban, hogy feltételezik hogy 75éves koráig él. ( Ha kevesebb ideig él, akkor az örökösök kapják meg bennmaradó nyugdíjat.) Ha 55 éves korában megy el nyugdíjba, akkor nyilván kevesebb lesz a befizetett nyugdíja, mintha pl. 62 éves korában menne el,  másrészt ez húsz évre oszlik el, és nem tizenhárom évre. Persze a nyugdíj mellett vállalhat munkát, csökkentett munkát, ill. végezhet házi, háztáji, alkalmi munkát. Sőt egyes házi munkát, pl. gyereknevelést az állam, dotálná is. A rugalmas nyugdíjrendszer elemzéséből (ezt itt nem írom le), az derül ki, hogy az igazságosabb, nagyobb önrendelkezést biztosít, jobban eloszlik a lehetséges nélkülözés, nyomor, és a foglalkoztatottság is valamivel jobb egyenletesebb lesz.

(Megjegyzem a 2006 Mo. vezetés éppen ezzel ellenkező irányban, a merev nyugdíjrendszer felé  halad. Szinte senki nem vitatja, hogy szükség van reformokra. Amit sokan vitatnak az, az hogy ezek reformok jók. Sajnos a reformok egyetlen vonala sem jó. Mindig tovább kell lépni, azonban konkrét vezetés, a konkrét intézkedés köréből. Rendszerhiba lehet a rövid távú,  pénzügyi szempontokat tekintő, beszűkült elemzés és intézkedés. Az alsóbb rétegek iránti érzéketlenség.

Persze az is lehet, hogy a másik 57 éves embernek lenne munkája csak lusta és ki szeretné venni a magas nyugdíját, hogy abból éljen. Egyrészt ez a kisebb csoport. Másrészt szinte mindegy, hogy miért de már nem akar dolgozni.

Az oktatás, továbbképzés és a foglalkoztatottság.

Ismételt fejezetrész.

Kétségtelenül a foglalkozáspszichológia igen elismert tudomány lesz a jövőben.

Mely foglalkozásokra, milyen komplex személyiségek (fizikai, fiziológiai, tulajdonságok, intelligencia-típus, érzelemvilág, egyéb lelkivilág, valós világnézet, és tudás) alkalmasak vagy éppen nem alkalmasak. Pl. orvosnak, tanárnak, darukezelőnek, stb., vagy éppen vezetőnek (hatalmi pozíciót betöltőnek) milyen komplex személyiség alkalmas, vagy nem alkalmas. Különösen fontos ki alkalmas, vagy nem alkalmas ország-vezetőnek, amely nem azt a személyiséget kívánja, mint pl. egy üzemvezetőé. Egy kérdés, hogy ki mi szeretne lenni, milyen ambíciói vannak, és egy más kérdés mely személyiségek okozhatnak kárt az egyes foglalkozásokban. Pl. önző, hatalmi ambíciójú, embereknek nem való a rendőri a bírói, a tanári, az orvosi, az ország-vezető, stb. foglalkozás.  Bizonyos személyiségű emberek vonzódnak egyes foglakozásokhoz, és mivel jelenleg nincs „erre nem alkalmas szelekció”, ezért bizonyos foglalkozások és bizonyos személyiségek összekapcsolódnak, de ez nem az alkalmasság alapján történik. Pl. a pedofil nyilván szívesen lesz gyermeknevelő, (és szívesen, és jól vizsgázik e szakmából), ha nincs alkalmatlansági vizsgálat az is lesz. Ez a fajta alkalmatlanság tehát az egyik szempont.  A másik szempont pedig: ha valakinek tehetsége van egy foglalkozáshoz, akkor azt ő is szívesen végzi (az emberek jól érzik magukat munka közben), ugyanakkor azt a munkát jobban végzi, tehát a társadalmi haszon is realizálódik, vagyis két oldalról emelkedik az életszínvonal.

Az sem eszement ötlet szerintem, hogy a különböző cikis embereknek, különböző speciális foglalkozásokat kell kitalálni, amelyekben legalább nem okoznak kárt, sőt talán valamennyi hasznot is hajtanak.

Az oktatás, és foglalkoztatottság.

Induljunk ki abból, hogy a képességnek tehetségnek megfelelő munka az önkéntes és kedvvel végzett munka. A munkavégzés intenzitása, a munkavégzés minősége tehát duplán javul. Ezért az oktatás feladata, hogy felismerje, kinek, (mely gyereknek) mihez van képessége tehetsége és az általános műveltségen túl ez irányú oktatása fokozottabb, legyen. Tehát a szakszerű pályaválasztásnak be kell épülni az oktatásba. Annak nem sok értelme van, hogy a gyereket csak úgy vaktában oktassák, majd elmegy egy fél órás beszélgetésre a pályaválasztási tanácsadóba. A szülő segíthet ebben az irányultság kialakításban, azonban az oktatás az iskola szakszerű pályaválasztási ténykedése elengedhetetlen. Már  azért is mert a szakirányba eltolt oktatást az iskolának kell biztosítani. Jó kérdés hogy milyen legyen az általános műveltég (kiemelném a társadalomtudományos általános műveltséget) és mekkora legyen a szakirányú eltolás aránya. Én azt mondom, hogy már általános iskola negyedik osztályától legyen szakirányú eltolás, de ne legyen túlzott mértékű. Természetesen nincs kizárva, hogy gyerek tehetsége képessége változik, ezt is követni kell az oktatásnak. Természetesen az is lehet hogy gyereknek kettő vagy több egyforma tehetsége, képessége van, ezt is követni kell az oktatásnak. Ez az egész egy precíz rendszert igényelne. Milyen alapvető (legalább harmincféle) képességek vannak? Hogy lehet ezeket felismerni? Hogy lehet ezeket oktatni az általános műveltség oktatásán felül?

Jó kérdés hogy a képesség tehetség számítson, vagy a jövőbeli gazdasági élet szakmái, foglakozásai számítsanak?  Először is egy alapvető képesség, tehetség több szakmához, foglakozáshoz kapcsolódhat akár harminchoz is. Még kisebb a gond, ha gyereknek több kiváló tehetsége képessége van.  Tehát legfeljebb kis feszültség keletkezhet nem nagy. Jelenleg azért vannak nagy feszültségek, mert egyrészt nem a jövő gazdaságát nézik, hanem a jelen gazdaságát. Másrészt az éppen jól fizető egy-két divatszakmát célozzák meg. Arról nem is beszélve a képességek tehetségek felmérése, oktatása minimális szinten van. Szerintem az nem gond, ha bizonyos százalékban a valós képességek, tehetségek (nem a divatszakmák) irányítják a termelést (a szakmák, foglakozások arányát), és nem a termelés irányít mindent, az oktatást, és a szakmák, foglakozások arányát. Ugyanakkor kétségtelenül fel kell mérni a jövő lehetséges szakmáit, foglakozásait is, és ehhez is igazodni kell az oktatásnak.

A fenti összefoglalás részletesebb kifejtése.

Az emberek képessége tehetsége, amelyik megegyezik az érdekes munkával mennyiben, kell, hogy meghatározója legyen a termelés struktúrájának? Általában az emberek azt a munkát tartják érdekesnek, melyhez van képességük, tehetségük. Az érdekes munka egy fontos szükséglet. Ideális esetben az emberek sokféle szükséglete határozza meg a termelés szerkezetét. Ez a sokféle szükséglet azonban lehet, hogy más munkákat igényel, mint amihez az embereknek tehetsége érdeklődése van. A probléma egyszerűbben fogalmazva: gyermekem te ne törődj azzal, hogy mennyit fogsz keresni, ha az ötvös szakmához van tehetséged, érdeklődésed akkor legyél ötvös. Lehet, hogy rosszabbul fogsz élni, de az életed felében, harmadában, a munkaidődben jól érzed magad. Persze az ötvös csak egy példa bármilyen más foglakozást, hivatást említhettem volna. Globális gazdasági szinten viszont arról van szó, hogy ha sok az ötvös, akkor még akkor is emelkedik az ötvös munkák, termékek száma, ha az összlakosság igénye ezt nem indokolná. Ugyanakkor a fogyasztási igényeknek kel elsősorban meghatározni a termelést. A végső cél mégis a fogyasztási szükségletek kielégítése. Én elégedett vagyok, mint munkavégző, de elégedetlen vagyok, mint fogyasztó, nyilvánvalóan ez nem jó. A fordítottja sem jó. Ugyanakkor mindkettőnek van egy szubjektív, alakítható aspektusa. A megoldás mégis a viszonylag pontos összeegyeztetés. Az alábbi példából kiderül, ennek gyakorlati megoldása.

A másik probléma hogy mind az oktatásnak, mind a pályaválasztásnak nem jelenlegi állapotból kellene kiindulni, hanem a várható jövőbeli állapotból. Valahogy előrelátónak kell lenni és valamilyen fokon meg kell állapítani a várható tendenciákat. Egyrészt a tananyagnak is előrelátónak kellene lennie, szemben a jelenlegi helyzettel. Jelenleg nemhogy előrelátó lenne a tananyag, de még jelenlegi újdonságok sem kerülnek bele. A tananyag jó 10 évvel előbbi állapot szerint van megírva. Előrelátónak kell lenni a szakképesítésnek az arányait illetően is. Egyébként akkor jó a képzés, ha minden szakmából enyhe (5-15%) túlképzés van. Az alulképzés káros, a nagyon erős túlképzés szintén káros. Itt jön képbe az ötvös példa.

Nézzünk egy példát a tudatos pályaválasztási oktatásra. Készül egy felmérés: mennyi ötvösre lesz szüksége, mondjuk 10 év múlva, ha jelenlegi igények tendenciáját nézzük. Ezután: mit kell tenni, ha ennél kevesebben vagy jóval többen jelentkeznek. Ha jóval többen, akkor azt lehet mondani, hogy 10% túljelentkezés még elfogadható, természetesen a legalkalmasabbakat kell felvenni. A legalkalmasabbak kiválasztásának egyik szempontja például, az hogy más szakmákra kevésbé alkalmasak. A további túljelentkezőket viszont át kell irányítani a még munkaerőhiánnyal küszködő rokonszakmákra, ill. a tanulók képességeinek, tehetségének, kedvének megfelelő szakmákra.

Egy másik lehetséges megoldás hogy pl. a manuális tehetségű gyerekeket, már általános és főleg középiskolásban nem egy konkrét szakmára oktatják, hanem egy általános szakmára, nevezzük ezt pl. kézműves szakmának. Az iskola után pedig a fiatalnak érdemes azt a konkrét szakmát választani, ahol az általános szakmán belüli rokonszakmákban a legnagyobb hiány van. Ha jól működik a piacgazdaság, akkor itt kaphatja a legnagyobb jövedelmet. A konkrét szakmai ismerteket pedig a munkahelyen sajátíthatja el.

A lényeg az, hogy jelenleginél jóval előrelátóbb, átgondoltabb oktatásnak és oktatás-szerkezetnek valamint pályatanácsadásnak kell kialakulni. Meg kell említeni az oktatás azon feladatát, hogy felmérje kinek, mihez van tehetsége. A pályaválasztásnak be kell épülnie az oktatásba.

A továbbképzésnek, átképzésnek, a felnőttoktatásnak, is jelenleginél fejlettebbnek kell lennie. A továbbképzés alapelvei azonosak az előbb említettekkel. Ahhoz hogy még több továbbképzés jöjjön létre meg nagyobb állami támogatásra (pénzügyi és intézményi) van szükség. A továbbképzésnek (átképzésnek) gyakran a szükséges esetekben nemhogy ingyenesnek kell lenni, hanem bizonyos megélhetési jövedelmet kell biztosítani a tanulóknak.

A munkaelosztásnak is fejlettebbnek kell lenni a jövőben. Nemcsak arról van szó hogy egy mindent átfogó számítógépes rendszer fejlettebb, mint a hirdetési újság, de az állami munkatársnak bizonyos mértékben menedzselnie is kell a munkahely-keresőt.

Azon állapot, hogy a érdekes megbecsült munkát kereshetik az emberek egy fejlettebb szint mint a kényszermunkavégzés. A káros mellékhatását, azt, hogy ezáltal nagy lesz a kieső idő, különböző eszközökkel, lehet enyhíteni. A házi háztáji, alkalmi munkával, a fejlettebb munkaelosztással, részben az oktatással, továbbképzéssel.

Ugyanakkor itt is van egy jelentős állampolgári feladatsor. A tanulók és szüleik ne fussanak a divatszakmák ármányos szekere után. A tanulók és szüleik, és általában a munkavállalók szempontjai a következők legyenek. A tehetségemnek, képességemnek, kedvemnek megfelelő munka. A munkaerőhiánnyal küszködő foglakozás, szakma. A társadalmilag hasznos munka. Ezen szempontok után jöhet a munka divatossága ill. a megszerezhető jövedelem.

Azt is látni kell, hogy van itt egy önerősítő negatív visszacsatolás. A torz, fölösleges foglakozások (pl. a divatszakmák, az improduktív foglakozások, stb.) torz igazságtalan jövedelmeket okoznak. Ezek bevonzzák a munkaerőt, és tovább erősödik, torzul a foglalkoztatottság és az igazságtalan torz jövedelemi viszony.

Ebből a körből csak úgy lehet kilépni, ha kör minden tényezőjéből kilépnek, részben kilépnek. Az idetartozó tényezők egyike, a helyes oktatás.  Egy másik, az emberek tudatos munkavállalása. És e rendszertényező további feladatai is e kilépésről szólnak. Ugyanakkor más rendszertényezők más feladatok is szükségesek a körből való kilépéshez.

Továbbá itt is érvényes a magállapítás. A normális piacgazdaság, munkaerőpiac is csak 70%-ban képes megoldani ezt a problémát. A nem normális piacgazdaság, munkaerőpiac csak 30-40%-ban oldja meg a problémát.

A probléma mások oldala: az oktatás készítsen fel a gyakori munkaváltásra.

Itt megint a munkavégzés egyfajta történelmi tendenciájából kell kiindulni.

A természettudomány és technikai fejlődéssel a technológiák sokasodásával valamint a termékek szolgáltatások sokasodásával szükségszerűen nő munkaváltások szakmaváltások száma. Ez történelmileg is szépen kirajzolódik. Az ősközösségi társadalomban kb. tíz szakma (vadász, halász, földműves, állattenyésztő, katona, pap, stb.) volt majd ezek is felosztódtak, szakosodtak, és általában sokasodtak a szakmák. Kialakultak a ruházatkészítéssel, a házépítéssel, az élelmiszerkészítéssel, a járműkészítéssel, stb. kapcsolatos különböző szakmák, céhek. Anélkül hogy részletezném világos, hogy fejlődéssel, a termékek, szolgáltatások sokasodásával a technika a technológiák fejlődésével, sokasodásával sokasodnak a szakmák. Alapvetően két vonala van ennek. Egyrészt a meglevő szakmák felosztódnak szakosodnak, specializálódnak. Másrészt megjelennek az új termékek, az új szakmák. Ez tendencia egyébként a kisvállalkozásokkal lenne összhangban és nem a nagyüzemekkel. A sokféle kisvállalkozás tudná követni ezt a szakmasokasodást. Érdekes kitérni arra, hogy a mindent elvégző, az otthon barkácsoló ember, ( házi, háztáji, alkalmi munka) hogyan illeszkedik ebbe a tendenciába.  A folyamat kétirányú. Egyrészt a szakmák specializálódnak otthon kevésbé megtanulhatók, és csinálhatók. Másrészt a kisgépes technológia, ill. az előre gyártott félkész termék, technológia, lehetővé teszi az otthoni elkészítést is. A két tendencia kompenzálja egymást, összességében a házi, háztáji, alkalmi munkának nem kell csökkennie, de a növekedése sem nagyon lehetséges. Egyébként pedig egészségesebb lenne, ha a világ nem szakbarbárokból, hanem univerzális, mindenhez értő, mindent átlátó emberekből állna.

A nagy jövőbeli történelmi tendencia a szakmák sokasodása miatt: valamennyire csökken nagyüzemek, aránya marad a kisüzemek, kivállalkozások aránya, a házi háztáji, alkalmi munka marad. Ugyanezt a tendenciát rajzolja ki az, hogy a modern technológia lehetővé teszi a hatékony kisgépek gyártását. További tényezők: a kötetlen munka, mint egyféle szükséglet. A szellemi munka növekedése. A szervezett munka fejlődése. A csak nagyüzemben végezhető munkák sokasodása. Megint a sugaras fejlődésből, az egyenlő arányú fejlődésből kell kiindulni. Ehhez azonban be kell állítani a helyes arányokat.

A szakmák azonban kétségtelenül sokasodnak és az oktatásnak ezt kell kiszolgálnia. Annak semmi értelme, hogy a közoktatásban specializált szakmákat oktassanak. Inkább az alapok oktatására kellene koncentrálni. Emellett még több (nem egy) speciális szakmát lehetne érinteni az oktatásnak. A speciális szakmai oktatásnak a munkahelyen kellene történnie. Egy olyan rendszert kellene kidolgozni ahol a felnőttoktatást, az átképzést az állam és a munkahelyek valamilyen közös rendszerben csinálnák. Ennek egyik módja, ha vállalkozások kapnának valamilyen átképzési, továbbképzési adókedvezményt, támogatást, persze ellenőrzött feltételek mellett.

A mai világunk (jelenlegi rendszer) egyik legnagyobb problémája: a fogyasztási értékrend és a munkavállalási (foglalkozási) értékrend kettészakadása. Miről is van szó? Valaki boldog, hogy egy jó mosógépet vásárol. Többek között imádja a finom sajtokat is. Ugyanakkor ez az ember lenézi a mosógépgyártókat, és lenézi a sajtgyártókat, mindenesetre ő maga nem akar (nem lát benne karriert) sem mosógépgyártó, sem sajtgyártó lenni. Természetesen ez csak példa. A lényeg az hogy ez a kettészakadás komoly gazdasági problémákhoz vezet. Az optimális folyamat az lenne, ha a két értékrend megegyezne, és mindkettő jó lenne. Közepes probléma, ha az egyik értékrend jó, másik rossz. Vagy ha mindkét értékrend rossz, de legalább egyirányú.  Jelenleg azonban mindkét értékrend rossz, de a foglakozási értékrend még rosszabb és más irányú, mint a fogyasztási értékrend. Ez a legrosszabb variáció. A legjobb tendencia pedig az lenne, ha mindkét értékrend javulna és közelítene egymáshoz. Ekkor gyerek már azokhoz a szakmákhoz vonzódna, amelyik a fogyasztás szempontjából is megbecsültek. Ez kihatna a képességeire. Általában az embereknek (gyerekeknek) nem egy de két, három képessége is jó. Ugyanakkor a jó képességet is több célra fel lehet használni. A gyerek tehát a képességeivel is a fogyasztási értékrend szerinti szakmák felé fordul így az adott szakemberek száma és a termelés, a fogyasztás egyensúlyba kerül. Úgy is fogalmazhatunk, hogy hiába van egy jó oktatás, hiába van egy jó foglalkoztatottsági politika, a gazdaság nem kerül egyensúlyba, ha fogyasztási értékrend és munkavállalási értékrend kettéválik. A kettéválás azért van, mert a szakmák, munkák anyagi és erkölcsi megbecsültsége nem igazságos. Az anyagi megbecsültség igazságosságáról már sokat beszéltem. Viszont arról még nem volt szó, hogy ezt befolyásolja az erkölcsi megbecsültség. Ugyanakkor az erkölcsi megbecsültségnek van egy önálló aspektusa is. A média, az eltorzult sztárkultusz, az eltorzult népszerűségi verseny is komoly tényező ebben a problémakörben. Meg kell állapítani, hogy bulvármédia hitványsága nem egyszerűen erkölcsi probléma. Gazdasági probléma abban az értelemben, hogy eltorzítja a munkavállalási értékrendet, és eltorzítja a jövedelem-viszonyokat is. Pl. a kelleténél sokkal több gyerek szeretne népszerű „művész”, tévés egyéniség, divatszakmában dolgozó,  vagy éppen semmitmondó, hasznosság és képesség nélküli, csinált furcsaságával kitűnő híres ember lenni.  A nagyobb baj az, hogy a kelleténél kevesebb gyerek szeretne mosógépgyártó, sajtgyártó, stb. dolgozó lenni.   Ezt elsősorban az állami a közszolgálati médiának kellene ellensúlyozni. De a bulvármédia jelentősebb indirekt szabályozására is szükség lenne. Az első lépcső, az hogy megértsük, ez komoly gazdasági probléma. Manapság ez a torzítás már olyan méretű, hogy lehetetlenné teszi a kiegyensúlyozott foglalkoztatottság és jövedelem-viszonyok kialakítását.

Ugyanakkor a bulvármédiával való küszködés elég sziszifuszi harc. A kisközösségi megbecsülés is sokat számítana. Egyszerűen arról van szó, hogy a kisközösségekben nem a híres, hirhedt emberek előtt kell hasraesni, hanem a mosógépgyártó, sajtgyártó, az orvos, a mérnök, stb. előtt kell hasraesni.

Az alábbi mondat bárhová kerülhetett volna.

Van egy fontos elvi kiindulás, amely a vezetés vonatkozásában is fontos, az állampolgárok vonatkozásában is fontos, ez pedig a következő: az emberek általában szeretnek dolgozni, tehát ebből kell kiindulni, és nem abból, hogy nem szeretnek dolgozni.

Általában az állam és foglalkoztatottság.

Felsoroltam azokat módokat, amelyekkel az állam növelni tudná foglalkoztatottságot.

Most hagyjuk ki az optimális államot az állam növelést, erről már sokat beszéltem.

Az egyéb módszereket is hiszen az előzőkben erről volt szó.

Hogyan működik a jövő munkaügyi intézménye. A foglalkoztatottság és a szociális rendszer.

Előrebocsátom megint az állam növeléséről, van szó.

Folyamatosan jön a frázis: kisebb állam, kevesebb adó, kevesebb állami szolgáltatás.

Megint le lehet folytatni a vitát, hogy az állam munkák szolgáltatások hasznosak vagy sem. Megint eljöhetek az érvekkel, hogy a rövid távú pénzben mért nyereségük, a kasszába befolyt nyereségük nem mérvadó. Nemcsak azért mert az nem árakból, és nem közvetlen folyik be. Hanem azért mert pl. egy egészséges és emiatt munkaképes ember pénzbeli hasznosságát nehéz mérni, de nyilván van ilyen. Egy szakképzettsége miatti jó munkaerő pénzben mért hasznosságát nehéz mérni, de nyilván van ilyen. Ezen hasznosságok részben magángazdaságban csapódnak le mint pénzbeli nyereségek, amelyek egy részét a magángazdaság adó formájában fizet vissza. Ezen ágazatok, területek jó működése, tehát magángazdaságnak is érdeke. És ha ezen ágazatokat az állam képes a legjobban (a költség és a minőség aránya legjobb), akkor az állam optimális működése magángazdaság egészének is hasznos. Ugyanezen érveket el lehet mondani azon állami szolgáltatással kapcsolatosan, amely a munkanélküliek problémáját közvetlenül kezeli.

Megfelelő mennyiségű, minőségű munkaerő legyen a munkaerőpiacon ez a dolog lényege. Igaz, hogy a tőkések érdeke az, hogy az elfogadhatónál nagyobb arányú legyen a munkanélküliség, de ez csak az arányokról szól. A másik oldalon az a tőkés, a vállalkozó érdeke, hogy a sok, és jó minőségű munkaerő legyen a munkaerőpiacon. Még magángazdaságnak, a tőkésnek is ez az érdeke, és akkor társadalom, a nemzetgazdaság érdekéről még nem is beszéltem. Azt a vitát is le lehet folytatni, hogy elég az átszervezés, vagy az állam eszközbeli dolgozói, pénzbeli bővítése is szükséges. A válasz általában: is, is. Az biztos, hogy e területen a válasz: is, is. Volt szerencsém az ilyen munkaügyi intézményeket közelről is megismerni, és mondhatom: siralmas. Egy munkanélkülire kb. háromhavonta 5 perc jut.

(Egy korábbi fejezetben elméletileg fejtegettem a nagyság és hatékonyság összefüggéseit. Ráadásul az állami szolgáltatások ember igényesek, kevésbé lehet gépesíteni őket. Továbbá itt általában kötött minőségű és mennyiségű feladatról van szó. Tehát csak hatékonyságnöveléssel nem lehet megoldani a feladatokat.) 

A munkanélküliek munkába állítása hasznos, egyrészt azért mert ekkor  többen dolgoznak, másrészt azért, mert  a dolgozóknak sokkal kevesebb támogatást kell adni. Mindezt figyelembe kell venni amikor az állam hasznosságán gondolkodunk.

Kitérek még arra, hogy a munkanélküliség és szociális problémák (a szociális rendszer) erősen összefüggnek.

A szűken értelmezett szociális rendszer egyféle definíciója.  Az átlag alatti jövedelmű, életszínvonalú szegényebb rétegekre vonatkozóan annak megállapítása, hogy kik, milyen, milyen feltételek mellett, mekkora adókedvezményt, árkedvezményt, egyéb pénzkedvezményt kapjanak illetve kik, milyen, milyen feltételek mellett, mekkora pénzbeli támogatást, segélyt kapjanak, illetve kik milyen, milyen feltételek mellett, mekkora nem pénzbeli támogatást kapjanak.

Van itt egy elv: a szociális rendszerben a lehetőleg a nem pénzbeli segítségre kell törekedni. Egyrészt a pénzrabló szenvedélybetegségek miatt. Másrészt azért mert ezen csoportok nem nagyon értenek a pénzkezeléshez.

Rengeteg fajta nem pénzbeli segély lehetséges. Pl. különböző tárgyak, lakhatás, étkezés, ruházkodás, utalványok (pl. egészségügyi utalvány), ingyenes, kedvezményes szolgáltatások, oktatások. Egyféle nem pénzbeli támogatás az is, ha az állam jó és általában kedvező fizetésű munkát biztosít. Ugyanakkor az is nem pénzbeli támogatás, hogy az állam, az állami ügyintézők, szociális munkások, sokat, az átalagosnál sokkal többet foglakoznak a szegényebb, rászorultabb emberekkel.

A jelenlegi szociális rendszer zavaros. Nem azért mert bonyolult, hanem azért mert toldozott-foltozott nem összehangolt rendszer. A bonyolult definícióból azért kiderült hogy itt elég sok mindent kell összehangolni. Ugyanakkor sok csoportot, kategóriát kellene megállapítani. Nem mindegy például hogy valaki mennyire szegény. Vagy egyáltalán szegény, vagy csak annak adja ki magát. Nem mindegy hogy valaki önhibáján kívül szegény vagy önhibájából. Nem mindegy hogy valaki önhibájából munkanélküli, vagy önhibán kívül az.  Egyáltalán munkanélküli vagy csak annak adja ki magát. Még lehetne sorolni kategóriákat. Sok csoport van és valószínűleg minden csoportnak, más kedvezményt, támogatást kell adni, illetve más feltételek, szabályok érvényesek rájuk. Ezért a rendszer nem lehet egyszerű, de összehangolt azért lehet. Továbbá olyannak kell lenni, hogy ez  a bonyolultság ne az állampolgárt terhelje, hanem az államot, vagyis döntően automatikus állami intézkedésre van szükség.

Az alapelv nyilvánvalóan az, hogy minél szegényebb és minél kevésbé önhibájából az, annál nagyobb támogatást (összesítetten számolt) kapjon.

A szociális rendszer egyik alapproblémája az, hogy a túl nagy, túl kevés feltételhez  kötött (túl könnyen jövő)  támogatás, csökkenti munkamotivációt, a munkavállalási kedvet,  „minek dolgozzak, ha anélkül is megélhetek” érzés alakulhat ki. Azt gondolom, hogy ez csak egy, önmagában nem jelentős tényező, ami csökkenti munkavállalási kedvet. Kétségtelenül van itt egy szubjektív tulajdonság (nevezzük ezt lustaságnak), ami jelentős tényező. Aki lusta az kis támogatásnál sem dolgozik inkább nyomorog, aki szeret dolgozni, az gazdagon is dolgozik.) És vannak a már említett tényezők: a munkaképesség, az egészségi állapot, de a szegénység is csökkenti a munkaképességet.   A képességnek megfelelő, ezért kedvvel végzett munka. A kötetlen munka lehetősége azoknak, akiknek az fekszik. Kétségtelen, azonban hogy a támogatásnak, (az összesített támogatásnak) valamivel rosszabb életet, életszínvonalat kell biztosítania, mint a dolgozók (az átlagon aluli jövedelműek) életszínvonala. Ez persze csak akkor lehetséges, ha a dolgozók életszínvonala legalább három fokkal feljebb van a létminimumnál. Az önhibájukon kívüli szegények, munkanélküliek (részben munkanélküliek) életszínvonala legyen két fokkal feljebb. Az önhibájukból szegények, munkanélküliek életszínvonala legyen egy fokkal feljebb. És legalsó szinten legyenek a bűnözők, de azért ez sem lehet nyomorgó szenvedő. Ugyanakkor mindez csak korlátottan vonatkozhat az egészségre, az oktatásra, az igazságszolgáltatásra egyéb állami szolgáltatásra. Ez elsősorban az anyagi szükségletekre (lakhatás, étkezés, ruházkodás, stb.) vonatkozik.

Ugyanakkor ez nem vonatkozhat gyerekekre sem. Minden gyereknek életszínvonalának minimálisan el kell érni a létminimumnál három fokkal 30%-kal magasabb életszínvonalat. A szegény gyerekeket, fiatalokat nem pénzbeli támogatással érdemes támogatni, pl. gyerekélelmezési, gyerekruházati gyereküdülési, tankönyv, közlekedés stb. utalványokkal. 

Mi a létminimum és mi annál egy fokkal magasabb életszínvonal? Vázlatosan: legyen lakhatása, legyen étkezése, legyen ruházata, ne fázzon, szenvedjen. Az előzők legyenek olyan szinten, hogy ne rombolják az egészségét. (A bizonyos fokú puritán élet nem egészségtelenebb, mint a kevésbé puritán.) Valami ilyesmi a létminimum. Ennél 15%-kal magasabb életszínvonal pedig ennél egy fokkal, a 45%-kal magasabb életszínvonalú élet három fokkal feljebb van.

Az egészet átfordíthatjuk pénzre, jövedelemre. Ki kell számolni, hogy a létminimum mekkora pénzbeli fogyasztást jelent, pl. egy hónapban. E pénzt megnöveljük 45%-kal, akkor az abból eredő fogyasztás tekinthető a dolgozók legalacsonyabb életszínvonalának, ill. a gyerekek legalacsonyabb életszínvonalának. Esetleg az adhatja ki a minimálbér nagyságát. Illetve, ha csak 30%-kal emeljük meg akkor az tekinthető a legmagasabb összesített támogatásnak. Emlékeztetőül ez azon legszegényebbeknek jár, akik önhibájukon kívül szegények. Tehát ez arányosan csökken többek között a jövedelemi vagoni helyzet növekedésének arányában. Az átlag feletti jövedelmi, vagyoni helyzetben levőknek, szerintem nem jár támogatás.

Az összesített támogatásba nem számit bele, erősen csökkentve számít bele az egészségügy, az oktatás, az igazságszolgáltatás és egyéb állami szolgáltatás. Általában az állami szolgáltatások ingyenesek, nem véletlenül.   Továbbá nem számít bele az, ha valaki az állami feladat átvállalásáért (pl. gyereknevelés) kap pénzt, vagy más támogatást. (A gyereknevelés az a társadalomnak is hasznos munka. Ugyanakkor nem lenne igazságos, hogy egyforma adót fizessen az, aki óvodába, napközibe, kollégiumba járatja a gyerekét, és az aki nem járatja e helyekre. Tehát jogos fizetést (pl. családi pótlékot) kell kapni a gyerekeseknek és ennek emelt összegét, akik otthon nevelik a gyereküket.) Ha valaki megdogozik, valamiért akkor nem is nevezhető támogatásnak. Természetesen a nyugdíjrendszert is le kell választani a szociális rendszerről.

Ha már az elveknél tartunk akkor még egy: mind a szociális rendszer, a szegények támogatása, mind a munkanélküliek foglalkoztatottsága egyéni foglakozást igényel. Mindkettő kis csoportokra osztott szabályozást igényel.

Ugye itt arról van szó, hogy több okból is sokkal több és személyesebb foglakozást igényelnek ezek az emberek pontosabban a helyzetük megoldása igényli azt. Az összevont jövedelem és vagyonadó nagyjából megállapítja szegénység fokát, de azért ezt sem árt pontosítani. Önhibából vagy önhiba nélküliség áll fenn, ezt sem árt meghatározni. Nem árt felmérni a család helyzetét, gyerekek helyzetét sem. A felméréseken túl azonban a megoldások is elég egyéniek. Természetesen a szabályozás nem lehet egyéni, de lehet kis csoportokra osztott. Az ügyintézőnek, a szociális munkásnak többek között fel kell mérni, hogy melyik szabályozási kategóriába tartozik az állampolgár, milyen támogatási rendszer a legelelőnyösebb neki. De a munkahelykeresés is elég egyéni, legalábbis ha jól akarják csinálni.

Az előzőkből kiderült hogy a szűkebben értelmezett szociális rendszer és a munkanélküliek foglalkoztatottsága erősen összefügg.

Azért felsorolok néhány összefüggést. Közvetlen összefüggés: a munkanélküli segély, mint egyfajta támogatás.

Általában mindkettő a szegényebb az átlag alatti jövedelmű, vagyonú, életszínvonalú embereket érinti. A szegénység munkaképtelenséget okozhat. A munkanélküliség szegénységet okoz. Mindkettő kis csoportokra osztott szabályozást igényel és egyéni az átlagnál sokkal több egyéni foglalkozást, igényel.

Ezért egyszerűen praktikus okokból érdemes gyakorlatilag összevonni a kettőt.

Ha kettő, vagy három szociális munkásnak kell felmérni, kiokoskodni ugyanazt, akkor az, felesleges munka. Ráadásul az összehangolás is elcsúszhat. A jövő szociális és munkaügyi központja tehát olyan lesz ahol egy szegényre, rászorultra, munkanélkülire legalább havi négy, őt óra jut. És lehetőleg egy állampolgárral minden szempontból egy szociális munkás fog foglakozni. És nem fontos, sőt nem lehet mindezt egy hivatalban elvégezni, vagyis el kell menni pl. az állampolgár lakásába is. Közvetlen beszélgetések, tanácsadások és konkrét segítségek szükségesek. A szociális munkásnak (szociális menedzsernek, szociális szakembernek, stb.) lényegében egy több elemből álló tervet, segítségcsomagot kell elkészíteni, természetesen az állampolgárral együtt.

Az általános feladatokat (a szociális munkás feladatait), már nagyjából felsoroltam.

A hatékony állam szól arról, hogy pl. a szociális munkások, jól végezzék a munkájukat.

Ugyanakkor a szociális segélyeket feltételekhez kell kötni. Annak is segélyt kell adni, aki dolgozik, de jövedelme egy bizonyos szint alatt van. (Azt pedig mondani sem kell, hogy aki megsérti a törvényeket, pl., nem tartja be a kötelező oktatás törvényét, az nem kaphat segélyt.) Aki nem is akar dolgozni, annak pedig jelentősen kisebb segélyt kell adni. Szerintem három dolgot kellene felmérni az államnak, a munkaidőt, a törvények betartását, és a munkakeresés intenzitását. E három szempontból kellene pontozni minden segélyre szorulót és az összesített pont alapján, lehet megállapítani a segély nagyságát lehetőleg progresszívan. De azért arra is vigyázni kell, segély összege illeszkedjen, a nem segélyezettek jövedelméhez. Ezt úgy lehet biztosítani, ha a szegényebb dolgozók, jövedelemmel rendelkezők is kapnak valamekkora segélyt.

Ki kell alakítani egy széleskörű utalványrendszert. Vagyis segélyt nem pénzben, hanem élelmiszer, egészségügyi, utazási, stb. utalványban kapnák meg segélyezettek.

Egyén és család a szociális rendszerben.

A család összevont jövedelme, helyzete, ill. az egy főre jutó összes jövedelem, támogatás, segélyezés számítson: ez helyes kiindulópont. Két okból. Elsősorban, azért, hogy családok, családtagok (akár a felnőtt testvérek is nemcsak a közvetlen családtagok) támogassák egymást. Másrészt a visszaélések miatt. Nem egy névleges válást láttam, abból az okból, mert az egyéni támogatás jóval magasabb mint az összevont családi támogatás. Tehát az egyéni támogatás alig lehet magasabb, mint az egy főre jutó családi támogatás. Ez nemcsak gazdaságilag helyes, de erkölcsileg is. Ugyanakkor 65 éven felül elég gyakori a magányos, sehová nem tartozó, család nélküli idős ember. Természetesen az ő támogatásukat is meg kell oldani.

Mint mondtam a jelenlegi magyar szociális és munkaügyi rendszer zavaros és logikátlan. Az egész rendszert újra kellene gondolni, és nem tódózni-foltozni.  Persze előbb az elveket kellene lefektetni.

Pl. egy másik elv, hogy kevés legyen a fix határ és ezeken belül is elsősorban az arányosságra, kell törekedni. Egy másik elv az, hogy családon belüli vagy egyáltalán az emberek egymás közötti támogatását kell meghatározni. Pontosabban azt, hogy egy nagyobb jövedelmű, vagyonú ember támogat (bizonyíthatóan) egy, vagy több valóban rászorult embert. Ebben az esetben állami, közösségi feladatokat vállal magára, amit értékelni kell, anyagilag és erkölcsileg is. Még ha ez az értékelés csak töredéke is a tényleges támogatásnak, már létrejön egy erősebb egy a társdalom által gerjesztett motiváció. Természetesen a civilen támogatott ember összesített támogatása ill. adott esetben jövedelme is megváltozik. Ezt a civil támogatást, és ennek a mértékét kell összeilleszteni az adózással, a szociális rendszerrel, támogatási rendszerrel. (A segélyezés szót nem szívesen használom, mert az megalázó színezetű.)

Összefoglalva.

A szűken vett szociális rendszer két oldala. Az egyik oldal, az alacsonyabb életszínvonalú rétegek csoportok meghatározása, ill. annak meghatározása, hogy ők milyen életszínvonalon élhetnek, és ezt az életszínvonalat hogyan lehet létrehozni. A másik oldal pedig az állami támogatás és a civil támogatás összehangolása.

Térjünk azonban vissza végrehajtásra ( többek között a végrehajtási törvényre),  amely ez esetben ugyanolyan fontos mint a nem végrehajtási rész.

A rászorult és ezért valószínűleg ügyintézésben is rászorult ember ne vesszen el a bonyolult törvénykezésben. Ezért szükséges az automatikus állami intézkedés.

Szükséges az egyéni foglalkozás, és a többelemes egyénre, családra lebontott terv. Ezért szükséges az összevonás, a közvetlen, szinte  baráti kapcsolat stb.

 Mik a feladatok a munkanélküliek elhelyezkedésével kapcsolatban.

Konkrétabban: mik a feladatai a szociális munkásnak, a foglalkoztatottsággal kapcsolatban. Javasolhat a munkanélkülinek a magángazdaságban levő állást. Javasolgat az állami szektorban levő állást. Javasolhat az állami szektor kötetetlen munkaágazatában levő állást. Nevezhetjük ezt közhasznú munkának is. Javasolhat neki vállalkozásba kezdést. És javasolhat továbbképzést. Persze mindez nem lehet elfásult felületes hivatali javaslat. Először is szociálismunkásnak tudnia kell, hogy valóban mely állások fekszenek a javasoltnak a leginkább. Tudnia kell, hogy mely állasokba vehetik fel eséllyel, mely állásokban nem verik át, stb.

Mindehhez persze ismerni kell a munkanélküli képességeit, igényeit, körülményeit. Mindehhez persze ismerni kell a munkaerőpiacot, és a továbbképzési rendszert.

Mindehhez persze szükség van egy jó továbbképzési, felnőttoktatási rendszerre. Állami rendszerre, ill. közös magángazdasági és állami rendszerre.

A javaslatokon túl szükség van a konkrét segítségre is. Itt nagyon sok minden szóba jöhet. A lényeg az, hogy a szociális munkás pl. a szerint legyen értékelve hogy mennyi embernek biztosította a legalább egyéves foglalkoztatottságát.

Nevezzük mindezt: közvetlen, részletes, személyes, állami munkakeresésnek, munkateremtésnek.

Röviden a hasznosságról. Ha egy szociális munkás adott időben 30 ember termelését 10%-kal növeli akkor az 300%. A saját munkája háromszor térül meg. Az másodlagos kérdés hogy ilyen szociális munkásból 5 ezer, 10 ezer, vagy 50 ezer van. Még ha 50 ezer is van, de mindegyik átlagosan 300%-ot teljesít akkor is gazdaságos munkáról van szó. 

A különleges állami ágazat, a közhasznú, kötetlen munka ágazata. Itt olyan tevékenységekről, vállalatokról, szolgáltatásokról van szó, amelyek hasznosak és amelyeket az állam tud legjobban elvégezni, és amelyek megengedik a kötetlen munkát.

Általában az állami munkák szolgáltatások a hivatalok, a nagy szolgáltatások, egészségügy oktatás stb. nem engedik meg a kötetlen munkát. Ezek jól szervezett kötött munkát igénylő nagyüzemek. Nyilván nem ide kell elhelyezni a munkanélküliek azon részét amely bizonytalan szaktudású,  munkaképességű, illetve amelynek a kötetlen munka fekszik. A fölösleges töltelék munka károsságáról már beszéltem.  Ellenben ki lehet alakítani olyan munkákat, amelyek az ilyen munkaerő is hasznos munkát végezhet.

Ilyen munka lehet szinte bármilyen termelés, pl., ha az a kötetlen munkára van szervezve.  De ilyen munka lehet a köztisztaság, közterület-kertészkedés,  hulladékgyűjtés, felhasználás, újrahasznosítás, használtcikk gyűjtés, kereskedés, elosztás. Bizonyos építkezések.   Illetve a magasabban kvalifikáltabb munka, pl. az alkotóházakban (újítóházakban) levő munka. Erről az innovációról szóló fejezetben beszéltem. A kötetlen munkát általában feladat-centrikusan kell megoldani. Illetve minden munka, alkalmas a kötetlen munkára, amely egyéni munkát igényel és az elvégzett feladat után értékelhető, ill. részmunkaidőben is elvégezhető. A lényeg az, hogy ne csak a munkavégző igazodjon a munkához, hanem a munka is igazodjon a munkavégzőhöz.

Az állam feladata tehát, hogy létrehozzon olyan ágazatokat, munkahelyeket, melyekben azok is tudnak és akarnak dolgozni (hasznos munkát végezni), akik máshol nem tudnak, akarnak dolgozni. 

Néhány befejező gondolat.

Mi a munkahely? Pl. Munkahely e, az ami pl. hosszabb távon beteggé teszi az a dolgozót? Pl. Munkahely e, az aminek a jövedelme nem elég a megélhetésre? Munkahely e, az ami messze nem használja ki a szakképzettséget tudást, képességet? Inkább azt mondhatjuk, hogy van 100%-os 90%-os 80%-os stb. munkahely. 50% alatt nemigen beszélhetünk állandó érdemleges munkahelyről. Munkahely, ami nem tesz beteggé, nagyjából kihasználja képességet, szaktudást, és biztosítja megélhetést, valamint elég szórakozási és szabadidőt biztosít.  Foglalkoztatottságot tehát pontosan úgy lehetne kiszámítani, hogy mennyien, milyen százalékos munkahelyen dolgoznak.

Ugyanakkor a házi háztáji alkalmi munkát is be kellene számolni bizonyos százalékokkal. Pl. két gyerek nevelése 4 éves korig 80%-os munkahely. Ha jól csinálják, akkor egy külön szakma, nem tesz beteggé stb.. Ugyanakkor jelenleg nem biztosít jövedelmet a jövőben tehát olyan támogatást kell adni, ami biztosítja a tisztes megélhetést.

Munkahelyteremtés például az  állami hasznos munkahely (állami beruházás infrastruktúra építés, egészségügyi munka stb.) ami rendesen megvan fizetve, kihasználja a szaktudást, és nem tesz beteggé. Mindezt egy állami munkahely általában jobban garantálhatja, mint egy magángazdasági munkahely. Már többször szóba került hogy a hasznos célú, valódi munkahelyeket teremtő állami (állami célú, állami finanszírozású esetleg állami kivitelezésű) beruházások minden szempontból szükségesek, tehát azoknak prioritást kell adni. Eddig azonban ez a prioritás-felügyelet, mint konkrét feladat nem szerepelt.

A megélhetést biztosító kisvállalkozások létrejötte is munkahelyteremtés. A kisvállalkozó azért nagyjából kihasználja képességeit, szaktudását és feltehetően őrzi az egészségét. A betegállomány nem érdeke.

Mostanában a munkahelyteremtést így értelmezik: jaj csak jöjjön a működő tőke a magánvállalkozó, lehetőleg a külföldi tőkés. A munkahelyteremtés szempontjából csak az a magánvállalkozás hasznos, amelyik valódi munkahelyeket teremt. Valódi munkahely hosszú távú tisztes megélhetést biztosít, képességének szakképesítésének megfelelő munkát biztosít, és nem károsítja az egészséget, sem az egészséges környezetet. Már többször szóba került hogy a magángazdasági főleg a nagyvállalkozások, nagyüzemek milyen hátrányokkal járhatnak. Pl. nagyobb nyereségarányt vesznek ki a kelleténél, ezáltal a un. Közhaszonból végső soron közkár keletkezik. A külföldi magánvállalkozás egy fokkal rosszabb, mint a hazai mert itt a nyereség elköltése általában nagyrészt külföldön történik tehát a nyerség viszonylagos  visszaforgása a gazdaságba nem jön létre. Azt is hozzá kell tenni, hogy a termelési erőforrásokat illetően a gazdaságban lényegében vagy-vagy elosztás van. A természeti erőforrásokat illetően is de a humán erőforrásokat illetően is. Ez például a munkahelyek szempontjából, azt jelenti, hogy egy magánvállalkozási munka, munkahely más munkahelyeket kiszorít, elsorvaszt. Kiszoríthatja pl. a házi háztáji, alkalmi munkát, kiszoríthatja a kisvállalkozásokat, kiszoríthatja az állami beruházásokat. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nincs jelentősége a magángazdaságnak, a működő tőkének csak azt hogy az állam feladata nem a mindenáron való becsábítás, hanem a szelektálás. Természetesen a magánvállalkozásoknak tisztességes körülményeket kell teremteni, ez nem kérdéses. Ha ezek a körülmények meg vannak teremtve, akkor nem kell csábítani a működő tőkét. Ha már csábítani kell, akkor az már régen rossz. Egy országnak, népnek sem jó, ha valamiféle csábítási verseny alakul ki, mindegy hogy ki, mi, hogyan csak jöjjön.

Az államnak az állami vezetésnek a feladata a sokoldalú szelektálás. Szelektálni kell a tartós és valóságos munkahelyteremtést illetően. A kivett tisztességes nyereséget illetően. A termék, szolgáltatás hasznosságát ill. innovatív jellegét illetően. A szelektálásnak több módja lehetséges. Lehet pl. egy előszelektálás, csak a hasznos magánvállalkozások kaphatnak engedélyt, vagy magbízást. Lehet az adózás általi szelektálás, vagy más szelektálások ill. ezek kombinációja.

Fontos, de nem egyedüli megoldás a munkavállalók jogainak bővítése. A minimálbér, a munkaidők szabadidő stb. szabályozása.

A megbecsült munka nemcsak a fizetésben nyilvánul meg, hanem a munkakörülményekben is. A cél hogy minél többen megbecsült, számukra érdekes munkát végezzenek.

A foglalkoztatottság nemcsak a termelés nagysága szempontjából fontos. Az egyenletes termelés, a termelés fogyasztás egyensúly szempontjából is fontos.  Ezáltal kihat a pénzügyi egyensúlyra is.

Kihat az arányos igazságos jövedelmekre az által, hogy a tőkések csak erősen korlátozottan csökkenthetik a béreket, hiszen a dolgozók elmehetnek más munkahelyre. A jó szociális rendszer és foglalkoztatottság pedig az alsóbb rétegek jövedelmét emeli illetve ezen rétegek igazságos jövedelem és vagyonelosztását biztosítja. Persze ez kihat az egész társadalom igazságos és arányos jövedelem és vagyoni elosztására. Ha az egész egy része rendezetté válik, akkor a többi rész rendezettsége is javul.

Milyen az államkapitalizmus (egy átlagos államkapitalista ország) foglalkoztatottsága. A brezsnyevi szocializmus foglalkoztatottsági politikáját már kritizáltam.

Az államkapitalizmus foglalkoztatottságát pedig értékeljük egyszerűen a statisztikai adatok szerint.

Mekkora munkanélküliek száma? Mennyien lézengenek, esetleg bűnőznek, értelmes munka, akár házi, háztáji, alkalmi munka hiányában? (Itt most haszontalan, ill. improduktív munkáról nem is beszélek.) Mennyien végeznek képességeiknek, tehetségüknek megfelelő, számukra kedvelt munkát?  Elég siralmas számok jönnek ki. Tulajdonképpen az államkapitalizmusban minden e fejezetben elmondott dolog megjelenik valamilyen szinten. Válámi ván, de nem az igázi –mondhatjuk  Rajkin után. Sok valami van, de egyik sem az igazi, talán így pontosabb. A brezsnyevi szocializmusban részben túlzott volt, részben kényszerítő volt az állami szerepvállalás, az átlagos államkapitalizmusban pedig kevés az állami szerepvállalás e problémakörben.

Más fejezetben bővebben kitértem arra, hogy miért fontos, hasznos, a foglalkoztatottság szempontjából is előnyős a részmunkaidő, vagyis hogy az állam és a magán-vállalkozások 4-5-6 órás, illetve, hogy heti 20-25-30 órában foglalkoztassák a dolgozók jelentős részét. Egyszerű logikával, ha valaki napi 10 órában megszakad, nincs ideje a családra, magára az egészségére. A munkanélküli és családja pedig eközben nyomorog. Tehát sokkal előnyösebb, ha napi 10 órás munkát, kettő ember 5-5 órában végzi el. Persze így a foglalkoztatottak száma is nő.

A rendszertényező feladatai vázlatosan.

Általános feladatok.

Az talán kiderült, hogy a foglalkoztatottság nem egy olyan problémakör hogy fel kell találni valamilyen csodaszert, és rendbe jön minden. Nem arról van szó, hogy pl. csökkentjük az adót, és akkor rendeződik a foglalkoztatottság.

Van egy sereg olyan feladat melyet más rendszertényezők oldanak meg: pl., a torzításmentes piac, a torzításmentes munkaerőpiac a helyes pénzügyi gazdasági arányok, a normál igazságos piacgazdaság, az arányos és igazságos jövedelem, stb. Az egyéni kapzsisági, félelmi munkamotiváció bizonyos szintre való csökkentése igen sok tényezőtől függ, ez nem fér bele e rendszertényező kereteibe.

Téves gazdaságpolitikákat (pl. az államot csökkenteni, kell, vagy adócsökkentéssel lehet dinamizálni a magángazdaságot, stb.) nem szabad folytatni, ill. helyes gazdaságpolitikát kell folytatni, és a foglalkoztatottság is nagyjából rendben lesz. Ha az állam, a magángazdaság, ezen belül nagyvállalkozások, középvállalkozások, a kisvállalkozások a civil szféra aránya jó, akkor a foglalkoztatottság is nagyjából rendben van. Egyensúlyi állapotok, plusz erős termelés (termék, szolgáltatás), és akkor magas a foglalkoztatottság.

Az állami szolgáltatások, az állam közvetlenül is képes felszívni a munkanélküliek egy részét, ill. a rövid távú ingadozásokat képes kiegyenlíteni.

Az általános közösségi munkamotiváció propagálása (oktatás, világnézet stb.). A közösségi, büszkeségi munkamotiváció figyelembevétele a döntések során.. A kalkuláció és a spekuláció elméleti és jogi szétválasztása.

A magánvállalkozások a működő tőke szelektálása általában és a valóságos munkahelyteremtés szempontjából.

A munkavállalók (munkával kapcsolatos) jogainak bővítése.

A hatalmas és kisebb hiánytermeléseket, hiányszolgáltatásokat (jelenleg az állami szolgáltatások, és a természetkímélő termékek, szolgáltatások) illetve ezek fogyasztását az államnak maga eszközeivel elő kell segítenie.

A helyes termelés-fogyasztásstruktúra vizsgálata és korrigálása az állam egyik legfontosabb feladata.

Az égbekiáltó hiánytermeléseket, (pl. napelemes-akkumlátoros autók) jobb híján az államnak kell kialakítani.

 Konkrét feladatok

Az erős középiskola központú oktatás. A képességeket, készségeket, fejlesztő, általános szakmai ismereteket nyújtó oktatás. A képzés struktúrája (milyen szakmából, mennyi ember) előrelátón és viszonylag pontosan kövesse valóságos gazdasági foglalkoztatottsági szükségletet. Legyen egy enyhe felülképzés. Ne a divatszakmák, hanem a tervezett jövő szakmái befolyásolják (ebből képezzenek valamivel többet) az oktatást és a foglalkoztatottságot.

A fejlettebb, nagyobb állami erőket tartalmazó, előrelátó oktatás, oktatási szerkezet, pályatanácsadás, továbbképzés, felnőttképzés, valamint munkaelosztás. Az állam és a magángazdaság együttműködése a továbbképzésben.

Kétségtelenül a foglalkozáspszichológia igen elismert tudomány lesz a jövőben, vagyis fejleszteni kell a foglalkozáspszichológia elméletét és gyakorlati alkalmazását.

Az sem eszement ötlet szerintem, hogy a különböző cikis embereknek, különböző speciális foglalkozásokat kell kitalálni, amelyekben legalább nem okoznak kárt, sőt talán valamennyi hasznot is hajtanak.

A házi, háztáji, alkalmi munka szélesebb lehetősége ill. ennek beillesztése a gazdasági és a szociális rendszerbe. A házi, háztáji, alkalmi munka engedése, bizonyos fokú ösztönzése, jogi és adóügyi rendezése. Rugalmas nyugdíjrendszer.

A  progresszív összevont jövedelem és vagyonadó (ill. ennek családi változata) részben megoldja a házi, háztáji alkalmi munkát és az alsóbb rétegek csoportosítását ill. adóztatását.

Gyakorlatilag egy olyan nyilvántartási és adóztatási rendszeren kell gondolkodni, amelyben a házi háztáji, alkalmi munkát sem érdemes letagadni, amelyben az ilyen munka is beintegrálódhat a szervezett gazdaságba. Nyilvánvalóan valamilyen egyszerű és alacsony adózásról és egyszerű nyilvántartásról kell gondolkodni. Az ellenőrzés és a szankció pedig limitált jellegű lehet, vagyis hogy bizonyos határig nincs szankció, a felett viszont ugrásszerűen nő a szankció.

Az állami alkalmazottak legalább 40%-a részmunkaidőben (4-5-6 órás) dolgozzon. Ezt törvénynek kell előírnia. A munkaadókat, magángazdaságot, az államnak maga eszközeivel arra kell ösztökélnie, hogy sokakat alkalmazzanak, inkább kevesebb munkaidőben, mert ez előnyösebb a nemzetgazdaság szempontjából. Illetve törvénynek kell előírnia, hogy a magánvállalkozó legalább a dolgozók 25%-át részmunkaidőben foglalkoztassa. Kevés dolgozó esetében pedig háromból, legalább egyet.

A szűken vett szociális rendszer és a foglalkoztatottság összekapcsolása.

A szegényebb és a munkanélküli (részlegesen munkanélküli) rétegek csoportok együttes szabályozása, és együttes gyakorlati kezelése.

Egy bonyolult de logikus összehangolt rendszer kialakítása melynek két oldala van. Az egyik oldal, az alacsonyabb életszínvonalú rétegek csoportok meghatározása, ill. annak meghatározása, hogy ők milyen életszínvonalon élhetnek, és ezt az életszínvonalat hogyan lehet létrehozni. A másik oldal pedig az állami támogatás és a civil támogatás összehangolása.

Ezt az életszínvonalat pedig elsősorban a foglalkoztatottsággal lehet létrehozni.

Mind a szociális rendszer, a szegények támogatása, mind a munkanélküliek foglalkoztatottsága egyéni foglakozást igényel. Mindkettő kis csoportokra osztott szabályozást igényel.

A közvetlen, részletes, személyes, állami munkakeresés, munkateremtés.  Szükséges az automatikus állami intézkedés.

Szükséges az egyéni foglalkozás, és a többelemes egyénre, családra lebontott terv. Ezért szükséges az összevonás, a közvetlen, szinte baráti kapcsolat, stb.

Olyan támogatási, szociális rendszer kialakítása, amely növeli a munkaképességet, de ösztönzi a munkát. Nem munkanélküliségre ösztönöz.

Ki kell alakítani egy széleskörű utalványrendszert. Vagyis segélyt nem pénzben, hanem élelmiszer, egészségügyi, utazási, stb. utalványban kapnák meg segélyezettek.

Az állam feladata, hogy létrehozzon olyan ágazatokat, munkahelyeket (köztisztaság, hulladék újrahasznosítás, használtcikk elosztás, alkotóházak, stb.) ahol azok is tudnak és akarnak dolgozni (hasznos munkát végezni), akik máshol nem tudnak, akarnak dolgozni. Akiknek csak a kötetlen munka fekszik. A kötetlen munkát, csak külön ágazatokban munkahelyeken lehet alkalmazni.

Egy fejlett közmunkarendszer kialakítása. A hasznos állami vállalatok, szolgáltatások beruházások prioritásának felügyelete általában és a valóságos munkahelyteremtés szempontjából.

Az állampolgárok feladatai.

A tanulók és szüleik, és általában a munkavállalók szempontjai a következők legyenek. A tehetségemnek, képességemnek, kedvemnek megfelelő munka. A munkaerőhiánnyal küszködő foglakozás, szakma. A társadalmilag hasznos munka. Ezen szempontok után jöhet a munka divatossága ill. a megszerezhető jövedelem. A megfelelő értékrend, ill. a fogyasztási értékrend és a munkavállalási értékrend egyezősége.

Az állampolgári feladatok megvalósítását pedig oktatással, tájékoztatással kell motiválni.

Olyan állam kialakítása, amely pénzügyi-gazdasági válság esetén, legalább átmenetileg gyorsan képes a „hasznos” termelését (foglalkoztatottságát) növelni. Vagyis ez egyfajta katasztrófavédelem. Pl. az állami építőipar beindítása. Olyan állami építkezések (utak, hidak, épületek) beindítása, amelyek sok segédmunkát képesek felvenni. Ilyen állami ágazat lehet pl. a hulladék feldolgozás is.  A lényeg az, hogy a tervezettség szintjén ki kell építeni olyan termeléseket, amelyek átmenetileg 1-2 évig legalább termelnek, ha nem is legmagasabb hatékonysággal, de legalább megszüntetik a tömeges munkanélküliséget.

A világgazdaság alapvető torzulásainak megszüntetéséből eredő feladatok. 

És persze szükséges a termelésstruktúra tudatos átalakítása is, több alapvető, az élethez, az egészséghez szükséges termék, szolgáltatás szükséges, és kevesebb fölösleges káros, környezetszennyező termék, szolgáltatás szükséges. De ezt össze kell kapcsolni az igazságos és arányos jövedelemelosztás kialakításával, e nélkül minden dugába dől.  Teljesen akkor oldódna meg a probléma, ha az alultermelők, megfelelő gazdasági, beruházási, innovációs segélyt (hitelt, kedvezményes hitelt, oktatást, tanácsadást, stb.) kapnának, amellyel növelhetnék a hasznos termelésüket.

A tanulásban ne legyenek leszakadók, bizonyos szintig, szinte mindenki jusson el. A munkaidőt általában csökkenteni kell, a szabadidőt általában növelni kell.  A foglalkoztatott emberek számát növelni kell. A magángazdaságot, piacgazdaságot e szempontok szerint is szabályozni kell. És persze az államot is.

E feladatok felügyelete, végrehajtása egy független tudományos demokratikus testületet (vezetésrészt) igényel.

E rendszertényező történelmi és százalékos értékelése.

Néhány történelmi tendenciát már vázoltam. Szóltam a brezsnyevi szocializmus foglalkoztatottságáról és az államkapitalizmus foglalkoztatottságáról is.

Az hogy a lelki munkamotivációt illetően nem alakult ki a kellő arányú általános közösségi munkamotiváció, vagyis a személyes kapzsisági félelmi munkamotiváció irányába torzult el helyzet az egy egyenletes enyhe negatív tendenciának értékelhető. Itt meg kell jegyezni, hogy egy tendencia észlelhető miszerint félelmi munkamotivációt egyre inkább felváltotta a kapzsisági munkamotiváció. Ez enyhén pozitív tendencia lenne, viszont többnyire nem a rendszerből ered, hanem a természettudományos technikai fejlődésből eredő életszínvonal fejlődésből. Pozitív tendencia az, hogy az emberek egyre kevésbé dolgoztak kényszerből. Ennek viszont, csak ezt a részét lehet értékelni, ami nem a megélhetési kényszer enyhüléséből ered, hanem a rendszer demokratizálódásából, vagyis abból hogy a vezetés egyre kevesebb embert kényszeríttet munkára. Minél inkább csökkent a kényszermunka annál inkább bővülhetett az érdekes, megbecsült munka. Negatív tendencia a házi, háztáji, alkalmi munka a kelleténél nagyobb fokú elsatnyulása. Itt csak a satnyulás túlfutását lehet értékelni, mert bizonyos fokú satnyulás az üzemszerű munka szükségszerű fejlődéséből normális.  Enyhe  fejlődést tapasztalhatunk viszont a oktatás, pályatanácsadás továbbképzés, munkaelosztás tekintetében. A munkahelyek szelekcióját illetően is van némi haladás. Egyértelműen fejlődött, bővült, főleg az utolsó rendszerekben (államkapitalizmusban, a brezsnyevi szocializmusban, kínai szocializmusban) a munkavállalói jog, mint pl. a munkaidő, a szabadság, az egészséges munkahely stb. szabályozása.

Mindent összevetve: rabszolgatartó rendszer 0,4%, feudalizmus 1%, klasszikus kapitalizmus 1,6%, jelenlegi államkapitalizmus 2,4% brezsnyevi szocializmus 2,1%. Jelenlegi kínai szocializmus 2,3%? Az ötven éven belüli tényleges demokráciában ez rendszertényező eléri (el kell érnie) 3%-ot.

A humán erőforrások, a munkaenergia kihasználása. A munkamotiváció. A nevelési, oktatási kulturális munkamorál, munkaszorgalom. B/1, B/2, B/3 ábrák. Elméleti rendszertényező.

Megpróbálok az elemi alapvetésekből a természeti Isteni törvényből, az ősi programból kiindulni: az élőlény, az ember is, a lehető legkisebb munkával a lehető legnagyobb fogyasztásra, növekedésre törekszik.

Szóval ez a hatékonyság alaptörvénye. Talán ez az ősi program (ösztön) az eredője, a tisztességtelen (nem igazságos, arányos) jövedelem és fogyasztásszerzésnek.

Ugyanakkor ez az ősi program (ösztön) az alapja az innovációnak, hiszen az újítások is többnyire arról szólnak, hogy kevesebb munkával nagyobb termelést lehet elérni.

Ha a jövedelmet, fogyasztást határolják be, akkor az ember minimális munkára törekszik. Ebből jön ki az elégtelen, rossz minőségű, felületes munkavégzés. Ez inkább az állami szférára jellemző. És az alkalmazottakra jellemző.

Ha nem határolják be a jövedelmet, fogyasztást, akkor az ember a viszonylag sok munkához képest a lehető legnagyobb jövedelemre, fogyasztásra törekszik. Ebből jön ki a lehető legmagasabb profitra való törekvés, a túlzott profitszerzés gyakorlata. Ez inkább a magángazdaságra, a magángazdasági vezetésre jellemző. Ez a túlzott profitéhség már a tisztességtelenség határán táncol és gyakran át is lépi e határt. Ráadásul, ez már családi élet, a magánélet, a pihenés a szórakozás, a feltöltődés rovásra megy. És egy sereg aránytalanságot okoz.

És ne felejtsük el, a tisztességtelenség végeredményben csökkenti a termelést.

Maga a tisztességtelenség kitalálása és főleg, az elleni védekezés, rengeteg munkát, energiát igényel, ami hasznos munkavégzés rovásra megy. Ráadásul, igazságtalan környezetben, flusztrált, stresszes, bizonytalan állapotban nem szeretnek, és nem tudnak dolgozni általában az emberek. Egy ilyen környezetben kisebb a teljesítmény.

Tehát hiába van ez a hatékonysági természeti Isteni törvény (legkevesebb munkával kell elérni a legnagyobb fogyasztást, növekedést) ez csak akkor okoz hatékonyságot, ha kontrolálva alkalmazzák az emberek.

Jó-jó de mit lehet tenni?

Mert ezek szerint ez nemcsak erkölcsi, világnézeti kérdés, de egy ősi ösztön is eme irányba hajtja az embereket.

Először is az embernek meg kell értenie (az értelmével kell megértenie), hogy ez egy ellentmondásos helyzet (kvázi paradoxon) amit csak tudatos kontrollal lehet megoldani.

Talán a természet, Isten rájött, hogy ezzel a törvényserűséggel baj van, és ezt mondta: jó akkor adok az embernek értelmet és erkölcsöt (igazságérzetet), hogy képes legyen ezt a törvényszerűséget, ősi ösztönt, kontrolálni.

A törvényeknek pedig sajnos valahol be kell határolni az elérhető, jövedelmet, fogyasztást, növekedést, hiába okozhat ez viszonylag kevesebb munkát. De nem annyival okoz kevesebbet, mint a káros mellékhatások.

Ha problémát a fizika tudomány szempontjából nézzük, akkor abból kell kiindulni, hogy azért az emberi munkavégző képesség adott időben véges. Tehát van egy olyan szakasz, amikor az emberi teljesítmény már sokkal lassabban növekszik, és már a maximális jövedelemre, fogyasztásra, növekedésre való törekvés káros mellékhatásai nagyobbak, mint az emberi teljesítménynövekedés. Ebben a szakaszban érdemes, adott időben, a jövedelmet, fogyasztást, növekedést behatárolni, azaz megállítani.

Jövő tudománya és vezetése valószínűleg jóval komplexebb módón közelíti meg a problémakört (munkamotiváció, emberi teljesítmény, hasznos termelés, stb.). Átfogóan vizsgálja majd az emberi munkaenergiát, (nemcsak a munkahelyen belül). Az átfogó vizsgálat lényege: hogy lehet az emberi munkaenergiát leginkább a leghatékonyabban kihasználni, majd e vizsgálatok alapján szervezi meg, szabályozza a gazdaságot.

A kihasználásnak sok tényezője van. Először is szét kell választani a pihenést, szórakozást (kikapcsolódást), és hasznos munkát (munkaidőt). Mindkettő hasznos, a kettőnek is van egy optimális aránya. Ellenben vagy egy haszontalan idő, tevékenység, ami nem kikapcsolódás és nem is munka. Ilyen, pl. a munkába utazás, a hivatalos ügyintézések (beleértve a banki ügyintézést), a csalások elleni védekezést (pl. melyik termék, szolgáltatás okoz kellemetlen meglepetéseket), és még folytathatnám a megerőltető, de „haszontalan” energiapocsékolásokat. Nyilván ezeket a minimálisra kell csökkenteni.

Van még egy állapot, ami szintén nem munka de nem is pihenés, ez a kényszerű munkanélküliség, céltalan, és akaratlan tengés-lengés. Ennek csökkentésénél jön képbe, pl. a házi, háztáji munka.

A következő tényező, már a munka, munkaidő kihasználása. Ennek is sok eleme van. Nyilván az emberek azt képesek hatékonyan megcsinálni, amihez értenek, és amihez kedvük van. Itt merül fel a munkamotiváció és az arányos szakképzés. Az arányos szakképzésnek van erkölcsi felfogási oldala is. Egy olyan világban ahol pl. a fizikai (elsősorban szakmunka) munka, nincs sem anyagilag, sem erkölcsileg megbecsülve, nyilván senki nem akar ilyen munkát végezni. Jóllehet, egy sereg ember éppen ebben a munkakörben érezné jól magát, ehhez van legtöbb tehetsége. Sőt gazdaságnak is ez a munka lenne hasznos, mindenesetre hasznosabb munka, mint az adminisztráció, a biztonsági őrzés, a jogvédelem, a reklámtevékenység, stb. Nem az egyes emberek, cégek jelenlegi hasznáról beszélek, hanem a nemzetgazdaság, világgazdaság hasznáról, mely haszon végül is az egyes emberek haszna lesz. Ami hasznos a közösségnek, az hosszabb távon és általában hasznos az egyénnek is.

A problémakörbe bekapcsolódik a munkamotiváció, a munkakedv problémája. Ha valaki a képességének megfelelő munkát végez, és tudja hogy az hasznos a közösségnek, valamint igazságosnak érzi a munkájának elismerését, akkor megsokszorozódik a munkakedve. Sőt a hasznos munkája szinte szórakozás lesz a számára. A viszonylag (a lehető leginkább) kötetlen munkavégzés, mint lényeges elem is felszínre kerül.

Az értékrendi alapfelfogás: az egyén számára kellemes (képességeinek megfelelő, a közösségnek hasznos, helyesen értékelt munka) munka, legalább olyan fontos szükséglet, mint az anyagi, szükséglet.

A következő lényeges elem, a gazdasági ágak, tevékenységek helyes aránya. Itt az a lényeg, hogy ne az eltorzított munkaigények, és ne a jelenlegi profithajhászás határozzák ezt meg, hanem egy objektív gazdasági számítások. Először az emberi tényezőktől, és jelenlegi állapotoktól függetlenül ki kell kalkulálni, hogy milyen lenne az optimális gazdaság, milyen arányúak legyenek az ágazatok. Ezután azonban ezt az optimális állapotot össze kell illeszteni az emberi tényezőkkel, és a jelenlegi állapotokkal. A szocializmus rákényszerítő módszere sem jó megoldás (a lét határozza meg tudatot, majd kineveljük a szocialista embertípust), de a koncepció nélküliség sem jó megoldás. Az oktatásnak, a szakoktatás arányainak az előzőkből kell kiindulni.

A kreatív szellemi munka (nem az adminisztráció, jogvédelem, agymosó reklám, stb.) nyilván hasznosabb, mint a monoton, a szellemi kapacitást nem használó munka. Ez is jelentős elem.

A következő lényeges elem a valóban hasznos termék, hasznos szolgáltatás preferálása. Ha haszontalan, káros terméket, szolgáltatást állítanak elő akkor semmi értelem nincs az egésznek.

Szóval a problémakört komplex módón kell kezelni, megtalálni az alapkérdésre a válaszokat. Az alapkérdés: mi az emberi munkaenergia leghasznosabb leghatékonyabb kihasználása?

Erre kell koncentrálni, ha fejlődő gazdaságot akarunk.

A humán erőforrás talán legjelentősebb tényezője a munkamotiváció.

Az általános lelki munkamotivációk.

A munkamotiváció kvázi azonos a munkakedvvel, a szorgalommal, a munkaintenzitással. Bizonyos vonatkozásban a munka kényszere is munkamotiváció. Ezekről ill. ezeket befolyásoló elemekről van szó.

Az anyagi fogyasztás imádatából (igényéből) eredő munkamotiváció.

Ezzel kezdem, mert a jelen rendszerben ez a legerősebb, a leginkább használt, kihasznált munkamotiváció. Ez a lényege a fogyasztás-termelés mókuskeréknek, a fogyasztói társadalomnak.

Anélkül, hogy vitatnám e munkamotiváció jelentősségét, kijelentem: a túlzott aránytalan anyagi fogyasztás imádatából eredő munkamotiváció káros, pontosabban károssága kiegyenlíti hasznosságát, vagyis elveszti a hasznosságát.

Egyrészt azért káros mert az anyagi, tárgyi, testi fogyasztás, a lelki és minőségi anyagi szükségletek fogyasztás (egészség, tudás, kultúra, igazságosság, biztonság, önrendelkezés, stb.) rovására megy. Másrészt azért káros, mert e munkamotiváció, más munkamotiváció rovásra megy, rátelepszik, elnyomja a többi munkamotivációt. Harmadrészt káros mert, ennek az anyagi fogyasztásgerjesztésnek van egy önzőség, kapzsiság, birtoklásvágy gerjesztő hatása. 

Kétféle munkamotiváció van az egyik: a konkrét célú önző, egyéni munkamotiváció, mint a minél nagyobb fogyasztás a minél nagyobb pénzbirtoklás, a személyes, vagy családi jólét megteremtése, Másodlagosan a minél nagyobb hatalom, népszerűség elérése. A félelem is ebbe a kategóriába sorolható, félelem a nyomortól, a munkanélküliségtől, a lecsúszástól.

Konkrét célú, mert általában egy konkrét cél vezérli ilyenkor munkamotivációt, pl. egy ház egy autó, stb. megszerzése. Röviden nevezzük ezt kapzsisági, ill. félelmi munkamotivációnak.

A többi munkamotiváció.  

De legalább ennyire fontos a munka, az alkotás igényéből, a felfedezés öröméből eredő munkamotiváció. Az érdekes hasznos munka munkamotivációja. És az egyéb lelki munkamotivációk, mint a nemzeti sikerek, az igazságos érvényesülés munkamotivációja, a biztató jövőkép munkamotivációja. (Ez utóbbi egy igazságos, biztonságos jóléti társadalom jövőképe, amelynek elérése növeli a munkamotivációt). Összességében nevezzük ezt a másik fajta, lelki indítású munkamotivációnak.    A jelen rendszer nagy hibája, hogy ezt a másikfajta munkamotivációt nem használja ki.

A harmadik fajta munkamotiváció, szintén vegyes (anyagi, és lelki indíttatású) indíttatású, ezt mérsékelten használja ki a jelen rendszer. Idetartozik pl. versenyszellem, a vállalkozói büszkeség, stb. 

A munkamotiváció másik nagy csoportja az általános és közösségi célú munkamotiváció, mint: az adás öröme, az alkotás öröme (alkotásvágy), a felfedezés öröme (felfedezésvágy), stb. munkamotiváció.  Ehhez a munkamotivációhoz tartozik még: közösségi (nemzeti) büszkeség munkamotivációja, a jó közérzet munkamotivációja.

Meg szeretném jegyezni, hogy a vállalkozói tulajdonosi büszkeség mindkét munkamotivációt tartalmazza.

A becsvágy versenyszellem minden munkamotivációnak az egyik szempontja.

Meg kell említeni még az életbemaradási munkamotivációt.

Végül meg kell említeni a kalkulációs kényszert, mert ez is egyféle munka, ill. munkamotiváció. Kétségtelen hogy az államkapitalizmusban szinte mindenkinek állandóan számolgatni, kalkulálni kell. Ennek hatása bizonyos szintig inkább pozitív, mint negatív. Ugyanakkor lényeges, hogy a kalkulációt ne azonosítsák a spekulációval, mert ezek a különböző szándékok miatt különböző dolgok. A spekuláció a trükközés a manipuláció megengedi a másik ember károsodását, becsapását.

Mindkét munkamotiváció (kapzsisági, félelmi, ill. általános közösségi) alapvető szükségletekből ered. Történelmileg el lehet filózgatni, hogy melyiknek lényegesebb a szerepe a fejlődésben, pl. az emberré válásban melyik játszott inkább szerepet.  Az állatok is önzők mégis az ember az eszközkészítési képességével, amit nevezhetünk alkotásvágynak ( alkotási szükségletnek) más lett mint az állatok. Kevésbé valószínű az a megközelítés hogy az ember ősét az állatoknál is nagyobb önzése becsvágya bírta rá az eszközkészítésre, a szervezett munkára. Ebbe az elemzésbe igen hosszan és mélyen bele lehetne merülni, amit a sűrített összefoglalás nem enged. Az elemzést átugorva a lényeg a következő: érzelmi szükségleti szempontból a két munkamotiváció közel azonos. A pozitív haladás, a fejlődés szempontjából valamivel hasznosabb az általános közösségi munkamotiváció.

A következőkben azt szeretném bizonygatni, hogy az optimális az lenne, ha kétféle munkamotiváció közel azonos arányban (kb.50-50%) érvényesülne. Azt szeretném bizonygatni, hogy jelenleg ez az egyensúly el van tolódva a kapzsisági és félelmi munkamotiváció irányába. Azt szeretném bizonygatni, hogy ez káros és az egyensúlyt vissza lehet, és vissza kellene állítani. Valamint azt szeretném bizonygatni, hogy a szélsőséges felfogások nem jók.

Az egyéni statisztikám szerint az emberek többsége manapság a fizetés nagysága szerint választja meg a munkáját, minden más szempont másodlagos. Azt is tapasztaltam, hogy a többség céljait, vágyait leginkább a konkrét anyagi szükségletek teszik ki, mint egy családi ház, egy szuperautó, stb.

