A tanulmányok (az enciklopédia fejezetei) többnyire a 2003-2004-s években készültek.

Sajnos, azóta társadalmi vonatkozásban nem javult, hanem inkább romlott a helyzet, általában rosszabb lett az ország és a világ állapota.  Megjegyzem én ebben a tanulmányban is, több helyen felhívtam a figyelmet erre a várhatóan romló tendenciára. Tulajdonképpen a feladatsorok is erről szólnak: Ha előre akarunk lépni akkor ezeket kell tenni, teljesíteni - ha pedig nem történik előrelépés, akkor szükségszerűen visszalépés következik be. A feladatsorok még részben sem lettek teljesítve, tehát a hanyatlás nem váratlan szerencsétlenség.

Részben romlott, részben változott az állapot. Ezért a tanulmány egy részének igazságtartalmát zárójelbe kell tenni, mely zárójel elé ezt lehet felírni: a 2002-2004 állapotokból kiindulva.

A változó romló helyzet pedig szükségszerűen előállítja az enciklopédia hiányosságát is.

E tanulmányrész címe:

A helyes állami gazdálkodás, gazdaságirányítás, adózás, költségvetés. Fogyasztás, árazás, gazdasági, pénzügyi rendszer. A piacgazdaság, versenygazdaság.

Társadalomfejlődés

Társadalomkritika

Társadalomismeret

Alcím:

Társadalmi, gazdasági ismeretek, melyek mindenki számára hasznosak.

További alcímek:

Rendszer, rendszertan.

Amit az igazság megismeréshez tudni kell a gazdasági, társadalmi rendszerről, rendszerváltásokról.

A jelen társadalomtudományától és politikusi felfogásától eltérő egyszerű, egyéni, újszerű, de igaz elmélkedések a gazdaságról, a társadalomról, az erkölcsről, a gondolkodásról és mindenről, ami a társadalmi léttel kapcsolatos.

Közélettel, közérdekkel kapcsolatos problémakörök rendszerezve, lényegesítve, de az átlagember szemszögéből.

A társadalmi, gazdasági ismeretek összefoglalása egyénien, újszerűen.

Milyen lesz a társadalmi gazdasági rendszer, ötven, száz év múlva, ha nem lesz világkatasztrófa. A jövő fejletettebb gazdasági, társadalmi rendszere.

Gazdasági, társadalmi rendszerek, rendszerfejlődések, másképpen, újszerűen, egyénien.

Tanulmány társadalmi, gazdasági rendszerről azoknak, akik nem hisznek a jelenlegi politikában és társadalomtudományban.

A lehetséges válság-láncreakció, annak erősödése és a világkatasztrófa és más lényeges problémakörök.

A tanulmány, és egyben a társadalomtudomány, főbb részei:

Bevezetés        

1. tanulmányrész. Rendszer, rendszerfejlődés, tudatalakulás.

2. tanulmányrész. Az állam. Az állam gazdasága, pénzügye, és annak viszonyai. A gazdasági rendszer és a politikai társadalmi rendszer. A kapitalista, tőkés (nagytőkés) gazdasági és politikai rendszer.

3. tanulmányrész. Pénzügyi és gazdasági rendszer alapvetései elméletileg. Alapvető pénzügyi, gazdasági jelenségek, folyamatok.  (pénzügy 1)

4. tanulmányrész. A helyes állami gazdálkodás, gazdaságirányítás, adózás, költségvetés. Fogyasztás, árazás, gazdasági, pénzügyi rendszer. A piacgazdaság, versenygazdaság.

5. tanulmányrész. Termelés, innováció, foglalkoztatottság. A természetpusztítás. Egyéb fontos befejező gazdasági problémakörök.

6. tanulmányrész.  A pénzügyi rendszer.  (pénzügy 2, kevésbé elméleti szempontból)

7. tanulmányrész. A döntéshozó mechanizmus. A politikai rendszer. A demokrácia beillesztése a döntéshozó mechanizmusba.

 8. tanulmányrész. A szociális rendszer.  A társadalmi, (hatalmi, vagyoni) hierarchia.

9. tanulmányrész. Világnézet, ideológiák, erkölcs (tudatalakulás 3)

10. tanulmányrész. Állami tudatalakítás. Rendszerből eredő társadalomtudomány, oktatás, tájékoztatás, manipuláció.  (tudatalakulás 4)

11. tanulmányrész. Jog, jogrendszer. A helyes szabályozás.

12. tanulmányrész. A kisközösségek, a civil szféra. A nemzetiségi problémák. A kultúra (tudatalakulás 5)

13. tanulmányrész. A lelki élettel (érzelmekkel) és erkölccsel kapcsolatos gondolatok, tanítások. (tudatalakulás 6)

14. tanulmányrész. Egyéb fontos rendszertényezők és témák. Verseny, haladás, demokrácia, külpolitika, háború, népkarakter, stb..

15. utolsó, befejező, tanulmányrész.  Rendszerfejlődés 3. A vezetés. Az EU. Az egész tanulmány kiegészítése, összefoglalása.

16. tanulmányrész. A világ alapvető felépítése és annak vizsgálata. Elméleti és gondolkodástani problémák. Gondolkodástan, valamint érzés, érzelemtan. (tudatalakulás 7)

A 16 tanulmányrészből a 4. tanulmányrész.

         4. tanulmányrész

A helyes állami gazdálkodás, gazdaságirányítás, adózás, költségvetés. Fogyasztás, árazás, gazdasági, pénzügyi rendszer. A piacgazdaság, versenygazdaság.

Az adott oldalra ugró tartalom (a kiválasztott címre mutatás + CTRL gomb + kattintás):

A helyes privatizáció, a helyes állami gazdálkodás, állami gazdaságirányítás (egyensúlyok, arányok). (gazdaságirányítás 1.)  7

A gazdaság, pénzügy nagy témájának (problémakörének) alapvető felosztása (kategorizálása, tematizálása).  Elméleti rendszertényező. (ismétlés) 7

Újabb előzetes összefoglalás az állam szerepéről, nagyságáról (erősségéről, szerepéről) gazdasági vonatkozásban. B/ 21/a, B/21/b ábra, valamint a D/0/a, D/ 0/b, ABD/1, B/10/b, B/1, B/ 4, B/7, B/8 ábrák. Elméleti rendszertényező. 10

Az állam, az állam, gazdasági része. Összevont rendszertényező. B/0, B/21/a, B/21/b, B/1, B/1/a, ABD/1, A/0, D/ 0/a, D/0/b ábrák, valamint, B/2, B/3, B/4,  ábrák és más ábrák. 35

Állami (állami szolgáltatás) a magángazdaság aránya. Az állami irányítás erőssége és magángazdaság szabadsága. A helyes privatizáció (optimális állam).  Rész-rendszertényező. 36

A korrupció, a tisztességtelenség. Elméleti rendszertényező. 66

Alapvetések az állami intézmények, állami szolgáltatások, jó, hatékony működéséről. Az állami intézmények szolgáltatások munkájának objektív mérése. Elméleti rendszertényező. 76

A hatékonyan működő szolgáltató állam. Rész-rendszertényező. B/8 és más ábrák. 83

További elmélkedés az állam és a piacgazdaság viszonyáról. Elméleti rendszertényező. 119

Általában a fejlődés iránya, aránya, üteme, sorrendje. Elméleti rendszertényező. 125

A helyes gazdasági pénzügyi arányok és annak kialakítása. Az állami árak felügyelete. A helyes állami gazdaságirányítás. Rész-rendszertényező. 129

A helyes arányokhoz kapcsolódó gondolatok.  Elméleti rendszertényező. 142

Az arányokhoz, egyensúlyokhoz kapcsolható ismétlések. Elméleti rendszertényező. 148

A hosszú távú állami fejlesztés-tervezés (nemzeti termelés-fejlesztési terv). Rész-rendszertényező. 158

Az állam, az állam gazdasági része, összevont rendszertényező összesítése. Rendszertényező. 169

Adózás, költségvetés.  170

Tartalom:

A helyes privatizáció, a helyes állami gazdálkodás, állami gazdaságirányítás (egyensúlyok, arányok). (gazdaságirányítás 1.)

Tartalom:

A gazdaság, pénzügy nagy témájának (problémakörének) alapvető felosztása (kategorizálása, tematizálása).  Elméleti rendszertényező. (ismétlés)             5. old.

Újabb előzetes összefoglalás az állam szerepéről, nagyságáról (erősségéről, szerepéről) gazdasági vonatkozásban.  B/ 21/a, B/21/b, D/0/a, D/ 0/b, ABD/1, B/10/b, ábra, valamint a B/4, B/7 ábrák. Elméleti rendszertényező.    8. old.

Az állam, az állam, gazdasági része. Összevont rendszertényező. B/0, B/21/a, B/21/b, B/1, B/1/a, ABD/1, A/0, D/ 0/a, D/0/b ábrák, valamint, B/2, B/3, B/4,  ábrák és más ábrák.                                                                               33. old.

Részei: Állami (állami szolgáltatás) a magángazdaság aránya. Az állami irányítás erőssége és magángazdaság szabadsága. A helyes privatizáció.

A hatékonyan működő szolgáltató állam. A helyes gazdasági, pénzügyi arányok és annak kialakítása. A hosszú távú állami fejlesztés-tervezés (nemzeti termelés-fejlesztési terv).

Állami (állami szolgáltatás) a magángazdaság aránya. Az állami irányítás erőssége és magángazdaság szabadsága. A helyes privatizáció (optimális állam).  Rész-rendszertényező. B/4, B/0, B/21/a, B/21/b, B/1, B/1/a, B/10/b,  ABD/1, A/0, D/0/a, D/0/b ábrák.                                                           33. old.

A korrupció, a tisztességtelenség. Elméleti rendszertényező.               64. old.

Alapvetések az állami intézmények, állami szolgáltatások, jó, hatékony működéséről. Az állami intézmények szolgáltatások munkájának objektív mérése. Elméleti rendszertényező.                                                          73. old.

A hatékonyan működő szolgáltató állam. Rész-rendszertényező.    81. old.

További elmélkedés az állam és a piacgazdaság viszonyáról. Elméleti rendszertényező.                                                                                      117. old.

Általában a fejlődés iránya, aránya, üteme, sorrendje. Elméleti rendszertényező.                                                                                122. old.

A helyes gazdasági pénzügyi arányok és annak kialakítása.  Rész-rendszertényező.                                                                                   127. old.

A helyes arányokhoz kapcsolódó gondolatok.  Elméleti rendszertényező.

                                                                                                                 139. old.

Az arányokhoz, egyensúlyokhoz kapcsolható ismétlések. Elméleti rendszertényező. (ismétlés)                                                                146. old.

A hosszú távú állami fejlesztés-tervezés (nemzeti termelés-fejlesztési terv). Rész-rendszertényező.                                                                      155. old.

Az állam, az állam, gazdasági része. Összevont rendszertényező (összesítés)

                                                                                                                 166. old.

Rabszolgatartó rendszer 1,6%, feudalizmus 2,7%, klasszikus kapitalizmus 4,1%, jelenlegi államkapitalizmus 5,3%, brezsnyevi szocializmus 4,3%. Jelenlegi kínai szocializmus 5%? Az ötven éven belül kialakítható tényleges demokrácia értéke 7%.

Adózás, költségvetés.

B/1, B/0/1, B/0/2, B/0/4, B/2, B/3, B/ 7, B/10, B10/b,  B/16, B/20, valamint az inflációról és az államról szóló ábrák.

Tartalom:

A hatalmas jövedelmi különbségek és az adó. Az adó (vállalaton belüli) áthárítása. ABD/1 ábra, B/1/a ábra. Egyéb adózásról és államról szóló ábrák. Elméleti rendszertényező.                                                             168. old.

Az adózás, a jövő adózása. Rendszertényező. B/1, B/2, B/3, B/7, B/ 9, B/10, B/10/b, B/20, ill. az államról szóló ábrák. És mellékesen, szinte mindegyik ábra.                                                                                                         193. old.

Rabszolgatartó rendszer 0,8%, feudalizmus, 1,6%, klasszikus kapitalizmus 2,6%, jelenlegi államkapitalizmus 3.6%, brezsnyevi szocializmus 3,2%. Jelenlegi kínai szocializmus 3,6% ? Az ötven éven belül kialakítható fejlettebb rendszerben 5%-ot érhet el az adózás rendszertényező.

A korszerű, igazságos jó vagyonadó (elsősorban ingatlanadó) vázlata. Elméleti rendszertényező.                                                                     237. old.

A közteherviselés és adózás további elméleti problémái. Elméleti rendszertényező.                                                                                        247. old.

Adózás és szociális rendszer (elsősorban gyerekgondozás). Elméleti rendszertényező.                                                                                       251. old.

Néhány gazdasági alapvetés a feketegazdaságról az emiatt befizetetlen adókról, az államról. Elméleti rendszertényező.(Ismételt fejezet)                                            254. old.

Az állami költségvetés (állami fogyasztás-kiválasztás) és az optimális állam kialakítása. Rendszertényező. Elsősorban a költségvetésről szóló szavazólap, mint ábra.  Az államról szóló ábrák, B/21/a, B/21/b, B/3,  B/7, B/10/b ábrák. Az adózás ábrái és más ábrák.                                       258. old.

Rabszolgatartó rendszer 1%, feudalizmus 1,5% klasszikus kapitalizmus 2,4% jelenlegi államkapitalizmus 3,2%, brezsnyevi szocializmus 3,1%. Jelenlegi kínai szocializmus 3,2%? Az ötven éven belül elérhető tényleges demokrácia költségvetése 4%.

A fogyasztás, az árazás, a termelés és a fogyasztásstruktúra. Piacgazdaság.

Tartalom:

Az optimális ár, a tisztességes haszon.. B/16, B/21/a, B/21/b, B/0/2 ábrák, ill. inflációs ábrák. Elméleti rendszertényező                                        299. old.