Más oldalról megközelítve, korábban már szó volt arról, hogy jelenleg kapzsiságdeterminált piacgazdaság van. Az, hogy a kelleténél több, idegesítően sok a csalás, a trükk, azt hiszem elég egyértelmű. Ez jelzi, hogy kapzsiságdeterminált piacgazdaság van. A kapzsiságdeterminált piacgazdaság jellemzője a gyors profitszerzés és ez együtt jár a kapzsisági, félelmi munkamotivációval. Nehéz lenne megmondani, hogy melyik az elsődleges, melyikből fakad a másik. A lényeg hogy ezek összetartoznak. Szintén szó volt a fogyasztói gazdaságról (társadalomról), melynek egyik eleme a fogyasztásra biztatás. Nehéz lenne azt tagadni, hogy a fogyasztásra biztatás, az jelenleg a legerősebb, állandó ingerhatás. A fogyasztásra biztatás és kapzsisági munkamotiváció természetesen szorosan összefügg. Azt is nehéz lenne tagadni, hogy jelenleg nagy a létbizonytalanság, a lecsúszás igen könnyen utolérheti az embereket. Az állandóan változó gazdasági, pénzügyi helyzet szintén létbizonytalanságot okoz. Tehát a félelmi munkamotiváció is magas. Az hogy miért káros a kapzsisági, félelmi munkamotiváció már szintén elmondtam az előző fejezetekben. Lényegében ugyanazért, amiért rossz a kapzsiságdeterminált piacgazdaság, néhányat ebből felidéznék. A túlzott, és felelőtlen fogyasztás. A gazdaságtalanság, az improduktivitás, a túlságos adminisztráció. A pénzügyi trükközés kivédése, és általában túlzott és kényszerű védekezés. Az igazságtalan és aránytalan vagyoni hierarchia. Az általános erkölcsi helyzet a csalás, a manipuláció, az erőszak, és ezzel összefüggésben a közbiztonság és a kellemetlen közérzet. A bűncselekmények legtöbbje a pénz, ill. az anyagi szükségletek megszerzése érdekében történik. A félelem pedig idegbeteggé teheti az embereket, amely nemcsak szükségletileg de gazdaságossági szempontból is káros. Az idegbetegek nem képesek dolgozni. Azt gondolom még elég sokáig, lehetne folytatni.  Lényegében arról van szó, hogy a pénz és anyagi szükségletek megszerzésének motivációja igen nagy, túl nagy. E motiváció egy része, mint munkamotiváció realizálódik, ami önmagában nem is lenne baj. A másik része viszont a felsorolt problémákat okozza. Mivel a káros alapmotivációt nem lehet szétválasztani a munkamotivációtól így a munkamotiváció is káros lesz. Pontosabban, ha káros alapmotivációt csökkentjük, akkor szükségszerűen csökken a munkamotiváció is. Ennek egy ellenérve lenne, ha nem lenne más munkamotiváció. Van viszont az említett általános közösségi célú (adás öröme, alkotásvágy, felfedezésvágy, stb.) munkamotiváció melynek igen nagy tartalékai vannak. Ez tehát pótolhatja a csökkentett kapzsiság, félelmi munkamotiváció miatt kieső munkamotivációt. Az egyik munkamotivációt pontosabban az alapmotivációt tehát valamelyest csökkenteni kell, a másik munkamotivációt viszont erősíteni kell. Így áll elő az optimális egyensúly.

Ennél a témánál is előjön a brezsnyevi szocializmus, mint ellenpélda. Lám-lám abban rendszerben a kapzsisági félelmi munkamotiváció gyenge volt az általános közösségi munkamotiváció pedig erős, legalábbis a propaganda ez irányú volt, az összes munkamotiváció mégis gyengébb volt mint a jelenlegi államkapitalizmusban. Én a következőkben látom a problémát. Talán a brezsnyevi szocializmusba egy fél fokkal gyengébb volt a kapzsisági félelmi munkamotiváció a kelleténél, így az a másik aránytalanságba tolódott el. Ugyanakkor az általános közösségi munkamotiváció már nem volt elég hiteles. Olyan célokat tűzött ki, amelyben más nem hittek az emberek. Egyébként volt a szocializmusnak olyan szakasza, amikor erős volt a munkamotiváció.

Másfelől a munka értékelése nem volt igazságos. Itt felvetődik a munkamotiváció egy másik eleme az igazságos munkaértékelés. Nyilvánvaló hogy a munka igazságtalan erkölcsi és anyagi értékelése elveszi a munkakedvet. Megint előjön az aránytalan és igazságtalan vagyoni hierarchia problémája. Igaz az államkapitalizmusban is igazságtalan a munka értékelése, nagy különbség nincs e tekintetben a két rendszer között. Igaz másképp igazságtalan, de mindkettő igazságtalan.

A brezsnyevi szocializmusban azonban hiányzott a vállalkozói, tulajdonosi büszkeségből eredő munkamotiváció, ami ezek szerint is jelentős eleme a munkamotivációnak. Itt pedig előjön a kisvállalkozások, ill. a piacgazdaság szükségessége. Továbbá hiányzott a kalkulációs kényszer is.

Ezeken kívül a brezsnyevi szocializmusban baj volt az érdekes hasznos megbecsült munkalehetőséggel is, vagyis a munkaintenzitás másik oldalával. Pl. a jó ég tudja miért, de a munkalehetőséget keresőket elítélték, vándormadárnak titulálták. A rendszer gyenge demokratizmusából és az ostobaságból eredően nem szerették a variálókat a kereső, kutató embereket. A továbbképzés a munkaelosztás is elég alacsony színvonalú volt. Így aztán az emberek többsége olyan munkát végzett, amelyhez nem igazán volt kedve. A kötelező munkavégzéssel megint átestek a ló másik oldalára. Így a munkahelyeken egy sereg olyan ember dolgozott, aki csak rontotta munkamorált.

A brezsnyevi szocializmus tehát nem egészen jó cáfolat, a következő tanulságra azonban jó. Egyik szélsőséges felfogás sem jó. Nem jó az a felfogás, hogy csak a kapzsisági, félelmi munkamotiváció számit. Ugyanakkor az a felfogás sem jó, hogy a kapzsisági félelemi munkamotivációra nincs szükség.

Az állam mindent elintéz, mindent kijelöl, az állampolgárnak nem kell csipkednie magát, tehát ellustul. Kétségtelenül ez valós probléma lehet. Azért itt két különböző problémáról van szó: az állam mindent kijelöl, megszab, ez nem ugyanaz, mint az állam mindent elintéz. A brezsnyevi szocializmusban az állam mindent kijelölt, megszabott ez volt a probléma és nem az, hogy mindent elintézett. A jövő rendszerében „az állam mindent kijelöl, megszab” káros hatása ellen a választási lehetőségek bővülésével, a versenyhelyzetek bővülésével, a demokratizálódással lehet védekezni. A jövő rendszerében az állam kétségkívül több mindent fog elintézni, mint a jelenlegi rendszerben. Csak annyit tudok erre mondani, hogy e tekintetben sem szabad átesni a ló másik oldalára. Egyelőre azonban még a ló ezen oldalán vagyunk, fel sem ugrottunk a lóra.

A jövő rendszerében a kapzsisági félelmi munkamotiváció gyengül, mert a kapzsiság, az önző célú alapmotiváció gyengül, ill. csökkennek az embereket félelembe tartó dolgok, de a kieső munkamotivációt általános, közösségi célú munkamotiváció pótolja.

Hogy lehet a munkamotivációt befolyásolni? A közösségi büszkeségből adódó munkamotiváció: pl., ha egy ország sportolói jól szerepelnek, akkor egy jobb közérzet alakul ki, kialakul egy közösségi büszkeség, ami felerősíti a munkamotivációt. Pl., ha egy ország olimpiát rendez, akkor az is közösségi büszkeséget okoz, az is erősíti a közösségi munkamotivációt. Ha felmerül az olimpia rendezése, akkor általában csak a közvetlen pénzügyi mérleget nézik a döntéshozók, a munkamotiváció fellendülésével nem számolnak. Egyébként az ország külföldi megbecsültségével sem számolnak. Majdnem minden döntésnek van valamilyen hatása munkamotivációra. A döntéshozóknak a feladatuk, hogy ezt a szempontot is mérlegeljék. Ha helyesen mérlegelik a munkamotivációs hatást, akkor már részben teljesítették a feladatukat.

A másik befolyásolás a tudatformálási tényezőkőn (világnézet, erkölcs, oktatás, stb.) keresztül történhet. Tanítás, nevelés, oktatás, tájékoztatás, propaganda, közszolgálati média, stb. eszközökön keresztül fel kell hívni az emberek figyelmét arra, hogy a munka célja nemcsak a pénzszerzés. Fel kell hívni az emberek figyelmét arra, hogy a túlzott anyagiasság a túlzott egoizmus milyen veszélyekkel jár. Fel kell hívni a figyelmét, hogy a túlzott anyagi, tárgyi fogyasztás milyen veszélyekkel jár. Fel kell hívni az emberek figyelmét, hogy nemcsak anyagi szükségletek határozzák meg az életszínvonalat. Ez nemcsak e rendszertényező feladata, de helyes erkölcs, világnézet kialakításának is a feladata.

Az agymosó reklámok felváltása az objektív tájékoztatással egy másik rendszertényező feladata, de ehhez a rendszertényezőhöz is kapcsolódik.

A munkamotiváció (munkakedv), foglalkoztatottság és az igazságos és arányos hierarchia.

Sokak szerint: ha magasak a bérek, ha sok a szociális juttatás, segélyezés akkor az elkényelmesíti a munkavállalót, gyengíti a munkamotivációt.

Ezen az alapon minden életszínvonal emelkedés fölösleges, mert ahogy emelkedik az életszínvonal, úgy lustulnak el az emberek. Sőt ezen az alapon nem is jöhetett volna életszínvonal-emelkedés.

 Annyi igazság azért van ebben a népréteget lenéző felfogásban, hogy a hirtelen nagyarányú, érdemtelen jövedelem vagyoni emelkedés valóban nem tesz jót. Egyébként azonban nem igaz. Egyrészt a szükségletek, igények állandóan sokasodnak és erősödnek és ez általában megelőzik a vagyoni helyzetet, akkor is, ha az viszonylag magas. Mivel a szükséglet, igény általában (pl. az európai kultúrában) egy fokkal előrébb jár, mint a jövedelem, ill. a vagyon, ezért a munkamotiváció megmarad, legalábbis a többséget illetően. Másrészt minden munkamotivációnak van becsvágy, versenyszellem vonatkozása. Ez azt jelenti, hogy nem csak az a lényeges hogy mekkora a bér a vagyon, hanem az is, hogy az illető bére vagyona hányadik a sorban. Másképp fogalmazva: ha a vagyonszerzést, jövedelemszerzést optimális esetben egyfajta megbecsültségi versenynek tekintjük (márpedig annak tekintjük), akkor nem a vagyon abszolút értéke az érdekes, hanem a többiek vagyonához viszonyított nagysága, azaz a helyzete, mert ez jelöli ki a versenyben elért helyezést. Így a kis különbségű vagyoni hierarchia sem szünteti meg a versenyt.  Mindebből pedig az következik, hogyha viszonylag magasabbak is munkavállalók bére, vagyoni helyzete, attól még fennmarad a versenyhelyzet és megmarad a munkamotiváció is. A versenyvonatkozású munkamotivációt inkább az igazságtalan jövedelmi vagyoni helyzet gyengíti. Ha igazságtalan a verseny, akkor nem érdemes versenyezni, tehát elveszik a munkamotiváció.

Ha túl nagyok a különbségek aránytalanul alacsony bért kap a munkavállaló, akkor ugyan kénytelen dolgozni, de ahol tud, kibújik a munka alól. Továbbá ilyenkor gyakoriak a lázongások, sztrájkok melyek ugyancsak rontják a munkateljesítményt.

Valószínűleg az arányos és igazságos jövedelmi vagyoni hierarchiában tud kialakulni a maximális munkamotiváció. Sőt az optimális foglalkoztatottság is az arányos és igazságos jövedelmi, vagyoni hierarchiában tud leginkább kialakulni.

Emlékeztetőül: igazságos a jövedelmi, vagyoni hierarchia, ha az a döntő többség a hasznos alkotó munkája szerint alakul ki. Arányos a vagyoni, jövedelmi hierarchia, a maximális különbség esetén sem több mint 30-40 szeres.

Ha kényszerből dolgozik a munkavállaló, akkor nem a tehetségének, képességének megfelelő munkát végzi, ami szintén rontja a teljesítményét. A magas foglalkoztatottság még nem biztos, hogy maximális munkateljesítményt is jelent.

Az arányos és igazságos vagyoni hierarchia elérése a munka vonatkozásából. Egyrészt a torzító tényezők nélküli munkaerőpiac, gondolok itt elsősorban a szegénységből eredő piactorzító tényezőre. Továbbá minden gazdasági pénzügyi aránytalanság (rossz pénzbetétel, kivétel, magas infláció, stb.) kihat a munkaidőre, a munkanélküliségre, és munkakedvre is. A kihatások igen sokoldalúak, szétszórtak, a különböző fejezetekben azért nagyjából felsoroltam ezeket.

 Hozzá kell tenni, hogy még a normál igazságos piacgazdaság sem képes önmagában a problémát megoldani, az állam segítsége is szükséges.

A legerősebb állami eszköz ebben a tekintetben a megfelelő adóztatás.

Sok országban még elterjedt a munkaadók és munkavállalók egyezkedése, béralkuja. Szerintem ez, mint kiegészítő eszköz szóba jöhet, de önmagában nem alkalmas arra, hogy létrehozza az arányos és igazságos jövedelmi vagyoni hierarchiát.

A foglalkoztatottság és az igazságos és arányos vagyoni hierarchia vonatkozásában a következőket emelném ki. Be kell látnunk, hogy itt azért egy fordított folyamat is működik. Ha rendszer szellemisége logikája a hatalmas különbségeket, a szegényréteget és dúsgazdag réteget sugározza, akkor lehet ott óriási a termelés a termelési kapacitás, a munkaelosztás, az oktatás, stb., de a szegényréteg, és az önhibán kívüli munkanélküli réteg fennmarad. A jelenlegi (liberális) rendszer képmutató, álságos ebben a tekintetben is. Van egy olyan rendszer melynek az elvei törvényei a szegénységet, predesztinálják, de ezt nem ismeri el nyíltan, ennek okait kizárólag máshol (kevés munkahely, munkaelosztás, oktatás, stb.) látja. Félreértés ne essen, én nem azt mondom, hogy az előbb említett elemek lényegtelenek, csak azt mondom, hogy van az éremnek egy másik oldala. A jelenlegi rendszer az érem (a folyamat) egyik oldalát emeli ki: azért van szegénység, mert munkanélküliség van és ennek az okai a kevés munkahely a munkaelosztás az oktatás. Eközben azonban ugyanilyen mértékben igaz a másik folyamat. Azért van munkanélküliség, mert a jelenlegi rendszer álságosan úgy tudja fenntartani a hatalmas különbségeket, ha szegényréteget (pl. munkanélküli réteget) teremt. Pontosabban, ha a szegényréteg problémáit (kevés munkahely, munkaelosztás, oktatás, stb.) nem igazán oldja meg, ill. más ezzel kapcsolatos elveit, törvényeit nem változtatja meg.   Ebből következik, hogy foglalkoztatottság problémáját az igazságos és arányos vagyoni, jövedelmi hierarchia kialakítása nélkül, teljes egészében nem lehet megoldani. Ebből következik továbbá az a korábban megállapított igazság, hogy a termelés és azok tényezői, többek között a humán erőforrások kihasználása a politikai rendszertől függnek, önmagukban csak résztényezők. A korábbi rendszerek annyiban különböztek, ettől hogy őszintén bevállalták, miszerint a szegénység a politikai rendszerből ered.

E fejezet egyik lényeges kérdése: a nyomortól, a munkanélküliségtől való félelem, mint munkamotiváció milyen erős legyen?

Ennek a munkamotivációnak igen sok a káros mellékhatása, tehát a nyomor, a munkanélküliség direkt növelése nem jöhet szóba. A helyes megközelítés szerintem a következő. Az arányos és igazságos hierarchiában is lesz (kell lennie) egy szűk (az államkapitalista rendszerben létrejövőnél szűkebb, 1-2-3% )  önhibájából nyomorgó, munkanélküli réteg. Ez a szűk réteg az elrettentő példájával, pont annyira fogja ezen munkamotivációt fenntartani, amennyire az szükséges.

Azt mondhatjuk, hogy a dolgozók (itt most elsősorban a jelenben dolgozók munkamotivációjáról van szó) munkamotivációja sok mindentől függ. Ugyanakkor nem lehet konkrét faladatot kijelölni. Javuljon a közérzet, nyerjen magyar válogatott, legyen igazságosabb arányosabb a hierarchia, stb. ezek nem konkrét feladatok. Ami mögöttük van, az már lehet konkrét feladat, pl., kapjon több pénzt, figyelmet az élsport. Pl. az arányos és igazságos hierarchia kialakításának már rengeteg konkrét tennivalója, van. A jó közérzet megteremtése mögött még több feladat van.

Amit itt meg lehet fogalmazni az talán a következő megállapítás. A tennivalókat, intézkedéseket, törvényeket sok szempontból kell mérlegelni, de többek között lényeges szempont, hogy hatással vannak a munkamotivációra. Ha pedig a vezető mellesleg nagytőkés is, akkor a közhangulatot romboló intézkedéseivel saját munkásainak munkamotivációját is rontja, saját magával is kiszúr.

A nevelési, oktatási kulturális munkamorál, munkaszorgalom.

Lényegében arról van szó, hogy a családok, általában a társadalom és persze az iskolák, hogyan és mennyire nevelik elsősorban a gyerekeket, fiatalokat a munkára. Hétköznapi dolgokról van szó, pl., na fiam akkor takarítsunk ki, na, akkor tegyük rendbe kertet, stb. Az általános iskolában pedig ilyen típusú tanórák szakkörök kialakítása. És általában munka, a fizikai munka, és a szorgalom propagálása. Általában a becsületes munkára kell nevelni, adott estben ez szellemi munka is lehet, de az eszköze a fizikai munkára való nevelés.

Jelenleg lenézett nem kellőképpen megbecsült a fizikai munka, de a valóban hasznos produktív munka sem, legyen az szellemi munka. Jelenleg teljesen mindegy hogy valaki orvos, stb., vagy bróker, stb., csak a jövedelem számít.  

Az egyik nép, nemzetiség, nemzet fejlettebb a másik fejletlenebb. Vannak, akik szerint a különbségek legfőbb tényezője, vagyis fejlődés legfőbb tényezője a munkamorál, a szorgalom.   És ezt nem állítom, de azért azt mondom, ez is egy jelentős tényező.  Mindenesetre olyan tényező, amelyikkel foglakozni kell, amelyiket nem lehet kihagyni, ha a termelésről beszélünk. Még azt is hozzá lehet tenni, hogy a jelen államkapitalista rendszerben, az ügyeskedés, a pénzszerzés rendszerében, e kelleténél, jóval kisebb a munkára nevelés, szorgalmasság propagálása. Mert ahogy mondtam, rendszer szellemisége, az ügyeskedés a pénzszerzés, és ez ellentétes a munka megbecsülésével. De itt most a fejlődésről van szó, amely e vonatkozásban szintén kétoldalú. Egyfelől a jövő rendszere az ügyeskedés, a pénzszerzés helyett, a hasznos munka értékének szellemiségét fogja sugározni. Másfelől, direkt módón is erre kell nevelni a gyerekeket ahhoz, hogy ez a szellemiség megváltozzon.

A munkamotiváció, a munkára nevelés, a munkamorál, a gazdaság hatékonysága és a foglalkoztatottság. Rendszertényező.

A munkamotivációval kapcsolatos feladatokat azért nem ártana megfogalmazni, de kétségtelenül nem könnyű konkrét faladatokat kijelölni.

Az egyik feladatkör: általában minden döntés mérlegelése abból a szempontból, hogy milyen hatással lehet a munkamotivációra. A másik feladatkör az aránytalan munkamotivációval kapcsolatos. Többek között az államnak azért kellene az agymosó reklámokat csökkenteni, szabályozni, mert azok csökkenésével csökkenne az anyagi fogyasztás imádatából eredő munkamotiváció. Ezzel egy időben viszont az államnak propagálni kellene (oktatás, tájékoztatás, és a megvalósulás lehetősége) a többi munkamotivációt (nemzeti sikerek, biztató jövő, hasznos érdekes munka, stb.) és így arányosabb, nagyobb, jobb szerkezetű lenne a munkamotiváció.

És feladat a gyerekek munkára nevelése, szorgalom propagálása, amely feladat, a szülők, általában társadalom, és az iskolák, a tananyag feladata.

A gazdaság hatékonysága és foglalkoztatottság.

Általános tévedés a hatékony termelés és a foglalkoztatottság szembeállítása.

Hallottam pl. ilyen érvelést a kisvállalkozások, vagy a kistermelői mezőgazdaság, vagy az állami posták, hivatalok, stb., jelentősége nem a termelékenység, hanem foglalkoztatottság. Valójában a felsoroltak nem a foglalkoztatottság miatt fontosak, hanem az értelmes szükségletek miatt és egyáltalán nincs kizárva, hogy ezek egyben hatékonyak is. Le kell számolni azzal a tévhittel, hogy csak a nagyüzem tud hatékony lenni. A gazdaság 20%-ra talán igaz ez a nagyüzemi mítosz, de a 80%-ra már nem és egyre inkább csökken ez a szám. A hatékony termelést, szolgáltatást nem szabad összekeverni a nagytőke gazdasági erejével, hirdetésekkel, monopolhelyzettel, stb.. A nagytőke, a nagyüzem, nem a valóságos hatékonysága miatt produkál sokkal nagyobb termelést, hanem a gazdasági erejénél fogva. Úgy is mondhatjuk, hogy az igazságtalan verseny miatt kiszorítja a kisüzemet, és ezért a termelés nagyobb részét a nagyüzem végezheti el.  A jövő rendszerében azonban a valóságos hatékonyság fog számítani.

Visszatérve a foglalkoztatottság problémájára. A problémakörrel összefügg a külföldi olcsó munkaerő problémája, ez is foglalkoztatottságot csökkenti. Talán az egyik jellemzője, téves felfogásnak: a korai kapitalizmusban, a géprombolók. A gépek elveszik az emberek elől a munkát, ezért verjük szét a gépeket. Manapság nincsenek géprombolók, de az alaptévedés ugyanaz. Mindent segítsünk, ami elősegíti a foglalkoztatottságot, és mindent pusztítsunk el, ami azt csökkenti. Ha géprombolás logikáját követjük, akkor manapság nem lenne korszerű technika és hatékony termelés, és az anyagi életszínvonal megrekedt volna a középkori állapotokban. A megoldás egyik fele, ha történelmi távlatokban gondolkodunk. A történelmi távlat pedig ez. Folyamatosan nő az emberek igénye ez egyre több munkát igényel. Az egyre több munkát úgy lehet elérni, ha egyre hatékonyabb termelés, (termelés és szolgáltatás). Az sem árt, ha embereknek lassan, de folyamatosan nő a szabadideje. Tehát ez jól ki van találva, ebbe a hatékonyságcsökkentés nem fér bele. Mi kell ehhez: fel kell tárni az értelmes szükségleteket, ill. a szükségletek hiányait, és oda kell csoportosítania a munkaerőt, méghozzá hatékony termeléssel párosítva. Pl. Magyarországon rossz az egészségügyi helyzet. Vagy gyenge a környezetvédelem és még lehetne sorolni. Ezek értelmes szükségletek, tehát ide kell terelni a munkaerőt, hatékony termeléssel párosítva.  Tehát az alapelv: értelmes szükségletek kielégítve, hatékonyan munkával. Mégis melyik az elsődleges?  Ha találunk értelmes fontos szükségletet, akkor kezdjük azt kielégíteni, akkor is, ha nincs hatékony (magas technikával ellátott, szervezett) munka. Vagy pedig a hatékony munkára figyeljünk, és ahol ez megvan, ott kezdjük el az értékes szükségleteket kielégíteni? Azt gondolom, ha már választani kell, akkor inkább az elsőt javaslom. De ha van értelmes szükséglet és nincs hozzá hatékony munka, akkor azt a hatékony munkát meg kell teremteni. Az önmagában növekvő (nincs hasznos munka) foglalkoztatottság nem lehet első számú, mindennél fontosabb szempont. Ha ugyanis a foglalkoztatottság az elsőszámú szempont lesz, vagy bekerül azok közé, akkor az egész gazdaságot a rossz hatékonyságú munka fogja uralni, amelynek eredménye a következő lesz. Magas foglalkoztatottság, alacsony termelés és életszínvonal. (Ez a brezsnyevi szocializmus politikája.) A foglalkoztatottság mellett érvelők a következőt mondhatják: inkább dolgozzon a munkanélküli alacsony hatékonysággal, ez is jobb annál, mintha semmit sem dolgozik. Ez jó érv, de csak kiegészítéssel, mindjárt hozzá kell tenni: de ez csak akkor igaz, ha mindent megtettünk, azért hogy az összes értelmes szükséglet, nagy hatékonyságú munkával legyen kielégítve. Azt is látni kell, hogy az értelmes szükséglet és nagy hatékonyságú munka összefügg. Ugyanis az nem nagy baj, ha értelmetlen szükségletek az alacsony hatékonyságú munka miatt, kevésbé fognak kielégülni. A brezsnyevi szocializmus pontosan azt a hibát követte el, hogy a foglalkoztatottság szempontját (pl. üzemen belüli munkanélküliség) egyenlővé tette a főelvvel: értelmes szükséglet kielégítése, hatékony munkával. Ezáltal a foglalkoztatottság szempontja részben kiszorította a fő elvet, a végeredmény pedig: magas foglalkoztatottság, alacsony termelés és életszínvonal.

A megoldás másik fele: az, hogy pontosan mérlegeljük a hatékonyságnövelést, csökkenést és vele szemben a szükségletváltozást. Érdekes, hogy ebben a képletben egyelőre nem is szerepel a foglalkoztatottság.

Nézzünk egy példát. Pl. a kérdés az, hogy egy faluban meg kell szüntetni az ottani kispostát, vagy nem. Tehát pontosan fel kell mérni a helyzetet. A kisposta hány százaléka az ottani szükségleteknek. Levelezés, telefonálás, lottó, nem kell messzire menni, stb.. A kispostánál pontosan mennyivel hatékonyabb a másik megoldás. Pl. egy körzetnek van e központi postája, vagy és esetleg a hetente kétszer körbe jár a postásautó és begyűjti és kiosztja leveleket.  Tehát van egy látszólag hatékonyabb és egy látszólag kevésbé hatékony megoldás, de a látszatot pontosítani kell. Elsősorban tehát nagyon pontosan fel kell mérni a kettő közötti hatékonyság-különbséget. Ebben az esetben nemcsak azt kell felmérni, hogy a postának mennyivel kisebb lesz a költsége, hanem azt is, hogy a központi postába bemenetel, szintén idő és pénz, az állampolgároknak. De az is veszteség lehet, ha a levelük két nappal később érkezik meg. Tehát alaposan végig kell zongorázni a kérdést. Itt felvetődik egy érdekes kérdés: elég, ha csak a posta hatékonyságát számoljuk, vagy az összes hatékonyságot, azaz, az emberek idő és pénzveszteségét is számolni kell. A helyes megoldás, a második, - mindent számba kell venni. Mert az rendben van, hogy a gazdaság különböző egységekből áll, viszont van egységes nemzetgazdaság is ami hosszabb távon és általában visszahat az egységekre. Másfelől a végső cél mégis a lakosság életszínvonala. Tehát hatékonyságnövekedést nem lehet úgy számolni, hogy mindig csak pozitív növekedést számolják és annak negatív hatásait, nem számolják. Fel kell arra figyelni, hogy a foglalkoztatottság itt be van számítva a hatékonyság számításba. Hiszen amikor a posta nyereségét számoljuk, akkor abban benne van az is, hogy megszűnik, mondjuk két munkahely, pontosabban csökken posta bérköltsége és a kisposta fenntartási költsége.  A másik oldalon viszont növekednek a költségek. És mint szó volt róla a másik oldalon az emberek költségeit, szabadidő csökkenését is be kell számolni. Sőt a környezetszennyezési károkat (megnő a lakossági autó és a postautó forgalma), és minden mást, be kell számolni. Pl. azt is, hogy az ottani épülettel mi történik. Fel lehet használni, vagy el kell bontani, stb. Így számolva jön ki egy pontos hatékonyságnövekedés, mondjuk, legyen ez 2%. Ezt kell összevetni azzal, hogy az embereknek szubjektíven mennyire fontos pl. az ottani kisposta. Ezt mondjuk közvélemény-kutatással, lehet feltárni. Ha nagyon fontos a kisposta, akkor az jelentsen mondjuk 3%-os viszonylagos életszínvonal-csökkenést  ha csak enyhén fontos az jelentsen csak 1%-os viszonylagos életszínvonal-csökkenést. Tehát adott esetben, ha az ottani embereknek (szubjektív ítéletük miatt) is nagyon fontos a kisposta, akkor a 2%-os hatékonyságnövelés miatt nem érdemes megszüntetni a kispostát. Ha kevésbé fontos, akkor lehet, hogy érdemes megszüntetni. Tulajdonképpen a jövő fejlettebb közgazdaságtana itt pontos számokkal fog számolni. Tehát e szerint kell elsősorban dönteni. A döntésben mekkora szerepe lehet, annak, hogy ugyanakkor két embernek megszűnik a munkája, növekszik a munkanélküliek tábora. Ha belegondolunk, akkor vajmi kevéssé. Itt visszatérhetünk az elején taglalt fő elvre. Elsődleges szempont az értelmes szükséglet, hatékony munkával kielégítve. A foglalkoztatottság szempontja csak ez után jöhet. A pontosan számoló közgazdász, azonban ezt a „másodlagos” szempontot is beszámítja, mondjuk 0,5%-kal.  Tehát pl. adott estben a 2%-os az összes hatékonyságnövelés és az ottani embereknek, közepesen fontos a kisposta, akkor a foglalkoztatottság növelés, a harmadlagos szempont dönthet.

A megoldás másik fele tehát: a pontos számolás.

Ha a kisposta az állam kezelésében van, akkor az államnak a fentiek értelmében kell eljárni, és ez lesz az optimális eljárás.  Ha kisposta magángazdaságban van, akkor a magángazdaság csak a kisposta saját hatékonyságát fogja számolni, nyilván a lakosság vesztesége őt nem érdekli. Tehát a példában, biztosan megszüntetni a kispostát, holott a részletes gazdasági számítások szerint nem ez az optimális megoldás. Egy jó pontot be kell írni, az állami gazdaság bizonyítványába és egy rosszpontot be kell írni, a magángazdaság bizonyítványába. Ez nem jelenti azt, hogy magángazdaság adott helyen esetben nem jobb, mint az állami, de azt jelenti, hogy a „mindent privatizálni” elvet hirdetők, tévednek. A kérdés az, hogy mit tehet az állam, ha ilyen jelenségeket tapasztal a magángazdaság vonatkozásában. Először is ez még egy érv arra, hogy a privatizációt nagyon alaposan át kell gondolni. A másik, amit tehet, hogy saját eszközeivel (adó, szabályozás, hitel stb.) az irányba hat, hogy a magángazdaság a ne csak nyereségét, hanem az általa okozott veszteségeket is kénytelen legyen bekalkulálni.

Ha már az elveknél és hatékonyságnál tartunk, mindenképpen egy korábban megállapított elvet is ide kell venni. A magángazdaság hatékonyságát nem a kis összes adó biztosítja, hanem az adott gazdasághoz, az adott nép igényeihez (hagyományaihoz) pontosan igazított összes adó biztosítja. (Feltételezve, hogy az állam hatékony és nem korrupt.) Nagyon egyszerű példával Pl., ha kicsi az adó, de emiatt az állam nem gondoskodik gyerek óvodai elhelyezéséről. A szülő kénytelen otthon maradni, de az igényei szerint inkább dolgozna. Kiesik egy hatékony munkavégzés.  Ugyanez, ha a szülő az igényei szerint inkább otthon maradna: ekkor a kénytelen-kelletlen munkavégzés miatt egy kevésbé hatékony munkavégzés esik ki. Ugyanez másik oldalról: van elég munkahely, de a szülő a hagyományok miatt, ill. az igényei miatt nem megy dolgozni, inkább az óvodás gyerekével otthon foglalkozik. Ekkor magángazdaság be sem tudja fizetni magas adót, mert kisebb a foglalkoztatottsága. De ha befizetné az is fölösleges, volna, mert  kisebb államra van szükség, pl. azért, mert kevesebb óvodára van szükség. Ekkor valóban a kis adó a megoldás, de elsősorban azért, mert ez illeszkedik az adott nép igényeihez.

Viszont itt van ez a másik elv: ha rossz hatékonyságú korrupt az állam, akkor ezt a pénzzabáló szörnyeteget ne etessük, inkább csökkentsük az adót és az államot. Ez azonban nem elv, hanem tévedés. Először is számoljunk: az összes adó mondjuk 40%, ennek a 20%-át, vagyis 8%-ot zabál meg a rossz hatékonyságú, korrupt állam. Ha lecsökkentjük az összes adót 30%-ra akkor ennek a 20%-át fogja megzabálni a korrupt állam, vagyis 6%-ot. Tehát 10%-kal csökkentettük az adót és szükségszerűen az államot, és az egészből, csak 2% nyereség van. Továbbá már sokat elmélkedtem, arról, hogy bizonyos nagyságú államra szükség van a modern rendszerekben. Továbbá ez ellentmond az első elvnek miszerint: a magángazdaság legnagyobb hatékonyságát nem a kis (összes) adó, hanem a gazdaság sajátosságai, és a nép igényei szerint pontosan kiszámított (összes) adó biztosítja. Tehát egyetlen megoldás marad, a rossz hatékonyságú korrupt államból, jó hatékonyságú tisztességes államot kell faragni.

Feladatok.

A munkamotivációval kapcsolatos feladatok

Az egyik feladatkör: általában minden döntés mérlegelése abból a szempontból, hogy milyen hatással lehet a munkamotivációra. A másik feladatkör az aránytalan munkamotivációval kapcsolatos. Többek között az államnak azért kellene az agymosó reklámokat csökkenteni, szabályozni, mert azok csökkenésével csökkenne az anyagi fogyasztás imádatából eredő munkamotiváció. Ezzel egy időben viszont az államnak propagálni kellene (oktatás, tájékoztatás, és a megvalósulás lehetősége) a többi munkamotivációt (nemzeti sikerek, biztató jövő, hasznos érdekes munka, stb.) és így arányosabb, nagyobb, jobb szerkezetű lenne a munkamotiváció.

És feladat a gyerekek munkára nevelése, szorgalom propagálása, amely feladat, a szülők, általában társadalom, és az iskolák, a tananyag feladata.

Egyéb feladatok. 

„Legfontosabb az értelmes szükséglet kielégítése, hatékony munkával” elv, állandó figyelembe vétele. „A foglalkoztatottsági statisztika és az adófizetés nem lehet elsődleges  szempont” elv, figyelembe vétele. „Az összes hasznot és kárt kell mérlegelni” elv figyelembe vétele. „Az adott eset, helyzet pontos kiszámolása” elv, figyelembevétele. „A termelés nagyságát a tisztességtelen versenyben, nem szabad azonosítani a potenciális (lehetséges) hatékonysággal” elv, figyelembe vétele. Az államnak így kell eljárni és magángazdaságot is ebbe az irányba kell terelni. „A magángazdaság legnagyobb hatékonyságát nem a kis (összes) adó, hanem a gazdaság sajátosságai, és a nép igényei szerint pontosan kiszámított (összes) adó biztosítja” elv, figyelembe vétele. „A rossz  hatékonyságú és korrupt állammal nem lehet mást tenni, mint csökkenteni” tévedés beismerése.  „A rossz hatékonyságú és korrupt állammal csak egyet lehet tenni: azt tisztességessé és hatékonnyá kell tenni” elv figyelembe vétele.

E faladatok egy független, tudományos demokratikus testületet, testületrész, (vezetésrészt) igényelnek.

Történelmi és százalékos értékelés. 

Azt tudom, hogy Magyarországon ezen egyszerű elveket talán nem is ismerik. Azt nem tudom, hogy fejlett államkapitalista országokban ismerik e, de úgy sejtem hogy igen sőt ezeket a gyakorlatba is érvényesítik. Azért gondolom ezt, mert sokkal jobban működő gazdaságot sikerült kiépíteni. Viszont mi helyzet rendszerrel és általában az elvekkel, igazságokkal. Tehát Magyarországon és több más államkapitalista országban ezen elveket, (a többit sem) nem ismerik, akkor ezen elvek, nincsenek benne az államkapitalista rendszer elvei között. Pl. benne, lehetnének úgy, hogy ha nem is az alkotmány de fontos törvények tartalmazzák ezeket. Vagy benne lehetnének pl. a programokban. Vagy benne lehetnének az uniós belépési követelményekbe. Hiszen a jogrendszert kötelesek voltunk illeszteni, a pénzügyi rendszert is.  Az uborka nagyságát is. Gazdasági pénzügyi, társadalmi elvekről szó sem volt. Tehát kijelenthetjük hogy ezen elvek, és sok más fontos elv és igazság, egyszerűen nincsenek benne az államkapitalista rendszerben. Ez pedig megmutatja az államkapitalista rendszer színvonalát. Igaz hogy más rendszerekben sem voltak benne ezen elvek. A brezsnyevi szocializmusban összességében még kevésbé voltak benn ezen elvek. Egyetlen elv volt benne a felsoroltak közül: tévedés kis állam. A többi elv azonban teljesen hiányzott. Ezért lehet különbségeket tenni a rendszerek között. Kijelenthetjük, hogy az államkapitalizmusból is hiányoznak ezen elvek, de kevésbé hiányoznak, mint más rendszerekből. A jövő fejlettebb rendszerében ezen elvek és más fontos elvek keményen és egyértelműen benne lesznek, vagyis szinte kénytelenek lesznek a vezetők ezen elveket a gyakorlatba is érvényesíteni. Ezért a százalékos értékelés. Rabszolgatartó rendszer 0,6%, feudalizmus 0,8%, klasszikus kapitalizmus 1,1%  államkapitalizmus 1,4 % brezsnyevi szocializmus 1%. Jelenlegi kínai szocializmus 1,3%? Tényleges demokrácia 2%.

A feketegazdaság, a foglalkoztatottság és a széles adófizetés.  Elméleti rendszertényező.

Kezdjük egy kis rendtevéssel, kategorizálással.

Sok a kényszerű és valódi munkanélküli, ezért csökken az adófizetés. Valódi munkanélküli, mert ők valóban nem dolgoznak, és önhibájukon kívül nem dolgoznak. Egy részük nem képes annyit dolgozni, amennyi az életfenntartáshoz szükséges, ők a jogosan segélyezettek. Másik részük, azért mert nem kap munkát, elfogadható munkát. Ennek okai gazdasági rendszer, rossz foglalkoztatottsági politika, stb.

Sok a lógós (nem kényszerű, de valódi munkanélküli), ezért csökken az adófizetés.  Valódi, mert ők valóban nem dolgoznak, bár dolgozhatnának. Ez is kettébontható: akik valamilyen segélyt kapnak, és akik nem kapnak. Ez az egyének hibájából adódik, az állam erősebb ellenőrzéssel tudja kiszűrni a jogtalan segélyezetteket. Akik nem kapnak segélyt, azok lényegében nyomorognak.

Nagy a feketegazdaság (ők valójában dolgoznak, nem munkanélküliek). Ezért csökken az adófizetés.

Tulajdonképpen ez három különböző problémakör.

Kezdjük ezzel a gondolattal: sokan, bár van jövedelmük, nem fizetnek adót, de azért ők és családjuk igénybe veszik a kedvezményes állami szolgáltatásokat, sőt vannak, akik még segélyt is felvesznek.

Erre mondják azt sokan meglehetősen egyoldalúan, csúsztatva: az adófizetők tartják el a nem adófizetőket, vagyis 2 millió ember tart el 9,5 millió embert.

A fenti kijelentés nem igaz mert, az adófizetők adója, saját magukra és családjukra megy el.

Továbbá, mert azért a gyerekeket és az időseket nem kellene idekeverni. Egyfelől a nyugdíjasok, már csak visszakapják a pénzüket, vagyis ők nem eltartottak. A gyerekek pedig közgazdasági értelemben a jövő dolgozói, ők a reménységek a befektetések.

Továbbá, mert, mindenki fizet bizonyos adót, pl. Áfát.  Mert, akik nem fizetnek adót, azok azért kimaradnak bizonyos állami szolgáltatásokból.

Továbbá, mert az eltartás szó, azért erősen pontatlan, mert a felsoroltak döntő többsége, lényegében saját maga tarja el magát, saját pénzéből eszik, lakik, ruházkodik, stb.

Ez  a megfogalmazás már elfogadható lenne: 2 millió adófizető fizeti ki 4 millió ember adóját. Vagy 2 millió ember az adófizetés elmaradásával és egy részük 200 ezer ember jogtalan segélyfelvétellel is megkárosítja a társadalmat. 

Lényegében itt egy jelentős réteg van, a feketegazdaság, ill. a feketegazdaságban dolgozók rétege.

De mielőtt tovább mennék, számomra ez az egész felhajtás (2 millió ember tart el 9,5 milliót, stb.) valahogy érthetetlen, és riasztó is. Itt én manipuláció, az ellenségkép (valakire rá kell kenni), a felületes vádaskodás szellemét érzem büdösödni.  Egyfelől azért, mert ennél sok-sok, jelentősen nagyobb probléma van ill. volt, nem ez a magyar romlás oka. Másrészt, ha el is ismerjük, hogy ez komoly probléma akkor sem, csak a feketén dolgozók, ill. a lógósok a hibásak. A vezetés konkrétan nem intézkedett megfelelően, másfelől olyan gazdasági környezetet hozott létre, amely gerjesztette a feketegazdaságot, a feketemunkát.

A továbbiakban elsősorban a feketegazdasággal foglalkozom. A lógósok a jogtalan segélyfelvevők problémája inkább a szociális rendszerhez, a foglalkoztatottsághoz tarozik, erről pedig több helyen elmélkedem.

A továbbiakban haladjuk az alábbi logika mentén.

A feketegazdaság hátrányai. A feketegazdaságnál súlyosabb károsító tényezők.

Feketegazdaság károsságát enyhítő dolgok. A feketegazdaság előnyei.

A feketegazdaság hátrányai tehát.

Kevés adóbevétel, viszont egy-egy emberre, becsületes cégre nagy adó jut. Továbbá a kedvezményes állami szolgáltatások használatával megkárosítja a társadalmat. Továbbá, fokozza az igazságtalan aránytalan jövedelemelosztást, de az is igaz, hogy ez egy piti tétel a többi tételhez, pl. spekulációhoz, pl. haszontalan káros munka jövedelméhez képest, pl. a tulajdonosok, az igazgatóság és az egyszerű dolgozók jövedelem-különbségéhez képest. Továbbá, szerintem hátránya, hogy a titkolás ( a feketén dolgozó, alkalmazó rejtőzködik) miatt kisebb a hatékonysága, mint a legális gazdaságnak. És kétségtelenül a feketegazságban nincs állami fogyasztóvédelem, tehát a minőség is valamelyest csökken.  

Vannak sokkal súlyosabb gazdasági problémák elég, ha pl. termelés 16 + hatékony állam feltételére gondolunk, pontosabban annak hiányára.

Azért a feketegazdaságnak van hasznossága, azért az említett károsság kiegyenlítődik.

Néhány példa.

Mert mit tesz pl. az a cipész, aki szükségszerűen a szegényeknek dolgozik, olcsón és nem ad számlát. Hasznos munkát végez, és kevesebb pénzt vesz ki gazdaságból, mint amennyi munkát betesz és segít a szegényeken. Egyetlen hibája, hogy mindezt adó nélkül teszi. Viszont ha adózna, lehet, hogy tönkremenne és ezt a hasznos munkáját, sem tudná folytatni.

Hasonlítsuk össze azt a gazdaságot, ahol sok „háziasszonynak” van takarítónője és ezek takarítónők számlával, dolgoznak, azzal, gazdasággal, amelyben háziasszonyok maguk takarítanak.  Az elsőben több lesz az adó, nagyobb lesz a nyilvántartott GDP. Eközben mindkettőben egyenlő a hasznos munka a fogyasztás és az életszínvonal. A szegények adócsalása nem azonos a gazdagok adócsalásával. A szegények ilyenkor nem az államon keresztül kompenzálják a szegénységüket, hanem önmaguk teszik meg. A gazdagok adócsalása viszont azt jelenti, hogy az igazságtalan jövedelmükből nem adnak vissza még egy részt sem.

Egy másik példa fel akarom újítani lakásom és felfogadok egy villanyszerelőt, egy burkolót, egy vízszerelőt, egy szobafestőt és még sorolhatnám. Persze mindegyik azt mondja, hogy amennyiben számlát kérek akkor az Áfával növelt összeget számítja, pontosabban nem mindegyik, mert van aki kijelenti nem tud  számlát adni. (Egyébként ez az Áfa dolog, tévedés, nem sok köze van az egészhez, a lényeg az, hogy az adózás nélküli munkát és olcsóbban kapom meg,  és valószínűleg a  szolgáltató is jobban jár. De ne szaladjunk előre. Az kijelenthető, hogy a példákban felsorolt munkák, többnyire hasznos munkák, amelyek jellemzően a feketegazdaságba tartoznak. Vagyis feketegazdaság jelentős részét az ilyen típusú munkák teszik ki.

Nézzük először a termelés szempontjából, pl. ezt a lakásfelújítást. És induljunk ki egy olyan minden szempontból, pocsék gazdaságból, mint amilyen magyar gazdaság. Ugyanis feketegazdaság szempontjából nagyon nem mindegy, hogy milyen gazdaságban értékeljük azt.

A probléma kulcsa az, hogy befizetett adó egy hatékony, korrupciómentes arányos államba folyik be. Vagy egy rossz hatékonyságú, korrupt, és éppen ezért aránytalanul nagyobb államba folyik be, az aránytalanul nagyobb adó. Az előző esetben egy viszonylag kisebb adót szolgáltatásban visszakap a befizető, részben úgy kap vissza, hogy az a munkáját is segíti. Az adójának döntő hányadát valahogy visszakapja az adófizető.  Az utóbbi esetben egy viszonylag nagyobb adónak a felét, kétharmadát kapja vissza befizető, és az alig segíti a munkáját.

Én a magyar viszonyokból, vagyis az utóbbi esetből indulok ki.

A termelés szempontjából a legnagyobb haszna a feketegazdaságnak, a foglalkoztatottság. Vagyis az, hogy az itt felsorolt szakik fele egyszerűen nem tudna dolgozni, Ill. nem tudna annyit dolgozni, mint a feketegazdaságban, ha pl. szigorú ellenőrzéssel, ki lenne fehérítve, meg lenne szüntetve a feketegazdaság.

Egyébként az összes itt felsorolt munkáról ki lehet jelenteni, hogy hasznos munka, azt is, hogy átlagosan minőségéhez képest hogy olcsó munka, tehát duplán hasznos munka. E munkák átlagos minősége közepes. Attól hogy fekete, még hat rá a piaci verseny, hiszen a megrendelő válogathat. Azért, csak közepes minőségű, mert azért titkolózásból adódó szervezetlenség, és fogyasztóvédelem hiánya lerontja közepesre. Ha fehér gazdaságban lenne mindez, akkor sokkal drágább lenne, de csak fél fokkal lenne jobb minőségű. Mindezt megpróbálom lefordítania számokra.

Elemzés a termelés szempontjából.

Tételezzük fel, hogy 1 millió Ft-ért újítatom fel lakásom. 1millió Ft a munka értéke. Ha ez a ki lenne fehérítve, akkor ez az (adózott) összeg jóval magasabb lenne. 1millió Ft-ért csak 700 ezer Ft-nyi munkát kapok, (Vagy nem 8 évente újítom fel a lakásom, hanem 12 évente. Vagy a rossz cipőt nem javítatnám meg, hanem kidobnám a szemétbe, mivel nem lenne cipész, aki megjavítja. Ebben az esetben a felsorolt szakik egy része egyszerűen tétlenül otthon ülne.)

Tehát a termelés értéke ez esetben a feketegazdaságban 1 millió, kifehérített gazdaságban 840 ezer. Azért nem 700 ezer, mert beszámítottam hogy a kifehérített gazdaságban valamivel jobb a munkahatékonyság és a munkaminőség.

Tehát ebben a gyenge gazdaságban ilyen rossz állam mellett a termelés szempontjából jobb a feketegazdaság. Igaz, hogy ezt valamennyivel lerontja az igazságtalan elosztás negatív hatása.

Most nézzük, elemezzük a jövedelemelosztási igazságtalanság szempontjából ezt a lakásfelújítást.

Ha ki lenne fehérítve gazdaság, akkor nem 1milliót kellene fizetnem, hanem 2,2 milliót. Egyfelől plusz 800 ezer lenne a pluszadó, másrészt ebben az esetben a bürokrácia miatt a szakinak részben alkalmazni kellene egy adminisztrátort (könyvelőt, stb.). (Az igaz, hogy az adminisztrátor alkalmazása növeli a foglalkoztatottságot, de az is igaz, hogy fölösleges munkát végezne, normális gazdaságban hasznos munkát is tudna végezni. Vagyis az adminisztrátor fölösleges munkája, a nemzetgazdaság szempontjából inkább negatív hatással van, mint pozitív hatással.)

A plusz 800 ezer adó szétoszlik az egész nemzetben. De valójában ez nem 800 ezer mert a befizető ebből nyugdíjként (és esetleg egyéb szolgáltatásként) visszakap 200 ezret) Az Áfa végeredményben fogyasztási adó, és vannak még a munkától független adók is (pl., ha a gépkocsiadó, az illetékek és a vagyonadók). Ezeket akkor is befizeti a szaki, ha feketén dolgozik. Sőt ez esetben mivel több a munkája a jövedelme, többet is fizet. Maradjunk abban, hogy az egész nemzet kára, elosztási szempontból a befizetetlen adó miatt látszólag 300 ezer Ft. Viszont a feketegazdaságban résztvevők együttes haszna (a dolgozók és a vásárlók haszna) az előzőek alapján 160 ezer Ft. Mivel a feketegazdaságban sokan vesznek részt, a lakosság fele, azt is mondható, hogy feketegazdaság miatt elosztási szempontból lakosság 100 ezer Ft-tal károsodott. A kár azért nem 140 ezer Ft, csak 100 ezer Ft, mert beszámítottam, azt hogy az adó egy rossz hatékonyságú, korrupt államba megy be. Vagy azt is mondhatjuk, hogy elosztási szempontból a lakosság fele károsodott kb. 200 ezer Ft-tal. Viszont az igazságtalan elosztásnak van termeléscsökkentő hatása.

Mivel a fenti számítás nem egészen pontos, foglaljuk össze így az egészet.

Egy gyenge gazdaságban, rossz állam mellett, a feketegazdaság, termelési szempontból nem rosszabb, mint a kifehérített gazdaság. Elosztási szempontból pedig lakosság fele károsodik a feketegazdaságban termelt érték kb. 25%-ával. Ha mondjuk 30% a feketegazdaság aránya, akkor 8%-kal nő az igazságtalan elosztás. De az igazságtalan elosztás a feketegazdaság nélkül is pl. 50%-os. Ez ekkor nem 50% lesz, hanem 58%-os lesz. Egész más helyzet, ha jó gazdaságról, hatékony, korrupciómentes államról van szó. Ekkor a feketegazdaság összesített kára nagyobb.

Induljunk ki a abból hogy mi a megoldás, hogy lehet kifehéríteni a feketegazdaságot?

Gyenge gazdaságban rossz állam mellett nagy a feketegazdaság, azt csak akkora erőkkel, ellenőrzéssel lehet kifehéríteni, amely több energiát, munkát, pénzt követel, mint a feketegazdaság csekély kára. Mivel a gyenge gazdaságban rossz állam mellett a feketegazságnak csak csekély kára van.

Jó gazdaságban, jó állam mellett kicsi a feketegazdaság, azt viszonylag kisebb ellenőrzéssel tovább lehet csökkenteni. Ebben a gazdaságban érdemes tovább fehéríteni, mert itt a feketegazdaságnak nagyobb a károkozása.

Az ellenőrzésen kívüli közvetlen megoldás pedig a helyes adóztatás. És a bürokrácia csökkentése. A házi, háztáji alkalmi munkák egyszerű és alacsony adóztatása. Valamint a jó vagyonadózás. (És egy fontos megjegyzés: a jó adózás nem azonos az összességében alacsony adózással. Bizonyos tevékenységeknél különböző szempontok miatt alacsonyabb, más tevékenységeknél magasabb adó szükséges.)

Gyenge gazdaságban, rossz állam mellett az előző adózási megoldások mellett az egész gazdaságot, és az államot is át kell alakítani, ha többek között csökkenteni akarják a feketegazdaságot. 

Az előzőek másképpen, kiegészítve.

Mostanában egyre többet hallom a politikusoktól, a szakemberektől, de az egyszerű emberektől is, az ehhez hasonló kijelentéseket: a magyar gazdaság legfőbb baja a nagy feketegazdaság.  A magyar gazdaság legfőbb baja, hogy  viszonylag kevesen fizetnek adót (elsősorban nagy feketegazdaság miatt), az állam ezen kevesek adójából működik. Ezeket kell elsősorban megszüntetni, és akkor már alapjaiban rendben lesz a gazdaság.

Értékeljük az elmondottak tükrében e kijelentéseket és kiderül, hogy ezek enyhén szólva tévedések. És ha ezeket a politikusok, szakemberek hangoztatják, akkor orbitális tévedésről beszélhetünk. Még inkább bűnbakkeresésről, a valódi bajok elkenésről, áthárításról van szó.

Az én sorrendem a legfőbb bajok tekintetében egészen más. A legfőbb bajok nagyjából (sok hiányosság megoldandó probléma szinte egyformán fontos) fontossági sorrendben. Jelenleg a legfőbb baj a hatalmas mértékű eladósodás.

Aztán, a korrupt és rossz hatékonyságú állam. Aztán a valódi termelési tényezők (feltételek) gyengesége, mint az állam, mint magángazdaság tekintetében. Ilyen termelési tényező, feltétel: a foglalkoztatottság, a szakértelem, (arányos szakképzés), a hozzáadott értéktöbblet, az igazi hazai innováció, stb.. Aztán a rossz termelésstruktúra (mit állít elő a termelés), amely szinte azonos a rossz fogyasztásstruktúrával.  Aztán a zavaros és tisztázatlan állam és magángazdaság aránya. Aztán a rossz adórendszer. A rossz monetáris politika. A külföldre kivitt ellenérték nélküli pénz ( amely ez esetben részben hazai munka, hazai energia, hazai érték.) A gazdaság rossz szerkezete, a kis és középvállalkozások gyengeségére gondolok. A hatalmas és igazságtalan jövedelmi, vagyoni különbségek, melynek csak hatoda-tizede származik a feketegazdaságból, a döntően nagyobb része, 70-80%-a sajnos legális.  Általában a rossz gazdaságirányítás és itt konkréten egy hosszabb felsorolás jönne.  (Megjegyzem már az előzőek is a rossz gazdaságirányításnak tudhatók be.) Nem akarom itt tovább sorolni a fontos bajokat, hiányosságokat, a lényeg az, hogy a feketegazdaság és ebből adódó a szűk adózás valahol a 17. a sorban. Ez nem lényegtelen, mert azért a 17. nagy bajjal is foglalkozni kell, de orbitális tévedés a 17. bajt, az első helyre tenni.

A tévedés alapja szerintem a pénzközpontú felfogás, amelynek az a lényege, hogy a pénz kvázi egyenlő a termeléssel. Sőt tovább fokozza tévedést, hogy csak a nyilvánosan megjelenő pénz, a pénz. Vagyis, ha pl. 30%-os feketegazdaság akkor annak kifehérítése következtében 30%-kal növekedne a nemzeti termelés.

A pénzközpontú felfogást már több fejezetben bíráltam és cáfoltam. E bírálatok cáfolatok ide is vonatkoznak.

A feketegazdaság káros, mert növeli az igazságtalan jövedelmeket, de az összes igazságtalan és aránytalan jövedelemnek csak hatodát okozza a pl. 30%-nyi feketegazdaság. A feketegazdaság káros, mert növeli az igazságtalan versenyt, de az összes igazságtalan versenynek csak hatodát okozza a 30%-nyi feketegazdaság.

És mi a helyzet az adózással és az állammal.

30%-nyi feketegazdaság kifehérítése következtében kb. 15%-kal növekedne az állam adóbevétele, hiszen az Áfa, a vagyonadók, stb. nem növekednek.

Pl. a 40%-os a nemzeti teremést elvevő és szolgáltatásiban visszaadó állam, 65%-osra növekedne. (Persze ha ezt egy korrupt, rossz hatékonyságú, eladósodott állam teszi, akkor a visszaadott érték csak fele lesz az elvételnek. De itt és most induljunk ki abból, hogy az állam tisztességes, hatékony és nincs eladósodva. És persze az is kérdés hogy magángazdaság, amitől elvesznek, a népréteg szempontjából mennyire hatékony, de itt ebbe se menjünk bele.)

De nyilván ezzel az elvétellel a magángazdaság aránya, termelése csökken. Itt jön azon elv, hogy a termelési kapacitás átrendezése nem növeli a termelési kapacitást. Azon is el lehet gondolkodni, hogy 15%-nyi pénz vajon mekkora termelési kapacitás átrendezést hoz létre. De itt és most maradjunk annál a variációnál, hogy ez 15%-nyi termelési kapacitás-átrendezést tesz lehetővé. (Valójában ez sok mindentől függ, itt jönne azon elv, hogy a pénz nem azonos termeléssel, azért sem, mert a pénzt a termeléstől függetlenül is el lehet osztani.)

Ha rossz az adózás és a támogatás, akkor sok kisvállalkozó kiesik, csökken a termelése, ami nemcsak az összes nemzeti termelésre hat ki, hanem az adózásra is.  Vagyis viszonylag rossz adózás, támogatás mellett, az állami termelés, szolgáltatás növekedése, több okból csak 10%-os lesz, ennyivel csökken a magángazdaság termelése. Az összes nemzeti termelés nem változik. Ez még egy viszonylag normális, közepes helyzet. A jelenlegi magyar viszonyokban valószínűleg ennél rosszabb helyzet alakulna ki. Van egy nagyon ideális változat is, amikor a nemzeti összes termelés kicsit nő, az állam nő, a magángazdaság ennél kevésbé csökken.

A lényeg viszont az, hogy tulajdonképpen nem a feketegazdaság a kifehérítése teremti meg a jó helyzetet, hanem pl. a jó adózás, a jó támogatás, az állam és a magángazdaság jó aránya, a hatékony termelés és még folytathatnám. 

Az egész tanulsága tehát röviden a következő. A feketegazdaság kifehérítése amellett, hogy nem lényegtelen, de a legfontosabb megoldandó problémák közé sem sorolható. Ha a gazdaság legfontosabb problémai rendeződnek, akkor a feketegazdaság problémája is nagyrészt rendeződik.

Azért a feketegazdaságot ne értékeljük túl, másképpen.

Sokan vagy kevesen fizetnek adót, kérdése.

Mostanában ez az okoskodás járja: az a baj hogy kevesen fizetnek adót. Megint egy felületes badarságáradat, aminek ugyan van némi igazságalapja, de összességében egy zavaros badarság sül ki az egészből.

Az előző okfejtéshez azért a következőket is hozzá kell tenni.

Egyrészt ide belekeverik a nyugdíjasok és rokkantnyugdíjasok, a munkanélküliek, és a kisgyereket nevelők problémáját is. 

Hogy is van ez? Egyfelől olyan emberek (nem is kevesen), akik dolgozni szeretnének, és van szakmájuk, netán diplomájuk, nem kapnak munkát, legalábbis szakképzettségüknek megfelelő munkát. Másrészt pedig az a baj, hogy beteg idős emberek, ill. a gyereket nevelők nem dolgoznak? Itt valamilyen alapvető elemzési zavar van. Ott is zavar van, hogy a gyerekszülés, gyereknevelés nem hasznos munka.

És arról se feledkezzünk el, hogy a feketén dolgozók igaz, hogy nem fizetnek pl. nyugdíjjárulékot, de nem is kapnak nyugdíjat. Itt is zavar van, mert néha sajnálják a feketén dolgozókat, őket tarják kihasználtaknak, néha pedig szidják őket, őket tartják kihasználónak. Márpedig a kettő ellentmond egymásnak.

És arról se feledkezzünk meg, hogy azért bizonyos adókat (Áfa, jövedéki adó, illetékek, stb.) minden ember, a feketén dolgozó is, fizet.

És az alábbiakat sem árt átgondolni. 

Attól, hogy szegényektől is beszedik az adót (mert az adózás szélesítése ezt is jelenti) és aztán segélyként visszaadják nekik, az állam lényegében nem nő, nem lesz nagyobb termelésű, szolgáltatású. Ha nagyon jól működik az állam a „széles adófizetés” ami gyakorlatilag szegényréteg, középréteg erősebb adóztatását jelenti  egy fél fokkal növelheti ezen rétegekben az igazságos elosztást, de csak nagyon jól működő állam esetében.  Ha pedig valaki az „adófizetés kiszélesítése” alatt a foglalkoztatottság növelését érti, akkor jobb, ha ezt is mondja: növelni kell a foglalkoztatottságot. Vagy: az alacsony foglalkoztatottság jelentős probléma, meg kell oldani.  Ha pedig valaki az „adófizetés kiszélesítése” alatt az adócsalást, adókijátszást érti, akkor jobb, ha ezt is mondja: csökkenteni kell az adócsalást, az adókijátszást. Vagy: az adócsalás az adókijátszás jelentős probléma, meg kell oldani. Ezt a problémát egyébként elsősorban a jó adóztatással lehet megoldani.

A lényeg viszont ez: sokszorta nagyobb kárt okoz a nemzetnek az, aki papíron dolgozik, csak éppen ez a munka értéktelen, netán káros, vagy a hasznos munkája, kisebb, mint a jövedelme, vagyis az érdemtelen jövedelméből adózik, mint az, aki valójában hasznos munkát végez, de nem fizet bizonyos adókat.

És az a lényeg, hogy a termelés 16+hatékony állam, lényeges feltételén kellene gondolkodni, annak hiányát kell szidalmazni és nem ezen nagy okosságot kell szajkózni: az a baj, hogy kevesen fizetnek adót.

És főleg ezen kellene rágódni: hogy a fenébe jöhetett össze akkora államadósság, amelynek alig van pozitív látszata, de kb. évi 1000 milliárdot, von ki az országból, ami a sokszorosa annak, ami a feketegazdaság kifehérítéséből bejönne. 

A következő egység emlékeztető tartalma:

Visszatérés a termelés (beleértve a szolgáltatásokat is) és fogyasztásstruktúra problémájára.  Gazdaság és a természetpusztítás. A lehetséges válság-láncreakció.

A természeti erőforrások, mint termelési tényezők. B/3, B/10 ábrák. Elméleti rendszertényező.

A válsághelyzet a válság-láncreakció. B/3, B/10, D/2 ábrák. Elméleti rendszertényező.

Ismételt fejezet. A termelés (szolgáltatás) alapvető külső és belső összefüggései. A termelés (a szolgáltatásokat is beleértve) mennyiségi és minőségi gyarapodása mellett a termelés struktúrája is fontos. Elsősorban a B/0/1, B/0/4, B/1, B/3, B/3/2, B/19, B/20, D/1, és a D. jelű ábrák. Elméleti rendszertényező.

A haszontalan munka, haszontalan termék hatásai. B/3, B/10, D/2 ábrák. Elméleti rendszertényező.

Az új helyzet gazdasági szempontból. B/3, B/10, D/2 ábrák. Elméleti rendszertényező.

Az új helyzet a természetpusztítás megoldása. Rendszertényező. B/3, B/10, D/2 ábrák.

A természeti erőforrások, mint termelési tényezők. B/3, B/10, D/2 ábrák. Elméleti rendszertényező.

A természeti erőforrások csökkenése és a természetpusztítás lényegében azonos.

Természeti erőforrások egyszerűen: vizek, föld, levegő, ásványi kincsek, növényzet, állatvilág.

A természeti erőforrások fő elemei másképp. Az energia, az energiahordozók. A nyersanyagok. (Minden termék valamilyen nyersanyagból indul ki.) A környezetszennyezés, természetpusztítás. A környezetszennyezés is természeti erőforrás.  Ha például a környezetszennyezés miatt, korlátozni kell a termelést akkor azt nevezhetjük a természet kimerülésének vagyis természeti erőforrás kiapadásának. Másfelől az energiahordozók, ill. a nyersanyagok felhasználása is természetpusztítás, egyfajta környezetszennyezés. Ha például kivágják a fákat, akkor az nyersanyag felhasználás, de közben romlik a levegő minősége is, tehát környezetszennyezés is.

A környezetszennyezés rombolhatja levegő a vizek a föld minőségét végső soron az élővilág növényzet állatok emberek egészségét is. A környezetszennyezés tehát egyfelől egy gazdasági tényező, másfelől viszont egészségi tényező, harmadrészt, mint állat és növénypusztító kulturális és erkölcsi tényező. A környezetszennyezés mindenhol jelen van termelésben, fogyasztásban. Három nagy részre osztható: a termék előállítása során keletkező, mint a kitermelés átalakítás, szállítás, tárolás stb. keletkező. A termék fogyasztása során keletkező, mint pl. egy gépkocsi egy gázkonvektor stb. működése során keletkező. A termék kidobása után, mint a hulladékok szennyezésével keletkező.

Minden termék, szolgáltatás az előállítás, a használat, valamint az eldobás után igényel anyagot, energiát, környezetszennyezést. A természeti erőforrások másképpen: előállítás, használat, hulladék, energia, anyag, környezetszennyezés.

Minden szükséglet-kielégítés minden termék, szolgáltatás igényel természeti erőforrást (energiát, nyersanyagot, környezetszennyezést), de közel nem egyforma arányban. A lelki szükségletek, kielégítése igényli a legkevesebb természeti erőforrást és legtöbb humán erőforrást. A minőségi anyagi szükségletek is-is. Az anyagi, tárgyi szükségletek kielégítése, igényli a legtöbb természeti erőforrást.

A problémát általában bagatellizáló felfogás abból ered, hogy nem komplex módón kezelik a problémakört. Azt mondják pl. nincs baj, mert majd találnak újabb energiahordozót, energiaforrást.  Az új esetleg kevésbé környezetszennyező energiaforrás megtalálása legkisebb probléma. Nyersanyag mindenképp kell a termékekhez és ez ugyanolyan véges, mint az energiahordozók végessége. Lehet ugyan valamennyire az innováció által csökkenteni a szükséges nyersanyagok mennyiségét, de csak bizonyos szintig. A környezetszennyezést is lehet csökkenteni, de csak bizonyos szintig. Mindhármat bizonyos szintig lehet csökkenteni, de nem teljesen. A kérdés hosszabb távon az, hogy bizonyos szintű csökkentési lehetőség és termelés fogyasztás növekedése milyen arányban áll egymáshoz. Ha a termelés fogyasztás növekedése a jelenlegi helyzetnek megfelelő, vagyis nagyobb arányban emelkedik, mint a bizonyos színtű csökkentés, akkor folytatódik a természetpusztítás a természeti erőforrások fogyása. A természetpusztítás technikai csökkentésének konkrét módjai: új kevésbé szennyező energiaforrás. Olyan termékek melyekhez kevesebb nyersanyag kell. (A víz a levegő, a föld is nyersanyag). Olyan termelés, technológia, mely kevesebb szennyezéssel jár. Olyan termékek, melyek  használatuk közben kevésbé szennyezik a környezetet, ill. kevesebb energiát igényelnek. Olyan termékek, melyek az eldobásuk után kevésbé szennyezik a környezetet, ill. feldolgozhatók. Végül a korszerű nem szennyező hulladékfeldolgozás. A felsorolásból látszik, hogy nincs csodaszer, nincs egyedüli, gyors megoldás. Vagyis sok feladatot igénylő, hosszú távú, talán örökös problémával állunk szemben. Az is látszik, hogy önmagában a természetpusztítás technikai csökkentése nem képes egyedül megoldani a problémát, a teremést, fogyasztást is szelektálni ill. csökkenteni kell.

Ez azonban a távlatos megközelítés a jelenlegi helyzet ennél sokkal siralmasabb. Jelenleg a termelés, fogyasztás sokkal erősebben növekszik, mint a természetpusztítás technikai csökkentése. A jelenlegi tendencia kiszámíthatóan a közeljövőben komoly problémákat okoz. Emlékeztetőül: elsősorban gazdasági és egészségügyi problémákat másodsorban kulturális erkölcsi problémákat. Van itt azonban egy olyan problémakör, mely talán még a gazdasági problémát is megelőzi az pedig a természetpusztítás természeti, időjárási katasztrófát kialakító hatása. Majd mindennap hallunk a felmelegedés hatásairól. Lehetséges, hogy összeomlik valamelyik vagy több alapvető természeti mechanizmus. Pl. a tengerek áramlása, a víz körforgása, a levegő körforgása, az időjárás stb.. Ha egy ilyen mechanizmus összeomlik, akkor az katasztrofális hatású és valószínű hogy más mechanizmusok összeomlásához vezet. A természet sokkal összetettebb sokoldalúbb, finomabb, összefüggőbb mechanizmus, mint azt a felületes szemlélő gondolja. Ez azonban csak a lehetséges kategória. Ami viszont már létező kategória az a kisebb természeti katasztrófák (szélviharok, áradások, szélsőséges időjárás, felmelegedés, stb.) sűrűsödése. A sűrűsödés részben és bizonyíthatóan a természetpusztítás rovására irható. Azon vita van, hogy milyen részben, de azon nincs vita, hogy valamilyen részben.

A kétkedőknek felhoznék egy konkrét példát. Azt tapasztaljuk, hogy egyre melegebbek lesznek a nyarak. Ez egyrészt mindenkinek kellemetlen, rontja az életminőséget. Másrészt bizonyos betegségeket felerősít pl. a szívbetegségeket. Harmadrészt a klímaberendezések működtetése elég jelentős energiát igényel, nem beszélve klíma berendezések gyártásával és használatával járó környezetszennyezésről. Negyedrészt a nagy melegben csökken minden termelés. Ötödrészt főleg a mezőgazdasági termelésre van negatív hatással, hiszen minden kiszárad. Hatodrészt több vízre, locsolásra van szükség, és még lehetne folytatni. Ez az egyszerű példa is mutatja, hogy a probléma komplex és ebben van a veszélye. Önmagában egy probléma sem jelentős, de ha összeadjuk, akkor már nem vitatható a jelentősége. Ez csak egy példa sok száz közül.

A természetpusztítás jelenlegi tendenciája.

Jelenleg 6 milliárd a föld lakossága. Ez 15 éven belül 7,5 milliárd lesz a jelenlegi tendencia mellett. Ugyanakkor az egy főre eső fogyasztás is növekedik a jelenlegi tendencia mellett. Vegyük például figyelembe Kína és India (a világ lakosságának egyharmada) fogyasztásának (termelésének) növekedését. Ugyanakkor a jelenlegi tendencia mellett majd minden ország fogyasztása, termelése, ha nem is ilyen mértékben de növekszik. Ha évi 3%-os növekedéssel számolunk akkor az 15 év alatt 45%-os fogyasztás, termelésnövekedés. A 7,5 milliárd ember a 45%-os fogyasztásnövekedése olyan mintha 3,5 milliárd emberrel lenne több. Ez összesen 11 milliárd embernek megfelelő fogyasztás, ami jelenlegi fogyasztás (6 milliárd) csaknem a duplája. Pontosabban 15 év múlva a jelenlegi tendencia mellett a fogyasztás és vele arányosan természetpusztítás (a természeti erőforrások fogyása) a jelenleginél legalább 80%-kal lesz nagyobb. Valószínűsíthető hogy ez természetpusztítás már átlép egy kritikus határt, egy részleges vagy teljes összeomlás jöhet létre.

Ha 15 év múlva ez nem is következik be, bekövetkezik 20, vagy 25 év múlva. A probléma sajnos nem szűnik meg, tehát mindenképp intézkedni kell, a tendenciát meg kell fordítani. Ha csak részleges intézkedések történnek, akkor az annyit jelent, hogy 15 éven belül mondjuk nem 80%-os lesz a természetpusztítás, hanem 60%-os. Ez még mindig sok, a megoldás kevés. Minél később következik be az intézkedés, annál nehezebb a helyzet megfordítása, annál nagyobb áldozattal jár az.

Tételezzük fel, hogy jelentős változásokat tennének, már most a jelenlegi helyzet megjavítására. Majd kiszámítanák e javítás költségeit ill. egyéb életszínvonal hátráltató hatásait. Majd feltételezve, hogy ez 20%-ban javítja a gazdasági helyzetet, az egészségügyi helyzetet, az időjárási helyzetet (a természeti katasztrófákat), kiszámítanák ennek a jövedelmezhetőségét ill. életszínvonal-emelő hatását. A két számítás különbségéből biztosan az jönne ki, hogy érdemes jelentős lépéseket tenni a helyzet megváltoztatása érdekében. Kétségtelen, hogy egyes nagytőkések hosszabb távon is károsodnának.  Általában vállalkozók rövid távon károsodnának, de hosszabb távon ez kiegyenlítődne. A népréteg viszont rövid távon is de főleg hosszabb távon sokkal jobban élne. Egy külön probléma az adott jelenlegi politikai vezetés károsodása. Erre még visszatérek. A lényeg az, hogy hiába lenne végeredményben a világnak hasznos bármi, ha politikai elit és a nagytőke károsodik, akkor ezek képesek mindent megakadályozni.

Miről van szó tehát: egyrészt el kell gondolkodni, hogy egy lehetséges katasztrófa elkerülése mekkora áldozatot igényel. Másfelől kiderül, hogy nem is lenne semmilyen áldozat, mert valójában összességében javulna az életszínvonal.

Tehát ha az élővilág pusztulásának erkölcsi, tudományos problémájával nem is törődünk, akkor három komoly probléma adódik a fokozódó természetpusztulásból: a gazdasági probléma az egészségügyi probléma és a természeti, időjárási katasztrófák problémája. Ezek a problémák összefüggnek, egymást erősítik. Persze erre még mindig lehet azt mondani, ugyan ezek nem komoly problémák. Egyrészt azért az erősödő tendenciákat és a várható hatást is figyelembe kell venni. Másrészt egy következő részben bebizonyítom, hogy a gazdasági probléma önmagában is igen komoly. Előbb azonban elmélkedjünk el a válsághelyzeten, válság-láncreakción.

Ez a fejezet azért elméleti fejezet, mert egy másik tényező lesz a gyakorlati rendszertényező, melynek címe: az új helyzet a természeti erőforrások fogyása.

A válsághelyzet, a válság-láncreakció. B/3, B/10, D/2 ábrák. Elméleti rendszertényező.

Megint visszautalnék a rendszerfejlődés problémájára.

A történelem során megfigyelhetünk válságszakaszokat, ezek nem véletlenül a rendszerváltás előtti utolsó szakaszok. Az utolsó és legmélyebb a klasszikus kapitalizmus válsága 1910-1945 közötti szakasz. Mivel erről még szó lesz most csak egyszerűsítve vázolnám, hogy mitől alakulnak ki a válságszakaszok. Több tényező egymásra negatívan ható válsága okozza a komplex válságot. A gazdasági válság, a pénzügyi válság, az erkölcsi, világnézeti válság és a háborús válság hat egymásra ill. erősíti egymást. Az arányok, és sorrendek persze változhatnak, de ezek válságtényezők minden válságszakaszban megtalálhatók, és az egymásra hatás is kimutatható. Gyakorlatilag és logikailag is kimutatható az egymásra hatás. Logikailag gondoljunk csak bele. Pl. a gazdasági és pénzügyi válság összefüggése, vagy a gazdasági és egészségügyi válság összefüggése egyértelmű. Továbbá az egészségügyi és háborús válság összefüggése, vagy a háborús és erkölcsi, világnézeti válság összefüggése, vagy a háborús és a gazdasági válság összefüggése, stb. szintén egyértelmű. Sokáig lehetne sorolni, bizonygatni, elemezni de szerintem mindenki érti, hogy miről van szó. A kölcsönös negatív és egyre erősödő negatív hatást nevezem én válság-láncreakciónak. Ezek voltak korábban a válságtényezők. Csakhogy most megjelent egy újabb válságtényező: a természetrombolás (a természeti erőforrások fogyása). Ez szépen beleilleszkedik a sorba, mert azt már vázoltam, hogy közvetlenül összekapcsolódik a gazdasági válsággal, az egészségügyi válsággal. A természetpusztítás másik hatása, a természeti és időjárási szélsőségek szintén összefüggnek a gazdasági, ill. az egészségügyi válsággal. A gazdasági és egészségügyi válság pedig összefügg a többi válsággal. Kijelenthetjük tehát, hogy az eddigi öt válságtényező mellett egy újabb válságtényező keletkezett.

Megjegyzem: eddig is előfordult, hogy egy-egy nép életében egy természeti katasztrófa vagy szélsőséges időjárás válságot okozott. Itt azonban nem a véletlenszerű válságokról van szó, hanem az időszakonként bekövetkező, menetrendszerű válságokról. A természetpusztítás eddig nem volt állandó válságtényező, csak időszakos eseti. A jövőben azonban minden jel szerint úgy kell kezelni, mint egy állandó válságtényezőt. A válságszakaszoknak a válság-láncreakcióknak nem kell feltétlen bekövetkezni, eddig azonban sajnos bekövetkeztek. Azt azonban tudni kell, hogy vannak válságtényezők, válságszakaszok, válság-láncreakciók, mert ha hiányosak az ismereteink, akkor nem is  tudunk védekezni ellene.

Gyakran hallani: ugyan, ugyan állandóan megjósolják a világvégét, aztán nem történik semmi. Talán valóban többször jósolták meg a katasztrófát, mint amennyiszer bekövetkezett. Talán nem mindig akkor jósolták meg, amikor bekövetkezett. Az azonban tagadhatatlan hogy voltak válságszakaszok a népek, ill. geopolitikai zónák életében. Voltak háborús, nyomorgó, fertőzőbetegségekkel terhelt időszakok. Kétségtelen hogy a XX. századig ezeket az időszakokat nem könnyű megkülönböztetni. Az 1910-45 közötti európai válságszakasz azonban már egyértelműen megállapítható.