A mérhető (életszínvonal, gazdaságosság) rendszer és a mérhetetlen (erkölcs világnézet) rendszer. B/0/2 ábra. Elméleti rendszertényező.  311. old.

Gondolatok a fogyasztásról. B/0/1, B/1, B/3 ábrák, és más ábrák. Elméleti rendszertényező.                                                                                        324. old.

És mi legyen a lakásvásárlási hitelekkel? A lakásgazdálkodás a közgazdaságtudomány fontos ága. De érdemes a lényegre kitérni, mert eddig megválaszolatlan fontos kérdések merülnek fel. Termelés-fogyasztás egyensúly, konkrétabban az ingatlanpiaci és egyben építőipari egyensúly. Elméleti rendszertényező.                                                                    331. old.

 A termelés (beleértve a szolgáltatásokat is) és fogyasztásstruktúra nagy problémakörének egyszerű vázlatos összefoglalása. Elméleti rendszertényező.

                                                                                                                   343. old.

Ideje az eddig leírtakat rendezni. Nagyon-nagyon sok piactorzító (kereslet-kínálat) ill. piacmegszüntető tényező (jelenség, manipuláció, trükk) van, ezért a magángazdaság két részre osztható: még piacgazdaságnak, versenygazdaságnak elfogadható magángazdaság, ill. már nem piacgazdasági, versenygazdasági magángazdaság. B/22 ábra és más ábrák. Elméleti rendszertényező.                                                                        348. old.

Ideje tisztázni a túlfogyasztással, a külső finanszírozással kapcsolatos tévedéseket. Elméleti rendszertényező.                                                   358. old.

A nagytőke (totál, globál kapitalisták csoportja és sleppje szerveződése) lényege. Sok helyre szóló kiegészítés. Elméleti rendszertényező. (Ismételt fejezet)                 362. old.

A fogyasztás-kiválasztás (a termelés-fogyasztás struktúrája), a piactorzító tényezők. A gazdasági verseny.  A vásárlói kultúra. Rendszertényező. B/0/1, B/1, B/3, B/22 ábrák, és más ábrák.                                                      369. old.                                                          

Rabszolgatartó rendszer 1%, feudalizmus 1,6%, klasszikus kapitalizmus 2%, jelenlegi államkapitalizmus 2,3%, brezsnyevi szocializmus 2%. Jelenlegi kínai szocializmus 2,2%?  Az 50 éven belül kialakítható fejlettebb rendszerben 3%.

A következő egység emlékeztető tartalma:

A helyes privatizáció, a helyes állami gazdálkodás, állami gazdaságirányítás (egyensúlyok, arányok). (gazdaságirányítás 1.)

A gazdaság, pénzügy nagy témájának (problémakörének) alapvető felosztása (kategorizálása, tematizálása).  Elméleti rendszertényező. (ismétlés)

Újabb előzetes összefoglalás az állam szerepéről, nagyságáról (erősségéről, szerepéről) gazdasági vonatkozásban.  B/ 21/a, B/21/b, D/0/a, D/ 0/b, ABD/1, B/10/b, ábra, valamint a B/4, B/7 ábrák. Elméleti rendszertényező.

Az állam, az állam, gazdasági része. Összevont rendszertényező. B/0, B/21/a, B/21/b, B/1, B/1/a, ABD/1, A/0, D/ 0/a, D/0/b ábrák, valamint, B/2, B/3, B/4,  ábrák és más ábrák.

Állami (állami szolgáltatás) a magángazdaság aránya. Az állami irányítás erőssége és magángazdaság szabadsága. A helyes privatizáció (optimális állam).  Rész-rendszertényező. B/4, B/0, B/21/a, B/21/b, B/1, B/1/a, B/10/b,  ABD/1, A/0, D/0/a, D/0/b ábrák.

A korrupció, a tisztességtelenség. Elméleti rendszertényező.  

A hatékonyan működő szolgáltató állam. Rész-rendszertényező.

További elmélkedés az állam és a piacgazdaság viszonyáról. Elméleti rendszertényező.

Általában a fejlődés iránya, aránya, üteme, sorrendje. Elméleti rendszertényező.

A helyes gazdasági pénzügyi arányok és annak kialakítása.  Rész-rendszertényező.

A helyes arányokhoz kapcsolódó gondolatok.  Elméleti rendszertényező.

Az arányokhoz, egyensúlyokhoz kapcsolható ismétlések. Elméleti rendszertényező.             

A hosszú távú állami fejlesztés-tervezés (nemzeti termelés-fejlesztési terv). Rész-rendszertényező.

Az állam, az állam, gazdasági része. Összevont rendszertényező (összesítés) .

Ismételt fejezet.

A gazdaság, pénzügy nagy témájának (problémakörének) alapvető felosztása (kategorizálása, tematizálása).  Elméleti rendszertényező. (ismétlés)            

A gazdaság, pénzügy az alapvető szereplők szerint (vertikális felosztás).

Állami gazdaság, pénzügy.

Magángazdaság, és pénzügy. (Magánvállalatok, cégek, gazdasága, pénzügye.)

Civil szféra gazdasága, pénzügye.

Magánszféra gazdasága és pénzügye. (Termelési oldalról: házi, háztáji, alkalmi munka, otthoni gyermeknevelés, családgondoskodás. Fogyasztási oldalról: lakossági fogyasztás.)

A fenti négy egyben a nemzetgazdaság, és nemzeti pénzügy.

Külföld. További felosztása.

Külföldi államok gazdasága, pénzügye. Gazdasági, pénzügyi államszövetségek.

Külföldi magángazdaság.

Nemzetközi magángazdasági szövetségek. A nagytőke nemzetközi szövetsége.

A világgazdaság.

A vertikális felosztás önálló alapvető problémakörei.

Állami gazdaság, pénzügy és a magángazdaság, pénzügy viszonya.

Az állami gazdaság, a magángazdaság és pénzügy, a civil szféra gazdasága pénzügye és magánszféra, gazdasága pénzügye, mindennek a viszonya. A nemzetgazdasági viszonyok.

A nemzetgazdaság, pénzügy és a külföldi gazdaság, pénzügy viszonya.

A külföld (világ) gazdasági, pénzügyi államszövetségek és nemzetközi magángazdasági szövetségek viszonya. 

(A nagytőkés világrend, arról szól, hogy a gazdasági, pénzügyi államszövetségek, és a nagytőke szövetsége, mint nemzetközi magángazdasági szövetség egymással is szövetségben van.

Stb., hiszen jól látható, hogy sok variáció, sok belső problémakör kimaradt ebből a felsorolásból.

A gazdaság ezen részével elsősorban a 2. „Az állam. Az állam gazdasága pénzügye, és annak viszonyai. A gazdasági rendszer és a politikai társadalmi rendszer.” tanulmányrész foglalkozik. De a többi tanulmányrészben is megjelenik.

A horizontális felosztás.

(A termelésbe beleértem a szolgáltatást, és a munkát is.)

A horizontális felosztás egyik része: termelés és fogyasztás, „pénz nélkül”. (Nem lehet teljesen pénz nélkül vizsgálni a kérdést. A vizsgálat kiindulása: lehetőleg ne keverjük ide a pénz problémáját.)

A termelés mennyisége, minősége, hatékonysága.

A termelés és fogyasztás struktúrája (pénz nélkül), a hasznos és haszontalan termelés, fogyasztás. A természetrombolás témája.

Az árazás, a jövedelmezés az egyensúlyok némely problémája.

Belső problémakör: a termelés és fogyasztás viszonya.

További belső problémakörök is vannak. 

A gazdaság ezen részével elsősorban az 5. „Termelés, innováció és a természetpusztítás. Egyéb fontos befejező gazdasági problémakörök.”tanulmányrész foglalkozik. De a többi tanulmányrészben is megjelenik.

A horizontális felosztás másik része: termelés és fogyasztás, pénzzel együtt.

Az árazás, jövedelmezés és az egyensúlyok problémaköre pénzzel együtt.

A termelés, és a fogyasztás egyensúlya pénzzel együtt. A termelésstruktúra pénzzel együtt. (Túltermelés, alultermelés, stb., melynek jellemzően pénzügyi okai vannak.) 

Az árazás, jövedelmezés, a tőzsdetípusú kereskedelem, a pénzváltás, az infláció, a megtakarítás, hitelezés, az egyensúlyok, stb. problémaköre.

Belső problémakör: termelés, fogyasztás és a pénz viszonya.

További belső problémakörök is vannak.

A gazdaság, pénzügy ezen részével elsősorban a 3. „Pénzügyi és gazdasági rendszer alapvetései elméletileg. Alapvető pénzügyi, gazdasági jelenségek, folyamatok.  (Pénzügy 1).” tanulmányrész, valamint a 6. „A pénzügyi rendszer.  (Pénzügy kevésbé elméleti szempontból 2)” tanulmányrész foglalkozik. De a többi tanulmányrészben is megjelenik.

A vertikális és a horizontális témák, problémakörök összekapcsolása, ill. ebből eredő témák, problémakörök.

Szinte minden horizontális problémakör felosztható a vertikális felosztás szerint.

Ebből is legfontosabb:

Az állami gazdaság (termelés, fogyasztás) és pénzügy, (tehát pénzzel együtt) önmagában.  Részletesebben, a hatékony korrupció mentes állami gazdaság, az állami, azaz a nemzeti fejlesztés, stb. problémakörök jelennek meg.

Valamint állami gazdaság (termelés, fogyasztás) és pénzügy (tehát pénzzel együtt) és a magángazdaság (termelés, fogyasztás) és pénzügy viszonya. Mellékesen a civilszféra és magánszféra gazdasága (termelése, fogyasztása) és pénzügye és ezek viszonya.

Mindebből kerekedik ki az adózás, a költségvetés, az állami árazás, a helyes privatizáció, stb. problémakörei.

Kétségkívül e problémakörök, szorosan összefüggnek, szinte azonosak, e fejezet elején felsorolt,  állami gazdaság problémaköreivel.

A gazdaság ezen részével elsősorban a 4. „Állam, adózás, fogyasztás, költségvetés, gazdasági, pénzügyi rendszer.” tanulmányrész foglalkozik. De a többi tanulmányrészben is megjelenik.

És az összekapcsolásból még sok problémakör kerekedik ki. A vegyes, nehezen kategorizálható problémakörök.

Pl. az állami megtakarítás, hitelezés, hitelfelvétel. Pl. a magángazdasági megtakarítás, hitelezés, hitelfelvétel. Pl. magánszféra gazdaságának megtakarítása, hitelezése, hitelfelvétele. És mindennek a viszonya.

Jó látható hogy az összekapcsolásból eredő problémaköröknek még nagyon sok variációja van.

Ráadásul van még egy dimenziója a felosztásnak: igazságosság, tisztesség, közgazdasági szaktudás, arányosság, egyensúlyok.

Mindennel összefüggő problémakörök:

Pl. az igazságos arányos jövedelmezés, ill. árazás.

Pl. a politikai rendszer és a gazdasági rendszer, a gazdasági irányítás, és a pénzügyi rendszer viszonya.

A fenti témák, problémakörök mindegyik tanulmányrészben, többé-kevésbé megjelennek.

E tanulmányrész tehát elsősorban ezzel foglalkozik:

A vertikális és a horizontális témák, problémakörök összekapcsolása, ill. ebből eredő témák, problémakörök.

Szinte minden horizontális problémakör felosztható a vertikális felosztás szerint.

Ebből is legfontosabb:

Az állami gazdaság (termelés, fogyasztás) és pénzügy, (tehát pénzzel együtt) önmagában.  Részletesebben, a hatékony korrupció mentes állami gazdaság, az állami, azaz a nemzeti fejlesztés, stb. problémakörök jelennek meg.

Valamint állami gazdaság (termelés, fogyasztás) és pénzügy (tehát pénzzel együtt) és a magángazdaság (termelés, fogyasztás) és pénzügy viszonya. Mellékesen a civilszféra és magánszféra gazdasága (termelése, fogyasztása) és pénzügye és ezek viszonya.

Mindebből kerekedik ki az adózás, a költségvetés, az állami árazás, a helyes privatizáció, stb. problémakörei.

Kétségkívül e problémakörök, szorosan összefüggnek, szinte azonosak, e fejezet elején felsorolt,  állami gazdaság problémaköreivel.

Ismétlés „Az állam, az állami gazdaság problémaköre itt több részre szakad. E tanulmányrészben a nagytőke, ill. a kisvállalkozások problémaköre felé haladok” fejezetből. 

E tanulmányrészben elsősorban erről volt szó: az állam, az állami gazdaság és a magángazdaság, (mellékesen a civil szféra, magánszféra) alapvető, sokoldalú viszonya. Innen akár el lehetne kanyarodni a helyes privatizáció témájához. Illetve, a helyes állami gazdálkodás témájához. Illetve helyes adózás, költségvetés témájához. Ezekről én mégis egy másik tanulmányrészben beszélek.  E tanulmányrészben inkább a nagytőke ill. a kis és középvállalkozások problémakörét elemzem.

Ugyanis eddig a magángazdaságról, mint egységes tényezőről beszéltem. Holott a magángazdaság is feloszlik két különböző részre: a nagytőkére és a kis és középvállalkozásokra. Tehát a továbbiakban is magángazdaságról ill. magángazdaság és állam viszonyáról lesz szó, csak ebben a felosztott formában.

Nagytőke jellemzői, nagytőke (mint egyfajta magángazdaság) és az állam viszonya.

Valamint, a kis és középvállalkozások jellemzői, a kis és középvállalkozások (mint másfajta magángazdaság) és az állam viszonya.

Egyben, röviden: nagytőke, mint egyfajta magángazdaság és a kis és középvállalkozások, mint másfajta magángazdaság. Ezek és az állam viszonya.

Viszont megállapítható: amit e tanulmányrészben eddig taglaltam, az állam és a magángazdaság (mellesleg a civil szféra, magánszféra) alapvető viszonya, a nagytőkére, ill. a kis és középvállalkozásokra is igaz. Csakhogy a nagytőkének oly nagy a gazdasági és a politikai hatalma, hogy az állam nem tudja érvényesíteni az optimális arányokat. E tanulmányrész elején taglalt probléma, miszerint jelenleg a jelen rendszerben már magángazdaság telepszik rá az államra, a civil szférára, a kultúrára egyrészt a nagytőke óriási hatalmából, befolyásából ered. Másrészt a fogyasztói társadalom kialakulásból, de e kialakulás sem független nagytőkétől.

Újabb előzetes összefoglalás az állam szerepéről, nagyságáról (erősségéről, szerepéről) gazdasági vonatkozásban.    B/ 21/a, B/21/b ábra, valamint a D/0/a, D/ 0/b, ABD/1, B/10/b, B/1, B/ 4, B/7, B/8 ábrák. Elméleti rendszertényező.

Az államról szóló 2. tanulmányrészben sok fejezet egy egész tanulmányrész-egység szólt erről a témáról. Érdemes ezeket átolvasni. De az említett 2. tanulmányrész az alapok lefektetése után a magángazdaság azon belül is a nagytőke és kisvállalkozások problémája felé kanyarodott.  E tanulmányrészben a másik irányba való (az állami gazdálkodás részletesebb elemzése) kanyarodás folytatásáról van szó. E fejezetekben az említett tanulmányrészt, az alapokat folytatom, néha ismétlem, ezért külön elnézést kérek. Végül is e tanulmányrészben az optimális államról, az optimális privatizációról az optimális állami gazdálkodásról lesz szó.

Az alábbiakban a népnek szolgáltató államról beszélek, és nem az uralkodó osztályt kiszolgáló államról. Ez jelenleg csak részben igaz, mert az államban azért megtalálhatók az uralkodó osztály hatalmát biztosító elemek is.

Az államról már elmélkedtem. Azért idézzünk fel néhány gondolatot ebből.

Társadalmi vonatkozásban van az állam, mint nemzeti nagyközösség, ill., mint az állami irányítás és vele szemben, pontosabban mellette van a civil szféra, a kisközösségek, valamint vannak az egyének, családok.

Gazdasági vonatkozásban van az állam, mint az állami szolgáltatások, ill., mint az állami irányítás és mellette van a magángazdaság (piacgazdaság, versenygazdaság).

Az államra szükség van, mint irányítóra, és mint szolgáltatóra. Szükség van rá mint a lelki és minőségi anyagi szükségletek legfontosabb kielégítőjére. A civil szférára is szükség van. A magángazdaságra is szükség van. A három együttesen teszi ki, legalábbis mennyiségileg, termelésileg, pénzügyileg a gazdasági-társadalmi rendszert.

A következő fontosabb kérdések merülnek fel. Milyen erős legyen az állami irányítás, ill. civil szféra szabadsága? Jó, ha keveredik az állam a civil szférával?

A gazdasággal kapcsolatban felmerülő kérdések. Milyen erős legyen az állam gazdasági, pénzügyi irányítása és a magángazdaság szabadsága? Milyen nagy legyen az állami szolgáltató szféra, és mekkora legyen magángazdaság? Jó, ha keveredik az állam magángazdasággal?

Egy mondatban összefoglalva: az állam nagysága a közösségi területek összessége melynek jellemzője, hogy az egyén nem dönthet szabadon a fogyasztásról, az árról, a fizetésről. Ezért a jó döntés nagyrészt nem az egyén felelőssége.

Az erősebb állam is nagyobb államot igényel. Pontosabban az állam nagysága összefügg az állam irányítási erősségével, és ez részben fordítva is igaz.

A gazdasági irányítással kapcsolatban a következőt megállapítottam. A normál piacgazdaság (magángazdaság) részben automatikus szabályzórendszere csak 70%-ban képes megfelelően szabályozni a magángazdaságot, a kapzsiságdeterminált piacgazdaság a determinációval egyenes arányban kevésbé, pl. csak 30-50%-ban. Továbbá a magángazdaságot nemcsak az automatikus irányítás, irányítja, hanem a nagytőke is. Tehát az államnak, meglehetősen erősen irányítani, felügyelni kell a magángazdaságot. Az erősséget elsősorban az határozza meg, hogy megmaradjon a piacgazdaság, a versenygazdaság. A szabályozás alapelve: maradjon meg a piacgazdaság, a szabályozott tisztességes, de szabad verseny, de maradjon meg az alapvető, (optimális) tisztességesség, igazságosság, hatékonyság is.

 A civil szférával kapcsolatban pedig: maradjon meg civil szféra lehető legnagyobb önállósága, önrendelkezése. 

Összességében az államnak irányítani (szabályozni, felügyelni, oktatni, tájékoztatni, stb.) kell magángazdaságot, a civil szférát (kisközösségeket, egyéneket, családokat), és saját magát. Ellenben a demokrácia szabályai szerint ezekbe az irányításokban részt vehet a civil szféra és magángazdaság is.

A keveredéssel kapcsolatban megállapítom: semmilyen keveredés nem jó, az állam minden tekintetben maradjon viszonylag független, tiszta, átlátható, logikus.

Az állam nagyságát, ill. irányítási erősségét meghatározza a fejlettségi szint is.

Fejlettebb rendszer, (több okból): enyhén erősödő irányítás, ill. enyhén erősödő növekvő állam.

A fejlődés általános társadalmi szintű (a magángazdaság, a civil szféra, minden szükséglet-kielégítés nő), akkor nagyobb állam, erősebb irányítás, alapesetben csak azt biztosítja, hogy az állam aránya állandó lesz. Több okból (hatalmi, vagyoni tömeg, szervettség, demokrácia, állami szolgáltatások, közös gondoskodás, szolidaritás, lelki és minőségi anyagi szükségletek, ill. mindezek növekedése), az állam kevéssel jobban növekedhet, mint a társadalom egyéb tényezői. Pl., ha minden rendben van, akkor, pl. 4%-os termelésnövekedésnél az állam önmagához képest 4,04%-ban növekedhet, az irányítás erőssége is növekedhet egy százalékkal. Az állam növekedésének azonban a távoli jövőben lesz egy optimális határa. Jelenleg, azonban általában (az országok többségében) nincs minden rendben, sem az állam optimális nagyságával, sem az erősségével, szerepével, ezért általában változtatni kell. A változtatással kapcsolatban egy újabb tényező jelentkezik, amelyet minden szempontból, az adó, költségvetés kiszámolásánál is figyelembe kell venni, ez pedig: az egyenletes, fokozatos, kislépésenkénti változtatás elve.

Egy lényeges megjegyzés: az állam és civil szféra, ill. magángazdaság arányának a problémáját, nem keverjük az állam belső szerkezetének, belső arányainak problémájával. Kétségtelenül van összefüggés, de ez mégis két különböző problémakör. 

Az állami szolgáltatató szféra nagysága, amely egyben meghatározza a magángazdaság nagyságát, továbbá meghatározza az összes adó (adó, járulék, „állami ár” stb.) nagyságát, a költségvetés nagyságát, pedig a következő fejezetből derül ki.

Előzetes elmélkedés közösségi lét erősségéről, a közös tulajdon nagyságáról.

Már szükségletek mellett, megemlítettem a két ellentétes szükségletet: a közösségbe tartozás szükségletét (közösségi segítség, közösségi tevékenység, közös szórakozás, stb. valamint a kiválás (a kitűnés, az elkülönülés, a fokozottabb családszeretet) szükségletét. Ezek a szükségletek, ill. szükségletek aránya igen eltérő lehet az egyének, kisközösségek és a nagytársadalmak vonatkozásában is. Az erős közösségi létnek a következő gyakorlati megnyilvánulásai vannak: a közös segítségadás határa, a családtagok gondozásának módja, a közös tulajdon nagysága. Néhány egészen egyszerű gyakorlati példa. A betegeskedő nagymamamát a család gondozza, vagy egy erre szakososodott intézet gondozza. Itt megjegyzem nem feltétlen rosszabb az utóbbi, ha a gyerekek, nagymama is ezt látja jónak, ezt akarja, valamint az „idegen” gondozók sem idegenként viselkednek. Ebből is kiderül, hogy ez nemcsak egyéni, hanem társadalmi probléma. 

A közös tulajdonra egy gyakorlati példa: szinte minden társasházban lakó szembe kerül azzal, problémával, hogy a ház lakói, a lakóközösség hogyan viszonyulnak a közös használatú helyekkel szemben. Az egyik viszonyulás: lehetőleg válasszunk mindent szét, pl. a kertet osszuk fel kisebb részekre. A másik viszonyulás lehetőleg minden legyen közös, pl. egyes lakáson belüli részek (kémény, főcsatorna, stb.) is legyenek közös kezelésűek. Ezeket, a lokális példákat ki lehet vetíteni társadalmi szintre is. A társadalomban milyen igényű emberek vannak többségben. A társadalomban milyen csoportok kisközösségek alakulnak ki. A társadalomnak, rendszernek mi a fő iránya, az elvek, törvénynek melyik irányba terelik az embereket.

Ez a problémakör több helyen is felmerül, a közösségi lét a közös tulajdon nagysága. Felmerül az állam nagyságával, szerepével kapcsolatban. Felmerül az ideológiák, világnézetek tárgyalása során. Felmerül a rendszerek tárgyalása során.

Az egyik fő kérdés számomra, az, hogy ez a problémakör rendszerfejlődési probléma?  Pl. kijelenthető, hogy az egyik alapvető cél: közösségi élet fokozatos erősödése? Vagy pl. kijelenthető, hogy X rendszer alacsonyabb rendű, mert túl erős benne közösségi élet, a közösségi tulajdon? Én nem említem ezt, pl. az alapvető célok között. Az egyre igazságosabb, arányosabb elosztást említem. Említem a fokozatos demokratizálódást. Ezt ellenben nem. Egyrészt akármilyen erős a közösségi élet, a közös tulajdon nagysága, az igazságos arányos vagyoni hatalmi elosztást biztosítani kell. Ugyancsak biztosítani kell a demokráciát, a közös döntéshozást. Kétségtelen a közösségi lét valamilyen szinten összefügg a demokráciával, a közös döntéshozással, de nem azonos vele. A közös döntéshozás egy bizonyos nagyságú közösségi létet feltételez. Nincs szoros és állandó összefüggés ez a következő példából is kiderülhet.

Pl. a ház lakói közösen dönthetnek úgy is, hogy a kertet családonkénti használatra darabokra osztják, és ezt megtehetik igazságosan és igazságtalanul is. Persze ha valódi demokrácia van, akkor valószínűleg a közös döntés nyomán nagyjából igazságos lesz az elosztás. Vagy közös használatú marad a kert, de mégis igazságtalan viszonyok alakulnak ki, pl. az egyik lakó, szinte kisajátítja.

Vagy pl. igazságosan darabokra osztják a kertet, de ez nem egy közös döntéssel jön létre, hanem a kisebbség hatalmi döntésével jön létre. Persze, ha valami hatalmi döntéssel jön létre, akkor az valószínűleg igazságtalan lesz. Továbbá, függetlenül attól, hogy jön létre döntés, az is fontos hogy lakók a közös kertben érzik jól magukat, vagy az elszeparált külön kertekben? Vannak emberek, akik szeretik az elkülönülést és vannak, akik szeretik a közösséget. Az egyik pl. a saját nyaralójába, pihen, a másik strandra jár.

A közös részek aránya (vele szemben a magántulajdon, magánszféra) tehát nem függ szorosan össze a demokráciával, az igazságos elosztással. Annyiban függ össze, hogy vannak bizonyos szélsőséges határok (túl gyenge a közösségi lét a közös tulajdon nagysága, vagy túl erős, és erőltetett a közösségi lét és közös tulajdon nagysága), melyeken túl már valóban nem jöhet létre fejlett rendszer és rendszerfejlődés.  A szélsőséges határokon belül azonban elég széles mezsgye van.

(Azért itt jelentkezik még egy probléma: a verseny kialakítása. Pl. az elkülönített kertek, versenyezhetnek egymással, kié a szebb. A közösségben, melyben erősebb együttműködés szükséges, nehezebb versenyt kialakítani. A verseny főleg, ha szabályozott és igazságos, jó dolog. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nincs szükség együttműködésre, közösségre. Nem jelenti azt, hogy az egész életet át kell alakítani versenyek sokaságára. Hol van a verseny, és az együttműködés, a szeretet a szolidaritás határa? Jó kérdés. Ha, közös megegyezessél jön létre a szabályozott igazságos verseny, akkor az egyfajta együttműködés. Ha a „versenyzők” egynegyedénél több kényszerűségből vesz részt a versenybe, akkor már kétséges verseny szükségessége. Ha nagy a különbségek vannak, eleve eldöntött a verseny, akkor is kétséges a verseny szükségessége. Ha pedig nem alakítható ki igazságos szabályozott verseny, akkor nem lehetséges a verseny. ) 

Visszatérve: a közös rész lehet nemzetközösségi (állami) és lehet kisközösségi.

Szerintem tehát nem rendszerfejlődési problémával állunk szemben. A múltban és a jelenben mégis azt képeztek ebből a problémából.