Gyakran hallani: ugyan-ugyan új helyzet, nincs új helyzet. Aki nem felületesen vizsgálja történelmet annak világos, hogy gyakran van új helyzet. Az igaz, hogy nem merőben új helyzetről van szó a régi helyzet nagy része megmarad, de ehhez csatlakozik egy olyan tényező mely ugyancsak nem új, de a jelentősége hirtelen megnő. Ilyen értelemben új tényező a természeti erőforrások fogyása a természetpusztítás is. Eddig is volt csak jelen időben vált jelentős tényezővé, tehát kvázi új tényezőről van szó. Ugyanilyen értelemben új (megnőtt jelentőségű) tényező a globalizálódás is.

 Mit jelent az, hogy egy újabb válságtényező jelent meg. Nem vállalkozom arra, hogy válságtényezők jelentőségét rangsoroljam. Induljunk ki abból, hogy a természetpusztítás legalább olyan jelentős tényező, mint a többi. Ebben az esetben is az új válságtényező megjelenése azt jelenti, hogy egy válság-láncreakció beindulásának az esélye jelentősen növekszik. Valamint azt jelenti, hogy a válság-láncreakció jóval gyorsabb hevesebb lesz, illetve sokkal végzetesebb tragikusabb lesz a végeredménye. Sokkal mélyebb lesz a válság. Úgy is fogalmazhatunk, hogy nagyobb világégés, vagy globális katasztrófa várható.

Ehhez még hozzá kell tenni különböző következtetések szerint, ha nem  alakult volna ki ez az új válságtényező, a jelenlegi tendencia mellett, akkor is ötven éven belül nagy valószínűséggel beindulna egy válság-láncreakció. Azt is hozzá kell tenni, hogy a jelenlegi tendencia mellett a természetpusztítás 20 éven belül nagy valószínűséggel válságot fog okozni. E válsághoz akkor erős valószínűséggel csatlakozik a többi, akkor már erősen erjedt válságtényező. Mindehhez még hozzá kell tenni, hogy olyan „új” helyzetek, tendenciák  vannak, melyek ezt a válság-láncreakciót fokozhatják. Ilyen pl. a világ fokozódó globalizálódása, ill. az egyre hatékonyabb manipuláció. Ilyen a tömegpusztító és nukleáris fegyverek arzenálja, és azok előállíthatósága. A hatékony manipuláció következménye, a válsághelyzet felismerésének a késlekedése. A globalizálódás és a természetpusztítás azonos tulajdonsága, hogy a válságjelenségeket szétteríti a világban. Gondoljunk bele, valahol megtörténik a környezetszennyezés akkor annak negatív következménye pl. a víz, a levegő elszennyeződése máshol jelentkezik. Lehetne még további példákat sorolni. A globalizálódás szétterítő hatása: pl. valahol gazdasági válság van, és ez más országokban is jelentkezik. Szintén csak egy példa a sok közül. A szétterítő hatás a következőkkel jár. Kezdetben a negatív hatások megoszlanak, tehát sehol sem alakul ki kritikus helyzet. Egy kritikus pont (időszakasz) után viszont a több helyen, több módón, de egyszerre jelentkezik a kritikus helyzet, ami nagy valószínűséggel világválság-láncreakcióba torkollik.

Megjegyzem a tömegpusztító és nukleáris fegyverek lehetséges használata is szétterítő hatású, de ez már csak a válság-láncreakció szakaszban jelentkezik.

Jelenleg még a sokasodó problémák ellenére nincs válság, számításaim szerint éppen hogy elhagytuk a fejlődés felső csúcspontját. Az előző fejtegetésekből következően azonban a jelenlegi tendenciák mellett elég gyorsan, akár 10-15 éven belül, jobb esetben 20-25 éven belül nagy valószínűséggel kialakul egy válság-láncreakció.

A sürgősség problémája. Nem elég azt felismerni, hogy a válsághelyzetet illetően új helyzet van azt is fel kell ismerni, hogy rendkívül sürgős, halaszhatatlan helyzet. Azt kell felismerni, hogy rövid idő alatt radikális változásokat kell elérni, nincs halogatni való idő. A többi rendszertényező vonatkozásban 25-30-40-50 évről beszélhetünk, itt mondjuk 15 évről. 15 év az nagyon kevés ahhoz képest, hogy mennyi feladatot igényel a helyzet radikális megváltoztatása. Gondoljunk bele hány év szükséges csak ahhoz, hogy a levegő minősége visszaálljon egy optimális határra. A sürgősség felismerésből következik a lehetséges leggyorsabb, legradikálisabb, legsokoldalúbb intézkedések szükségessége. Lehetséges leggyorsabb legradikálisabb: egy folyamatos, következetes, tervezett intézkedéssorozat jelent, amelyik még nem okoz lázadást, háborút. Egyébként, ha valaki attól retteg, hogy fölöslegesen bolygatnák fel a világot, akkor annak kijelenthetem: semmiképpen nem fölösleges, mert ha véletlenül mégsem ilyen vészes a helyzet, akkor is szükség lesz 30 éven belül azon feladatok megoldásra melyeket egy külön fejezetben, foglalok össze.

A természetpusztítás (környezetszennyezés, felmelegedés, szélsőséges időjárás, energia és anyagfogyás, stb.) kárai összefoglalva.

1. Van egy közvetlen kár, amelynek a lényege a házak, utak, hidak, stb. összeomlása. Illetve a mezőgazdasági termelés elpusztulása, csökkenése.

2. A másik közvetlen kár: az élhető életre többet kell költeni. Többet kell költeni, (és többet kell dolgozni) fűtésre, hűtésre, közlekedésre, árvízvédelemre, stb..

3. A környezetszennyezés és az egészség között van egy közvetlen kapcsolat is, amennyiben nem egészséges, de mérgező anyagok jutnak a szervezetbe.

A közvetett károk sem jelentéktelenek.

4. A közvetett általános gazdasági kár talán így foglalható össze. Egyrészt nehezebbé válik a termelés. Másrészt csökken az összesített termék és szolgáltatástartály tartalma (az energia, a nyersanyag, stb. fogyatkozása miatt), illetve abból nehezebben lehet kivenni, ami igazságtalansággal, marakodással, tisztességtelenséggel, vagy-vagy elosztással, gazdasági pénzügyi egyensúlytalansággal jár.

5. A következő kár: nő világválság, ill. a világválság-láncreakció kialakulása mivel egy jelentős válságtényező, a természetpusztulás beléphet a láncolatba.

6. Kialakul és erősödik a természet gyors összeomlásának veszélye. Mert az eddigiek csak egy viszonylag lassabb romlásról szóltak. Ha pedig összeomlik a természet, akkor gáz van.

7. A távlati egyetemes kár pedig így foglalható össze. Az ember (emberiség) lehet bármilyen ostoba, önző mindig megmarad a javulás esélye. De ha a környezet, a természet visszafordíthatatlanul tönkremegy, akkor persze onnan nincs visszafordulás.  Akkor hiába javulna meg az ember, a romlás, a pusztulás visszafordíthatatlan.

Mi az, ami az emberiség (mondjuk 10 milliárd ember) további tízezer, vagy talán százezer éves „boldog” életét jelenleg leginkább veszélyezteti?

Ez bizony konkrétan, leginkább a természetpusztítás. Mert az ember, emberiség lassan, hullámzóan okosodhat, erkölcsösödhet, de a természet egy romlási tendenciában van. És ha ez így marad, akkor a két fő tényező, a tudat és az anyag (természet, környezet) közül az egyik biztos romlása az egész romlásához vezethet. Ezt a romlást gyerekeink, unokáink már elég fájóan fogják saját bőrükön érezni.

8. És végül az előzőkhöz képest talán semmiség, de azért ez is szörnyű: kihalnak állatok, növények, sivárabb lesz a természet.

A felsorolás után mindenki döntse el, mennyire fontos a természetpusztítás (környezetszennyezés, felmelegedés, szélsőséges időjárás, energia, és anyagfogyás, stb.) fontossága.

Ismétlés.

Néhány általános gondolat.

Akár van Isten, akár nincs, a természetet, a természet törvényeit (beleérve az embert, a társadalmat is), meg kell ismerni, tisztelni kell, és a regenerálás elve mellett óvatosan kell felhasználni.

A szinte végtelen, világ, és tudomány azt jelenti, hogy folyamatosan (és lehetőleg egyenletesen) változik a tudomány lényegi része, és folyamatosan (és lehetőleg egyenletesen) változik, az élet és a társadalom.

A természet (beleértve az élettelen természetet, az élővilágot, az embert az ember biológiai szerkezetét, működését, az egyén életét, a társadalmat, a társadalom életét)  azért is logikus és szervezett ( nem kaotikus), mert a nagy változások, a nagy bajok, problémák, a nagy válságok (krízisek), a nagy betegségek, nagy összeomlások általában fokozatosan alakulnak ki. (A kaotikus természetben sokkal nagyobb arányúak lennének a gyors és nagyarányú összeomlások, a kiszámíthatatlan nagy változások.) Ezzel a fokozatos kialakulással, a természet mintegy figyelmezteti a gondolkodó embert, hogy eddig nem egészen mentek rendben a dolgok, figyelmezteti, hogy változásra, ill. orvoslásra van szükség. A gondolkodó emberen múlik, hogy ezt a figyelmeztetést felfogja és a megfelelő változást, orvoslást megtalálja. A természet általában annyi időt hagy ezekre a megfelelő reakciókra, hogy az gyors és jó reagálás, cselekvés esetén éppen elegendő. Ezért a kisebb, közepesebb bajokat, problémákat, válságokat, betegségeket, elsősorban jó szándékú, sürgős, de azért átgondolt reakciót igénylő figyelmeztetésnek kell tekinteni. 

Ismételt fejezet.

A termelés (szolgáltatás) alapvető külső és belső összefüggései. A termelés (a szolgáltatásokat is beleértve) mennyiségi és minőségi gyarapodása mellett a termelés struktúrája is fontos. Elsősorban a B/0/1, B/0/4, B/1, B/3, B/3/2, B/19, B/20, D/1, és a D. jelű ábrák. Elméleti rendszertényező.

Itt is megjegyzem a termelés egy összefoglaló fogalom, bele kell érteni a szolgáltatást, és általában minden többnyire hasznos munkát, fizikai, manuális szellemi és mindenféle munkát. Szűkebben értelmezve a termelés, az a tervszerű, szervezett munka, amely többnyire munkaközösségekben jön létre és amelyik közvetlenül emeli az életszínvonalat. Vannak ennél is szűkebb értelmezései. Pl. csak a termékek előállításával kapcsolatos munka. A termelés, mint újratermelés, mint előállítás, stb. Én ezeket nem használom. 

A külső összefüggések, a termelés összefüggései a gazdasággal, ill. az egész rendszerrel. A belső összefüggések pedig a belső termelési tényezők vizsgálata.

A szűken értelmezett gazdaság: elsősorban az anyagi tárgyi szükségletek kielégítése, elsősorban termelési kapacitással és a természettudományos, technikai állapottal. Ha viszont ezt az értelmezést nézzük, akkor sem szabad elfeledkezni a fogyasztásról, a fogyasztás-kiválasztásról.

A termelés és a fogyasztás, fogyasztás-kiválasztás. 

A termelés mennyisége (mennyisége, minősége) valamint struktúrája és a fogyasztás mennyisége, struktúrája szükségszerűen nagyjából (95%) azonos. A kérdés, hogy melyik határozza meg a másikat?

A termelés fejlődését illetően ki kell emelni az ötleteket, újításokat és azok használatát egyszóval az innovációt. Az innovációról, mint az újító szellemiségéről, az előző fejezetben már szó volt. Most leszűkítem az innovációt, a természettudományos technikai fejlődéssel kapcsolatos új dolgokra.

A technika jelentése szélesebb értelemben: technika, technológia (gyártási módszerek), termelőeszközök, infrastruktúra, gépesítés, automatizálás, motorizáció.

Az ember beszéde kommunikációja, az értelmesedés, az érzelmi fejlődés, az akaratszabadság, tudatosság, az igazságérzet, erkölcs a gazdasági és társadalmi rendszer, valamint az eszközkészítés és az innováció hosszú távon egymást támogatva párhuzamosan fejlődött. Az eszközkészítés fejlődése és az innováció (ötletek újítások) nem válaszhatók szét igazán. Lényeges tényező, ama sok közül mely az embert kiemelte az állatvilágból. Ugyanakkor ez a tényező elsősorban a termelés mennyiségére és struktúrájára hatott ki. Később a termelés struktúráját a fogyasztás struktúrája is egyre inkább meghatározta, de a termelés mennyiségét elsősorban az innováció határozza meg. Később az eszközkészítés, az innováció magasabb szintje alakult ki, mely nem más, mint a természettudományos és technikai fejlődés. A természettudományos és technikai (technikai, technológiai) fejlődés történelmi szempontból azonos az innovációval. Világos, hogy a természettudományos technikai felfedezések vezetnek az újításokhoz.

A többi termelési tényező a munkaintenzitás (szorgalom) és a természeti erőforrások az innovációhoz képest korunkig csak másodlagosan határozták meg a termelés mennyiségét, a struktúrájára pedig alig voltak hatással. Korunkban a természeti erőforrások jelentősége felértékelődött, de ez egy másik fejezet témája. Ugyancsak felértékelődött a termelés, fogyasztás struktúrája.

A fogyasztás-kiválasztás, közel azonos a fogyasztás és egyben a termelés struktúrájával, mert a fogyasztás és termelés struktúráját, általában többnyire a kereslet határozza meg. Kevésbé, de azért jelentősen a termelés kínálata határozza meg.

A termelés kínálatát döntően az innováció határozza meg. Az innováció az ötletek újítások összessége. Az új termelőeszközök, a termelési módok (technológiák), új termékek kialakítása. Hosszabb távon ez határozza meg elsősorban a termelés kínálatát. Hosszabb távon az innováció határozza meg a termékek minőségét.

Az innováció nyilván hat termelés mennyiségére és így a fogyasztás mennyiségére is, hiszen fejlettebb, új eszközökkel, technikával, technológiával nyilván több terméket lehet előállítani. Itt is van egy másik tényező: a szorgalom (munkaintenzitás) valamint a munkaidő. Hosszabb távon, általában azonban az innováció az, amelyik jelentősebben meghatározza a termelés mennyiségét.

Melyik fontosabb termelés mennyisége, vagy a termelés minősége? Talán a helyes válasz az, hogy egyformán fontosak.

Az innováció persze hat a termelés struktúrájára is, sőt egészen hosszú távon a legjelentősebb meghatározója. Középtávon, rövid távon, azonban csak kisebb részben határozza meg.

Miért csak kisebb részben határozza meg az innováció a termelés, fogyasztás struktúráját, közép és rövid távon? Minden újítást, korszerű technikát többféleképpen lehet felhasználni. Alapvetően fel lehet használni jól, jó célra, jó módón és rosszul, rossz célra rossz módón. Az atomenergiát fel lehet használni fegyverként és erőműként. A számítógépet is fel lehet használni jó és rossz célokra. A televíziót szintén. Rossz módón való felhasználása pl. a televíziónak nemcsak ez hogy  butító erkölcsromboló műsorokat sugároz, de a túlzott használat is. Az emberek egész nap bámulják tv-ét sportolás, olvasás hasznosabb tevékenység helyett, tehát a túlzott használat is károssá válik. Mindent fel lehet használni többé-kevésbé jó és rossz célra, valamint mértékletesen és túlzottan.

Az innováció megalkotja az előállítási módot, de a fogyasztás-kiválasztás határozza meg a felhasználást a fogyasztás-kiválasztás, alakítja meg a végleges terméket, szolgáltatást. Ezért az innováció (újítások, természettudományos és technikai fejlődés) határozza meg főleg termelés, fogyasztás mennyiségét. A fogyasztás-kiválasztás határozza meg elsősorban a termelés, fogyasztás struktúráját. Az innováció azért kis részben visszahat a termelés, fogyasztás struktúrájára (szerkezete) mivel vannak viszonylag békésebb jellegű újítások és viszonylag eleve káros célzatú újítások. Mindkettő azért átfordítható ellenkező irányba. Ezért van az a tévhit, hogy a haditechnika elősegíti békés technikai fejlődést. Ebben a felfogásban az elfelejtődik, hogy a haditechnikai újítást eleve tervezhették volna békés célra is.

Az előzők szerint a következő arányokat állapíthatjuk meg. Termelés, fogyasztás mennyiségét 70%-ban az innováció (újítások, természettudományos, technikai fejlődés) határozza meg, 30%-ban a munkaintenzitás (szorgalom) határozza meg. A termelés, fogyasztás struktúráját jelenleg közép és rövid távon 70%-ban a fogyasztás-kiválasztás, a kereslet (szélesebben értelmezett) határozza meg, 30%-ban a termelés kínálata, az innováció határozza meg.

Nagyjából összefoglalva, vázlatosan a termelés és a fogyasztás struktúráját a termelés, az innováció és a fogyasztás, a fogyasztás-kiválasztás is meghatározza. A termelés és fogyasztás mennyiségét rövid távon szintén mindkettő meghatározza, hosszabb távon elsősorban a termelés, az innováció.

Mindez így volt kb. 1980-ig attól kezdve részben új helyzet alakult ki. Ekkor már meghatározóan belépett egy eddig nem említett tényező a természeti erőforrások fogyása. Erről azonban később lesz szó.

Emlékeztetőül: a termelés lehet eszköz és termék-előállítás, valamint szolgáltatás.

Egy másik emlékeztetés. A fogyasztás mennyisége struktúrája végső soron azonos a szükségletek mennyiségével, struktúrájával, amennyiben a lelki és minőségi anyagi szükségleteket is egyféle szolgáltatásnak tekintjük. Az arányos és igazságos szükséglet-kielégítés a legfőbb célok egyike.

Mi a fontosabb a termelés, fogyasztás mennyisége vagy a struktúrája? Melyik rendszer a fejlettebb, melyik országban jobb élni?

Egy olyan rendszerben, ahol hatalmas az innováció termelési kapacitás, de ezt a hadiparra fordítja, arra hogy más népeket leigázzon? Egy olyan országban, ahol hatalmas az innováció termelés kapacitás de az aránytalan elosztás miatt az emberek többsége nyomorog  egy kisebbség, viszont dőzsöl, és szükségszerűen pazarol?  Egy olyan országban, ahol hatalmas az innováció a termelési kapacitás de az emberek meggondolatlanul saját testi szellemi lelki egészségük rovására fogyasztanak, valamint a természet, az élővilág rovására fogyasztanak, pazarolnak, ráadásul úgy hogy közben felélnek minden tartalékot?

Vagy egy olyan országban, ahol ugyan kisebb az innováció termelés mennyisége az anyagi javak összessége, de minden szükséglet arányosan ki van elégítve, a viszonyok békések és igazságosak, nem történik pazarlás a jövő generációjának nő az élettere? Nyilván ez utóbbi országban jobb élni tehát termelés, fogyasztás struktúrája fontosabb, mint a termelés, fogyasztás mennyisége.

A „sokkal fontosabb”, azonban túlzó kifejezés, ha következőket is figyelembe vesszük. Hiába békés igazságos egy ország, ha a termelés fejletlensége miatt nyomorog a lakosság. Egy nyomorgó országban szükségszerűen konfliktusok, háborúk, igazságtalanságok alakulnak ki. Egy fejlett innovációjú nagyobb termelésű országban nagyobb az esély egy minden szükségletet arányosan és igazságosan kielégítő, békés és igazságos rendszer létrehozására.

Ez tehát az igazság két oldala. Az én végkövetkeztetésem: a múltban a fogyasztás-kiválasztás a termelés, fogyasztás struktúrája csak egy hajszállal volt fontosabb, mint az innováció a termelés, fogyasztás mennyisége. Jelenleg az új helyzet miatt (a természeti erőforrások fogyása) a fogyasztás-kiválasztás, termelés fogyasztás struktúrája (szerkezete) egyértelműen fontosabb, mint a termelés és a fogyasztás mennyisége. Ugyanakkor jelenleg az innovációnak is nagy szerepe van (kellene, hogy legyen) a termelés fogyasztás struktúrájának átalakításában.

A fontossági sorrend: fogyasztás-kiválasztás 50%, innováció 40%, a munkaidős munkaintenzitás és általában a termelés, fogyasztás mennyisége 10%. Ehhez hozzá kell tenni, hogy itt a szélesebben értelmezett fogyasztás-kiválasztásról van szó, amely a piactorzító tényezőkőn és a költségvetésen kívül tartalmazza háborúkat. Továbbá részben tartalmazza a jövedelemelosztás mechanizmusát, elveit, a gazdasági és pénzügyi rendszert, mechanizmusát, elveit, mivel ezek befolyásolják a fogyasztás-kiválasztást.

Az innovációs termelés, fogyasztás mennyisége nagyrészt a természettudományok fejlődéséhez kötődik. Azért társadalomtudományok és a politikai rendszer is hatással volt a fejlődésre. Ez megint egy hosszabb fejtegetést igényelne, de azt mondom: a politikai rendszer befolyása kb. 20%-os az innováció-fejlődésre.

A fogyasztás-kiválasztást viszont többnyire (kb. (80%) a politikai, társadalmi rendszer (döntéshozó mechanizmus, jogrendszer, stb.), ill. a társadalomtudományok fejlettsége határozza meg. Ezen kívül még szerepe van a  nép hagyományos kultúrájának, fogyasztási szokásainak is. Hozzá kell tenni a gazdasági rendszer, a gazdasági vezetés, része a politikai társadalmi rendszernek vezetésnek.

A végkövetkeztetés. Hibás az a felfogás mely a fejlődést csakis a gazdasági rendszerben a termelés, fogyasztás növekedésében látja. Korábban én is beleestem abba hibába, hogy kizárólag a termelésnövekedésből indultam ki. Itt most korrigálom ezt az egyoldalúságot. Egy fontos mutató a termelésnövekedés mellett, a termelés (fogyasztás) struktúrája, vagyis az, hogy a termékek mekkora hányada hasznos, testet, lelket építő, és mekkora hányada haszontalan, káros.

Másfelől nem mindegy, hogy a termelésnövekedés innovációs növekedés, vagy nem innovációs, hanem munkaidős növekedés.

A termelés szélesebb összefüggései.

Azt lehet mondani, hogy különböző gazdasági, pénzügyi tényezők különböző erővel kapcsolódnak termeléshez. A fogyasztás, fogyasztás-kiválasztás, pl. nagyon erősen kapcsolódik a termeléshez. A termelés-tervezés is erősen kapcsolódik. A gazdasági arányok talán egy kevéssel gyengébben kapcsolódnak. A nagytőke kisvállalkozások aránya, szintén egy hajszállal gyengébben kapcsolódik, de még mindig erősen. A pénzügyi rendszer még egy hajszállal gyengébben kapcsolódik és így tovább. Lehetne a gazdasági rendszertényezőket oly módón is kategorizálni, hogy milyen erősen kapcsolódnak a termeléshez. Még inkább kinyílik az összefüggések köre, ha a gazdaságot szélesebben értelmezzük.

A gazdaság szélesebb értelmezése: minden szükséglet kielégítéséhez való hozzájárulás, a termelési kapacitás, a természettudományos, technikai fejlettség mellett, gazdasági, pénzügyi tényezőkkel, ill. azok szervezet irányításával. Egyszerűbben: a gazdaság nemcsak termelésből áll, hanem gazdaságirányításból ill. sok más tényezőből. Az egyes tényezőknek, mint pl. az adózásnak, megvan a feladata a termelésre vonatkozóan, de van egy önálló feladata is. Az önálló feladata, pl. az igazságosabb jövedelem vagyon elosztás, hasonlóan fontos, mint a termeléssel kapcsolatos feladata. Ma a gazdaságirányítás már a politikai rendszer része. Ha a lelki, minőségi anyagi szükségletek kielégítését is ideveszem (pl. az egészségügy is termelésekből, szolgáltatásokból áll, sőt az igazságszolgáltatáshoz is szükség van technikai eszközökre, stb.), akkor is eljutunk a politikai rendszerhez.

Minden fejlődés alapja lényege a politikai, társadalmi rendszer, és a társadalomtudományok, ill. a világnézet fejlődése.

A figyelmes olvasó még talán emlékszik a bárka hasonlatra (D/1, D/2, D/3 ábrák). Az előzők alapján joggal hasonlíthatjuk történelmileg az innovációt és a termelés, fogyasztás mennyiségét a bárka motorjának, mely a bárka sebességét meghatározza, de a bárka irányát nem. Legrosszabb esetben a bárka nagy sebességgel rohanhat a válságok tengerébe, egy esetleges katasztrófába. A bárka kormánylapát szerkezete határozza meg a bárka irányát, mely a politikai vezetés, a politikai társadalmi rendszer, alakít ki. A kormánylapát szerkezet (döntéshozó mechanizmus) és a kormányzó (döntéshozók) határozza meg a bárka irányát. A széles, bővülő, de behatárolt út azonban azt jelenti minél gyorsabban halad a bárka annál nagyobb lehetőségek nyílnak meg a jó irányba is. Azonban nemcsak az út határolt, de gyorsaság is, van egy maximális sebesség, amit nem lehet átlépni. A vázolt modell, és történelem is azt igazolja, hogy  gyenge innovációjú, lassú bárkák nagy valószínűséggel egy fokkal, ritkán két fokkal  alacsonyabb, fejletlenebb rendszerben vannak mint gyorsabb fejlett innovációjú bárkák.  Ugyanakkor a termelés fejlettsége nem véd meg a katasztrófa helyzettől.

A fasizmus egy korszerű technika, innovatív termelés mellett egy rabszolgatartó rendszert valósított meg. Ezt értékelhetjük úgy, mint egy fejlettebb rendszer válságszakaszát. Értékelhetjük úgy is, hogy a termelési, természettudományos, technikai fejlettség ellenére képes egy rendszer rövid ideig akár három fokkal alacsonyabb szintű rendszerbe visszalépni. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a technikai, természettudományos fejlettség csak predesztinál, esélyt növel, de nem határozz meg semmit.

Más oldalról, történelmi fejlődést vizsgálva: a termelés (innováció, természettudományos technikai fejlettség) mégiscsak, azon rendszertényezők közé tartozik, amelyek kevésbé szorosan taroznak a rendszerhez (nem kormányszerkezet tényező). Nem tartozik a kormányszerkezetbe, hanem a motort képviseli.

De arról is szó volt, hogy a kevésbé államhoz tartozó tényezők jelenlegi helyzete ellentmondásos. A helyes jövőbeli tendencia mégis az, hogy az állam, egyre inkább beleszól, szervezi a jelenleg kevésbé állami tényezőket, területeket. Az ellentmondásokat úgy tudjuk feloldani, ha egy árnyalt, összetett (bonyolult) folyamatot feltételezünk.  Történelmileg a természettudományos technikai állapot, (a termelés az innováció) kevésbé volt állam, kevésbé befolyásolta a politikai rendszer. Ez a múltban nagyjából helyes is volt, mert a politikai rendszer valószínűleg rossz irányba befolyásolta volna. A jövőben, egy fejlettebb demokráciában, azonban az államnak a politikai rendszernek kissé erősebben kell beleszólnia (irányítani) a kevésbé állami területekbe, így a természettudományos technikai fejlődésbe is. Azonban ez a fokozódó beleszólás viszonylag még mindig gyengébb, mint az állami területek irányítása. A múltbeli, a rossz államtól való függetlenség, fontosabb, mint a jövőbeli, a jó államtól való függetlenség. Azért a jövőbeli jó államtól való függetlenség (a természettudomány, technika viszonylagos függetlenségéről van szó) sem szűnhet meg.  E tekintetben a magángazdaság is tényező, ha nincs magángazdaság, akkor természettudományos, technikai függetlenség sincs. Azért nem kell túldimenzionálni ezt a függetlenséget, mert az államon kívül is kerülhet rossz kezekbe a technika.

Az állam történelmi fejlődéséről, valamint a sugaras fejlődésről szóló ábrák, értehetőbbé teszik ezt az elemzést.

A rendszer egyik meghatározása: a vezetés az állam céljai, intézkedései, szabályai, stílusa, jellege. Ha ebből a szempontból nézzük, akkor a természettudományos technikai állapot ill. fejlődés csak részben tekinthető rendszertényezőnek. Ugyanis a vezetés hatása erre a tényezőre kisebb, mint általában más rendszertényezőkre gyakorolt hatása.  A természettudományos technikai fejlődést sok más tényező, pl. földrajzi, éghajlati helyzet, a véletlen, az ember szükségszerű értelmesedése, a kultúra alakulása. Pl. kevésbé vezetésfüggő, mint a gazdaságirányítás, a döntéshozó mechanizmus vagy jogrendszer, vagy a társadalomtudományok alakulása. Ezért a természettudományos, technikai fejlődést részben természetes a rendszertől független fejlődésnek tekintem, és csak részben tekintem a rendszerfejlődés részének.

A termelés belső kategorizálása termelési tényezők, ezen egységben részt vevő rendszertényezők.

Mielőtt elvesznénk a részletekben, azért felsorolom a termeléssel kapcsolatos lényeget.

Termelés: termék-előállítás, szolgáltatás, munka.

Csak azt lehet elfogyasztani, amit megtermeltek, amit szellemi munkával, szakmunkával, segédmunkával előállítottak. A termelés, (fogyasztás) nemcsak az anyagi tárgyi javak előállítása, hanem pl. a biztonság, az igazság, az egészség, a tudás, stb. előállítása is. Nemcsak a termelés (fogyasztás) mennyisége számít, hanem a termelés (fogyasztás) minősége, ill. a termelésstruktúra (fogyasztásstruktúra) is számít, sőt az utóbbiak korunkban már egy fokkal fontosabbak.

Ugyanakkor a fogyasztás, fogyasztásstruktúra egy különálló problémakör is. Idetartozik többek között: a felelőtlen, ill. átgondolt fogyasztás, hasznos és haszontalan termelés, piactorzító egyben termelésstruktúra torzító tényezők, az állam, ill. az állam által befolyásolt termelésstruktúra, fogyasztásstruktúra, stb.. Ugyanakkor a két problémakör szorosan összefügg, a termelésstruktúra (fogyasztásstruktúra) problémái részben a termelés problémái is.

Amikor termelésről beszélünk, akkor egyben a fogyasztásról is beszélünk. A termelés lényege a fogyasztás.

Ugyanakkor a normális ember, normális körülmények között nemcsak a fogyasztás miatt termel, dolgozik. Az érdekes hasznos munka élvezetéért, a jól elvégzett munka öröméért, a felfedezés öröméért, a versenyért, stb. is dolgozik.

A belső munkatényezők (szervezettség, innováció, szakképzés, foglalkoztatottság, munkamotiváció, verseny, stb.) legalább olyan fontos tényezők, mint a munkajövedelem, a profit és általában a pénz nagysága.

Az innováció lényege az újító, változtató szellemiség, az újítások, kutatások támogatása, valamint a természettudományos, technikai fejlődés.

A szervezettségbe nagyon sok minden belevehető. A munka sorrendje, a technológia, a viszonylagos egyszerűség (nincs túlbonyolítás, nincs bürokrácia) stb.. Tágabb értelemben az irányítás, a gazdasággal, termeléssel kapcsolatos törvénykezés is idetartozik. Valamint az itt felsoroltak figyelembevétele, és érvényesülése. Mindezek meghatározzák a termelés hatékonyságát.

A verseny leglényegesebb tényezője a piacgazdaság, versenygazdaság.  Piacgazdaság egyben egyfajta „automatikus” termelésirányítás.

(Tágabban tehát idetartozik szinte minden gazdasági pénzügyi probléma, pl. az állam és magángazdaság szerepe viszonya, azonban a szükséges kategorizálás a problémakörök és azok csoportjainak szétválasztása után a zavaros káoszból értelmezhető elemzés alakul ki. Egyszerűbben: a termelés problémakörét le kell szűkíteni, be kell határolni.)  

A termelés problémaköréhez hozzátartozik a természeti erőforrások a természetpusztítás problémája is. 

A munkajövedelem igazságossága és arányossága is számít nemcsak a jövedelem nagysága. Sok mindent befolyásol, többek között a termelésstruktúrát, és a munkamotivációt is.   A társadalmi, gazdasági, vagyoni hierarchia alapja csak a hasznos munka lehet, ezt kell arányosan átfordítani jövedelemre, fogyasztásra.

A termelés problémaköréhez hozzátartozik az improduktív termelés is, és a különböző termeléssel kapcsolatos elherdálások is.  

A munkamotivációnak a nagyon sok növelő és csökkentő tényezője van, pl. az eddig felsoroltak. Ezeken kívül a pl. nemzeti siker, vagy a pozitív jövőkép (hosszabb távon is van értelme a munkának) is jelentős munkamotivációt jelent.

A pénz, pénzügy vázlatosan a következő módokon szól bele a termelésbe (Az árak, adók, jövedelmek, stb. problémáját nem veszem ide.) 

A termelésváltozáshoz kell illeszteni a pénzt, a pénzforgalmat.

A pénzügyi problémáknak zavaroknak, válságoknak termeléscsökkentő hatásuk van.

A fogyasztás-termelés mókuskerék, valamint az ezzel összefüggő, fogyasztási hitel – munka, termelés mókuskerék kétségtelenül munkamotivációs, termelésnövelő folyamatok lehetnek. Ezek azonban kétséges, sok káros mellékhatással járó, jelentős átgondoltságot és szabályozást, korlátozást igénylő folyamatok.

A beruházási (fejlesztési) hitel – termelésnövekedés, az előzőtől eltérő, általában pozitív, hasznos folyamat, amennyiben a hitel valós, hasznos beruházásra fordítódik, és mértékletes, optimális.

A helyes termelés és szolgáltatásstruktúra (fogyasztásstruktúra) kialakítása, az egyik legfontosabb feladat.

Kitérés a társadalom számára hasznos munka (ill. az improduktív) problémájára.

A betörő nem végez a társadalom számára hasznos munkát. De az sem, aki a rossz termelés és szolgáltatásstruktúra miatt fölösleges netán káros termelést, szolgáltatást végez. A gyermeknevelő viszont hasznos munkát végez. És az is aki nem fölösleges és káros terméket szolgáltatást állít elő.

Az egyik probléma tehát, a jó termelés és szolgáltatás struktúra, amelynek alakítására rengeteg módszert lehet alkalmazni. E tanulmány jelentős része erről szól. A normális piac ezt csak részben tudja mérni, a torz piac annyira sem. Ráadásul az állami szolgáltatások, tevékenységek nincsenek is a piacon. Hogyan lehet akkor, mégis megállapítani.

Sok összetevőből kell kialakítani a pontos mérést. Néhány ömlesztve.

Hiánycikk vonatkozás, több kellene, illetve kevesebb is elég lenne.

(Pl. azt mondom: Budapesten sok bank, de kevés a posta. Azért ezt objektívan is lehet mérni, pl., hogy mennyi az átlagos várakozási idő, egy ember, egy hónap vonatkozásában. Igaz viszont hogy a hatékonyság jelentősen befolyásolja. Mert lehet hogy csak azért hosszú sor, mert borzalmasan bürokratikus, ill. rossz hatékonyságú a termelés, szolgáltatás.

Mennyire hatékony a termelés. (Ezt is mérni kell)

(De az sem mindegy mi tartalom, ezért mérni kell)

Egészség és lelki egészség károsítást, ill. javítást okoz e, az adott termék, szolgáltatás.

A társadalmi értékrendnek, a szükségletek helyes prioritásnak mennyire felel meg.

Környezetszennyezést, természetrombolást, ami szintén több részből áll össze, szintén mérni kell.

A termelés, szolgáltatás, munka, bármely tevékenység milyen, mekkora zavarokat okoz a gazdasági társadalmi életben, illetve mekkora hasznot jelent a társadalom számára.

Mert pl. gyermeknevelés hasznosságára, csak úgy jöhetünk rá, ha végiggondoljuk: gyerekekből lesznek a dolgozók a termelők, és mi annak a következménye, ha jelentősen kevesebb gyermek születik, nő fel.

Tehát az egyik feladat hogy piactól függetlenül objektívan is kellene mérni hasznos termelést, szolgáltatást. A másik faladat, hogy a hasznos termelést, szolgáltatást sok eszközzel támogatni kell a haszontalant, pedig csökkenteni, korlátozni kell.

És itt a végén is felsorolom a fő alakítókat.

Maguk a vállaltok, közvetve az újítók is alakítják a termelés (beleértve a szolgáltatásokat is) és fogyasztásstruktúrát. Amennyiben úgy döntenek, hogy új terméket szolgáltatást dobnak piacra. Ezt az alakítást azonban a magángazdaság esetében inkább a profitszerzés határozza meg és nem a termékek szolgáltatások testet lelket építő hasznossága.

Ennél jelentősebb a lakosság a fogyasztók alakítása, hiszen a piacgazdaság a fogyasztók igényéhez igazodik. Itt megjelenik a lakosság a fogyasztók átgondolt tudatos fogyasztásának jelentősége.

És persze az állam is alakítja saját szolgáltatásait direkt módón. A magángazdasági termelést, szolgáltatást is remélhetőleg alakítja a saját eszközeivel (adó, hitel, szabályozás, stb.).

A 2010-ben kiteljesedő új lakás-túltermelés jó példázza, hogy a magángazdaság, még a kereslet-kínálat önszabályozása mellett sem, önmagában nem képes a termelés és szolgáltatásstruktúrát megfelelően alakítani. 

Befagyott a lakáspiac, mert túl sok új lakás épült és ezen új lakások struktúrája sem volt jó. Végül is mindenki pórul járt az építőipar is és a lakosság is.

Valójában már jóval korábban az államnak kellett volna szakszerűen, tudományosan felmérni a helyzetet, a várható helyzetet, és maga eszközeivel jó irányba befolyásolni a folyamatot. Pontosabban a lakásfelújításokat preferálni az új lakások építését korlátozni.

Ugyanakkor ez a lakásügy jól példázza, hogy a problémakörnek van egy pénzügyi oldala is. Jelen esetben az hogy túl sok hitelt adtak új lakások vásárlására. Tehát túltermelés és túlfogyasztás történt. Az egyensúly akkor is felborult volna, ha nincs pénzügyi (túlhitelezési) válság, de ráadásul az is kialakult.

Néhány építésügyi alapelv, amit szakszerű tudományos államnak ismerni és alkalmazni kellett volna, de ezek szerint ne ismerte és nem alkalmazta ezeket.

1. Legfontosabb a lakókörzet élhetősége (pl. ne legyen zsúfoltság, stb.)  az esztétika, a szépség ezután következik.

2. Sokféle csúnyaság van de legnagyobb csúnyaság piszkos, romos elhanyagolt épület.

3. A karbantartások felújítások értékének (mennyiségének) mindig többszörösen meg kell haladni az új építések értékét.

4. Egy aránytalan építkezési felfutás, mindig pangáshoz, hullámvölgyhöz vezet. (A gazdasági fejlődésnek egyenletesnek fokozatosnak kell lenni és nem hullámlépcsősnek.)

5. A múlt építészeti örökségét az ésszerűség határán belül maximálisan meg kell őrizni.

6. A helyes beépítési terv, politika és az ingatlanpiaci egyensúly összefügg.

Kitérés az ingatlanpiaci egyensúlyra.

Az egyszerűség miatt az alábbi öt kategória helyes arányáról van szó.

1. Elhanyagolt, rossz állapotú viszonylag kisebb, kedvezőtlen környéken levő lakások. Ez lehetőleg minimális legyen.

2. Jó állapotú (nemrégen felújított), viszonylag kisebb, kedvezőtlen környéken levő lakások.

3. Jó állapotú (nemrégiben felújított) közepes méretű, közepes környéken levő lakások. Ez is az életszínvonal viszonylatában értelmezhető, de ebből kell a legtöbb.

4. Új építésű közepes, ill. jó állapotú nagyobb méretű, jó környéken levő lakások. Ebből is majdnem annyi szükséges, mint az előző kategóriába eső lakásokból.

5. Új építésű luxuslakások. Ebből viszonylag kevesebb kell.

Az egyensúly úgy jön létre, hogy az emberek a jövedelememelkedéssel, fokozatosan át tudnak lépni, az alacsonyabb kategóriából, az eggyel magasabb kategóriába.

Magyarországon, Budapesten biztosan egyfelől történt egy új lakás túltermelés, ugyanakkor a felújítás, tatarozás el lett hanyagolva. Ezért sem jöhetett létre ez fokozatos eggyel feljebb lépés. Pl. az első kategóriából, nem tudtak átlépni a kettesbe, mert egyszerűen abból kevés volt. A kettesből nem tudtak átlépni a hármasba, mert abból kevés volt. Szinte mindenki az új építésű közepes lakásba tudott volna belépni, de ehhez nem volt meg, nincs meg a szükséges jövedelem.

Ezt a piacgazdaság önmagában nem képes önmagában szabályozni, ezért az államnak, az önkormányzatnak kell a saját eszközeivel (pl. beépítési terv, felújítások tatarozások preferálása), ezt az egyensúlyt jó irányba terelni.

Ehhez járult hozzá, fokozta a problémát, az eladósodás, a jövedelemcsökkenés, a hitelcsökkenés.

Tehát egy ingatlanpiaci pangás jött létre. Egyébként a lakhatási és ingatlanpiaci állapotok egyenlők az életszínvonal negyedével.

A termelés (beleértve a szolgáltatásokat is) és fogyasztásstruktúra helyes alakulása éppen olyan fontos mint a termelés mennyiségi és minőségi fejlődése.

E téma sok helyen felszínre kerül, e tanulmányrészből sem maradhatott ki.

Általános megállapítások.

A termelés célja a fogyasztás. Erről szól a sokat emlegetett szélesen értelmezett életszínvonal. És erről szól a szükségletek arányos kielégítése.

A fogyasztás minősége legalább olyan fontos, mint a fogyasztás mennyisége. Mindkettőnél fontosabb a fogyasztásstruktúrája (szerkezete), azaz mit és miből mennyit fogyaszt az ember. Ugyanezek elmondhatók a termelésről (szolgáltatásokat is beleértve) is.

A fogyasztásstruktúrát lehet alakítani a termelésstruktúra alakításával és a fogyasztásstruktúra alakításával is. Az egyiknél azt befolyásolja pl. az állam, a vezetés, hogy mit termeljenek, a másiknál azt befolyásolja, hogy mit fogyasszanak. Az egyiknél a termelőket, szolgáltatókat befolyásolják elsősorban. A másiknál a fogyasztókat befolyásolják elsősorban, de a következmény ugyanaz a fogyasztásstruktúra kialakulása, mivel a termelés van a fogyasztásért és nem fordítva.

Van egy másik közgazdasági felfogás ez pedig így kezdődik: csak azt lehet elosztani, amit megtermelnek. És így folytatódik: termeljünk sokat, és akkor jut szegénynek, gazdagnak. Akkor jut lakásra, ruhára, szórakozásra, az igazságszolgáltatásra, az egészségügyre és egyebekre is jut elég. Ezért hát a termelés a fontos, az elosztással, a szelekcióval, a kiválasztással, a tervezéssel nem nagyon kell foglalkozni. Két félmondat azonban hiányzik ebből. Egy darabig jut. És a szemétbe is elég sok jut. 

Éppen napjainkban jön elő a természet, Isten ezen gazdasági törvényszerűsége: minden meggondolatlan fölösleges termelés, fogyasztás keményen megbosszulja magát.

A természet Isten értelmet adott az embernek, amivel képes sokat termelni. És értelmet adott az embernek, amivel képes értelmesen elosztani, kiválasztani, tervezni.

Ezért hát a helyes felfogás ez:

Legyen átgondolt, szelektált, jól elosztott, tervezett a termelés, fogyasztás és a jól kiválasztott, elosztott termelésre, fogyasztásra igaz: termeljünk minél hatékonyabban, termeljünk minél többet. A hosszabb távon is hatékony termelés azonban később nem üt vissza, tehát természetkímélő.

A haszontalan munka, haszontalan termék hatásai. B/3, B/10, D/2 ábrák. Elméleti rendszertényező.

Végül is e tanulmányt végigkísérik az alábbi problémakörök.

A működési egyensúlyok problémája.

Az igazságtalanság problémája.

A kettő összefügg pl. úgy hogy aki megszegi a működési egyensúlyok szabályait azt szankcionálni kell. Ellenkező esetben felbomlik a működési egyensúly és az igazságosság. A „tisztességesség” és az „igazságosság” az „egyensúlyosság” és a „jó” rokon, szinte azonos fogalmak. Ezek ellentétei is szinte azonosak.

A működési egyensúlyt „pénzoldalról” felbonthatja a rossz árazás.

Továbbá a rossz, igazságtalan jövedelemosztás.

Továbbá a rossz hitelezés, megtakarítás.

A működési egyensúly egy fontos része a helyes termelés és fogyasztásstruktúra.

Az itt felsorolt problémaköröknek sok kiterjedése van ezért e tanulmányban minduntalan, mindenhol felbukkannak.

E fejezetben is végeredményben a helyes, ill. helytelen termelés (beleértve a szolgáltatásokat is) és fogyasztásstruktúráról lesz szó.  

Egyszerűsített meseszerű modelltörténet.

Képzeljük el, hogy megalakul a tamagacsni üzem. A tamagacsni az egy műanyag doboz, ami naponta kétszer képes ugatni. Azt hogy mikor ugasson a használó be tudja állítani. Még egyetlen egy tamagcsni sem készül de, már a tamagcsni üzem építése is látszólag belendíti a gazdaságot. Felépül egy épület, azt berendezik, gépeket helyeznek el benne. Egy sereg építőipari, gépgyártó, stb. munkás illetve vállalkozás kap munkát, bért és a bér elköltése további munkát és bért jelent. Ezután felveszik a tamagcsni üzem mondjuk 100 dolgozóját. Ezek fizetést kapnak, amit elköltenek és ez újabb termelést, munkát jelent, mondjuk a szomszédba van egy büfé, és annak is megnő a forgalma. Még egyetlenegy tamagcsnit sem adtak el, csak elkezdik gyártani és látszólag már felélénkült a gazdaság. Többek közt  nő az alapanyag kitermelés, a szállítás.  A gyártás során valaki felfedez egy új gépet és ezt a gépet nemcsak tamagacsni gyártásra lehet használni. Ezután agy ügyes marketing cég bereklámozza a tamagacsnit, mondjuk így: nem akarja, hogy éhezzen a kutyája? A tamagacsni akkor is ugat, ha kutyája nem. Nem maradhat ki egyetlen egy kutyaetetés sem. Ajándékba pedig kap egy cicagacsnit ami nyávog. A marketing cég szintén többletmunkát, és bevételt könyvelhet el. A reklámozás egyik része egy sportpályán elhelyezett reklámtábla, ami a sportegyesületnek bevételt hoz. A reklámhadjárat következtében a tamagacsni kelendő árú lesz profitot kezd el termelni, a cég visszafizeti az adóságait. Mellesleg a kereskedelem és a kereskedelmi cégek bevétele is növekszik A tamagacsni üzem rentábilisan működik, minden egyensúly a helyére áll, minden nagyon gromek. Többek közt javul a nemzeti össztermék és javul a foglalkoztatottság statisztikája. Nő a befizetett adó, nyugdíj és egyebek.

Hol van ebben az okoskodásban a kutya elásva. Több helyen. Először is a tamagacsni üzem 100 dolgozója közül nem mindenki ténfergett az utcán mielőtt itt kezdett dolgozni. Mondjuk ötven ember máshol dolgozott, abból harminc ennél hasznosabb munkát végzett, A másik ötven közül harminc házi háztáji, alkalmi munkákat végzett, esetleg otthon barkácsolt, tanult sportolt, képezte magát. Húsz volt, aki haszontalanul ténfergett. Tehát összesen negyven ember volt, aki hasonló haszontalan tevékenységet folytatott, mint a tamagacsni gyártás, hatvan ennél hasznosabb tevékenységet, még akkor is, ha ezt nem is jegyezte a statisztika. Az egyik kutya, tehát a statisztika és a valóság eltérése. A statisztika sajnos nem méri a tamagcsni gyártás során valamint a tamagacsni használat és eldobás utáni környezetszennyezést sem. Ez a kár  nincs benne a költségekben sem, tehát nem befolyásolja profit nagyságát. A kárt majd jóval később mindenki érzi, az egészségén, valamint azon hogy regenerálás miatt nagyobb adóbefizetésre lesz szükség. Ugyanakkor kétségtelen, hogy még egy haszontalan tevékenységnek is lehetnek, hasznos hatásai. A büfé hasznos munkát végez és ennek a forgalma is nőtt. Bár a munkások azelőtt is ettek, de mondjuk átlagosan kevesebbet. Hasznos hatás az is, hogy közben felfedeztek egy új gépet. Hasznos hatás, hogy egy sportegyesület bevételhez jutott.(Bár ez sem egyértelmű.) Haszontalan munka viszont a tamagacsni üzem létrehozása, a marketing cég munkája és maga a tamagacsni gyártása és kereskedelme. Úgy is fogalmazhatunk, ha a végtermék gyártása haszontalan, akkor minden más fázis is haszontalan. A kérdés az, hogy haszontalan munka és hasznos hatások, hogy aránylanak egymáshoz. Általában a haszontalanság meghaladja a hasznos hatást vagy azzal megegyezik. Miért állíthatjuk, hogy a tamagacsni haszontalan, hiszen profitot termel? Feltehetjük azt a költői kérdést: azzal, hogy a tamagcsnit el lehet adni azzal vajon hasznossá, válik? A legnagyobb kutya azonban a következő: biztos, hogy vannak ennél hasznosabb munkák, termékek, amiket nem végeznek el. A tamagacsni üzemtől nem messze például, van egy korház, amiből hiányoznak létfontosságú műszerek, és a korház omladozik és koszos. Azt azért ne vitassuk, hogy a korház jó működése hasznosabb, mint a tamagcsni gyártás. Ha a gazdasági környezet megfelelő lenne, akkor az a munka, anyag energiamennyiség, ami korház jó működéhez kell, az nem a tamagacsni gyártásra koncentrálódna, hanem korház jó működését segítené elő. Egyszerűbben,  az építőipari cégek a tamagacsni üzem helyett a korházat tataroznák, más cégek a tamagacsni gyártó gépek helyett  orvosi műszereket gyártanának, a tamagacsni üzem segédmunkásai esetleg  a korházban dolgoznának. Tehát a haszontalan termelésre fordított munkapotencia hasznos termelésre (szolgáltatásra) irányulna át.  Persze mindez akkor lenne lehetséges, ha hasznos munkát megfelelően megfizetnék. Ennek legelső lépése, hogy egyáltalán megállapítsák, hogy mi a hasznos munka.

A hasznos munka hasznos termék előállítása során is képződnek további hasznos mellékhatások, csak ekkor a haszontalanság nem semlegesíti azokat. Ha megszűnne a reklám, akkor miből finanszíroznák a kultúrát, sportot, egyebeket? Egyrészt arról már szó volt, hogy egy kiegyensúlyozottabb vagyoni hierarchiában, és normálisabb értékrend mellett az emberek megtudnák és meg is akarnák vásárolni ezeket az értékesebb szolgáltatásokat, tehát sokkal kevesebb finanszírozásra lenne szükség. Ezt a kevesebb finanszírozást pedig az állam fizetné a befizetett adókból. Mi lenne az adókieséssel? Az emberek kevesebb tamagacsnit, illetve tamagcsniszerű terméket vásárolnának, tehát többlet pénzük maradna. E többlet pénzük egy részét pedig szívesen fizetnék be adóba, amennyiben tudnák, hogy az állam jó helyre teszi azt. A többletpénzük másik részét pedig az értékesebb termékekre pl. a művelődésre, költenék, amennyiben ezt sugallná az erkölcsi kulturális környezet. Tehát kevesebb adóra lenne szükség. Az egyensúly mindenképp beállana.

A hasznos munka, hasznos termék előállítása során is belendülne a gazdaság, de itt mindezt a haszontalanság nem rontaná le.  Összefoglalva: a gazdasági tevékenységeknél a hasznos mellékhatások gyorsan és nyilvánvalóan jelentkeznek a haszontalanság, károkozás viszont hosszabb idő után és rejtetten (nem nyilvánvalóan) jelentkeznek. Ez az ellentmondás lehet annak az alapja, hogy minden gazdasági tevékenység, főleg ha azt a statisztika is jegyzi, hasznosnak tűnik. Ezért tűnik úgy, hogy amelyik gazdasági tevékenység profitot termel, az duplán hasznos. Ezért tűnhet többek közt hasznosnak a fegyvergyártás, a cigaretta gyártás, a marketing tevékenység stb. Ezért tűnhet úgy hogy minden hitel, ami gazdasági tevékenységet alakít ki és megadják, az hasznos. Ezért tűnhet úgy hogy a pénzforgás az önmagában hasznos. Az elmondottak alapján az is kiderül, hogy a haszontalan termék egyúttal kárt okozó termék is, gondoljuk itt a természeti erőforrások elhasználására, és a lehetne hasznosabb munka elvre. Az a gazdaság ahol sok a haszontalan termék ott egyszer csak azt veszik észre, hogy a szemét borzasztóan megnövekszik – a tamagacsnit hamar kidobják - és rettenetesen lelassul a hasznos gazdaság. Persze nagyon sok haszontalan munka és termék létezik. Úgy is fogalmazhatunk, hogy hasznos munkának hasznos terméknek sok kritériuma van. Elsősorban azt szükséges vizsgálni, hogy jó, vagy fölösleges, vagy káros szükségleteket elégít ki a termék munka.  A termék átlagos kihasználtsága, környezetszennyezése, és még lehet folytatni, de erre a témára még visszatérek.

Minél gazdagabb egy ország, annál nagyobb a haszontalan termékek fogyasztása és termelése. Ráadásul az aránynövekedés nem egyenes arányú. A föld egyötödén a sok kacat kidobott termék özönlik a szemétbe, Ugyanakkor a főld négyötödén nyomorognak az emberek, De azért a fejlett vagy közepesen fejlett országokban sincs minden rendben. Még nem értünk oda, de az igazságosság jog fejezetben ki fog derülni, hogy például Magyarországon az igazságosság, mint alapvető és fontos szükséglet milyen rendkívül alacsonyan van kielégítve. Ha mondjuk, úgy tennék fel a kérdést, hogy ön mit szeretne jobban, azt hogy egy per három év helyett csak egy évig tartson vagy  tamagcsnit venni, akkor nem kétséges, hogy az emberek többsége az előzőt választaná. Ugyanis az igazságszolgáltatáshoz is szükség van munkaerőre, energiára, szakértelemre és eszközökre. A gazdag országokban is fel lehetne tenni hasonló kérdéseket. Egyrészt visszakanyarodtunk a fogyasztás-kiválasztás fontosságához és azzal összefüggésben az objektív tájékoztatáshoz, a nép véleményének kikéréséhez.

A tamagacsni gyártás a jelenlegi rendszer problémája elsősorban. A feudalizmusban például szintén voltak fölösleges szuperluxus termékek, pl. százszobás palota, aranyozott bútorok, stb. Luxustermékek jelenleg is vannak, átlagosan nem csökkentek, mert talán egy gazdagnak kisebb a luxusfogyasztása, de több a gazdag. A tamagcsni azonban luxustermék melletti fölösleges termék. Nemcsak emiatt van új helyzet, hanem ennél lényegesebb tényezők miatt is. 

Ez a fejezet arról szólt, hogy a haszontalan termék, a haszontalan munka mindenképp relatíve káros még egy olyan gazdaságban is ahol nem áll fenn (viszonylag enyhén jelentkezik) a természetpusztítás problémája. Az ilyen gazdaságban a sok-sok tamagacsni gyártás csak lelassítja a gazdasági növekedést. Egy olyan gazdaságban ahol, viszont fennáll az új helyzet, a természeti erőforrások erős fogyása, ott nemcsak enyhíti a gazdasági növekedést, de azt átfordítja csökkenésbe.

Hozzá kell tenni nemcsak haszontalan, de káros termékek is vannak, egészségkárosító termékek, szolgáltatások. A fegyver (amelyik a védekezés szükségességét meghaladja vagy nem védekezésre készült ill., használják) a legkárosabb termék. Ezen kívül van számos improduktív jellegű munka, melyek lényegében haszontalan terméknek, haszontalan munkának minősülnek. A haszontalanság, károsság termékenként, munkánként változik, viszont van átlagos haszontalanság, még akkor is, ha azt nem jegyzi a statisztika.

A tamagacsni problémáját csak általánosságban tárgyaltam. Az új helyzet következtében azonban felértékelődik ez a probléma is.

A tervezett fogyasztáscsökkentés.

Ez egy állandóan visszatérő probléma. Már többször körbe lett járva, azt hiszem már bizonyos szempontból, ismételgetem magam. A pazarlás nem jó, az aránytalan vagyoni hierarchia nem jó, a hirtelen fogyasztásnövekedés nem jó és még lehetne sorolni.  Talán ez nem ismételgetés, ha ezt a problémát több oldalról meg lehet közelíteni. Talán ez az ismételgetés nem haszontalan, ha azt veszem figyelembe, hogy az emberek, ha tehetik, mégis pazarolnak, mégsem gondolják át, nem mérsékelik a fogyasztásuk. Egyrészt fogyasztáscsökkentés, ha jobban megválogatjuk a fogyasztást. Egyes termékek szolgáltatások vonatkozásában jelentős csökkentés szükséges, más termékek szolgáltatások fogyasztása, termelése viszont enyhén emelkedhet. Másrészt a fogyasztást, vagyont csak túl gazdag réteg vonatkozásában kell csökkenteni jelentősen, a szegényréteg fogyasztása növekedhet.

A fogyasztáscsökkentésnek két nagy módja van: az effektív fogyasztáscsökkentés és a fogyasztás struktúrájának megváltoztatása.

Az effektív fogyasztáscsökkentéshez gyakorlatilag a következő szükséges. Általában a gazdag emberek és főleg a fejlett, gazdag országok gazdag embereinek a jövedelme erősen csökkenjen. Általában középosztály a jómódú lakosság, és főleg a fejlett országok jómódú lakosságának a jövedelme enyhén csökkenjen. Általában a népréteg, és főleg a fejlett országok néprétegének a jövedelme nem emelkedjen, maradjon a jelenlegi szinten. Általában a legalsó réteg de főleg a szegény országok legalsó rétegének a jövedelme emelkedjen.

Sajnos a helyzet olyan súlyos hogy effektív fogyasztáscsökkenés nélkül nem oldható meg.

A másik mód a fogyasztás-termelés szelektálása, a fogyasztás struktúrájának (szerkezetének) megváltoztatása.

Eljutottunk a fogyasztás-kiválasztáshoz mely ugyancsak egy visszatérő téma.

A fogyasztás-kiválasztást most egy újabb oldaláról közelíteném meg. A természetpusztítás szükségessé teszi a fogyasztás átalakítását. Ennek több módja lehet a direkt tiltás, az adózás stb. Bármelyik módszerről van szó, a fogyasztásváltozást meg kell tervezni a vezetésnek. Ki kell jelölni, hogy melyek azok a termékek, szolgáltatások melyben jelentős fogyasztáscsökkenés szükséges, mert környezetszennyező, mert kihasználatlan, stb.. Meg kell határozni, hogy melyik a legjobb módszer a csökkentésre. Ezután, vagy inkább eközben a kieső szükségletet pótolni kell.

 Pl. a jelenlegi levegőszennyezésért jelentős részben a gépkocsik a felelősek. Eközben viszont autópályákat építünk és fejlődik az autóipar. Közben viszont drágul az autófenntartás, már itt ellentmondás, van. A fő ellentmondás azonban az, hogy nincs eldöntve mi a cél. A környezetszennyezés javítása a jelenlegi autózás csökkentése?  Vagy ne törődjünk a környezetszennyezéssel és az autózással?  Ha a környezetszennyezés csökkentése a cél, akkor vagy radikálisan meg kell változtatni az autók meghajtását, ami nyilván hosszabb idő. Vagy radikálisan csökkenteni kell az autózást, ebben az esetben viszont valamilyen pótlásra van szükség. A szállításban pl. a vonat pótolhatja. Az emberszállításban, a tömegközlekedés, a kerékpár, stb.. A leghatékonyabb az lenne, ha mindezek párhuzamosan történnének meg. Ha radikálisan akarják csökkenteni az autózást, akkor meg kell határozni, hogy milyen eszközökkel teszik ezt. Csak adózással vagy adózással és direkt korlátozással? Vagy az autózás feltételeit nem fejlesztik. Természetesen az autózás csak egy példa. Lehetne itt beszélni a csomagolásról, mint hatalmas környezetszennyező tényezőről. A divatról ill. az évente kidobott dolgokról. A túlzott mütyürke, csecsbecse fogyasztásról és még lehetne sorolni.

A fogyasztás minden szegmensét át kell vizsgálni (mi mennyire természetpusztító, hogy lehet csökkenteni, kiváltani) és ezek szerint intézkedni.

A fogyasztás struktúrájának (szerkezetének) az átalakítása sokoldalú, vannak olyan oldalak melyekről majd később lesz szó, vagy nem lesz, mert nem fér bele a sűrített összefoglalásba.

Az emberek tájékoztatása. Ez is fontos szempont, ha mis-másolás van, akkor az emberek többsége az információk hiányában nem akar, nem tud csatlakozni, ez pedig különböző problémákhoz vezethet. Az őszinte tájékoztatás (miért, milyen intézkedésekre van szükség) után, szerintem az emberek többsége megértené, hogy miért van szükség radikális változásokra, ha e mögött valóban lát egy határozott megoldási tervet. Jelenleg azonban nincs terv és nincs őszinte kommunikáció.

Jelenleg azonban nincs koncepció, nincs terv és természetesen ennek megfelelően valós igazán hatékony lépések sem történek. A természetpusztítás sürgőssége viszont ezt nem engedheti meg. Ez megint egy olyan terület, amit a piacgazdaság, főleg a jelenlegi piacgazdaság nem képes megoldani. A politikai vezetésnek kellene a néppel összefogva a sarkára állni.

Körülbelül ezt értem én a fogyasztáscsökkentés tervezése alatt.

Az új helyzet gazdasági szempontból. B/3, B/10, D/2 ábrák. Elméleti rendszertényező.

A természeti erőforrások kritikus fogyása, tehát új helyzetet okoz a válság-láncreakció vonatkozásában.

A természeti erőforrások kritikus fogyása új helyzetet okoz gazdasági szempontból. Persze a két új helyzet összefügg.

Az új gazdasági helyzetet a B/10 ábra is mutatja vázlatosan.

Az új helyzet lényege az, hogy 1990 táján a humán erőforrások és természeti erőforrások prioritása megváltozott. Persze ez nem egy hirtelen fordulat volt csak ez az időszak mikor a mérleg nyelve átbillent. Az egyszerűség kedvéért azonban beszéljünk a korábbi időszakról, mikor a lényegében humánerőforrások határozták meg a termelési kapacitást és jelenlegi és jövőbeli időszakról mikor a természeti erőforrások határozzák meg a termelési kapacitást. A múltban is probléma volt a természeti erőforrások kitermelése. Pl. az ásványi kincsek a nyersanyag az energiahordozók bányászása, vagy a föld olyan megművelése, amely nem zsigereli ki a földet. A probléma azonban csak látszólag volt természeti erőforrás jellegű. Valójában arról volt szó, hogy a humán erőforrások beleértve a technikát, gépesítést is gyenge volt ezért ment nehézkesen a természeti erőforrások kitermelése. Egy korábbi részben volt arról szó, hogy a technika a gépesítés azért humán erőforrás, mert a humán erőforrást pótolja. A természet erőforrásokból tehát volt elegendő, csak a humán erőforrások voltak szűkösek. Napjainkra azonban megváltozott a helyzet. Humán erőforrás tekintetében most már viszonylag jól áll a világ a termelés gátja és meghatározója most más a természeti erőforrások (energia, nyersanyag, környezetszennyezés) végessége. Jelenleg már a természeti erőforrások általában egy olyan kritikus szint alá süllyedtek, amikor már gondot okozhat a kitermelésük, amikor már látható az elfogyásuk.  Látszólag csak arról van szó, hogy az egyik maghatározót (gátat) felváltotta egy másik meghatározó (gát), ennél azonban többről van szó. Arról van szó, hogy a humán erőforrást jóval könnyebb aktivizálni, pótolni előállítani, fejleszteni, mint a természeti erőforrást. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a természeti erőforrás végesebb behatároltabb tényező, mint a humán erőforrás.

A humán erőforrás, ha nem is végtelen de igen tág határokkal rendelkezik. Gondoljunk itt az emberi agy kihasználatlan kapacitására, mint hozzáadott szellemi értéktöbbletre. Gondolhatunk azonban gépesítésre, automatizálásra. Elvileg a termelés nagyobb része előállítható automata gépsorokkal, tehát a humánerőforrások pótlása igen nagy lehet. Eddig a humán erőforrások, a gépek tervezése, előállítása a humán erőforrások miatt volt véges. Jelenleg és a jövőben a gát a természeti erőforrás lesz, mert maga gép előállítása, használata, anyagot, energiát valamint környezetszennyezést igényel, továbbá az előállított hatalmas termékmennyiség használata és hulladéka is energiát és környezetszennyezést igényel. Korábban már volt arról szó, hogy a természeti erőforrások fogyása összetett, sokoldalú, másrészt, arról hogy nincs olyan előállítás, ami ne okozna többé-kevésbé természeti erőforrásfogyást (természetpusztítást). Elvileg a következők kellenének, ahhoz hogy a korábbi állapot visszaálljon, vagyis ne legyen a természeti erőforrás a meghatározó. Egy olyan energia, amelyik nem fogy el és termelése, használata nem okoz környezetszennyezést. Több olyan anyag, amelyik nem fogy el, és átalakítása nem okoz környezetszennyezést. Olyan termékek melyeknek használata és hulladéka nem okoz környezetszennyezést. Itt jegyezném, meg hogy a hulladékfeldolgozás az újrahasznosítás is igényel gépeket, valamint ezek is szennyezik a környezetet, tehát ez is csak részmegoldás.  Valamilyen akadály mindig lesz. Van új anyag, energia, de a szállítása a probléma. Van új anyag energia, de a környezetszennyezése a tárolása probléma.

Azt gondolom józan paraszti ésszel is beláthatók a következők.

A természeti erőforrások problémáját negyven éven belül a természettudományos technikai fejlődés nem képes megoldani. Megjegyzem a helyzet azonban ennél sürgősebb A természeti erőforrások pótlása, előállítása jelenleg és 40 éven belül, behatároltabb (macerásabb, nehezebb) mint a humán erőforrások pótlása előállítása. Ezért van új helyzet.

Az hogy jelenleg a fejlett országokban lelassult a termelés (gazdaság) fejlődése részben már ennek az új helyzetnek következménye. Igaz hogy Kínában még kb. 8%-os a termelésnövekedés de ez az önmagához mért termelésnövekedés. A fejlett országokban már évek óta 1-2%-os a termelésnövekedés. Sajnos a jelenlegi gátak még nem jelentkeznek szignifikánsan. Egy kicsit nehezebb, és távolabbi az anyagok energiák kibányászása. A környezetszennyezés is egy kicsit gátolja termelést. Nemcsak a termeléssel kell foglakozni, de a szennyezőanyag kibocsátással, a tárolással, stb.. A mezőgazdaság vonatkozásában pl. a föld minőségének a romlása, az időjárás ( aszályok, stb.) romlása gátolja a termelést. Ez a közvetlen negatív visszahatás egyelőre még elég csekély de arra elég, hogy termelésnövekedést lecsökkentése. Ez a közvetlen negatív visszahatás egyre inkább erősödik. A közvetett negatív visszahatások (a katasztrófák, időjárás, betegségek) ennél sokkal jobban rontják az életszínvonalat, de sajnos ezt nem mérik a GDP-ben.

 Nevezhetjük ezt a természet önvédelmi reakciójának is, ami önmagában nem lesz elég. Az ember sajnos képes tönkretenni a természetet, a természet ezt nem képes kivédeni legfeljebb válaszul, nem tudatosan tönkreteszi (a természet hatalmas) az embert. Valójában az ember teszi tönkre önmagát és a természetet is.

Mit jelent gazdaságilag az új helyzet?

Lényegében azt jelenti, hogy a termelés, fogyasztás, vagyis a termékek, szolgáltatások jelentős része károssá válik.

Visszanyúlnék a tamagacsni gyártás példájához. Az a példázat azt akarta bizonygatni, hogy a régi helyzetben sem igaz miszerint egy termék, szolgáltatás akkor már hasznos, ha profitot termel. Hiába termel egy termék profitot, hiába teremt új munkahelyeket, hiába adózik az államnak, hiába aktivizálja humán erőforrásokat attól még nem lesz hasznos. A régi helyzetben azonban a tamagacsni gyártás nem vált károssá, csak lelassította gazdasági fejlődést. Az új helyzetben azonban belép az új tényező, a tamagacsni gyártás anyagot, energiát igényel, valamint a gyártása, használata és hulladéka szennyezi a környezetet. Másképp fogalmazva: amik eddig csak fölösleges termékek voltak, azok az új helyzet következtében káros termékek lettek.

Elvileg, amennyiben nem lenne a természeti erőforrások fogyásának a problémája, a jövőben egy automata gépsor előállíthatná a tamagacsnikat. Így a humán erőforrásokat a tamagacsni gyártás alig kötné le, vagyis különösebb kár nem történne. A jövőben azonban mindig fenn fog állni a természeti erőforrások fogyásának problémája. A természeti erőforrások fogyása a növekvő szükségletekhez, a növekvő népességhez, a növekvő fogyasztáshoz ill. a természeti erőforrások pótlásához képest.

Általában arról van szó, hogy a felfogás, miszerint minden vállalkozás, hitel, tőkebetétel, beruházás hasznos, ez a múltban félig igaz volt, az új helyzetben viszont egyáltalán nem igaz. Az új helyzetben tehát megnő a fogyasztás-kiválasztás, valamint a hasznos termék, szolgáltatás szelekciója. Minden szempontból megnő (hitel, adó, stb.) a szelekció jelentősége. Az államnak kell alaposabban több szempontból mérlegelni. Az új helyzet ugyanakkor a közgazdasági elméleteket is átértékeli.

Az új helyzet másik vonatkozása, a vagy-vagy elosztás felerősödése. Korábban már szó volt, arról hogy a termelés csökkenése a természeti erőforrások alacsony szintje, vagy-vagy elosztást okoz. Pontosabban az elosztás jellege a vagy-vagy irányba erősödik, az és-és elosztás lehetősége zsugorodik. Ez azt jelenti hogy az a felfogás, miszerint  „bárhogy erősödik a gazdaság abból mindenki hasznosul”, nem igaz. Továbbá ez azt jelenti, hogy az a felfogás miszerint „a gazdagodás nem okoz szegénységet, ill. lehetséges egyszerre gazdag réteg gazdagodása és a szegényréteg gazdagodása” nem lehetséges. A gazdag réteg gazdagodása, a szegény réteg szegényedésével jár. A vagy-vagy elosztás egyébként pedig a konfliktusok kiéleződésével jár, ami szintén egy közvetlen negatív visszahatás.

Az új helyzet harmadik vonatkozása, hogy az a felfogás miszerint „a gazdasági fejlődés szinte korlátlan”, nem igaz. Ez a felfogás még abból indult ki, hogy a gazdasági fejlődés elsődleges gátja a humán erőforrások hiánya és ennek megszűnése valóban elég dinamikus fejlődést biztosíthatott. A jelenlegi gát viszont a természeti erőforrások, ami azt jelenti, hogy ideális esetben a fejlett országok legfeljebb 3%-os gazdasági növekedésre képesek.

Van itt azonban egy ellentmondás amit tisztázni kell. Az új helyzet megoldása többek között a tervezett fogyasztáscsökkenés, ill. a termelés fogyasztás szelekciója. Ebben az esetben hogy növekedhet a termelés gyorsabban, mintha ezek (tervezett fogyasztáscsökkenés, fogyasztás termelés szelektálása) nem lennének? Valószínűleg a termelés mennyiségileg nem fog növekedni, lehet, hogy kismértékben csökken, viszont a fogyasztás, termelés struktúrája (szerkezete) megváltozik. Ez az új szerkezet kisebb természetpusztítással jár, így a közvetlen és közvetett visszahatások nem terhelik a gazdaságot, és a jólétet annyira, tehát összességében mégis, a jelenlegihez képest, pozitív mérleg alakul ki.

A B/10 ábrából kiderül, hogy egyidejűleg kell növelni a humán erőforrások aktivizálását, a természeti erőforrások aktivizálását, mindkettőt irányítottan, ugyanakkor csökkenteni és szelektálni kell fogyasztást, hogy kevesebb fölösleges káros termék legyen.

A jelenlegi rendszer (a jelenlegi vezetés) miért nem képes felismerni, az új helyzetet, ill. hatékonyan intézkedni?

Persze a természetpusztítás problémája szinte mindennapos téma, rengeteget, beszélnek róla, de hatékony intézkedéssorozat még nem történt. Ez azt jelenti, hogy a sok fecsegés ellenére vezetés nem ismerte fel a helyzet komolyságát sürgősségét.

Először is azt kell látni, hogy itt valóban új helyzetről van szó. Az emberek több ezer éven keresztül egy olyan gazdaságban működtek, amelyben a természeti erőforrások fogyása nem volt probléma, ebből kifolyólag még nem alakult ki válság. Az új helyzetet nehezebb felismerni, mint egy visszatérő problémát. Ráadásul a legutolsó kb. 40 éves gazdasági szakasz különösen megtévesztő volt. Ekkor ugyanis az a szerencsés helyzet alakult ki, hogy a humán erőforrások, többek között a technika, gépesítés már nagymértékben volt aktivizálva viszont még nem alakult ki az új helyzet a természeti erőforrások kritikus szintje. Ebben a negyven évben emiatt minden idők magasabb gazdaság növekedése jöhetett létre, azt a látszatot keltve, hogy minden rendben van. Ez az idő egyébként egybeesik a fogyasztói gazdasággal. (És egyébként egybeesett a rendszerváltás fejlődő szakaszával is.) Ezért úgy tűnhet, hogy a fogyasztói gazdaság alapjába véve jó. Úgy tűnhet, hogy ez a 40 éves szakasz nem egy kivételes szerencsés helyzetnek köszönhető, hanem egy hosszú távú tendencia eleje. Persze az alapos elemző ráébred, hogy ez csak látszat. 

Ugyanakkor az ábrából az is kiderül, hogyha nem történnek hatékony gyors intézkedések, akkor a jelenlegi tendencia mellett az erősödő közvetlen és közvetett visszahatások miatt 15 éven belül egy gazdasági válság várható. Ez a gazdasági válság szinte egybeesik a rendszer, hanyatló, válságos szakaszával tehát a válság-láncreakció esélye igen nagy. Ugyanakkor egy nagyobb természeti katasztrófa esélyét (pl. a golfáramlás megváltozása) még nem is vettük számításba.

A felismerést tovább nehezíti, hogy ez a probléma tipikusan makro-makro szinten (világszinten) és hosszabb távon jelenik meg. (Megjegyzem, ha a nemzetgazdaság makroszint, akkor a világgazdaság szerintem, makro-makro szint.)  A gazdasági problémák általában térben és időben eltolódnak, vagyis nem ott és nem akkor és sokszor nem úgy jelentkeznek ahonnan, amikor, ahogyan kiindultak.  Jelentkeznek tehát a problémák, de azok okait nehéz megállapítani. Megállapítanak valamit, de azok nem az igazi okok. Vannak problémák, amelyek még inkább eltolódnak térben és időben, ilyen a természetpusztítás problémája is. Ha nem ismerik fel a makro-makro szintű problémák okait, folyamatait, megoldásait, akkor csak látszólag lehet jó a nemzetgazdaság és a mikro-gazdaság. Egy darabig úgy tűnhet, hogy jól mennek a dolgok és akkor, bumm elromlanak. Hosszabb távon nem lehet helyes nemzetgazdaságot kialakítani, ha az egy rossz világgazdaságra épül. Több gondolkodást igényel a világgazdaság feltérképezése. Persze mindez nemcsak a gazdaság vonatkozásában igaz, hanem a társdalom a rendszer vonatkozásában is.

Most nézzük meg egy másik oldalról, hogy miért nem képes a jelenlegi vezetés a hatékony intézkedésekre. Először is látni kell hogy az emberek rövidtávú érdekeit, a vállalkozások rövid távú érdekeit, a nagytőke közép távú érdekeit sértené a tervezett fogyasztás-csökkenés, ill. a fogyasztás termelés szelekciója. Ugyanakkor politikai vezetés rövid távú érdekeit is sértené.

Megint vegyünk egy konkrét példát. Egy ország politikai vezetésének mondjuk be kellene vezetni a következő intézkedést. Annak érdekében, hogy az autók ne szennyezzék a levegőt, négyszeresére kellene növelni a 7 liternél ( 1fő/ 1,5L/ 100km) többet fogyasztó személygépkocsik adóját. Ezzel az intézkedéssel pl. hosszabb távon rákényszerítenék az autóipart hogy takarékosabb esetleg más meghajtású autókat gyártsanak.

Ez egy sereg autótulajdonos autógyáros, autókereskedő, benzintermelő, kereskedő, stb. érdekét sértené. Az autótulajdonosok problémáját mondjuk valami kompenzációval és a lakosság őszinte tájékoztatásával le lehetne szerelni. Az autógyárosok és kereskedők, a benzinérdekeltségek, stb. (ellenérdekeltségű gazdasági szereplők) viszont hatalmas ellenakcióba kezdenének. Minden érvet felhoznának, hogy ez mekkora baromság és minden eszközt megragadnának, hogy megbuktassák ezt a vezetést. Eszközük van hozzá, mert az ellenérdekeltségű gazdasági szereplők tulajdonolhatnak, befolyásolhatnak különböző médiumokat is. Továbbá az ellenérdekeltségű gazdasági szereplők megszüntetnék e politikai vezetés, párt anyagi támogatását. A politikai vezetés mindezt mérlegelve inkább nem vág bele ebbe az akcióba. Mindehhez tegyük hozzá a következőket.  A legtöbb gazdag embernek a luxus autója többet fogyaszt, mint hét liter, tehát nemcsak az autóipar fordulna az intézkedők ellen hanem a gazdag réteg.  A politikai vezetők autója is általában többet fogyaszt, mint hét liter tehát ezek is a döntéshozók ellen fordulnának. Egyébként is hatalmi harc logikája is a szembefordulást diktálja. Sőt magának a döntéshozók autója is többet fogyaszt, mint hét liter, ami valószínűleg tovább csökkentené az elszántságukat. Továbbá arról lenne szó, hogy a népréteget azért meg kellene győzni őszinte beszéddel az intézkedés helyességéről. Ha népréteg mondjuk egy népszavazás keretében, támogatná az intézkedést, akkor nem biztos, hogy a politikai vezetés feltétlen elveszítené a hatalmát. Csakhogy a jelenlegi politikai vezetés általában nem bízik az őszinte meggyőzésben, és még kevésbé bízik a néprétegben és népszavazásban. Általában nem bízik a demokratikus megoldásokban. Megjegyzem: azért a történetben szerepet játszik a népszavazási és választási mechanizmusok, valamint az objektív tájékoztatás gyengesége is. Valójában az is kérdéses hogy a politikai vezetés felismeri e a probléma súlyosságát, sürgősségét? Az említett problémát lehet, hogy felismeri, de a felsorolt okok miatt nem intézkedik. Van egy sereg probléma, azonban, amit fel sem ismer, legalábbis a súlyosságához képest nem képes arányosan értékelni. Pl. azt, hogy a lakótelepi lakások fűtése irgalmatlanul, és indokolatlanul magas, átlagosan kiteszi az ott élők jövedelmének legalább 25%-át valószínűleg nem ismeri fel teljes súlyosságában a politikai vezetés. Nem ismeri fel, mert tőle ez a probléma, mind mentálisan, mind egzisztenciálisan igen távol van.

Természetesen ezek csak a sok ezerből kiragadott példák voltak.

Összefoglalva: a jelenlegi rendszerben (minden eddigi rendszerben) a vezetés nem képes a hatékony gyors, átfogó, viszonylag radikális intézkedésekre.

Persze ez a példázat a vezetés szükségszerű negatívumairól is szólt. Ilyen értelemben az elmélkedést tovább lehetne folytatni, meg lehetne vizsgálni a mélyebb, általánosabb összefüggéseket, de ez már egy másik fejezet. Ebben a részben továbbá szó volt a vagyoni hatalmi jellegű vezetés bemutatásáról.

A vezetés tehát nagy valószínűséggel nem ismeri fel, ill. nem kezeli (nem képes kezelni) a súlyosságának megfelelően az új helyzetet. Ennek ellenére következő fejezet a lehetséges megoldásról szól.

Az új helyzet a természetpusztítás megoldása. Rendszertényező. B/3, B/10 D/2 ábrák.

Ismétléssel kezdem.

A természetpusztítás (környezetszennyezés, felmelegedés, szélsőséges időjárás, energia és anyagfogyás, stb.) kárai összefoglalva.

1. Van egy közvetlen kár, amelynek a lényege a házak, utak, hidak, stb. összeomlása. Illetve a mezőgazdasági termelés elpusztulása, csökkenése.

2. A másik közvetlen kár: az élhető életre többet kell költeni. Többet kell költeni, (és többet kell dolgozni) fűtésre, hűtésre, közlekedésre, árvízvédelemre, stb..

3. A környezetszennyezés és az egészség között van egy közvetlen kapcsolat is, amennyiben nem egészséges, de mérgező anyagok jutnak a szervezetbe.

A közvetett károk sem jelentéktelenek.

4. A közvetett általános gazdasági kár talán így foglalható össze. Egyrészt nehezebbé válik a termelés. Másrészt csökken az összesített termék és szolgáltatástartály tartalma (az energia, a nyersanyag, stb. fogyatkozása miatt), illetve abból nehezebben lehet kivenni, ami igazságtalansággal, marakodással, tisztességtelenséggel, vagy-vagy elosztással, gazdasági pénzügyi egyensúlytalansággal jár.

5. A következő kár: nő világválság, ill. a világválság-láncreakció kialakulása mivel egy jelentős válságtényező, a természetpusztulás beléphet a láncolatba.

6. Kialakul és erősödik a természet gyors összeomlásának veszélye. Mert az eddigiek csak egy viszonylag lassabb romlásról szóltak. Ha pedig összeomlik a természet, akkor gáz van.

7. A távlati egyetemes kár pedig így foglalható össze. Az ember (emberiség) lehet bármilyen ostoba, önző mindig megmarad a javulás esélye. De ha a környezet, a természet visszafordíthatatlanul tönkremegy, akkor persze onnan nincs visszafordulás.  Akkor hiába javulna meg az ember, a romlás, a pusztulás visszafordíthatatlan.

Mi az, ami az emberiség (mondjuk 10 milliárd ember) további tízezer, vagy talán százezer éves „boldog” életét jelenleg leginkább veszélyezteti?

Ez bizony konkrétan, leginkább a természetpusztítás. Mert az ember, emberiség lassan, hullámzóan okosodhat, erkölcsösödhet, de a természet egy romlási tendenciában van. És ha ez így marad, akkor a két fő tényező, a tudat és az anyag (természet, környezet) közül az egyik biztos romlása az egész romlásához vezethet. Ezt a romlást gyerekeink, unokáink már elég fájóan fogják saját bőrükön érezni.

8. És végül az előzőkhöz képest talán semmiség, de azért ez is szörnyű: kihalnak állatok, növények, sivárabb lesz a természet.

A felsorolás után mindenki döntse el, mennyire fontos a természetpusztítás (környezetszennyezés, felmelegedés, szélsőséges időjárás, energia, és anyagfogyás, stb.) fontossága.

Abból kel kiindulni, hogy mivel szerteágazó és súlyos, valamint sürgős problémáról van szó a megoldásnak is igen sokoldalúnak, és radikálisnak kell lennie.

A tervezett fogyasztáscsökkentés. 

Erről már szó volt. A következőkkel egészíteném ki. Nem volt arról szó, hogy a fogyasztáscsökkentés az anyagi, tárgyi, fogyasztásra vonatkozik. A minőségi anyagi szükségletek (egészségügy, tudás, művelődés egészséges környezet, stb.), valamint a lelki szükségletek (igazságosság, biztonság, önrendelkezés, stb.) fogyasztásának nem kell csökkennie, sőt emelkedhet. Ehhez hozzá kell tenni, hogy a lelki szükségletek sokkal kevesebb természetpusztítást igényelnek, mint az anyagi szükségletek. Másfelől az anyagi szükségletek közül is a káros, ill. fölösleges fogyasztásnak kell csökkennie. Tulajdonképpen, ha a termelésbe a lelki szükségletek előállítását is beleértjük (igazságszolgáltatás, oktatás színvonala, stb.) akkor a termelés és a fogyasztás nem csökken. Ezek után képzeljük el hogy a következő tíz évben, optimális esetben hogy alakul egy orvos, mérnök szakmunkás, stb. anyagi helyzete. Az átlagos reáljövedelme ugyan nem emelkedik, sőt enyhén csökken, viszont ebből a jövedelemből több értékesebb terméket és szolgáltatást tud megvásárolni, ill. az állami szolgáltatások is magasabb színvonalúak lesznek. Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy kevesebb értéktelenebb terméket, szolgáltatást tud megvásárolni.

Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy bizonyos szempontból az élet kényelmetlenebb lesz, pl. az árúk csúnyábban lesznek becsomagolva. A divat lassabban változik, és nem lehet évente kidobálni a divatjamúlt cikkeket. A vásárlásra jobban oda kell figyelni. Jobban oda kell figyelni, hogy mit, hogyan dobunk ki. Az utcán, a természetbe nem lehet szemetelni. A tömegközlekedést gyakrabban kell igénybe venni. És persze kerékpár használata sem elhanyagolható. A villanykapcsolót le kell oltani. A csöpögő vízcsapot meg kell javítani. Esetleg valamivel kisebb, lassúbb autót kell tartani, és még hosszasan lehetne sorolni. A lakosságtól, az átlagembertől nagyjából ekkora áldozatot követel a természetpusztítás megállítása. Azt gondolom, hogy ez kibírható.

A következő módón lehet rábírni a lakosságot ezekre az „áldozatokra”. Tájékoztatás, felvilágosítás. A termékek, szolgáltatások struktúrája (szerkezete) ill. ára. Egyszerűbben fogalmazva: milyen üzletek vannak, mik vannak a polcokon, és azok mennyibe kerülnek. Illetve gyorsabb kényelmesebb, esetleg olcsóbb legyen a tömegközlekedés, legyenek kerékpárutak, stb.. És rengeteg spórolós fogyasztási trükk van, amelyre persze meg kellene tanítani lakosságot.

A módosabb népréteg átmeneti enyhe reáljövedelmének csökkenése. Megjegyezném: a gazdag réteg reáljövedelmének a csökkenése, valamint a legalsó réteg reáljövedelmének a növekedése nem átmeneti szükségesség.

Az effektív fogyasztáscsökkenés (anyagi tárgyi szükségletek) pontosabban a módosabb népréteg reáljövedelmének enyhe csökkentése csak 10 évig lesz szükséges addig az átmeneti időig, amíg nem áll vissza az egyensúly (B/10 ábra). Tulajdonképpen a csúcsrájáratott fogyasztást kellene megszüntetni. A csúcsrájáratott fogyasztás az, amikor annyit fogyasztunk amennyit az adott rövid távú körülmények  lehetővé tesznek. A probléma az, hogy ez túl sok ezt már a hosszabb távú körülmények nem teszik lehetővé, azokat viszont nem érzékeljük. Ha nem szüntetjük meg a csúcsrájáratott fogyasztást, akkor jöhet bármilyen tudományos technikai vívmány, a helyzet nem javul. Pl., beindítanak egy hulladék-feldolgozót, akkor ebből azt a következtetést vonjuk le, hogy akkor szabad a pálya, nosza fogyasszunk többet. Ezáltal a hulladék-feldolgozó környezetkímélő hatását rögtön kiegyenlítjük. A csúcsrájáratott fogyasztás okait keresve jól ismert témákhoz jutunk el, mint a fogyasztásra ingerlő reklámok, mint a kapzsiságdeterminált piacgazdaság, mint a tudatos és megfontolt fogyasztás és egyebek. A rendszer azért rendszer, mert benne minden összefügg.

Az előzőkből is következik hogy az oktatás, tájékoztatás lényeges tennivaló. A cél hogy lehetőleg mindenki értse meg, hogy milyen veszélyes a helyzet és nagyjából tudja hogy ez milyen feladatokkal és áldozatokkal jár.

Mindehhez azonban egy sereg egyébként is helytelen, jelenleg azonban elfogadott közgazdasági elvet is a sutba kell vágni.

Ez az egész összefügg, a rövid távú haszon (profit) központú, a pénzközpontú, az anyagi fogyasztás központú, a kis állam központú, felfogások és gyakorlatok elvetésével.

Olyan megszorításokra van szükség, amely mértékletes, átgondolt fogyasztásra ösztönöz, és nem olyanra, amely csökkenti a munkát, a kreativitást, a reményteljes jövőképet, és amely egy igazságtalan, rossz hangulatú, jelentős nyomorgó réteggel rendelkező társadalmat hoz létre.

Az alábbi intézkedéscsoportot nevezhetjük: a humánerőforrások és a természeti erőforrások irányított (természetkímélő) aktivizálásnak. 

Az irányított innováció. Elsősorban azt az innovációt (újítások, természettudományos technikai oktatás, kutatás, stb.) kell támogatni, amelyik természeti erőforrásokat (pl. új energia, anyag) képes pótolni. Továbbá ami a környezetkímélő termékeket (gyártás, felhasználás, hulladék) előállítását szolgálja. Továbbá ami  a korszerű hulladékfeldolgozást teszik lehetővé.

Az irányított beruházás, fejlesztés.

Elsősorban azokat a beruházásokat, fejlesztéseket kell engedni, ill. támogatni, finanszírozni melyek közvetlenül az előbb említett innovációt megvalósítják. Pl. az új hulladék-feldolgozókat, új (környezetkímélő energiatermelőket kell finanszírozni. Itt jegyezném meg, hogy a hulladékgyűjtésbe, szelektálásba sokkal inkább be kell vonni a lakosságot, és az alkalmi munkát.

Másodsorban azokat a beruházásokat melyek a lényeges termékeket a jelenleginél környezetkímélőbben (gyártás, anyag, energia, környezetszennyezés, használat hulladék) állítják elő. Ha már az autókat emlegettük. Pl. olyan autók előállítása melyek kevesebb üzemanyagot igényelnek, melyek motorja más környezetkímélőbb energiával működik, melynek gyártása, használata és hulladéka kevesebb  energiát, anyagot és környezetszennyezést igényel. Ugyanakkor persze párhuzamosan a környezetkímélő tömegközlekedést is preferálni kell. A végső megoldást éppen a sokféle, párhuzamos megoldások teszik lehetővé.

A közvetlen természetóvás. A jelenleginél sokkal szigorúbb szabályozás, bírságok a környezetszennyezéssel kapcsolatban. Pl. a vállalatok hulladéktárolása, a szemetelése, a víz, föld, levegőszennyezésének a szigorítása. A vegyi anyagok gyártásának a szigorítása. Itt jegyezném, meg hogy bár a biotermékek, nemcsak egészségesebbek de az előállításuk kevesebb környezetszennyezéssel jár.  Pl. a nemzetközi egyezményeknek sokkal szerteágazóbban és nagyobb mértékben, és ellenőrizettebben kell meghatározni az országok víz, föld, levegőszennyezését.

A jelenleginél jóval hatékonyabb, szigorúbb élővilág megóvás. Pl. természeti parkok gépkocsiktól elzárt területek, növényzet állatok irtásának, rongálásának, stb. tiltása. Ezek innovációjának és beruházásának támogatása.

Az eddigi feladatok elsősorban külön állami szabályozással, ellenőrzéssel oldhatók meg.  Ezen kívül szükség van egy általános megoldásra is ez pedig az általános adózásba beépített megoldás. A kettő között nincs nagy különbség hiszen a fent feladatok is tartalmazhatnak adókat.  Mégis szükség van az adórendszerbe beépített hasznos munka hasznos termék szelektálására.

Az adórendszerbe beépített hasznos munka hasznos termék szelektálása.

Az adózás fejezetben erről már volt szó most egy kicsit részletesebben vázoljunk egy lehetséges megoldást. Minden terméket, szolgáltatást 12 kategória valamelyikébe kell besorolni. Most itt azt szeretném vázolni, hogy miként lehet ezt a 12 kategóriát kialakítani. Bizonyára ez a fejezet megint laikusnak, naivnak és irreálisnak tűnik sokak számára. Irreális, és új hiszen a helyzet is új ami új és sürgős, és viszonylag radikális megoldásokat követel. Ugyanakkor ez egy sűrített összefoglalás egy vázlat mely még inkább fokozhatja a naivitás látszatát. Meg kell azonban jegyezni hogy e vázlat mögött van egy részletesebb tanulmány is, amelyben a felmerülő  kérdések többsége azért meg van válaszolva.

Lényegében tehát a termékek munkák szelektálásáról van szó.

Az egyszerűség kedvéért érdemes csak végtermékeket szelektálni. Itt rögtön felmerül a kérdés, hogy mi az a végtermék? Ezekről a kérdésekről beszéltem az előbb ezek kifejtése az a ami nem fér bele a sűrített összefoglalásba. Annyit azonban megjegyeznék, hogy a végtermék minősít minden előző közbeeső munkát, terméket.

Továbbá az egyszerűség kedvéért érdemes a termékfajtákat, szolgáltatásfajtákat szelektálni. Tehát nem minden terméket, szolgáltatást külön-külön hanem csoportokat. A csoportosítás alapja a hasonló cél, ill. a hasonló előállítás. A termék és szolgáltatáscsoport átlagát, átlagos tulajdonságit kell megállapítani, pl úgy hogy a három négy legjellemzőbbet kell megvizsgálni és ebből kell átlagot vonni. Ugyanakkor a kategorizálás szükségszerűen igazságtalanságokat okoz, ezért lehet kérni a termék, szolgáltatás egyéni vizsgálatát. Másfelől az adott egyéni termék, szolgáltatás kilóghat a kategóriából negatív irányban is, ezt vizsgáló szakapparátusnak kell kideríteni. A vizsgálat másik szempontja lehet a csoporton belüli, az átlagtól való eltérés megállapítása, pontozása.

Az adott termék és szolgáltatás csoportokat a következőképen lehet pontozni.

Minél nagyobb az összesített pontszám, annál kisebb az adó.

A fajlagos természetpusztításuk szerint. A hasznosságuk szerint. A kihasználtságuk szerint.

A fajlagos természetpusztítás: az 1000 Ft (adott pénzegység) előállítási költségre eső természetpusztítás (energia, anyag, környezetszennyezés, előállítás, használat, hulladék). Ez teljes értékű pontszám.

A hasznosság (értékesség) pontozása.

Nyilvánvalóan vannak hasznosabb és haszontalanabb termékek, szolgáltatások. Itt emlékeztetnék a szükségletekről szóló fejezetre.  Az egészséget, tudást építő (egészségügyi, oktatási, stb.) termékek szolgáltatások nyilván hasznosabbak, mint az egészséget, vagy tudást romboló (dohányáru, alkohol, akciófilm, stb.) termékek, szolgáltatások. A csoportosítás egyik szempontja tehát ez a nyilvánvaló kategorizálás. Ezt támaszthatja alá a lakosság véleménye. A költségvetés kapcsán szó volt arról, hogy a lakosság véleményét egy átfogó közvélemény-kutatással ki kell kérni, hogy mely ágazatokat és azon belül mely termék és szolgáltatáscsoportokat tart elhanyagoltnak ill. fejlesztendőnek. Ez nem más, mint a termékek munkák értékességének a megállapítása. Az átfogó közvélemény-kutatás csak nagy csoportokat tud értékelni, ezért szükség van a testület további értékelésre. Pl. a játék általában hasznos, de nyilvánvalóan a plüssmaci kevésbé hasznos, mint egy konstruktivitást fejlesztő játék.

Egy másik szempontja lehet a mérlegelésnek, az hogy az adott termék ill. munkacsoport improduktivitása. Az improduktivitás mérlegelése az, hogy a kiesése mennyire zavarja meg a mindennapi életet, ill. mennyire zavarja meg a termelést. Pl. improduktív az a termék, szolgáltatás, melynek egy heti kiesése, vagy hosszabb távú csökkenése nem zavarja meg, nem keseríti meg a hétköznapi életet, életvitelt, akár a közeljövőben, akár a távolabbi jövőben. Improduktív, az a termék, szolgáltatás, melynek egy heti kiesése, vagy hosszabb távú csökkenése miatt nem áll le a termelés. Ugyanakkor ez jóval gyengébb szempont, mint az előző. Ezek szerint improduktív jellegű pl. a reklám, marketing a divatcikkek, csomagolásipar, és még lehetne sorolni. Pl. kereskedelem egy kevéssel improduktívabb, mint termelés. A szolárum improduktívabb, mint a fodrászat és sokkal improduktívabb, mint az egészségügyi szolgáltatás. Ha az egészségügy leáll egy napra, akkor az betegséget, halált jelent tehát a hétköznapi életben  komoly zavart jelent. Továbbá improduktív pl. az adminisztráció, a könyvelés, a pénzügyi szolgáltatás, de improduktív pl. az oktatás is. Az előző rendben van de az utóbbi, mármint az oktatás lepontozása nincs rendben. Ezért az improduktivitás az előzőhöz képest (az értékes szükségletek) csak negyed értékű lehet. A hasznosság összes pontja azonos nagyságrendű, mint a természetpusztítás pontozása.

A harmadik pontozás a termék, munka kihasználtságát értékeli. Ez csak fele értékű szempont ezért az adható pontok fele akkorák, mint az előző kategóriák pontszámai. A kihasználtság szempontjai: a termék, munka tartóssága. A termék munka 1000 Ft (egységnyi pénz) előállítási költségére eső fő ill. használati óra. Továbbá a luxustermékek és az átlagosnál jóval drágább termékek, szolgáltatások. Mivel erről még szó lesz, ezért itt nem részletezem.

Kétségtelen hogy lesznek termékek, szolgáltatások, melyek minden szempontból, hasznosság, improduktivitás, természetpusztítás, kihasználtság alacsony pontot kapnak és lesznek olyanok melyek minden szempontból magas pontot kapnak. Viszont lesznek termékek szolgáltatások melyek egyik szempontból alacsony a másik szempontból magas pontot kapnak, ezért van szükség erre a bonyolult pontozásra. Továbbá az egyfajta (egy szempontú) pontozás önmagában csak részben igazságos, ennél a többfajta (több szempontú) pontozás együttesen nagyobb igazságot biztosít.

Tehát gyakorlatilag arról van szó, hogy van egy testület és az alá tartozó szakapparátus mely minden lehetséges termék és szolgáltatáscsoportot számbavesz és a fenti szempontok szerint pontoz. A termékek, munkák eredeti csoportosítása (a használat, előállítás hasonlósága) értelemszerűen kiegészül a felsorolt szempontok szerinti csoportosítással.  A természetkímélő, a hasznos a kihasznált termékek szolgáltatások magas pontot kapnak, a természetpusztító, a haszontalan (káros, fölösleges, értéktelen), kihasználatlan termékek alacsony pontot kapnak. Ezután a pontszámok alapján 12 adózási kategóriába osztják be a termékeket, munkákat. Egy adózási kategória kb. 2,5%-kal magasabb vagy alacsonyabb adót jelent.

Az adózás rendszertényező feladata ill. azt felügyelő testület feladata maga az adózási kategóriák kialakítása és az adózás szabályainak megállapítása. E rendszertényező, ill. ezt felügyelő testület feladata maga termékek munkák pontozása. Kétségtelenül ez egy igen nehéz bonyolult munka. Azt nem mondanám, hogy lehetetlen de azt mondom, hogy a kialakítása sok ember hosszú évek munkája lesz. Igen ám, de minél később kezdik el kialakítani, annál inkább elhúzódik, márpedig ennek a bevezetése nélkül nem jöhet létre egy demokratikusabb rendszer.  A jelenlegi természetpusztítási új helyzetben pedig többről van szó mint egy demokratikusabb fejlettebb rendszerről, a válság-láncreakció kialakulásáról, egy lehetséges világkatasztrófa elkerüléséről. Nyilvánvalóan, ha ez az adózás adóztatja természetpusztító termékeket, munkákat, akkor azok lecsökkennek. A „megéri” vitában, mindig előjön, hogy az állam ilyen, meg olyan. Több rendszertényező keretében foglalkoztam ezzel a problémával (pl. a hatékony állam, az erősödő állam, stb.), úgy hogy erre most már nem térnék ki.

Ugyanakkor miért nem lehetséges egy fejlettebb demokratikusabb rendszer kialakítása a termékek munkák nemcsak erkölcsi, de gyakorlati szelektálása nélkül? Egész egyszerűen azért, mert csak eme adózás által jöhet létre az igazságosabb, arányosabb vagyoni jövedelmi hierarchia. Ezzel kapcsolatban, továbbá az, hogy ki milyen értékes munkát végez. Ha belegondolunk a jelenlegi helyzet borzalmas, mert nincsenek normálisan értékelve, sem az emberek, sem a munkák. Az igazságosabb és arányosabb jövedelmi vagyoni hierarchia pedig úgy jön létre, hogy eme adózás által az értéktelenebb munkákat végzők kevesebben lesznek, ill. kevesebbet keresnek, az értékesebb munkát végzők többen lesznek, többet keresnek, mint jelenleg. A termékek, munkák szelektálása nélkül nem jöhet létre az igazságos verseny, az igazságos versenygazdaság, a normál igazságos piacgazdaság sem. A szelektálás megint egy olyan tényező, amit a piacgazdaság önmagában nem képes megoldani, főleg a kapzsiságdeterminált piacgazdaság.

 Persze azt is hozzá kell tenni: ez csak egy rendszertényező a sok közül. Igen sok egyéb feltétele van még az igazságos és arányos hierarchiának, de az egy fontos feltétel.

A kihasználtság és a gazdagság problémája.

A természetpusztítás szempontjából nyilván nem mindegy, hogy egy adott termék ötven óra használat után kerül a szemétbe vagy ötszáz óra használat után kerül a szemétbe. Ha gyorsan kerül a szemétbe, akkor ugyan a használati energia környezetszennyezés csökken de a két nagyobb egység az előállítási, és hulladék energia, anyag, környezetszennyezés megnő. Hiába kicsi egy termék fajlagos természetpusztítása ha az gyorsan a szemétbe kerül, és mindig újat kell előállítani.

Ezért az egyik szempont a termék, munka tartóssága. Ez azonban nem elegendő mert hiába tartós egy termék, munka, ha azt idő előtt kidobják, illetve nem használják ki a lehetőségéhez képest. Egyébként pedig a tartósságot is nehéz mérni. Egy sereg munkánál, terméknél lehetetlen, ahol pedig lehet, ott is csak a saját csoportján belül lehet mérni. Ahol lehet, ott mégis mérni kell.

A kihasználtságot kétségtelen nehéz objektíven mérni. Az 1000 Ft előállítási költség/ 1 fő/ használati óra nem minden terméknél, szolgáltatásnál lehetséges. Ahol lehetséges ott is általában, csak a csoporton belül értékelhető. Ahol lehet ott mégis mérni kell.

Egy másik mérés a statisztikai mérés. Pl. egy személyautó átlagosan hány órát üzemel, hány kilométert megy és átlagosan hányan ülnek benne.

Mindenképp szükség van a luxus termékek, ill. a magas árú termékek szerinti szelektálásra. Ugyanis az a helyzet hogy minél inkább luxus a termék, szolgáltatás annál általában, átlagosan annál kisebb a kihasználtsága. Nem kell annak megállapításához statisztikai felmérés, hogy pl. a 200 nm. lakás átlagos kihasználtsága (nm/ fő, vagy egységnyi előállítási költség/ fő) sokkal kisebb mint az 50 nm. lakás kihasználtsága. Pl. a nercbunda átlagos kihasználtsága sokkal kisebb, mint az átlagos télikabát kihasználtsága. A luxusautó átlagos kihasználtsága sokkal kisebb, mint az olcsó kisautó kihasználtsága. A luxusszálló átlagos kihasználtsága sokkal kisebb, mint a kétcsillagos hotel kihasználtsága. A példákat még nagyon hosszan lehetne sorolni. Vannak termékek, szolgáltatások ahol viszonylag egyértelmű a luxus jelleg megállapítása más termékek szolgáltatásoknál azonban az árból lehet erre következtetni. Ha saját termék, szolgáltatás csoportjában az ár jóval magasabb az átlagosnál akkora általában kihasználatlan termék, szolgáltatás. Viszont az időfaktort, vagyis a tartósságot is figyelembe kell venni.  Mert amennyiben a 200nm lakás háromszor annyi ideig áll fenn mint az 50nm lakás akkor a tartósság kiegyenlíti a kihasználtságot. A 200 nm lakás azonban általában nem áll fenn háromszor annyi ideig mint az 50nm lakás. A pontozás tehát összetett, csak az egyik szempontja a magas ár. A sok ellenmondás miatt ez a pontozás csak félértékű.  A másik ellentmondás: nem lép fel dupla adóztatás, ha a magas árat adóztatjuk. Itt megint van egy félreértés. A dupla, vagy tripla adóztatás valójában elkerülhetetlen, és nem csak e folyamat kapcsán. Tulajdonképpen ahol több adó van mindenhol kimutatható a dupla adóztatás, a lényeg az, hogy az adóztatás elérje céljait. Egy másik ellenmondás példázata. A lakótelepi amúgy kihasznált lakások távfűtése igen drága, drágább minta luxus lakások fűtése. Akkor most adóztassuk meg ezt a fűtést? Itt a probléma abból ered, hogy a távfűtő vállalat monopolhelyzetben van, vagyis hiába adóztatnák meg a fűtést, az ráterhelné ezt a költséget a lakosságra. Ez már a monopolhelyzet problémája, elsősorban a monopolhelyzetet kell megszüntetni. Másodsorban az adóztatásnak is figyelembe kell venni az ilyen ellentmondásokat.

A kihasználtság okán megint eljutottunk az arányos vagyoni hierarchiához. Vagyis megállapítható, hogy a túl magas vagyon, jövedelem természetpusztító hatása nagyobb, mint a kisebb arányosabb vagyonnak. Minél magasabb a vagyon, átlagosan annál kisebb a kihasználtság, vagyis nagyobb a természetpusztítás. Azt mondhatjuk, hogy megjelent egy olyan tényező a természetpusztítás, amely tovább erősíti azon igazságot, hogy az aránytalan vagyoni hierarchia káros. Nemcsak erkölcsi, egyéb gazdasági, és sok más szempontból káros de többek között a természetpusztítás vonatkozásában is. Ehhez még hozzá kell tenni, hogy a világ gazdagabb 20%-a fogyasztja a fogyasztandók 80%-át.

A következő probléma talán még ide vehető. Például egy országban 1 millió az önálló lakással nem rendelkezők száma. Ugyanakkor évente a következő lakások épülnek. 50 ezer 40-50-60 nm lakás. 50 ezer 70-80-90-100 nm. lakás. 50ezer 120-140-160-200nm lakás. A helyes arány ugyanakkor minden szempontból (igazságosság, népréteg jóléte, kihasználtság, stb.) a következő lenne. 100 ezer 40-50-60 nm. lakás. 35ezer 70-80-90-100 nm lakás. 15 ezer 120-140-160-200 nm lakás. Ez utóbbi verzióban évente 80 ezerrel csökkenne a lakásnélküliek száma. Az előző verzióban csak 30 ezerrel csökken, mert a lakásnélküliek általában szegények nem tudják megvenni a nagyobb lakásokat.

Nyilván első körben megállapítható hogy azért épülnek ilyen arányban a lakások mert a lakásépítőknek ez hozza leggyorsabb legnagyobb profitot. Megint eljutottunk a kapzsiságdeterminált piacgazdasághoz, vagyis ahhoz a szellemi és gyakorlati légkörhöz, hogy a vállalkozók a lehető legnagyobb és leggyorsabb profitra törekednek. Persze el tudnák adnia a 100 ezer kisebb lakást is csak valamivel, kisebb haszonnal és lassabban. Továbbá eljutottunk az arányos jövedelmi, vagyoni hierarchiához, mert ha a szegényréteg kicsit módosabb lenne akkora 100 ezer kisebb lakást is ugyanolyan gyorsan, és ugyanakkora profittal lehetne eladni, mint a nagyobb lakásokat. Így viszont marad a minden szempontból (legalábbis ami a népréteget a lakosság döntő többségét illeti) rossz helyzet. Az is megállapítható hogy egy dolog a piaci mechanizmus és más dolog a tudományos tervezés. A jó irányba terelgetés (ez esetben több kisebb lakás) jelentős tényezője az adózás.

Ugyanakkor a vezetésnek figyelembe kell venni a jövő tendenciáit. Ez adott esetben azt jelenti, hogy jövő tendenciája a nagyobb jólét és ebből következő nagyobb lakás. Ez konkrétan azt jelenti, hogy bár a vezetésnek a 40-50-60nm lakásépítéseket kellene szorgalmazni, de a jövő tendenciája miatt leginkább a 60nm-es lakásépítéseket kell támogatni és jóval kevésbé a 40nm-s lakásépítéseket. Egyébként Magyarországon jelenleg nem is az új lakásépítéseket kell támogatni, hanem a felújításokat.

A lényeg az, és példázat is ezt kívánta bemutatni, hogy a vezetésnek irányítani kell a piacgazdaságot.

Ezt a lakásépítési példát azért vettem ebbe a rendszertényezőbe, mert bizonyítani szerettem volna, hogy jelenlegi piacgazdaság a profitorientáltság miatt hajlamos arra, hogy gazdag réteg luxus fogyasztására koncentráljon, ami eltér a normális hasznos fogyasztástól és termeléstől.

A termékek munkák értékesség, természetkímélet és kihasználtság szempontból való szelektálása sürgősen megoldandó feladat.

Az aránytalan vagyoni hierarchia nemcsak igazságossági szempontból káros hanem természetpusztítási szempontból is.

A természetpusztítás nemzetközi összefüggései.

A természetpusztítás a világban szétterjed, a káros hatás nem ott jelentkezik, ahol képződik. Gondoljunk csak a víz a levegő, stb. szennyezésre, vagy az időjárás változásra. Arra is gondolhatunk, hogy nem a magasan fogyasztó országokban jelentkezik elsősorban az energia és anyaghiány. A természetpusztítás az amúgy is erősödő globalizálódást tovább erősíti. A megoldásnak is ezek szerint világszövetség jellegűnek kell lennie. A természetpusztítás nem az egyedüli, de igen jelentős tényező, ami bizonyítja, hogy a jelenleginél erősebb, szervezettebb, demokratikusabb világszövetségre (nevezhetjük ENSZ-nek vagy másnak) lenne szükség. Pontosabban bár az egyes országok minden szövetség, egyezség nélkül is kímélhetik a természetet, de ez kevés. Most már vannak ilyen-olyan nemzetközi megállapodások, de ezek igen gyatrák. Pl. USA és Kína pont a két legjelentősebb ország nem írta alá a legutóbbi megállapodást. Azért a felelősség nem egyforma. Az USA és általában fejlett gazdag világ felelőssége minden szempontból sokkal nagyobb, mint a többi ország felelőssége. Nagyobb a felelőssége, mert a fejlett világ a fő okozó. Ha nem is lenne a fő okozó, akkor is irányító példamutató szerepük lenne, ill. van is. Sajnos a negatív példa is példa. A negatív példa ebben az esetben több mint példa szinte negatív kényszerítő erő.  Valahol azt halottam, hogy a gazdasági verseny miatt tartják távol magukat ezek az országok. Én azért az igazságos sportszerű versenyt nem keverném a szabályozatlan hatalmi, vagyoni harccal. Az igazságos sportszerű versenyről akkor beszélhetünk, ha egyenlők a feltételek. Márpedig azzal, hogy egyesek megszorítják magukat, mások meg nem, nyilvánvalóan egyenlőtlen feltételek alakulnak ki. Ugyanakkor az USA távolmaradása és általában a fejlett világ a szükségesnél jóval gyatrább hozzáállása, a jelenlegi államkapitalista rendszerről is kiállít egy bizonyítványt. A jelenlegi rendszer, államkapitalizmus nemcsak az általános elvek vonatkozásban, ill. a hosszabb távú fejlődés vonatkozásában tehetetlen, de a sürgős operatív intézkedések vonatkozásban is tehetetlen. A jelenlegi rendszer nem képes még egy ilyen súlyos ügy kapcsán sem, szövetségben, együttműködésben vagy akár igazságos versenyben élni, működni. Felülről nézve ezt is mondhatjuk: az új helyzet, ennek súlyos problémakörnek a megoldása szükségszerűen egy fejlettebb demokratikusabb rendszer kialakítását igényli. Vagy képes jelenlegi rendszer erre vagy nagy valószínűséggel létrejön egy világkatasztrófa.

E rendszertényező feladatai vázlatosan.

Az új helyzet a természetpusztítás (természeti erőforrások fogyása, ill. kritikus értéken átesése) a súlyosságának felismerése. Az új helyzet és válság-láncreakció összefüggésének felismerése. Az új helyzet, gazdaság működését megváltoztató hatásának (vagy-vagy elosztás, ill. a fogyasztás termelés sokkal nagyobb százaléka káros) a felismerése. A gazdasági, pénzügyi rendszer e szerinti átszerkesztése. A tervezett fogyasztáscsökkentés. A legpusztítóbb termékek szolgáltatások tiltása, korlátozása, pótlása. A leggazdagabb réteg fogyasztásának ill. jövedelmének csökkentése. A fejlettebb országok ill. a módosabb középréteg átmeneti idejű fogyasztásának, ill. jövedelmének csökkentése. A fogyasztás, termelés, jövedelem struktúrájának (szerkezetének) az átalakítása: az igazságos, arányos jövedelem, vagyon irányába. A hasznos, természetkímélő termékek irányába. A minőségi anyagi szükségletek, lelki szükségletek irányába.

 A természetpusztítás a hasznosság, a kihasználtság kiszámítása, a termékek munkák e szerinti szelektálása, ennek beépítése az adórendszerbe. Az innováció és termelési erőforrások, beruházások tudatos koncentrálása a helyzet megoldásának céljából. A fokozottabb természetvédelem. A szigorúbb szabályozás, korlátozás. A hatékony nemzetközi együttműködés (szabályozás, korlátozás, stb.) kialakítása a helyzet megoldásának céljából. A lakosság tájékoztatása meggyőzése ill. gyakorlati bevonása.  Mindez sokkal gyorsabban és hatékonyabban, mint az jelenleg történik.

Mindezen feladat egy elég jelentős független, tudományos demokratikus testületet, szakapparátust (vezetésrészt) igényel.

E rendszertényező történelmi és százalékos értékelése.

Kétségtelen egy különleges rendhagyó értékelés szükséges. Különleges, mert új helyzetről van szó, tehát a történelmi értékelés nem adott. Különleges, mert eddig az ötven éven belüli feladatokról beszéltünk most pedig 15-20 éven belüli feladatokról. Különleges, mert ez az előzőkből kifolyólag is negatív értékelés lesz. Negatív az értékelés, mert a következő folyamatot egyszerűen nem lehet pozitívan értékelni. Ezelőtt kb. 30 évvel ezelőtt megjelent egy súlyos probléma, és bár történtek pozitív intézkedések, összességében a helyzet azonban romlott, és semmi jel nincs, hogy a közeljövőben javulni fog. Tehát egy romló tendenciáról van szó, ráadásul egy olyan helyzetről, amely már jelenleg is komoly károkat okoz. Ennél azonban sokkal inkább veszélyeztetést kell értékelni a valószínűsíthető jövőbeli helyzetet. A veszélyeztetés egy erkölcsi jogi kategória. Pl. jogosan, ítéljük el azt a vezetőt, aki hagyja, hogy egy összedűlni készülő házban lakjanak. A lakóknak nincs más választásuk, tiltakoznak ugyan, de egyszerűen nincs hová menniük, és önerejükből a vezetés támogatása nélkül képtelenek a házat rendbe hozni. Ebben az esetben például, meg kell várni a ház összedűlését, vagy elítélhetjük, leválthatjuk a vezetést? Szerintem elítélhetjük, leválhatjuk a vezetést a ház összedűlése előtt is. A jelenlegi rendszer ill. annak vezetése hasonlatos az előző vezetéshez, tehát a jelenlegi államkapitalista rendszer nem kaphat csak negatív értékelést. Ha jelenlegi negatív tendencia, a romló helyzet átfordulna pozitív tendenciába, akkor jöhetne szóba a pozitív értékelés.

Igen ám, de hogy értékeljük a többi rendszert?  A jelenlegi államkapitalizmusnak a legnagyobb felelőssége, mint okozónak, és mint helyzet lehetséges megoldójának. A kínai szocializmus egyes jelekből ítélve szintén nem intézkedik a helyzet súlyosságának megfelelően. Bár a kínai szocializmusnak is elég jelentős a felelőssége azért az mégis kisebb, mint az államkapitalizmus felelőssége. A brezsnyevi szocializmus a folyamat első 20 évében vett részt szintén negatívan és nagy felelősséggel. A brezsnyevi szocializmus negatív értékelését azonban csökkenti hogy az utóbbi leginkább romló tizenöt évben nem vett részt, mert megszűnt. Feltételezni lehet ugyan, hogy egy fokkal sem lenne jobb, sőt, de a feltételezés nem igazán tartozik az objektív értékelés kategóriájába. Hasonló a helyzet a többi rendszerrel. Jelenleg is vannak klasszikus kapitalista, feudális és ősközösségű jellegű rendszerek, az ő jelenlegi felelősségűk azonban jóval kisebb, mint az államkapitalizmus felelőssége. Másfelől feltételezhetjük, hogy ezek a rendszerek sem ismernék fel és oldanák meg ezt az új helyzetet. Valamennyire azt is figyelembe vehetjük, hogy egyes rendszerek általában mennyire ismerik fel az éppen előálló új helyzetet. Azt gondolom, hogy nagy általánosságban, ez egyenesen arányos demokratikus szinttel. A klasszikus kapitalizmus felelőssége egy kicsit nagyobb mint a korábbi rendszereké, mert természetpusztítás lényegében e rendszer alatt kezdődőt el. E rendszerben alakult ki az a felfogás, hogy a természetkímélet az ipari fejlődéshez képest hanyagolható tényező. Kétségtelen azonban, hogy ez az új helyzet azonban az államkapitalizmushoz tartózó új helyzet.

A jövő demokratikus rendszere valószínűleg felismerné, és valamilyen szinten megoldaná ezt az új helyzetet, ill. minden éppen előálló új helyzetet.  Pontosabban úgy fogalmaznék hogy csak akkor beszélhetünk fejlett demokratikus rendszerről, ha az képes az új helyzetek, az új problémák felismerésére és a negatív tendenciák megállítására. Ugyanakkor nem lenne etikus a negatív százalékok mellett magas pozitív százalékot adni.

Az igen magas százalékokat az indokolja, hogy végeredményben a világ jelenleg legsúlyosabb problémájáról van szó. A világ valahogy elevickélhet diktatúrákban is.  Ha viszont elpusztul, akkor nincs se lassú se gyors fejlődés. Ha világkatasztrófa alakul ki, akkor csak szenvedés, halál, pusztulás van ami mindennél szörnyűbb.

Mindent figyelembe véve az százalékos értékelés a következő. Rabszolgatartó rendszer –1%, feudalizmus –0,8%,

Klasszikus kapitalizmus –2,7%, államkapitalizmus  –4%, brezsnyevi szocializmus –3,2%. A jelenlegi kínai szocializmus  – 3,8% ? A jövő, az 50 éven belül kialakítható demokratikus rendszer +2%.

A következő egység emlékeztető tartalma:

Befejező, vegyes gazdasági problémakörök (Gazdasági, pénzügyi rendszer  és a teljes rendszer.)

A jövedelmi, vagyoni különbségek. Bevezetés a jövedelem, vagyon elosztáshoz. B/0/1, B17, és a hierarchia A/a jelű ábrái. Elméleti rendszertényező.

A jövedelem, vagyonelosztó rendszer. A/a (hierarchia) ábrák. Elméleti rendszertényező

A mezőgazdaság statisztikai és tényleges elbagatellizálása. Elméleti rendszertényező.

A közgazdaságtudomány. A gazdasági folyamatok helyes elemzése.  Rendszertényező. C jelű ábrák.

A lényegesítő, stratégiai, hosszabb távú gondolkodás. Elméleti rendszertényező.

A gazdasági verseny. ABC ábrák. Elméleti rendszertényező.

Az egyszerűsített rendszerfejlődés és az országok közötti verseny. (D/8, D/9 ábra).  Elméleti rendszertényező.

Az aktuális (rövid távú) irányítás, ill.  verseny jelentősége. Magyarország 1990-es rendszerváltás utáni gazdasági „fejlődése”. Elméleti rendszertényező.

A politika társadalomtudomány népérdekű szakmaisága, a fejlődés, és a demokrácia viszonya. A politikai, gazdasági vezetés és a társadalomtudomány viszonya. A társadalomtudomány és természettudomány közötti különbség a társadalomtudomány elmaradottsága. Elméleti rendszertényező.

Elmélkedés a nem elemezett ábrákról, pl. a B/1, B/1/a, stb. ábrákról. Elméleti rendszertényező. 

A jövedelmi, vagyoni különbségek. Bevezetés a jövedelem, vagyon elosztáshoz. B/0/1, B17, és a hierarchia A/a jelű ábrái. Elméleti rendszertényező. 

Azt gondolom, hogy mégis érzékeltetni, hogy miről beszélünk, amikor igazságtalan és aránytalan elosztásról, ill. különbségekről beszélek.

Az emberek tudatában hatalmi, vagyoni piramis él. Valójában ez alig nevezhető piramisnak, inkább egy hatalmas alföld, kicsit domborodó alföld, amiből kinyúlik egy szintén hatalmas egyre keskenyedő a végén már kardszerű, szikla. Vagyis hatalmi vagyoni különbségek, a jelenlegiek is sokkal nagyobbak, mint azt gondolnánk. Szerencsére gazdagok, hatalmasok (a kettő erősen összefügg) nem tudják teljes mértékben elfogyasztani, megenni vagyonukat. A hatalmukkal azonban képesek élni.

A társadalomtudomány, a társadalmi politikai köztudat eddig, eme alacsony szintig jutott el a problémakör vonatkozásában: legyen egyenlőség. Illetve: nem lehet egyenlőség, ezzel a probléma ki van merítve. Eddig még nem jutott el: legyen arányos és igazságos a hatalmi vagyoni hierarchia. Van egy optimális arányossága, igazságossága a hatalmi, vagyoni hierarchiának.

Előzetesem néhány szó a számításokról, hogy is jönnek ki hatalmas különbségek.

Induljunk ki egy egyszerű példából. Van egy 100 tagú közösség a legkevesebbet kereső ember 50.000 pénzt kap ennyi a jövedelme a legtöbbet kereső ember ennek százszorosát, vagyis 5.000.000 pénzt kap adott idő alatt. Tételezzük fel, hogy a többi ember arányosan oszlik el ebbe a piramisba, tehát a második legszegényebb 100. 000-et, a 3. legszegényebb 150. 000 keres és így tovább.  Ebben az esetben egyértelmű, hogy kijelenthetjük, hogy a maximális jövedelmi különbség 100-szoros. Egyébként akkor is 100-szoros, ha nem egyenletesen a piramis. Mondjuk 99 ember 50 000-et keres és csak 1 ember, keres 5 000 000-ót. Ebben az esetben azonban lehet vitatkozni. Ellenben nem lehet vitatkozni akkor, ha pl. 10 embernek nagyobb a jövedelme, mint  1.000.000, ebből 5-nek nagyobb, mint 2.000.000, ebből kettőnek nagyobb a jövedelme,  mint 3.000.000 és ebből 1-nek a jövedelme 5.000.000 pénz. Ráadásul a többi 90 ember jövedelme sem egyforma, hanem eloszlik. Tehát az első következtetés: a legszegényebb és leggazdagabb ember közötti különbség számít, a belső elosztás aránytalansága csak harmadlagos. Vitathatóan akkor számítana, ha tagok 90%-nak közel azonos lenne a jövedelme. Ha ez nem lép fel, akkor biztosan nem elsődleges a belső elosztás aránytalansága. Ha fellép, akkor talán vitatható. A jelenlegi jövedelmek (vagyonok, hatalmak) ugyan aránytalanok, de ez az állapot nem lép fel. Gyakorlatilag tehát, az első szabály az érvényes.

Mondjuk ezt a 100 tagú közösséget 10 rétegre (csoportra) osztjuk jövedelem, szempontjából. Nyilván a rétegek között már nem lesz 100-szoros különbség. Ha egyenletes a piramis, akkor az alsó szegény réteg és felső réteg között csak 10-szeres a különbség. Ha csak három rétegre osztjuk az egyenletes piramist, akkor nagyjából háromszoros lesz a különbség.

Akkor megfogalmazhatjuk a második következetést: a leggazdagabb és legszegényebb ember különbsége számít és nem a rétegek közötti különbség, mert az torzít, csökkent, ráadásul a szerint, hogy hány réteget jelölünk ki. A rétegek közötti különbség negyedleges adat, akkor, ha van egy állandóan betartott közmegegyezés a rétegszámban.

Mindjárt állapítsuk meg azt is, hogy a jelenlegi, ilyen irányú mérések a rétegek közötti különbségeket mérik tehát hamisak, torzítottak..

Egyébként, ha nem egyenetlen a belső elosztás, akkor rétegek közötti elosztás is egyenetlen lesz. Pl. 10 réteg esetében a legszegényebb és leggazdagabb réteg között, lehet 20-szoros vagy annál nagyobb különbség is.

A következő probléma az, hogy mi van, ha ez közösség nem 100 tagú, hanem 10.000 tagú, vagy 10.000.000 tagú, stb. És a jövedelem különbségek: a leggazdagabb és legszegényebb közötti marad  100-szoros. Kétségtelen, hogy ekkor ez a piramis tompább szögű lesz. Akkor egy rétegbe nem 10, hanem pl. 1.000.000 ember tartozik (ha 10.000.000-os tagság jövedelme egyenletesen oszlik el.) Ellenben ekkor is megmarad az, hogy a jövedelmi különbségek 100-szorosak, mert ekkor is 100-szoros lesz leggazdagabb és legszegényebb közötti különbség.

Itt mindjárt megfogalmazok még egy szabályt, hozzáteszem ez az én értelmezésem és szerintem ez helyes értelmezés: a piramis tompasága nagyon fontos, mert részben jelzi az igazságosságot, arányosságot, de mégis, elsősorban a leggazdagabb és legszegényebb közötti különbségből kell kiindulni, ez az alapvető adat. Ezután következhet a piramis tompasága, mint második adat.

A piramis tompasága azt jelenti, hogy a legszegényebb és a második legszegényebb között nem kétszeres különbség, hanem 10.000.000 főnél, csak 0,00001-szeres. És így tovább, legszegényebb és harmadik legszegényebb között nem 3-szoros a különbség, hanem csak 0, 00002- szeres. Kétségtelenül ez nagyon nem mindegy. Viszont leggazdagabb és legszegényebb között mindkét esetben ( 100 tagú, és  10.000.000 tagú közösség) 100-szoros lesz a különbség.

Mégis miért állítom azt, hogy ez utóbbi ( a maximális különbség 100-szoros) egy fokkal fontosabb, mint az előbbi.

 Egyrészt az igazságtalanságot nem csökkenti, ha abban, nem pl. 10 ember vesz részt, hanem mondjuk  1.000.000.

Másrészt az igazságosság valódi kérdéseit kell feltenni.

Megjegyzem, hogy most már valósághoz közeli (nagyságrendileg stimmelő, de inkább szerényebb) számok fognak szerepelni, tehát a példázatnak vége van.

Pl. egy rossz egészségi állapotú munkanélküli és a leggazdagabb nagytőkés (nagyvállalkozó) között képességekben valóban kb. 4000-szeres a különbség? Vagy, a leggazdagabb valóban 1000-szer tehetségesebb, jobb képességű, mint egy szakmunkás? Vagy a leggazdagabb valóban 1000-szer többet dolgozik, valóban 1000-szer hasznosabb tagja a társadalomnak, valóban 1000-szer annyit termel, mint egy szakmunkás? Mert a jövedelmi vagyoni különbségből ez jön ki. Vagy, egy tőzsde-spekuláns pl. valóban 60-szor többet termel, mint egy szakmunkás? Vagy, a tőzsde-spekuláns pl. valóban 40-szer hasznosabb tagja társadalomnak, mint egy orvos?  Vagy a legalsó rétegbe tartozó embernél, aki nem teljesen egészséges, igazságos e kompenzálni, az önhibán kívüli igazságtalanságot? Vagy a gyilkos jobban élhet, mint egy szegény ember?  Vagy egy miniszter valóban 90-szer tehetségesebb, jobban ért pl. a közgazdaságtanhoz, különb ember, mint egy átlagos közgazdász, aki a középvezetés tagja? Vagy egy miniszter valóban 1000-szer hasznosabb tagja társdalomnak, 1000-szer jobban ért a társadalomtudományokhoz, mint egy szakmunkás? Vagy a miniszter valóban 4000-szer okosabb, többet ér, mint a legalsó rétegben levő, gyakorlatilag jogtalan hajléktalan? Ez utóbbi három a valós hatalmi hierarchiából jön ki. 

Ilyen kérdéseket kell feltenni, (sok ilyent), mert valójában ezek az igazság kérdései, ha az igazságos, arányos hierarchiáról beszélünk. Ezek a kérdések pedig az egyének közötti különbségekről szólnak. Az egy más kérdés, hogy ezek az egyének ugyanakkor besorolódnak valamelyik rétegbe. Ezeknél a kérdéseknél csak másodlagos hogy 1.000.000, vagy 2.000.000  a  viszonylag alacsonyan fizetett szakmunkások száma. És másodlagos, hogy 100, vagy 10.000 olyan ember van, aki 1000-szer többet keres, mint az átlagos szakmunkás. Tehát számít, de csak másodlagosan. Ezért mondom, hogy az elsődleges kiindulás, a leggazdagabb és legszegényebb közötti különbség.

A vagyoni, hatalmi piramist azért kell kiszámolni, megrajzolni, hogy amikor feltesszük a fenti kérdéseket, akkor senki ne mondhassa: ugyan kérem, ezek csak légből kapott számok. És azért, hogy viszonylag pontosan lássuk a társadalom fejlettségét. Jelenleg Magyarországon egyébként kb. 1500-2000-szeres a maximális különbség (2005 környékén), vagyis a leggazdagabb 1500-szor gazdagabb, mint a legszegényebbek (az éhhaláltól, fagyhaláltól egy lépésre levők), akik szegényebbek, mint a gyilkosok. A miniszterelnök hatalma pedig kb. 2000-szerese a legkisebb jogérvényesítő képességűeknek.  

A társadalomtudományos törvényszerűségek a valós igazságtalanságon, aránytalanságon alapuló hierarchiára vonatkoznak.  Pl. minél igazságtalanabb aránytalanabb a hierarchia annál fejletlenebb, kevésbé demokratikus a rendszer. Vagy, minél igazságtalanabb, aránytalanabb a hierarchia, annál gyengébb a gazdaság teljesítménye.

A B/17-es ábra, táblázat elemzése.

Ha már megrajzoltam ezt, akkor érdemes egy pár mondatot szólni róla.

Tulajdonképpen a jövedelemi vagyoni hierarchia aránytalanságára vonja fel a figyelmet csak egy kissé másképpen.

Itt a számok a „dolgozó”, tevékenykedő csoportok (tevékenységek) közötti különbséget jelölik, amennyiben 11 ilyen tevékenységet állapítunk meg.

Példázatok a tevékenységekre. 1. tevékenység: segédmunka, kis tudást igénylő betét, stb. 2. tevékenység. Alacsonyabb szakmunka, nagyobb tudást igénylő betét, stb. 3. tevékenység: még jobb szakmunka, átlagos szellemi munka. Kisvállalkozó, jobb befektetés, stb. (Megjegyzem a „jobb” szó itt ezt jelenti: magasabb szintű, több tudást igénylő.)

4. tevékenység: jobb szellemi munka, (tanárok, orvosok, mérnökök, középvezetők, stb.) egy része, jobb kisvállalkozó. 5. tevékenység: még jobb szellemi munka, még jobb kisvállalkozók. Ugyanazok, mint az előbb, csak jobbak. De innen már az üzletemberek, pénzügyi szakemberek is belépnek a képbe. 6. tevékenység: az előzők még jobb kiadásban, de egyes tevékenységek már kiesnek.  7. tevékenység: az előzők még jobb kiadásban. És belépnek a középvállalkozók, az újítók, az elismert tudósok, művészek, és az elismert közszereplők. 8. tevékenység: az előzők jobb kiadásban, de egyes tevékenységek már kiesnek. 9. tevékenység az előzők még jobb kiadásban, de egyes tevékenységek kiesnek.  10. tevékenység: az előzők még jobb kiadásban. És itt belép gazdasági elit, a nagyvállalkozók, valamint a politikai elit vezetés. 11. tevékenység: az előző még jobb kiadásban.

Először is itt nem firtatom azt, hogy az egyén mennyre jó maga tevékenységében. Azt sem firtatom különösebben, hogy ezek a tevékenységek jövedelme arányban áll e, a hasznossággal. Csak egyszerűen sorrendben teszem a tevékenységeket. Nem biztos, hogy az én felsorolásom jó, ill. nem biztos, hogy jó a sorrend, de nem is ez a lényeg. Valamilyen hasznossági sorrend, biztosan van.  Két dologból indulok ki.  Az egyes tevékenységek között valamilyen arányos különbségnek kell lenni. Tehát az nem lehet, hogy a pl. a 6-os tevékenység, olyan hasznos, mint a 9-es. Vagy 10-es fele olyan hasznos, mint 11-es. Vagyis a tevékenységeket úgy kell megállapítani, hogy köztük közel egyforma értékbeli különbségek legyenek. A másik meggondolás az, ha az abszolút tehetséges nagy tudású ember, igen hasznos, szuper kiváló ember 99%-os akkor, a rosszabb tevékenységekben tevékenykedők tudása, tehetsége, hasznossága is arányosan kell, hogy változzon. Illetve, a legalacsonyabb tevékenységűek sem lehetnek bizonyos szint alatt, még segédmunkás sem lehet zéró tudású, tehetségű, hasznosságú, minimum 4%-os kiválóságú. E feltételekkel számoltam ki a táblázat felső részét. Tulajdonképpen, a vonatkozások rajta vannak a táblázaton, de nem számítanak. A táblázat alsó része viszont arról szól, hogy a tevékenységeket betettem a jelenlegi hierarchiába, és teljesen aránytalan számsorok jöttek ki. Van ahol a két tevékenység között csak 2 a különbség, van ahol 8 a különbség. Más vonatkozásban 0,2  a különbség, és máshol 24  a különbség. Vagy 4 és 18. Vagyis egyszerűen a jelenlegi hierarchiába, nem lehet arányosan elhelyezni a tevékenységeket.  Nemcsak az a baj, hogy túl nagyok a tevékenységek közötti különbségek, hanem az is baj, hogy a különbségek különbségei is erősen változók. Vagyis a különbségek nem egyenletesek, pontosan képtelenség úgy elhelyezni a tevékenységeket, hogy közel egyenletes különbségek jöjjenek ki.  Több helyen, nem is egy irányba, de össze-vissza változnak. Ráadásul a jelenlegi hierarchiába, ha a legkiválóbb ember 99%-os, akkor a segédmunkás csak 0,001- 0,1%-os kiválóságú lesz, ami persze képtelenség. Mindez szintén azt bizonyítja, hogy a jelenlegi jövedelmi, vagyoni hierarchia rossz, eltorzult.

A jövő egy lehetséges igazságos, arányos hierarchiája (hatalmi, vagyoni).

Ha abból indulok ki, hogy a legkiválóbb ember 99%-os és a segédmunkás kiválóság csak 4%-os, akkor a maximális emberi különbségek mondjuk 100-szorosak, lehetnek. 

Legfelül van a gazdasági és politikai elit, a tudományos, művészeti elit, a nagy feltalálók – nevezzük őket a legkiválóbbaknak. Legalul vannak bűnözők, a súlyosság sorrendjében, mondjuk 50-szeres különbségig. Tehát a bűnözők értéke 0,1-2 között változik.  Ezután jönnek a önhibájukból munkanélküliek, szintén sorban, az önhiba függvényében 25-szörös különbségig. Tehát az önhibából munkanélküliek ( a házi munka gyereknevelés, háztáji munka az munka)   értéke 2,1-3,9 között változik. Innen jönnének a segédmunkások és az önhibán kívüli munkanélküliek. Majd a többiek a hasznos tevékenységüktől függően.

Tehát a langyobb különbség 100-szoros a gyilkos és a legkiválóbbak között. A legkiválóbbak és az önhiba miatt csöves között mondjuk 50-szeres a különbség.

Legkiválóbb és segédmunkás között 25-szörös. Legkiválóbbak és szakmunkások között 10-szeres. A legkiválóbbak és a jó, már elismert orvosok, egyetemi tanárok, mérnökök, középvezetők, elit diplomások, középvállalkozók, stb. (8. tevékenység) között 2-szeres a különbség. 

Ez lenne tehát a távoli jövő, induljunk ki abból, hogy a közelebbi jövő (pl. 20 éven belül) célja ennek a kétszerese, már ez is nagy haladás lenne. Tehát legkiválóbbak és bűnözők 200-szoros különbség. Legkiválóbbak és csövesek között 100-szoros különbség. A legkiválóbbak és 8. tevékenység 4-szeres különbség. És lenne még két cél. Az egyik az, hogy leggazdagabb, leghatalmasabb legfeljebb a legkiválóbbak átlagának kétszeresét érheti el. A másik cél hogy legszegényebb sem süllyedhet a gyilkosok életszínvonalának szintjére vagyis legalább 1-es  értékű lehet Tehát a leggazdagabb, leghatalmasabb 200,  a legszegényebbek 1, a különbség 200,  a  távolabbi jövő vonatkozásában. A közelebbi jövőben (pl. 20év) ennek a kétszerese tehát 400-szoros lehet a maximális hatalmi vagyoni különbség. Legalábbis ez lenne a cél. Már ehhez is egy erős változás, tendenciafordítás szükséges.

A jövedelem, vagyonelosztó rendszer. Elméleti rendszertényező.

Azzal a meglepő kijelentéssel kezdeném, hogy ilyen rendszertényező, ill. rendszer nincs is. Pontosabban a jövedelem és vagyonelosztó rendszer, maga az egész rendszer. A jövedelem és vagyon elosztása, ugyanis mindennel összefügg, szinte az összes rendszertényezővel összefügg. Még a gazdasági rendszerre sem korlátozhatók az összefüggések, hiszen pl. a vagyoni hierarchia, összefügg a hatalmi hierarchiával. Továbbá a jövedelem és vagyonelosztás összefügg a jogrendszerrel, a szociális rendszerrel és még lehetne sorolni.

Ha modellezni kellene az elosztó rendszert, akkor három áramlásból indulhatunk ki: a pénz áramlásából a munka, munkaerő áramlásából és a termékek, szolgáltatások áramlásából. Ne felejtsük el, hogy a vagyont nem a pénz határozza meg, hanem az ingatlanok és ingóságok halmaza. A pénz áramlása hasonlítható egy rendkívül bonyolult csővezetékhez melyben vannak tartályok is (takarékpénzek). Több okból ez egy elég zárt csővezeték. Egyrészt a vagy-vagy elosztás miatt, valahol kifolyik a pénz, akkor valahol, lehet hogy a kifolyástól távolabb, csökken a pénz. Ahogy minden összefüggő hálózatban itt is szétterjednek és átáramolnak a változások. Ami X ponton történik, az megjelenik különböző mértékben Y,Z,K, stb. pontokon is.  Sőt az sem ritka, hogy ami X ponton történik, az erősebben jelentkezik, mondjuk K ponton, mint X ponton. Ezek hatások időben is eltolódhatnak. Másrészt napjainkba már szinte minden pénz átfolyik a bankrendszeren keresztül (kénytelenek vagyunk bankba tartani a pénzeket) így minden pénz részt vesz a rendszerben. Ahogy a vízvezetékben levő víz egyszerre a miénk is és a rendszeré is, a pénzünkkel is hasonló a helyzet. A pénz csővezetéke rendkívül bonyolult, fölösleges volna pontos feltérképezése. Ha csak a fővezetéket nézzük már az is bonyolult: bankok, nemzeti bank, külföld, pénzpiac, vállalkozások, adózás költségvetés állam cégek, szervek, háztartások, stb. Inkább azon lehetne elmélkedni, hogy a vezetéken vannak szabályozócsapok, és e a csapokat, mik mozgatják. Talán leegyszerűsítve a következő típusú szabályozó csapokat különböztethetjük meg. A piaci elvek mechanizmusok és más elvek mechanizmusok (kereslet, kínálat aránya, piactorzító tényezők, a szétterjedés mechanizmusa, stb.) részben automatikusan működő csapok. Aztán vannak a törvénytípusú csapok. Ezek is több részre oszthatók: vannak az emberen kívüli törvényszerűségek, amelyeket nem az ember, hanem a szerkezet, a rendszer, az organizmus határoz meg, de ezt is befolyásolja az ember. A vízvezetékrendszer azért is jó, mert abban is a természeti törvényszerűségek hatnak. Ha ilyen helyzetbe kerül a víz, akkor így viselkedik, ha olyan helyzetbe kerül a víz, akkor úgy viselkedik. A gazdaságban, többek között a pénzmozgások vonatkozásában is hasonló a helyzet: vannak emberen kívüli törvényszerűségek. Ugyanakkor tisztán nincsenek ilyenek, amennyiben az ember befolyásolja e törvényszerűségeket. Befolyásolja egyrészt, azzal hogy milyen rendszert alakít ki, másfelől az ember általi törvényekkel. Továbbá,  vannak  az emberi törvények, intézkedések főleg a rövid távú törvények, intézkedések. Pénzügyi, jövedelmi szempontból ezeket is két csoportra lehet osztani: fiskális (minimálbér, adó, stb.) és monetáris szabályokra (nemzeti bank kamata, stb.). Tulajdonképpen minden csapot valahol az elvek és a törvények mozgatnak. Mégis mondható, hogy vannak politikai elvek, világnézetek által mozgatott csapok, mint pl. a vagyoni különbségek nagysága, a megengedett jövedelemszerzés módjai, stb..  Azután vannak olyan csapok, melyet a nagytőke szabályoz a pénzpiaci, tőzsdepiaci machinációkon, spekulációkon keresztül. Tehát van egy bonyolult csővezeték és csaprendszer a pontos működés feltérképezése enyhén szólva nem egyszerű. Ehhez még hozzáteszem, hogy ez csak a pénz áramlása. A munka, munkaerő áramlása, a termékek szolgáltatások áramlása szintén nem egyszerű. Ezek az áramlások találkoznak, az un. piacokon (kereskedelemben), és a munkahelyeken. Találkoznak egymásra hatnak, kicserélődnek. Én  nem a részletes modellezésre törekszem, megelégszem azzal, ha néhány alapvető törvényszerűségre sikerül rájönnöm.

A jövedelemelosztás alapelvei.

Két megjegyzés az elejére. Van egy erős párhuzamosság a vagyoni jövedelmi hierarchia és elosztási alapelvek és hatalmi hierarchia és elosztási alapelvek között. Ezért amiről itt szó lesz, azt át lehet konvertálni  a hatalmi vonatkozásokra. A másik megjegyzés nincsenek éles határok, homályos elmosódott határok vannak, és hullámlépcsős fejlődés van. A hullámlépcsős fejlődés átmenet a lépcsős fejlődés és az egyenletes fejlődés között.

Az elosztási alapelvek, felfogások egyféle kategorizálása.

A.)  Elsősorban a születési helyzet számit, az hogy ki milyen családba, helyzetbe (hatalmi vagyoni) születik. (Isten rendeltetése).

B.)   Elsősorban a véletlen szerencse (Isten) számít. Pl. valaki nagy összeget, nyer egy szerencsejátékban

B/1.) Mivel a születés is véletlen szerencse kérdése, ezért nincs különbség a születési helyzet és véletlen szerencse között. Nincs elsődlegesség, mindkettő „egyformán” számít.

C.)   Elsősorban a képesség, szorgalom ill. az elvégzett hasznos teljesítmény (sokféle munka) számít.

C/1.) Mivel a képesség szorgalom is véletlen szerencse kérdése nincs elsődlegesség. A képesség, szorgalom teljesítmény, a véletlen szerencse, és a születési helyzet mindhárom „egyformán” számít.

A C alá tartozó alapelvek, felfogások.

D.)  Mivel a képesség, szorgalom is a  véletlen szerencse kérdése, ebből  nem az a következtetés, hogy a kettő egyforma, hanem ez: szabályozni kell a hierarchia arányát.

E.)   Meg kell vizsgálni (e szerint szabályozni kell a jövedelemelosztást), hogy a képesség, szorgalom érvényesülése, vagy nem érvényesülése önérdemből, önhibából vagy önhibán kívüliségből ered.

F.) Mivel nem minden munka egyformán hasznos meg kell vizsgálni (e szerint szabályozni kell a jövedelemelosztást), a teljesítmény hasznosságát.

A C/1. alá tartozó felfogások.

D/1.) Nem kell szabályozni a jövedelmi, vagyoni hierarchia arányát.

E/2.) Nem kell vizsgálni és szabályozni, önhiba, önérdem szerint. A legitim rendszer ezt megteszi. Az adott legitim rendszer nagyjából jó. Az a jó képességű, szorgalmas, aki az adott rendszerben legális módón hatalomra, vagyonra tesz szert. Az adott körülményekhez való alkalmazkodás a lényeg. Stb., minden, ami ebből következik.

F/2.) Nem kell vizsgálni a munka hasznosságát.  A legitim rendszer (a piacgazdaság ezt megteszi). Az adott legitim rendszer nagyjából jó. Minden munka hasznos, ami az adott rendszerben legitim módón vagyont, hatalmat hoz. Az adott körülményekhez való alkalmazkodás a lényeg. Stb., minden, ami ebből következik.

Szerintem a demokratikus felfogás: erősen elsődlegesek C és az alá tartozó D,E,F felfogások. Hozzátéve, hogy figyelembe kell venni a jelenlegi ettől részben eltérő fel fogásokat és a fejődés lehetséges ütemét.

A történelmi tendenciák. Rabszolgatartó, és feudális rendszerben: elsődleges az A felfogás,  másodlagosak a B, B/1, C/1 felfogás és az alá tartozó ( D/1, E/1, F/1) felfogások. Harmadlagosak (alig érvényesülnek) a C és az alá tartozó (D,E,F) felfogások. A történelmi tendencia az volt  hogy az A felfogás elsődlegessége halványult és a B, C/1, és az alá tartozó felfogások erősödtek.

A klasszikus kapitalizmusban, a jelenlegi államkapitalizmusban: az A felfogás elhalványult, de a C/1 felfogás jellegéből adódóan nem tud eltűnni. Elsődlegesek a B/1 és C/1, és az alá tatozó (D/1, E/1, F/1) felfogások. Másodlagosak az A, a  C és az alá tartozó ( D, E, F)  felfogások. A történelmi tendencia az volt ill. az, hogy a B/1 és a C/1 és az alá tartozó felfogások elsődlegessége halványul és a C és az alá tartozó felfogások erősödnek. Az A felfogás gyengül.

A brezsnyevi szocializmus és a jelenlegi kínai szocializmus is nagyjából ebbe a történelmi tendenciába illeszkednek bele. A jelenlegi rendszerben is megtalálhatók a születési előjogok, úgy hogy a gazdag gyerekek érvényesülési esélye nagyobb, mint a szegény gyerekek érvényesülési esélye. Erre a problémára a sztálinizmus kétségtelen rossz megoldást alkalmazott. Azzal, hogy az arisztokrata származású gyereket negatívan megkülönböztette, életre keltette a születési előjogok felfogását. Másrészt kétségtelenül voltak a sztálinizmusban is elnyomottabb, kitelepített népek. A hitlerizmus azonban arról szólt, hogy van egy nép, amely származásánál (születése miatt) felsőbbrendű és vannak népek melyek alsóbbrendűek és kiirtandók. Azért van különbség. Megint csak oda lyukadok ki: tessék kérem disztingválni. Ugyanakkor az is lényeges, hogy a sztálinizmust ne keverjük a brezsnyevi szocializmussal. Ahogy a hitlerizmust nem lehet összekeverni a klasszikus kapitalizmussal, bár abból nőtt ki, mint szörnyszülött, a sztálinizmust sem lehet összekeverni a brezsnyevi szocializmussal. A brezsnyevi szocializmus szinte minden téren ( szinte minden rendszertényező) fél ill. egy fokkal demokratikusabb volt, mint a sztálinizmus. A felületes gondolkodó erre legyint, mit számít az fél, ill. egy fok. Az értelmes pedig észreveszi, hogy bizony az fél, ill. egy fok azt jelenti, ha általános, hogy másik rendszerről van szó.

Már többször elmondtam, de itt újra elmondom. A brezsnyevi szocializmus jövedelem-elosztása ugyan nagyjából arányos volt, de nem volt igazságos. A hatalmi hierarchiája egyébként aránytalan és igazságtalan volt. A fő probléma egyrészt abból adódott, hogy a piacgazdaság önszabályozó mechanizmusa hiányzott. Ugyanis a normál piacgazdaság önszabályozó mechanizmusa a jövedelmeket is 70%-ban igazságosan szabályozza. Ugyanakkor az alapelvek azon része érvényesült, hogy a vizsgálni és szabályozni kell, de ezt a vizsgálatot és szabályozást hatalmi jellegű vezetés végezte hatalmi szempontok szerint. A jelenlegi rendszerben érvényesül a piacgazdaság önszabályozó mechanizmusa, de csak a kapzsiságdeterminált piacgazdaságé. A vizsgálatra, szabályozásra éppen ezért kevesebb hangsúlyt fektetnek. A vezetés talán valamennyivel kevésbé hatalmi jellegű, de a hatalmi jelleg mellett érvényesül a vagyoni jelleg is.  A jelenlegi államkapitalizmus jövedelem és vagyonelosztása aránytalanabb, mint a brezsnyevi szocializmusé. Az aránytalanság viszont bizonyos szintű igazságtalanság is. A két rendszer vagyon és jövedelem elosztása, az igazságosság szempontjából ellentmondásos. A brezsnyevi szocializmusban a szegényebb családokból származóknak, kisebb esélyük volt a lecsúszásra, a nincstelen hajléktalan rétegbe kerülésre. Az államkapitalizmus bár csökkentve, de folytatta, folytatja azt a történelmi tendenciát, hogy gazdagoknak, gazdag családokból származóknak nagyobb esélyük van meggazdagodásra, az érvényesülésre, a szegényebbeknek, szegény családból származóknak kisebb esélyük van erre. Ugyanakkor, ha azt vizsgáljuk, hogy a tehetséges szorgalmas gyerekeknek, embereknek mekkora esélye, lehetősége van a kiugrásra, egy viszonylagos vagyonosodásra, általában jó pozícióba kerülésre, akkor azt állapíthatjuk meg, hogy az államkapitalizmusban ez a lehetőség egy kevéssel nagyobb. Gondolok itt arra, hogy az államkapitalizmusban, szerencsés esetben szinte bárkiből lehet vállalkozó, sikeres üzletember, elsősorban a magángazdaság jóvoltából.

Leegyszerűsítve így néz ki a helyzet. Az optimális társadalomba egy inkább összetömörítő stratégia mellett igazságos (csak tehetség, szorgalom, társadalmi hasznosság) elosztás lenne. A brezsnyevi szocializmusban egy túlságosan összetömörítő stratégia mellett egy igazságtalan elosztás (az állami beosztás, ill. állami ideológia protekciójából eredő) érvényesült. Az államkapitalizmusban egy túlságosan széthúzó stratégia mellett igazságtalan elosztás (gyenge szociális kompenzáció miatti) érvényesült, érvényesül. Mindkét rendszerben érvényesülnek (általában érvényesülnek) a talpnyalók, a rendszerbarátok a megalkuvók, a karrieristák. Mindkét rendszerben minimális eséllyel érvényesülnek az őszintén kritizáló, megújulást akaró emberek. 

Mindebből az következik, hogy a két rendszer eltérő jövedelem és vagyon elosztása között, végeredményben (a népréteg jóléte, elégedettsége) nincs nagy különbség.

Még egy megjegyzés. Létezhet egy olyan felfogás, hogy a fizikai, fegyveres erő, a harcképesség az egyrészt egyfajta képesség szorgalom. Másrészt ezek növelése, ill. annak használata hasznos tevékenység, legalábbis bizonyos felfogás szerint. Természetesen ez a felfogás felborítja az egész eddig elmondottakat. E felfogás helyességét hosszasan lehetne cáfolni. Hosszasan lehetne bizonygatni, hogy e felfogás következtében hosszabb távon mindenki pórul jár még harcképesebb fél is.

Itt és most a következő példázatot hoznám elő. Adva vagyon egy viszonylag gyenge, buta tehát rossz képességű ráadásul nem túl szorgalmas ember, nevezzük K-nak mint Káin. Adva van egy jó képességű és szorgalmas, és egyébként fizikailag is erősebb ember Á, mint Ábel. K-nak természetesen és igazságosan rosszabbul megy a sorsa, mert ő rosszabb képességű. K viszont fegyvereket farigcsál, és harci edzéseket végez. Mikor Á megkérdezi, miért teszi ezt akkor K mondjuk azt feleli: semmi, semmi csak hobbi. Azt is felelheti: azért teszem mindezt, hogy adott esetben meg tudjam magam védeni. Kitől, kérdi Á, hiszen csak ketten vagyunk a földön. Igen pajtás, de te megváltozhatsz, feleli K. Na jól van, akkor csináld, feleli Á, mert én nem változom meg. Ezek után K az egyik fegyverrel orvul megöli Á-t. Amikor elkezdjük ezt a történetet elemezgetni, akkor felmerül a követező kérdés: helyes e azon felfogás, miszerint  a ravaszság a sunyiság egyfajta értékelhető képesség? Továbbá a ravaszság, sunyiság növelése, ill. annak használata hasznos tevékenység e?

A megjegyzések után, visszatérve az alaptémához, néhány tanulság. Jelenleg igaz hogy még mindig a C/1 és az alá tartozó felfogások dominálnak, de alig dominálnak. Szinte minden felfogás egyidejűleg van jelen, vagyis rendkívül zavaros (történelmileg a legzavarosabb) a helyzet. A fejekben is zavaros és a rendszer szintjén is zavaros.

A szerintem demokratikus felfogás (elsődleges C és az alá tartozó felfogások) nem csupán az én egyéni igazságérzetem miatt az, hanem azért mert a történelmi tendencia e felé tart. Ha ez a felfogás alakulna ki akkor csökkenne a jelenlegi zavarosság.  Ez a szerintem demokratikus felfogás, ami az arányos és igazságos jövedelmi, vagyoni hierarchia alapja. Az arányos és igazságos vagyoni jövedelmi hierarchia, mint a több helyen bizonyítottam egyben gazdaságosabb és működőképesebb, mint a jelenlegi. Aki figyelmesen olvasta az eddigi részeket az talán több bizonyítékot talált arra, hogy a C/1 és az alá tartozó felfogások miért nem szerencsések. Pl. azt, hogy nem minden  tevékenység hasznos ami legitim módón vagyont (hatalmat)  hoz,  az „új helyzet,  természetpusztítás” c. rendszerényezőben cáfoltam.

Az alapelvek felfogások kijelölik a rendszert és törvényeket, a törvények és az alapfelfogások kijelölik a rendszert. Kölcsönös, oda-vissza ható a kapcsolat.

A jövedelem-elosztó rendszer pénzvezetékének a főcsapjait az elvek felfogások és a törvények szabályozzák.