Rendszerfejlődési probléma ezért lett belőle a múltban, mert különböző ködös, önző elgondolások szerint át akarták lépni, időnként át is lépték ezeket a szélső határokat. Ott van az un. kommunizmus, ami csak álkommunizmus, azaz Sztálinizmus volt, ahol egy erőltetett túl erős közösségi létet túl nagy közös tulajdont alakítottak ki. A fő baj azonban az volt, hogy mindezt kényszerítve tették, nem közös döntéssel, és az, hogy közben valójában nem volt igazságos elosztás. Ezek mellett másodsorban, de kétségtelenül baj volt a túlzott mértékekkel is. De itt van pl. a jelen rendszer, (és a többi rendszer is, kivéve a Sztálinizmust is a brezsnyevi szocializmust), ahol ellenkező tendenciát erőltetnek egyes politikai erők. Igaz e rendszerben nem kényszerrel történik ez, de nem is elfogadható meggyőzéssel, hanem inkább a szintén elfogadhatatlan, manipulációs módszerekkel. Ellenkező határátlépés felé tartunk, vagyis legyen túl kicsi a közösségi lét a közös tulajdon nagysága, ami egy bizonyos határon túl veszélyezteti demokráciát (a közös döntést) és veszélyezteti az igazságos, arányos elosztást. Hozzátéve hogy a magán-nagyvállalatok lényegében nem hoznak létre egyéni létet, egyéni tulajdont (az alkalmazottak számára ez kvázi közösségi lét, közösségi tulajdon, nem az övék a vállalat), ugyanakkor közösségi létnek sem egészen nevezhető.

A következtetés, tehát az, hogy az hogy eme probléma, a demokratikus (igazságos elosztású) jövőben, nem lesz rendszerfejlődési probléma. A múltban és jelenben pedig azért vált azzá, mert demokrácia és az igazságos elosztás elleni támadásokat az eltúlzott (túl kevés, túl sok) közösségi léten, közösségi tulajdonon keresztül akarták megvalósítani.

Ugyanakkor mégis fel kell tenni a kérdést hogy van e optimális megoldása (optimálishoz közelítő) megoldása a problémának? Van e olyan megoldása amelyik kizárja a szélsőséges határok átlépését? A későbbi fejezetben erről bőven lesz szó, ezért itt és most csak vázolom ezek lényegét. Mindenképpen szükséges a magas szintű demokrácia, és az igazságos hatalmi, vagyoni elosztás. Egyébként a kettő erősen összefügg. Ha szervezett tervezett közös döntés van, azaz demokrácia van (ez nem feltétlen egyenlő döntés), akkor eleve biztosítva van az igazságos hatalmi elosztás. Ha pedig közös döntés van, akkor az, nagy valószínűséggel igazságos vagyoni viszonyokat fog kialakítani.

A demokrácián kívül azonban van további két tényező, ami biztosíthatja azt, hogy társadalmi szinten nem lépjék túl a szélsőséges határokat.

Az egyik: az arányos szeretet elve és annak gyakorlati megvalósulása. Az arányos szeretet elve arról szól, hogy természet, Isten úgy alkotta meg az embereket, hogy a nemzettársaikat kicsit jobban szeressék, tiszteljék, mint a külföldieket, náluk is egy kicsit jobban szeressék, tiszteljék az ismerőseiket (szomszédok kollégák, stb.), náluk is egy kicsit jobban szeressék a közvetlen családtagjaikat. Az arányosság itt arról szól, hogy ezek a szeretetbeli, tiszteletbeli különbségek legyenek, de nem legyenek túlzottak. Ez lenne az optimális helyzet. Ha ezt megértik és betartják az emberek, a rendszer, pl. az oktatás, ezt elősegíti, akkor az előbb említett szélsőséges határok nem lesznek átlépve.

A másik tényező: a fejlettebb jövőben, több okból kialakulnak, az összetartozó kisközösségek. Pl. az egyes  lakóközösségekben olyan emberek kerülnek, akiknek a közösségi igényük szükségletük hasonló. Ez ugyan azt jelenti kisközösségi szinten, esetleg kialakulhatnak önkéntes alapon szélsőséges (túl erős, túl gyenge közösségi életű) közösségek, de nagy-társadalmi szinten ez mégis megoldja problémát. Nem kell, és nem lehet a nagy-társadalmat az egyik, vagy másik szélsőséges irányba kényszeríteni, manipulálni.

Azonban, ha az állam nagyságáról, erősségéről van szó, akkor mégis a jelen helyzetből kell kiindulni. Az államkapitalizmusban az a helyzet hogy bár vannak szélsőséges irányba mutató tendenciák, (demokrácia, igazságos elosztás, az arányos szeretet, az összetartozó kisközösségek nem valósultak meg), de mégis nagyjából, nagy-társadalmi szinten a szélsőséges határokon belül van a közösségi élet erőssége, a közös tulajdon nagysága. A spektrum azonban elég széles főleg az eltérő kultúrából eredően.  Jelenleg tehát az államok (különböző országok államai) nagyságának erősségének egyik tényezője, hogy az összlakosságnak, a nagy-társadalomnak mekkora az igénye a közösségi életre a közös tulajdon nagyságára. Ezt pedig elsősorban közvélemény-kutatással lehet mérni. Pl. az idősek gondozása, a jelenlegi arányokban maradjon családokban, vagy változzon meg? Az idősek gondozása milyen arányban legyen (az idősek véleménye kiemelten számít) állami intézményeken belül?  Számos ilyen közvélemény-kutatás szükséges. Az elv az, hogy a megoldást az igényekhez kell alakítani.  Persze az adott lehetőségeket nem lehet figyelmen kívül hagyni, az igényeket azonban fel kell mérni. Pl. a családtagok (gyerekek, betegek, idősek) gondozásának aránya társadalmi igény szerint egy sereg közgazdasági értéket meghatároz. Az adó, a költségvetés nagyságát, az átlagos munkaidőt. A nyugdíjjárulékok, ill. nyugdíjjak nagyságát. A szociális intézmények számát, a kollégiumok számát, és még hosszan lehetne sorolni. Mindezekben más számok jönnek ki, ha az igényekhez illeszkedően számítanak, vagy azt mondják: nem számítanak az igények.  Ugyanígy a közös tulajdon nagyságának igénye is számít. Pl. még több lakást építsenek, vagy stadiont, parkot, múzeumot stb. Aranycsapos fürdőszobát akarnak az emberek vagy  szép köztereket, szép házakat. Vagy, mennyire fejlesszék a tömegközlekedést? Mindez annak is a függvénye, hogy közösségi lét igénye mekkora. Igaz itt már erősen belép egy újabb tényező. A nemzetgazdaság hosszabb távú érdeke. Erre még visszatérek.

Jelenlegi helyzetben nem tanácsos ezen arányok kitalálását a vezetésre bízni. Egyfelől a nép igényeit csak nép tudja igazán. Másfelől láttuk, hogy vezetés eddig és jelenleg is, önérdekből, hatalmi érdekből eltorzíthatja a közösségi élet a közös tulajdon arányát. Röviden összefoglalva. Az állam erősségének nagyságának szerepének egyik tényezője a lakosság kultúrája, igénye, a közösségi élet, közös tulajdon nagyságának vonatkozásában.

Az állam erőssége, (nagysága) szerepe.

A jelenlegi zavaros (szándékosan zavaros) viszonyokból először is ki kellene hámozni, mi az állam.

Felsorolok néhány elemet mely az államot, behatárolja.

Állam, állami, ami (aki) beleilleszkedik a nemzeti (rendszeri, alkotmányos) döntéshozó mechanizmusba. Jelenleg a döntéshozó mechanizmus alapelemei a különböző pártok, (elsősorban parlamenti pártok nagyobb pártok), ill. pártvezetések. A nagyobb, meghatározó pártok, tehát az államhoz tartoznak, bármit is állítanak.  A jelenlegi rendszeri alkotmányos döntéshozó mechanizmus másik nagy az előzővel összefüggő alapeleme a parlament. Tehát állami, aminek a legfelső irányítása, végső soron és többnyire a nagyobb pártok vezetése, ill. parlament. Ezek szerint állam, állami, a kormány és annak irányítása alatt levő intézmények hivatalok, stb. és ezen intézmények hivatalok alatt levő további intézmények, szervezetek, stb..

Állam, állami, aminek hatalmi, hatósági jogai vannak. Törvényeket, rendeleteket alkothat. Valamint határozatokat hozhat, szankcionálhat akár fegyveres testületekkel is támogatva.

Az állam a közösségi (a nemzetközösség által szervezett, felügyelt, stb.) területek összessége.

Állam, állami, ami, aki az adókból, állami árakból, költségvetésből működik.

Állam, állami, ami állami feladatokat lát el.

Állam, állami, ami állami tulajdonban van.

Állam, állami, ami, aki nem egyéni, nem civil közösségi, ami nem magángazdasági.

Mondjuk azt, ha ezek közül az elemek közül, ha egy teljesen döntően nem érvényesül és mellette további egy, kettő, három részben nem érvényesül, akkor nem beszélhetünk államról. Vagy fordítva, ha ezen elemek közül egy döntően érvényesül, és mellette egy, kettő, vagy három részben érvényesül, akkor államról beszélhetünk.

A jelenlegi  un. önkormányzatok az állam részei. Nem véletlen hogy a másik nevük: polgármesteri hivatalok. A hivatal szóban benne van, hogy itt hatóságról van szó. Az „önkormányzatok” végeredményben döntően adóból, költségvetésből működnek. Az „önkormányzatok” vezetése részben a pártok vezetéséből annak hatására lakul ki. Tehát itt egy, vagy két tényező döntően további egy, kettő részben érvényesül, tehát államról van szó.

Ha nem jogi értelemben közelítünk a problémához, hanem a gazdasági rendszer oldaláról akkor a következő elvet kell figyelembe venni. Magángazdasági, amiben, ahol jó eséllyel kialakulhat a szabad (szabad de szabályozott) verseny, ahol kialakulhat, szabad (a rendszer döntéshozó mechanizmusától független) vezetőválasztás, ahol kialakulhat a szabad (szabad de befolyásolt) árképzés, és jövedelemképzés. Ahol ebből egy döntően, vagy kettő-három részben nem valósulhat meg, az nem magángazdasági, még akkor sem, ha magántulajdonban van.

Többször emlegetem az alábbi alapelvet: ahol szabad verseny, szabad árazás, jövedelmezés, valamint szabad cégalapítás kialakulhat annak a legjobb helye a magángazdaságban van, ahol ezek nem alakulhatnak ki annak legjobb helye a hatékony államban van. Ezt nevezzük egyszerűen a szabad gazdálkodás alapelvének.

Ugyanakkor az államot is érdemes gazdasági szempontból kategorizálni. Az előző részben azt mondtam, hogy az állami nyugdíjat érdemes az adótól, költségvetéstől elválasztva, egy külön kategóriába helyezni.

Egy külön kategória a bevételt termelő állami vállalatok. Ezek tekintetében nem valósul meg az egyik elem: nem adókból, költségvetésből működnek. A többi tényező, az irányítási elem, a tulajdonlás, részben a feladati elem, megvalósul, tehát államról beszélhetünk. Az viszont hogy ezek a vállalatok egy része adóbefizető, azt jelenti, hogy mégis külön kategória. Ugyanakkor a szabad verseny, szabad árazás, jövedelmezés sem valósul meg, tehát gazdasági értelemben is állami szektorhoz tartozik. Miért is kell az ilyen az ilyen nagyvállalatokat (MÁV, BKV, stb.) állami kézben tartatni?  Azért mert helyzetüknél fogva monopol-helyzetben vannak, tehát magángazdasági kritérium (a szabad verseny) nem érvényes rájuk. Többféle monopol-helyzet van: pl., egyáltalán nincs, nem lehet konkurencia, vagy van konkurencia, de akkor az erőfölény, hogy az nem igazi konkurencia. Pl., nézzük a távfűtés problémáját.  Egyszerűen technikailag lehethetetlen hogy egy helyen, egy lakásban egyszerre három-négy távfűtő vállalat működjön.

Az ilyen vállalatokat nem elsősorban konkurencia miatt kell állami kézbe tartani, hanem azért mert a monopol helyzetüket a lakosság, az ügyfelek kizsákmányolására fordíthatják. Az ügyfelek károsodnak, miközben az ilyen magáncégek tisztességtelen extraprofitot tehetnek zsebre. Magyarország jó példa, arra (írhatnak bármilyen szerződést), hogy a monopolhelyzetben levő cégek képesek kizsákmányolni a lakosságot, méghozzá elsősorban az árakon keresztül. Ha viszont nagyon be van szabályozva szerződés, be van szabályozva az ár, akkor végképpen nem beszélhetünk magángazdaságról. Ezt nevezzük állami gebinrendszernek, aminek szintén több változata van. Ráadásul a korrupt állam nem is csinál, a lakosság szempontjából, kedvező szerződéseket.  Szerintem többek között ilyen vállalatok az energiatermelő, energiaellátó, közüzemi, stb. cégek is. Mi is a szabad verseny kialakulásnak gátló tényezői? Túl nagy és egyedi beruházás, tevékenység. Technikailag képtelenség gyorsan váltani. Szinte képtelenség (technikailag képtelenség) egyszerre több vállalatot működtetni, az adott területen. Nincs gyorsan megvalósítható legalább három, de inkább több valóságos választási lehetősége az ügyfélnek. 

Ezeknek vállalatoknak, tevékenységeknek tehát a hatékony államban van (lenne) a legjobb helyük.

A jövő fejlettebb állama hogyan kezeli majd az ilyen profittermelő állami vállalatokat.

Összességében fenntartják a bevételtermelő, és magángazdasághoz hasonló jellegét, de korlátozott mértékben. Vagyis az ilyen vállaltok árait csak annyiban korlátozzák, limitálják, hogy azáltal az ügyfelek ne legyenek kizsákmányolva és vállalat ne jusson tisztességtelen extraprofithoz. Ezt a következő módokon érhetik el. Egyfelől figyelik a profitját, és ha az bizonyos szint felé megy, akkor a limitált árat csökkentik. Tehát nem direkt állami ár lesz, csak egy felső határ, ez a limitált ár. Másfelől nézik az adott szolgáltatást értékét, összehasonlítják más szolgáltatások értékével, és ebből következtetnek a limitált árra.

A lényeg, az hogy az eredeti ok, ami miatt állami kézben tartják az ilyen vállalatokat, megvalósul: az ügyfelek az extraprofit ellenében nem lesznek kizsákmányolva, ugyanakkor a vállalat mégis hatékonyan és nyereségesen fog működni.