Azok a rendszertényezők, hibák, amelyek leginkább torzíthatják az igazságos arányos jövedelem és vagyonelosztást: A piactorzító tényezők. A rossz költségvetés. A rossz adózás. A helytelen gazdasági és pénzügyi arányok.  A pénzügy machinációkat, spekulációkat megengedő pénzügyi rendszer.  A gazdasági, pénzügyi csalásokat megengedő jog. A rossz, hiányos szociális rendszer. Ezen kívül minden rendszertényező többé-kevésbé befolyásolja, ill. torzíthatja az igazságos és arányos jövedelmi, vagyonelosztást (jövedelmi, vagyoni hierarchiát). Talán még kiemelten megjegyezhetjük, hogy a vagy-vagy elosztás kialakulása felerősíti a torzításokat, igazságtalanságokat.

Külön kategória, de idetartozik az illegális bűnözésből szerzett (lopás, csalás, korrupció, stb.) jövedelmek vagyonok. A jog, az igazságszolgáltatás, a közbiztonság is összefügg a jövedelem és vagyonelosztással.

Mit is jelent a gyakorlatban a C és az alá tartozó felfogások és a C/1 és az alá tartozó felfogások közötti különbségek. A C felfogás szerint minden rabolt, háborúval szerzett pénz igazságtalan, a C/1 felfogás jóval elnézőbb ebben a tekintetben. A C felfogás szerint minden csalással, trükkel, spekulációval szerzett jövedelem, a C/1 felfogás sokkal elnézőbb ebben a tekintetben. A C felfogás szerint az öröklött (ajándékba kapott) jövedelem alapvetően igazságtalan, a C/1 felfogás jóval elnézőbb ebben a tekintetben. A C felfogás szerint igazságtalan a szerencsejátékból származó jövedelem, a C/1 felfogás jóval elnézőbb ebben a tekintetben. A C felfogás szerint minden tisztességtelen haszonból származó jövedelem igazságtalan, a C/1 felfogás jóval elnézőbb ebben a tekintetben. A C felfogás szerint minden káros fölösleges munkából származó jövedelem igazságtalan, a C/1 felfogás sokkal elnézőbb e tekintetben.

Szerintem a C felfogás a jó, de hozzá kell tenni, hogy az átalakuláshoz sok minden szükséges, többek között idő is. A C felfogás igazságossága biztosítja az arányos jövedelmeket.

A munka nélkül szerzett jövedelmek ellentmondása.

Egyfelől azt állítom, hogy minden munka nélkül, vagy aránytalanul kevés munkával szerzett jövedelmet meg kell szüntetni. Másrészt azt mondom, hogy az arányos hierarchia érdekében több segélyt, szociális szolgáltatást kell adni a szegényebbeknek.

Egyrészt a két állításban azonos, hogy mindkét esetben arról van szó, hogy a megszerzett jövedelmek igazságosságát a jelenleginél szigorúbban alaposabban kell vizsgálni, szabályozni. Pontosabban olyan törvények kellenek, amelyek ezt biztosítják. A több szociális szolgáltatás segély, nem jelenti a pénz, munka, egyebek felelőtlen szétszórását. Szabályozni kell, hogy ki mit kap. A nyugdíjjak, normál esetben nem munka nélkül szerzett jövedelmek csak a levont pénzek visszafizetése. Igen, de mi van pl. gyerekekkel, a betegekkel. A társadalom tanítatja a gyereket, hogy hasznos munkát tudjon végezni. A társadalom meggyógyítja a beteget, hogy hasznos munkát tudjon végezni. Tehát a szociális szolgáltatások, segélyek egy része végeredményben nem munkanélküli jövedelem, hanem átmeneti segítség, átmeneti hitel, amit a hitelfelvevő később munkájával, ill. az adójával fizet vissza. Arról nem is beszélve, hogy a betegek nagyobb része már előre befizette az adójával az ő egészségügyi ellátását. Egyébként, ha a gyerek nem tanul, akkor annak nemcsak az lesz a következménye, hogy szakképzetlen munkaerő alakul ki de annak is megnő az esélye, hogy bűnöző lesz belőle. A munkanélküli segély, nem azonos a munka nélkül szerzett jövedelemmel. A felnőttoktatás, továbbképzés a segélyek, az alkalmi munka biztosítása szintén egyfajta átmenet hitelnek, befektetésnek minősülnek, illetve ezekre is vonatkoznak az eddig elmondottak. Legalábbis a jelentős részükre.

Másfelől jelenleg azért abba elég nagy az egyetértés hogy az A felfogás, vagyis a születési helyzet nem igazságos. A vita C és a C/1 felfogás között zajlik. Ha pedig nem támogatjuk pl. a szegény gyerekeket, akkor tulajdonképpen az A felfogást fogadjuk el, vagyis azt, hogy a születési helyzet számítson. Az A felfogás áll legtávolabb a C felfogástól. Most itt nem akarok minden szociális szolgáltatást, segélyt kitárgyalni de kb. 80%-ban nem áll fenn az elején említett ellentmondás, ha egyébként a szociális rendszer jó, szervezett tervezett ellenőrzött. Kétségtelen hogy van egy kb. 20%-ék amikor a segély juttatás nem gazdaságos, csak erkölcsös. Pl. nyilván gazdaságosabb, lenne, az elmebetegeket valahogy eltüntetni de nem erkölcsös. Még az önhibájukból nem dolgozókat sem lehet eltüntetni. Egy bizonyos erkölcsi gát tehát fennáll a C és a C/1 felfogásban is. Összegezve: a két feladat csoport, a munka nélkül szerzet jövedelmek csökkentése, és a szociális szolgáltatás, támogatás között nincs alapvető ellentmondás. A kb. 20%-os ellentmondás pedig az alapvető erkölcsből keletkezik.

Egyéb megjegyzések.

A jövedelem és vagyon elosztó rendszer melynek legfőbb célja az igazságos és arányos jövedelmi vagyoni hierarchia kialakítása egy szétszórt tényező. A feladatok sok rendszertényező között osztódnak el. Igen ám csakhogy ebben a helyzetben fennáll a „sok bába között elvész a gyermek” helyzet különösen az említett alapfelfogások (C és az alá tartozó felfogások D, F, E) vonatkozásában. Ezért talán az a legjobb megoldás, ha általában az igazságos és arányos jövedelem elosztásért, és az alapelvek érvényesüléséért 2-3 rendszertényező (testület) közvetlenül is ki van jelölve, mint, felelős. Az egyik ilyennek, az adózásért felelős rendszertényezőnek és testületnek kell lennie, szerintem. Talán e rendszertényező feladatai, amelyek gyakorlatilag leginkább meghatározzák a jövedelem-elosztást. A másik felelős rendszertényezőnek a joggal kapcsolatos rendszertényezőnek kell lennie, de erre még kitérek.

A jövedelemelosztás arányossága és igazságossága tehát szétszórt tényező, vagyis sok tényezőt kell a problémakör megoldásához megváltoztatni. A sok kicsi sokra megy, elv érvényesül. Megjegyzem a sok kicsi sokra megy, elv sok másik problémakörben is érvényesül. A sok kicsi sokra megy elvnél az a megtévesztő, hogy önmagában egyik elem sem tűnik jelentősnek. Csak akkor tűnik ki a jelentőség, ha rájövünk, hogy itt az elemek nagy száma, ami meghatároz. Ezért van szükség minden tényező és elem számbavételére.

Az igazságos jövedelemelosztás taglalásánál nem hagyhatjuk ki azt a problémát hogy mekkora különbség lehet két hasznos munka között. Konkrétabban arról van szó, hogy segédmunkás a szakmunkás, a mérnök és a szervező igazgató vagy vállalkozó, tulajdonos között mekkora jövedelemi különbségek lehetnek. Ezt a munkaerőpiac egy normál piacgazdaságban nagyjából méri. Ennél azonban pontosabb objektívabb mérésre is szükség lenne, többek között azért, mert nincs normál piacgazdaság. Ezért szerintem szükség van egy limitált szabályozásra: pl., ki kell jelenteni, hogy ugyanazon cégen belül a legalacsonyabb és legmagasabb jövedelem között legfeljebb 20-szoros különbség lehet. Ami pedig a társadalom egészét jelenti ott legfeljebb 40-szeres különbséget, tudok elképzelni. Ez nem direkt szabályozás, nem teszi tönkre a piacgazdaságot, mégis szabályozás. Én nem akarom a tőkések, vállalkozók érdemeit vitatni. Nem vitatom, hogy a munkabírást, a kezdeményezőképességet, a nagyobb ismereteket, a kockázatvállalást, a szervezőképességet és a többi pozitív képességet, tulajdonságot értékelni kell, akár anyagilag is. Én csak azt vitatom gazdasági és erkölcsi okokból, hogy a különbségek határtalanok lehetnek.

A B/ 5 ábra azt akarja ábrázolni, hogy a jövedelmek hogy áramlanak a produktív gazdaságból a pénzpiac felé, illetve az alkalmazottaktól a tőkések bankárok felé.

A B/ 1 ábra csak egy vázlatos pénz főcsővezetékét ábrázolja a vastag zöld vonallal.

Az A/a ábrák pedig a vagyoni hatalmi hierarchia ábrái.

A gazdaságpolitika lényege.

A jelenlegi és közeljövő gazdaságpolitikájának egyik lényege a vagyonelosztás.

A gazdaságpolitika végső soron, legalább 50%-ban a következőkről szól: a jelenlegi emberek és rétegek közötti vagyoni különbségek nagyok, vagy nem nagyok. Ha nagyok, akkor a vezetés (kormánynak, parlamentnek, államnak) ezt milyen eszközökkel, módszerekkel akarja csökkenteni, Erről szólnak javarészt a viták, és a programok. Erről szólnak lényegében az árviták, az adóviták, a szociális juttatások vitája, az állam szerepéről, nagyságáról folyó viták és még sorolhatnám.

A baj az, hogy ezzel a lényeggel, sem a politikusok, sem a szakértők, sem az emberek nincsenek tisztában. Miért baj ez? Ezt egy hasonlattal világítanám meg.

A vándor körül van ezer különböző út, ellenben az ezer út sokféle különböző kacskaringókkal, csak három cél (arányos, arányosnál kisebb, arányosnál nagyobb vagyoni különbség) felé vezet. Ha ezt nem tudja vándor, akkor össze-vissza fog kóvályogni az utak között. Ha tisztában van a célokkal, és azzal, hogy melyik célhoz akar eljutni, akkor meg tudja választani a megfelelő utat. Ez a hasonlat minden alapelvre, törvényszerűségre, szükségszerű célra érvényes.

Az igazságtalan elosztás (igazságtalan és aránytalan vagyoni hierarchia) végső következményei. (Némelyik következmény az okokból ered.)

A szegény réteg oldalára vonatkozó következmények. Maga az igazságtalan, túlzott, elszegényedés, éhezés, betegeskedés, nyomor. Maga az igazságtalanság, mint kellemetlen érzés. A munkaképesség csökkenése. A munkamotiváció csökkenése. Elégedetlenség, harc, nemtörődömség, tisztességtelenség, bűnözés, szenvedélybetegségek fokozott jelentkezése. Munkanélküliség és kisvállalkozói csődök fokozott jelentősége. A pénzügyi egyensúlytanságok (pl. eladósodás, kevés megtakarítás, stb.) fokozott jelentkezése. Termeléscsökkenés.

A gazdag réteg oldalára vonatkozó következmények. Fölösleges (káros), improduktív tevékenységek (túlzott pénz ügyintézés, adminisztráció, stb.). Fölösleges átgondolatlan, fogyasztás, túlzott fogyasztás. Hiányos lesz a termékek, szolgáltatások, szelekciója. Természetpusztítás. Tisztességtelenség, szenvedélybetegségek fokozott jelentkezése. Fokozott pénzügyi egyensúlytalanságok (pl. gyors profitszerzés miatti áremelések, stb.). Termeléscsökkenés.

A középréteg oldalára vonatkozó következmények. Minden (szegényekre és gazdagokra vonatkozó) felsorolt következmény csak egy kissé enyhébben, de szükségesnél erősebben.

Mindezek további hatásai.

A mezőgazdaság statisztikai és tényleges elbagatellizálása. Elméleti rendszertényező.

Érdemes ezt a témát valamennyire kielemezni, mert áttekintést ad jelenlegi helyzetről.

Egyfelől azt mondják, hogy a mezőgazdaság, mint az élelmiszergyártás alapanyagának előállítása egyre jelentéktelenebb lesz már jelenleg is csak 3-5%-a, az összes termelésnek. Ugyanakkor a föld lakosságának jelentős része éhezik legalább egyharmadának a legfontosabb fogyasztása az evés, mint alapvető létszükséglet. Akkor most mennyire fontos a mezőgazdaság?

A jelenlegi lebecsmérelt helyzete a mezőgazdaságnak két alapvető okra vezethető vissza az egyik a tényleges a természetes értékvesztés, a másik talán nagyobbik része a művi a statisztikai (pénzközpontú statisztika) értékvesztés.

A tényleges értékvesztés egyik oka az, hogy a fejlődéssel megváltozik a fogyasztás szerkezete (struktúrája) és ezzel együtt természetesen a termelés szerkezete is. Az hogy a múltban az evés volt az elsődleges fogyasztás, aztán fokozatosan megjelentek más fogyasztások, ruha, bútor, lakás, szellemi táplálék, közlekedés és még hosszan lehetne sorolni, ez eddig rendben van. Tehát egyre többet eszik a fejlett világ embere, de emellett még legalább száz, ezer más dolgot fogyaszt. Így az étel nyilván a sok fogyasztási cikk egyike lesz csak. Egy másik ok, hogy a mezőgazdaság közepesen gépesíthető, azaz gépesíthető. Arról már szó volt, hogy még jelenleg sem tulajdonít a gazdasági rendszer a természeti erőforrásoknak megfelelő jelentőséget, elsősorban a humán erőforrásokat méri. Azoknak a termékek munkák melyek jól gépesíthetők, csökken az értéke, azok melyek nem (emberi munkát igényelnek) viszonylag magasabb értékűek lesznek. Ezért áll elő az a furcsa helyzet hogy a szolgáltatások teszik ki a termelés 40-50%-át, legalábbis papíron. A szolgáltatások általában rosszul gépesíthetők.

Meg kell még jegyezni, hogy a mezőgazdaság egyre inkább egy értéktelen élelmiszer-tömegtermelésé vált, válik. Nyilván ez a tömegtermelés a minőség rovására megy, ami egészségkárosító, hiszen élelmiszerről van szó. A rossz minőségű termékek előállítása, és ára olcsóbb, de még így is viszonylag nagyobb hasznot kaszálhat a termelő, kereskedő.

Ezek voltak tényleges értékvesztés elemei. A statisztika szerinti értéke 3-5% azonban sokkal alacsonyabb, mint a tényleges érték. Mi az, amit nem mér a jelenlegi statisztika?

Előszúr is, átlagol, ami igen komoly torzítás. A föld lakosságának egyharmadának a legjelentősebb az élelmiszer fogyasztása, és termelése. A másik harmadának pedig az élelmiszer fogyasztása a fogyasztások közül a második-harmadik helyen áll. Ugyanakkor  van egy olyan 25%-a az embereknek a gazdag réteg akinek a fogyasztásában csak huszadik helyen áll, az élelmiszer. Van egy olyan 5%- az embereknek (dúsgazdag réteg) akinek a fogyasztásban az csak a századik helyen áll az élelmiszer. Igen csakhogy ez a 20% ill. 5% része az embereknek jóval többet fogyaszt pénz-összegszerűen, mint a másik négyötöd rész. Ha átlagolunk, akkor tehát az evés az élelmiszer egy jelentéktelen fogyasztásnak termelésnek tűnik. Ezért kellene szétválasztani minden szempontból a néprétegű statisztikát a gazdag réteg statisztikájával. A termékek termelés értékelésénél pedig a lakossági (a leggazdagabb 5% nem számolva) statisztikából kellene kiindulni, mindjárt mást mutatna a mezőgazdasági termelés statisztikája.

Egy másik probléma: a statisztika külön számolja a mezőgazdaságot, az élelmiszeripart, az élelmiszerkereskedelmet, vendéglátást. A vendéglátás fele az evésről szól. A többi pedig egyszerűen nem létezik mezőgazdaság nélkül, vagyis az alapanyagok előállítása nélkül. Itt esetleg párhuzamot vonhatunk az ipar és a bányászat viszonyával. Ha nincs bányászat alapanyag előállítás, akkor nincs ipar. Viszont az élelmiszerek vonatkozásában még szorosabb az összefüggés. Ipari alapanyagot elő lehet állítani művi utón esetleg hulladékból és nagyon sok mindenből. Egészséges élelmiszert csak mezőgazdaságból lehet előállítani. Lehet, hogy azért csökken a mezőgazdaság jelentősége, mert műanyagételeket eszünk? Ha így van, akkor ez rossz tendencia. Valójában a statisztikának a következőt kellene mérnie. Mezőgazdasági és élelmiszeripari előállítási, kereskedelmi tevékenység százaléka az összes fogyasztás és termelés vonatkozásában. A vendéglátástól el lehet tekinteni különböző okok miatt.

A következő probléma: a statisztika nem méri a hasznos termelést, erről szó volt a tamagacsni és egyebek kapcsán. Tehát a statisztika pénzből indul ki, az összegszerűségből. Ha a hasznosságot is figyelembe venné, akkor abból kellene kiindulni, hogy a mezőgazdaság 90%-a hasznos termelés, az ipari termelésnek már, pl. csak 60%-a hasznos, a szolgáltatásoknak csak pl. 40%-a hasznos. Igaz hogy pénzösszeg tekintetében mondjuk a szolgáltatás tízszerese a mezőgazdaságnak, de ezt el kellene osztani a hasznossági arányszámmal. Más arányok jönnének ki.

A következő probléma a statisztika nem veszi figyelembe a természeti erőforrások jelentőségét. Az alapanyagok most még nyomott áron vannak, a termelés árait elsősorban a munkabérek adják ki. Ha a természeti erőforrások jelentősége a valóságos lesz, akkor megnövekszik a bányák, a föld, a víz, stb. értéke és ezzel együtt az alapanyagok értéke is. Ezzel együtt pedig emelkedni kell valamennyire az ezekkel foglakozó tevékenységek értékének (árainak) is. A mezőgazdasági termelő, ha jól tevékenykedik, akkor egyben természetvédő is.

Körülbelül ezek lennének a statisztika torzításai, a mezőgazdaság mesterséges bagatellizálásának elemei.

Miért baj, ha valamit papíron és elméletileg le vagy felértékelünk, azon kívül hogy zavarosság van a fejekben? A jövedelmeket, árakat végső soron a piac állapítja meg, de ellőtte, történik egy szubjektív felfogásból eredő értékelés, a piac csak ehhez képest módosít. Ha az egész világon felemelnék (lassan fokozatosan)  a mezőgazdasági, és élelmiszeripari termékek árát, akkor azok, ott maradnának, miközben más ágazatok árai csökkennének. Ha az egész világon felemelnék az energiahordozók, nyersanyagok árát (lassan fokozatosan), akkor azok ott maradnának, miközben más ágazatok árai csökkennének. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a mezőgazdasági élelmiszeripari valamint az energia és nyersanyag árak nyomottak, amin változtatni kellene. A szemléletváltás első lépése a torzítatlan statisztika. Pontosabban kétféle statisztikára lenne szükség: ebből az egyik, a lényegről szólna. Ha torzított a statisztika, akkor egyfelől hibás lesz a jövedelemelosztás. Másfelől hibás lesz a termeléstervezés. Mondjuk a termeléstervezés, abból indul ki, hogy a mezőgazdaság jelenleg csak a termelés 4%-a, ráadásul csökkenő tendenciával, tehát ezen a területen semmilyen fejlesztés nem szükséges. Ugyanakkor a szolgáltatások a termelés 40%-át teszik ki a termelésnek emelkedő tendenciának, tehát ezt kell fejleszteni. Ebben az esetben azt vesszük észre, hogy kőporból, falevélből és mit lehet tudni miből, készülnek az ételek. Azt vesszük észre, hogy a föld a víz minősége romlik, mert a mezőgazdászok rá vannak kényszerítve az olcsó termelésre, ez pedig lepusztító gazdálkodást okoz. Továbbá azt veszzük észre, hogy tovább nőnek a vagyoni különbségek. Azt vesszük észre a károk szétoszlása miatt, hogy egyszerűen nem fejlődik a gazdaság. Azt vesszük észre, hogy a föld lakosságának egyharmadának egyre kevesebb ennivalója lesz.

Mivel nyomottak a mezőgazdasági és élelmiszer árak és ezen ágazat jövedelmei az államok kénytelenek ezt az ágazatot dotálni. Éppen ez mutatja, hogy valami nincs rendben, normális piacgazdaság mellett a profithozó termékeket nem kell dotálni.

A közgazdaságtudomány. A gazdasági folyamatok helyes elemzése. Rendszertényező. C jelű ábrák.

Ebből a tanulmányból kiderül, hogy szerintem a közgazdaságtudomány, mint általában minden társadalomtudomány alacsony színvonalú, hemzseg a hibás elméletektől, elvektől. A társadalomtudományok általában elhanyagoltak alulértékeltek a tudomány és az oktatás szempontjából, ezen belül a közgazdaságtudomány viszonylag kevésbé elhanyagolt, de csak viszonylag. Mert általános iskolában szinte egyáltalán és csak kevés középiskolában oktatják. Valójában inkább azért alacsony színvonalú, mert a neoliberális elméletek, dogmák határozzák meg.

A gazdasági (társadalomtudományi) folyamatok elemzése a hatástanulmányok értékessége.

Az előzőkből talán kiderült hogy én a gazdasági folyamatok jelenlegi elemzését a gazdasági pénzügyi intézkedések hatástanulmányát igencsak satnyának tartom.

Először is nézzük meg milyennek, kellene lenni a jó elemzésnek. A jó elemzés sok szempontú, és minden szempont átfogó kiterjedt alapos.

Először is szükséges a termelés, fogyasztás szempontú elemzés, és emellett (e mögött) szükséges a pénzügyi szempontú elemzés. Jelenleg egyszerűen hiányzik a termelés, fogyasztás szempontú elemzés, csak a pénzszempontú elemzés van.

A gazdasági folyamatoknak van egy területi terjedése kihatása: egyén, család (háztartás) vállalat, regionális, országos, világ. Van egy időbeli lefutásuk, azonnali, rövid távú, közép távú, hosszú távú. Az időbeli lefolyás a különböző területeken másképp hathat. Továbbá a gazdasági folyamatoknak van egy ágazati (gazdasággal, kapcsolatos rendszertényezőkkel és más rendszertényezőkkel kapcsolatos) kisugárzásuk. Egyszerűbben fogalmazva minden gazdasági változás, intézkedés kihat a termelésre, a foglalkoztatottságra, a pénzügyi arányokra, fogyasztás-kiválasztásra, a természetpusztításra, és itt most nagyon hosszan lehetne sorolnia a tényezőket. Ez a három irány igen sokoldalú és bonyolult elemzést igényelne, ehhez képest a jelenlegi elemzések igencsak sekélyesek. Úgy is fogalmazhatunk: a gazdasági változásoknak, folyamatoknak van egy nyilvánvaló és egy rejtettebb hatása, ami csak a pontos, precíz, sokoldalú elemzés során kerül felszínre.  Jelenlegi elemzésekre jellemző, hogy csak rövid távú hatásaikat azokból is csak a nyilvánvalókat veszik figyelembe a középtávú hatásokat alig, a hosszú távú hatásokat pedig nem veszik figyelembe. A másik feltűnő pontatlanság, hogy a gazdasági változások világra szóló hatásaival nem foglakoznak.  Ismert még a mikró-gazdaság, makró-gazdaság fogalma. Én ezt a felsorolást kiegészíteném a makró-makró gazdaság kifejezéssel. Másrészt meg kellene határozni, hogy ezek a fogalmak mit is takarnak. Énszerintem ezek nemcsak a területi (vállalat, ország, stb.) kiterjedést jelentik, de van egy időbeli aspektusuk is. Nyilván hogy a világgazdasági hatás inkább hosszabb távon jelentkezik, míg egy vállalati hatás rövidebb távon. A makró-makró gazdaság, szerintem a világgazdaság alakulása hosszabb távon.

A gazdasági folyamatok elemzésének gyatraságai, a felületesség mellett, az elemzés felfogásának gyatraságaiból erednek. Először is rossz az a felfogás, miszerint a mikró-gazdaságból kiindulva kell haladni a makró és makró-makrógazdaság felé. A helyes sorrend pont fordított a világgazdaság hosszabb távú alakulásából kell haladni a makró, illetve a mikró-gazdaság felé. Ez a rossz felfogás, más rossz felfogásokból ered, illetve függ össze. A jelenlegi elemzések felfogása általában: gyakori, amelyik csak a belföldi alakulást figyeli. Gyakori elemzés, amelyik csak az országok közti gazdasági, tisztességes és tisztességtelen versenyre koncentrál, de az egész világgazdaság alakulása már nem érdekli. Továbbá, gyakori, amelyik csak profitszerzésre koncentrál az elosztással, az igazságos elosztással, a nép jólétével nem foglalkozik. Továbbá általános felfogás, hogy jelenlegi gazdasági rendszer jó, nagyjából jó, nincs jobb nála, ennél fogva csak kisebb hibák lehetnek. Ebből eredően, megmagyarázzák, és elbagatellizálják a hibákat.

 Természetesen szerintem ezek a felfogások rosszak, sőt ezeknek az ellenkezője a jó, miszerint: a hosszabb távú világgazdaságból kell kiindulni. Egyszerre kell figyelni, elemezni a belföldi alakulást és az országok közti versenyt, de csak a tisztességes versenyt. A tisztességtelen versenyt meg kell szüntetni. Nem a profitszerzésre kell koncentrálni, hanem a népjólétre, ennél fogva a hasznos termelésre és az igazságos elosztásra. A jelenlegi rendszer messze van a tökéletestől, van jobb nála, éppen ezért a hibákat kell elemezni, annak érdekében, hogy megszüntethetők legyenek.

A jelenlegi gazdasági tervezésnél, nem véletlenül, szinte ugyanazok a hibák, hiányosságok vannak, mint a gazdasági folyamatok elemzésénél: rövid távú, területileg, és ágazatilag beszűkült, profit-centrikus és harc-centrikus.

Természetesen ez gondolatsor nemcsak gazdaságra, a közgazdaságtudományra érvényes, hanem átvitt értelemben a társadalomra és minden társadalomtudományra.

A közgazdaságtudomány, mint rendszertényező 2%-ot érdemel szerintem. Első látszatra ennél jóval magasabb az értéke, szerepe. Ha a közgazdaságtudomány magas szintű lenne, akkor helyes ismeretek tanokat oktatna, valamint helyes ismeretek tanok szerint szerveznék, irányítanák a gazdaságot, és minden rendben lenne.

Én azonban azt is vizsgálom vajon mi az oka, hogy közgazdaságtudomány sokat téved, viszonylag tökéletlen, és elmaradott. Egyrészt itt az egyik gát az emberiség jelenlegi tudásszintje, vagyis a fejlődés csak eddig a szintig jutott el, lesz ez még jobb is. Ha alaposabban megvizsgáljuk a kérdést, akkor rájöhetünk hogy közgazdaságtudomány és általában a társadalomtudományok még azt a szintet sem érték el amit könnyedén elérhettek volna. Például, ha a társadalomtudományokat összehasonlítjuk a természettudományokkal, akkor igen jelentős fejlettségi eltérést tapasztalhatunk. A kérdés az, hogy ez vajon a tudósok hibája? Mindjárt azt a kérdést is feltehetjük: vajon a tudósok határozzák meg a társadalomtudomány fejlődését vagy a vezetés? Még pontosabb a kérdés, ha úgy tesszük fel: a társadalomtudományok határozzák meg a rendszert, vagy a rendszer határozza meg a társadalomtudományokat? Minden jel arra utal, hogy bizony a vezetés – sok eszközzel – határozza meg a társadalomtudományokat és nem fordítva. A természettudományokat is a rendszer a vezetés határozza meg csak itt – mivel az érdekeivel nem ellenkezik – megengedő, fejlesztő politikát folytat, amit viszont nem tesz a társadalomtudományokkal kapcsolatban. A természettudományok irányítják a természettudományos technikai fejlődést, annak ez élén haladnak. Gondoljunk csak bele ezek szerint a társadalomtudományoknak irányítani kellene a múltban és jelenleg is, a gazdasági, társadalmi fejlődést. Természetesen ez a gyakorlatban nem következett be és elméletileg is elképzelhetetlen, legalábbis ami az eddigi hierarchikus, hatalmi, vagyoni jellegű vezetésű rendszereket illeti.

Az előző fejezetben szó volt arról, hogy a gazdaságkutatók, szakemberek milyen felfogásból kiindulva elemeznek.  Röviden elmondható: a társadalomtudományok nem irányítják a rendszert, csak magyarázzák annak a jóságát. Kutatásuk legfeljebb az apró, nem jelenetős, hatalmat nem sértő, rendszert nem érintő módosításokig terjed ki. Tudatosan vagy tudat alatt a múlt és a jelenlegi társadalomtudomány abból indul ki, hogy jelenlegi rendszer nagyjából jó. A meglevő a jelenlegi rendszert elemzi, értelmezi. A kiindulópont nem jut el odáig, hogy feltételezze a jelenlegi gyakorlati, és elméleti rendszer lehet hogy nem jó. Galilei, Einstein és más természettudósok kiindulási pontja az volt hogy a jelenlegi elméleti rendszer nem biztos, hogy jó, ezért tudtak újat, igazabbat alkotni. A jelenlegi társadalomtudománynak ez adja korlátoltságát.

Természetesen ez lelassítja gazdasági társadalmi fejlődést.  Ezért az egészért viszont nem a tudósok elsősorban a felelősök, hanem a vezetés, és a rendszer. A tudósokat, szakembereket, legfeljebb csak a megalkuvás (kollaboráció, túlzott lojalitás) vádjával lehet illetni, de azzal is csak óvatosan. Gondoljunk csak bele: mekkora esélye van egy rendszerhibákat feltáró tudósnak arra, hogy nyilvánosságot kapjon?

A kollaboráció fogalmát én szélesebben értelmezem, mint általában szokták. Az erkölcsi probléma összetett. Néhány kérdés ezzel kapcsolatban. Mikor válik a társ, adott esetben a vezetés ellenféllé és ellenséggé? A kiszolgálók felelőssége? A belső reform a pozitív kilógás problémája? A kiszolgálás a megalkuvás határai? Az értelmiség szerepe a középvezetés vagy a népréteg képviselete, tudása? A rendszeregyetértés problémája?

Én sem látom át a problémakört teljesen, csak azt tudom, hogy nem szeretnék a szélsőséges felfogásba esni. Nem szeretném a társadalomtudományra hárítani rendszer problémáit. Ugyanakkor azt sem tartom igazságosnak, ha társadalomtudomány felelősségét és hatásait nem vennénk figyelembe.  A rendszer hat a társadalomtudományra, a társadalomtudomány hat a rendszerre. Egy rendszertényező a sok közül. Szinte minden rendszertényezőt lehet úgy nézni, hogy ez a legfontosabb, és ezt be is lehet bizonyítani, „a minden, mindennel összefügg”, elv alapján. Ekkor azonban fel kell tenni a kérdést: és akkor a többi rendszertényezővel mi van? Mi van más rendszertényezővel, melyekkel kapcsolatban szintén kimutatható, hogy adott szempontból szintén a legjelentősebb tényező. Sokféle mérlegelési szempont van, és nem állítom, hogy az én fontossági sorrendem, amit rendszertényezők százalékai adnak meg, az tökéletes. Mindenesetre felállítok egy fontossági sorrendet, amit legalább meg lehet vitatni.

Amikor rendszertényezőket értékelem, akkor ezek a megfontolások is szerepet játszanak.

Feladatok.

A közgazdaságtudománynak a leírthoz hasonlóan helyesen kell elemezni a gazdasági (pénzügyi) folyamatokat. Minimális tudományos elvárás, hogy elsődleges legyen a termelés, fogyasztás szempontú elemzés és emellett jelenjen meg az elfogulatlan pénzügyi elemzés. További minimális tudományos elvárás hogy az adott makró-gazdasági, hosszabb távú helyzetnek megfelelő optimális arányok, értékek határozzák meg elsősorban az elemzést és a javasolt a megoldást. (Ha rendben van a hosszabb távú cél, és ismert a stratégiai irány, akkor a rövid távú kilengés is csökken.)

A közgazdaságtudomány akár a többi társadalomtudomány nem kiszolgálója legyen a vezetésnek, hanem az útmutatója. El kell érni, hogy közgazdaságtudomány a rendszertől függetlenül vizsgálja a gazdasági, pénzügyi tényezőket, jelenségeket, folyamatokat. A közgazdaságtudománynak (mint minden társadalomtudománynak) a rendszertől függetlenül kell megállapítani a leghatékonyabb gazdasági arányokat, szerkezeteket, működéseket. Ha ez ellenkezik az adott rendszerrel, akkor azt is közzé kell tenni. A közgazdaságtudománynak meg kell szabadulnia a neoliberális elméletektől, elvektől. És meg kellene szabadulni maradiságtól, a mozdulatlanságtól,  általában dinamikusabb fejlődésre (innovációra) lenne szüksége, akárcsak a többi társadalomtudománynak. És persze többet és magasabb színvonalon kellene oktatni, már általános és középiskolában is, akárcsak a többi társadalomtudományt.

A közgazdaságtudomány, és általában a társadalomtudomány (és a társadalomtudományos oktatás) problémakörének elemzésére, a fejlesztésre, a helyes felügyeletre, szintén egy független, tudományos, demokratikus testület, testületrész (vezetésrész) szükségleteik.

A történelmi értékelésre itt nem kerül sor, mert az összes társadalomtudomány egy másik rendszertényezőben lesz értékelve. Természetesen a dupla értékelés hiba lenne azért az összesítésbe csak egyszeri értékelés lesz, feltüntetve. A történelmi értékelésre a másik rendszertényezőben kerül sor, tehát nem itt.

Ezért csak jelzés szinten a százalékos értékelés.

A rabszolgatartó rendszer 0,3%, feudális rendszer 0,6%, klasszikus kapitalizmus, 0,9%, jelenlegi államkapitalizmus 1,3%, brezsnyevi szocializmus 0,9%, jelenlegi kínai szocializmus 1,2%. Az a jövőbeli, demokratikus rendszer, amelyben a társadalomtudósok közgazdászok – nemcsak a kiválasztottak -  determináció nélkül, de  meghatározóan szólnak bele a rendszer (gazdasági rendszer) fejlődésébe, és feltehetően ennek következtében maga a tudomány is dinamikusan fejlődik, az 2%-ot érdemel.

A lényegesítő, a stratégiai, a hosszabb távú gondolkodás. A gazdasági evidenciák.  Elméleti rendszertényező.

A közgazdaságtudomány elemzése megint felvet néhány gondolkodástani problémát.

A gondolkodásmódok egyféle kategorizálása: a szétszedő analizáló gondolkodás, és ezzel szemben az összesítő (lényegesítő, integráló) gondolkodás. Többször utaltam erre a két gondolkodásmódra (pl. a fűben kúszó hernyó és a madár példázatban). A probléma gyakran felszínre kerül, pl. a rész és egész problémájában. A szétszedés analizálás módszere: egy kisebb rész, tényező kiválasztása, annak további analizálása. Továbbá egy újabb kisebb rész, elem, megtalálása. Az összesítés elsősorban abból indul ki, amit már ismer az ember. Azt próbálja rendszerezni, összefoglalni, rangsorolni, a lényegesebb részeket kiemelni, az összefüggéseket megkeresni. Kétségkívül, hogy e gondolkodás alatt is ráébred új tényezőkre, új szempontokra, új összefüggésekre. Ha nincs összesítés, akkor egy kaotikus ismeretanyag alakul ki. Ráadásul az ismeretanyag tele lesz fehér, ismeretlen területekkel, mert csak összesítés mutathat rá igazán az ismeretlen, feltáratlan elhanyagolt területekre. Mindkettőre szükség van az analizálásra és az összesítésre is, a kettő kiegészíti egymást. Az arányok azonban eltolódhatnak és ez a gondolkodás, adott esetben, a tudomány rovására mehet.

A gondolkodás másféle kategorizálása, az előzővel összefüggésben: a stratégiai, ill. a taktikai gondolkodás. A stratégiai gondolkodás igyekszik szinte minden tényezőt figyelembe venni. Elsősorban a tényezők egymás közötti helyzetét, egymáshoz való illeszkedését, figyeli és próbálja meg helyesen kialakítani Általában sok időt, energiát szán az előkészítésre, tervezésre, a sikeres akcióhoz szükséges körülmények megteremtésére. Ezért az akciók az előkészítéshez képest, általában gyorsak és sikeresek. A stratégiai gondolkodás hosszabb távra tekint előre. A taktikai gondolkodás egy-két-három tényezőre koncentrál, nem az összesre. Ezek következő lépéseit próbálja meg elemezni.  Ha én ezt lépem, akkor erre következő lehet a válasz, mire én ezt lépem, mire a válasz ez lehet, stb. – kb. ez a gondolkodás lényege. Ez még ebben az esetben is egy rövid távú gondolkodás. Ez kevés előkészítést és magára az akcióra koncentráló gondolkodás. Az akciók általában, a hiányos előkészítés (kimaradt tényezők, hiányos összhelyzet, stb.) mégis elhúzódnak és sikertelenné válnak. Egy versenyben taktikus általában kezdetben elérhet sikereket, nyerhet csatákat, de háborút (az egész versenyt, küzdelmet) általában elveszti. Egyszer csak azt veszi észre, hogy fordul a kocka, minden balul sül el, és ezt a szerencsének tulajdonítja, pedig a rossz gondolkodása az igazi ok. Szükség van taktikus gondolkodásra, mint kiegészítésre, de stratégiai gondolkodásnak kell dominálni.

A gondolkodásmódok következő kategóriája az előzőkkel összefüggésben a hosszabb távú, ill. rövid távú gondolkodás. Az egyén életében is szükség van, öt, tíz, éves esetleg hosszabb távú tervezésre. El kell dönteni az alapvető dolgokat, pl., akarok gyereket, vagy sem. A társadalomtervezésben még inkább szükséges a hosszabb távú előre tekintés, ezt számos helyen bizonyítom. A társadalom vonatkozásában szükség van a tíz, húsz, harminc éves, sőt ennél is távlatibb előre gondolkodásra.

Természetesen szükség van rövid távú, akár napi tervezésre is, ennek azonban a hosszabb távú tervből kell következnie.

Jelenlegi (államkapitalizmusban) a gondolkodás, általában az emberek gondolkodása eltolódott az analizáló, szétszedő, taktikai és a rövid távú gondolkodás irányában. Tehát az arányok eltorzultak, az összesítés (lényegesítés, integrálás), a stratégiák, a hosszabb távú tervek hiányoznak. Ennél nagyobb baj, hogy a tudomány a tudományos gondolkodásban is felfedezhetők ezek a torzulások. Ennél is nagyobb baj, hogy rendszer, állam vezetésének gondolkodásban fokozott ez a torzulás. Önmagában már ez is akadálya, annak hogy a rendszer akár, a lehetőségekhez képest is, optimális legyen.

A legfontosabb gazdasági alapelvek, evidenciák felsorolása.

Mikor működik, teljesít legjobban, leghasznosabban a gazdaság általában, folyamatában, hosszabb távon átlagosan? A gyenge teljesítményű ingadozó gazdaságban a felületes szemlélő beleshet abba hibába, hogy mindig csak egy szakaszt értékel és azt is az előző szakaszhoz képest. Mivel az előző szakasz is általában gyenge, ezért az ennél jobb szakasznál már ujjong az elemző. A rossz szakaszt pedig kevésbé tartja rossznak. Ez a felsorolás kilép ebből a földhöz tapadt látásmódból, felülről, folyamatában nézi a gazdaságot. 

1. A gazdaság akkor működik és teljesít a legjobban, leghasznosabban, ha be vannak tartva optimális értékek, arányok, és ezzel összefüggésben egyensúlyi állapot van.

A lényeg az, hogy az értékeket, arányokat (pl. az állam, az adó, a hitelfelvétel, a hitelforgalom, a megtakarítás, az alapkamat, a devizaárfolyam, az áremelés, stb. nagysága, struktúrája, aránya) nem gazdasági, nem „szakértői”, nem politikai alkuknak kell kialakítani, hanem ezeknek van egy tudományos optimális értéke.

Természetesen ez az optimális érték, arány, normális gazdaságban, kis mértékben változik a technikai, termelési, ill. az igény és fogyasztásfejlődéstől. Kissé változik az ország speciális változásaitól. Kissé változik az ország lakosságának speciális igényeitől, jövőútjától.

Az aktuális kereslet-kínálat helyzet (szerintem, aktuális termék, szolgáltatás és vásárlópénz arány) is egy beszámítandó tényező a sok közül. De itt is  felvetődik, hogy jobb a kereslet-kínálat egyensúlyára vigyázni, mintsem az egyensúly felbomlása után variálni.

Mindezek beszámításával jönnek létre az optimális értékek, arányok. És amennyiben ezek létrejönnek, akkor az egyensúlyi állapot is kialakul. Gyakorlatilag az egyensúlyszámításból is el lehet jutnia az optimális értékekhez.

1/a. Ha a fenti evidencia érvényesülne, akkor talán nem kellene állandóan süket fülek mellett kiabálni: az eladósodás rossz, a túl erős forint rossz, a kis, gyenge állam rossz, az állami inflációgerjesztés rossz, a kis és középvállalkozások elhanyagolása rossz, a nagytőke túlzott aránya rossz, stb.. 

2. A gazdaság akkor működik és teljesít a legjobban, leghasznosabban, ha a fejlődés egyenletes, folyamatos (kis lépéses), széleskörű, de viszonylag dinamikus. Ennek egyik feltétele, hogy legyenek hosszabb távú, viszonylag következetesen betartott tervek. Akkor sem szabad hirtelen nagy változást csinálni, ha az történetesen jó irányba történik. Soha nem szabad elégedetten leállni.

Ezt az alapelvet össze lehet kötni az első alapelvvel.  Egyébként az alapelveket össze lehet kötni.

3. A gazdaság akkor működik, teljesít a legjobban, leghasznosabban, ha pénz elemzés és tervezés mellett, (sőt egy fokkal fontosabb, mint a pénz) elvégzik a termelés-fogyasztás elemzést és tervezést és ez is meghatározza (sőt egy fokkal fontosabb, mint a pénz) az intézkedéseket, tennivalókat.

4. A gazdaság akkor működik, teljesít a legjobban, leghasznosabban, ha az elemzésbe, tervezésbe beleteszik a többség igényét, és pszichés reakcióit (tisztességesség, munkamotiváció, pánikreakció, stb.). A gazdaság akkor működik, teljesít a legjobban, leghasznosabban, ha a döntő többség nyugodtan, biztonságosan, de versenyezve és önállóan kalkulálva, önálló ötleteit megvalósítva él és dolgozik. Ha az igazságos szabályozott verseny és az együttműködés aránya megfelelő. Ha a döntő többség szükségletei széleskörűek (igazságosság, biztonság egészség, tudás, kultúra, stb.) nemcsak az anyagi, tárgyi, testi fogyasztásra koncentrálódnak.

5. A tisztesség, tisztességtelenség (beleértve az aránytalan igazságtalan jövedelmeket, a gyors és nagyarányú profitra való törekvést, a spekulációt, a trükközést, stb.) valóságos gazdasági, termelési tényező, a gazdaság attól függően működik, teljesít jobban, hasznosabban, minél tisztességesebb.

6. A gazdaság akkor működik, teljesít a legjobban, leghasznosabban, ha a munkák, termékek, szolgáltatások a tényleges hasznosság (nem fölösleges, ártó, de lelket, testet, természetet építő) szerint is értékelve vannak.

7. A gazdaság akkor működik, teljesít a legjobban, leghasznosabban, ha makró-folyamatokat (pl. természetpusztítás, népesedés, világegyensúly, stb.) is beleteszik az elemzésbe, tervezésbe, gyakorlati megvalósításba. A gazdaság akkor működik, teljesít a legjobban, leghasznosabban, ha a természeti és a humán erőforrások vissza-pótlódnak, sőt növekednek.

9. A pénzügyi egyensúlytalanságok, válságok (melyek döntően az igazságtalan, aránytalan pénzelosztásból, jövedelem, vagyon, fogyasztáselosztásból erednek) termeléscsökkenést okoznak.

10. Aki (akik) érdemtelenül hasznosul, az másnak, másoknak, (elsősorban a becsületes dolgozóknak)  kárt okoz, pontosabb megfogalmazása.  Aki (akik) életében (hosszabb távon)  pl.  20%-ot meghaladóan többet fogyaszt (ez döntően az érdemtelen pénzjövedelem, pénzszerzés által jön létre), mint amennyi a hasznos termelése, az végső soron azok elfogyasztható javait, csökkenti akik hasznos termelésük mellett nem fogyasztják mások javait. Ebbe a mások elől való elfogyasztásba, bele kell érteni a nemzeti vagyont, és a természeti erőforrások elfogyasztását is.

Sokszor a konkrét részletes elemzéssel nehéz eldönteni, hogy kinek mi a szerepe gazdaságban, ekkor az utóbbi evidenciával viszonylag könnyebben elemezhető a helyzet.  

11. Az állam feladata, hogy fenti evidenciákat példamutatóan betartsa, valamint az hogy magángazdaságot (a szabadság, a verseny fenntartása mellett) a fenti evidenciák betartására ösztönözze, terelje, esetleg kényszerítse, mivel még a normális piacgazdaság sem képes segítség nélkül teljesen betartani e evidenciákat. Másképpen: az állam feladata, az állami területek jó működtetésén kívül,  hogy az igazságos arányos elosztással (elosztás-kompenzációval), ill. a gazdasági evidenciákkal, kialakítsa a normális magángazdaságot (piacgazdaságot, versenygazdaságot) majd még ezt is az optimális értékel arányok felé ösztönözze maga eszközeivel.

12. Mindezen evidenciák érvényesülését meghatározza a politikai rendszer. Mindezen evidenciákat a fejlett, demokratikus, tudományos vezetésű (fejlődő, demokratizálódó, értelmesebbé váló) politikai rendszer képes érvényesíteni.

Mindezek az evidenciák, a jelenben nem érvényesülnek, ezért a jelen gazdasága rosszabbul működik, teljesít a lehetségesnél. A „nem érvényesülés” a politikai rendszert is minősíti

A gazdasági verseny. Elméleti rendszertényező.

Miért elméleti rendszertényező? Jelenleg gyakorlatilag a gazdasági versenyhivatal foglakozna gazdasági verseny korrektségével, tisztaságával. Én leginkább a piactorzító rendszertényezők megtárgyalása során foglalkoztam a gazdasági versennyel. Kétségtelenül a piactorzító tényezők azok, amelyek többek között de leginkább eltorzítják a gazdasági versenyt. Ugyanakkor sok minden, szinte minden, befolyásolja gazdasági versenyt.  Kétséges, hogy valójában gazdasági versenyről vagy gazdasági harcról beszélhetünk.

A verseny megértéseséhez a következő két elv felismerése szükséges. A verseny és harc két különböző dolog. A verseny tulajdonképpen egyfajta együttműködés.

Kezdjük e másodikkal. Pl. két autógyár versenyez egymással, ki gyárt jobb, szebb, autót olcsóbban.  Ha verseny szabályozott, igazságos, (korrekt, tiszta, stb.), akkor a végeredmény az lesz, hogy egyre jobb, szebb autók lesznek gyártva. Ugyanaz a végeredmény mintha a két autógyár szövetkezett volna (együttműködött volna) abban hogy jobb szebb, olcsóbb autót állítson elő. Sőt meg lehet kockáztatni a feltevést, hogy így verseny-együttműködésben még jobb, szebb, olcsóbb autó jön létre, mintha a két autógyár valóban szövetkezne. Maga a versenyszabályok elfogadása is egyébként egyfajta együttműködés. Persze mindez csak akkor igaz, ha versenyszabályok jók, (nem alul és túlszabályozottak, igazságosak (az egyenlő feltételeken, túl az egyenlő esélyeket is biztosítják, stb.) és a verseny elbírálása is igazságos. Ha nem ilyen a verseny, akkor az már harc, vagy részben harc. Ha nem ilyen verseny, akkor az által nem jön létre jobb, szebb, olcsóbb termék. A verseny (szabályozott, igazságos) hasznos a harc káros. A harc nemhogy összesítené az erőket, de éppen ellenkezőleg szétforgácsolja az erőket, ártalmas. A harcnál valóban jobb az együttműködés. (Az együttműködésnél viszont jobb a szabályozott, igazságos verseny.) Mi van a részben harccal, részben versennyel. Amennyiben legalább 80%-ban (a versenyszabályok döntő többsége jó, hasznos be van tartva) addig versenyről beszélhetünk, ami hasznos. Ha 70 és 80% között van a verseny jelleg akkor a károsság hasznosság, kiegyenlíti egymást. Ha 70% alatt van a versenyjelleg (a versenyszabályok több mint negyede rossz, igazságtalan, nincs betartva) akkor a verseny már harc, ami káros.

Minden gazdasági verseny alapjának a termelési versenynek kellene lenni: ki tud jobb szebb olcsóbb terméket, szolgáltatást előállítani. Erre az alapra kellene a többi gazdasági versenynek (profitszerzési, egyéni jövedelemszerzési, fogyasztási stb.) versenynek épülnie. Sőt a gazdasági versenynek még inkább a szélesen értelmezett életszínvonal (hosszabb távú) versenyének kellene lenni. Ehelyett a kapzsiságdeterminált piacgazdaság hatása miatt rövid távú profitszerzési, ill. egyéni jövedelemszerzési, ill. fogyasztási verseny lett az elsődleges és a termelési verseny, csak másodlagossá, jelentéktelenné vált. Az, hogy gazdasági verseny lényeges, több helyen bizonygatom. A brezsnyevi szocializmus bukásának egyik fő oka, hogy nem jött létre versenygazdaság (magángazdaság). A gazdasági versenyek összefüggnek a társadalmi vesenyekkel. Mivel a gazdasági, társadalmi versenyekről külön fejezet fog szólni ezért áttérnék a verseny egy másik vonatkozására. Ennek pedig a lényege ez, minden egyéni, kisközösségi, vállalkozási, stb. verseny összefügg, beletorkollik az országok közötti versenybe.

Először is felteszek három kérdést.

Mi az oka annak, hogy egy magyar orvos mérnök szakmunkás amennyiben ugyanolyan eszközökkel ugyanolyan minőségű és mennyiségű terméket állít elő, mégis az egynegyedét keresi, mint egy tőlünk nyugatra eső ország orvosa, mérnöke, szakmunkása?

Mi az oka annak hatalmas különbségeknek, ami a különböző országok technikai szintje között van?

Mi a szerepe, mekkora a jelentősége az aktuális gazdasági és pénzügyi politikának?

Miközben a fenti kérdésekre válaszolok, egy kicsit elmélyedek néhány alapvető témában.

Az első kérdésen gondolkodva a következő gondolatok jutnak eszembe.

Az hogy egy magyar orvos, mérnök szakmunkás (egyenlő munkával) kevesebbet keres (reáljövedelem), mint nyugati társa bizonyos határig szükségszerű és igazságos. A gazdaság ugyanis csapatverseny. Egy csapatban vagyunk, egy hálózatban vagyunk, közös termék és jövedelemtartályban vagyunk, közös irányítás alatt vagyunk, tehát az egyének reáljövedelmét nem lehet ettől elvonatkoztatni. Az már más kérdés, hogy vajon a négyszeres különbség igazságos?  Nem igazságos, hiszen az országon belüli vagyoni hierarchia is túlzott és igazságtalan és ez kivetődik az országok közötti különbségekre. Úgy is mondhatjuk, hogy az elmúlt, és jelenlegi rendszerek igazságtalansága belejátszik az országok közötti történelmi előny nagyságába.

Sporthasonlattal. Egy csapat sportágban  hiába teljesít az egyén jól a csapat teljesítménye ezt a teljesítést le fogja értékelni. Akár tetszik, akár nem egy nemzet tagjai egy csapatot alkotnak. Ugyanakkor nem mindegy, hogy milyenek a versenyszabályok és milyen igazságos az értékelés és jutalmazás.

A jelenlegi gazdasági versenyt (egyénit és országok közöttit), egy olyan versenyhez tudnám hasonlítani, ahol az egymás mellett haladóknak (futóknak, bárkáknak, stb.) túl szűkre van méretezve a pályája, és ahhoz hogy megelőzzék, a másikat arrébb kell azt lökni. A szűk pálya ugyancsak szabályozási problémát jelent. Meg van engedve a lökdösődés, a „szabálytalan” eszközök használata.  Ugyanakkor a kisebb előny viszonylag megnő, a túlzott és igazságtalan hierarchia miatt. Kétségtelenül kialakult egy ellenkező tendencia is, mégpedig a globalizálódás és szűk pálya miatti helyenkénti összetömörülés. A kettő hatása, az hogy régiókra (bolyokra) tagolódik a mezőny.

Mindhárom kérdésen való töprengés arra vezet, hogy a nemzetek országok közötti viszony leginkább versenynek tekinthető. Leegyszerűsítve és általában, a jelenlegi és közelmúlti társadalmi, gazdasági verseny (hatalmi, vagyoni, egyéni, országok közötti, stb.) részben kb. 55%-ban igazságos, részben kb. 45%-ban igazságtalan. Megjegyzem az aránytalanság is egyféle igazságtalanság, ill. az igazságtalanság is egyféle aránytalanság.

A másik megjegyzés: ez esetben az embertől függő igazságtalanságról van szó. Egy probléma az embertől független kényszerpálya és abból eredő igazságtalanság, a másik problémakör az embertől függő igazságtalanság. Az embertől függő igazságosságok, pl.: a versenyek igazságossága. A hierarchia igazságossága. Az igazságszolgáltatás igazsága.

Az 55%-os verseny-igazságosság azt jelenti, hogy nagyjából a többség azért a megérdemelt pozíció közelébe helyezkedik el. Viszont azt is jelenti, hogy inkább káros harcról van szó, mintsem hasznos versenyről. A 45%-os igazságtalanság ahhoz nagyon sok, hogy igazságos versenyről beszéljünk. A megvalósítható optimális igazságosság legalább 90%-os lenne. Gondoljunk csak egy sportversenyre. Még 10%-os igazságtalanságot is sokszor felháborítónak tartjuk.  Gondoljunk bele, mi lenne, ha egy sportversenyben szinte minden második helyezés igazságtalanul alakulna ki? Egyes önző egyének érdeke, hogy igazságtalan harc alakuljon ki. A többségnek, a társadalomnak viszont az, az érdeke, hogy verseny alakuljon ki. A verseny egy magasabb fokú működést, termelékenységet jelent a harc alacsonyabb fokú működést, gyengébb termelékenységet jelent.

A másik két kérdés a következő fejezetekben lesz megválaszolva.

Kishazánkban megtapasztalhattuk a magángazdaság, (piacgazdaság, versenygazdaság) jó, hasznos, és rossz, káros oldalát is.

Ahol igazi verseny alakult ki, pl. a mobil-telefon piac, pl. a kötelező gépjármű-biztosítás, ott valóban lementek az árak, lesik az ügyfelek igényeit és talán a minőséggel, sincs nagy baj.  Sajnos a rossz példákat hosszabban lehet sorolni.

De itt felvetődik a problémakör egyik ellentmondása: napjainkban talán már túl sok időt, energiát fordítnak az emberek az anyagi fogyasztásra, az anyagi fogyasztás-kiválasztásra.

Az egyik nagy szükséges összeillesztés tehát: úgy maradjon fel a versenygazdaság hasznossága, hogy azért az emberek ne fordítsanak a kelleténél több időt, energiát az anyagi fogyasztásra az anyagi fogyasztás-kiválasztásra.  Vagyis, hogy a káros mellékhatás a hasznos főhatás alatt maradjon.

E tanulmányban sok helyen, sok fejezetben foglalkozom a magángazdasággal (piacgazdasággal, versenygazdasággal).

Itt és most versenygazdaságnak nevezem a magángazdaságot, piacgazdaságot.

Néhány téma ezzel kapcsolatban.

Az állami gazdaság és a versenygazdaság hátrányai, előnyei, különbségei azonosságai. Mindkettőre szükség van.

Az állami gazdaságban is ki lehet alakítani bizonyos versenyvonatkozásokat.

Az állam egyik szerepe a versenygazdaság lehetőleg indirekt, szélesen limitált, alternatívált szabályozása ill. a versenygazdaság jó irányba terelgetése, úgy hogy a versenygazdaság megőrizze a szükséges szabadságát.

A piactorzító tényezők, mint versenytorzító tényezők.

A versenygazdaság árkarbantartó, és minőség-karbantartó hatása, és fogyasztásstruktúra-karbantartó hatása ill. ezek ellentmondásai.

A valóságos és a látszat választékbővülés.

A kapzsiságdeterminált, tisztességtelen és a normális, tisztességes versenygazdaság.

A versenygazdaság, mint a közvetlen demokrácia egyik oldala.

És még lehetne sorolni.

Valójában a versenygazdaság legnagyobb előnye, hogy nagyon sok embert, szinte az emberek többségét bevon egy versenybe (kialakul a versenyszellemiség) és ez hatalmas hajtóerő. Az emberek, a verseny hatására kénytelenek (de azért mégsem kényszer) többet kalkulálni, ötleteket kitalálni, jobban dolgozni. A versenygazdaság jótékony hatásának lényege tehát, hogy sok ember vesz részt a versenyben. Itt viszont rögtön felvetődik a kérdés: jó, ha a nagytőke, a multinacionális cégek mégis centralizálják a versenygazdaságot?  Mert ezzel mégis kevesebb magáncég jön létre, és egyre több ember, mint versenyképtelen alkalmazott vesz rész a gazdaságban. Csökken a versenyben részt vevők száma. Még akkor is, ha a beszállítók között kialakul egyfajta csökevényes versenyszerűség. De ez már nem az igazi független, szabad versenyhelyzet. Tehát ez önmagában is csökkenti a versenyt és akkor még a monopolhelyzetről nem is beszéltem.

Ugyanakkor itt megint felvetődik a nagy ellentmondás, a másik legfontosabb szükséges összeillesztés. A szabadság, a szabad verseny és a szabályozott, igazságos verseny összeillesztése. Vagyis hogy a verseny annyira legyen szabályozott, igazságos, hogy azért megmaradjon a szabadsága. Ez is egy nagyon pontos összeillesztést igényel.

Az egyszerűsített rendszerfejlődés és az országok közötti verseny. (D/8, D/9 ábra).  Elméleti rendszertényező.

Az egyszerűsített rendszerfejlődés bevezetése.

Az egyszerűsített rendszerfejlődés lényegében egy szemléletmód, amely arról szól, hogy a három nagy tényező, (a rendszer, mint mechanizmusok, módszerek, rendek, törvények halmaza, a vezetés, és nép) közül a népet, pontosabban annak, kultúráját szellemiségét, habitusát, stb. tartja magasan a legfontosabbnak.  A rendszernek, mint mechanizmusok, módszerek, rendek, törvények sokaságának és egyfajta egységének nem tulajdonít nagy fontosságot. A vezetés sem tulajdonit kiemelt szerepet. Pontosabban mindkettőt a nép jóságának következményeként fogja fel.

A bonyolult rendszerfejlődés egy olyan szemléletmód, amely pont a rendszernek (a  mechanizmusok, módszerek, rendek, törvények egységes halmazának) és a vezetésnek tulajdonít elsődlegességet, ennek következményeként fogja fel a nép jóságát (alkalmasságát, fejlődőképességét, stb.). A kettő a rendszer és vezetés szorosan összefügg, ha az egyik elsődleges, akkor szükségszerűen a másik is elsődleges. Hiszen maguk a mechanizmusok, módszerek, rendek, törvények is vezetésre vonatkoznak ill., a vezetésből erednek.  Talán meglepő, de még a közvetlen demokrácia is, mint egyféle döntéshozó rendszer  a vezetést befolyásolja, amennyiben vezetési döntéshozással szemben egy ellensúlyt egy ellenhatalmat hoz létre.

A bonyolult rendszerfejlődés lényegét az én szemléletmódom szerint az ABC/2, és az ABCD  ábra vázolja.

Ugyanakkor a feladatok szempontjából a vezetés és nép jóság „áll szemben” rendszerrel. Itt is kétféle szemléletmód rajzolódik ki. Szerintem bár, mondható, hogy tisztelt vezetés és  tisztelt nép, tessék szíves már jónak lenni (tessék szíves gondolkodni tanulni és erényesnek lenni). De azért sokkal hatékonyabb célravezetőbb, ha azon elmélkedik a gondolkodó, hogy a rendszert (többek között az oktatási rendszert, tananyagot, a vezetés-kiválasztást, a vezetés munkamódszerét lehetőségeit, döntéshozó mechanizmust, a nép–beleszólást, stb.) úgy változtassa meg, hogy az részben garantálja részben segítse a vezetés és a nép jóságát.

Az egyik szemléletmód tehát: az emberek (a nép, és vezetés) közvetlen meggyőzése.

E szemléletmódban nincs jelentősége annak, hogyan győzik meg az embereket, csak annak, mire tanítják őket. Ez áll közelebb egy egyszerűsített rendszerfejlődéshez, mely az emberek (vezetés és nép) tudatából, szellemiségéből, felfogásából, stb. vezeti le rendszerfejlődést.

A másik felfogás annak is jelentőséget tulajdonít, hogy, hogyan győzik meg az embereket (a vezetést, népet).  Mit mondnak az embereknek, ez szorosan összefügg azzal, hogy azt hogyan mondják meg, milyen eszközökkel, módszerekkel tudatják. (Pl. a rabszolgatartó rendszerben nem lehet a demokráciáról prédikálni, a rabszolgatartó rendszerben csak a nagy különbségek helyességéről lehet prédikálni.) 

A rendszer egyféle meghatározása: a rendszer azon módozatok sokasága (pl., oktatási rendszer, tananyag, vezetés-kiválasztás, vezetés munkamódszere, döntéshozó mechanizmus, stb.), ahogyan meggyőzik, rábírják az embereket (vezetést, embereket) bizonyos gondolkodásra, viselkedésre, és ez egyben meghatározza gondolkodás, viselkedés lényegi tartalmát is. Ehhez pedig már a bonyolult rendszer, rendszerfejlődésen kell gondolkodni.

Összefoglalva, sokféle szemléletmód történelemlátás, elemzés-kiindulás lehetséges, aszerint, hogy a három nagy tényezőt (vezetés ill. vezetéstudat, nép ill. néptudat, és a rendszer), mint alakítót, milyen prioritásban helyezik el. Pl. elsődleges a nép, néptudat, másodlagos (részben következmény) vezetés, vezetéstudat és harmadlagos (következmény) a rendszer. Vagy pl. elsődleges az emberek és azok tudata, másodlagos (következmény) a rendszer. Ezek az egyszerűsített történelmi fejlődést rajzolják ki.

A rendszer legalább olyan alakító, mint az emberek, ez pedig a bonyolult rendszerfejlődést rajzolja ki. Az én prioritásom. Elsődleges a rendszer, és a vezetés, vezetés-tudata, másodlagos (következmény) a nép, néptudat. 

Az alapkérdés, ami mindig felmerül: mi az oka az egyes országok (nemzetek népek) közötti hatalmas eltérésnek. Így is lehet kérdezni: mi az oka az egyes országok (népek, nemzetek) eltérő fejlődésének. Amikor a különbségek kérdését feszegetjük, egyben a verseny kérdéseit is feszegetjük. Amikor fejlődés kérdéseit feszegetjük, egyben a verseny kérdéseit feszegetjük. Az országok (nemzetek, népek) fejlődését egyfajta történelmi versenynek lehet tekinteni. A jelenlegi vagy bármely fejlettségi szintet pedig egyfajta versenyállásnak lehet tekinteni. Kétségtelenül ez nem szabályozott és igazságos verseny. Ellenben ha igazságosan értékelünk, figyelembe vesszük pl. az önhiba, önérdem tényezőit akkor legalább létrejöhet egy igazságos versenyállás, egy igazságos sorrend.

Mindez nemcsak arra jó, hogy egy nép elmondhassa magáról például: mi a tizenötödikek vagyunk. Egyfelől nem baj, ha az emberek a valós értékük szerint ítélik meg az egyes népeket, akár saját magukat. Ez csökkenti, pl. a túlzott nacionalizmust. Vagy, ha például külföldi segélyekről van szó, mennyire kell egy népet támogatni, akkor sem baj ha az igazságos versenyállással tisztában vagyunk. Amiért azonban elsősorban érdemes ezen gondolkodni az, hogy eközben megismerhetők a fejlődés törvényszerűségei. Ez pedig többek között bemutathatja jövőt. Többek között rávilágíthat, mit kellene, másképp tenni.

A fejlődés vizsgálatában ill. annak vizsgálatában, hogy mi az oka az eltérő fejlődéseknek az egyszerűsített rendszerfejlődésből indulok ki (D/8 ábra) Erről már szólt egy fejezet, amely a rendszer és az emberek viszonyát boncolgatta. Lehet vizsgálni nagyon hosszú távú egész történelmet átfogó történelmi rendszerfejlődést az összes ország vonatkozásában. Ez, mint verseny, versenyállás nagyon pontatlan, viszont sok gondolatot, törvényszerűséget felvet.

Ha pontosabb, igazságosabb képet akarunk a versenyről, versenyállásról kapni akkor érdemes az azonos régiókon belül vizsgálni az országokat és itt is érdemes egy történelmi szakaszt vizsgálni.  Gyakorlatilag talán annak van legnagyobb értelme, ha az utolsó 15 év (rövid távú) fejlődését mérjük. Ebben az esetben mérhetjük le az aktuális vezetés és nép valós teljesítményét leginkább.  Egy szakasz mérése azért igazságosabb, mert így kezdőponttól lehet mérni a megtett utat. Ha csak versenyállást mérjük, akkor a kezdőpont hiányában nem tudjuk a megtett utat mérni. Különböző időszakaszokban mérhetjük egy ország fejlődését. Rövid távú 15 év, közép táv 50 és hosszabb táv 150 év és így tovább.

Először a történelmi rendszerfejlődést vizsgálom.

Először is meg kellene állapítani jelenlegi állapotát (versenyállását) egy országnak (népnek, nemzetnek), ami már önmagában sem egyszerű.

A fejlettségi állapot mérése nem egyszerű. Az emberek általában abból indulnak k, hogy vannak felhőkarcolók, gyorsvasutak, helikopterek, káprázatos utak, hidak járművek stb. akkor az egy fejlett ország. Ha belegondolunk, akkor egy ilyen országban is elképzelhető, hogy az emberek mégis zaklatottan, boldogtalanul élnek. Pl. sok a konfliktus, nincsenek a konfliktusok rendezve, ez az igazságossági állapotokra utal. Nincs békesség nyugalom, rossz a közbiztonság, ez szintén rossz igazságossági állapotra utal. A felhőkarcolók mellett nyomortelepek vannak. Ez az igazságos arányos hierarchia állapotára utal.  Nincsenek igazi közösségek. Vagy vannak közösségek, de nép, a nemzet nem alkot jó közösséget. Mondjuk, vannak baráti társaságok, de az utcán már nem ajánlatos egy idegen emberrel szóba állni. Ha lerohad az autód, akkor senki nem áll meg segíteni, sőt anyáznak, mert akadályozod őket. A szomszédod pedig adott esetben szétveri a fejed. Az sem kellemes, ha az utcán menve felrobbanhatunk. Az, hogy háború fegyveres harc zajlik az országban  legfontosabb tényezője a békesség, szeretet állapotának. Igaz viszont, ha ez egy igazságos háború, akkor, mint önhibán kívüli dolog nem szerepelhet a fejlettség mérésében.

Szerepelhet viszont a hódító háború. Egy ország fejlettségét nagymértékben meghatározza az általa indított hódító háború. Ez által a saját országban is csökken a békesség, szeretet állapota, elkerülhetetlenül lesznek hazai áldozatok is. Másfelől, ha igazságosan akarunk mérni, akkor a más országoknak okozott károkat is az okozó számlájára, vagyis fejlettségének terhére kell írni. Szerintem egy ilyen országban nem jó élni. Nevezzük ezt az általános békesség, szeretet állapotának. Világos, hogy itt is azt bizonygatom, hogy a lelki szükségletek kielégítése fontosabb, mint az anyagi szükségletek kielégítése.

Ha rajtam múlna fejlettségi szint mérése, akkor mit mérnék fontossági sorrendben. Mérném az ország igazságossági állapotát. Pl. a közbiztonság jogegyenlőség jogorvoslati egyenlőség, arányos büntetés, stb. Részben erről ad számot a konfliktusok száma is, hiszen ha jól működik az igazságszolgáltatás, akkor kevesebb a konfliktus. Tehát mindenképpen mérném a konfliktusok számát erősségét. Mérném az általános békesség szeretet állapotát. Mérném az önrendelkezés állapotát. Akár a családban, akár a munkahelyen, akár lakóközösségben, akár mint állampolgár mennyre mondhatja el bárki a véleményét és az általában mennyire érvényesül. Mérném az egészségügyi állapotot. Az egészséges környezet állapotával együtt. Mérném a vagyoni, hatalmi hierarchia állapotát. Mérném az iskolázottságot. A tananyagot is megvizsgálnám. Mérném a természettudományos, technikai szintet. Pl. a háztartási gépek számát, a közlekedést, az épületeket, a szórakozás technikáját. stb. Mérném a reáljövedelmeket és az árubőséget. Mérném általában a rendezettség szervezettség állapotát. Valamelyiken belül mérném a korrupciót, protekciót és bürokráciát. Mérném hogy az emberek mennyire tarják magukat elégedettnek boldognak. Kiválasztanám azt a 4-8 statisztikai mérést, melyek az egyes állapotokat leginkább megmutatják.

Tulajdonképpen itt kissé részletezve a legfőbb célok egy részét soroltam fel azokat viszont kissé kibővítve. A legfőbb célok az alapvető szükségletek (lelki minőségi anyagi, anyagi) kielégítése.  Továbbá mérném: milyen magas szintű demokratikus rendszer. Milyen erkölcsi szintű és társadalomtudományos tudású ember. Ez utóbbi itt nem lett említve. Többek között azért sem, mert a jó állapotok feltételezik a jó erkölcsű, jó tudású embert. Másfelől itt az egyszerűsített rendszerfejlődésben az általános társadalmi köztudat jóságából indulok ki, és nem a társadalomtudományos tudásból. Egyébként a négy elem igazságosság szellemisége, önrendelkezés szellemisége, a közösségi szellemiség, a változtatás szellemisége összefügg a felsorolt fejlettségi állapotokkal.

Ami pedig a magas szintű demokratikus rendszert illeti. Főleg a jó önrendelkezési állapot, a többi jó vagy közepes állapottal együtt egy magas szintű demokráciát feltételez. Ez elvileg létrejöhet rendszer nélkül is. Gyakorlatilag azonban, minél inkább távolodik a rendszer az ősközösségtől, annál inkább csak a demokratikus rendszer (döntéshozói mechanizmus, szociális rendszer, stb.) képes ezt létrehozni.

E tanulmány során talán többször elmélkedem ezen: vajon mi jelzi a fejlettségi állapotot. Itt és most, az egyszerűsített rendszerfejődés keretén belül ezeket az állapotokat tartom lényegesnek.

A természeti népek fejlettsége és boldogsága.

Az mindjárt kiderül hogy felsorolt állapotok egy része akár egy „fejletlen, elmaradott” nép esetében is lehet jó állapotú, jobb állapotú, mint egy „fejlett” ország esetében. Pl. adott esetben (nem ritkán), egy természeti népben (pl. dél-amerikai indián törzsben) kevesebb a konfliktus, mint egy un. fejlett országban. Az általános békesség szeretet állapota jobb, mint egy un. fejlett országban. A hierarchia is arányosabb és igazságosabb, és még lehetne sorolni.

Kétségtelen hogy néhány állapot, mit természettudományos technikai állapot, a termeléskapacitás, az árubőség, viszont gyenge szinten áll. Az egészségügyi állapot szintén igen alacsony.

Az elégedettségi, boldogsági szint.

Egyáltalán, miért határoztam meg ezt külön tényezőként, hiszen ez nyilvánvalóan a többi állapottól függ. Ha a különböző országokban feltennék a kérdést: ön mennyire elégedett, mennyire boldog? – akkor a következő derülne ki. Összességében a fejletlen szegény népek, főleg a természeti népek, valamivel elégedettebbek lennének, mint az un. fejlett népek. Az biztos, hogy a természeti népek általában boldogabbak, elégedettebbek, mint az a fejlettségi állapotukból következne.

Ha végső cél a boldogság, elégedettség akkor ezt a problémát is körül kellene járni. Ez az elégedettségi kiegyenlítettség részben a boldogság-kiegyenlítő biológiai mechanizmusból adódik. Részletek nélkül: az emberekben van egy hormonális-idegi boldogságkiegyenlítő rendszer, amely a tartósan rossz körülmények között is bizonyos, szintet tart, emeli a boldogság szintet. A Biológiai kiegyenlítő-rendszer, a tartósan jó körülmények között szintén a középszintet tarja, vagyis viszonylagosan csökkenti a boldogság szintjét. Ezt egyszerűbben is meg lehet fogalmazni: mindig az adott körülmény válik természetessé, megszokottá. Szokás mondani, minden jót meg lehet unni. Vagy: minden rosszban meg lehet találni a jót.

A kiegyenlítettséget igazolva, megemlíthetnék egy sereg lelki betegséget, szenvedélyt, amelyek, kifejezetten un. civilizációs mentális betegségek.

Kétségtelen az is szerepet játszik, hogy a fejlett népek szükséglet-növekedése (igény-növekedése) az adott körülményeket jobban megelőzik, mint a fejletlen népek lassabb szükséglet-növekedése. Hiába jobbak a külső körülmények, ha az igények ennél nagyobbak. Talán ennek a furcsa helyzetnek (hiába nagyobb fejlettség az igények mindig előrébb tartanak) az oka az, hogy a fejlett országok lakossága hozzászokott az állandó igénynövekedéshez.  Vagyis azt tapasztalta, hogy minden igénye elég gyorsan kielégül, ezért újabb igényeket támaszthat. Az elkényeztet gyerek viselkedéséhez, hasonlítanám a helyzetet. Az állandó igénynövekedés nem baj, ez lényegében a változtatás szellemisége. A baj az, ha ez az igénynövekedés túlzott, kontrol nélküli, és teljesítmény nélküli, akárcsak az elkényeztet gyerek esetében. Azt gondolom, hogy az igénytelenség (ez összefügg a változtatás szellemiségével), rossz. A közepes, átgondolt kontrolált igényesség jó. A túlzott igényesség viszont megint csak káros dolog. A természeti népek esetében inkább igénytelenségről beszélhetünk. Egyes fejlett népek esetében pedig inkább túlzott igényekről beszélhetünk. Igaz ez leginkább az anyagi szükségletekre vonatkozik. Mindenesetre, ha az igények magasabbak, mint azok kielégítése, akkor ez csökkenti az elégedettséget. Ha pedig az igény összhangban van annak kielégítésével, akkor az elégedettséget okoz. Az optimális állapot az lenne, ha az ember igényessége közepes-erős lenne, viszont annak kielégítéséről pl. a fejlődés biztosításával, gondoskodna.

A további ok, a belső harmónia megtalálása, ami független a körülményektől. A belső harmónia megteremtése egy külön képesség és tudomány. A belső harmóniáról már korábban elmélkedtem.

A további ok viszont az, ezzel kezdtem a gondolatsort, hogy a külső körülmények is sok szempontból jobbak az egyes természeti népeknél, mint az un. fejlett népeknél. Gondolok itt pl. a konfliktusok számára, a békességre, stb.

Összességében ezek az okai, annak hogy az elégedettségi, boldogsági szint kiegyenlítettebb, mint amit a fejlettség más tényezői mutatnak. Ugyanakkor az is érthető, hogy miért kell külön tényezőként kezelni az elégedettségi, boldogsági állapotot. Ez azért összességében mégis egy külön tényező.

Ugyanakkor felvetődik a kérdés: ha egyes természeti népek boldogabbak, mint egyes un. fejlett népek, akkor van e értelme fejlődésnek? Erre próbálok válaszolni a következőkben.

A biológiai boldogság kiegyenlítő-rendszer valamennyire kiegyenlíti a boldogságot, de azért nem egészen. Azért a jobb körülmények között levő általában boldogabb, mint a rosszabb körülmények között levő.

Ami a kontrolált közepes-erős igényességet jelenti, ezt meg lehet tanulni. Nem szükségszerű hogy a fejlődéssel együtt járjon a túlzott és kielégíthetetlen igényesség. Ugyanez vonatkozik a belső harmónia megteremtésére. Nem szükségszerű hogy belső harmónia megteremtésének képessége tudománya a fejlettséggel csökkenjen.

Ami pedig az egyes lelki szükségletek, kielégítését illeti. Megint csak az a véleményem, hogy a fejlődésnek nem szükségszerű velejárója, hogy pl. növekedjen a konfliktusok száma,  növekedjen az emberek közötti különbségek nagysága, stb. Pontosabban úgy fogalmazok, hogy ezek nem szükségszerűségek, csak hajlam-növekedések. Valamennyire nő az, ez irányú hajlamosság. Pl. nő a belső harmónia elvesztésére való hajlamosság, részben a külső körülmények részben a belső tulajdonságok megváltozása miatt. Ezek hajlamosságok azonban viszonylag könnyen leküzdhetők, tehát nem szükségszerűségek.