Az hogy magángazdaság jellegű legyen, a következő módszereket igényli. Egyfelől az állami vállalat ugyanúgy, ugyanannyi adót fizetne be, mintha magánvállalat lenne. Másfelől bevezetik a gyors vezetésleváltást. Ez azt jelenti ha vállalat nyeresége más mutatói, X értékben romlanak, akkor gyorsan leváltják a vezetést és másikat neveznek ki. Mindezt törvények fogják garantálni. Jelenleg ugyanis az probléma, hogy az ilyen állami vállalatok élére a tehetségtelen vagy korrupt csókosait nevezi ki a felsőbb vezetés. Ezek persze lerontják a vállalatot, de mivel csókosok nem váltják le őket. Így jelenleg rosszul veszteségesen működnek az állami vállalatok. Egyébként a szocializmusban azonos okokból voltak veszteségesek az állami vállalatok.

Nevezzük ezt a módszert limitált áras, ill. gyors vezetésváltásos módszernek.

A nyugdíjrendszert és a profittermelő állami vállalatokat le kell választani (elméletileg le is választottam) az államtól.

Maradt az adókból, költségvetésből működő állami szektor. Ezt kétfelé oszthatjuk: amit biztosan nem lehet privatizálni. Valamint azon rész, ahol felmerülhet a részbeni privatizáció lehetősége, ill. erről lehet vitatkozni.

Osszuk fel az államot. Állami nyugdíj és megtakarítási rendszer. Állami profittermelő (monopolhelyzetben levő) vállalatok, intézmények. Adóból, költségvetésből működő állam.

Adóból, költségvetésből működő állam.

Az állam jelentős részében fel sem merülhet a privatizáció: pl. törvényhozás, jogalkotás, igazságszolgáltatás, rendőrség, katonaság, adóhivatal okmánykezelés, környezetvédelem, állami ellenőrzések, és még hosszan sorolhatnám. Nevezzük ezeket hatóságnak, államapparátusnak, közhivataloknak, jogalkotásnak, jogalkalmazásnak, stb., még rövidebben ebben a fejezetben államapparátusnak. Ezek a feladatok szolgáltatások olyanok, amelyeket csak az állam képes csinálni. Ezek tehát azért tartoznak biztosan az államhoz, mert feladat jellege állami. Mindezek összeköthetők olyan lelki szükségletekkel, mint igazságosság, biztonság, stb..

Ahol esetleg szóba kerülhet a privatizáció, az egészségügy, oktatás, művelődés, ezek közül is leginkább az egészségügy és az oktatás a kulcskérdés.

Nézzük az egészségügyet. Az egészségügy több szempontból sem hasonlítható egy más szolgáltatáshoz, banki szolgáltatáshoz, biztosításhoz, vagy esetleg fodrászathoz, postához, utazáshoz, stb.. Először is itt a tét nem egyszerűen a szegénység életszínvonal, hanem az egészség és az élet. A másik, ami ennél is fontosabb, hogy a szerencse a véletlen tényező itt sokkal magasabb. Ha valakit önhibáján kívül baleset ér, vagy önhibáján kívül megbetegszik, itt ez sokkal gyakoribb, mintha valaki az önhibáján kívül elszegényedik. Már az is vitatható hogyha a jelenlegi rendszerben valaki elszegényedik, abban általában  valóban az önhiba a legjelentősebb tényező. Egyrészt jelenleg a jövedelemszerzés vagyonszerzés is igazságtalan. Másrészt a jövő igazságosabb rendszerében is lesznek véletlenek, szerencsetényezők, e tekintetben. Fogadjuk el, hogy a jövő igazságosabb rendszerében az elszegényedés azért többségében önhibából fog történni. De még a jövő igazságosabb rendszerében sem mondható, az hogy a betegség többnyire önhibából történő dolog. A jelenlegi rendszerben ez abszolút hamis állítás. Az egészségügyre megint csak az mondható el, hogy a feladat jellege állami.

Nézzük egy más szempontból. Az egészségügyben lehetséges e szabad verseny, a szabad árképzés, jövedelemképzés? A verseny az talán lehetséges, ellenben a szabad árképzés egyértelműen nem lehetséges. Valakit a járdán elüt az autó. Erre megnézik hogy ki tudja e fizetni e az egészségügyi szolgáltatást és ha nem akkor hagyják meghalni. Vagy valaki rákos lesz, erre megnézik van e elég pénze és ha nincs akkor hagyják szenvedni és meghalni. Még azon el lehet gondolkodni, hogy 45 éven felül ezt figyelembe veszik. A gyerekek fiatalemberek esetében azonban szó sem lehet erről. Szerintem az idősek esetében sem. Itt kitérnék arra, hogy az igazságosság nemcsak egyéni kérdés de egyfajta szükségleti kérdés az igazságosság szükséglete, valamint az egészség szükséglete játszik itt szerepet. Az emberek rosszul érzik magukat, ha egy igazságtalan a szegényeket meghalni hagyó társadalomban élnek. Tehát az egészségügyben ilyenkor nem lehet árat felszámítani a szabad árképzés lehetetlen, ezért nem tartozhat magángazdaságba. Jelenleg hogy vesznek részt a magáncégek az egészségügyben. A vállalkozások egy része az egészségbiztosítási pénztárnak nyújtja be a számlát, ami ezt adóból, járulékból fizeti ki.  Ezek a vállalkozások jogilag lehet hogy magánvállalkozásnak minősülnek gazdasági szempontból, azonban állami cégnek, hiszen működésük adóból, költségvetésből történik.  Ezt nevezem én állami gebinrendszernek. Ráadásul ezek a gebinegységek lefölözik a legjobb helyeket, és szolgáltatásaik valójában igen drágák. Drágák lehetnek a szolgáltatásaik, mert hiányzik valóságos versenyhelyzet. Ettől függetlenül nincs kizárva, hogy az állami gebinrendszert adott helyen, esetben ne lehetne gazdaságosan működtetni. Az esetleges vita tehát arról szólhat, hogy az állami módszerek közül melyik jobb a szokványos állam, vagy az állami gebinrendszer. Jelenleg az állami gebinrendszert a magángazdasághoz sorolják, ami tévedés.

A magáncégek másik fele, valóságosan magánvállalkozás, gondolok itt a magánklinikákra, stb.. Ezek korlátozott számúak és működésűek lehetnek a jövő rendszerében. A számuk, működésük csak addig terjedhet, hogy ne jöjjön létre szegénykórház-gazdagkórház rendszer. Ha ez létrejön, akkor az előző állapot jön létre, vagyis hogy az egészségügyi szolgáltatást a vagyoni helyzettől teszik függővé, ami ugyebár nem igazságos. Erről elmélkedtem az előzőkben. A jövőben az ilyen magánklinikákat csak akkor engedélyezik, ha azok valamilyen különleges szolgáltatással, bírnak, olyannal, ami az állami egészségügybe nem fér bele. A jövőben az államnak kell biztosítani legmagasabb egészségügyi ellátást minden állampolgár részére.

Jó, jó de ez igazságtalan az adózás szempontjából, mondhatják sokan. Először is a jelenlegi adózás csak egy nagyobb igazságtalanságot kompenzál. Eleve igazságtalan a jövedelem és vagyonszerzés, és az adózás ezt az igazságtalanságot kompenzálja de csak részben. Másrészt miről szól az állam, miről szól az adózás? A társadalom olyan szükségleteit, igényeit fedezi, amit csak a hatékony állam képes szolgáltatni. 

Ha egyéni alapon mérnénk, akkor pl. az igazságszolgáltatás is igazságtalan, lenne. Egyesek azt mondhatnák: mivel nekem nem volt soha rendőrségi bírósági ügyem ezért én erre nem fizetek. Vagy azt mondja: nekem ilyen ügyem soha nem volt, ezért micsoda disznóság, hogy ennek finanszírozására tőlem pénzt kérnek. Megismétlem: az igazságosság, a biztonság, a szervezettség is társadalmi szükséglet.

Amit az egészségüggyel kapcsolatban elmondtam lényegében az áll az oktatásra. A szegény családból származó gyerek önhibáján kívül nem tanulhat, nem dolgozhat képességeinek megfelelő munkakörben, ezért egész életében alacsonyabb színvonalon él, ez olyan mintha azt mondjuk: a szegény, de rákos ember haljon meg.

Az adó célja, tehát hogy az államot finanszírozza.

Hogy lehet kiszámolni az állam nagyságát, ezzel párhuzamosan az összes összevont adó (összes állami bevétel) nagyságát, ami megegyezik az állami költségvetéssel.   Az előző elméletek alapján pontosan szét kell választani a magángazdaságot az államtól. Ez azonban nem elég.

Az állam erősségének, szerepének egyik jelentős tényezője: a lakosság kultúrája, igénye a közösségi élet, közösségi tulajdon vonatkozásában.

Az állam nagysága szokás, kultúra, ill. értékrend kérdése is. Másképpen elégedettségi ill. közvélemény-kutatási kérdés is.

Erről beszéltem a bevezető fejezetben

Az nem vitás hogy a segítségre szorulókról az államnak kell gondoskodni. Igen, de mi van azokkal, akik nem szorulnak segítségre, akik nem szegények, akik el tudják tartani magukat és családjukat. Az állam részben ezeknek is szolgáltat. Néhány példa erre. X ember, mondjuk, akinek fogyatékos gyereke van, azt mondja: én szívesebben foglalkoznék otthon gyerekemmel ezért nekem inkább több jövedelem legyen a zsebembe, amiből több szabadidőt tudok váltani, ezért kevesebbet kelljen adóznom. A másik Y ember pont fordítva gondolja: inkább foglalkozzon az állam a gyerekemmel és én többet adózóm. X ember inkább maga gondozza az idős szüleit, inkább maga készíti el a közparkot, inkább esténként eljár polgárőrségbe, stb. Y ember mindezt az államtól várja. Sőt Z ember a harmadik pedig mondhatja azt, hogy mindezeket nem én, de ne is az állam csinálja, majd én felfogadok egy magánvállalkozót, aki ezeket megcsinálja, de kevesebb adót szeretnék fizetni. X, Y, Z azonban egységesen adózik, és az állami feladatokat is egy átlagra kell építeni.  Az adórendszer egyelőre képtelen arra, hogy X-nek Z-nek kevesebb adót Y-nak több adót állapítson meg. Ezért az állam pontos nagyságához felméréseket, közvélemény-kutatásokat is el kell végezni.

Továbbá közvélemény-kutatásokat kell végezni abban az irányban is, hogy az adott lakossági igénye (értékrendje) milyen, mit tart fontosabbnak a lelki szükségleteket (pl. igazságszolgáltatás, biztonság, stb.), a minőségi anyagi szükségleteket (pl. egészség, tudás, természetvédelem, stb.) vagy az anyagi szükségleteket. Ez is meghatározza az állam nagyságát.

Továbbá az irányban is fel kell mérni az igényeket, hogy a lakosság az állami szolgáltatásokon belül mit tart fontosabbnak fejlesztendőnek. Pl., hogy rendőrség, a mentők öt perccel előbb érjenek helyszínre vagy egy bírósági ügy,  átlagosan fél évvel gyorsabban befejeződjön. Igaz ez már költségvetésen belüli elosztás problémája, csak részben függ össze az állam nagyságával.

Az állam nagyságának felmérése. Először is aminek állami kézben kell lenni az legyen állami kézben aminek magángazdaságban  kell lenni az legyen magángazdaságban. Az első lépés tehát az, hogy minden a helyére kerüljön. Ezzel párhuzamosan az első lépés az, hogy hatékony államot (nem korrupt, bürokratikus, pazarló) államot hoznak létre. Az állami feladatokat (a többség igényét figyelembe véve) pontosan fel kell mérni. Fel kell mérni, hogy az adott feladatok, optimális működés mellett mennyi embert, hány munkaórát, mennyi eszközt igényelnek mekkora költséggel, működhetnek. E felmérés történhet pl. összehasonlítással. Összehasonlíthatják a belföldi hasonló működésű magángazdasággal, a külföldi hasonló működésű állami egységekkel. Szóval, ha nehezen is, de kiszámítható az optimális állam nagysága.

Az állam nagysága és a magángazdaság.

A magángazdasági vállalkozást a következő pénzrészekre oszthatjuk. Termelési üzemeltetési költség (alapanyag, félkész termék, eszközök, stb.). Jövedelmek (bérek). Adók (állami befizetések). Nyereségek, fejlesztési tartalékok. (Ha profitról beszélek, ez is egyfajta nyereség, akkor általában vezetés jövedelmére gondolok. Ha nyereségről beszélek, akkor általában a fejlesztésre fordított pénzre gondolok.)

A jövedelmek és az adók teszik ki együtt az összes jövedelmet. Az adó egy kötelező befizetésű és kötelező lefogyasztású jövedelemnek is tekinthető. A vállalkozások összes jövedelme mínusz az egyéni megtakarítások egyezik meg az összes végtermék ártömegével. Ezt nevezem én általában összes termelésnek.

 A következőkben feltételezem azt az optimális helyzetet, hogy a termelés hasznos és innovatív. Továbbá hogy megtermelt munka, termék, ill. annak pénzértéke nem kerül indokolatlanul külföldre. Továbbá hogy e pénzértéket nem szívja el egy szűk tisztességtelen réteg. Továbbá hogy ezt a pénzértéket nem szívja el egy szűk túlzottan és érdemtelenül gazdag réteg. Továbbá, hogy ezt nem szívja el egy pazarló, nem hatékony állam. Az állam nagysága tehát csak egy tényező, a felsorolt négy közül és akkor még a fogyasztás szerkezetéről nem is beszéltem.

Itt jegyzem meg, hogy a hatékony államról (elsősorban az adóból, költségvetésből működő államról) egy külön fejezet fog szólni.

 Ha az összes adó kevés, az állam túl kicsi, akkor a vállalkozások jól működnek, de az emberek elégedetlenek, életszínvonaluk alacsony, mert keveslik az állami szolgáltatásokat.

Ha az összes adó sok, az állam túl nagy, akkor az emberek elégedetlenek, ráadásul a magánvállalkozások is rosszul működnek. Ettől függetlenül helytelen lenne, ha ez utóbbit nagyobb hibának tekintik, mint az előzőt. Vannak közgazdászok akik, a cilinderből előhiuzott nyuszinak tartják a kicsi államot. Valójában mindkettő (túl nagy és túl kicsi állam) egyfajta elégedetlenséggel, egyfajta életszínvonal-csökkenéssel jár. A viszonylagos elégedettség, és viszonylag magas életszínvonal akkor jön létre, ha az állam nagysága optimális.

Az elégedetlenség egy általános emberi tulajdonság és ez rendben is van. Ránk, magyarokra különösen jellemző hogy elégedetlenek vagyunk. Nincs ezzel semmi baj, mi elégedetlenek vagyunk, vagyis nagyok az igényeink, és kritikusak vagyunk vagyis nem bírjuk a hazugságot, műmájer dolgokat. Nem véletlenül nálunk a pankráció „sport” nem tud népszerűvé válni. A baj az, hogy emellett meglehetősen naivak, félrevezethetők, manipulálhatók is vagyunk. Én tartom bajnak, hogy a magyarok elégedetlenek. Mi magyarok akkor vagyunk boldogok, ha elégedetlenek lehetünk, ha céljaink magasabbak, mint az adott helyzetünk. A lényeg az, hogy viszonylagos elégedettséggel kell számolni. Ez már közvélemény-kutatás szakmai kérdése. Visszatérve a magángazdasági vállalkozásokra.

A magángazdaságok adója akkor lesz optimális, akkor biztosítja a legjobb működést a vállalkozásoknak leginkább, ha az állam nagysága optimális, az összes adó optimális.

Induljunk ki abból, hogy termelési, üzemeltetési költség adott és optimális. Az adott vállalkozás optimálisan működik, az egyetlen lehetséges probléma az adó nagysága. Ami meghatározó, hogy a zsebbe adott jövedelem és az adó hogy oszlik meg. Ha az állam túl nagy, az összes adó túl nagy, akkor a zsebbe adható jövedelem túl kicsi lesz. Ezáltal a vállalkozás nem alkalmazhat annyi dolgozót amennyire szüksége van, ill. nem adhat annyi jövedelmet, hogy az minőségi munkát hozzon maga után. Továbbá, ha mindezt mégis el akarja érni a vállalkozás, akkor szinte kénytelen adót csalni, ill., a fekete gazdaságban működni.

Kétségtelen látszólag van egy másik logika is: minél kisebb az adó, annál jobban működnek a vállalkozások, annál kisebb lesz a feketegazdaság. Először is kérdés hogy ezt elfogadhatjuk e logikának, hiszen ebből az következik, hogy ne legyen adó, márpedig ez lehetetlen. Másfelől képzeljük el annak dolgozónak a munkavégzését, akinek a gyereke nem tud óvodába, iskolába járni, akinek, az egészségügyi ellátása nem gyors és szakszerű és még hosszasan lehetne sorolni a példákat. Ha kicsi, gyenge, azaz kis adóból működik az állam, akkor az ilyen jelenségek gyakoriak. Tehát azt is mondhatjuk, hogy az optimális állam biztosítja magángazdaságban dolgozóknak a munkához szükséges nyugodt háttért. 

Vagy, egy másik probléma: a kis adóból működő állam, szükségszerűen kevéssé képes szabályozni a magángazdaságot.  A túlságosan kevéssé szabályozott (alulszabályozott) magángazdaság pedig rosszabbul működik, mint az optimálisan működő magángazdaság. Az optimális szabályozáshoz pedig optimális nagyságú, erősségű, szerepű állam kell. Persze optimálisan is kell működnie, azaz hatékonynak korrupció és bürokrácia-mentesnek kell lennie. Továbbá az adóztatásnak is optimálisnak kell lenni. Azaz átláthatónak érthetőnek, egyszerűnek, igazságosnak, valós teljesítmény-orientáltnak, szigorúan ellenőrzöttnek, közvélemény által nagyjából elfogadottnak kell lennie. Ebben az esetben a legkisebb az adócsalás, tehát a legnagyobb a beszedett adó aránya. Pl. ehhez is megfelelő nagyságú, erősségű állam szükséges.

Mi következik mindebből. Egyfelől az, hogyha az állam nagysága optimális, akkor az emberek viszonylag elégedettek az állam szolgáltatásaival és emellett a magángazdasági vállalkozások is viszonylag jól működnek. Másfelől az következik, hogy magángazdaság helyzetéből nem lehet kiszámítani az állam nagyságát, az optimális adót, de mint kiegészítő számítás elengedhetetlen. Ha az állam szolgáltatásaival az emberek viszonylag elégedettek, és emellett viszonylag legkisebb a munkanélküliség, a feketegazdaság, az adócsalás,  ha viszonylag nagyok nyereségek, és a termelésnövekedés, ha sokasodnak fejlesztések, beruházások, akkor az állam nagysága, az összes adó nagysága valószínűleg optimális. Ebből is lehet következtetni az optimális államra. Vagyis ha magángazdaság rosszul működik, akkor annak egyik oka pl. az lehet hogy túl nagy az állam, de csak az egyik oka. Sok más oka is lehet, amelyek egy része szintén az államból ered (adóztatás, munkaügyi szabályozás, innovációsserkentés, stb.), de ezek már más problémák. Ezek elsősorban, nem az állam nagyságának, hanem az állam működésének problémái. Itt csak arra irányul a vizsgálat, hogy az adó nagysága, amelyik egyenes arányban van az állam nagyságával, milyen primer hatással van a magángazdaságra. Erre tehát az válasz hogy az optimális nagyságú állam, amely optimális adónagyságot jelent, van a legjobb hatással magángazdaságra.

Az optimális nagyságú állam tehát önmagában (magángazdaságra irányuló szabályozás nélkül is), jótékony hatással van a munkanélküliségre, a termelésre, a fejlesztésekre, a tiszta átlátható, fehér gazdaságra. Ha emellett az állam megfelelően szabályozza, irányítja a magángazdaságot, akkor duplán van arra jótékony hatással.

És persze az optimális állam segíti (képes segíteni)  a kis és középvállalkozásokat is ezzel is serkenti a magángazdasági termelést.

Ugyanakkor egy fontos tényező ebben a problémakörben, hogy az emberek, a dolgozók a többség hogy vélekedik erről. Mert a tudományos vezetés kiszámolhat egy optimális államnagyságot, szerkezetet, de  ha ez nem tetszik az embereknek, akkor többek között lecsalják az adót, akkor nem használják ki az állam által adott lehetőségeket, stb. Vagyis az optimális állam többek között olyan állam, amely az objektívan tájékoztatott többség igényeit is figyelembe veszi. Ehhez viszont szükséges az objektív tájékoztatás.

Általános feladat tehát az optimális nagyságú állam (egyben az optimális összes adó, és összes költségvetés) kialakítása, a helyes elméleti és gyakorlati kategorizálással, a pontos számításokkal.

Összefoglalás és általános feladatok.

Először is tisztázni kell, hogy a népnek szolgáltató államról van szó, és nem az uralkodó osztályt kiszolgáló államról van szó.   A népnek szolgáltató állam erőssége nagysága egy komplex számolás eredménye. Meg kell vizsgálni, hogy mely területek ágazatok vállalkozások, amelyek a versenygazdaságban magángazdaságban működnek jól és melyek működnek jól a  hatékony ( tiszta, jól szervezett, becsületes államban) államban. Az alapelv az hogy ahol létrejöhet a szabad cégalapítás, a viszonylag szabad árazás, a viszonylag szabad jövedelemadás, a viszonylag szabad és igazságos verseny az magángazdaságban tud jól működni, ahol ezek nem jöhetnek létre az, az államban tud jobban működni. Itt csak kisebb mértékben, kell jelen helyzetből kiindulni. Kis mértékben figyelembe lehet venni azt, hogy jelenleg milyen hatékony becsületes az állam, ill. milyen igazságos verseny folyik magángazdaságban. Nagyobb mértékben, döntően viszont azt kell figyelembe venni, hogy a fejlettebb jövőben mi lesz a helyzet. A tényezők ugyanis hatnak egymásra. Ha pl. a jelen helyzetben a korrupt rossz hatékonyságú az állam és ebből indulnak ki, akkor stabilizálják ezt helyzetet, valamint stabilizálják azt hogy olyan ágazatok kerülnek, a feltehetően  nem tisztességes versenygazdaságba, amelyek nem oda valók.  Tehát pl. az egészségügy, tartozzon az államhoz, mert a jövőben igazságos verseny folyik magángazdaságban, és hatékony, tisztességes lesz az állam. A kettő közül mégis az államban működik jobban az egészségügy, mert az egészségügy vonatkozásában nem jöhet létre szabad verseny, szabad árazás..

A másik számolási tényező a lakosság kultúrája igénye a közösségi élettel, a közösségi tulajdonnal kapcsolatban. Ezt elsősorban közvélemény-kutatással kell felmérni. Ez az igény módosíthatja az előző számolást. Pl. egy nép esetében erős a közösségi élet, a közös tulajdon nagyságának igénye nagy, nagyobb, mint az adott helyzet, akkor az állami ágazatokat bővíteni kell. Pl. több idősek otthonát, több korházat, több kollégiumot stb. kell működtetni. Ha kisebb a közösségi élet a közösségi tulajdon iránti igény, akkor kevesebbet. Ha közösségi igények túlzottak, szélsőségesek bármelyik irányban, ezt csak egy független szakértői testület tudja eldönteni, akkor a közös igényeket kevésbé kell figyelembe venni. Illetve ekkor további feladat a közösségi igények meggyőzéssel való, semmi esetre sem kényszerrel, manipulációval való megváltoztatása.

Ezekből lehet pl. az összes adó, összes költségvetés számait kiszámítani. Fontos adalékszámolás, az hogy az adott adó mellett a kis és középvállalkozások optimális hatékonysággal tudjanak működni. A nép közösségi igényei még kismértékben módosíthatják az optimális időskori megtakarításokat (többek között a nyugdíjakat) ill. a fiatalok pályakezdésének segítségét, és ezeken keresztül a hitelezés mértékét is.

Feladatok röviden. Az állam pontos, optimális nagyságának, erősségének, szerepének a megállapítása a következő elvek alapján. A lakosság igénye (közvélemény-kutatással) az állami szolgáltatások iránt. Az szétválasztási alapelv figyelembe vétele: ahol létrejöhet szabad cégalapítás, szabad árazás bérezés, verseny annak magángazdaságban van helye, ahol nem annak az államban van a helye. Az optimális összes adó alapelv értelmezése: a magángazdaság legjobb működését az optimális államnagyság és ebből eredő optimális összes adó biztosítja. Az állam szétválasztható funkcióinak (pl. nyugdíjrendszer) szétválasztása a közvetlen államtól.

Tulajdonképpen az állam nagysága, erőssége szerepe több rendszertényezőhöz is kapcsolódik. Kapcsolódik az adózás rendszertényezőhöz, a költségvetés rendszertényezőhöz és a következő rendszertényezőhöz. Ezért az állam nagyságának pontos megállapítás több rendszertényezőhöz kapcsolódó feladat lenne. Több okból azonban a feladatokat részletesen csak következő rendszertényező feladatihoz kapcsolom.

Néhány állammal kapcsolatos ismétlés.

Az állami gazdálkodás és magángazdálkodás között egy lényegi, lélektani különbség van, ez pedig a következő:

A magángazdálkodásban, a vezetőkben, irányítókban, tulajdonosokban a „normális kapzsiság” mellett szükségszerűen kialakul a túlzott kapzsiság. És ez a túlzott kapzsiság az állami gazdálkodásban nem engedhető meg, ezzel rosszul, hibásan, helytelenül működik az állami gazdálkodás. Pontosabban, gazdálkodás bizonyos területei ágazatai a túlzott kapzsiságra kényesek, amiatt elomlanak, ezért azok nem működhetnek magángazdálkodásban, így marad az állam.

A birtoklási tudat jelentős érzelem.

A kapzsiság és a hatalomvágy összefügg.

Az állami gazdálkodásban, a vezetőkben, irányítókban (szükségszerűen?) a „normális kapzsiság” sem alakul ki, kellőképpen. Más útón viszont (szükségszerűen?) kialakul a túlzott kapzsiság, ez vezet pl. a korrupcióhoz.

(Ha ez (ezek) nem alakulna ki, az állami vezetőkben, irányítókban, akkor szinte minden beleférne az állami gazdálkodás keretei közé. De kialakul, legalábbis bizonyos fokig kialakul, ezért van szükség magángazdálkodásra.)

A „normális kapzsiság”: szívvel, lélekkel törődik a rábízott gazdálkodással annak valóságos, életjavító fejlődésével, de közben másoknak sem okoz kárt, a közösség érdekét is figyelembe veszi. Ebből levezethető, mi a túlzott kapzsiság. És ez is levezethető: még a „normális kapzsiság” sem alakul ki.

Tehát ez az alapvető különbség, mert egyébként a gazdálkodás lényegében ugyanaz. Az alkalmazottak viselkedése lényegében ugyanaz. A szervezés, tervezés, kalkuláció, árazás, a gazdasági törvények ismerete, stb., lényegében ugyanaz.

Kitérés a megoldásra.

A kiindulás (legalábbis szerintem), hogy a magángazdálkodásban szükségszerűen kialakul a túlzott kapzsiság, ezzel nem sokat lehet kezdeni. (Egyébként, ha a túlzott kapzsiság nem alakulna ki, akkor szinte minden működhetne, magángazdálkodásban.) De szükségszerűen kialakul. Ettől függetlenül a túlzott kapzsiság mértéke, sem mindegy. És vannak olyan gazdasági területek, ágazatok, amelyekben a túlzott kapzsiság (de ennek is vannak határai) nem okoz nagyobb gondot, inkább az előnyök jelennek meg. Ezért szükség van a magángazdálkodásra is.