Más oldalról nézve a kérdést: engem, mint egy fejlett országban élő embert mégis csak nagy elégedettséggel tölt el, hogyha fáj a fogam, akkor elmehetek a fogorvoshoz, nem kell hetekig szenvedni, adott esetben abba belehalni. Nem kell egy vakbélgyulladásba, a vesegörcstől napokig szenvedni, esetleg azokba belehalni. Mindennap fürödhetek melegvízben, és nem kell teknőben kézzel mosnom a ruháimat, mert van mosógépem. Ezek a dolgok mégis azt jelzik, hogy a fejlett országokban mégis jobb élni, mint egy fejletlen országokban. Az pedig, hogy az átlag életkor hetven év és nem negyven év, meghatározó e kérdésben. Továbbá végső soron, az un. fejlett népek szinte minden jó szükségletüket (tudás, megismerés, felfedezés, igazságosság, a természeti erőitől való szabadság, stb.) magasabb szinten képesek lennének kielégíteni. Az igazságosság és szabadsághoz tartozik az is, hogy az ember sem helyileg, sem emberi viszonyait (a közösségben elfoglalt helye, vagyona, irányítási megbecsültsége, stb.) ne legyen bezárva pl. a születési előjogok miatt.

Összességében megállapítható: van értelme a fejlődésnek. És ez is elmondható: létezik fejlődés. Ez a fejlődés jelenleg nem optimális, kisebb lehetségesnél, de azért összességében van egy enyhe fejődés. Az nem vitás, hogy az optimális fejlődésnek, minden tényezőjében magasabb szintű, de még lehetséges fejlődésnek, van értelme.

Az is kijelenthető, hogy még az egyszerűsítetten mérve is, a feudalista jellegű rendszer, összességében valamivel fejlettebb, mint az ősközösségi jellegű rendszer, az államkapitalista jellegű rendszer összességében valamivel fejlettebb, mint a feudális jellegű rendszer.  

A természeti népek esetében lelassult fejlődésről beszélhetünk. Ki kell térni röviden, a lelassult, de mesterségesen megzavart, felgyorsított fejlődésre. A globalizálódás miatt az emberek, kultúrák, technikák, gazdaságok, stb. sűrűn találkoznak egymással. A lelassult fejlődésű népek többsége nem járhatja végig a maga természetes útját, a fejlettebb világ beleszól a fejlődésükbe.  Manapság ez sokkal inkább így van, mint korábban. Úgy tűnik, hogy ezek a mesterségesen megzavart fejlődésű népek fejlettsége alacsonyabb szintű mintha a fejlődés természetes folyamatban történt volna. Adva van pl. egy feudális jellegű, de megzavart fejlődésű ország. Általában a feudális jellegű ország (nép, nemzet) egy fél fokkal fejlettebb, mint egy ősközösségi jellegű ország. Ha viszont megzavart fejlődésű ez az ország, akkor nem fejlettebb. A fejlettebb rendszerből adódó magasabb fejlettség nem  tud érvényesülni. Így is fogalmazhatok: az adott rendszer legrosszabb változata alakul ki. Minderről még szó lesz egy másik fejezetben. Itt viszont azért kellett megemlíteni, mert ez is a fejlődés egyik negatívuma. Viszont e negatívummal együtt is azt mondom, hogy összességében van fejlődés, és van értelme fejlődésnek. Az viszont kétségtelen, hogy ezzel kapcsolatban további probléma ill. annak a megoldása felmerül. Hogyan lehetne a lelassult fejlődést mesterségesen úgy felgyorsítani, hogy az ne okozzon különösebb problémákat. Ez a válasz biztosan nem jó: nem kell mesterségesen megzavarni a fejlődést. Ez pl. egy nagyrészt szükségszerű, az emberi akarattól kis részben függő folyamat. Ha már a fejlett országok szükségszerűen megzavarják a fejlődést, akkor legalább azt úgy tegyék, hogy a nép fejlettsége ne lássa ennek kárát. Ezen kellene többek között gondolkodni.

Megjegyzem: még ha ki is derülne, hogy fejlődésnek nincs értelme, akkor sem lehet visszamenni, és nem lehet megállni. Nem lehet újra ősközösségi rendszert létrehozni. Jelen állapotokban meglehet az tenni, hogy mindenki, népréteg és vezetés, folytatja, amit eddig tett. Ez azt jelentené, hogy bárka megáll? Nem. Vagy azt jelentené, hogy bárka folytatja egyenes útját az adott sebességen. Ez már közelebb jár az igazsághoz, de nem az. Egyfelől itt kérdés, hogy a bárka jelenleg milyen irányba halad. A fejlettség mérése egy dolog, de ebből nem következik a jövő fejlődésének iránya. Úgy is lehet mondani, hogy itt és most arról van szó, hogy az egyes bárkák, országok jelenleg hol állnak. Megint más vizsgálat hogy a jövőben merre fognak haladni. Az állapot mérés nem azonos a tendenciaméréssel. Probléma az is, hogy mindig van egy problémafokozódás, ami a bárkát a válságok tengere felé hajtja. Tehát ha nincs ellenkormányzás, ellenhaladás akkor rossz irányba fordul a bárka. Továbbá a bárka nem az egyenes irányú mozgását fogja folytatni, hanem az adott fejlettségre jellemző kacsázó mozgását. A lényeg az, hogy két lehetőség van: vagy tudatos, akaratlagos fejlődéssel a bárka jó irányba halad, vagy ennek hiányában rossz irányba, a válságok (szenvedés, pusztulás felé) irányába halad.  

Folytatva a fejlettség mérésnek problémakörét.

Az előzőkből kiderült, hogy a látszólag fejletlen népek között is lehetnek jelentős különbségek. Valamint az is kiderült hogy gyakran a fejletlen nép nem is sokkal fejletlenebb, mint egy fejlettebb. Ha az összes tényezőt figyelembe vesszük, akkor egy 90%-osnak látszó fejlett országról kiderülhet hogy csak 60%-os. Egy 10%-osnak látszó természeti népről kiderülhet hogy 40%-os.

Különösen így van ez, ha nem a jelenlegi állapot fejlettségét, hanem egy szakasz fejlődését nézzük. Ekkor ugyanis már figyelembe kell venni a válságszakaszokat is. A fejlett országok fejlődésére, az erősen hullámlépcsős, erős válságokkal, válságidőszakkal szabdalt fejlődés a jellemző.  Válságszakaszban a fejlettség erősen visszaesik. Mondjuk egy háborúban zéró lesz a békeség, szeretet állapota.  Lecsökken az egészségügyi állapot, az önrendelkezési állapot és még sorolhatnám. Így jellemezném egy egyszerű példával a kétféle fejlődést. A lelassult fejlődés egy olyan csiga, amelyik egy nap alatt hetven centit halad. A hullámlépcsős fejlődés egy olyan csiga, amelyik egy nap alatt két métert halad de éjszaka visszacsúszik egy métert. A viszonylag gyorsabb, de válságokkal szabdalt fejlődés, olyan tényező, amelyik szintén azt jelzi, hogy fejletlen és fejlett országok között nincs nagy különbség. Ugyanakkor itt meg kell jegyezni: a hullámlépcsős, válságokkal szabdalt (időnként visszafejlődő) fejlődés sem szükségszerű, ez is csak inkább hajlamosság. Kétségtelen hogy gyors fejlődéssel valamint a fejlettségi fokkal nő a válságszakaszok kialakulásának lehetősége. Ez a hajlam azonban megakadályozható, tehát nem szükségszerű.

Egy ország (nép, nemzet) fejlettségi állapotát tehát nem könnyű megmérni.  Sok tényezőt kell figyelembe venni. A szakaszmérésének, vagyis egy időszak fejlődésének mérése, újabb problémákat vet fel. A hullámlépcsős közép és hosszabb távú fejlődést pl. úgy lehet mérni, ha sok állapot átlagát vennék alapul. A rövid távú fejlődésnél pedig ne ártana a következő évek várható állapotát is megállapítani.

Talán majd egyszer minderre képes lesz társadalomtudomány.

Egy ország (nép, nemzet) igazságos megítélése és az akaraton kívüli tényezők.

Tételezzük fel, hogy nagy nehezen meg van állapítva minden ország fejlettségi állapota és mondjuk egy százas skálán el van helyezve. A legfejlettebb ország kap 90%-ot, abból kiindulva, hogy az emberi fejődés messze nem volt optimális, így még legfejlettebb ország fejlődése is legfeljebb 90%-os. Ezen lehet vitatkozni, én mindenesetre ebből indulok ki. Mondjuk a legelmaradottabb nép kap  30%-ot. Az első lépcső hogy az említett százalékok szerint, a jelenlegi fejlettségi állapot szerint az országok (népek, nemzetek) sorrendje meg legyen állapítva. Ez még nem a végső igazságos sorrend. Mondjuk, van ezer ország és ezek közül az egyik a 287. helyen áll. Ha igazságosan karunk értékelni, akkor meg kell vizsgálni, hogy ez helyezés mennyiben van feljebb, vagy lejjebb a megérdemelttől. Azt lehet tudni, hogy a verseny nem igazságos, ill. hogy a versenyt meghatározzák az emberi akaraton kívüli tényezők. Nevezhetjük az akaraton kívüli tényezőket, szükségszerű tényezőknek, vagy véletlenszerű tényezőknek, vagy nevezhetjük egy ország (nép, nemzet) kényszerpályájának.

Az világos, hogy az ország földrajzi éghajlati viszonya nem függ az ott élő néptől. Az is világos hogy ez nagymértékben meghatározza a fejlődést.

Pl. a sivatagban, a jégmezőkőn nehezebb élni, termelni, mint pl. egy mediterrán éghajlatú országban. Ha jó az éghajlat, sok növény megterem, az állatoknak is jó a környezet, ha az országban sok természeti kincs van, különböző ásványi kincsek, ércek, energiahordozók (pl. kőolaj), akkor abban az országban nagyobb lehetősége van a fejlődésnek. Másképpen ebben az országban kisebb a kényszerpálya, a determináltság, mert az emberi tényezők jobban ki tudnak bontakozni. Még ide vehetjük azt is, hogy az ország mennyire van kitéve a természeti katasztrófáknak. Továbbá azt is, hogy az ország mennyire nyitott, van e tengere, nincs bezárva, mondjuk egy kisebb szigetre, a hegyek közé, stb. Ennek nyitottságnak van káros mellékhatása is, mert nyitott a hódításokkal szemben is, de a hasznos hatása felülmúlja a káros mellékhatást. Nem véletlen hogy nyitott országokban alakultak ki birodalmak. Történelmileg persze változik a fontossági sorrend. Manapság már nem számít annyira a nyitottság, a jó termésátlagnál többet ér a kőolaj, stb. Alapmércének vegyünk egy közel ideális országot. Mondjuk Franciaországhoz hasonló ország ideális, amennyiben feltételezzük, hogy tetemes  ásványi kinccsel, kőolajjal, földgázzal rendelkezik. Nem véletlen hogy általában Európa, USA, Japán, stb. jó földrajzi, éghajlati viszonyokkal rendelkezik, főleg a múlt szempontjából.

Arról sem tehet egy nép (ország) hogy gyakran meg akarják hódítani. Nem mindegy itt hódítás erőssége és jellege sem. A hódítás jellege lehet nagyon leigázó, (kizsákmányoló), közepesen leigázó, és enyhén leigázó. Ez a geopolitikai helyzet legerősebb tényezője, vagyis az hogy egy ország mennyiben válik a hódítások tárgyává. Szélesebb értelemben, pedig az hogy az országot milyen szándékú, politikájú országok, nagyhatalmak veszik körül.

Persze a hódítások tárgyává válásnak azért vannak emberi vonatkozásai is: miért hagyja magát meghódítani? Azt, hogy békeszerető egy nép nem fegyverkezik, ezt nem lehet igazán hibának tekinteni. Másfelől már maga védekezés is jelentős energiaveszteséggel jár. Harmadrészt, még ha védekezik is nép, nem mindegy hogy hányszor, milyen erőkkel, akarják meghódítani. Vagyis két egyenlő védekezőképességű nép közül az jár rosszabbul, akit többször, nagyobb erőkkel akarnak meghódítani. A hódítások tárgyává válni ez pl. a nyitottság egyik káros mellékhatása. Ugyanakkor egy gazdagabb, jobb földrajzi, éghajlati, természeti adottságú országra többeknek fáj a foga. Tehát az akaraton kívüli tényezők összefüggnek.

Vagyis én azt mondom a geopolitikai tényező 90%-ban emberi akarattól független és csak 10%-ban emberi tényező. Összességében mivel ez nagymértékben meghatározza egy ország fejlődését, ez az egyik legerősebb kényszerpálya-rész.

Azt már nehezebb eldönteni, hogy egy ország geopolitikai helyzete milyen. Pl. Franciaország geopolitikai helyzete jobb volt, van, mint pl. Magyarországé. Magyarországot nemcsak nyugatról fenyegették állandóan, de keletről is, gondolok itt a tatárokra, törökökre, oroszokra, stb. Mondjuk Franciaország geopolitikai helyzete 70%-os akkor Magyarországé 50%-os. Mondjuk az ideális ország egy olyan Franciaországhoz hasonló ország, amelynek sok-sok ásványi kincse kőolaja van, és a környező országok legalább 30%-kal békésebbek, ill. békésebbek lettek volna, mint valójában voltak.

Itt néhány megjegyzést tennék: az hogy egy ország mennyiben volt hódító, az már az emberi akarattól függő tényező, ezért nem ide tartozik. Ellenben az is igaz hogy hosszabb távon, egy országnak sem vált hasznára az, hogy hódított.

Elgondolkodtató, hogy egy viszonylag kis ország vagy egy viszonylag nagy ország fejlődőképesebb. Történelmi szempontból ezt nem tudom eldönteni. Az viszont látszik hogy jelenlegi legfejlettebb országok kis országok. Ez talán arra utal, hogy az utolsó századokban a kis országok fejlődésképesebbek voltak, mint nagyobb országok.  Az is igaz, hogy kis országok, népek között találjuk a legelmaradottabbakat is. Az is igaz, hogy kis ország, kis hierarchia, nagy ország, nagy hierarchia.

Az ország geo-kulturális helyzete pedig azt jelenti, hogy milyen kultúrájú népek veszik körül. Mivel a kultúrák keverednek, hatnak egymásra és kultúra is befolyásolja fejlődést, és egy nép alig tehet, arról hogy milyen népek veszik körül, ez is egy véletlenszerű tényező. Franciaország, pl. jó geo-kulturális helyzetben volt, van.

Az hogy, egy országban jó, vagy rossz vezetők (uralkodok, nemesek arisztokraták) születnek, szintén részben véletlenszerű tényező, főleg a régmúltban volt az. Ha egy tehetségtelen buta, vagy éppen okos királyfi született arról azért nem tehetett a nép, még ha az összlakosságot (vezetést és népréteget) is vesszük alapul. Ill. ez már felfogás kérdése. Arról egy kissé jobban tehetett, hogy az alkalmatlan királyfi ne legyen uralkodó, vagy ha ez meg is történik, akkor legalább gyorsan leváltódjék. Kétségtelen hogy ez a részben véletlenszerű tényező, a történelem során egyre inkább veszít a jelentőségéből. Ugyanakkor elgondolkoztató, hogy pl. Hitler megszületését, meghatározó véletlenszerű tényezőként kezeljük, vagy egyáltalán ne tekintsük annak.

Az is elgondolkodtató hogy egyes országok szinte minden tekintetben azonos tényezőkkel, miért térnek el egymástól, ami fejlettségi állapotot illeti. Itt jön be a népréteg és vezetés általános társadalmi köztudatának jósága. Ezek szerint az olaszok, németek (itt alakult ki a fasizmus) általános társadalmi köztudata sokkal rosszabb volt, mint pl. a franciáké? Vagy ehhez hozzájárult az is hogy született egy Hitler és egy Mussolini. Ráadásul ezek a vezetők, nagyjából választott vezetők voltak. Én mindent egybevetve azt mondom, hogy még jelenleg is van némi jelentősége, annak hogy milyen vezetők születnek. Egy erős akaratú, szuggesztív, törtető, karrierista, jó beszédkészségű, manipulációs készségű, jól taktikázó ember, még ma is nagy veszélyt jelenthet bármelyik ország számára.  Vehetjük ezt jelenleg egy gyenge véletlenszerű tényezőnek. Korábban viszont ez egy elég erős véletlenszerű tényező volt.

Ugyancsak gyenge véletlenszerű tényezőnek tekintem, azt hogy egy népnek milyenek a  genetikus tulajdonságai, ill. egy országban hány kiváló ember tudós, művész születik.

Az is kérdés hogy ezek mennyire akaratlagos tényezők. A nép genetikai tulajdonságai, ill. az, hogy mennyi kiváló ember születik, az akaratlagosság szempontjából sem erős tényezők. Azért van akaratlagos vonatkozásuk is. Ennél már sokkal több akaratlagos vonatkozása van annak, ha egy alkalmatlan vezetőt mégis megválasztanak, ill. hagyják uralkodni.

Következőt jegyezném meg, az emberi akaratlagosságot is fel lehet osztani: nagymértékben akaratlagos, közepesen akaratlagos, gyengén akaratlagos. Viszont még a gyengén akaratlagos is akaratlagosnak számít. Pl. egy részeg akaratlagossága gyenge akaratlagosság. Ennek ellenére részeg is felelős tetteiért mart valahol tisztában volt tetteivel, ill. annak következményeivel. A történelmi akaratlagosság is hasonló. Ha egy népben akár csak homályosan tudatosul egy következmény, akkor az már akaratlagosság.

Visszatérve az igazságos mérésre. Minden országot (nemzetet, népet)  meg kell vizsgálni, hogy jelenleg és múltban, a helyzete (kényszerpályája) mennyiben tért el az ideális ország helyzetétől. Ezt az eltérést azonban jelenleg, csak egy 30-as skálán lehet regisztrálni. Ezt az eltérést kell hozzáadni a minimális kényszerpályához (az ideális ország kényszerpályájához). A jelenlegi 30-as skála a következők miatt van. A jelenlegi a kényszerpálya, max. 65% és min. 35% lehet. Ennek pedig az, az oka, hogy az emberi akaratlagosság is max. 65% és min 35% lehet. A történelem során az emberi akaratlagosság folyamatosan növekedett, és ezzel fordított arányban csökkent a kényszerpálya. Ha a kényszerpálya szempontjából az ideális ország 1-es és a mondjuk a tibeti hegyekben élő nép 30-as értéken, van, akkor pl. Magyarország, mondjuk  a 9-es értéken van. Ez hozzáadva a 35-höz lesz 46%, kényszerpálya, amiből ered, hogy Magyarország akaratlagossága 54%. Ugyanakkor Magyarország fejlettsége mondjuk 72%-os, vagyis 18%-kal fejletlenebb, mint pl. Svájc. A 18, ill 28%-os lemaradásért felelősek a magyar emberek, vagyis a hiba-felelősségük 15%-ék. Ez pl. Svájccal összehasonlítva. Az ő fejlettségük 90%-os. Mivel Svájc kényszerpályája valamivel kisebb, mint Magyarországé, mondjuk 40%-ék. A svájci emberek akaratlagossága tehát 60%, ennyiben felelnek az optimálistól lemaradó 10%-kal gyengébb fejlődésért. A svájci emberek hiba-felelőssége csak 6%-os ami dicséretre méltó. A magyar emberek hiba-felelőssége 15%-os ami viszont már inkább elitélendő. Megint más kérdés hogy ebből mennyi a vezetés felelőssége és mennyi a népréteg felelőssége. Általában a népréteg felelőssége, csak 25%. (Ez is csak a lehetséges elméleti felelősség.) Tehát inkább az általános magyar vezetés, az amelyik kritizálható. Ellenben a magyar népréteg is valamivel gyengébben prosperált mint a svájci népréteg.

Ha minden országnak kiszámolnák a hiba-felelősségét, akkor egyfajta sorrendbe lehetne állítani az országokat. Ez lehetne az országok (nemzetek, népek) igazságos megítélése, igazságos versenyhelyzete, sorrendje, ami a történelmi versenyt (fejlődést) illeti.

Néhány kiegészítő lényeges gondolat.

A kényszerpályához a következőket tenném hozzá. Szerintem és a számok is ezt mutatják a félődéssel a történelmi korok, rendszerek változásával egyre inkább csökken minden ország kényszerpályája, csökken a véletlenszerű tényezők hatása. Ezzel szemben növekszik minden országban (nemzetben, népben) a lehetséges emberi akaratlagosság tényezője. Ellenben az országok közötti lehetséges különbség, ami kényszerpályát és az akaratlagosságot illeti nő. Ez tehát kétféle történelmi tendencia. Ez elsősorban azt jelenti, hogy a múltban a geopolitikai helyzet nagyobb hatással volt minden országra, de ez hatás inkább egységes volt. Jelenleg a geopolitikai hatás általában kisebb, viszont mégis nagyobb különbségeket okoz az egyes országok között, jobban meghatározza sorrendet. A sorrend viszont a jelenlegi helyzetben részben kényszerpálya, mert verseny jellege nem olyan hogy simán lehessen előzni. A verseny jellegéből (harcos, lökdösődős), valamint a vagy-vagy elosztásból az következik, hogy az országok részben bezárulnak egy helyzetbe. Ebből az egészből pedig az következik, hogy ami geopolitikai kényszerhatást illeti, nincs történelmi haladás, nincs meg csökkenés. Úgy is fogalmazhatok, hogy jelen korban minden országnak nagyobb lehetősége van társadalomtudományos fejlődésre, a demokratizálódására, természettudományos technikai fejlődésére, ami azt jelenti, hogy a versenyben nagyobb szerepe van az emberi tényezőknek. Egy ilyen ország kevésbé van kitéve a földrajzi, éghajlati helyzetének. A geopolitikai helyzetétől azonban ennél kisebb mértékben, alig tud megszabadulni. 

Megint más oldalról. Az első tendencia az akaratlagosság növekedése pozitívumát, a jelenlegi helyzetben harmadára csökkenti a másik tendencia, vagyis az hogy a különbségek növekednek.  A tölcséres széles út azt jelenti, hogy a különbségek szükségszerűen is növekedhetnek. A természetes fejlődésnek tehát van hajlamossága a nagyobb különbségekre. Ezzel két baj lehet: egyrészt ha különbségek, ill. a helyezések nem igazságosak. A másik baj, ha a különbségeket, ahelyett hogy csökkentenék, még növelik is. Ezek viszont már nem szükségszerűségek.

A jövő igazságos országok közötti versenyének olyannak kell lenni, hogy ne legyen országok közötti protekcionizmus, ehhez pedig létre kell a jelenleginél erősebb demokratikusabb világszövetségnek. A kisebb vagy-vagy elosztást, vagyis nagyobb és-és elosztást pedig elsősorban természetpusztítás megállítása és az egyenletes de viszonylag dinamikus fejlődés biztosítaná. A minden téren magvalósuló igazságosabb és arányosabb hierarchia pedig az országok közötti versenyt is igazságosabbá tenné, a különbségeket pedig igazságosabbá és arányosabbá tenné.

A következőket szeretném továbbá megjegyezni. Ez a mérés csak egy elvi, és igencsak pontatlan mérés. Nincs szándékom semmiféle sorrendet megállapítani, csak  megszeretném érteni és megszeretném értetni a történelmi fejlődést.

Az viszont biztos, hogy különböző néprétegek hiba-feleőssége igen kis különbségű. Gyakorlatilag az összes ország néprétegének hiba-felelőssége 1,5% és 5% között van. Tehát a néprétegeket csak nagyon mérsékelten lehet dicsérni vagy elmarasztalni.

A jelenlegi verseny tehát igazságtalan. Ráadásul az országok (népek, nemzetek) jelenlegi megítélése szintén igazságtalan. Bármennyire is pontatlan ez a  mérés még mindig igazságosabb megítélést biztosít, mint jelenlegi. A jelenlegi megítélés igazságtalan, mert felületesen csak természettudományos technikai szinte nézi. Ha mégis figyelembe vesz egyéb tényezőket, akkor is csak a jelenlegi fejlettségi állapotból indul ki. A kényszerpályát nem veszi figyelembe. A történelmi lemaradást nem veszi figyelembe. A népréteg csökkentett felelősségét nem veszi figyelembe. Arról meg ne is beszéljünk, hogy a jelenlegi közfelfogás (beleértve a történészek felfogását is), nem ítéli el hódító háborúkat, és ez még a jobbik eset. Általában az országból kiinduló hódításokat dicséretesnek tartják, viszont az országra törő hódításokat galád agressziónak tartják. Ugyan kérem, ez nem társadalomtudomány.   

A történelmi előnyt, hátrányt e fejezetben nem tárgyaltam külön: a múlt és jelen kényszerpályáját összevontan vettem alapul. A múlt kényszerpályáját nevezhetjük történelmi hátránynak is.

A nagyhatalmak és a hódító háborúk hatása a fejlődésre, a versenyre.

Ez az elmélkedés geopolitikai helyzethez kapcsolódik.

A nagyhatalom egy katonailag erős, a környező országoknál, az átlagosnál erősebb ország. Továbbá a nagyhatalomnak az átlagosnál erősebb a politikai, rendszer valamint a gazdasági, valamint a kulturális kisugárzása. A nagyhatalom képes arra hogy más országok népekre rátelepedjen, meghatározza azok fejlődését. Van elsősorban tömegénél fogva, másodsorban erejénél fogva nagyhatalom. Van elsősorban erejénél fogva, másodsorban tömegénél fogva nagyhatalom. A nagytömegű, de gyenge országok nem nagyhatalmak. Bizonyos nagyság alatt egy országból nem lehet nagyhatalom. Az igaz hogy voltak egészen kis népek, amelyekből nagyhatalmak lettek, de ahhoz idő, és növekedés kellett amíg átlépték azt az elmosódott határt ami fellett nagyhatalomnak nevezhetők.

Mindjárt felvetődik a kérdés: hogyha nagyhatalmak befolyásolják a többi országot, nemzettet, akkor kik befolyásolják a nagyhatalmakat? A nagyhatalmakat kis részben befolyásolják a többi ország. Tehát van egy visszahatás igaz ez gyengébb, mint a főhatás. A nagyhatalmakat befolyásolják a többi nagyhatalmak. Azért nagyhatalmak is gyakran egymásnak esnek. Továbbá nagyhatalmakat, az átlagosnál erősebben saját kultúrájuk, világnézetük,  vezetésük  határozza meg. A belső meghatározás az ő esetükben erősebb.

Magyarország a többi közép-kelet európai országgal, néppel nemzettel együtt (Lengyelország Csehország, Szlovákia, Románia, Bulgária, Szerbia, Horvátország, stb.) kb. 10-15 nemzet egy régióba tartozik. Ezt a régiót (térséget), az újkorban keletről két nagyhatalom határozta meg, Oroszország, (később Szovjetunió) és a Török birodalom határozta meg. Nyugatról az Osztrák (Habsburg) birodalom és Német birodalom (egy időben Poroszország) voltak a nagyhatalmak.

A két keleti nagyhatalom kultúrájából, világnézetéből, valamint vezetéséből közép és hosszabb távon kifejezetten hiányzott a változtatás szellemisége. A demokratizálódás, az arányosabb igazságosabb hierarchiára törekvésről nem is beszélve. A nyugati nagyhatalmak valamivel jobbak voltak, de csak valamivel. A még nyugatibb nagyhatalmakhoz, képest ezekből is hiányzott változtatás szellemisége, valamint a demokratizálódás és az arányosabb igazságosabb hierarchiára való törekvés. A négy nagyhatalom, de főleg két keleti meghatározta ennek régiónak fejlődését, sőt részben ezek alakították ki a régiót.

Itt egy érdekes összefüggést lehet felfedezni: a nagyhatalom soha nem a legfejlettebb és nem is legfejletlenebb a régióban. Az osztrákok és poroszok régiója nemcsak keletre terjedt ki. Az oroszok és törökök nagyhatalma nemcsak nyugatra terjedt ki. Valahol fejlettségileg az általuk uralt terület középtáján helyezkednek el.

Azt is fel lehet fedezni, hogy a nagyhatalmakkal körbezárt régió fejlettsége valahol a körbevevő nagyhatalmak átlaga körül van.

A rendszerváltozásokban, rendszerváltásokban is az átlagosnál jelentősebb szerepük van a nagyhatalmaknak.

A nagyhatalmak a múltban elsősorban katonai erejükkel hódító háborúkkal, megszállásokkal determinálták a régiókat. Általában csak egy nagyhatalom képes jelentős hódító háborúra.

Pl. az 1948-as Magyar Szabadságharc az bizonyos szempontból az osztrák és orosz nagyhatalmak hódító háborúja volt. 

A hódító háborúk értékelése.

A történelemben szerencsére csökken a hódító háborúk száma és hatása. A hatáscsökkenés alatt azt értem, hogy a hódító háborúk viszonylag kevesebb sikerrel járnak. Lásd, pl.: II. Világháború. Ez azt jelenti, hogy jelenleg már a nagyhatalmak nem elsősorban a hódító háborúkkal befolyásolják a környezetüket, hanem politikai, rendszer, gazdasági, kulturális, világnézeti kisugárzásukkal. Ez viszonylag jó tendencia. Ugyanakkor a globalizálódás, és fejlődés miatt megjelentek a szuperhatalmak, a világ-nagyhatalmak. Ez viszonylag rossz tendencia.

A jövőben, a tényleges demokráciában remélhetőleg, általános célok, feladatok lesznek a következők: a hódító háborúk szűnjenek meg. A szuperhatalmak, nagyhatalmak gazdasági, politikai, rendszer, kulturális, világnézeti kisugárzása csökkenjen.

Történelmileg azonban, hogy értékeljük a hódító háborúkat. Ha azt mondtuk, hogy jelenleg kb. 45%-ban igazságtalan az országok közötti verseny. Ez a régmúltban éppen a hódító háborúk miatt nagyobb arányú (55-65-75%) volt. A hódító háborúk általában világviszonylatban az elmúlt 200 évben kb. 15%-ban határozták meg fejlődést, illetve a verseny állását. Korábban ez lehetett 25-35-45% is.

A hódító háborúk annyira igazságtalanok, és irracionálisak hogy nem lehet őket a normális fejlődés, a normális verseny tényezői közé tenni. A hódító háborúk kizárják a jó irányú fejlődést (demokratizálódás, arányos és igazságos hierarchia, stb.). Mivel a történelemben rengeteg hódító háború volt, a történelmi verseny helyett inkább a történelmi harc a helyes kifejezés.

Térjünk vissza a versenyvonatkozásra.

Az országok közötti verseny, nemzetközi verseny, a versenyszabályok is nemzetköziek. Nemzetközi a szabályozottság, ill. a szabályozatlanság. Végül is a világ elsősorban vezető hatalmak határozzák meg, hogy a jelenlegi verseny 45%-ban igazságtalan lehet. Ha sportversenyhez (olimpiához, világversenyhez) hasonlítjuk akkor egy olyan szabályrendszerről, van szó, amely igen nagyfokú igazságtalanságot enged meg. Az 55%-os igazságos részen belüli szereplés viszont az egyes országokon múlik. Mondhatjuk, hogy ez a rész a versenyzők otthoni felkészültségét, edzettségét, technikai tudását, valamint a versenytaktikáját jellemzi. Felvetődik a kérdés: ha nagyarányú az igazságtalansági rész, akkor az a versenyző jár el helyesen, aki kihasználja az igazságtalanság lehetőségeit, vagy, aki nem használja ezt ki? Véleményem szerint versenyen kívül mindenképpen az igazságosabb verseny kialakítását kell szorgalmazni. Igen, de mi legye az éppen, állandóan zajló versenyben a taktika? Véleményem szerint itt is viszonylag a lehetőségekhez képest tisztességesen kell versenyezni.  Egyrészt, azért mert ha mindenki tisztességtelenül versenyez, akkor az igazságos verseny szorgalmazása csak látszat marad. Igaz hogy itt elsősorban a jelentősebb országoknak kellene példát mutatni. Másfelől a tisztességes versenyzés, mint arra többször utaltam, hosszabb távon nem jelent lemaradást. Úgy is fogalmazhatunk, hogy tisztességtelenség előbb-utóbb visszaüt. Aki tisztességtelen az nem várhat el tisztességet. A külső tisztességtelenség a külső módszerek nagyrészt meghatározzák a belső tisztességtelenséget és a belső módszereket, ill. ez fordítva is igaz.

A verseny minőségét elsősorban igazságosságát a versenyszabályok ( azok jósága, hiánya) határozzák  meg. A versenyszabályokat tovább bonthatjuk: a részvétel szabályaira, a verseny lezajlásának és céljának szabályaira, a vétségek, kizárás, büntetés szabályaira, a bíráskodás szabályaira és a sorrend ill. díjazás szabályaira.

Másképpen minden verseny akkor jó és igazságos: ha biztosítja az esélyegyenlőséget. Ha elfogulatlan, csak teljesítményt értékeli. Ha a díjazás arányos. (Nem alakul ki aránytalan és igazságtalan hierarchia). Továbbá, ha nem alulszabályozott és nem túlszabályozott.

A bíráskodás szabályira térnék ki röviden. Ha a bíróknak nagy az önálló hatásköre, akkor valószínűleg igazságtanság jön létre. Lényegében arról van szó, hogy múltba és jelenben egyes nagyhatalmú (gazdasági, politikai) vezetők személyes érdeke, szubjektív ellenszenve, rokonszenve jelentősen befolyásolhatja a verseny alakulását, mert a szabályok (a kézi irányítás) ezt lehetővé teszik. Sajnos Magyarország e téren sem áll jól, nem túl szimpatikus a bírók számára.

A nemzetközi versenyszabályok ugyanakkor a rendszerből, a gazdasági és társadalmi rendszerből, jelen esetben az államkapitalizmusból erednek közvetve vagy közvetlenül.

Ha egy vezetés jól és tisztességesen akar versenyezni, akkor először is belső rendszerét alakítja át a lehető legdemokratikusabbá, szervezettebbé ésszerűbbé, igazságosabbá. Nem elég utánozni, hanem mást és jobbat, kell csinálni, mint mások. A sportversenyben, és minden versenyben az újítók, a pozitívan kilógók törnek az élre. A nagyhatalmaknak pedig nemcsak a saját érdekükben kellene fejlődni, a rendszerüket megváltoztatni, hanem a többi ország, ill. nemzetközi verseny érdekében is.

Az országok közötti igazságos verseny alapja a pontos, köztudott, igazságos, összehasonlító statisztika.

Erre a tényezőre több helyen kitérek, itt is legalább meg kell említeni. Egy korábbi fejezetben amelyik a külkereskedelmi mérleggel foglakozik, szintén szó volt erről és a későbbiekben is több fejezetben ez többször felmerül.

A világrendszer hatása a versenyre.

Továbbá korábban és a későbbiekben is szó lesz a világrendszerről, világrendszerekről, pl. a pénzváltási világrendszerről. Ha nagyon kategorizálni akarunk, akkor azt mondhatjuk, hogy van egy közvetett világrendszer, ami irányítja versenyt és ez az államkapitalizmus. Valamint van egy közvetlen világrendszer, amelyik, ugyan az államkapitalizmusból ered, de közvetlen befolyásolja az országok közötti viszonyokat. Ilyen többek között a nemzetközi jog, a pénzváltási rendszer, stb. A közvetett világrendszer, (világrendszerek) minősége igazságossága is jelentős tényezője az országok nemzetek közötti versenynek.

Itt jegyzem meg a versenyről még más fejezetekben, kitérek, sőt mint önálló rendszertényezőről is szó lesz.

A fejlődési versenyek felosztása.

Rövid távú ( 15-20 év) középtávú 50-100 év, hosszabb távú ( 500-1000 év), történelmi ( több ezer év). Région belüli és világverseny. Az egész országra, lakosság (népréteg és vezetés), vagy csak a népréteg versenye.

Amikor egy országról (népről, nemzetről) ítéletet mondunk, akkor mindig hozzá kell gondolni, hogy milyen vonatkozású az ítélet, vagyis az ország milyen versenyben ért el jó, vagy rosszabb helyezést. Pl. egy ország történelmi fejlődése pocsék, de az utolsó évtizedekben látványosan fejlődik, akkor a jelenlegi lakosság (népréteg és főleg a vezetés) pozitívan ítélhető meg.  Ha ennek fordítottja történik, az ország még mindig fejlett, de az utóbbi időben megtorpan, visszafele halad akkor a jelenlegi lakosság (népréteg és főleg a vezetés) elítélhető. Ha régión belül marad le egy ország, akkor a lakosság (népréteg és vezetés) elítélhető.  Ha région belül rendben van, csak világversenyben marad le akkor lakosság (népréteg és vezetés) nem ítélhető el.

A történelmi hátrány.

Lényegében a történelmi hátrány (előny) azt fejezi ki, hogy jelen megítélésében leginkább az utolsó 15-20 év fejlődése alapján lehet ítéletet mondani, mert a megelőző korok fejlődése nem a ma élő emberek érdeme, hibája. Ugyanakkor a történelmi hátrányban főleg az emberi akaraton kívüli tényezők (földrajzi, éghajlati, geopolitikai, geo-kulturális, stb.) játszanak főszerepet. A történelmi hátrány, a rendkívül összetett történelmi fejlődésből ered. Ez is arra int, hogy az ítélkezésnek, árnyaltnak és óvatosnak kell lennie. Az ítélkezésnek, akár az elméletinek, akár segély, támogatás szempontúnak, főleg az utolsó 15-20 év történéseiből, fejlődéséből kell kiindulnia. Az összehasonlítási alapok, elsősorban a hasonló helyzetű országok, ill. az adott régión belüli országok, lehetnek.

A rejtett, indirekt kizsákmányolás.

A hódítás, megszállás egy nyilvánvaló kizsákmányolás. Vannak azonban ennél rejtettebb kizsákmányolások. A félig rejtett kizsákmányolás alatt a különböző függési viszonyokra, félgyarmati helyzetekre gondolok.

A teljesen rejtett kizsákmányolás tényezői, többek között a következők.

A vagy-vagy elosztás.

A pénz (munkaenergia, nyersanyag, termék) áramlása szegényektől a gazdagok felé. Megállapítottuk hogy jelenlegi rendszerben a pénz összességében hosszabb távon, és általában szegényebbektől a gazdagok felé áramlik. Ez nemcsak egy országon belül igaz, hanem az országok között is igaz. Ennek néhány oka: a pénzügyi rendszer. Az igazságtalan és aránytalan vagyoni hierarchia. A piactorzító tényezők. A pénzáramlás, egyben azt jelenti, hogy minden ami pénzért kapható, a pénzzel együtt áramlik, többek között, a munka, az energia, a nyersanyag, stb.

A rejtett kizsákmányolás másik fő-tényezője a természetpusztítás. A gazdag országok egy főre eső fogyasztása többszöröse a szegény országok fogyasztásának. A természetpusztítás elsősorban fogyasztásból (termelésből) ered. A természetpusztítás kára mégsem a gazdag országokban csapódik le több okból. Egyrészt a nyersanyag, a természeti kincsek kitermelése, nagyobbrészt  a szegény országokban történik, a károk is itt csapódnak le. Másrészt, a természetpusztítás szerteágazó, globális hatású. Pl. a felmelegedéssel járó szárazság, egyes szegényebb országokra van legnegatívabb hatással. Pontosabban, az történik, hogy gazdag országok fokozott fogyasztásának, környezetszennyezésének az egész világ beleértve a szegény országokat is, isszák meg a levét. Jellemző, pl. hogy Ausztria, ahol sokkal több a fa, Magyarországról importál fát. A saját környezetére vigyáz, és mivel gazdag tud is rá vigyázni. Álszent módón, sokan mégis, a megélhetésükért küzdő szegény országokat hibáztatják a természetpusztításért.

Ezeket a jelenségeket nevezem én, rejtett, indirekt kizsákmányolásnak.

Ez is azt üzeni, hogy az országok megítélését, az országok közötti versenyt árnyaltan és óvatosan kell nézni.

Az aktuális (rövid távú) irányítás, ill.  verseny jelentősége. Magyarország 1990-es rendszerváltás utáni gazdasági „fejlődése”. Elméleti rendszertényező.

Ezt a fejezetet kb. 2004-ben írtam.

Az előző fejezetben a történelmi fejlődéssel, a történelmi versennyel foglalkoztam. Ugyanakkor megemlítettem, hogy gyakorlatilag hasznosabb és pontosabb, ha az utolsó szakasz ( 15 év) fejlődést vizsgáljuk, azt is egy régión belül.

 Az aktuális rövid távú verseny jelentősége, ez is lehetett volna cím. Mit jelent egy ország nemzet életében 3-5-15-20 éves időszak? Mennyiben befolyásolhatja ezen időszak egy ország középtávú vagy hosszabb távú fejlődését, versenyhelyezését. Magyarország erre is jó példa.

Az tény hogy Magyarország a régiójában (mellékesen világviszonylatban még inkább) 1990 és 2005 között ( 15 év alatt) kb. 5-8 hellyel esett vissza a fejlettségben illetve a versenyben. Magyarországot megelőzte a régióban Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Szlovénia, Horvátország, Törökország, Oroszország valamint a Balti államok. Románia, Bulgária szinte utolérte. Szerbia lemaradása érthető ( háború, szétesés, stb.). Persze lehet azon vitatkozni, hogy hol állt Magyarország 1990-be és hová került 2005-ben. A jelentősen visszaesés, viszont vitathatatlan. A rendszerváltáskor benne volt a régió legfejlettebb három országában, 2005-ben jóindulatúan is az alsó középmezőnybe sorolható be.

Ha pedig a szerint nézzük a régió versenyét, hogy 15 év alatt ki fejlődött a legkevesebbet akkor még világosabb a lemaradás ténye. Magyarország benne van abba három országba, amelyik 15 év alatt a legkisebbet csosszant előre. A rendszerváltás megadta lehetőséget, hogy egy jókorát lépjünk, több ország élt is ezzel, nekünk csak egy csosszanás sikerült.  

A verseny kiindulási alapja. A fejezet elején már felsoroltam néhány elméleti és konkrétabb fejlettségi tényezőt, fejlettségmérést. Most ezekkel egészíteném ki az említetteket. A lakosság életszínvonala, a szegényréteg nagysága, az egészségügyi helyzet, az oktatási művelődési helyzet, a környezetvédelmi helyzet, a közbiztonság, az igazságszolgáltatás, a korrupció, bürokrácia, a természettudományos, technikai szint, termelés kapacitás, termelési mennyiség, stb.

Ha pl. ezeket a mutatókat összehasonlítjuk akkor 15 év alatt összességében visszaesett Magyarország a régiójában 5-8 hellyel.

Itt azért megjegyzem: a média mélyen, hallgat erről a versenyről. Ez mondjuk nem csoda, hiszen ez lényeges lenne és a média lényeges dolgokkal, nem foglalkozik.

Ha a 15 éves magyar gazdaságpolitikát és társadalompolitikát nézzük, akkor azt fedezhetjük fel, hogy az e tanulmányban eddig és a következőkben elmondottakkal szinte ellentétes volt.

Itt meg kell jegyezni: az egész tanulmány felénél tartunk, de azért ennyiből is értékelhető a magyar teljesítmény.

Nézzük a nagy alapvető irányokat, úgy hogy az összehasonlítási alap a régió országai, még pontosabban a rendszerváltó országok.

A magyaroknál (nálunk) alakult ki szinte a legnagyobb vagyoni hatalmi hierarchia. A magyarok (mi) voltunk azok, akik szinte a leginkább nagytőke-barát politikát folytattak. Ráadásul válogatás kontroll nélküli nagytőke-barát politikát. Nálunk szinte a legkisebb az állami gazdaság aránya a magángazdasághoz képest. Nálunk építették le szinte leginkább a meglevő és kezdetben fellendült kis és középvállalkozásokat.  Nálunk szinte a legkisebb a kis és középvállalkozások termelési kapacitása, a nagyvállalkozókhoz képest. Náluk a legkisebb (legtorzabb) a közösségi fogyasztás az egyéni családi fogyasztáshoz képest. Nálunk volt leginkább hektikus a pénzügyi politika.

A magyaroknál esett vissza szinte leginkább kezdeti demokratikus szint. Csökkent, a népszavazások száma, szigorodtak a szabályok. A kiegyenlített többpárt-rendszerből kialakult egy marakodó kétpártrendszer. Szerintem a média általános színvonala is romlott. A politikának és tájékoztatásnak sikerült a lakosságot elfordítani a közügyektől. Ugyanakkor a manipuláció, a mellébeszélés szinte nálunk a legerősebb.

Még egyszer mondom, most a közép kelet-európai rendszerváltó országokat, hasonlítom össze.

A leginkább kifejezés pedig arra utal, hogy valahol élmezőnyben vagyunk az adott negatív vonatkozást illetően.

Az is feltűnhet hogy nálunk szinte a legkevesebb a lemondó politikusok száma. Nálunk szinte a legkevesebb a hibájukat beismerő, a másik igazát elfogadó vezetők száma.

Ami pedig a változtatás szellemiségét illeti. Nálunk szinte a legnagyobb hektikusság, mind a politikai mind a gazdasági intézkedéseket illetően. Állandóan és esetlegesen minden hosszabb távú terv és koncepció nélkül változtatnak. A változtatások szinte kizárólag az aktuális hatalmi, vagyoni előnyökből indulnak ki.  Ez olyan változtatás, ami káros. Egyik politikai erőnek sem volt következetes hosszabb távú átfogó és a konkrét feladatokig lebontott programja.

Érdekes, hogy a rendszerváltó országok közül, a vezetés körében, szinte nálunk volt a legnagyobb a szocializmus iránti gyűlölet. Ez azért érdekes, mert abban rendszerben, mi voltunk a legvidámabb barakk, mi voltunk e régió, rendszer éllovasai. Azért is érdekes, mert gyűlölködők többsége azért nem élt olyan nagy elnyomatásban, nyomorúságban, sőt egy része vezető, középvezető volt a szocializmusban. Van azonban az érdekességen kívül egy másik hatása ennek. Nálunk olyan mértékű az igazi, vagy látszólagos ellenszenv, hogy mindent, az értékest is kidobva, egy szocializmussal ellenkező irányú politika alakult ki. A vezetők felfogása általában ez: minden jó, ami a szocializmussal ellentétes. Másfelől éppen szocializmus gyengeségei maradtak fenn, a korrupció, a bürokrácia, a protekció, a gyenge demokrácia. Hiányzott az értékes és értéktelen dolgok szétválasztása, a jó megtartása, a rossz megváltoztatása.  Ez a politika egy gyenge színvonalú államkapitalizmust (egy vadkapitalizmushoz, klasszikus kapitalizmushoz közel álló) rendszert hozott létre. Kapkodás, rövid távú érdekek, ill. visszafordulás, ill. utánzás volt jellemző, (nálunk, a régióba szinte leginkább) és mindez ellentétes a változtatás szellemiségével.

Az alapvető hibák önmagukban is érthetővé teszik a visszacsúszást.

Ugyanakkor az alapvető hibák is azt jelzik, hogy itt nem egy vezetés, egy politikai erő, oldal, párt, hanem az összes végzett rossz munkát. Úgy is mondható, hogy rövid távú politika, vezetés (3-5-15-20 év) volt gyenge színvonalú. Annál is inkább elmondható ez, mert ha megnézzük ezen időszak vezetőit, rájöhetünk, hogy szinte ugyanazok a személyek képezték a vezetést.  A vezetők több mint a fele, a 15 év alatt, valamilyen meghatározó funkciót látott el.

Persze azon el lehet merengeni, hogy ki volt (melyik párt, oldal, vezető, stb.) a kevésbé, és ki volt a nagyobb hibás. Én mindig bajban vagyok, amikor két rosszat, kell összehasonlítani, főleg ha nincs nagy különbség a rosszak között. Az a bajom ezzel, hogyha mérleget vonok, akkor kvázi felmentem a kevésbé rosszat, ami viszont nem lenne igazságos.

Nézzünk az általánosságokon túl néhány konkrétabb hibát.

Itt volt mindjárt kezdetnek a privatizáció. Ez volt a régió (rendszerváltó országok) között, szinte a legkorruptabb, legzavarosabb, legkevésbé demokratikus privatizáció. Dolgozói részvényről, az ott dolgozók, általában lakosság bevonásáról, szó sem volt. Emlékezzünk a dolgozók százezreinek, akik azért valóban lényegében felépítették és működtették a gyárakat, üzemeket, egyik napról a másikra (egy-két év alatt) azt mondták, hogy akkor viszontlátásra és általában üres zsebbel küldték el őket. Azt gondolom hogy történelmi távlatból ez egy meghatározó borzalom és aljasság volt. Ráadásul a gyárak, üzemek többségét csak azért vásárolták meg, hogy lerohasszák, megszüntessék őket.  A kalandor tőkének hihetetlen nagy volt az aránya. A másik harmadát a szocialista elvtársak happolták el. A szocialista elvtársak pedig igen gyorsan átvedlettek kapitalista tulajdonosokká, ráadásul abból is a gyenge tisztességtelen fajtává.

A privatizáció szellemisége „a mindenáron privatizálni” gondolat volt. Bár ez gondolat elvileg abból ered, hogy az állam csak rossz gazdálkodó lehet, a magántulajdonos csak jó lehet, gyakorlatilag inkább a korrupció hajtotta privatizációt. Elsősorban korrupt privatizáció, és magántulajdonosok érdeke termelte ki ezt a hibás okoskodást és nem a tudományos elemzés. A privatizáció további hibái ezért a kalandor tőke beengedése volt.

Sajnos hazánkban a tisztességtelen gazdaságot (vadkapitalizmust) a vezetés nem csak megengedte, hanem éllovasa volt. Úgy is fogalmazhatunk, hogy azért engedte meg, mert részt vett benne. A korrupt privatizáció csak az első felvonása volt ennek. A korrupt privatizációból ne felejtsük ki azt a vonatkozást, se, hogy a régi és új politikai elit közvetlenül is szinte ingyen hozzájutott az állami vagyonhoz. Tehát a politikai elitből lett a magyar gazdasági elit, ráadásul tisztességtelenül. A korrupt privatizáció másik része mikor a politikai elit, nyilván nem ingyen beengedte a külföldi kalandor tőkét, vagy ahogy mondani szokás: kiárulta az országot. Persze ezzel nem állt meg a tisztességtelenség. A korrupt pályázatok az állami vagyon osztogatása, és egyben fosztogatása szintén jellemző. Az olajügy azonban, mely több ezermilliárdjába került az adófizetőknek a direkt és egyértelmű, és általános korrupció tanítható modellje. Ne felejtsük el, hogy egy egyszerű törvénymódosítással meg lehetett volna szüntetni, de a politika ezt sem tette meg. Nyilván ezért nem, mert a politikusok és pártok is tetemes hasznot húztak belőle. És akkor még a sok-sok „kisebb” korrupciós ügyről, melynek talán az egytizede került nyilvánosságra (Tocsik ügy, Földművelési Minisztérium ügye, K & H ügy, stb., stb.) nem is beszéltem. Negyven, ötven ilyen sok százmilliós ügy került nyilvánosságra, de valójában több ezerről lehet szó.

Persze mindezt alátámasztotta, lehetővé tette a neoliberális propaganda, mely kis hazánkban hihetetlen erővel dübörgött. Ez dübörgött és nem a magyar puma. Amelyik elhintette és elhitette azt a hazugságot, hogy a gyárakat, üzemeket, a gépeket, az értékeket nem is a dolgozók hozták létre. Hát akkor ki?  Ők felépítették, felépítettük és utána: köszönjük, most már elmehetsz. Amely propaganda elhitette, hogy mindez egy kalap szart sem ér, mindenki fölösleges munkát végzett. Azért ahhoz képeset egészen jól élt a dolgozó tömeg. Igen –mondta propaganda  - csakhogy az hitelből és eladósodásból jött létre. És mi van most: a nép számára, összességében kb. ugyanolyan élet (nagyobb különbségekkel), viszont sokkal nagyobb adósság. Amely elhitette, hogy nagytőke és a piacgazdaság mindet megold. Persze csak egy darabig tudta elhitetni, mert azért minden hazugság lebukik, csak sajnos addig már óriási kárt csinál. Már az elején ráragadt a mocsok az országra.

A lényeg az, hogy a politikai vezetés (az egész elit, szinte minden párt) nemcsak megengedte a korrupciót, de annak éllovasa, gerjesztője volt. És mint a korábbi fejezetekben azt taglaltam a tisztességtelen gazdaság károkozása sokkal nagyobb, mint a közvetlen károkozás. Az hogy Magyarországon állandó pénzügyi egyensúlytalanság alakult ki, jelentős részben ennek a tisztességtelen, korrupt gazdaságnak köszönhető. Továbbá ennek köszönhető hatalmas és természetesen igazságtalan különbségek. Továbbá, jelentős részben ennek köszönhető a magyar emberek elfordulása közélettől és az individualista szellemiség kialakulása és még sok minden. A stratégiai hibák közé azért nem számolom ezt be, mert ez már több mint hiba ez már bűn. Az ország ellen elkövetett bűn. Már a hihetetlenül magas és aljas korrupcióból is levonhatjuk a következtetést. Ezt szerencsétlen országot valamilyen oknál fogva a rendszerváltás után szinte ellepték az undorító, tisztességtelen, kapzsi csak magukkal törődő, harácsoló vezetők. A vezetésnek ez a hihetetlenül alacsony átlagszintje vezetett a válságok sorához és végül a 2006-os válsághoz. Az undorító vezetés pedig lehúzta az országot a maga szintjére.   Sajnos napjainkban sem látszik tisztulás.

Továbbá, jelentős negatív tényező, hogy a magántulajdonosok profitja a szolgáltatás minőségéhez képest, valamint, az ország helyzetéhez képest túl magas. Nevezhetjük ezt sokféleképpen: tisztességtelen haszonnak, extraprofitnak, vagy luxusprofitnak, nem az elnevezés a lényeg. A lényeg az hogy az optimálisnál nagyobb hasznok és rossz szerződések jöttek létre. Az állam profithozó részeit privatizálták (azokat is rosszul), ezáltal az államnak csak a ráfizetéses részek maradtak, aminek a finanszírozásához a beszedett adók nem voltak elegendők. Az állam egy csődtömeg lett és eladósodott. Persze ehhez hozzájárult az is hogy közben a vezetés nemhogy hatékonnyá tette volna az államot de protekció, korrupció következtében, szervezetlen, rosszul működő  maradt. Azért mondom hogy maradt, mert a korábbi rendszerben is ugyanezen okokból, hasonlóan gyengén működött az állam.   Mi kisemberek elhűlve néztük, hogy adják el az országot a fejünk felett. Elhűlve néztük, hogyan virágzik továbbra is bürokrácia és protekció. Elhűlve néztük, hogy adták el a fejünk felett az országot, hogyan adósítják el az országot, és még sok mindent borzadva, vagy éppen elfásulva, belekeseredve szemléltünk. A privatizáció éllovasa az első két kormány volt, de azért a többi is kivette a részét. Alighogy normalizálódott az ország elkezdődött a pénzügyi baklövések korszaka. Itt megjegyezném valahogy „véletlenül” a magyar gazdaság mindig úgy alakult, ahogy az, a külföldi nagytőkének kedvező volt. Ez viszont nem volt jó az országnak és lakosságnak, amit a visszacsúszás bizonyít leginkább. Itt van például a bevásárló központok és a belváros, a Körút, a Rákóczi út esete. Ez utóbbi lerohadt, szemben a prágai belvárossal, amelyik megújult. Igaz hogy Prágába, Bécsbe és még sorolhatnám csak korlátozva, engedtek bevásárló központokat építeni.

Térjünk rá, azonban a pénzügyi baklövésekre. Már az átállás is el lett puskázva, legalábbis, ami hosszabb távú folyamatokat illeti. Hirtelen 20%-kal értékelték fel a forintot. Egyébként sem jó felértékelt pénz, ahogy a leértékelt sem jó (ideális ár), de ha ezt hirtelen, nagy arányban teszik, akkor az duplán rossz.   A forint túlságosan fel lett értékelve, és ráadásul ragaszkodtak ehhez a felértékelt állapotához. Nyilván a vezetés nem ismerte az alapszabályt: minden hirtelen, nagyarányú változás kárt okoz. Ez egy sereg pénzügyi és külkereskedelmi, turisztikai egyensúlytanságot indított el. Ráadásul a felértékelés hasznát szépen zsebrevágták  az importőrök, a kereskedők. Megjegyzem: Kína, Japán, és más országok azért küzdöttek, hogy a pénzük ne értékelődjön fel a dollárhoz képest. Nyilván ők nem értenek, a pénzügyhöz.

Erre jött rá az alapkamat, egy éven (inkább háromnegyed év) belüli, 7%-kal való felértékelése. Itt is el lett felejtve az alapszabály. Ennek az indoklása is érdekes. Hol valami spekulációs támadásra hivatkoztak, hol az infláció leszorítására. A spekulációs támadás ködös zavaros és nem igazán fogadható el. Hacsak nem azt vették spekulációs támadásnak, hogy a forint visszaálljon a normális árfolyamára. Ami pedig az inflációra való hivatkozást illeti, ez is megkérdőjelezhető. Lehet, hogy a magas kamatnak egy oldalról van valami infláció leszorító hatása, a másik oldalról viszont van egy felhajtó hatása. A vállalkozások ugyanis a kamatláb, plusz haszonkulcs nyereséggel kezdenek el számolni, ez pontosabban kamatláb, plusz nyereség haszonkulcsot, vagyis árdrágítást jelent. Ráadásul, azért az állam mindig beszállt a szokásos év elejei áremelésekbe (szokásos infláció). Na jól van, fogadjuk el, hogy kamatemelés és az árfolyamhoz ragaszkodás, kivédte a spekulációs támadást és fékezte az inflációt. Ellenben milyen áron? Azt nehéz elképzelni, hogy a hatalmas kamatokra felvett óriási hitelek nem járultak hozzá az ország (elsősorban külföld felé) eladósodásához. Minimum hozzájárultak, bár az ellenzék, és az önállótlan, szakszerűtlen média, mindig csak a másik okot firtatta. Itt eljutottunk a következő hatalmas baklövéshez, baklövésekhez, a hirtelen nagyarányú jövedelem, béremeléshez. Az hogy nálunk reáljövedelmek túlzottan alacsony szinten voltak, ez kétségtelen. Az is vitathatatlan, hogy emelni kellett azt. A probléma megint az alapszabály elfelejtése: minden hirtelen nagyarányú változás, még ha az, jó irányú is, káros. Szóval először jött a hirtelen, nagyarányú minimálbéremelés, azután pedig jött a hirtelen nagyarányú állami alkalmazottak (egészségügyi dolgozók, pedagógusok, stb.) béremelése. Ha mindezt fokozatosan minden évben az infláció felett emelik, mondjuk 3%-kal, és eközben az állam nem gerjeszti (áremeléssel, ill. annak engedésével) az inflációt, akkor az emelés nagyjából rendben lett volna. Így viszont a béremelésből csak egy kisebb reálbéremelés lett. Csak nagyjából lett volna rendben, ugyanis a reálbéreket is elsősorban a beruházásokon keresztül kellett volna emelni és nem közvetlenül.  Eközben a háttérben az állam hatékonyabbá tétele elmaradt, sőt minden vezetés beültette a maga kis klientúráját. Az állam nemhogy hatékonyabbá lett téve, hanem ellenkezőleg maradt, nőtt a szervezetlenség, a külső, belső bürokrácia, a szolgáltatás színvonalához képest való túlzott létszám, költségvetés és a korrupció. Erre egyes politikai erők reakciója, nem az volt: na jó akkor tegyük hatékonyabbá az államot, emeljük az állami szolgáltatások (egészségügy, oktatás, stb.) színvonalát, hanem a privatizáció. A túlzott privatizáció, és túlzott nagytőke-barát politika következtében egy sereg magán-nagyvállalkozás monopolszerű helyzetbe került és ezt ki is használták. Gyógyszerárak, távfűtés árak, gázár, banki jutalékok, stb. A kis és középvállalkozások ereje jelentősége is fokozatosan esett vissza a  15 év alatt. Mindegyik kormány bedobta: segítjük a kis és középvállalkozásokat, ennek ellenére fokozatos leépülés történt ezen a téren. Ez meg a mellébeszélésre ( minden politikai erő mellébeszélt) jó példa, mert ebben is bővelkedett ezen időszak. Bár az egyik kormány a működésének egyharmad részében megpróbálta ezt, folyamatot megállítani, viszont a pénzügyi baklövések kezdete éppen e kormány idejére tehető. Az egész rövid távú gazdaságpolitika hatalmas hibája hogy a kezdetben gyengélkedő, ámde lelkes kis és középvállalkozásokat nemhogy segítette, fejlesztette volna (adó, hitel, szabályozás, közvetlen segítség), de gátolta, lerohasztotta. Én még emlékszem azokra az ámításokra: jöjjön a nagytőke, majd a kis és középvállalkozók lesznek a beszállítók. Hol van ez most? Lényegében a mezőgazdasági gazdaságok is kis és középvállalkozások, ezen ágazat segítsége, tervszerű irányítása (jó irányba terelgetése) is elmaradt. Mint mondtam a hektikusság, tervezetlenség, szervezetlenség volt jellemző minden szinten, ágazatban. Az említetteken kívül szinte bármit megnézünk, hibák sorozatát fedezhetjük fel. Nézzük, pl. az adópolitikát. Összevissza lett ráncigálva, és ez még nem állt le. Nézzük a szociális rendszert, ugyanez mondható arról is el. Általában a költségvetés is messze volt az optimálistól, és még lehetne sorolni.

Mindez jelentős részben marakodó kétpártrendszerből adódik.  Csak azt ne, amit a másik - ez a jelszó már jó ideje.

Talán a legnagyobb gazdasági negatívum az innováció elhanyagolása, mely szintén minden politikai erőre, kormányra érvényes. Nem tudom hogy készült e, olyan statisztika, mely az újítások, bejegyzett újítások, megvalósult újítások, új korszerű technikák, technológiák használatát (kis és középvállalkozások, lakosság)  mérné.  Ha készült volna ilyen, akkor az, a fejlődés helyett, inkább visszafejlődést mutatna.

Általában megfigyelhető hogy a vezetésből hiányoznak a független szakemberek, főleg műszaki szakemberek.

A vezetés (a média is) szinte kizárólag a hatalmi harcra, a pártharcra, a ködös irányokra, a múltbeli hibákra koncentrál és nem a konkrét feladatokra.

Elfogulatlanság lenne azt, mondani hogy közben nem voltak pozitív intézkedések. Pozitív (enyhén pozitív, sok hibával) volt, pl. diákhitel, a Széchenyi terv, az EVA, a sorkatonaság megszüntetése, az iraki kivonulás, stb. Érdekes hogy a valódi pozitívumokkal milyen keveset foglalkozott a vezetés és a média.

A probléma,  hogy a negatívumok messze felülmúlják a pozitívumokat.

A konkrét hibák is azt bizonyítják, hogy a vezetés minden oldala, szegmense összességében rosszul működött.

Mindent egybevéve a vázlatosan, hiányosan felsorolt okok miatt esett vissza az ország a nemzetközi gazdasági (egyébként a politikai és megbecsültségi versenyben is) versenyben. Elsősorban a pénzügyi hibák vezettek az ország eladósodáshoz. Az eladósodásnak nincs vége, ennek hatása még jó ideig eltart, még akkor is, ha közben nem csinálnak vezetőink újabb hibákat. Erre sajnos kevés a remény. Úgy tűnik, hogy az alkalmatlan politika elit szépen beágyazta magát. Az hogy, az alkalmatlan vezetés nem cserélődik le, viszont megint csak politika rendszer, a döntéshozó mechanizmus, választási rendszer gyengeségére vezethető vissza.

Röviden összegezzük a magyar példából, hogy mi jelentősége a rövid távú, (aktuális 3-5-15-20 év) vezetésnek gazdasági és társadalmi politikának.

Többféle megítélést alkalmazhatunk. Egyfelől azt mondhatjuk, hogy mivel az aktuális politikából áll össze a közép és hosszabb távú verseny ezért hatalmas jelentősége. Másfelől viszont azt mondhatjuk, hogy a rövid távú vezetés, politika, ahhoz nem elég, hogy régióból kicsússzon az ország, de ahhoz elég hogy régión belüli versenybe jelentősen lemaradjon. Ahhoz is elég, hogy a régión belül előretörjön. Az is látható hogy rövid távú verseny is sok elemre bontható. Lényegében a hibák sorozata határozza meg a versenyt. Az egyes elemeknek mekkora a jelentősége? Pl., egy rossz árfolyamemelésnek, egy túlzott kamatemelésnek mekkora a jelentősége? Egy-egy ilyen hibás intézkedés a rövid távú versenyben (a visszaesésben) akár 8%-t jelenthet. Egy–egy ilyen hibás intézkedés akár öt évre kihatóan akár 5%-kal csökkentheti a reáljövedelmeket, az életszínvonalat. Szóval havonta több ezer forintot vehet ki a lakosság, az egyes emberek zsebéből. Itt megint a vezetés és média reagálása jut eszembe. Jelentéktelen ügyeket felpumpálják, az ilyen jelentős ügyekről pedig alig esik szó.

A magyar visszaesés, a felsorolt okokat nézve nagyjából, ebben az esetben, igazságos volt. Egyedül ez az un. spekulációs támadás nevezhető igazságtalan momentumnak, amennyiben az igaz volt. Összességében csak magunkat okolhatjuk a lemaradásért, pontosabban elsősorban a vezetést. Azért a vezetés, a média, a középvezetés, az értelmiség statisztálása nélkül nem tudott volna ennyi és ekkora hibákat elkövetni. A lakosság a legkevésbé hibás, de azért nem ártatlan.

Az hogy a visszaesés nem volt szükségszerű, éppen a többi rendszerváltó ország bizonyítja. Érdekes módón csak bennünket támadott meg a spekuláció, érdekes módón, csak mi vagyunk nyitott érzékeny gazdaság, pedig a rendszerváltó országok többsége nálunk kisebb. Itt megint a mellébeszélés jut eszembe. Mind a mai napig nem állt ki senki ezzel: tisztelt hölgyeim és uraim most pedig felsorolom tételesen, összegszerűen, hogy miből alakult ki az államháztartási hiány, ill. az ország eladósodása.

Mi kisemberek elhűlve elborzadva, belekeseredve nézzük az ország sorsát, miközben a központi manipuláció támad. A közbiztonság, és általában az életbiztonság romlásáról még nem is beszéltem.

Persze a panaszkodásról eszembe jut egy régi szocialista film, amelyben a szocialista vezető nekitámad a panaszkodónak: te beszélsz, nézd meg, hogy mi volt azelőtt. Zsellér voltál, nyomorogtál, nem járhattál iskolába, mint a te gyerekeid, stb. Kétségtelen hogy a társadalmi fejlődés több száz, esetleg több ezer tényezőjéből mindig lehet szemezgetni. A jövő rendszerében lesz egy elfogulatlan statisztikai összesítés, amelyből világosan kitűnik az ország állapota és fejlődése. Ilyen most nincs, ezért kezdtem azzal a megállapítható ténnyel, hogy Magyarország lemaradt a rendszerváltó országok között. Másfelől a kritizáló, jogosan abból indul ki, hogy milyen lehetett volna, ill. lehetne. Mely hibák voltak elkerülhetők, ill. jelenleg is elkerülhetők. Remélhetőleg a jövő kritizálója azt gondolja és mondja: nem azért kritizálok, hogy ártsak, hanem azért hogy használjak. A jövő kritizáltja pedig az gondolja és mondja: nem azért kritizálnak, hogy ártsanak, hanem azért, hogy használjanak.

Végül mi szerepe a rövid távú teljesítménynek a történelmi versenyben. Rövid távú versenyből (fejlődésből) áll össze a középtávú verseny (fejlődés), a középtávúból áll össze hosszabb távú verseny (fejlődés) és végül összeáll a történelmi verseny (fejlődés). Lehet azt mondani: ugyan kérem ez 15 év, mit számít a történelmi fejlődésben. Én azt mondom, ugyan kérem mit számit a történelmi verseny ( fejlődés). Az számit igazán, amit most rontunk el. Itt mérhető a felelősség igazán. A felelősség mindig a jelenben a legnagyobb, mert ez a mi felelősségünk, ez az én felelősségem. Siránkozunk a történelmi hátrány miatt, amit éppen ezekben, az években, éppen mi növelünk még tovább. Bárhogy alakul is a jövő politikája, ez az elrontott 15-20 év, még sokáig érezteti a hatását.

A 2009-es magyarországi helyzet szerintem legkevésbé rossz megoldása.

Ebben a helyzetben már nincs jó megoldás csak a legkevésbé rossz megoldás van. Részben más program szükséges egy normális gazdaságban, egy elrontott gazdaságban és egy súlyosan elrontott eladósodott gazdaságban. Én is másképpen értékeltem a helyzetet 2005-ben (vigyázat változtatni kell), 2007-ben ( most már sürgősen változtatni kell, legalább ezen, meg ezen) és 2009-ben (most már eljött nagy baj). Az is nyilvánvaló, hogy Gy. úr és társasága a fő  bűnös. Az is nyilvánvaló, hogy a termelésnövelés 16+hatékony állam feltételét nem teljesítette ez a társaság, sőt kvázi ellenkező irányba haladt. Így a termelésnövelés 16+ hatékony állam feltételből, a termeléscsökkentés 16+pocsék állam feltétel lett. Az ő külön hatalmas bűnük az ország súlyos eladósítása. Az is nyilvánvaló, hogy felvett hitel döntő része nem a jóléti kiadásokra ment el. Elment a klientúra kiépítésre, a korrupcióra, a rossz hatékonyság is sokat megevett. És azt se felejtsük el azért itt kialakult egy gazdag, sőt dúsgazdag réteg. És persze a felvett hitel egy jelentős részét a külföldi nagytőke tette zsebre.  Az is nyilvánvaló, hogy a termelésnövelés 16+ hatékony állam feltételét a rendszerváltások utáni vezetések egyike se teljesítette. Azért összesítve az SZDSZ, MSZP vezetések voltak, akik leginkább kvázi ellenkező irányba haladtak.

Néhány mondat a jelenlegi programokról. Elvileg a megszorító, és a termelésnövelő felfogás vitatkozik. Nyilvánvalóan a termelésnövelő felfogás a szimpatikus. Normális helyzetben nyilvánvalóan ez lenne a jó. Két baj van: nincs normális helyzet, ill. az hogy a termelésnövelés konkrét megoldása nem egészen stimmel. Gondolok itt a központi gondolatra, az adócsökkentésre. És mellékesen a homályos államfelfogásra. Más termelésnövelő megoldásokban kell gondolkodni, vagyis elő kell venni a termelésnövelés 16+ hatékony állam feltételét. De az is világos, hogy termelésnövelés egy 3-8 éves program, tehát ez rövid távon nem oldható meg.

Viszont sürgős szinte napi heti, havi, egy éves intézkedésekre van szükség. 

A másik oldal programja, a megszorító program még hiányosabb, még rosszabb, de azért részben szükséges. Ennek a megszorító programnak a következő a lényege.

Az állam (korrupt rossz hatékonyságú állam) „nagy” adóbeszedés (adók és járulékok, stb.) mellett sokkal kisebb értékűt szolgáltat, a megmaradó pénzt visszafizeti a hitelezőknek. Ezzel rákényszeríti az állampolgárt, arra hogy visszafizesse a tartozást. Rossz ez, mert kényszerű, mert tovább növeli a feketegazdaságot, mert az adóbefizetés lehetne nagyobb is. És rossz, mert ez mint pénzkivonás (pénzjövedelem-csökkentés) valóban negatívan hat a termelés-fogyasztás körre, vagyis csökkenti a termelést. De mint az előző elemzésből kitűnik azért ez hatás nem teljes (nem azonos kivont pénz értékével) és nem határtalan. De azért szükséges, mert ez az egyetlen biztos módszer, ami kényszeríti az embereket arra, hogy többet dolgozzanak, mint amennyit fogyasztanak. Mindezt rossz hatásfokkal és káros mellékhatásokkal teszi, de már egy éven belül is valamit javít helyzeten.

Több ezer oldal elmélkedése után a következő legkisebb rossz megoldás rajzolódik ki. A megszorítást meghagynám, de enyhítet formában. (Önmagában ez kevés, sőt tovább rontja a helyzetet. Ez csak egy pontja a programnak.) 

Az adósságot minél előbb vissza kell fizetni. Újabb hitelfelvétellel, adósság-átütemezéssel nem érdemes foglakozni. Minél előbb el kell nyerni az emberek bizalmát, és ki kell alakítani a biztató jövőkép munkamotivációt (pár évig még rossz lesz, de aztán javul a helyzet). Ezt csak agy átfogó (szinte mindenre kiterjedő) jó programmal lehetséges. Tehát ilyent sürgősen ki kell dolgozni. Ez alapulhat pl. a termelésnövelés 16+ hatékony állam feltételére. Ebben a programban biztosítani kell a jó népet, persze törvényekkel, hogy jelenlegi eladósodási helyzet soha többet nem fordulhat elő, de az sem hogy egy pocsék vezetés a nép akarata ellenére hatalomban maradjon. Persze nemcsak emiatt kell ezt az átfogó, jó programot elkészíteni, hanem a szükséges közép és hosszabb távú program és valóságos átalakítás miatt, amelyhez már most hozzá kell kezdeni. A rövid távú programban viszont én betennék legalább három dolgot.

Az állam bocsásson ki, pl. újjáépítés néven, három éves lejáratú, évi 4%-os kamatozású értékpapírt. Világos hogy ezt nem nyereségből, hanem hazafias érzületből vásárolnák az emberek. (Ugyanakkor a bankoknak be kell „tiltani” a 10%-nál nagyobb kamatozású betéteket.) Mi is történik: az emberek ezzel az állampapír-vásárlással önként megtakarítanak, a fogyasztásuk csökken, de munkájuk nem csökken. Az államnak pedig lesz némi visszafizethető pénze.

A következő rövid távú program pedig az import erős  megadóztatása, főleg a mezőgazdasági, élelmiszer import vonatkozásában. Mi is történik: az emberek fogyasztása csökken, (a kényszerű magtakarításon pl. vásárolhatnak állampapírt), de termelés nem csökken, sőt nő. Az export marad az import csökken, és magas adó az államnak bevétel.  Az EU-val és nagytőkével pedig meg kell beszélni, hogy ebbe belemenjen, hivatkozva, arra hogy Magyarország különlegesen nagy pácban van. 

És még egy a rövid távú programhoz: a terheket sürgősen a gazdagok felé kell terelni.

A közép és hosszabb távú programot a termelésnövelés 16+ hatékony állam feltétel alapján kell kidolgozni és megvalósítani. A részleteket pedig pl. e tanulmány, tartalmazza.

És az is kétségtelen hogy a jó vagyonadó szükséges, de a jelen helyzetben (2005-2010)  duplán szükséges, hiszen a rövid távú pénzügyi egyensúly  felé viszi el a felbomlott pénzügyi egyensúlyt.

Tulajdonképpen e tanulmány jelentős része fölösleges, hiszen olyan jellemzőket propagál, bizonygat, amelyek a világ fejlettebb nemzetei (90%-a) számára teljesen természetes: a fokozatos változtatást, a mértékletességet, az arányosságot, az egyensúlyt.  Az is igaz, hogy sok nemzet számára ez azért evidens, mert a „szegénység” által, kvázi rá van kényszerítve. Kétségtelen az emberiség korunkba jutott el oda, hogy akár középtávon is képes e jellemzőket elhanyagolni, elfelejteni képes a mértéktelenségre, az aránytalanságra, az egyensúlytalanságra, stb.. (Hosszabb távon mindenképpen megbosszulja magát.) A jövő egyik elsajátítandó ismerete: az ember megtanulja, akkor is e jellemzők szerint kell élnie, szervezni gazdaságát, pénzügyeit, ha a lehetséges kísértések másfelé csalogatnák.

A legtöbb nemzet számára a fokozatos változtatás, a mértékletesség, az arányosság, az egyensúly evidencia, de nem úgy a magyarok, főleg magyar vezetés számára.  Rájöttem, hogy mi a mi (magyarok) legnagyobb hibánk: rettegünk attól, hogy balekok, maflák, lúzerek, fajankók, kihasználtak legyünk, ezért mindent jó messzire elvetünk, amit ehhez kapcsolunk (becsület, szorgalom, mértékletesség, arányosság, stb.), így aztán végül, mégis mi leszünk a legnagyobb balekok, maflák, fajankók, kihasználtak.  Az eredendő ostobaságunk az, hogy rosszul kapcsoljuk össze a dolgokat.

Ismerjük be, hogy mi magyarok, főleg a vezetés, gazdaságilag, pénzügyileg, a világ legostobább tizedébe tartozunk, legalábbis eddig oda tartoztunk (azért ezen lehet változtatni).   

Baljós árnyak 2009 tavaszán.

2009 tavaszán a baljós árnyak egyre inkább sűrűsödnek Magyarország egén.

(Ezen sorokat 2009 tavaszán írom le, és ezt igazolni is tudom azzal, hogy több helyre elküldtem e sorokat tartalmazó levelet, melyeket meg lehet találni. Ha nem jön létre a sejtésem, akkor boldogan fogom tudomásul venni a saját ostobaságom, inkább én legyek ostoba és gyanakvó, mintsem a világ aljas.)

Már eladósodott már félig tönkrement az ország, de mégis vihar előtti csend honol, csak a sötét fellegek gyülekeznek. A jövő kérdőjeleiben testesülnek meg ezek a baljós árnyak.

A bankok hatalmas betéti kamatokkal (12-13%-os) szívják be a pénzeket. Ugyanakkor a hitelezésük erősen lecsökkent, a bevételük csökkent, és az is bizonyos, hogy egyszer kamatostul ki kellene fizetni a beszívott a betéteket. Mert amíg befelé mennek, és bent vannak a pénzek, addig nincs baj, de jobb esetben kb. 2-3 éven belül, már kifizetési (több lesz a kifizetés, mint a befizetés) szakaszba kerül a helyzet. Miből fogják akkor kifizetni?

Továbbá, a hatalmas betéti kamatok miatt szinte ostoba az a vállalkozó (főleg a kis és középvállalkozókat érinti), aki kínkeserves munkával, küzdelemmel 6-7%-os, jobb esetben 12-13%-os nyereséget tud realizálni, amikor a banktól munka nélkül is 12-13% a nyeresége.   Vagyis a kis és középvállalkozások fejlesztése, termelése még az adócsökkentés ellenére is csökken, amíg ezek a kamatok érvényesek. Nyilván ez sem mehet sokáig.

Ugyanakkor a leendő vezetés hihetetlen magbiztonsággal, nyugalommal jelenik meg a viszonylag egyszerű programjával, ami arról szól, hogy adócsökkentéssel növelik a magángazdasági termelést, foglalkoztatottságot, és minden jóra fordul.

Nem nagyon idegeskedik, némely nyilvánvalóan idegesítő kérdésen.

Mi lesz a csökkenő bevételű állammal? Hogyan lehet a leírt (magasak a betéti kamatok) helyzetet megoldani? (Ha csökkentik a betéti kamatokat, akkor a hitelezők szépen kikérik a pénzüket.) És mi lesz a rövid távú állami adósságtörlesztéssel? Hiszen a hitelezőknek, nem lehet azt mondani, ha kikéri a lejárt hitelét, tessék kérem még egy pár évet várni. Márpedig ez az adócsökkentés, magángazdaság-fejlesztés, pénzügyi egyensúly, minimálisan is 2-3 év múlva kezd hatni. A leendő vezetés ennek ellenére hihetetlen nyugalommal, mindent, jót és rosszat, elvet, minden olyan intézkedést, amely a rövid távú pénzügyi egyensúlyt kívánja legalábbis az egyensúly felé terelni. Elveti pl. magát a vagyonadót teljes egészében, amely adó mindenképpen szükséges, de a jelen helyzetben kiváltképpen. De nem  úgy veti el, hogy a vagyonadó az ismertetett formában nem jó, hanem úgy, hogy az semmilyen formában nem jó, aminek hamissága a vagyonadóról szóló fejezetből kiderül.

A kérdések baljós árnyakként tornyosulnak.

De egyébként pedig mindez egy irányba vezet.   Ha létrejön agy Argentin-típusú (vagy Izland-típusú) államcsőd, kombinálva bankcsőddel, akkor nagyjából minden lerendeződik, kivéve azt a pár millió ártatlan kisbetétest, aki tönkremegy, belerokkan, rosszabb esetben öngyilkos lesz, ebbe az akcióba. Ez az említett bankcsőd, államcsőd arról szól, hogy a bankok sem tudják visszafizetni a felvett pénzt, és az állam sem. Az állam már nem tud segíteni bankoknak. Konkrétabban, a betétesek pénzét nem fizetik ki, „zárolják”, és talán évek múlva egy részét kifizetik, persze azt is kamatok nélkül.  Ezt a bankcsődöt, államcsődöt fel lehet gyorsítani pl. egy nagyobb arányú alapkamat-csökkentéssel. De azon kívül, hogy ez a pár millió kisbetétes tönkremegy, minden nagyjából lerendeződik. A kisbetétesek pénzéből csökken az államadósság, bankok is ki tudnak vonulni különösebb veszteség nélkül. A betéti kamat sem akadályozza termelést, stb.. Miért elsősorban a hazai kisbetétesek? Mert a nagyok, bennfentesek, a külföldiek kimenekítik a pénzüket, vagy előre, vagy éppen a hazai kicsik pénzéből. Kíváncsiságból ezért megnézném, hogy az elitvezetések vonatkozásában, hogy is áll hazai megtakarítások és külföldi magtakarítások aránya. (Erről jut eszembe, sajnos jelenleg az egyik aljas kiskapu, a jövőben ilyen tőrvény is kellene: az elit vezetés csak belföldön kezelheti, költheti el a jövedelemét.) És így már érthető a jövő vezetésének nyugalma. Ha ez létrejön, akkor ők széttárják a kezüket, és azt mondják: az előttünk levők, a másik oldal miatt van mindez - és folyathatják programjukat. A másik oldal persze eme oldalra keni a felelősséget, amely felelősség ezúttal is elkenődve fog lebegni a légtérben.

Nem tudom, hogy mennyire tudatos ez az összesküvés és azt sem hányan, kik vannak benne. Lehet, hogy nagyon is tudatos szinte mindenki (mindkét oldal, és pénznagytőke is) benne van, és évek alatt felépített összesküvés. A szerepek látszólag szépen ki vannak osztva: a bankrendszer szerepe, hogy beszívja pénzt, stb.. Lehet, hogy kevesen vannak benne tudatosan, stb..  Nem tudom, csak azt tudom, hogy itt kirajzolódik, felsejlik, valamilyen nagyon aljas, folyamat (kvázi összesküvés), amelynek áldozatai az ártatlan kisbetétesek.

Lehet, hogy eme összesküvésben a FIDESZ nincs benne, sőt lehet hogy éppen e párt lejáratása, ellehetetlenítése az összesküvés célja. Azért lássuk be a végeredményt illetően, a tudatlanság szinte azonos a szándékossággal.

Azért lássuk meg, hogy leendő vezetés a 2000 körül csak úgy sunyiba (a lakosság szempontjából rejtetten) belépett a szabad pénzváltó rendszerbe, a forintot 20%-kal felértékelve azért pár százezer deviza-kisbetétest megszívatott.

Azért lássuk meg, hogy a jövő vezetésének J. úr volt prominens tagja, aki mint MNB elnök a machinációival azért vastagon benne volt az eladósodásba. Tehát a jövő vezetésétől nem idegen a pénzügyi trükközés. De meg lehet változni.

Mit sem kívánok jobban, hogy az MSZP, SZDSZ hihetetlen aljas és ostoba vezetésétől megszabadulva végre kialakuljon, egy normális, értelmes, őszinte, becsületes népérdekű vezetés. Balsejtelmeim, nem ellenséges érzületből, hanem öszinte aggódásból, építő kritikából erednek. Bár ne lenne balsejtelmeimnek semmilyen alapja és sokmillió honfitársaimmal együtt boldogan, állapítanám meg: végre van egy normális vezetésünk.

Egyébként a héttérben levő sötét erő (a nagyúr) nem más, mint a nagytőke (elsősorban a nemzetközi nagytőke, beleértve a bankárokat is), és nem a kommunizmus szelleme. Az MSZP éppen hogy teljes fordulattal elfordult a szocializmustól és a főlakáj, az SZDSZ oldalán beállt nagytőke szolgálatába. A FIDESZ ezt néha beismeri, máskor, gyakrabban, magának is ellentmondva a kommunizmus szelleméről beszél.  Az imperializmus szelleme itt jár közöttünk – mondta Virág elvtárs, a kommunizmus szelleme itt jár közöttünk – mondja a FIDESZ, a rendszerváltás után 18 évvel töretlenül. Miért teszi ezt (talán ostobaságból, vagy hatalmi taktikából) a FIDESZ, nem lehet tudni. Kétséges, hogy vannak szellemek, és még kétségesebb, hogy azt kommunizmusnak kell nevezni. Vagy inkább a hatalomvágy és a kapzsiság kortalan és ideológiától független szelleméről van szó? Az viszont biztos, hogy a szellemek nem tudnak hasznosulni.  Márpedig van itt egy nagyon egyszerű, világos összefüggés, magyar nép ebben a 18 évben ráfaragott, a nagytőke hatalmas hasznot húzott. Szerintem azért a következőket nem árt tudni. A kommunizmus szellemével való riogatás már eddig is több kárt okozott a FIDESZ számára, mint amennyi hasznot, a nép azért nem oly ostoba, hogy mindent bevegyen. A FIDESZ hatalomra kerülése után legfeljebb még egy évig folytathatja ezt a riogatást, de azt is úgy, hogy később megbosszulja magát. És a leendő hatalomnak azt sem árt tudni, hogy valójában kivel áll szemben, (szemben áll, amennyiben a nép érdekeit képviseli) és ez nem a kommunizmus szelleme, hanem a valóságos nagytőke. Szembenállás alatt persze nem kiűzetést kell érteni, hanem érdekharcot és korlátozást kell érteni.  Vagy talán a FIDESZ arra spekulál, hogy ő is beáll a szolgák közé?

Mit sem kívánok jobban, hogy az MSZP, SZDSZ hihetetlen aljas és ostoba vezetésétől megszabadulva végre kialakuljon, egy normális, értelmes, őszinte, becsületes népérdekű vezetés. Balsejtelmeim, nem ellenséges érzületből, hanem öszinte aggódásból, építő kritikából erednek. Bár ne lenne balsejtelmeimnek semmilyen alapja és sokmillió honfitársaimmal együtt boldogan, állapítanám meg: végre van egy normális vezetésünk.

2009. júniusban a FIDESZ-nek és máshová is elküldött levél.

A FIDESZ prominens vezetői többször kijelentették. A vagyonadó (ingatlanadó), a nép (alacsony, közepes, átlagos jövedelműek, a döntő többség) ellen való, a nép kizsákmányolása. Amikor meghallottam ezeket a kijelentéseket, megcsíptem magam, most rémeket álmodom, vagy ébren vagyok. Sajnos ébren voltam. Nagyon lesújtott mert már annyira szeretnénk mi kisemberek valamilyen jó vezetést tudni magunk előtt, és ha ez kétségessé válik, akkor az dupla csalódás. Annyi okosságot mond ez a FIDESZ, és akkor jön egy-két-három-négy-stb. ilyen, mindent kétségessé tevő, enyhén szólva, tévedés.

Valójában a jó vagyonadó, a nép kizsákmányolásának csökkentése.  A magángazdaságban keletkező aránytalanul magas jövedelmekből (vagyonokból), a gazdagabbak több adót fizetnek be, mely többletadó, bekerül azon állami szolgáltatásokba (egészségügy, oktatás, igazságszolgáltatás, rendőrség, anyasági támogatás, családi támogatás, szociális segély, stb.) amelyekből a szegény, átlagos jövedelmű, emberek ugyanakkora részt kapnak, minta gazdagok. Sőt a szegények, rászorulók egy kevéssel többet is. Ha nem lenne adó és állam, akkor ezen szolgáltatások magángazdaságban olyan magas árral működnének, amelyeket a nép képtelen lenne kifizetni. Így a gazdagok finanszírozzák a szegényebbek, átlagos jövedelműek állami szolgáltatásait, hozzátéve, hogy ez csak egy korábbi igazságtalanság kompenzálása.  Tehát az adó és az állam, a jelen rendszerben nem a nép kizsákmányolását jelenti, hanem annak ellenkezőjét, a kizsákmányolás csökkentését.   (Persze ehhez kell, egy a népnek szolgáltató, hatékonyan működő, korrupció-mentes állam. Ha ez nincs, akkor nem az a megoldás, hogy csökkentik az adót, az államot, hanem az hogy megjavítják az államot.) Minél közvetlenebbül kapcsolódik az adó vagyonhoz, és minél kevésbé lehet az adott adót ráterhelni a dolgozókra, annál inkább csökkenti (kompenzálja) kizsákmányolást. Márpedig vagyonadó az, amelyik legközvetlenebbül kapcsolódik a vagyonhoz, és ez az, amelyet legkevésbé tudja a munkaadó ráterhelni a dolgozókra, alkalmazottakra. Az összes adó közül tehát a jó vagyonadó, amelyik leginkább csökkenti nép kizsákmányolását.

Azt hittem, hogy ezt már a középiskolában tanítják. Megnéztem a tankönyvet és  nem tanítják. (Tényleg miért is nem tanítják?) Ettől függetlenül a leírtak annyira egyszerű, egyértelmű evidencia, hogy azért a gazdasággal foglalkozóknak tudni kellene. Mi a jó vagyonadó, erről van egy 10 oldalas elemzésem, kétségtelenül nem az, amit a kormány most javasol.

Én is előállok egy rövid távú válságkezelő programmal, azzal a különbséggel, hogy az enyém jó, pontosabban a legkevésbé rossz.

Az alábbi pontok jóságának bizonyítására mindegyikre külön-külön, készen áll a kb. 10 oldalas elemzés. Az alábbi pontok, mindegyikre külön-külön, gyakorlati megvalósításáról, készen áll a kb. 10 oldalas elemzés. Ha kívánják, elküldöm.

1. Az vitathatatlan hogy az MSZP, ill. az elmúlt 7 év vezetése tette tönkre az országot. Az is egyértelmű hogy az, aki tönkretette, az nem javíthatja meg az országot (az összedőlt híd tervezőjét nem szokták megbízni az újjáépítéssel), ráadásul a régi tervező újjáépítési javaslatai összességében messze vannak a jótól. Oly, súlyosan tönkre van téve az ország, hogy csak a legkevésbé rossz megoldásokról lehet szó.

2. Ettől függetlenül van néhány alapmegoldás, amit az MSZP is preferál (igaz a kivitelezés ezeknél is csapnivaló), amit csak azért, mert az MSZP is preferál, nem kell elutasítani.

3. Kétségtelenül csak olyan megoldás jöhet szóba, amely nem csökkenti a munkát, a termelést, sőt növeli a munkát, a termelést.  Ebben a FIDESZ-nek igaza van.  De, mivel az állam, ország adósságtörlesztő állapotban van a munkának, a termelésnek meg kell haladni a fogyasztást. Azt látni kell, hogy egy súlyosan eladósodott ország megoldásai nem lehetnek ugyanazok, mint egy normálisan eladósodott ország megoldásai.

4. Az állam valóságos hasznos termelő, szolgáltató, ezért az államot nem szabad csökkenteni, hanem a hatékonyságát, korrupció-mentességét, kell fokozni, ezzel az állam, az ország munkája, termelése növekszik. (A termelés alatt a szolgáltatásokat is értem.) Egyébként pedig nem a kis, gyenge állam, hanem az arányos optimális nagyságú (hatékony, korrupció-mentes) állam szolgálja magángazdasági termelést, az ilyen állam többet segít a magángazdaságon, mint egy adócsökkentés. Vagyis nem a kis adó, hanem az optimális adó és állam növeli a magángazdasági termelést. Az állam (egészségügy, stb.) hatékonyságnöveléséről 50 oldalnyi elemzés is készen áll.

Az állami jegyrendszert, utalványrendszert, de a támogatott magángazdaságit is növelni, bővíteni kell. 

5. Az összes adóbevételt az előző miatt, valamint az adósságtörlesztés miatt nem lehet csökkenteni, az adózás struktúráját kell megváltoztatni. A gazdagok terheit fokozni kell, a szegényebbek (beleértve a kisvállalkozókat) terheit lehetőleg csökkenteni kell. Egyrészt, azért mert a gazdagok voltak a haszonhúzói az eladósodásnak. Másrészt, azért mert a szegényebbek terheit hiába növelik, akkor sem tudnak kipréselni többet belőlük. Pontosabban ez olyan kipréselés, amely több kárral jár, mint haszonnal. Harmadrészt a jelenlegi hatalmas különbségek károsan hatnak a gazdaságra.

A munkát, termelést, terhelő adókat csökkenteni kell, a luxusfogyasztást, és a vagyont terhelő adókat növelni kell. A személyi jövedelemadó amellett, hogy a termelést terheli, vagyonjellegű adó. Ezt ezért nem lehet csökkenteni, legfeljebb még nagyobb progresszivitásról lehet szó. Az egészségügyi járulékot, mint munkát, termelést terhelő adót csökkenteni lehet.  Az EVA-t mindenképpen csökkenteni kell, általában a kis és középvállalkozásokat kell preferálni. A jó vagyonadót be kell vezetni. A luxus termékek, szolgáltatások ÁFA-ját emelni kell.

6. Az importot, főleg azt, amelyben van hazai termelés is (pl. élelmiszer) direkt módón (importkorlátozás valamilyen állami eszközzel) jelentősen csökkenteni kell. Meg kell egyezni az EU-val, és a nagytőkével, hogy a helyzet súlyosságára való tekintettel ez átmenetileg létrejöjjön.

7. A kis és középvállalkozásokat az általános adócsökkentés helyett kamatmentes hosszú távú hitellel (és jó szabályozással, tanácsadással) kell támogatni. Pontosan úgy fogalmazok némi adócsökkentésre is szükség van, de nem nagyarányúra, a megmaradt adóból inkább  amolyan Széchenyi terv szerűt kell létrehozni. Ez ebben a válsághelyzetben még aktuálisabb, mint korábban. A lényeg az, hogy ez ne amolyan zártkörű klub legyen, hanem lehetőleg minél több kis és középvállalkozást be kell vonni ebbe a körbe. Elsősorban tehát kedvezményes beruházási hitelekről van szó. A támogatás feltételei. Hasznos testet, lelket építő termék, szolgáltatás legyen. (Emellett vagy ezzel összevonva ott vannak az EU támogatások.) Fontos a beruházás, ill. a termék, termelés innovatív (a korszerű technika aránya) hányadosa.   A foglalkoztatottsági szempont. És valamennyire fontos a várható megtérülés. Pl. 4 szakaszra bontható a hitel. Ha az első elkészül, mehet a második hitelrész, ha az elkészül, mehet a harmadik hitelrész, stb.. Ehhez egy viszonylag nagy és tisztességes állami apparátus szükséges.  Ez az ami leginkább a munkát és foglalkoztatottságot növelheti.

8. Az emberek külön áldozathozása nélkül nincs kilábalás. A hazafias összefogásra, az újjáépítésre kell építeni. Ennek persze a minimális feltétele annak törvényi garantálása, hogy még egyszer nem kerülhet az ország ebbe a helyzetbe.

9. A hazafias összefogás, újjáépítés jegyében ki kell bocsátani három éves, pl. évi 4%-os kamatú állampapírt. A kamat jóval a piaci kamat alatt lenne és 1-2%-kal az infláció alatt lenne. Az állampolgárok hazafias érzületből finanszírozzák az államot. Azzal is lehet érvelni, hogy ez azért biztonságosabb, mint a bankcsőddel fenyegetet banki betét.

10. Az eladósodást egy fillérrel sem lehet növelni, sőt csökkenteni kell. Meg lehet próbálni az adósság-eltolást.

11. A jegybanki alapkamatot nagyon kis lépesenként (évi 1,5%), de nagyon következetesen rendszeresen csökkenteni kell.

12. A Ft-ot 295 Ft körül kellene stabilizálni, de nem kell megijedni a 315 Ft-tól sem.

13. Nem kell megijedni a 10%-os inflációtól sem, de az állam (kormány) ne gerjessze az inflációt, vagyis az állami áremelések az infláció alatt maradjanak.

14. A nagytőkét és bankszektort fokozatosan korlátozni kell, a kiváltságait meg kell szüntetni, az arányát csökkenteni kell.

Mindezt nagyon gyorsan, de nem hányavetin, el kell kezdeni, és gyorsan intenzíven kell csinálni. Mindez csak a 1-3-4 éves gazdasági terv. Természetesen a közép és hosszú távú terv ennél sokkal több, a politikai, jogi változtatásokról nem is beszélve.

A politika társadalomtudomány népérdekű szakmaisága és a fejlődés, és a demokrácia viszonya. A politikai, gazdasági vezetés és a társadalomtudomány viszonya. A társadalomtudomány és természettudomány közötti különbség a társadalomtudomány elmaradottsága. Elméleti rendszertényező.

A népbutító tényezők szépen felsorakoznak. A gyatra és hiányos társadalomtudomány és főleg annak még gyatrább oktatása. A gyatra és hiányos statisztikai adatok, mutatók és annak még gyatrább közlése. A gyatra, elfogult és hiányos politikai tájékoztatás. Az elhangzó badarságok áradata. A gyatra és hiányos közszolgálati média. Általában a médiák népbutító műsorai.  A politikai, gazdasági manipuláció. A rendszer individualista szellemisége. A törvénykezésből áradó szellemiség.  Összefoglalva: a nép, gyatra, hiányos, elfogult, nem a jóra ösztönző állami (rendszer), tudatalakítása.  Mindezek közös eredője: az ostoba nép könnyebben uralható.

Persze sokan megjegyzik: jó, jó ez az ember mindent kritizál. Nem lehet minden rossz.

Aki ért hozzá az sajnos látja, hogy minden rossz, legalábbis rosszabb a lehetségesnél.  Aki meg nem ért hozzá, ő azt sem tudja megítélni, hogy rossz, vagy nem. Én nem csak kijelentek, hanem hosszasan bizonygatok is. Sok fejezet szól e bizonyításokról, pl. e fejezet is.

ismétlés

Miért keveredhet egy egyébként tehetséges okos politikus (társadalomtudós) ellentmondásokba miért jelenthet ki zagyvaságokat? (Elismerem nem pontosak az idézetek, de lényegüket tekintve szerintem azok.)

A kijelentések egyik a másikkal ellentmondásba levő része.

Az elmúlt rendszer borzalmas kommunista diktatúra volt. Nem történt meg a rendszerváltás, rendszerváltásra van szükség. Az elmúlt években a szocializmus restaurációja történt. (Az elmúlt években diktatúra alakult ki.)

A jóléti kiadások miatt adósították el az országot.

Adócsökkentésre van szükség. Adócsökkentéssel, magángazdaság fellendítésével lehet kihúzni az országot bajból, az eladósodásból.

A kijelentések másik az előzővel ellentétes része.

A szocialistáknak sikerült egy olyan vadkapitalizmust létrehozni, amilyennel annak idején riogatták a népet. (Az elmúlt években diktatúra alakult ki.) Ha ebben a rendszerben vagyok fiatal, és nem a szocializmusban, akkor valószínűleg nem végezhettem volna el az egyetemet, nem járhattam volna kollégiumban az anyagi helyzetem miatt.  Az elmúlt években sokkal rosszabbul él a nép, hatalmasra duzzadt a szegényréteg. A szociális politika, a szegényréteg csökkentése nem ellentétes a versenyképességgel. Át kell értékelni az állam szerepét, erősebb, a magángazdaság, a bankrendszer felett nagyobb ellenőrzéssel bíró államot kell kialakítani. A privatizáció túlzott, nemzetbiztonsági szempontból is kétségbevonató.

(Ebben a pár kijelentésben is az ellentmondások sokasága található. Pl. most kommunizmus volt, vagy szocializmus. Ha jóléti kiadásokra költötték, pl. ingyenes egyetemi oktatásra, akkor nem is lehetett olyan nagy  a diktatúra.  Most volt rendszerváltás, vagy nem volt? Ha jóléti kiadásokra költötték, hogy növekedhetett hatalmasra a szegényréteg. Az állam erősítése, a nagyobb állami tulajdon, az állami szolgáltatások bővülése és az adócsökkentés is ellentmondásos, legalábbis magyarázat nélkül az. Az eladósodás-csökkentés, az államadósság visszafizetése és az adócsökkentés is ellentmondásos, legalábbis részletes magyarázat nélkül az. Ha jóléti kiadásokra költötték, akkor nem jönne elő a szociális rendszer (egészségügy, oktatás, stb.) gyengesége. És még lehetne folytatni az ellentmondásokat. 

Szerintem második kijelentés-sorozat áll közelebb az igazsághoz.

( Nagyon vázlatosan mi is történt. Történt rendszerváltás, sőt túlzott rendszerváltás, amolyan „átestünk a ló másik oldalára” jellegű rendszerváltás történt. Normális kapitalizmus és szociális piacgazdaság helyett vadkapitalizmus alakult ki. Valóban túlzott és főleg tisztességtelen volt a privatizáció. Az államadósság nagyobb része sem a múltban és még kevésbé a jelenben, nem szociális, jóléti kiadásokra ment, hanem klientúra kiépítése, a korrupció és a rossz hatékonyságú állam nyelte el. Valamint egy jelentős része vargabetűvel visszakerült a nagytőkéhez, és a jövőben az egész kamatostul visszakerül a nagytőkéhez. És persze kialakult magyar dúsgazdag réteg, de ez nem jóléti kiadás.

Az elmúlt években, pedig nemhogy a szocializmus restaurációja történt, ellenkezőleg még inkább a neoliberális  politika felé fordult a vezetés.

A fő probléma, a fő bűn a rengeteg kisebb-nagyobb hiba, bűn előtt, a hatalmas államadósság összehozása volt. Ha nem lenne hatalmas államadóság, akkor a korrupciócsökkentéssel és hatékonyságnöveléssel, egy kiadásaiban kissé csökkenő, de mégis kissé erősebb, nagyobb tulajdonú, több szolgáltatást nyújtó, erősebb szociális rendszert adó államot lehetne létrehozni és így az adókat, (az adóbevételt) is kissé csökkenteni lehetne. Ez valamennyire fellendítené a magángazdaságot.   Így borotvaélen táncolva valóban ki lehetne mászni a gödörből. Persze ez csak kimászás lenne, az igazi, dinamikus fejlődéshez még sok mindenre szükség lenne.  De ez is csak álmodozás, mert ott van a hatalmas államadósság, amit be kell kalkulálni az elemzésbe és megoldásba.)

Én viszont azt a kérdést tenném fel, hogy általában miért hangzanak el zagyvaságok ellenmondások még a politika társadalomtudomány nívósabb oldaláról is. (Elképzelhetjük milyen a rosszabb oldala.).  És sajnos zagyva beszédet általában zagyva intézkedés követi.

Tehát miért is?

Nyilvánvalóan a népszerűség-növelés, a szavazótábor szélesítése miatt: ide is beszélek (ehhez a réteghez is beszélek) és oda is beszélek (ahhoz a réteghez) is beszélek – módszeréből erednek az ellenmondások. (kétséges, hogy ez jó módszer. Szerintem nem jó.

Aztán ott van hatalmi harc, sőt gyűlölködés, az ellenfél elsöprésének aspektusa is.

Viszont ezt behatárolja rendszer dicséretének aspektusa. Az a lényeg, hogy a politikus nem akarja kimondani: tisztelt emberek a jelenlegi rendszer is gyenge, a jelenlegi rendszerben is lehetséges olyan rendszerváltozat, amelyben viszonylag erősebb diktatúrát alakítanak ki.  Ezért összekeveri a dolgokat, vagyis inkább azt mondja nem történt rendszerváltás, ill. a szocialista rendszer restaurációja történt. Ezzel több legyet üt, egy csapásra, szidhatja az elmúlt rendszert, a jelenlegit ezzel dicséri és egyben szidhatja az ellenfeleit. Egy probléma azonban megmarad a zagyvaság. Tulajdonképpen a kommunista diktatúra emlegetése sem más, mint a jelenlegi rendszer kvázi dicsérete.

Tehát akkor: a népszerűségnövelő ide-oda beszéd, az ellenfeleket lejárató beszéd, és az áttételes rendszerdicséret, a zagyva beszéd oka. És ezekhez hozzá kell tenni az egyszerű gondolkodási logikai hibákat, is mint a zagyva beszéd egyik okát. Azt ezért szükséges megjegyezni, hogy a beszéd tartalmilag zagyva de általában nagyon jól van tálalva. De még mindig kimaradt egy nagyon lényeges ok: a társadalomtudományos ismertek hiánya.

Pl. tudatlan gondolata: azért nem történt rendszerváltás, mert egyrészt a régi rendszer vezetői most is vezetők, másrészt, mert hasonló diktatúra jött létre, mint a régi rendszerben. Megjegyzem a liberálisok, mert lényegében liberális politika érvényesült, egyáltalán nem a régi rendszer vezetői. A lényeg viszont az, hogy a rendszer, a rendszerváltozat, a demokrácia, ill. a diktatúra és a vezetés fogalma összekeveredik, itt-ott azonosul. Ezért e fogalmak között elméletileg rendet kell tenni.

A társadalomtudomány és a természettudomány közötti különbséget a figyelmes ember akkor is észreveszi, ha egyébként nincs különösebb társadalomtudományos műveltsége. (Persze hozzáértő csak szitkozódik, talán a kijelentések egyharmada, ami elfogadható, ami igaznak tekinthető.)

Többek között azt látjuk, hogy a politikusok és a társadalomtudományos szakértők, tehát a tudomány képviselői megnyilatkozásai jelentős arányban zagyvaságokat, finomabban szólva tévedéseket tartalmaznak. Hozzáértés nélkül, pl. abból látjuk ezt, hogy a magnyilatkozásra rögtön jön a cáfolat, sőt a cáfolatok sora. Nyilvánvalóan valakinek tévedni kell vagy a kijelentőnek vagy a cáfolónak.

Abból is látszik, hogy a megnyilatkozó gyakran magának is ellentmond, eltelik egy-két hónap netán egy-két év, és máris változik az egyes társadalomtudósok véleménye, sőt gyakran az egész trend változik.

Nyilvánvalóan a természettudósok megnyilatkozásai, ill. a természettudósok vitái ettől merőben eltérőek. Pl. egy fizikus, vagy egy csillagász, vagy egy matematikus stb. általában nem váltogatja havonta, évente a véleményét. És nem kerül magával ellentmondásba, ahogy ez a politikusoknál jellemző.  És az is nyilvánvaló, hogy általában egy természettudós nyilatkozatára nem jön a cáfolatok sora. Persze a természettudomány is megújulgat, a természettudományban is vannak cáfolatok, csakhogy a természettudományban vannak alapelvek, alapvető elméletek, alapvető kiindulások, alapvető megállapítások, alapvető képletek is, olyanok, mint pl. a Mengyelejev táblázat, mint az Ohm törvénye és még hosszan sorolhatnám.

A politika, és a társadalomtudomány (ez a kettő azonos) népérdekű szakmaisága (elterjedten vannak hosszabb távra érvényes alapelvek, alapvető elméletek, alapvető megállapítások, alapvető kiindulások alapvető képletek, alapvető célok) és a fejlődés (a jobb állapot felé haladás).

Elméletileg világos a probléma, ha vannak, sőt tudomány tele van örökérvényű alapvető elvekkel, képeltekkel, elméletekkel, stb. akkor nem lehetséges a fejlődés. Ráadásul, mi van, ha ezek az elvek, elméletek, stb. nem is igazak. De ki beszélt itt örökérvényűségről. Én hosszabb távot emlegettem és nem örökérvényűséget. Lehet, hogy ez elméletileg egy komoly probléma, van azonban egy viszonylag egyszerű gyakorlati megoldás amely kettévágja a gordiuszi csomót.  De mielőtt erre rátérnék, nézzük meg, hogy jelenleg mi van.

Jelenleg a társadalomtudomány egészéhez képest parányi az alapvető elvek, elméletek, stb. aránya, de ugyanakkor fejlődés sincs, vagyis a társadalomtudomány szinte stagnál, nem hallunk merőben új elvekről, elméletekről, stb.. („A rendszer jó, legalábbis nincs nála jobb” általánosan, a társadalomtudomány számára is elfogadott megállapítás, egyértelműen bizonyítja ezt a stagnálást.)

Tehát megállapíthatjuk, hogy az alapvető levek, elméletek, stb. hiánya és a gyenge fejlődés egymás mellett is létezhet, nem zárja ki egymást. Gyakorlatilag ez úgy lehetséges, hogy kaotikus, rendezetlen, oda-vissza, fejlődés-visszafejlődés „haladás” van.

A kaotikus, rendezetlen oda-vissza, fejlődés-visszafejlődés „haladás” ellentéte, a rendezett csak a fejlődés irányába de mindenképpen következetesen egy iránysávba tartó haladás. Gyakorlatilag a következő elv érvényesítésről van szó: a hatalmas gépezet részeinek, elemeinek időszakonként szinte kötelezően meg kell újulni, azokat újra kell cserélni. A többi részen, elemen, mindegyiken is szükséges gondolkodni, de ameddig nem alakul ki az egyértelmű új igazság, addig az alapvető elvek, magállapítások, elméletek az érvényesek. Tehát szükségesek az alapvető elvek, megállapítások (törvényszerűségek), elméletek, csak ezeknek fokozatosan meg kell újulni, ezeket újra kell cserélni. Ugyanakkor a kijelölt alapvető iránysáv (alapvető cél) hosszabb távon érvényes, de mivel ennek konkrét elérése szükségszerűen homályos ezért a konkrét iránynak a másodlagos céloknak szintén tervszerűen fokozatosan változni szükséges.

Ha rendszert a bárkák rajához hasonlítjuk, akkor arról van szó, hogy az egyes bárkákat (a kormányszerkezetet, a motort, hajószabályzatot, stb.) fokozatosan át kell építeni. Ha nagyon tervszerű, tehát jó az átépítés, akkor pontosan meg kell határozni, hogy mennyi idő alatt milyen fokon kell átépíteni (nemcsak tatarozni) a bárkákat. És bár a bárkák távoli lényegi célja meghatározott, azért azt állandóan ellenőrizni kell, hogy jelenleg merre tart a bárka és az vajon jó irány.

Nevezzük mindezt: a tervszerű, fokozatos (de dinamikus) átépítés, megújítás elméletének. 

Ha mindez megvalósul, akkor a szakmaiság (az alapvető levek, megállapítások, elméletek, célok, stb. megléte) és a fejlődés egymás mellett egymást támogatva létrejön.

Vagyis ha (a jelenlegi állapot bizonysága szerint), az alapvető elvek, megállapítások, elméletek hiánya és stagnálás nem zárja ki egymást, akkor az alapvető elvek, elméletek megléte és a fejlődés (a jobb állapot felé haladás) sem zárja ki egymást. Sőt az optimális fejődéshez mindkettő (az elterjedt elfogadott elvek, megállapítások, elméletek, célok, stb., megléte és a fokozatos megújulás) szükséges, a kettő egymással összhangban hozott együttműködése szükséges.

A jelenlegi természettudományban azért létrejött már az említett tervszerű fokozatos haladás, fejlődés, a társadalomtudományban még nem jött létre.

A politika, társadalomtudomány népérdekű szakmaisága (elterjedten vannak hosszabb távra érvényes alapvető elvek, megállapítások, elméletek, stb.), és a demokrácia (a népi döntés).

Itt megint ellentmondást fedezhetünk fel: jöhet egy olyan népi döntés, amelyik eltérhet, (sőt ellentétes lehet) az alapvető tudományos elvektől, megállapításoktól, elméletektől, céloktól, stb..

A fenti probléma mindenképpen a jövő problémája, mert jelenleg sem a társadalomtudomány szakmaisága (tudományossága), sem a népi döntés nem jellemző.

Ettől függetlenül foglakozni kell a problémával.

Először is én mindig a közös döntés mellett kardoskodtam, a népi döntés és a tudományos vezetés döntését össze kell vonni.

A jövőben is lesz szaktörvénykezés (népi döntés nélküli döntés) csak jóval kisebb lesz ennek aránya.

A népi döntés a nép igényét, ízlését (érzését) jeleníti meg elsősorban, amely nélkül nem lehet jó döntés és jó végrehajtás sem. Ne felejtsük el, hogy a társadalom elsősorban a jó, a kellemes, az igazságos, igazságáról szól.

Továbbá a népi döntés nem feltételen szakmaiatlan. Abban a jövőben, ahol megfelelő lesz a társadalomtudományos oktatás, és a döntések előtt megvalósul az objektív tájékoztatás, a népi döntések nagyobb része szakmailag is megállja helyét.

Továbbá az előző fejezetrész értelmében ki lehet alakítani egy olyan rendszert, amelyben a meglevő alapvető elvek, megállapítások, elméletek, célok, stb. és az átalakulás nem üti egymást, sőt garantáltan nem ütheti egymást.

A jelenre vonatkozóan pedig ki lehet jelenteni: a jelenben (és a múltban is) oly kismértékű a szakmaiság, tudományosság, hogy annál még a népi döntés is jobb.

Megállapítható ez is: a politika, társadalomtudomány szakmaiságát (elterjedten vannak alapvető elvek, megállapítások, elméletek, célok, stb.) és a közvetlen demokráciát egymás mellett, egymással összhangban, lehet és szükséges is fejleszteni.

A jelen népérdekű szakmaisága oly alacsony fokú, hogy annál még a népi döntés is jobb. Vázlatos felsorolás.

Szét lehetne választani a népérdek hiányát és szakmaiság hiányát.  Én itt nem választom szét, sőt megjegyzem, hogy a szakmaiság semmit sem ér, ha az nem népérdekű. 

A vezetők népérdekű szakmaisága nem jelentős szempont a vezető-kiválasztásban. A vezetők munkamódszere, döntéshozó mechanizmusa nem teszi lehetővé a népérdekű szakmaiságot. Általában hatalommegtartás, erősítés szempontja érvényesül.

Ezekkel összefüggésben a klientúra kiszolgálása érvényesül.  A lobbi-érdekek is érvényesülnek. Ezek a népérdekű szakmaiság ellen  hatnak.

A társadalomtudós, a politikus felelősségi rendszere és felelősségre vonása sem ösztönzi a népérdekű szakmaiságot.  

A társadalomtudomány elmaradottsága is, alacsony szintű népérdekű szakmaiságot okoz. 

És jellemzően érvényesül a vezetők által feltételezett, manipulált, torz populizmus, amely szintén a népérdekű szakmaiság ellen hat.

Itt egy kis magyarázatra van szükség. Manapság gyakran elhangzik ez a vád: populista politika miatt születtek a rossz döntések. Ha populizmus azonos a nép valós (hosszabb távon is érvényesülő érdekével) érdekével, akkor természetesen enyhén szólva tévedés az előző vád. Hiszen az egész politikának az a lényege, hogy népérdekű legyen. Általában azonban nem valós (hosszabb távra is érvényes) népérdek jelenik, meg az un, populista intézkedésekben. Ezek inkább amolyan mézesmadzag jellegű, kijelentések intézkedések, amelyek a vezető népszerűségét emelnék, de a népnek, nemzetnek összességében ártanak. Azért azt is látni kell, hogyha valós népszavazás (objektív tájékoztatással kisérve)   történne ezen ügyekben, intézkedésekben akkor az esetek többségében a nép nem is kérne ezekből a mézesmadzagból. Tehát azt látni kell, hogy csak feltételezett néphelyeslésről van szó. A népnek ehhez tehát nem sok köze van, a népre szóló következtetések (mert az ostoba nép csak a rövid távú érdekben tud gondolkodni) enyhén szólva tévedések. A populizmus egyik meghatározása: a populista politikát folytató politikus, tévesen feltételezve, hogy a nép ilyen (csak rövid távú érdekben tud gondolkodni),  mézesmadzag-jellegű, de  hosszabb távon kárt okozó kijelentéseket tesz, vagy ilyen intézkedéseket hoz.   A másik meghatározása, mely szerint, a populizmus azonos a népérdekű politikával, természetesen téves.  Vagy ha nem téves, akkor a populizmus ( a hosszabb távú összesített népérdek érvényesül) az  egy jó dolog.  Itt előjön a fogalomzavar problémája.

A vezetés elvei, megállapítási elméletei, stb. szinte azonosak a társadalomtudomány elveivel, megállapításival, elméleteivel, stb. csakhogy kétféle azonosság van.

Amikor a vezetés kevésbé objektív, kevésbé népérdekű elvei, megállapításai, elméletei, stb. uralják a  tudósok elveit, megállapításit, elméleteit, stb. .  A vezető ebben a helyzetben elsősorban hatalmát, vagyonát féltő vezető, és nem tudós. Ebben helyzetben merülhet fel, hogy talán jobb lenne a vezetők és tudósok szétválasztása. A történelem folyamán ez még nem sikerült, és kétséges hogy egyáltalán lehetséges a szétválasztás. Azért is kétséges mert a jövőben sem a szétválasztás a megoldás, hanem a normális azonosulás ez pedig az alábbi.

Amikor a tudósok esőebben objektív elvei, megállapításai, elméletei, stb. uralják a vezetés elveit, megállapításait, elméleteit, stb.. A vezető ebben a helyzetben, elsősorban népérdekű, önérdektől mentes társadalomtudós.

Mi a helyzet a természettudományban. A természettudományba, legalábbis az elvek, megállapítások, elméletek, stb. kialakításába  vezetés nem tud és nem akar beleszólni, ezért a természettudomány uralja tudományt és nem vezetés elvei, megállapítási, elméletei, stb. Kétségtelen, viszont a természettudomány felhasználásába még elég erős a vezetés beleszólása, gondolok itt pl. a fegyverkezésre. Vagy a rövid távon hasznot hozó, ámde hosszabb távon káros termékekre.

Valóságos különbség, hogy a társadalomtudományban kevésbé lehetséges a vezetés és a tudósok szétválasztása. Kreált, jelenlegi különbség, hogy a társadalomtudományban nem lehetséges tudósok uralta tudomány. És bár nehezebb a szétválasztás de azért létrehozható egy kölcsönös egymást ellenőrző, tudományos vezetés és vezetéstől független tudomány.

Miután tisztázott a szakmaiság és a fejlődés, és a demokrácia viszonya, és tisztázott a politikai társadalmi vezetés és a társadalomtudomány viszonya, rá lehet térni a természettudomány és a társadalomtudomány különbségeire, a társadalomtudomány elmaradottságára.

A követezőkben az egyszerűség kedvért a politikusok, a vezetők a társadalomtudósok (ezek lényegében azonosak) helyett csak politikusokról beszélek.

Egy másik tanulmányrészben elég hosszasan bizonygatom, hogy a társadalomtudományos oktatás elhanyagolt hiányos a természettudományos oktatáshoz is képest. Illetve hosszasan bizonygatom, társadalomtudomány erősen hiányos (a természettudományokhoz képest is az), vannak teljesen elhanyagolt szinte hiányzó részei. Ilyen pl. a társadalmi rendszertan, rendszerfejlődéstan.

Ezeket itt nem fejtem ki, de azért nem árt figyelembe venni.

Kiinduló megállapítás.

A természettudomány és a természettudományos, technikai fejlődés a sok összefüggés, hasonlóság, részazonosság ellenére nem azonos a társadalomtudománnyal, a társadalomi fejlődéssel. De ez nem zárja ki azt, hogy a sok összefüggés hasonlóság, részazonosság miatt az ember, a vezetés, kvázi kreálhat, felnagyíthat különbségeket, vagyis a hasonlóságot, azonosságot különbséggé kreálhat, általában a társadalomtudomány, a társadalmi fejlődés rovására. A két tudomány és két fejlődés közötti eltúlzott kreált különbség azt okozza, hogy az ember nem képes kontrolálni az általa létrehozott technikát, pl. fegyverkezés, természetpusztítás.

A másik káros, elsősorban az elemzés szempontjából káros kreáció, ha a meglevő különbségeket, hasonlóságnak, azonosságnak tekinti, ha a két különböző tudományt, fejlődést azonosítja. Vagyis az összefüggéseket pontosan kell értelmezni.

Természetesen nem kizárólag akaratlagos, tudatos kreációról van itt szó, (itt sem arról van szó), hanem az érdekek, és a nem szükségszerű butaság megjelenéséről van szó.

A másik káros kreációval (a két tudomány a két fejlődés azonosítása) más fejezetekben foglakozom. Pl. a kormányszerkezet (merre halad a bárka), a társadalomtudomány a társadalmi fejlődés következménye, a bárka motorja (milyen gyorsan haladjon a bárka) a természettudomány és a technikai fejlődés következménye. Ennél azonban bonyolultabb a képlet, de kiindulásnak (a két dolgot nem szabad keverni) ez eléggé szemléletes.

A különbségek kategorizálása.

Az társadalomtudomány lemaradását mutató különbségek.

  Van valós szükségszerű, adott alapja a különbségnek, de jóval kisebb a jelenben (és múltban is) megjelenő különbségnek, a különbség jelentős része az emberi (elsősorban vezetői) gyengeségből, nem szükségszerű butaságból, önzésből ered. Röviden: valós alapú, de jelentősen kreált különbség.

Mivel ez a legnagyobb kategória ezért ezt tovább lehet bontani.

  Szinte nincs valós, szükségszerű, adott alapja különbségnek, a különbség, döntően az emberi (elsősorban vezetői) gyengeségből nem szükségszerű butaságból, önzésből ered. Röviden: kreált különbségek.

   Van valós, szükségszerű, adott alapja a különbségnek, és az emberi gyengeség, butaság, önzőség nem növeli jelentősen a különbséget. Röviden: valós, szükségszerű különbségek. Viszont ezt is fel kell osztani.

Van valós különbség, de nem annyira jelentős, hogy abból eredne a társadalomtudomány jelentős lemaradása. (Ráadásul még ezeknél is felfedezhető némi emberi, vezetői hiba, önzés, hatalmi cél.)

   És elvileg lehetséges, de én gyakorlatilag nem találtam ilyent: van valós különbség és az annyira jelentős, hogy ebből ered a társadalomtudomány jelentős lemaradása.

A társadalomtudomány lemaradását mutató különbségek.

Tulajdonképpen minden különbség áttételesen rámutat a lemaradásra. Itt csak azokkal foglalkozom, amelyek közvetlen módón mutatnak a lemaradásra.

Ezek felsorolása.

Az társadalomtudományos (politikai, gazdasági, szakértői, stb.) közlésekben, kijelentésekben sokkal nagyobb arányú az ellentmondás, a zavarosság.

A társadalomtudományban sokkal kisebb a hosszabb távon is érvényes alapvető elv, megállapítás, törvényszerűség, elmélet, képlet, stb. aránya. (Egyszerűen: törvényszerűséggel, egyértelműséggel kapcsolatos különbségek.)

A társadalomtudományos fejlődés szerkezete, üteme. (Egyszerűen: fejlődéssel, megújulással kapcsolatos különbségek.)

A társadalomtudományos oktatás szerkezete, aránya, óraszáma, tartalma.

A társadalomtudományos kutatás szerkezete, nagysága, stb.

A társadalomtudományos közlések, viták szerkezete, lefolyása. A tájékoztatás (statisztikai tájékoztatás, ill. az érvek, tényezők tájékoztatása) mennyisége minősége, szerkezete.

És persze a társadalomtudományos, politikai döntéshozó mechanizmus is egy jelentős tényezője a problémakörnek.

(Ez utóbbi négyről más fejezetekben elmélkedem.)

Lényegében az első két különbségről már beszéltem. Ezeket szinte bizonyítani sem kell, hiszen akkora különbség hogy még az átlagember is tapasztalja.

(Azért hogy a fogalmak ne lógjanak a levegőben, a társadalomtudományt kössük pl. egy törvény megalkotásához, legyen ez a törvény, pl. a vagyonadó bevezetéséről szóló törvény. És a természettudományt kössük pl. egy új nagyméretű utasszállító-repülőgép létrehozásához.)

Nyilvánvalóan a repülőgéptervező-mérnökök között is vannak viták (szakmai egyeztetések), de azért az új repülőgép törvényszerűségei, lehetséges összetevői, 90%-ban egyértelműek. Azt pedig látjuk, hogy pl. egy vagyonadó lehetséges megszületése milyen zavaros cirkusszal, jár. Mindenki, sok politikus, szakértő elmondja az egymásnak és gyakran önmagának is ellentmondó véleményét, miközben rengeteg zagyvaság hangzik el. Nincsenek alapvető elvek megállapítások, törvényszerűségek, melyek ezeket, a véleményeket kontrolálják, megszűrik, határok között tartják, ezek a vélemények, tehát az aktuális szubjektív vélemények kategóriájába tartoznak. A vita sincs eléggé megtervezve, ezért aztán elkezdődik, és folytatódik egy parttalan zavaros vita, és gyakran a törvény meg sem születik. Vagy, ha megszületik, akkor is általában messze elmarad az optimális változattól. Különböző kompromisszumok, alkuk után jobb esetben megszületik egy közepes megoldás. Tehát általában nem a jó, vagy kiváló megoldás jön létre.  A természettudomány esetében ez jelenhető ki. általában a jó, kiváló megoldás jön létre, néha, előfordul, hogy a közepes, vagy rossz megoldás jön létre. Én persze nem állítom, hogy a természettudománnyal minden rendben van. Csak azt állítom, hogy a természettudomány sokkal előrébb jár, főleg, ha természettudomány felhasználását nem tekintem a természettudomány részének. A felhasználást ugyanis nagyobbrészt a társadalomtudomány dönti el. 

És harmadikról is beszéltem, de azért ezt érdemes alaposabban kifejteni.

A történelem során, eltekintve néhány progresszív időszakot mindig is érvényes volt: a jelenlegi rendszer nagyjából jó, nincs nála jobb – felfogás. Illetve: a jelenlegi társadalomtudomány nagyjából mindent tud – felfogás. Ezekből eredően: a társadalomtudomány véges, és már vége felé járunk - felfogás. Ez persze gyakorlatban is megmutatkozott, megmutatkozik, úgyhogy történelmi távlatokban a társadalomtudománynak voltak, vannak nagyon hosszú stagnáló időszakai, amikor a társadalomtudomány érdemben lényegileg nem fejlődött, legalábbis lehetségesnél sokkal kevésbé fejlődött. És voltak hanyatló időszakai, és voltak viszonylag rövid fejlődő időszakai. A természettudomány a feudalizmus közepéig hasonló cipőben járt, de ezután (éppen a tudásnövekedéssel) elkezdődött egy olyan fejlődés, amelynek a lényege, hogy az ember rájött hogy sokkal többet nem tud, mint amennyit tud. Vagyis ráébredt, hogy a tudomány szinte végtelen és a fejlődés is szinte végtelen. Ráébredt, hogy nincsenek tabuk. És ezzel elkezdődött egy nagyjából folyamatos fejlődés, amelyben egyre több hosszabb távra érvényes törvényszerűség, képlet is megszületett. Arról már beszéltem, hogy a hosszabb távra szóló elvek, megállapítások, elméletek, és a folyamatos fejlődés nem mond ellent egymásnak. 

Szerintem kijelenhető, hogy a társadalomtudomány a természettudomány középkori szintjén jár. Ugyanis korábban az egyház kijelentett természettudományos okosságokat, pl. a föld a világ közepe, és azokat megdönthetetlen igazságként kezelte. Vagyis korábban a természettudományt is az említett felfogások (pl. a természettudomány véges, stb.) vezérelték. Korábban a természettudományt is a vezetés uralta.

Mielőtt továbbmennék, a következőket meg kell jegyezni. Az itt felsorolt különbségek összefüggnek más különbségekkel. Az itt felsorolt különbségeket nagyobbrészt be lehet sorolni a „valós alapú, de jelentősen kreált különbségek” kategóriájába.

Van valós szükségszerű, adott alapja a különbségnek, de jóval kisebb a jelenben (és múltban is) megjelenő különbségnek, a különbség jelentős része az emberi (elsősorban vezetői) gyengeségből, nem szükségszerű butaságból, önzésből ered. Röviden: valós alapú, de jelentősen kreált különbségek.

A különbségek 80%-a idetartozik.

Ezt a nagy kategóriát talán úgy lehet tovább kategorizálni, hogy szubjektivitáshoz erősebben kapcsolódó különbségek.

És a szubjektivitáshoz gyengébben kapcsolódó különbségek.

Talán átláthatóbb, ha különbségeket négy-öt problémakörbe tagoljuk. Igaz hogy a problémák, pontosabban a különbségek igen erősen összefüggnek, igen sok az átfedés. De kategorizálás nélkül még nagyobb lenne a káosz.

Fejlődéssel, megújulással kapcsolatos különbségek.

Az alapvető felfogásbeli különbség, ami a véges fejlődésre vonatkozik.

Jelentős különbség az, hogy direkt, vagy áttételesen azt állítják, hogy társadalmi fejlődés (a rendszerfejlődés és egyben a társadalomtudomány) véges, ráadásul azt állítják, hogy már fejlődés vége felé járunk, a természettudományban nincs ilyen felfogás. ( Ez is egy sajnálatos különbség, azaz kreált különbség a társadalomtudomány lemaradásból, lerontásából ered.)

Már elértük a szinte tökéletes rendszert, már csak finomítás van hátra. Ezt állítják, amikor kijelentik: ez maga a demokrácia. Vagy: ennél jobb rendszer nem alakítható ki. (Ez a jelenlegi rendszer nem jó, de nincs nála jobb – idézik gyakran a mondást.) De nemcsak ezekkel, a mondatokkal állítják ezt, hanem az egész mentalítással. Vagyis azzal, hogy egyáltalán nem gondolkodnak rendszerváltásban, sőt ha valaki ilyesmit emleget, akkor azt egyfajta szentségtörésnek veszik. A jelenlegi rendszerváltásról senki, soha nem beszél, ez egy tabu téma. Egyébként a történelem során szinte mindig ezt tette a vezetés.

Azt se felejtsük el, hogy ezzel kvázi azt állítják, hogy 100, vagy akár 1000 év múlva is ebben a rendszerben fogunk élni, és a társadalomtudomány is lényegében a jelenlegihez hasonló lesz.

A két tudomány egy lényeges azonossága (egyébként pont ezt nem tartják azonosnak), hogy szinte végtelen, folytonos fejlődést igényel. Mindkettő szinte több vonatkozásban végtelen, nagyon sokáig fejleszthető. Egyiknél sem érünk el, még ezer év múlva sem egy olyan pontra, amikor kijelenthető: most már mindent tudunk. Azonosság még, hogy mindkettő tudomány, vagyis a cél az általános törvényszerűségek, és ebből adódó megoldások megállapítása. Akármennyire is hihetetlen a gazdasági-társalmi életnek is megvannak az emberen kívüli törvényszerűségei, ugyanúgy mint a természetnek. Ráadásul a történelmi fejlődés azt bizonyítja, hogy van egy szinte szükségszerű rendszerfejlődés. De abból is kiindulhatunk, hogy a jelenlegi társadalomban rengeteg megoldatlan probléma van, rengeteg tévedés, igazságtalanság van, rengeteg fölösleges szenvedés, nyomor, haláleset van, amit nyilván jelentősen csökkenteni kellene.

Elfogadható álláspont lenne a folyamatos rendszerváltás álláspontja, de nem ez az álláspont. Az álláspont, a felfogás egyértelműen: a jelenlegi rendszer, jó nincs nála jobb, esetleg finomítani kell. Illetve: a jelenlegi demokrácia, nagyjából a legmagasabb szintű demokrácia, nincs nála magasabb, esetleg finomítani kell.

A jelenlegi természettudós soha nem mondja, hogy már nincs tovább, szinte mindent tudunk, a jelenlegi társadalomtudós, politikus ezt gyakran, sőt általában kijelenti. Kétségkívül a társadalomtudomány megtévesztőbb e szempontból, de a fő baj, nem a tudománnyal van.

A társadalomtudomány éppen úgy szinte végtelen, mint a természettudomány.

Végső soron ugyanazon kiterjedésekbe (tér, idő, anyagi kialakulás, legfőbb cél.) ágyazódik bele, mint természettudomány.

Remélhetőleg az ember az emberi társdalom még sok tízezer évig fennmarad. Már most is sok variáció képzelhető el. De hivatkozhatok arra is, hogy az ember körüli rejtélyek (az ember működése, az érzés érzelemvilága, stb.) semmivel sem kevesebbek, mint természettudományos rejtélyek. Márpedig, ha az ember rejtélyes, feltáratlan, akkor a társadalom is rejtélyes.  Az ember által alkotott, alakított világ pedig szorosan összefügg a természettudományos világgal, ami szintén rejtélyes.  Kizárólag arra is hivatkozatnék, hogy e tanulmány bizonyítja: a jelenlegi társadalom még nagyon messze van a tökéletestől. Én azonban, emellett azt is kijelentem, hogy a társadalmi fejlődés szinte végtelen a mai ember számára.

De miért is káros ez a felfogásbeli (a társadalomtudomány véges és már szinte mindent tudunk) különbség? Egyszerűen, azért mert cáfolja a folyamatos, de dinamikus fejlődés szükségességét, a rendszerváltás, ill. a folyamatos rendszerváltás szükségességét és ezzel lassítja hektikussá, teszi fejlődést.

Ez tehát egy alaptalan, jelentősen kreált, káros (lemaradást okozó) különbség, ahogy a következő is az.

A társadalomtudomány (és egyben a rendszer, a társadalom is) hosszú stagnáló időszakokat tartalmazva, és egyébként hektikusabban, összességében lassabban fejlődött, mint a természettudomány.

Kétségtelen az egyik valóságos (adott, szükségszerű) különbség a két tudomány között a célok tekintetében van.

A természettudomány legfőbb célja a következő: meg kell ismerni a világot, a természetet és ezt a megismerést fel kell használni, alkalmazni kell. A társadalomtudomány tekintetében is megjelenik ez a cél, de ez nem elég, szükség van egy másik legfőbb célra is. Szerintem az a másik legfőbb cél: a lehető legtöbb ember (és élőlény) éljen egyre egészségesebben, jobban, boldogabban. Ugyanakkor, mivel a természettudomány felhasználása már a társadalomtudomány dolga a legfőbb cél megjelenik a természettudomány vonatkozásában is. A végső cél a kellemesség, igazságosság, megteremtése, a szükségletek kielégítése. Minden tudománynak ez a végső célja, csak a társadalomtudomány, amelyik ehhez a végső célhoz közvetlenül kapcsolódik. Tehát ez a különbség sem jelentős, nem indokolja a társadalomtudomány jelentős lemaradását.

Az egyik jelenlegi (és múltbeli) különbség a társadalomtudomány és természettudomány között az, hogy a természettudomány elsősorban a jövővel foglalkozik.

A társadalomtudomány, viszont elsősorban a múlttal foglalkozik. Ez olyan mintha a természettudós, nem új felfedezésekre, új ismeretekre, új eljárások kidolgozására törekedne, hanem a természettudomány-történetével foglalkozna. Persze szükség van a múlt elemzésére is, a tanulságok levonására, a tendenciák megrajzolására, de elsősorban azért, hogy a jövő, a jövő alakíthatósága kirajzolódjon. (Pl. a hagyományőrzés is egyfajta jövő.) Minden tudomány elsődleges feladata a jövő kialakítása, mert az egészségesebb, kellemesebb, jobb élet a legfőbb cél. A hajdanában jól élők a fejlettek, de manapság nyomorgók fejletlenek, lehet hogy büszkék a múltjukra, de attól még nyomorognak. És nem büszkék a jelenükre. A múltba fordulással ezen nem is tudnak változtatni. A hajdanában nyomorgók fejletlenek, de manapság jól élők, fejlettek, lehet hogy nem büszkék a múltjukra, de jól élnek, fejlettek, és büszkék a jelenükre.

Tulajdonképpen, ahogy az ember ráébredt a természettudományok vonatkozásában, hogy a jelenen  és a jövőn való gondolkodás fontosabb, mint a múlton való rágódás, ugyanígy ráébredhetett volna arra hogy ez a társadalmi problémákra is igaz. Sőt a ráébredhetett volna hogy talán még egy fokkal fontosabb, hiszen a társadalmat, a gazdaságot legalább 15-20 évre előre tekintve  kell és lehet tervezni. Kijelenthető, hogy ez is alaptalan, kreált, káros különbség.

A természettudomány az újításokra épül, a társadalomtudomány nem arra épül.

Az ürügy, a stabilitás, a kormányozhatóság. Csakhogy létezik az egyenletes, de dinamikus fejlődés, ami nem veszélyezteti a stabilitást. Állandóan stabilitásra hivatkoznak, de közben minden instabil, és nem véletlenül. Pont a stabilitásra való törekvés, abból eredő lemaradás okozza az instabilitást.

Kijelenthető hogy ez is alaptalan, kreált, káros különbség.

Ugyanakkor megállapítom: a két tudomány közötti jelentős különbség a társadalomtudomány kárára, egyben azt jelenti, hogy a társadalmi fejlődés, gyengébb, lassúbb a lehetségesnél.

A szubjektivitás és szubjektivitásból eredő különbségek.

Idekapcsolódó különbség: a társadalomtudomány elsősorban a jó, a kellemes, az igazságos, a hasznos igazságát keresi, a természettudomány az igazság igazságát keresi. Nyilvánvalóan a jó, a kellemes, az igazságos megítélése nagyobb szubjektivitást igényel. A társadalomtudomány jelentősen nagyobb, túlzott szubjektivitása és e miatti értelmetlensége jelenleg valós alapú, de túlzott, kreált különbség.

Miért is túlzott kreált ez a negatív különbség? Mert a szubjektivitás részben mérhető és kontrolálható. Mert a törvényszerűségek is kontrolálják a szubjektivitást, stb.  

Az érzelmek ismeretlenségéből eredő szubjektivitás.

Az életünk (gazdasági-társadalmi élet) meghatározója az érzelmek. Érzés (érzelem) által élünk, érzések befolyásolják cselekvéseink, stb. Az érzelmek világáról vajmi keveset tud a tudomány, és amit tud az is hibás. Önmagunkról is igen keveset tudunk e téren.

A természettudományos igazság és a társadalomtudományos igazság két különböző dolog.

A természettudományos jelenségekre, törvényekre a következő kérdés illik: igaz, vagy nem igaz. A természettudománnyal kapcsolatban értelmetlen feltenni a következő kérdéseket: jó, hasznos, kellemes, szép? Hasznos e, pl. a tömegvonzás? Kellemes e, pl.  relativitás elmélet? Ezek értelmetlen kérdések.

A társadalomtudomány végső kérdései viszont pont ezek: hasznos, jó, kellemes, szép, igazságos, vagy káros, rossz, kellemetlen, fájdalmas, csúnya, igazságtalan? Az „igaz” kérdése csak, mint köztes kérdés merül fel: igaz hogy káros, igaz hogy igazságtalan, igaz, hogy kellemetlen?

Ez egyrészt egy különbség a két tudomány között.

Másfelől a végső kérdések az érzésekre irányulnak? A kellemesség az érzés. A szépség érzés, még az igazságosság is egyfajta érzés. Ugyanakkor, lehet ezeknek, valamilyen köztes tudományos meghatározása. Pl. igazságos az arányos önvédelem. A szépet is meg lehet magyarázni, pl. a harmóniával. Végső soron, azonban az érzés dönt. Hiába magyarázzák meg nekem valaminek a kellemességét, ha az számomra kellemetlen. Ugyanakkor felmerül az egyéni szubjektivitás problémája. Mert mi van ha, az emberek döntő többségének valami kellemes, szép, ami nekem kellemetlen, csúnya. Akkor a többség érzései a mérvadóak. El kell, fogadnom, általában az ember számára, ill. tudományosan az, a kellemes, a hasznos, az igazságos, a szép, a jó, ami a többségnek az, és nem az, ami egy kisebbségnek az.  Ha nem fogadjuk el a többség érzéseinek elvét, akkor a társadalomtudomány részben értelmetlenné válik. Egyéni érzések változékonyak, azokra nem lehet állandóságot, törvényszerűséget építeni.

Itt elérkeztünk több problémakörhöz. Egyrészt elérkeztünk a tudatlanság, manipuláció problémájához. Sajnos előfordulhat, hogy a többség valamit azért tart jónak, kellemesnek, stb., mert azt gondolja, hogy annál nincs, nem lehet jobb, kellemesebb, stb.

Másfelől elérkeztünk a demokrácia problémájáig. Ha csak a többség képes egyes végső kérdésekre megadni a választ, és ha e nélkül nem lehet tudomány, akkor csak közvetlen demokrácia lehet az egyetlen tudományos út. A közvetlen demokrácia, a nép érdemi részvétele a döntéshozásban. A többség, lakosság véleménye pedig részben az érzései, részben az ismeretei (milyen érzést okozhat egy-egy dolog), által alakul ki. A kisebbség a vezetés, legfeljebb meg tudja saccolni, hogy mi többség érzése, de pontosan nem tudja megállapítani. Másfelől a vezetésnek is vannak érzései, ami sokszor ellentétes a többség érzéseivel. Ezeket az érzéseket még akkor sem tudja figyelmen kívül hagyni, ha azt kifejezetten akarja, de általában nem is akarja figyelmen kívül hagyni.  Ellenben azt sem mondhatjuk, hogy a társadalomtudománynak nem lehet objektív része. Mint mondtam a köztes kérdés ez: igaz hogy ez kellemes, igaz hogy ez hasznos, igaz hogy ez igazságos? Ezekre a kérdésekre, már részben lehet egzakt választ adni. Fogalmazzunk úgy hogy a társadalomtudomány, csak legjobb esetben is 70%-os lehet, a népréteg (lakosság, többség) érzéseinek, véleményének ismerete és annak figyelembevétele nélkül.

Másodlagos kérdés a történelem vonatkozásában: igaz, hogy így történt?  Egyébként a csak leíró történelem, vitathatóan nevezhető társadalomtudománynak. Az igazi kérdések: miért történt így? Jó, hogy így történt? Stb.

Van itt egy alapvető valós adott különbség, amelyből a többi különbség jelentős részben ered. A társadalomtudomány erősebben kötődik a mindennapos (rövid távú), a konkrét, a közvetlen érdekekhez. Vagyis arról van szó, hogy a természettudományos ötletek, azok megvalósítása egy távolabbi jövőben, homályosan, áttételesen befolyásolja a mindennapos hétköznapi életet, amíg egy politikai ötlet, megvalósítás, döntés (pl. egy adóemelés) már akár a következő hónapban, kiszámíthatóan befolyásolja a mindennapos életet. Azért túlzott kreált, és káros ez a különbség, mert az embernek már rég rá kellett volna ébrednie, hogy a rövid távú érdek gyakran ellentétes a hosszabb távú, egyben összesített érdekkel.

A társadalomtudományban jelenleg legalább ötször erősebben jelenik meg az emberi szubjektivitás, mint a természettudományban. Ahogy már mondtam ez túlzott, kreált, negatív különbség. Ennek oka is a közvetlen érdekek erősebb megjelenése. Szubjektivitás, vagyis az eltúlzott érzelmek vezérlik az értelmet, felbomlik az értelem és a kontrolált érzelem pozitív együttműködése. Felbomlik és nem egy progresszív tudomány alakul ki, hanem ennek az ellenkezője.

Nézzük csak meg a jelenlegi magyar nemzetvezető politikát, vagy a politikai médiát. Hihetetlen erősen jelennek meg a negatív érzelmek, hihetetlen erősen befolyásolják az említetteket. Nemcsak a sokat emelgetett hatalom és vagyonvágy, a megalkuvás, a színlelés, hanem a gyűlölet is.  A gyűlöletről eddig kevés szó esett, pedig egy nagyon erős befolyásoló tényező, és ez egy nyilvánvalóan emocionális tényező.  Pl. az egyik oldal (elnevezésileg baloldal) minden józan ésszerűség ellenére és saját érdekeinek ellenére sem adta át hatalmat a másik oldalnak, ezért mert akkora gyűlölet halmozódott fel bennük, hogy ezt gondolták: inkább vesszen minden, vesszen a nép, bukjunk e mi is, de ezek gyűlöletes emberek minél később kerüljenek hatalomra. De a másik oldal gyűlölködése sem kisebb. Nézek egy jobboldali televíziót és hihetetlen zavaros gondolatok, sőt zavaros fogalmak hangzanak el. Pl., elhangzik, „a globális gazdasági erők” fogalom, ami egyszerűen, érthetően a nagytőkét jelenti. Vagy ilyen fogalom hangzik el hogy „új világrend”.  Egyszerűen és érthetően itt már három dologra is gondolhatunk. Vagy nemzetközi rendszerekre (pl. a nemzetközi pénzügyi rendszere, vagy nemzetközi szövetségekre) ill. azok változásra. Vagy a politikai, gazdasági (társadalmi) rendszerre ill. azok változására. Vagy mindkettőre. Sőt elhangzik ez is: Magyarországon 1990 körül nem volt rendszerváltás, most kell végrehajtani a rendszerváltást. Most anélkül hogy ezen zavaros, ködös  sőt blőd fogalmakat, megállapításokat elemezném, inkább  azon gondolkozok, hogy magának zavarosságnak a blődségnek, a fogalomzavarnak mi az oka.   Hát bizony a gyűlölet az egyik jelentős oka, pontosabban oly mértékben gyűlölik a másik oldalt, hogy még a velük összekapcsolható fogalmak, gondolatok mindegyikét is gyűlölik.  Ezért inkább zavaros, homályos, és ebből eredően torz, blőd „új” fogalmakat, gondolatokat alkotnak. Persze ezek csak egyes példák, töredékek, amelyek, sok hasonló példával együtt azt bizonyítják, hogy a társadalomtudományt, a politizálást milyen mértékben befolyásolja a szubjektivitás.    

A társadalomtudományos és természettudományos értelem különbözősége.

Talán eddig is feltűnt, hogy én szétválasztom a fenti két értelmet.  Bizonyos szempontból azonos mégis két különböző dologról van szó, ezt számos elméleti és gyakorlati elem bizonyítja. Ezekből a következőket említeném meg: A társadalomtudományi értelem, melynek a világnézet egy kiemelt egysége, jóval szubjektívabb (érzelmi hátterű) értelem, mint a természettudományos értelem.  Pl. más a természettudományos igazság, melynek kérdései: igaz vagy nem igaz? Más a társadalomtudományos igazság, melynek kérdései: jó, helyes, igazságos, kellemes, hasznos, szép, stb., vagy rossz, igazságtalan, kellemetlen, káros, csúnya, stb.? Ezek az elsődleges kérdései és ne legyen megtévesztő, hogy a további kérdései lehetnek: Igaz hogy kellemetlen, igaz hogy igazságtalan, stb.?

A szubjektivitásból eredő hibák viszont lecsökkenthetők a közvetlen demokráciával. Sok ember szubjektivitása kompenzálja egymást. A vezetők hatalma, döntéshozási hatása viszont  az átalagemberének ezerszerese is lehet, így  az vezető szubjektivitása hatalmas mértékben  is megjelenhet a döntésekben. A vezetés véleménye az átlagosnál is szubjektívabb, jobban eltérhet, eltér, akár a tudósok véleményétől, akár a népréteg véleményétől.

A komplexitási probléma.

Az ember, a társadalom, a gazdasági-társadalmi élet komplexebb (a részek már felszínen is erősen összefüggnek), a természet a felszínen kevésbé komplex. Talán a társadalomtudományban a részek erősebben, több szálon függnek össze, de nem biztos.

Én inkább így fogalmazom meg a különbséget: az ember nélküli természetet (egy bizonyos mélységig) részenként is meg lehet ismerni és részenként is át lehet alakítani, a társadalmat kevésbé, szinte nem lehet  részenként megismerni és átalakítani. Ez kétségtelenül bizonyos fokig megnehezíti a társadalmi vizsgálódást, a társadalomtudomány számára hátrányt jelent.

Ez egy valós különbség, de nem ebből ered a társadalomtudomány jelentős lemaradása.

A két tudományt hasonlítsuk egy-egy kirakós játékhoz. A természettudomány „kiskockáin” nagyjából kivehető az ábra. A társadalomtudomány „kiskockáin” nem vehető ki az ábra csak akkor, ha mellé helyezzük a megfelelő „kiskockákat” és teljesen csak akkor derül ki, mi van a részeken, és mit ábrázol az egész, ha az egészet összerakjuk. 

Persze a természettudomány vonatkozásában szükség van összesítésre, integrálásra, vagyis a részek összerakására. ( Jelenleg, ez a természettudomány vonatkozásában is elmaradott.) A társadalomtudomány vonatkozásban azonban egy fokkal még szükségesebb az összesítés az integrálás, sőt e tudományban már a részek megismerése is lehetetlen bizonyos összesítés, integrálás nélkül.

Ezért jön létre a társadalmi rendszer, ezért kell rendszerben gondolkodni.

Pl. a hőtant, a fénytant, a geológiát, stb. egymástól függetlenül is lehet vizsgálni egy bizonyos mélységben, azonban már jelentkeznek az összefüggések.

Pl. egy törvény erősebben, összefügg egy másik törvénnyel, mint egy repülőgép egy mosógéppel. Ha mosógép erősen összefüggne a repülőgéppel, akkor nehezebben lehetne kideríteni, hogy miért zuhant le a repülőgép. Vagyis egy törvény rosszaságát nehéz úgy kideríteni, ha nem látjuk a szélesebb környezetet, végső soron az egész társadalmat.   Ezzel arra akartam célozni, hogy a társadalomtudományban az erősebb összefüggések miatt egy kevéssel valóban nehezebb az igazságot megtalálni. Pl. fel lehet fedezni a robbanómotort, ettől függetlenül a porcelángyártást, mindkettőtől függetlenül az elektromágnest és hosszasan sorolhatnám. Megjegyzem egy bizonyos szint felé közeledve a természettudomány is egyre komplexebbé, válik, vagyis az ágak, szakok egyre inkább összefüggnek.

Viszont társadalomtudomány, gazdasági-társadalmi élet már első körben is komplex. Nem lehet bizonyos részét felfedezni több másik résztől függetlenül. Nem lehet bizonyos részét átalakítani, több más rész átalakítása nélkül. Ezért van az, hogy a rendszer, rendszerfejlődés megértése, szinte be kell, hogy vezesse a társadalomtudományt. A rendszer megértése nélkül, nem érthető teljesen a történelem, közgazdaságtan, stb.. A jelenlegi társadalomtudományból ez a rendszerközpontúság is hiányzik. Szerintem nem lehetséges a társadalomtudomány nagymértékű szakosítása.

Összességében azonban e felismerés és felismeréshez való igazodás (pl. az oktatásban) gátja sem az értelmi szint, hanem az önző hatalmi érdekek. Ezét mondom, hogy ez egy valós különbség, de nem ebből ered a társadalomtudomány lemaradása.

Törvényszerűséggel, egyértelműséggel kapcsolatos különbségek.

A társadalomtudományban sokkal kevesebb az egyértelmű, bizonyított, elfogadott alapvető elv, megállapítás,(optimális állapot), törvényszerűség, képlet, stb., mint a természettudományban.

A természettudomány az objektív számszaki törvények, a pontos mérés, a pontos mérőeszközök, mértékegységek kialakításra törekszik a társadalomtudomány nem erre törekszik.

Ennek több oka van, ezen okok a nagyobb szubjektivitásban, a nehezebb mérhetőségben, és bizonyíthatóságban, a nagyobb komplexitásban, stb. vannak. Ezek valós alapú, de jelentősen kreált okok. Tehát az említett különbség is valós alapú, de jelentősen kreált (az emberek, vezetők hibájából létrejövő) negatív különbség. Kijelenthető hogy ez is alaptalan, kreált, káros különbség.

A következő előzőkkel összefüggő különbség: a múltban és jelenleg a gazdasági-társadalmi törvényszerűségek megismerése, alkalmazása elmaradottabb, mint a természeti törvényszerűségek megismerése, alkalmazása.      

Nemcsak természettudományos törvényszerűségek, de jelentős számban társadalomtudományos törvényszerűségek, igazságok is vannak.  Illetve, ahogy a baktériumfertőzés egy természettudományos háttérigazság, ill. annak történése, ugyanígy vannak valós, igazi, de fel nem ismert társadalomtudományos betegségek. Összefoglalva a társadalomtudománynak is megvan a maga három valósága. Az igazi háttérigazság, ill. annak történései. Az előtérben zajló tévedések, rossz cselekvések egyfajta valósága. És a kettő ötvözete, egymásra hatása, mint igazi tényleges valóság.

Vannak társadalomtudományos igazságok törvényszerűségek, mert pl. ebben az egész tanulmányban több állításról  bizonyítom, hogy az törvényszerűség, legalábbis alapelv, lényeges igazság. Pl. az igazságos arányos hierarchiájú társadalom az jobban működő többet termelő, átlagosan magasabb életszínvonalat nyújtó társadalom. Pl., a van optimális hitelezés, és az attól való eltérés arányában pénzügyi és termelési zavarok alakulnak ki. És még lehetne sorolni.

Vannak társadalomtudományos törvényszerűségek, lényeges igazságok, mert miért ne lennének. Semmi nem indokolja, hogy ne legyenek. Vannak természettudományos törvényszerűségek, lényeges igazságok, és a természettudomány csak kevéssel tér el a társadalomtudománytól, tehát valószínűleg vannak társadalomtudományos törvényszerűségek, igazságok is.

 Nehezebben bizonyítható a társadalomtudományos jóság, rosszaság (igazság, tévedés) - ez is csak nagyon mérsékelten igaz.

Ha nincs törvényszerűség-feltárás és ebből a jövőben is használható megoldó képletek, elgondolások, kiokoskodása, az még tudománynak is nehezen nevezhető. Legfeljebb szakmának nevezhető, persze a jó szakember is érték. A megismerés csak egy szükséglet (felfedezésvágy, kíváncsiság) a sok közül, amelyik tudománynak csak a megismerés a célja, az sekélyes, öncélú tudománnyá válik. 

Sokan, fontosabbnak tartják a természeti törvények megismerését alkalmazását, mint a gazdasági-társadalmi törvényekét. Az emberek jó része nem tudja, hogy vannak emberen kívüli gazdasági-társadalmi törvények. A kérdés viszont az, hogy bárki is hozza a gazdasági-társadalmi törvényeket, azok mennyire fontosak? Pl. ha jön egy járvány, jön egy földrengés, akkor annak megelőzéséhez természettudományos ismeretek kellenek. Egy betegség legyőzése is természettudományos feladat, az orvostudomány, természettudomány. Az útépítéshez, a mosógépgyártáshoz, más termékek előállításához is természettudományos ismeretek kellenek. Ellenben, a háborúk (politikai döntés következménye) több áldozatot követeltek eddig, mint a természeti katasztrófák. A természetpusztítás megállítása sem egyszerűen természettudományos kérdés, politikai intézkedések, törvények nélkül az lehetetlen. A katasztrófavédelemhez is szükségesek politikai intézkedések, pl. kitelepítés stb. Maga a természettudomány fejlesztése (kutatóintézetek, innováció, stb.), oktatása szintén politikai döntésektől függ. A hasznos termékek (út, mosógép, stb.) termelése, szintén függ a politika hozzáállásától. A egészségügy állapota is részben politikai döntésektől függ, és még hosszasan lehetne sorolni. Itt is megjegyzem: én nem is értem azokat, akik azt mondják, hogy szerintük nem fontos politika, ill. szerintük a politika túl van dimenzionálva. Ha hozzátennék, hogy jelenlegi pártpolitikáról, kifejezetten a hatalmi harcról beszélnek, akkor már részben, érteném őket.

Szerintem kijelenthető hogy a gazdasági-társadalmi törvények megismerése, alkalmazása, milyensége (részben az ember hozza), legalább olyan fontos, mint a természettudományos törvények megismerése, alkalmazása.