Az állami gazdálkodás vonatkozásában viszont megkérdőjeleztem, hogy szükségszerű e, a vezetők nemtörődömsége,  közömbössége, korrupciója. Azt mondom: ez kevésbé szükségszerű, mint a másik szükségszerűség. Ezért szükség van olyan állami gazdálkodásra melyben a vezetők irányítók közömbössége, nemtörődömsége, korrupciója csökkentett, a normális határon belül marad. Vagyis, szerintem az állami vezetőkben, irányítókban kialakítható a „normális kapzsiság”, úgy hogy közben nem alakul ki a túlzott kapzsiság. Pontosabban, ez gyakorlatilag inkább kialakítható, mint az, hogy magángazdálkodók a „normális kapzsiság” határán belül maradjanak.

Az állami vezetők, irányítók „megjavulása” hogyan érhető el, erről szól e tanulmány jelentős része. Pl. a felelősségtudat kialakításával, a megfelelő felelősségre vonással érhető el. És még sok mindennel. Sok-sok módszer szükséges.

Az előző gondolatsor folytatása még szélesebb dimenzióban.

Van tehát 2-4 emberi tulajdonság (lustaság nemtörődömség, túlzott kapzsiság, túlzott hatalomvágy) mely eldönti, hogy szükség van államra, és szükség van magángazdaságra, és kiszabja ezek szerepét és határát. De továbbmegyek, a rendszerszervezés, a társadalomszervezés, az államszervezés, a közgazdaságtan, a jog, a társadalomtudomány és e tanulmány is nagyobbrészt arról szól, hogy milyen módszerekkel, (több száz van ilyen) milyen intézményi struktúrával, döntéshozó mechanizmussal, milyen törvényekkel, szabályozásokkal lehet ezt 2-4 rossz tulajdonságot a normális keretek közé terelni. (Illetve, arról szól hogy ezen tulajdonságok mellett hogyan lehet optimálisan megszervezni a társadalmat.) Erre mondják azt, az igazi kommunisták és egyes más vallások, hogy sokkal egyszerűbb lenne, ha megjavulnának az emberek. Tessék kérem jónak lenni (nem kell lustának, nemtörődömnek, túlzottan kapzsinak, hatalomvágyónak lenni) és akkor erre az egészre nem lesz szükség. Csakhogy nem is annyira egyszerű ez a megjavulás. Mert az emberek 90%-a már most is (régebben is) nagyjából jó. Csakhogy, ha a 10% nem jó, akkor már fel kell építeni a jó felé terelgető bonyolult rendszert. Másfelől, a 90% is csak nagyjából jó (gyakran kilóg a jóság határaiból), márpedig precízen kell jónak lenni. És ez már sokkal nehezebb ügy. Mert ehhez már komoly átgondolás kell, tudás kell. Ekkor már a négy tulajdonság szerteágazik, felbukkannak a tudat és lélek rejtett zugai.  Ehhez idő kell, ehhez oktatás, nevelés kell, stb.. Sajnos az jön ki, hogy pusztán önmagunk és mások meggyőzésével szinte lehetetlen, legalábbis nagyon nehéz az embereket precízen jóvá tenni. És így megmarad a bonyolult gazdasági, társadalmi rendszer, (a jó felé terelgető, ill. az adott lélektani helyzetben az optimális működést biztosító módszerek, intézmények sokasága) szükségessége.

Megjegyzem, van még egy erős lélektani különbség: mégpedig a versenyhelyzet. De ezt, a jelentőségét többszörösen aláhúzva, több okból mégis másodlagosnak tartom.

Az állam, az adóztatás és főleg az állam eladósítása, diktatórikus és erkölcstelen oldala mindaddig fennmarad, amíg az állampolgárok bizonyos szinten, a jelenleginél sokkal inkább, nem szólnak bele, hogy mekkora legyen ez az adó (és az adósság) és azt mire költsék el. És ez csak közvetlen beleszólással lehetséges.

Szóval én szükségesnek tartom az államot, a szervezett hatékony, korrupciómentes államot jónak, szükségesnek tartom. Az állam az építés, a szükséglet-kielégítés, az igazságos életszínvonal kiegyenlítés, közösségben szervezett formája. De ez csak akkor igaz, ha nem valósul meg az állam diktatórikus és egyébként erkölcstelen oldala.

Mert miről szól az adóztatás, a másik oldalról: egyesek elszedik az állampolgárok pénzét (munkáját, fogyasztását) és rendelkeznek az elköltésről.

Az állam (az ország, a nemzet) külföld felé való eladósítása egy fokkal ennél is durvább, pontosabban erkölcstelenebb, diktatórikusabb, mert ott egy jövőre vonatkozó, a jelenben nehezen átlátható és egyébként gazdaságtalan (kamatokkal növelt) teherről van szó. Másképpen egyesek veszik a pofát, és az én, a te és sokmillió állampolgár megkérdezése nélkül, de nevében hitelt vesznek fel, majd rendelkeznek az elköltésről, és aztán én, te és sokmillió állampolgár köteles azt visszafizetni.

Történelmileg így az államfejlődés (a hibás államfejlődés) így mégis kétoldalú maradt, és jelenleg is az. Egyfelől a demokráciát erősítette, azzal hogy az uralkodó osztályt szolgáló állam, lassan de átalakul népet szolgáló állammá.

Másfelől a diktatúrát is erősítette, mert a múltban kisebb, ritkább és szervezetlenebb volt az adózás, a költségvetés, az állami adósságok felvétele.

A megoldás, az hogy eltűnjön az állam, az adózás, az ország eladósítása, a diktatórikus, erkölcstelen oldala, egyszerű. Az kell hozzá, hogy az állampolgároknak meglehetősen nagy (a jelenleginél jóval nagyobb) beleszólása legyen az adóztatásba, az állami hitelfelvételbe, és ezek elköltésébe.

És itt már megint kilukadtunk a közvetlen demokráciánál. Mert a választott képviselő, az választott vezető, az vezető, azon egyes valaki, aki a megkérdezésed nélkül rendelkezik a te pénzeddel, munkáddal. Nem ostorral, de kötelező pénzelvétellel, igáz le.

Van egy elmélet a társadalmi szerződés elmélete. Csakhogy ezt a szerződést az állampolgárok nem írták alá. És valószínűleg alá sem írnák, ha az lenne benne, hogy a pénzükről, munkájukról egyesek szinte koráltalanul rendelkeznek. Ha társadalmi szerződésről beszélünk, akkor azt vegyük komolyan, készítsük el, írassuk alá mindenkivel, az állampolgárokkal is. Pl. úgy, hogy az alkotmányban benne van ez a szerződés, és az alkotmányt a többségnek, kell elfogadni. Egyelőre ilyen megfogalmazások, ilyen cikkelyek nincsenek az alkotmányban, és az alkotmány nincs is népszavazásra bocsátva. Szóval még alacsony szinten van a jelenlegi rendszer.

A szélesen értelmezett demokrácia egyik jelentős tényezője: a magángazdasággal és civilszférával arányos, erős hatékony, korrupciómentes, népnek szolgáló, szolgáltató, az igazságosságot, az önrendelkezést, a biztonságot, az egészséget, a tudást, a természetvédelmet is szolgáltató állam.

A szélesen értelmezett demokrácia egyik lényeges tényezője: az igazságosság, önrendelkezés, biztonság, egészség, tudás tekintetében egyenlő lehetőségeket (kvázi egyenlőséget), a hatalmi, vagyoni hierarchia (életszínvonal) tekintetében az arányos, igazságos különbségeket biztosító jog.

Azonban a demokrácia lényege, a legfontosabb tényező a népréteg (a lakosság, a döntő többség) érdemi részvételének lehetősége a törvényhozásban.

Mit jelent a sokat emlegetett arányos, igazságos jövedelmi (vagyoni) hierarchia? Igazságtalan a jövedelemelosztás (egyben vagyoni és anyagi életszínvonal elosztás), ha (pl. egy ezres) jövedelmi skálán nem kerül szinte minden ember (emberek 95%-a) a hasznos munkájának megfelelő helyére. (Ettől még skála lehet normális (arányos), lehet túlságosan széthúzott, vagy netán túl szűk.)

Aránytalan a jövedelemelosztás, (egyben vagyoni és anyagi életszínvonal elosztás), ha ezen a jövedelemi skálán szinte minden ember a megérdemelt helyére kerül, de skála túlságosan széthúzott, (egyes részei széthúzottak) túl nagyok a különbségek, netán a skála túl szűk. Természetes amennyiben aránytalan az elosztás annyiban igazságtalan is.

Ugyanez vonatkozik a hatalmi hierarchiára is.

Az államkapitalizmusban aránytalan és igazságtalan (vagyis duplán igazságtalan) a hatalmi elosztás, a jövedelemelosztás és egyben a vagyonelosztás, az életszínvonal-elosztás.

A brezsnyevi szocializmusban igazságtalan és aránytalan volt a hatalmi elosztás,  A jövedelmi elosztás  kevésbé volt aránytalan ( kissé szűk volt a skála),  de igazságtalan volt.

A termelés szempontjából se felejtsük el a lényeget összefoglalva felsorolni és ismételgetni. Elméleti rendszertényező.

A magángazdasági termelés és szolgáltatásnövekedés leglényegesebb feltételei (tényezői). A 16+hatékony állam lényeges feltétel (tényező), amelyek növelik a termelést.

A tisztességes gazdaság. (Többek között az igazságos arányos jövedelemszerzés. Többek között a spekuláció, a monopolhelyzet, és más piactorzító tényezők minimalizálása. Többek között olyan magángazdaság kialakítása, amelyben a piaci verseny igazságos és optimális, amelyben piaci önszabályozó mechanizmusok a lehető leginkább működnek.)

A kis és középvállalkozások támogatása, a kiegyenlített verseny. (Lényegében ez a kis és középvállalkozásokra épülő gazdaságot (termelést, szolgáltatást) hozza létre, amely sok okból hatékonyabb, mint a nagyvállalkozásokra épülő gazdaság. Ezzel összefüggésben a nagytőke óriási, hatalmi politikai, és gazdasági, pénzügyi befolyása, amely káros. )

Az innováció (állam általi) támogatása. Általában az innováció, a természettudományos technikai fejlődés és a munkaszervezés. A termelés, szolgáltatás minőségi fejlődése.

A megfelelő és arányos oktatás és szakoktatás.

A megfelelő foglalkoztatottsági rendszer. Többek között a házi, háztáji, alkalmi munka, a gyermeknevelés bevonása a szervezett gazdaságba. Meg kell említeni még a civilszféra (kisközösségek) termelésének, szolgáltatásának kihasználását.

Az eladósodás nélküli állapot, és a beruházási hitelek helyes aránya. (Az eladósodott állapot pl. beruházási hitelek csökkenése miatt, rontja a termelést. Az arányos és beruházási célú hitelfelvétel. A jó megtakarítási és nyugdíjrendszer.)

Az alacsony alapkamat. (A magas alapkamatnak közvetlenül is van egy termeléscsökkentő hatása. Nem érdemes termelni, ha a betéti kamatokból, pénzbefektetési hozamokból is be lehet szedni bevételt. Ha magas a hitelkamat, akkor nem érdemes beruházási hitelt felvenni.) 

A gyenge-közepes (pénzváltó-árfolyam) hazai pénz, ez kedvez a termelésnek. (Másképpen fogalmazva: a pontos árfolyam (nem magas, nem alacsony) meghatározza az ország összes külföldi irányultsági árának (termék, szolgáltatás, munka, hitelnyújtás, hitelfelvétel árának) optimális alapját. Azt az optimális alapot, amely leginkább kedvez a haszonnal bíró eladhatóságnak, vagyis a termelésnek.

A pénzügyileg egyensúlyos gazdaság. (Pl. nincs hitelválság, pl. nincs magas infláció, pl. nincs termék, szolgáltatásfölösleg, vagy hiány) Az állam befolyása az arányos, optimális (és igazságos) árak, hasznok, jövedelmek irányultságára.  A külkereskedelmi egyensúly.  

A bürokráciamentes gazdaság. Az improduktív munka minimalizálása. (A direkt bürokrácia, vagyis az, hogy hasznos, munkát, termelést is akadályozza a bürokrácia. Emellett a szabadidő lekötése, átalakítása túlzott mértékű, fölösleges, kényszerű ténykedéssé, mint hivatali ügyintézés, jogorvoslati ügyintézés, pénzügyi ügyintézés, adminisztrációs ügyintézés,  stb. Ez erősen összefügg a tisztességes gazdasággal, a improduktív tevékenység jelentős része a tisztességtelenség kivédése miatt szükséges.)

A munkaképesség növelése. (Pl. a közegészségi állapot. Pl. egy olyan életminimum, szociális rendszer, amely lehetővé teszi a dolgozást, és ösztönzi is. )

A munkamotiváció növelése. (Sokféle munkamotiváció kihasználása, nemcsak az anyagi fogyasztás imádatából eredő munkamotiváció.  Pl. a biztató, biztonságos jövő. Pl. az igazságos jövedelemelosztás. Pl. a nemzeti sikerek. Pl. hasznos, érdekes munka.)

A természeti erőforrások megóvása és helyes kihasználása. (Idetartozik többek között a környezetvédő energia és termékek előállítása, a hulladékfeldolgozás, használtcikk-hasznosítás.) 