Különbség van a fogalmak zavarossága között is. A figyelmes ember egyszerűen összegyűjtheti a két tudomány területéről a többértelmű zavaros fogalmakat és kiderül a társadalomtudományban sokkal több, van ezekből.

A társadalomtudományban sokkal több a többértelmű, zavaros fogalom.

Ez megint valós alapú, de jelentősen kreált (emberi vezetői hibából adódó) kártékony különbség. A tudomány már régen tisztázhatta volna fogalmakat.

A természettudományban a locsi-fecsi és a tudomány ez egyének tudatában, (beleértve a politikusok, politikai tájékoztatók a tudósok tudatát is) elválik egymástól. A társadalomtudományban nem válik el a locsi-fecsi, a tudománytól. Ez azt jelenti, hogy persze lehet beszélgetni a fecsegni pl. az atomreaktorról, de a fecsegő és hallgató is tudja, hogy ez fecsegés és nem tudomány. A tudomány, legyen az, természettudomány, vagy társadalomtudomány egy sokkal több tudást igénylő átgondoltabb összetettebb egy hosszadalmas soktényezős dolog. A politikáról fecsegő érdekes módón általában azt gondolja, hogy a fecsegése azonos a tudománnyal, vagyis nem jön létre a tudatába a fecsegés és a tudomány szétválasztása. Többek között ennek tudható be, hogy korunkba igen nehéz maghatározni, mi is az a társadalomtudomány. Mert tudományosan az nevezhető tudománynak, ami csak tudományos módón (átgondoltan elemzően, higgadtan objektívan, kerülve a blődségeket, stb.) értekezik a tudományról, annak általános és szakmai kérdéseiről. De a társadalomtudomány vonatkozásában alig van ilyen értekezés.

Itt is megjegyzem: a természettudományos igazsághoz elég egy tudós bizonyítása. A kellemesség, igazságosság, stb. megállapítása nem megy a többség véleménye nélkül.

Valóságos, bárhova besorolható, befolyásoló, de nem meghatározó különbség a következő. A természet (a biológia, kémia, fizika, stb.) döntő többségben a természet (Isten) törvényei, törvényszerűségei határozzák meg. Az ember, mint e törvények megismerője és használója lép fel, de nem ő hozza a természet törvényeit. Azonban a gazdasági-társadalmi élet esetében a megismerőn, a használón kívül, mint jelentős törvényhozó is megjelenik. Igaz hogy háttérben ott vannak természet, isten társdalomra vonatkozó törvényei, amelyektől az emberi törvények különböző mértékben eltérhetnek. Optimális esetben alig térnek el. ha nagy az eltérés, akkor baj van és az ember kénytelen módosítani, vagyis a természet, Isten törvényei mégis hatnak, befolyásolnak, de az emberi törvények is hatnak. Az egyik valós különbség tehát ez: a természet törvényeit a felszínen is szinte kizárólag (kb. 90%-ban) a természet alkotja, a gazdasági-társadalmi élet törvényeit a felszínen részben (mondjuk 50%-ban) az ember hozza.

Végső soron ez a valós különbség sem jelentős, nem indokolja a társadalomtudomány jelentős lemaradását.

A mérhetőség és bizonyíthatóság problémái.

A társadalomtudományos elvek, elméletek, stb. igaza, az igazságok (pl. egy törvény jósága) valóban szükségszerűen adottan nehezebben mérhetők és nehezebben bizonyíthatók.

De a jelenlegi társadalomtudományos elvek, elméletek igaza, vagy éppen a törvények jósága sokkal kevésbé vannak mérve, mint lehetne. Illetve a bizonyításuk, amely összefügg a méréssel, sokkal magasabb színvonalú is lehetne. Ezért ez valós alapú, de jelentősen kreált és persze káros különbség.

A mérhetetlenség, és a bizonyíthatatlanság részben a nagyobb szubjektivitásból ered. 

A másik különbség, részben az előzőből is adódik, ez pedig a következő: a természet törvényeiben sokkal kevesebb a szubjektív aspektus, mint a gazdasági-társadalmi élet törvényeiben. Az ember alkotta törvényekről csak jóval később és akkor is bizonytalanul, derül ki, hogy jók vagy rosszak voltak. A természettudományos elméletekről viszonylag gyorsan és egyértelműen derül ki hogy hibás vagy jó. A természettudományos törvények döntő többsége méréssel bizonyítható, ill., szinte mindig ugyanaz a reakció történik. A társadalomtudományos törvények esetében közvetlen műszeres mérés nincs, csak a reakciók azonosságából lehet következtetni, de a reakciók is jobban szóródnak, mint természettudományban. Mondjuk, így: elsősorban az ismétlődő hasonló reakciók, bizonyíthatják társadalomtudományos törvényszerűséget. Továbbá a társadalomtudományos törvényszerűségek bizonyításában nagyobb szerepet kap a logika, a következtetés.

Továbbá kétségtelen hogy az érzéseket, a vágyakat, a közérzetet, az elégedettséget, műszerekkel nem lehet mérni, de nyilatkozatok, vélemények alapján, (nem hajszálpontosan) lehet mérni.

A fejlett statisztika tudomány is növeli a pontos mérhetőséget és a bizonyíthatóságot. A fejlett közvélemény-kutatás, amely összefügg a statisztikával és a közvetlen demokráciával szintén növeli a pontos mérhetőséget és a bizonyíthatóságot.

Hogy ezek jelenleg miért nem fejlettek, azokról más fejezetekben beszélek.

Tehát, a jelenleginél sokkal inkább lehetne mérni és bizonyítani.  

A  jelenlegi társadalomtudomány sokkal kevésbé alapul, egzakt  méréseken, mint a természettudomány. A társadalmi jelenségeket, folyamatokat, a társadalmi termékek jóságát sokkal kevésbé mérik, mint azt lehetne.

A jövőben a társadalomtudomány mindent pontosan fog mérni. Pontosan fogja mérni a szélesebben értelmezett életszínvonalat, egyéb gazdasági teljesítményeket. Pontosan fogja mérni a diktatúra ill. demokrácia szintjét. Pontosan fogja mérni egy vezetés, ill. egy rendszer jóságát és bűnösségét. Pontosan fogja mérni, hogy mely ország, vezetés, nép a hódító és melyik a szenvedő. És még sorolhatnám. Én e tanulmányban pl. 70 rendszertényező osztályozása alapján, mérem a rendszerek jóságát, demokratizmusát. Jelenleg általában, döntően nincs pontos mérés, csak szubjektív megállapítások vannak.

A társadalomtudomány pl. egy törvény jósága is mérhető, lenne, csak nem mérik. Mérhető lenne statisztikai adatokkal, és közvélemény-kutatással. Ráadásul a társadalomtudományban is lehetnek előtanulmányok, hatástanulmányok, modellek,  Az, valóban igaz, hogy a rossz repülőgép elég gyorsan lezuhan, a rossz törvény rosszasága, még ha mérik is, valamivel lassabban, és bizonytalanabbul derül ki. A fő baj azonban az, hogy nem végeznek elég előzetes hatástanulmányt, és nem végeznek utólagos mérést sem.

A mérés alapelemei. A jövőbeli pszichológia, társadalompszichológia tudománya. A jövőbeli statisztika tudománya. A közvetlen demokrácia, a közvélemény-kutatás.

A bizonyíthatóság alapelemei. A mérés és azok alapelemei. A történelmi tapasztalat. A hatástanulmányok, a modellezés. A logikai érvelés.  A fejlett gondolkodástan tudománya. A rendszerezett vita, amelyről, pl. a tájékoztatásról szóló fejezetben, elmélkedem. Jelenleg miért fejletlen a gondolkodástan tudománya, arról más fejezet szól.

A természettudományos igazsághoz elég egy tudós bizonyítása. A kellemesség, igazságosság, stb. megállapítása nem megy a többség véleménye nélkül.  

Továbbá, különbség: a társadalomtudományos rosszat, tévedést könnyebben el lehet sumákolni. Az kétségtelen, hogy társadalomtudományos tévedéseket, rosszaságokat (pl. egy rossz törvényt) könnyebben el lehet sumákolni. A rossz törvény nem zuhan le, a repülőgép igen. Ezután ott van manipuláció, mint a sumákolás fő eszköze.  Kérdés azonban, hogy ez valóságos igazi különbségnek nevezhető? Szerintem nem, az emberi gyengeségéből, nem szükségszerű tudatlanságából, önzéséből ered.   De kétségtelenül különbség, vagyis ez is valós alapú, de jelentősen kreált negatív különbség.

A tudomány és a vezetés (hatalom) problémája.

Mi lenne az optimális helyzet, és mi van jelenleg.

Szerintem az optimális helyzet az lenne, ha kialakulna tudományos vezetés, vagyis ez egy olyan vezetés, amelyben tudomány uralja vezetést. Pontosabban nem hatalmi érdekek, a vezetői szubjektivitás, stb. uralja vezetést és tudományt, hanem a független, pártatlan egyéni érdekektől mentes, népérdekű objektív tudomány uralja vezetést.  De még jobb lenne helyzet, ha a tudományos vezetés mellett kialakulna egy olyan vezetésen kívüli, szintén objektív társadalomtudomány, amely szinte egyenrangú lenne a tudományos vezetéssel, és egyfajta kontrollt jelentene a tudományos vezetés számára. Sőt még jobb lenne helyzet, ha kialakulna néprétegű társadalomtudomány, és hármas kontroll alakulna ki. Ez a néprétegű társadalomtudomány nem azonos a közvetlen demokráciával, csak annyiban hogy bárki (bárki, bármelyik közösség) is adja az alapelvet, alapvető elméletet, törvényjavaslatot, stb., azt el kell fogadni amennyiben az elfogadásra érdemes.

Rövidebben tehát az optimális helyzet: ha kialakul a társadalomtudományos vezetés, kialakul a kettős ill. hármas tudományos kontroll, és az, hogy a tudomány uralja vezetést. Persze ennek vannak rendszerbeli feltételei. Ezekre később vázlatosan visszatérek.

Mi van jelenleg. A jelenlegi helyzet ettől nagyon messze van. Jelenleg nincs tudományos vezetés, a vezetés uralja tudományt a vezetésen belül és általában is. Természetesen néprétegű tudomány sincs nincs bárki elv. Némi a kelleténél gyengébb kontroll felfedezhető a vezetés és a vezetésen kívüli tudomány vonatkozásában. Van némi vezetésen kívüli független, pártatlan objektív társadalomtudomány de azért összességében a vezetés uralja vezetésen belüli és kívüli tudományt. Úgy is fogalmazhatok, hogy a társadalomtudomány összességben, döntően, megalkuvó, kiszolgálja vezetést. Az más kérdés, hogy tudomány is pártosodik, hozzácsapódik a különböző politikai erőkhöz, ez inkább a megalkuvását igazolja és nem a függetlenségét.  Pl. a vezetésen kívüli tudomány, sem veti fel, legalábbis jelentősen nem veti fel, a rendszerfejlődés, a rendszerváltás problémáját.

Mi a helyzet a természettudománnyal e vonatkozásban.

Röviden, sokkal jobb a helyzet. Abból indulok ki, hogy  állandóan, folyamatosan megjelennek új természettudományos elméletek, megállapítások, új technikák, új felfedezések, technikai újdonságok, stb. . A társadalomtudományban sokkal kevésbé jelennek meg újdonságok.   Ennek egyik oka a már említett felfogásbeli különbség. Véleményem szerint azonban van egy másik különbség is, ez pedig az, hogy természettudományt kevésbé uralja a vezetés, szabadabb. Továbbá, hogy természettudományban erősebben érvényesül a bárki elv, egy kisember ötletéből, javaslatából is kialakulhat elfogadott elmélet, megállapítás, természettudományos, technikai újdonság. Tisztában vagyok azzal, hogy a természettudományok területén sincs rendben minden, nagyon sok a probléma, én csak azt állítom, hogy még ehhez képest is erősen le van maradva a társadalomtudomány.

Az is igaz hogy vezetés a természettudományok elméleti, fejlődési részét nem is akarja uralni, de végeredmény, mégis az hogy természettudományt kevésbé uralja a vezetés, és ezért a természettudomány fejlődése is dinamikusabb.

Ne felejtsük el Galilei, és sorstársainak esetét, vagyis azt, hogy korábban a vezetés uralta a természettudományt, és ezért a természettudomány lehetségesnél lassabban fejlődött. Általában diktatúrák hajlamosak a természettudomány uralására, gondoljunk, pl. sztálinizmusra. Viszont a társadalomtudomány uralására még viszonylag demokratikusabb rendszerek is hajlamosak, lásd jelenlegi helyzet. Igaz hogy ez nem egy direkt diktatúra, hanem egy rafinált uralkodás.  

Az igaz hogy jelenleg a vezetés a felhasználásba már erősebben beleszól, több is itt a probléma. A felhasználás lényegében társadalomtudományos terület.

A felosztás (tudományos vezetés, független tudomány, néprétegű tudomány) ez a probléma a természettudomány vonatkozásban nem merül fel. Ha vezetés uralná a természettudományt, akkor felmerülne.

Viszont itt van egy valóságos eltérés, hiába szűnik meg a vezetés uralma a társadalomtudomány felett a hármas kontrollra akkor is szükség lesz.    

A természet törvényei nem válnak élesen szét a következő kategóriákra: a vezetés felfogása, a tudósok felfogása, a népréteg (lakosság) felfogása.

Az hogy társadalomtudományban szét kell választani tudományos vezetést, a független tudományt és a néprétegű tudományt kissé megváltoztatja fejlődés alapképletét. Az alapképlet az, hogy mindig van egy pl. 80%-os, egyértelmű elvekből, megállapításokból, elméletekből, stb. álló stabil rész és mindig van egy 20%-os változó megújuló rész. Persze ezek a részek ( a stabil és megújuló rész is) állandóan változnak áthelyeződnek, forognak. A társadalomtudományban a változó, megújuló rész kijelöléséhez, és változás irányának kijelöléséhez általában több vélemény megjelenése és azok összevetése szükséges.

Negatív különbség az, hogy a hatalmi vezetés irányítja, uralja a társadalomtudományt, a természettudomány vonatkozásában már nincs (szinte nincs) ilyen uralom. Sőt a természettudós véleménye a magasabb rendű vélemény, legalábbis elméletileg.  Vagyis a társadalomtudomány kiszolgálja, a hatalmi vezetést, a természettudomány már nem, (szinte nem) szolgálja ki.

Ez egy valós alapú, de jelentősen kreált (többnyire a vezetők értelmiségiek hibájából eredő) káros különbség.

Annak ellenére így van, hogy az állami vezetés akár fegyvereket is „rendelhet” a természettudománytól. A természettudomány is lehetne függetlenebb a hatalomtól, főleg nagytőke hatalmától. A természettudomány függetlensége is kevesebb a kelleténél. Mégis a jelen rendszerben a természettudomány összességében jóval függetlenebb a hatalomtól, mint a társadalomtudomány.

Tulajdonképpen a társadalomtudomány azon munkálkodik, hogy a hatalmi vezetés (ország-vezetés, állami vezetés, politikai vezetés, gazdasági vezetés, nagytőke) baromságait megmagyarázza. Jobb estben azon munkálkodik, hogy a hatalmas baromságból egy nem összeomló, (nem jó) csak egyáltalán fennmaradó dolgot alakítson ki.  Az egyszárnyú repülőgép is tud a földön gurulni, legfeljebb nem tud repülni. De meg lehet magyarázni: milyen jó, hogy repülő a földön gurul.

A magyar parlament elfogadott egy olyan (egyébként az életet jelentősen befolyásoló) egészségügyi törvényt, amelyben közel száz részlet, körülmény nem volt tisztázva. És egyébként, a mellette szavazó képviselők ilyen kijelentéseket tettek: mi nem állítjuk, hogy minden részlet rendben van.

Ez olyan, mintha a repülőgépgyár igazgatója (aki egyébként nem mérnök-szakember) kiállna és közölné: tessék hölgyeim és uraim elkészült az új repülőgép. Száz részlet ugyan hiányzik, egyes részeiről mi sem állítjuk, hogy tökéletesek, de nagyjából jó, jó utazást kívánok. 

A vezetés uralja a társadalomtudományt és nem fordítva. (A természettudományba is beleszól a politikai vezetés, főleg az állami felhasználásba, de mindent összeadva a tudomány irányít.)

A társadalmi vitákban (melyek végterméke a törvények mechanizmusok kialakítása) nem jelenik meg a társadalomtudomány egységes álláspontja úgy, hogy az, meghatározó legyen. Megjelennek egyéni tudósok, szakemberek egyéni véleményei, de nem sok vizet zavarnak. A társadalmi vezetés, vagyis egy-egy vezető (politikus) kijelent valamilyen oltári baromságot, és arra nincs egységes társadalomtudományos reakció. Az oktatásban sem jelenik meg a társadalomtudomány meg úgy, mint önálló vezető szellemi erő. Pl. a tankönyvek, nem taglalják a jelenlegi rendszer hibáit, hiányosságait. Ha megnézzük, miről szólnak tankönyvek, miről szól a politikai tájékoztatás, akkor azt tapasztaljuk, hogy  95%-ban a  jelen rendszerről, a politikusok véleményéről, a politikusok ténykedéseiről szól. Ez olyan mintha nem lennének olyan természettudományos folyóiratok, könyvek, stb., amelyek az újításokról, felfedezésekről szólnának. Kizárólag arról szólna a természettudományos közbeszéd, hogy ki hogyan alkalmazza meglevő dolgokat. A meglevő dolgok szinte tökéletesek, megváltoztatatlanok. Jelenleg az számit társadalmi  újításnak, ha valaki egy meglevő dolgot újra elkezd alkalmazni, vagy egy kicsit másképpen alkalmazza. A természettudomány szerencsére elsősorban az újról, a jövőről szól. Ezáltal irányit a tudomány. A társadalomtudományban alig jelennek meg új dolgok, ezáltal, az alkalmazók, a politikusok (és a háttérirányítók) irányítanak, és nem a tudomány.

A kétféle tudomány és értelem különbségének további lényeges eleme: a társadalomtudományos értelem, a rendszer által, a vezetés által mindig is erősen befolyásolt volt és jelenleg is az, míg a természettudományos értelem összességében csak gyengén volt befolyásolt. Minderről még többször is szó lesz.

A vezetés véleménye az átlagosnál is szubjektívabb, jobban eltérhet, eltér, akár a tudósok véleményétől, akár a népréteg véleményétől.

Másfelől a vezetésnek nagyobb érdeke fűződik ahhoz, hogy a társadalomtudományt irányítsa, kézben tartsa, mint a természettudomány függőségben tartásához. És ezt az érdekét érvényesíti is, ebből ered a társadalomtudomány erős függőségben tartása. Tehát nem elsősorban a társadalomtudósok hibájáról van szó, bár az ő felelősségüket is meg kell állapítani. A hatalom erősebben több eszközzel, módszerrel befolyásolja a társadalomtudományt.  És talán ez az alapvető oka, a többi különbségnek, és a társadalomtudomány lemaradásának.

Ne legyünk zavarosak ezért, a tudományt két felé kell bontani. A tudomány célja, koncepciója, és magára a tudományos elméletekre. Ami célokat, koncepciókat illeti, azt mondtam korábban, jó ha van a vezetésnek koncepciója (természettudományos koncepciója is), de az nem jó, ha a lakosság és tudósok jóváhagyása nélkül érvényesül.

A másik szempont a felhasználás. Pl. egy vezetés, kijelenti, hogy ő a génsebészetet és az űrkutatást tartja fejlesztendőnek. A másik kijelenti, hogy az orvostudományt és a természetvédelemre koncentrál. Szóval jelentsék, csak ki ne legyen meglepetés e téren sem.

Ez nem baj, ha azt a tudományos vezetés jelenti ki. A baj az, hogyha az önérdekű vezetés  

Jelenleg azon már szerencsére túl vagyunk, amikor egy vezetés megmondaná, hogy milyen űrhajót képzel el, megmondja, hogy a hogyan kutasson a génsebész, stb. Túl vagyunk, ami természettudományokat illeti, de nem vagyunk túl, ami a társadalomtudományokat illeti. Itt azt tapasztalhatjuk, hogy a tudósok elméletei nagyjából és összességében megegyezik a vezetés elméleteivel. Eleve társadalomtudomány szubjektivitásból eredő sajátossága, hogy sokkal inkább eltérnek az elméletek a vezetésen és tudósokon belül. Viszont mégis kialakul egyfajta általános és elnagyolt egyezőség. A rendszer jóságát, pl. senki (sem vezető, sem tudós) nem vitatja. Itt pedig többek között elérkeztünk a tudósok, értelmiségiek megalkuvásnak (kollaborációjának) problémájához.

Sok minden szükséges, ahhoz hogy ne vezetés uralja a társadalomtudományt. Meg kell változnia a döntéshozó mechanizmusnak, a vezetők munkamódszerének, a vezető-kiválasztásnak, stb. De az is kétségtelen, hogy a tudósoknak, az értelmiségnek ki kellene egyenesíteni a gerincüket, és saját lábukra kellene állni.  Ráadásul ők azok, akik ebből az egészből hosszabb távon hasznosulnának. 

A vezetők, úgy tesznek, úgy vezetnek, uralkodnak, mintha nem lennének társadalmi igazságok, törvényszerűségek. Ez a természettudományban elképzelhetetlen lenne.

Ez a kreált különbségek közé tartozik.

Ez a különbség részben a törvényszerűségek hiányából adódik. Viszont a vezetés irtózik a törvényszerűségektől (csökkenti mozgásterét) vagyis ez a különbség is többoldalú.

Nemcsak arról van szó, hogyha belenézünk egy természettudományos lexikonba, egy természettudományos tankönyvbe, akkor azokban hemzsegnek a törvények, képletek. A társadalomtudományos lexikonokba, tankönyvekbe sokkal kevesebbet találunk ezekből. Ennél fontosabb, hogy kik készítik pl. a repülőgépet, és minek alapján készítik. És kik készítik a törvényeket, és minek alapján készítik a törvényt, és minek alapján készítik. A repülőgépet tudósok szakemberek, mérnökök készítik. És természettudományos törvényszerűségek ill. egzakt mérések alapján készítik.

A törvényeket olyan politikusok készítik (eltekintve a kevés kivételtől) akiknek a társadalomtudományos tudása legfeljebb átlagos, vagyis gyenge. Még fontosabb az, hogyan készítik. Teljesen hiányoznak a törvényszerűségek. Még azon törvényszerűségekre sem hivatkoznak, amelyeket esetleg a tudomány már ismer. Talán érthetőbb, ha egy választási programharcból, vagy egy reformprogramból indulunk ki. Tulajdonképpen a szubjektív vélemények sokasága hangzik el. Az egyik vezető programkészítő pl., kijelenti: nem tudom mi lesz harmadik lépés, senki sem tudja, de vágjunk bele. Képzeljük el, ha repülőgépgyártó jelentené ezt ki: nem tudjuk mi lesz harmadik lépés, de vágjunk bele. Egyáltalán elképzelhető, hogy a repülőgépgyártók vitája az ilyen hosszú, vég nélküli, ellentmondásos, zavaros, eredménytelen legyen? Természetesen nem.  Maga a tudomány már olyan szinten van, hogy nem lehet össze-vissza beszélni. Egyszerűen alig van helye a szubjektív kijelentéseknek. A természettudományos törvényszerűségek egyszerűen behatárolják a szubjektív véleményeket. Ha egy természettudományos tudós egy szakember mond valami baromságot, rögtön leírja magát. Hát ettől áll nagyon messze a társadalomtudomány. Jelenleg a politikusok vagy akár a társadalomtudósok is össze-vissza beszélhetnek, és sajnos nemcsak beszélnek, de ezek szerint intézkednek és hoznak törvényeket. Olyan ez mintha a repülőgépgyár új igazgatója kijelentené: holnaptól átalakítunk mindent, levágjuk ez egyik szárnyat, de beépítünk, egy harmadik motort.

A rossz törvény legalább olyan veszélyes, mint a rossz repülőgép. A rossz törvények miatt emberek sérülhetnek, kerülhetnek szenvedő állapotba, esetleg meghalhatnak, akárcsak mint egy rossz repülőgép miatt. Csak a törvényeknél nem pár száz ember, de több ezer ember, esetleg több millió ember sérülhet. Nem beszélve arról, amikor a törvény egy hódító háborút rendel el. 

A repülőt tehát neves tudósok készítik, a repülőt ezen felül neves tudósok ellenőrzik. Ha lezuhan a repülő, akkor egyértelmű a felelősségre-vonás.

A törvényt nem tudósok készítik. A törvénynek van egy alkotmánybírósági ellenőrzése, ahol neves jogászok ülnek. Igaz ők is csak az alkotmányilleszkedés szempontjából vizsgálják. De nincs pl. közgazdasági ellenőrzése. Nincs közgazdasági bíróság. Nincs orvosi, egészségügyi ellenőrzése. A rossz törvény miatt nincs konkrét felelősségre-vonás.

A rossz mosógépet nem vásárolják. A rossz törvényt kénytelenek „megvásárolni” az emberek. A megvásárlást helyettesítené, a törvényekhez kapcsolódó közvetlen demokrácia, pl. a figyelembevett, széles körű közvélemény-kutatás. Jelenleg azonban ilyen sincs (szinte nincs).

Különbség van a természettudós és a politikus felelőssége között, amennyiben a politikus dönt a természettudomány és társadalomtudomány felhasználásról.

Egy másik hasonlat is eszembe jut. A társadalomtudomány jelenleg ott tart, mint mondjuk ezer, kétezer évvel ezelőtt a természettudomány. Vagyis imával, ráolvasással, szövegeléssel próbálták, ill. vélték megoldani pl. a természeti jelenségek megváltoztatását.  A villám kerüljön el minket o Istenem - imádkoztak serényen, mert nem ismerték a villámhárítót. Tehát az ismeretek, a törvényszerűségek hiányát, a tudománytól teljesen távoli szövegeléssel akarták megoldani. És el is hitték hogy ezek a szövegelések, (ráolvasások, imák) valóban hatékonyak. Az akkori társadalmi méltóságok, sámánok, papok, stb. szerepét most a politikusok töltik be. A jelenlegi társadalomtudomány jelenleg még csodatevő szövegelések fejlettségi szintjén van, még nem érte el a törvényszerűségek fejlettségi szintjét.

Megemlítenék még egy látszólagos különbséget: gazdasági-társadalmi élet törvényeinek megismerése, változtatása mindig sürgős, a természet törvényeinek, megismerése, használatának változtatása esetenként sürgős. De ezt megelőzi a társadalomtudományos stagnálás a lemaradás, ami emberi hibából ered. Tehát a sürgősség csak az elkésettségből ered.

 E hosszúra nyúlt fejezet összefoglalása.

Gondolkodástani szempontból talán az a tanulság, hogy a társadalomtudomány egy veszélyesebb terep, több a buktató.

Társadalmi szempontból azt akartam bizonyítani, hogy a társadalomtudomány jelentősen, a szükségesnél jobban lemaradt, a lehetségesnél kevésbé fejlődött és ezzel együtt nyilván a társadalmi fejlődés is elmaradt a lehetségestől. Ezt úgy bizonyítottam, (szerintem nincs is más bizonyítási mód), hogy társadalomtudományt összehasonlítottam természettudománnyal. Az összehasonlításból pontosabban az derült ki, hogy érthető magyarázható lenne, ha társadalomtudomány egy fokkal lemaradna (mondjuk 100 évvel) a természettudomány mögött, mert vannak olyan sajátosságai a társadalomtudománynak, amelyből ez a lemaradás szükségszerűen következik. Csakhogy a társadalomtudomány nem 100 évvel, hanem 500-600 évvel van elmaradva a természettudománytól.

Miközben ezt az összehasonlítást tettem, kirajzolódtak különböző társadalomtudományos és egyben társadalmi hibák. A fejlődési felfogás hiánya, a jelentősen nagy szubjektivitás, a törvényszerűségek hiánya, a törvényszerűségek és törvények mérésének és bizonyításának hiánya, a vezetés uralta társadalomtudomány.  Ezek a hibák egyféle szempontból mutatják meg a múlt és jelen társadalmának (rendszerének) alapvető hibáit, de ezt a szempontot is érdemes feltárni. Nehéz eldönteni, hogy a felsoroltak közül melyik a fő, meghatározó. Ki lehet hozni a vezetés uralta társadalomtudományt a meghatározónak, és le lehet vezetni, hogy a többi hiba ebből ered. De más okoskodással a szubjektivitás lesz a meghatározó, ebből ered a többi hiba. Megint más okoskodással a hiányos mérés, bizonyítás, megint mással a törvényszerűségek hiánya lesz a meghatározó. Azt gondolom, hogy inkább a kölcsönös összefüggések esetével állunk szemben, ezért mindegyikkel szükséges foglalkozni.

A szubjektivitás, a törvényszerűség és a mérhetőség közös problémái.

A társadalomtudományos rosszat, tévedést könnyebben el lehet sumákolni.

Továbbá van egy kevés különbség a szubjektivitásban.

Minden gondolkodási nehézség, korlát, hiba mindkét tudományban egyformán előfordulhat. Egyetlen kivétel talán a szubjektivitás, amelyik egy kevéssel a társadalomtudományban gyakrabban, erősebben előfordulhat. Tulajdonképpen a szubjektivitás elsősorban a vizsgáló hibája, és ezért mindegy hogy vizsgáló mit vizsgál. A természettudományt is lehet érzelmi torzulással vizsgálni. A kis különbség abból adódik, hogy társadalmi történések nagyobb érzelmi hatással vannak, mint természeti történések.  Egy másik ember megítélésében több az érzelmi aspektus (a vizsgáló érzelmi aspektusa nagyobb) mint pl. a hőtani vizsgálatokban. (A másik ember megismerése elég rejtélyes, főleg az érzések, érzelmek rejtélyes világa miatt. De már arról beszéltem, hogy természettudományban, ill. az élettelen világban is sok rejtély.)

Összefoglalva a társadalomtudományos igazságok törvényszerűségek egy kevéssel (kb. 10-15%-kal) nehezebben ismerhetők fel a fentiek miatt. Vagyis egy kevéssel, összefüggőbb és ezért bonyolultabb a társadalomtudomány. A társadalomtudományos tévedést, rosszat könnyebb elsumákolni. A társadalomtudományban egy kevéssel több a szubjektivitásból eredő hiba.

De a szubjektivitásnak is vannak törvényei.

Pontosabban a társadalomtudomány két fő részből áll. Az egyik a társadalomtudományos törvényszerűségek keresése, megállapítása. A másik a szubjektív vonatkozások feldolgozása. Maga szubjektív vonatkozás nem tudomány, de annak tudományos feldolgozása, kiderítése már tudomány.

A jelenlegi társadalomtudomány, mind az emberen kívüli törvények, mind a szubjektív vonatkozás feldolgozását, kiderítését illetően elmaradott.

Olvastam egy-két középiskolai történelem tankönyvet. Megmondom őszintén,  nyomát sem láttam, annak hogy valamilyen általános törvényszerűségekre próbálnának rávilágítani. A történelem nem volt más, e könyvek szerint, mint az események leírása. A könyvben felsorolt okok, nem mások, mint az előző évek eseményei. Ezek nem igazi okok törvényszerűségek. Az olvasónak, tanulónak az, az érzése, hogy a történelem csak úgy véletlenszerűen folyik. Ebből végeredményben az a felfogás alakul ki hogy a jövő alakításában az emberek érdemben nem képesek beleszólni. Ugyanakkor a történelemkönyvekben, a pszichés tényezőkről sem esik szó, legalábbis nem tudományosan igényes módon. A jelenlegi történelemtudomány tehát nem törekszik többre, mint az események pontos leírására. Óvakodik a következtetéstől, az általánosítástól, a törvényszerűségek meghozatalától, de még a kategorizálás az alapvető tényezők említése is hiányzik.

 Olvastam egy-két közgazdasággal foglakozó tankönyvet is. Ezeknél a következőt tapasztaltam. Egyfelől tele vannak képletekkel, grafikonokkal, de ezek felszíni jelenségek képletei grafikonjai. A felszíni jelenségek mögé nézés, az okok, okainak vizsgálata hiányzik. Ezt, egyik-másik, az őszintébbje el is ismeri. Az okok, okainak feltárása, a minden mögé nézés, a természettudományokban egyértelmű cél és gyakorlat. Így jutott el a természettudomány az atomokig, a sejtbiológiáig, és minden más jelenlegi eredményéig. Másfelől a közgazdaság tankönyvből is hiányoztak a szubjektív a pszichés vonatkozások. Pl. egy infláció pszichés vonatkozása, a pánik, a várakozás, stb., nos ezekről alig esik szó. Az olvasónak, tanulónak az, az érzése hogy a közgazdaságtan valamilyen embertől, emberi érzésektől független tudomány, mondjuk olyasmi, mint a matematika. Minden társadalomtudomány részben humántudomány, az ember az alkotója, az alanya és az ember a tárgya is. Minden társadalomtudománynak, jelentős, erkölcstani, pszichológiai, társadalompszichológiai vonatkozása van.

A történelmen és közgazdaságtanon kívül is említhetnék példákat. Általában a jelenlegi társadalomtudományok mindkét irányban hiányosak. Egyfelől a felszíni jelenségek, felszíni okok, törvények vizsgálatán kívül hiányzik a mélyebb, az általánosabb okok, törvényszerűségek keresése vizsgálata.

Másfelől a társadalomtudományok pszichés (érzelmi, lelki) okai sincsenek feltárva, ill. ezekre sem irányul kellő figyelem.

A tudomány célja kettős. Az egyik célja, a jelenségek megértése. A másik célja, olyan tudást adni, hogy az ember képes legyen úgy átalakítani a dolgokat, hogy azok a javát szolgálják. A jelenlegi társadalomtudomány ezektől még messze van.

A két tudomány határvonala, és a köztes tudományok. Mint mindenben itt is felmerül az elmosdott határvonalak problémája. Az élővilág fejlődéstana, ill. annak egy része, köztes tudomány. A pszichológia egy része köztes tudomány. Köztes tudomány, pl. az ipartörténelem, művészettörténelem és még lehetne sorolni. A köztes tudományok másik része a magánélet és közélet határán mozog.

A szubjektív tényező azt is jelenti, hogy az ember számára több, valamivel mindig több lesz a véletlen aspektus, mint a természettudományban.

A szubjektivitásnak három tényezője: a tudás hiánya (beleértve önmagunk ismeretének hiányát is) és ennek pótlása, tudománytalan módszerekkel. A tudatosan vállalt önzőség, rosszaság. Az érzelmek világa, mint elmaradott tudomány.

A tudás hiányára következő példát hozom.

Vannak a társadalomtudománynak is törvényszerűségei csak a tudomány olyan kezdetleges fokon áll, hogy ezeket nem ismeri fel, vagy hibás következtetésekre jut. A nem ismeri fel, azt jelenti, hogy a jelenségeket véletlenszerű elszigetelt jelenségként kezeli, meg sem próbálja az összefüggéseket, okokat keresni. A rossz következtetés pedig azt, jelenti, hogy megpróbál összefüggéseket, okokat keresni talál is ilyeneket csak ezek nem a valódi összefüggések okok. A természettudományos fejlődésben is ez a helyzet, csak ott azért magasabb szinten vagyunk, ezért sok a feltehetően jó következtetés és nagyjából meg tudjuk állapítani, hogy mi a valószínűtlen és a valószínű. Pl. a törzs lakóhelyén gyakran ütött ki tűzvész. A törzs arra a következtetésre jutott, hogy a nagy szellem haragszik és ezt a haragot birkaáldozattal lehet kiengesztelni. Az áldozat általában bevált, mert csak kétévente tört ki a tűz. Amikor meg nem vált be, azt a következtetést vonták le, hogy rosszul áldoztak. Ezért kifejlesztették a helyes birkaáldozat elméletét. Ha lett volna törzsbe egy ügyes matematikus, akkor a matematikailag is igazolta volna a birkaáldozat helyességét. A természettudományos fejlődés azért már eljutott olyan szintre hogy a tűznek van konkrét oka, azt érdemes megelőzni és érdemes az áldozat helyett tűzoltóságot üzemeltetni. Egy törvényszerűség, pl., ha szárazság van, akkor nagyobb a valószínűsége, hogy tűz keletkezik. Ha szárazság van, akkor érdemes dupla mennyiségű vizet tartani a tűzoltóságnak. Ugyanakkor ez törzs mégis fennmaradt és fejlődött. Tehát lehet úgy élni és fejlődni, hogy nem ismerik a törvényszerűségeket csak ez az élet rosszabb és veszélyesebb lesz, a fejlődés pedig lassúbb lesz, mintha ismernék. Van egy olyan érzésem, hogy az emberiség jelenlegi társadalomtudományos szintje hasonló, mint az említett törzs természettudományos szintje.

A társadalmi törvényszerűségek általában interaktívabbak, mint a természeti törvények. Az említett tűzvész egy interaktív esemény, sok múlik az emberek reakcióján. Egy földrengés már nem ennyire interaktív. Azt egyelőre még nem lehet megelőzni vagy elhárítani. A társadalmi törvényszerűségek jobban hasonlítanak a tűzvészhez, mint a földrengéshez. Az hogy a társadalmi törvényszerűségek általában interaktívak, nem jelenti azt, hogy nincsenek.

A példa egyben a tudatlanságból eredő szubjektivitást is bemutatta.

A tudatos önzőség, rossz, mint szubjektivitás.

Megint egy példa. Tudományosan le lehet vezetni a következő igazságot. Ami a közösségnek jó, hasznos, az általában és hosszabb távon az egyénnek is jó, hasznos. Ha ezt a törvényt nem ismerik fel az emberek, akkor az a tudatlanságból eredő szubjektivitás. Ellenben mi van, ha felismerik, de nem érdekli őket? Mondjuk én sok-sok érvvel és matematikai egyenlettel is bebizonyítom az előző tétel igazságát. Mire a hallgató ezt válaszolja: rendben van, de engem nem érdekel, hogy mi van a közösséggel, és az sem érdekel, hogy hosszabb távon mi lesz velem. Engem csak az érdekel hogy ebben az órában, napban, hónapban jól járjak. Erre válaszra nincs tudományos ellenérv. Talán az erkölcstan képes valamennyire meggyőzni az illetőt. Ezt nevezem én a tudatos önzőségből, rosszból eredő szubjektivitásnak.

További különbség, hogy a társadalmi-gazdasági életben nagyobb a véletlen aspektus, ez részben a szubjektivitás, részben a viszonylagos elmaradottság miatt van.

Kiegészítő gondolatok.

Ez a fejezet a „Vázlatos összefoglalása a gondolkodás a gondolkodástan hatalmas szerteágazó témájának. Az evolúció során kialakult közös tudat kölcsönhatásai  nélküli egyéni tudat. A világ lehetséges alapvető vázlatos szerkezetei.” C. fejezet folytatása.  Idetartozó ábrák C/0/A, C/0/B, C/0/C, C/1, C/10, C/20 ábrák, ill. a C jelű ábrák.

 Az említett fejezet az „elméleti és gondolkodási problémák” c. tanulmányrészben található.

Induljunk ki abból, hogy vannak olyan emberre ható dolgok, amelyeket az ember nem ismer, vagy nem kellőképpen ismer.  Illetve e dolgokról az embernek nincs elég ismerete, ezért a jelentőségét sem értékeli kellőképpen. Vannak ilyen dolgok, pontosabban az emberi élet (egyéni és társadalmi) jelentős részben (legalább kb. 30%-ban) ilyen hatásokból áll.

Nézzünk egy példát.

Ötszáz évvel ezelőtt egy kisvárosban baktériumfertőzés ill. ilyen járvány alakult ki.

Az akkori gyógyítóknak halvány fogalmuk sem volt baktériumokról és azok által okozott betegségekről, ezért két gyógymódot alkalmaztak: köpölyözést és kamillateát. A baktériumfertőzés és az említett gyógymódok bonyolult fiziológiai kölcsönhatásba léptek, melynek a végeredménye az lett, hogy a betegek 5%-a meggyógyult. Ha  ismerték volna penicillint, akkor a betegek nem 5%-a hanem 90%-a gyógyult volna meg. De, ahogy mondtam, erről a halvány fogalmuk sem volt. Az akkori emberek csak azt tapasztalták, tudták (ez jutott el tudatukba)  hogy van egy betegség, amelyet ők lázbajnak nevezetek, és ezt a betegséget valamennyire képesek voltak gyógyítani.

Ebben az egyáltalán nem ritka történetben mit nevezhetünk valóságnak, valóságosnak, igaznak, tévedésnek?

Valójában, igazából csak baktériumfertőzés történt.

Valójában, igazából a baktériumfertőzés és a köpölyözés, ill. kamillatea kölcsönhatása történt.

Valójában kitört lázbaj és ezt valamennyire gyógyította a köpölyözés és kamillatea. 

Ez utóbbit azért nevezhetjük valóságnak, mert az akkori embereknek ez volt valóság. Sőt meg voltak győződve arról, hogy amit tesznek az jó, igaz cselekvés.

Sőt arról is meg voltak győződve, hogy ők kiismerték e betegséget, hiszen a kezelés hatott a betegségre. Akár könyvet is írhattak e betegségről és annak kezeléséről, mely könyvről azt gondolták, hogy igazságokat tartalmaz. Csak utólag mondhatjuk, hogy nem ez volt a valóság, és nem volt jó igaz cselekvés.  Ha  nem fedeztük volna fel a baktériumokat és azok gyógymódját, akkor még jelenleg is ( sőt lehet hogy örökre) ez lenne valóság, a jó, igaz cselekvés. Mint mondtam a jelenleg is sok ilyen kreált igazság, valóság van, amiről azt hisszük ez a valóság, ez a jó, az igaz cselekvés.

Így is fogalmazhatunk: valami történt, de az emberek ebből egy mást kreáltak.

Persze az eredeti történést nem tudták egészen megváltoztatni, csak módosítani.

Van egy természettudományos, társadalomtudományos igazság, jelenség, ami hat. Az emberek ezt csak részben ismerik fel, kissé módosítják hatását, de alapvetően megmarad a hatása.

Háromféle valóság azonban nem lehet, ezért szét kell választani a valóságokat.

Az elsőt (baktériumfertőzés) én így nevezem: a háttérigazság valósága. Vagy: a háttérigazság történése.

A harmadikat (lázbaj kitörése és akkori „gyógymódok” alkalmazása) én így nevezem: A tudatban létrejövő, előtérben zajló rossz cselekvés (hamis igazság) történése.

A másodikat így nevezem: a háttérigazság és az előtérben zajló rossz cselekvés ötvöződése. ill. ennek a történése. ( Igazából  ez a történés a legvalóságosabb, ez ami ténylegesen történik. Valójában az ötvözött történést tapasztalja az ember, de azt rosszul értelmezi, rosszul értékeli. Tehát a tudatában mégsem az ötvözött történés lesz, hanem a tévedés válik igazzá, jóvá.  Azt is meg kell jegyezni, hogy az is lehetséges, hogy pl. a köpölyözés és kamillatea, valamint baktériumfertőzés ötvöződése nem 5%-os javulást hoz, hanem romlást. Ezt azonban az ember általában felismeri és leállítja a tévedést, a rossz cselekvést. Sajnos ez sem mindig van így.)

A következő mondatot is csak e elmélkedés alapján lehet értelmezni.

Valójában (a háttérigazság szerint)  a természettudomány és a társadalomtudomány között csak kevés (kb. 10-15%-os) különbség van.

Az ember jelenleg azonban ezt kis különbséget jelentősen felnagyította. Jelenleg az ember jelentősen másképpen kezeli természettudományt, mint a társadalomtudományt. (Ez tehát az előtérbe zajló rossz cselekvés. És természetesen a kettő valahogy ötvöződik.)

A helyzet itt egy fokkal bonyolultabb, mint az előbbi példában, amennyiben feltételezzük hogy az akkori gyógyítók tudatosan (szándékosan, átgondolva) gyógyítottak.  Ha csak esetlegesen, átgondolatlanul, „éppen ez van” jeligével (nem tudatosan) gyógyítottak volna, akkor tovább bonyolódik valóság problémája. Vagyis az előtérben zajló rossz cselekvés (hamis igazság) is tovább osztható. Vagyis adódhat felületességből, adódhat szándékos önérdekű hazugságból. És adódhat az ismeretek szükségszerű hiányából (átgondoltság, tudatosság mellett). Pl. az ember még nem jut el arra a tudásszintre, hogy felismerje, pl. baktériumokat.

A társadalomtudományok rossz kezelésének az oka: a felületesség (egyszerűen nem foglakoznak a problémával) és mellékesen a szándékos önérdekű hazugság.  A kettő gyakran kibogozhatatlanul ötvöződik.

A természettudomány (természettudományok) és a társadalomtudomány (társadalomtudományok) között valójában (ez a háttérigazság) miért kicsi a különbség.

Érdemes átnézni a három ábrát C/0/A, C/0/B, C/0/C ábrákat, ebből a szempontból. Az igazság problémái nem változnak aszerint, hogy társadalomtudományról, vagy természettudományról van szó. A gondolkodás problémái sem változnak, alig változnak, szinte mindegy, hogy társadalomtudományról vagy természettudományról van szó.

Ami a két tudományt leginkább összeköti az a legfőbb cél. A természettudomány is a legfőbb cél irányába halad, akkor van értelme, ha arra halad, vegyis természettudománynak is van alkalmazott tudománya. Semmi értelme  az olyan természettudománynak, amely végső soron nem hoz létre repülőgépet, okos szerszámokat, számítógépet, mosógépet, napelemet,  és még sorolhatnám.

De nézzük a világ lehetséges modelljét. Kétségtelenül az egyik felosztás: az emberhez kevésbé kapcsolódó világ, ill. az emberhez erősebben kapcsolódó világ. A természettudomány az emberhez kevésbé kapcsolódó világgal is foglakozik (pl. az égitestek világával), a társadalomtudomány szinte alig foglakozik ezekkel. Ott van azonban magának a biológiai, fiziológiai embernek a vizsgálata. Az ember is atomokból, molekulákból épül fel, mint minden. A biológia, fiziológia közelebb áll a természettudományokhoz, mint a társadalomtudományokhoz. A társadalom viszont emberekből áll össze. Az ember alkotta világ a pl. az említett gépek stb. már megint erősen kapcsolódnak természettudományhoz. Fordítva társadalomtudományos fejlődésnek fontos része a természettudományos fejlődés. Megint kitérnék a négy kiterjedésre. Az idő a tér, az anyag kialakulása, átalakulása és legfőbb cél, eszerint vizsgálható nemcsak a természettudomány, de a társadalomtudomány is. Korábban megállapítottam: a társadalmi fejlődés az evolúciós fejlődés folytatása.

Az élővilág pedig összefügg, az élettelen világgal. A társadalomtudomány egy kevéssel jobban kapcsolódik az élővilághoz.

Az élettelen világnak éppen olyan sok rejtelme van, mint az élővilágnak (beleértve a biológiai embert is). Pontosabban jelenleg mindkettőnek olyan sok rejtelme, hogy nem számít melyiknek több rejtelme.

Az egész előző rész konklúziója: én nem találok jelentős, lényeges különbséget a két tudomány között.  Találok apró lényegtelen különbségeket, mint pl. a természettudomány egy kevéssel több kutató tudományt, igényel, egy kicsivel többet foglakozik a múlttal, egy kevéssel, kevesebb benne a „jó, kellemes igazsága”. Nem találok lényeges különbséget.  

Az ember azonban jelentős (nem létező) különbségeket kreál a két tudomány között. (Ez az előtérben zajló tévedés, rossz cselekvés.) Jelenleg tehát jelentős különbség van a két tudomány között. ( Ez a háttérigazság történése és a előtérben zajló tévedés, rossz cselekvés   ötvöződésből adódik.)

Ugyanakkor, részben azt is bizonyítottam, hogy a társadalomtudomány fejletlenebb szinten van, mint a természettudomány  és fejletlenebb szinten van mint amilyenen lehetne. De ehhez még hozzáfűzők egy-két gondolatot. Egy másik fejezetben elég részletes elemzés után megállapítom, hogy társadalomtudományos oktatás legfeljebb egyharmada a szükségesnek. Abból indulok ki, hogy az átlagember mindennapos életében milyen szerepe van a jognak, a közgazdaságnak, pszichológiának, a társadalompszichológiának, stb., vagyis milyen gyakran kerül szembe ilyen jellegű problémákkal. Gyakran. És milyen gyakran kerül szembe magasabb fokú, matematikai, kémiai stb. problémákkal. (Ráadásul a jó élet, a szélesen értelmezett életszínvonal sokkal erősebben kötődik a társadalomtudományokhoz, mint más tudományokhoz.) És ezekhez képest mi az oktatás aránya. Meglehetősen siralmas a társadalomtudományok kárára. Ugyanakkor a különbség lemérhető az emberek tudásában is. Siralmasan keveset tudunk, főleg ami az összefüggéseket illeti, általában a társadalmi jelenségekről, folyamatokról, szerkezetekről, igazságokról.   De az arányeltolódás elmondható, pl. a kutató, és alkalmazó tudományokról is. Nézzük meg mennyi, milyen létszámú, milyen költségvetésű társadalomtudományhoz kapcsolható tudományos intézet, egység van az országban, és ugyanezt nézzük meg a természettudományok vonatkozásában. Nagyon elnézően számolva itt legalább háromszoros lemaradást tapasztalunk a társadalomtudomány kárára.

A különbségekből sok minden adódik, pl. hogy gyakran hiányoznak a megalapozott hatástanulmányok. 

Pl. egy új gyógyszer bevezetését, ill. annak hatásait elég komolyan vizsgálják és persze tudományos módszerekkel. Egy új törvényt, törvénymódosítást, ill. annak hatásait is legalább ilyen alaposan lenne szükséges vizsgálni. De ez is gyakran hiányzik.

Mi a valódi oka annak, hogy társadalomtudomány és a természettudomány között az ember sokkal nagyobb különbséget kreál, mint ami valójában van közöttük? Mi az oka annak, hogy a társadalomtudomány jelentősen fejletlenebb szinten van,  mint a természettudomány, illetve fejletlenebb szinten van, mint amilyenen lehetne?

A kiindulás tehát az, hogy valójában legfeljebb 15%-kal lehetne fejletlenebb a társadalomtudomány, ennek okait (pl. az erősebb szubjektivitás, stb.) már taglaltam, ehelyett legalább 40%-kal fejletlenebb.

A valódi ok igen egyszerű: a hatalmi vezetésnek sokkal nagyobb az érdeke, hogy beleszóljon, irányítsa társadalomtudományt, mint természettudományt. És sokkal nagyobb az érdeke, hogy társadalomtudományhoz nem értő, érdemi kritika nélküli, összezavarható emberek legyenek, mint ugyanez a természettudományok vonatkozásában. (Sőt természettudományos vonatkozásban szinte nincs is ilyen érdeke). És az is érdeke hogy a társadalom, érdemben ne változzon, mert a változásban könnyebben elveszítheti a hatalmát. (Ugyanakkor, amikor a hatalmi vezetés nagyritkán valóban változást akar, akkor viszont előjön a társadalomtudomány kiszolgáló, gyenge állapota.)  Mivel hatalmi vezetésnek ezek erős érdekei, úgy irányítja az oktatást, állami tudományt, stb., hogy ezen érdekei érvényesüljenek. Többek között ezért tesz be a közvetlen demokráciának is minden eszközzel (nyilatkozatokkal, törvénnyel). Ugyanis a közvetlen demokrácia is pozitív hatással lenne a társadalomtudományokra. E tanulmányban, a vezetés érdekét és annak következményeit elég gyakran bizonyítom.

Ki kell térni még egy, további lényeges különbségre.

A természettudomány nincs lejáratva, tisztelik, a társadalomtudomány (a politika, a közügyek elemzése) le van járatva, nem tisztelik. A társadalomtudomány egyelőre még, felszínes, csevegő szinten áll, nem tartják komoly tudománynak. Persze nem véletlenül.   Mindez abból ered, hogy a politikusok közszereplők, politikával foglakozók is megengedhetik maguknak, hogy blődségeket beszéljenek. Illetve abból ered, hogy a társadalomtudományt nem kezelik tudománynak. Igaz van egy olyan része is, amely az emberek számára a  ködbe gomolygó rejtélyes szakterületnek tűnik, ilyen pl. a monetáris politika. Ez sem jó. Többnyire azonban a politika olyan dolognak látszik, amelyhez nem kell tudás, amelyben a csevegő felszínes kijelentések már egyben igazságok is.   Természetesen ez komoly problémákat okoz.

A következő megállapítás: a múltban és a jelenben a társadalomtudomány, lejáratott és alulértékelt, nem tölti be az igazi szerepét. Az optimális jövőben (a jövő fejlettebb rendszerében) ez megváltozik, be fogja tölteni az igazi szerepét, a közös tudat legfontosabb rétege lesz. (C/20-as ábra.)

Az alulértékelt, lejáratott társadalomtudomány azt is jelenti, hogy e téren döntően felületes gondolkodás valósul meg, a képzetes tudásból eredő megállapításokat vélik igazságnak, és igazságként nyilatkoztatják ki azokat.

A leggyakoribb hiba, hogy az ötven-száz tényezőből csak egyet-kettőt ragadnak ki, és abból vonnak le (természetesen téves) következtetéseket. Ez mindenkire jellemző, a vezetésre, a munkájukból adódóan politikával foglalkozókra, és általában minden emberre.

Végezetül ki kell térni a természettudomány és a társadalomtudomány különbségéből adódó közvetlen veszélyre. ( Eddig csak a  társadalomtudomány fejletlenségéből adódó  problémákról szóltam.) A közvetlen veszély: a természettudományos, technikai újításokat, azok pozitív és negatív hozadékait, hatásait,  a társadalom, a vezetés nem képes kezelni, nem képes jól, hasznosan felhasználni.  Ezáltal a káros mellékhatások, a haszonnál is több kárt okoznak.

Addig le van degradálva a társadalomtudomány, amíg a szellemi vetélkedőben nem teszik fel a kérdést: igaz hogy az alkotmány X pontja a következő mondattal kezdődik?

Gondoljunk csak bele, mennyi ismeret van a fejünkben, milyen sokféle dolgot tudunk. És ezen ismereteknek sajnos nagyobb része hiábavaló, használhatatlan tudás. Majd itt van pl. az alkotmányunk, amelynek a szövege kb. 12 oldalt (A/4 nagyságú oldalt) tesz ki, és mit tudunk belőle. Az emberek döntő többsége szinte semmit. Azért szerintem az ledöbbentő, hogy van egy a létünket meghatározó vezérlőelvek gyűjteménye, de azt nem ismerjük. A múltkor az egyik szellemi vetélkedőben feltették a kérdést: Donald kacsának milyen színű a gallérja. Ez úgy látszik, benne van az általános műveltségbe. Egyetlenegy kérdést nem halottam még az alkotmánnyal kapcsolatban. Nyilván a kérdéseket összeállítok, tudják (sajnos jól tudják), hogy Donald kacsa gallérjának színe köztudottabb, mint pl. az alapvető emberi jogok első mondata. Ez egy fejére állított világ, de szerintem nem véletlenül az. Mert nem véletlen az, hogy minél lényegesebb egy ismeret annál kevésbé van oktatva, annál kevésbé jelenik meg, és így annál kevésbé ismerjük és minél lényegtelenebb az ismeret annál nagyobb a megjelenése, annál inkább ismerjük. Ilyen következetes véletlenek nincsenek. Annak még örülhetnék is hogy szaporodnak a szellemi vetélkedők. De ha megkapargatom ezeket, akkor büdöset érzek. Mert régebben azért némi gondolkodás is kellett a nyeréshez. Mostanában pedig csak lexikális tudás szükséges, mintha direkt vigyáznának: Isten ments, hogy érdemi gondolkodás alakuljon ki. Persze ismerjük a mondást: ez a közönség igénye. Persze, mert amihez nem ért az ember, az nem is érdekli az embert. Lehet, hogy egy jól szervezett manipuláció alanyai vagyunk? Az viszont biztos, hogy a feje tetejére állított világot csak úgy állíthatjuk talpára, ha: minél lényegesebb egy ismeret, annál inkább van oktatva, annál többet jelenik meg, és így, annál közismertebb. A leglényegesebb ismeretek pedig a társadalomtudományos alapismeretek, ezek közül is az összefüggések és nem a lexikális tények.

E fejezet célja az, hogy bizonyítsam a társadalomtudomány egészének (és szinte az összes részének) lemaradását, fejletlenségét (ebből fakadóan torzultságát), a lehetséges elérhető színvonalhoz képest. Ezt úgy tudom megtenni, hogy társadalomtudományt összehasonlítom a természettudománnyal, a természettudomány egészével. Ha valóban bizonyítható a társadalomtudomány lemaradása, akkor ebből a következők erednek. A társadalomtudósok legyenek szerényebbek. A társadalomtudományt direkt módón is fokozottan fejleszteni szükséges pl. az oktatással. A felsorolt különbségek, lemaradások kiegyenlítésére kell törekedni.

A kiindulásom az, hogy természettudomány korunkban már normálisnak nevezhető, de a társadalomtudomány még nem nevezhető annak.  Elsősorban azért hasonlítom össze a két tudományt, hogy e fenti megállapításom igaza megmutatkozzon. És ha már megmutatkozott, akkor el lehet gondolkodni azon mit is lehetne tenni, hogy társadalomtudomány is normális tudománnyá váljon.

A fejlődés a szakmaiság és e tanulmány.  

Ezt egy példával illusztrálom. Lépjünk vissza abba korba mikor a gőzgép már ismert volt. Jött egy feltaláló (pl. Ottó) és kitalálta a robbanómotort, ami majdnem teljesen más, mint a gőzgép. Ugyanezt (az előzőt, a régit kidobni és egy teljesen újat alkotni) a társadalomtudományban nem lehet. A társadalomtudományban csak az előzőből lehet építkezni.  Ugyanakkor ez sem teljesen igaz. Mert a társadalomtudományban is meg lehet azt tenni, hogy valaki tervez egy korszerűbb és egészen más szerkezetet, rendszert (robbanómotort). Ugyanakkor ott van a régi szerkezet, rendszer (a gőzgép).  Ezután már a gondolkodó azon töri a fejét, mivel a régit nem lehet kidobni, hogy lehet a régi rendszert egységenként, részenként átalakítani úgy hogy abból új, korszerűbb rendszer legyen (a gőzgépből, robbanómotor). Úgy fogalmaztam, hogy mindezt meglehet tenni, módosítanék: ez az egyetlen hatékony módszere a társadalomtudományos fejlesztésnek. Mert ha nem tervezünk új rendszert, akkor csak azt tehetjük, hogy a régi rendszert (gőzgépet) toldozgatjuk, variáljuk, ennek a lehetősége viszont behatárolt. A gőzgépből lehet jobb gőzgép, de nem lehet robbanómotor.

Én ebben a tanulmányban ezt a hatékony módszert követem. Megalkotok egy új korszerűbb rendszert, és azután keresem az egységenkénti részenkénti átalakítás lehetőségeit. Ez a módszer azért is hatékonyabb, mert egy csomó fölösleges lépés kimaradhat. Ha nem ezt a módszert követném, akkor most igen hosszan és körülményesen bizonygatnom kellene, hogy a jelenlegi rendszer miért rossz. Kétséges, hogy egyáltalán ezt be lehet bizonyítani, hiszen egy hamis válasz mindig kézenfekvő: rossz, rossz, de nincs nála jobb. Így viszont csak annyi a dolgom egymás mellé tegyem a két rendszert. Íme itt az új korszerű és megvalósítható rendszer és itt van a régi rendszer. Tessék kérem összehasonlítani, és máris kiderül, miért rossz a régi és miért jobb az új. Lehet, sőt valószínű, hogy az általam tervezet új rendszerben vannak hibák. A kérdés az hogy ezek hibák kijavíthatók, ill. van e olyan alapvető kijavíthatatlan hiba, hiányosság ami miatt összeomlana a rendszer? Ha ilyen nincs, akkor ez sok mindenre bizonyíték.   

Másrészt akár jó, akár kevésbé jó az általam kiokoskodott új rendszer, de az kétségtelen, hogy ez a módszer mint elméleti társadalomtudományos fejlesztési módszer jó.

Elmélkedés a nem elemezett ábrákról, pl. a B/1, B/1/a, stb. ábrákról. Az ábrák (táblázatok) általános magyarázata és felosztása. Elméleti rendszertényező.

Háromfajta ábra lehetséges.

„A meg nem rajzolt ábra, ábrák”. Ez alatt azt értem, hogy rengeteg olyan ábra van, amit megrajzolhattam volna, de különböző okokból végül mégsem rajzoltam meg. Az olvasóban jogosan vetődik fel a kérdés: miért pont ezek az ábrák, és miért nem más ábrák lettek megrajzolva. Ez, vagy azon ábra miért maradt ki? Nem állítom, hogy nem maradt ki, nem maradt megrajzolatlanul néhány, vagy sok fontos ábra.

A megrajzolt és kellően elemzett ábra, ábrák.

A megrajzolt, de alig elemzett ábra, ábrák.

E tanulmány jelentős része, főleg az ábrák jelentős része a megismerést (megértést) kívánja szolgálni. A megismerés tulajdonképpen csak arra jó, hogy szolgálja az elv-megállapítást, az alapvető feladat-megállapítást, a program-megállapítást, a terv-megállapítást, a problémamegoldást, a megalapozott kritikát. Persze az ember kíváncsi és szereti felfedezni és megérteni a dolgokat, ez azonban szubjektív, önmagában haszontalan dolog.

Miért kell megismerni pl. a gépkocsi működését? A vezetőnek azért nem árt megismerni, mert adott esetben talán meg tudja javítani a kisebb hibákat. Vagy azért hogy nagyjából el tudja dönteni, átvágták, vagy nem vágták át a szervizben. A szerelőnek azért kell ennél alaposabban megismerni, hogy meg tudja oldani a nagyobb problémákat. A tervezőnek pedig azért kell még alaposabban megismerni, hogy még jobb autót tudjon tervezni.

Alapos (pontos, részletes, minden lényeges tényezőt figyelembevevő)   megismerés nélkül is csinálhatunk problémamegoldást, javítást, átalakítást, tervezést, csak az nagy valószínűséggel   rossz  lesz. Alapos megismerés nélkül is kijelenhetünk alapvető elveket, célokat, kijelölhetünk feladatokat, csak akkor fennáll a lehetőség: hátha valamilyen fontos tényezőt nem vettünk figyelembe, olyant amely által hamissá válik az elv, a cél, a feladat.

Ezért kell törekedni az alapos megismerésre.

Az általam rajzolt ábrák többsége tehát a megismerésről szól. Általában az ábrák a bonyolult, de lényegi megismerésről szólnak. A bonyolult, de lényegi összefüggésekről szólnak.   Az egyszerű összefüggésekről nem érdemes ábrát készíteni, azokat elég leírni. A sűrített összefoglalásban pedig csak lényeges dolgok kerülhetnek be.

Az általam rajzolt ábrák alapos szemlélődést igényelnek. Minden egységnek, minden mondatnak, minden nyílnak jelentősége van. Ráadásul nehéz kiigazodni rajtuk. (A felületes szemlélőnek azt üzenik, hogy a problémakör nem is olyan egyszerű.) Nem az a céljuk hogy rövid áttekintéssel elősegítsék a megértést, vagyis nem a leegyszerűsítés a céljuk. Az egyszerű ábrák mellé sok szövegnek társulnia, legalábbis ha alapos megismerésre törekszik a tájékoztató.   Az én ábráim bonyolultabb tervrajzok. A hosszú, bonyolult szövegek helyett készültek.  Olyan területeket, problémaköröket ábrázolnak melyeket a sok összefüggés miatt, hosszadalmas körülményes lenne szövegben kifejteni. Végső soron tehát ezek is egyszerűsítenek.

E tanulmányban egy sereg banálisnak tűnő lényeges megállapítást teszek. Pl., szükséges és jó magángazdaság (piacgazdaság, versenygazdaság). De csak a magfelelően szabályozott piacgazdaság, versenygazdaság jó. De csak ott jó a piacgazdaság, versenygazdaság ahol a piac automatikus szabályozó rendszere képes működni. De csak ott jó, ahol valóságos verseny tud kialakulni. De csak ott jó, ahol a közös, nemzeti együttműködés nem szükségszerű.  Azonban ezek mellett is szükség van a szabályozásra, mert még ezen területeken is el tud vadulni a verseny. Ahol pedig nem lehet jó a piacgazdaság, versenygazdaság ott pedig az államnak kell működni. Ezek tehát banális, de lényeges megállapítások. Pl. ezen megállapítások közléséhez nem kell ábra. Ellenben e magállapítások mögött azért ott kell lenni a megismerésnek.  Az alapos megismeréshez már szükség van ábrákra.

A felsorolásokra, a kategorizált felsorolásokra szintén a megismerés miatt van szükség. Szintén azért szükségesek ezek, hogy nehogy kimaradjon valamilyen lényeges tényező folyamat, olyan, amely megváltoztatja az alapvető magállapításokat.

De hogy jut el a gondolkodó az alapvető megállapításokhoz?

Úgy, hogy felsorol, kategorizál, összefüggéseken gondolkodik, rajzolgat. Vagy éppen mások megállapításain, (felsorolásain, kategorizálásain, összefüggés-megállapításain, ábráin, stb.) gondolkodik. Ezeken gondolkodik, és közben állandóan keresi a lényegeset a fontosat. Keresi a lényeges elveket, célokat, feladatokat.

E tanulmányon és ezen ábrákon is talán elgondolkodik néhány ember, és ez által (lehet hogy éppen a cáfolattal), bővül a megismerésük. Az is lehetséges, hogy éppen az én megállapításaimnál, sokkal igazabb lényegesebb megállapításokra ébrednek rá.

Az ábrák jelentős részét alig elemzem, más részét csak felületesen elemzem. Ennek oka egyszerűen az, hogy a részletes elemzés rendkívül hosszadalmas lenne, ugyanakkor az olvasó alig ismerné meg jobban a problémakört. Tehát a részletes elemzés rossz hatásfokú lenne. A megismerés legjobb hatásfoka (bevezettet energia és kivett haszon aránya) az, ha a kedves olvasó csak magában vizsgálgatja az ábrákat.

Megint megjegyzem az ábrák egy része az egyszerű ránézéses megértést szolgálja.

A másik, nagyobb részét azonban a sok tényező, a sok összefüggés miatt kellett megrajzolni. Vagyis azért, mert leírva még bonyolultabb érthetetlenebb lett volna problémakör. Sajnos ezeken az ábrákat sokáig kell nézegetni, elemezni.

Kétségkívül sokkal több ábrát lehetett volna készíteni.

Miért pont ezek az ábrák és miért pont így készültek el, erre csak részben tudok magyarázatot adni. Vagy azért készült el egy ábra, mert a fejembe összeállt valamilyen logikai ábra, volt valamilyen kiinduló kép, amit szavakkal, szöveggel nehéz lett volna leírni.  Vagy azért mert az összefüggések, hatások olyan bonyolultnak tűntek számomra is, hogy azokat csak ábra által tudtam értelmezni.

Röviden, amely témában a szöveg (írt vagy beszélt) kevésnek látszott, azt ábra által is próbáltam érthetőbbé tenni.

Azt gondolom egyébként, hogy az ábrák önmagukban nem elegendők a megértéshez, mert szükségesek, mert a megfogalmazott hangsúlyos mondatok, szövegek adják az emberi gondolkodás alapját.

A legtöbb ábra azonban kapcsolódik valamilyen fejezethez és vannak ábrák melyekről a fejezetben külön magyarázat készült.

Vannak azonban olyan ábrák, melyekhez nem készült külön magyarázat, sőt inkább kiegészítik a szöveges részt. De azért kapcsolódnak egy-egy fejezethez, vagy tanulmányrészhez, így ezeket „részben elemzett ábráknak” lehet nevezni. Azért önmagukban is értelmezésre szorulnak.

Leginkább ezekről, de általában az összes ábráról elmondható, hogy nézegetést, tanulmányozást igényelnek, mert nem az egyszerűsítés céljából készültek. Ugyanakkor valamennyire mégis egyszerűsítenek, legalábbis másként vetítik elénk a problémát vagy problémakört, mintha,  az szövegben fogalmazódott volna meg.

Az ábrák magyarázata és egyfajta felosztása.

Az ábrák (táblázatok) alapvető felosztása: az A jelű ábrák, társadalom, társadalomszerkezet, hierarchia, társadalmi rétegek, állam, államszerkezet, döntéshozó mechanizmus politikai  rendszer, jog, problémakörökhöz tartozó ábrák. A B jelű ábrák a gazdasági, pénzügyi problémakörökhöz tartoznak.

A C jelű ábrák, a tudat, tudatalakulás, gondolkodás, természet és világszerkezet, problémakörökhöz tartozó ábrák.

A D jelű ábrák a rendszerfejlődés, társadalomfejlődés problémakörökhöz tartozó ábrák.

A K jelű ábrák a kisközösségek, kultúra problémakörökhöz tartozó ábrák.

A több betűvel (pl. AB, ABC, ABD, ABCD, ABDK, stb.) ábrák, olyan ábrák, melyekben a felsorolt problémakör fajták keverten jelennek meg.

Mivel logikai ábrákról van szó, egy, általában téglalap, négyzet alakú mező, valamilyen tényezőt (részt, egységet, elemet, stb.) jelent. Egy ábrában természetesen több csak logikai négyzettel (téglalappal), vagy nyíllal, vagy egyéb ábrával jelölt tényező van. Egy tényező sok minden lehet: pl. embercsoport, tárgycsoport, fogalomcsoport, vagy fogalom. Általában a logikai négyzetbe bele van írva a jelentése, máskor a jelentés külön négyzetbe jelenik meg.

A nyilak színei alakjai:

A logikai négyzetet, tényezőt, és az összefüggést, viszonyt, hatást, áramlást, stb. jelző vonalat, nyilat és a hozzátartozó magyarázatot összekötő nyíl, vonal, általában lila színű. Ritkábban más színű, de csak kivételesen fekete.

Ugyanakkor a legtöbb ábrába, logikai négyzetbe, tényezőbe bele van írva magyarázata, a magyarázat nem kívül van. Ezek viszonyáról, összefüggéséről, egymásra hatásáról, szóló nyilak, vonalak, általában feketék. Ritkábban más színűek.

Az állam általában sárga színű, ritkábban más színű. Ugyanakkor a sárga szín nemcsak az államot jelölheti.

A pénz és a pénz áramlása általában zöld színű, ill. zöld színű nyilakkal van jelezve. Ritkábban más színű.

Más áramlások, pl. a munka, termék áramlása különböző színű lehet.

A színeket maguk az ábrák, ill. azok érthetősége is befolyásolja.

Azon nyilak melyek mindkét végén nyíl van általában a kölcsönös összefüggést, viszonyt, hatást, áramlást, stb. ábrázolják.

Ha egy sötét körbe, mezőbe torkollnak be ezek a kétvégű nyilak, akkor annak jelentése: minden tényező, mindennel összefügg.

Ha egy pontból, ill. mezőből sugarasan több levegőbe végződő nyíl mutat ki akkor annak jelentése: az adott logikai négyzet, tényező (embercsoport, tárgycsoport, fogalomcsoport, fogalom) az ábra többi részével, tényezőjével, általában kölcsönösen összefügg. Összefüggés: viszony, hatás, áramlás, stb..

Azon nyilak melyeknek csak egyik vége nyíl, általában a viszonylag egyoldalú összefüggést, hatást, áramlást mutatják.

A nyilak vastagsága a hatás, áramlás, ill. a szükséges hatás, áramlás erősségére, fontosságára utalnak.

Mint ahogy a tanulmány szöveges része, az ábrák is, hol inkább a jelent, hol inkább múltat és a tendenciát, hol a jövőt és általában a szükséges optimális jövőt (ezt kellene elérni) állapotot mutatják, gyakran keverve. E tisztázás érdekében is szükséges az ábrák tanulmányozása.

Itt is meg kell jegyezni, mindez az én véleményem, az ábrák között sincs másolat, eltekintve a néhány kivételtől.

Az ábrák és a tanulmány felosztása. És az ábrák felosztása, aszerint, hogy az állam mennyre hangsúlyosan jelenik meg bennük.

Emlékeztetőül az ábrák nagy vonalakban így vannak kategorizálva:

(A) jelű ábrák: társadalom és rendszerszerkezet, társadalmi rétegek, hierachiák, politikai rendszer, döntéshozó mechanizmus, jog,

(B) jelű ábrák: gazdaság és pénzügy.

(C) jelű ábrák: tudat, tudatalakulás, (világnézet, gondolkodás, tudomány, erkölcs), természetszerkezet (világszerkezet).

(D) jelű ábrák: társadalom és rendszerfejlődés.

  (K)  jelű ábrák: kisközösségek, kultúra.

Természetesen az említett kategóriák (gazdaság-pénzügy, politikai rendszer-döntéshozó mechanizmus, tudat és tudatalakulás-természetszerkezet, kisközösségek-kultúra, társadalom és rendszerfejlődés) az ábrákban össze-vissza, keverten jelenhetnek meg és sokszor így keverten jelennek meg. Vagyis ezek nem tiszta kategóriák, éles határvonalakkal, hanem csak viszonylagos (nagyjából) szétválasztó kategóriák.

Ezen kívül ott vannak azon ábrák, melyek címe eleve több jelt tartalmaz. Pl. AB. ABC, ABCD, ABDK, stb., jelű ábrák. Ezek betű-megjelölésében is jelezve van, hogy kevert kategóriákról van szó. Kevert kategóriák, melyek egyszerre szólnak a politikai rendszerről, a gazdaságról, a fejlődésről, a tudatalakulásról, stb..

Mindez, az ábrák és részben a tanulmány alapvető kategorizálása, kirajzol egyfajta világszerkezetet, egy olyan világszerkezetet, aminek a közepén az emberi társadalom áll. 

Elsősorban gazdasági, pénzügyi ábrákra vonatkozik, de más típusú ábrák (jog, különböző társadalmi közösségek, kisközösségek, társadalom és rendszerfejlődés, a kultúra, tudat, tudatalakulás, világszerkezet (természetszerkezet), stb., hogy az állam vagy hangsúlyosan jelenik meg bennük, vagy hangsúlytalanul jelenik meg bennük.

Általában a kisközösségekről, kultúráról szóló ábrákban nem jelenik meg az állam hangsúlyosan.

A tudatról, tudatalakulásról, természetszerkezetről (világszerkezetről) szóló ábrákban szinte egyáltalán nem jelenik meg az állam hangsúlyosan.

Érdekes módón a társadalom és rendszerfejlődésről szóló ábrákban is ritkán jelenik meg az állam hangsúlyosan. Ezekben inkább a „vezetés” jelenik meg, amely nem egészen azonos az állammal. 

A politikai rendszerről, a döntéshozó mechanizmusról szóló ábrákban pedig szükségszerűen hangsúlyosan jelenik meg az állam, még akkor is, ha ilyen szó „állam” nem szerepel a kifejezések között.

Szerintem gazdasági, pénzügyi ábrákban való eligazodás miatt szükséges a következő két kategóriát felállítani:

1. Gazdasági, pénzügyi ábrák melyekben az állam hangsúlyosan jelenik meg, vagy éppen az államról szólnak.

2. Gazdasági, pénzügyi ábrák, melyek általában a gazdaságról, pénzügyről, elsősorban a magángazdaságról, pénzügyről szólnak. Az állam nem jelenik meg bennük hangsúlyosan. Az állam értelmezése ezen ábrák vonatkozásában: az állam egy speciális gazdasági szolgáltató egység (többnyire átalánydíjas árakkal, vagyis adóval, ill. bizonyos ágazatokban működik, ill. hatalmas csoport, ill. a legfelső vezetése közös, stb.), de azért mégis, egy a többiekhez hasonló, gazdasági egység, a nemzetgazdaság egyik gazdasági egysége.

E kategóriákat megpróbálom az ábrákon is jelezni.

Ugyanakkor ezen ábrákból, kiegészítve más ábrákkal, ki lehetne rakni a társadalom, rendszer nagy térképét. Ha van földrajzi térkép, gazdasági térkép, történelmi térkép, stb., akkor lehet társadalmi és rendszertérkép. A térkép széleire én e tanulmány fejezeteinek összefoglaló ábráit tenném, melyek tartalmaznák a főcímeket, a fontosabb alcímeket, és a fontosabb, kiemelt megállapításokat. Ezeket én nem készítettem el. Továbbá a nagy társadalmi térképbe be kellene tenni üres lapokat, un. ablaklapokat, melyek azt jeleznék, hogy természetesen további gondolatokat, ábrákat is befogad a térkép.

Kérdés azonban hogy az ábrákat hogyan kellene egymás mellé, alá, fölé helyezni, pl. én, hogyan tenném ezt?

Két központ is kirajzolódik, az egyik, mivel ez mégis társadalmi és rendszertérkép: az A., és főleg az ABCD, ABC, ABD, ABDK, stb.  jelű ábrák jelű ábrák: társadalom és rendszerszerkezet, politikai rendszer, döntéshozó mechanizmus, jog, kerülnének a központba, ill. a központ irányába.

A másik elgondolás szerint, a természeti és történelmi alapok alapján a C, illetve a D jelű ábrák kerülnének inkább a központ irányába.

Mindenesetre a nagy társadalmi, rendszertérkép lehetséges összeállítása önmagában is elgondolkodtató feladat, már ezért is érdemes vele foglalkozni.

Végezetül újra kihangsúlyozom, az ábrák nem arányosak és nem pontosak. Az elsődleges szempontom az volt, hogy a problémakör minden lényeges eleme, tényezője, összefüggése lehetőleg jelenjen meg. Természetesen a megrajzolhatóság is egy szükségszerű fontos szempont. Pl., az hogy mi fér egy A/4 lapon. Ugyanis elvileg lehetne nagyobb ábrát is készíteni, de sok kicsiből is össze lehet rakni egy nagyobbat. Az utóbbi, több szempontból praktikusabb. Az arányosság a pontosság csak harmadlagos szempont volt, ezért mondom az ábrák nem arányosak nem pontosak.