A jó termelés-struktúra. Az értékes, hasznos produktív munka, termék, szolgáltatás. (Vagyis a káros, fölösleges improduktív „munka”, jövedelemszerzés nem növeli, sőt inkább csökkenti a termelést. Többek között az alkohol, a cigaretta, a szerencsejáték, stb. valamint az egyértelműen luxus termékek, szolgáltatások minimalizálása. A másik oldalon szükséges a jó fogyasztás-struktúra. És a pazarlásmentes, átgondolt (nem felelőtlen) fogyasztás.) Valamint az arányos szükséglet-kielégítés, az erőforrások átcsoportosítása a lelki és minőségi anyagi szükségletekre (igazságosság, igazságszolgáltatás, lét és munkabiztonság, közbiztonság, önrendelkezés, egészség, egészséges természetes környezet, tudás, kultúra, stb.) ezeket többnyire az állam szolgáltatja. Továbbá összefügg a bürokráciából adódó improduktív munkával.

Az országhoz képest arányos, hatékony, jól irányító állam, és ehhez képest arányos magángazdaság, és az arányos adó. Idetartozik a helyes privatizáció. A megfelelő összes adó, és az összes adón belül a jó adó-struktúra, és a hatékony adóztatás.

Meg kell említeni még a civilszféra (kisközösségek) termelésnek, szolgáltatásának kihasználását.

A sor végére, de már a másodlagos fontosságú feltételek közé oda tehetjük: az alacsony adó.

A viszonylag minimális feketegazdaság. Ez is ebbe, a másodlagos fontosságú a kategóriába tartozik. A miértről, az erről szóló fejezetben elmélkedem.

És ebbe a kategóriába lehet sorolni a nemzeti termelés közvetlen védelmét.

És idetartozik: a fogyasztás-termelés mókuskerék.

(Az alacsony adó akkor jöhet számításba, ha az állam rossz. Tehát nem teljesülhet: az országhoz képest arányos, hatékony állam, és ehhez képest arányos magángazdaság, és az arányos adó. Ebben az esetben az alacsony adó jobban serkenti a magángazdaságot, mint a magas adó.

De azért is áll a sor végén, mert mint láthatjuk, van nála 16 fontosabb feltétel.

És erről se feledkezzünk meg.

A nemzeti termelés, szolgáltatás közel a felét az arányos, népérdekű, korrupciómentes (tisztességes), eladósodástól mentes, jó irányítású, erős ellenőrzéssel, tekintéllyel bíró, jó hatékonyságú (szervezett, tervezett) állam adja, pontosabban, adná. (Leegyszerűsítve: hatékony állam) Ne feledkezzünk meg olyan szolgáltatásoktól, mint egészség, egészséges környezet, tudás, kultúra, igazságosság, biztonság, önrendelkezés, irányítás, jogalkotás. Ha nem ilyen az állam, akkor nemzeti termelés, szolgáltatásnövekedés éves szinten is akár 15-25%-kal kisebb. Hiába erős a magángazdaság, ugyanis az állam olyan termeléseket, szolgáltatásokat nyújt, amelyeket a magángazdaság nem képes nyújtani.

Ugyanakkor, ha nem ilyen az állam, hanem ennek ellenkezője, akkor az is kétséges, hogy a magángazdaság képes e, a magas termelésre. Hiszen a felsorolt magángazdasági termelést, szolgáltatást növelő feltételek 90%-ban az államtól függnek. Az állam a saját eszközeivel (valamivel erősebb szabályozás, ellenőrzés, direkt szankció, valamint adóztatás, kedvezményes hitelezés, meggyőzés, tanácsadás, stb.) képes azokat a feltételeket is befolyásolni, amelyekre a magángazdaság szabadsága miatt kisebb befolyással bír. Nem általánosságban kell a magángazdaság szabadságát korlátozni, hanem célirányosan, a jót támogatni, a rosszat minimalizálni. A meggyőzés az állami oktatási és tájékoztatási rendszer feladata. Természetesen az államnak saját magán belül is érvényesíteni kell a 16 feltételt, méghozzá direkt módón és szigorúan, itt már nem kell vigyázni a szabadságra. Az államban már lehetséges és szükséges a szigorú, precíz, szabályozás és a jelenleginél szigorúbb felelősségre-vonás.

(A jó termelésstruktúra, fogyasztásstruktúra az állam részéről, a jó költségvetés.

Mindezzel összefüggésben a politikai, irányítási rendszer felújítása, átalakítása. Az állami hatékonyság javítása, (egyre nagyobb arányosság, népérdekűség, korrupció-mentesség, állami munkahatékonyság, stb.). Az állam és a magángazdaság tervszerű fejlesztése, vagyis a nemzeti fejlesztési terv.

Visszatérve az alacsony adóra. Önmagában (csak rossz állam mellett) talán 1-2%-kal növeli termelésnövekedést.  Ez azt jelenti, hogy önmagában éves szinten kb. 0,04%-kal növeli a nemzeti termelést.

De megint kiemelném az eladósodás problémáját, mint az egyik legjelentősebb visszahúzó tényezőt.   Direkt hatása a termelésre talán nem olyan nagy, de az indirekt hatási (állandó elvonás, gúzsba-kötöttség, kiszolgáltatottság) súlyosak. Talán a következő gondolat által lehet megérteni a jelentőségét. Tételezzük fel a legjobbat, jön egy új, kiváló vezetés, és a nép is bízik, felvirul, erőre kap, változni kész, akkor minden felsorolt feltételt meg lehet valósítani, de a súlyos eladósodás átka és kára akkor is ott marad és visszahúz. (Még egy részeleges visszaállamosítás, a magángazdaság szigorúbb ellenőrzése, szabályozása is elképzelhető.) Az eladósodás egyetlen feltétel, amelyet, ha már elszúrtak, akkor már nem az ország hatáskörébe tartozik a kilábalás. Sok más feltételre hat, és fog hatni még hosszú ideig, ezért az eladósodás a kulcsprobléma.

És itt is megemlítem a legfontosabb, szinte mindenhol érvényes módszertani feltételt: A folyamatos, egyenletes, fokozatos, de dinamikus, és hosszabb távú cél szerinti, irányjelölt, megújítás, átalakítás módszere.

Természetesen a feltételek összefüggnek.  Vannak közép és hosszabb távon megvalósítható feltételek.

Mivel e feltételeket az államnak kell jó irányba terelni ezért, és az állam eszközei adottak, ezért szinte mindegyik feltétel besorolható, az állami adóztatás, hitelezés, szabályozás, meggyőzés, oktatás, tájékoztatás, stb. tényezőjébe. E miatt és az összefüggések miatt (ide is tartozhat, oda is tartozhat) a fenti felsorolás csak egyfajta felsorolás, más elnevezésű, más sorrendű felsorolás is elképzelhető.      

Mit kell tenni lényegileg – erről szólnak a fentiek.

A különböző árazási, árbefizetési, pénz-körforgási rendszerek.

Nagyon sokféle árazási, árbefizetési, pénz-körfogási rendszer lehetséges. És vannak kevert rendszerek, sőt általában azok vannak, úgyhogy a variációk száma magas.

Éppen napjainkban alakul át e rendszer egyik oldala, egyre kevesebbet fizetünk papírpénzzel, fémpénzzel, kézzel fogható pénzzel, készpénzzel, de leginkább már bankkártyával fizetünk. Lényegében a készpénzes fizetéses rendszer átalakul, számlavezetéses rendszerré.

Mindjárt megállapítom: a szélesen értelmezett pénz többek között nem más, mint egy fogyasztásra feljogosító bizonylat. És ez a bizonylat nagyon sokféle lehet.

Egyébként papírpénz elődje az adóslevél volt, ami szintén fogyasztásra feljogosító bizonylat. Tehát az árak és a jövedelmek, mint pénzek szintén fogyasztásra feljogosító bizonylatok.

Továbbá megállapítom: a pénz (mint fogyasztásra feljogosító bizonylat) makrogazdaságilag jellemzően körbeforog, és nem folyamatosan egyik helyről a másikra áramlik. Erről elég sok ábra szól. Körbeforog, mert mindenki folyamatosan fogyaszt. Viszont elég bonyolult, sokágú ez a körforgás. Én az ábrákon megpróbáltam a lényegi körforgásokat ábrázolni.

(Most itt arra nem térek ki, hogy a pénz, a termelés engedélyezésének bizonylata, mely felett gyakorlatilag nagyobb részt a politikusok, ill. a gazdagok, a nagytőkések rendelkeznek. Az már más kérdés, hogy mennyire átgondolt, és önzetlen ez a rendelkezés.)

Rövid kitérés a pénzre.

Valójában a pénznek, hasznos termelést igazoló és e szerinti fogyasztásra jogosító bizonylatnak kellene lenni. Ez akkor valósulna meg, ha igazságos és arányos lenne a jövedelemelosztás. Nem lennének (alig lennének) érdemtelen jövedelmek, pénzszerzések. Ekkor valósítaná meg a pénz az igazi szerepét: a termelés és fogyasztás között van egy pontos közvetítő. Illetve a másik szerepét: a termékeknek, munkáknak, tárgyaknak, stb. van egy pontos mértékegysége, mérőeszköze. De nincs igazságos, arányos jövedelemelosztás így a pénz nem tölti be jól a szerepeit. Így a pénz, egyelőre csak fogyasztásra feljogosító bizonylat, a hasznos termelést nem igazolja.

A variációk megértése miatt kicsit kitérnék a brezsnyevi szocializmus, árazási, árbefizetési pénz-körforgási rendszerére.

A szocializmusban pl. az állam, ki sem fizette az adóval növelt jövedelmeket, hanem rögtön magánál tartotta az adórészt.

Itt mindjárt megállapíthatunk megint kétféle szisztémát. Minden ki és visszafizetés megtörténik (azonnali kifizetés), vagy időszakos összesített elszámolási rendszer, van. Ez összefügg a számlavezetéses rendszerrel. Itt egyszerűen arról a hétköznapi elszámolási rendszerről van szó, amikor a felek megállapodnak, hogy nem fizetgetnek ide-oda, hanem pl. havonta csinálnak egy elszámolást, plusz, mínusz, és csak a végösszeget fizetik ki. De azért itt is kétféle szisztémáról beszélhetünk, mert az azonnali kifizetés és az időszakos elszámolói rendszer nem egészen azonos. A végösszeg azonos, de más vonatkozásban nem egészen azonos.

A brezsnyevi szocializmusban alig volt magángazdaság, szinte minden az állam volt. Ennek ellenére volt élet, volt munka, volt termelés, volt fogyasztás. Már ez is cáfolja, hogy az állam csak egy improduktív valami lehet. (Az megint, bár összefüggő, de másik probléma, hogy mi az, ami az államban tud hatékonyan, jól működni és mi az, ami a magángazdaságban tud hatékonyan, jól működni.)

A szocializmusban volt egy elvi adó, de ezt közvetlen megtartotta az állam. És voltak az állami árak.

A szocializmusban állam, mondjuk úgy, hogy globális árazási, árbefizetési, pénz-körforgási szisztémával dolgozott, ráadásul ez felületes volt. Mert elvileg ezt is lehet pontosan végezni.

Mi is gazdaság végső célja: a termelés (beleértve szolgáltatásokat is) növekedjen, a termelésstruktúra javuljon. A termelés és fogyasztás paritásban legyen. (És van még egy cél, bár összefüggő, de más problémakör: az igazságos, arányos jövedelem, ill. fogyasztáselosztás.)

Ha globális és felületes az árazási, árbefizetési, pénz-körforgási rendszer, akkor a termelés és a fogyasztás nem lesz paritásban. Ezért a szocializmusban gyakran termelés-hiány áruhiány, gyakran termeléstöbblet volt. Illetve bizonyos termékek szolgáltatások hiányoztak, másokból túl sok volt.

De ez azért most is van, csak más okból. Jelenleg leginkább a hitelezés miatt.

Az azonnali kifizetéses rendszer bár körülményesebb, de jobban garantálja a pontosságot.

Illetve ebbe az egész problémakörbe még beleszól a kereslet-kínálat szerinti árazás, vagy más szisztémájú árazás, problémaköre is.

Látszólag a szocializmusban az állam finanszírozta a magángazdaságot. Mert maszek zöldségest, maszek cipészt, stb., az állami jövedelmekből fizették ki. De nyilvánvalóan ez csak látszólagos, egyszerűen az állam és magángazdaság arányából ill. az árazási, árbefizetési, pénz-körforgási rendszerből adódott. Mert nyilvánvalóan maszek zöldséges, a maszek cipész, stb. megdolgozott a pénzéért.

Ez a látszólagos finanszírozás viszont azt a tévképzetet generálta, hogy magángazdaság egy improduktív valami. Érdekes ez (improduktív vád) már egyszer elhangzott, csak éppen az állam vonatkozásában. A jelen rendszerben éppen a fordítottja történik.

Visszatérek a jelen államkapitalista rendszerre.

A jelen rendszerben látszólag a magángazdaság finanszírozza az államot, mert az adót a magángazdasági bevételekből és jövedelmekből fizetik ki. De ez csak látszólagos, mert nyilvánvalóan az állami dolgozó (pl. egy buszsofőr) megdolgozik a pénzéért. (A hatékonyan működő állam, bár összefüggő, de megint más probléma.)

A jelen rendszerben látszólag magángazdaság finanszírozza az államot, valójában ez az állam és magángazdaság arányából, ill. az árazási, árbefizetési, pénz-körforgási rendszerből adódik.

Ennek részleteibe nem mennék bele, csak pár megjegyzést teszek.

A magángazdaságban történik a közvetlen pénzbefizetések, kifizetések nagyobb része, de már az árakba és a jövedelmekbe is be vannak kalkulálva az adók. Tehát a magángazdaságban van egy indokolatlanul nagyobb bevétel, ebből fizetik ki az adót.

Ne felejtsük el, hogy a pénz alapvetően körbeforog.

Az adó végső soron, egy közvetett úton kifizetett átalánydíjas ár.

Az állam nem egy improduktív valami, hanem valóságos termelő, szolgáltató.

Belementem az állami gazdaság és a magángazdaság viszonyának bizonyos részletkérdéseibe. Nem árt azonban, ha a vizsgálódó a részletkérdések elemzése után ezért a lényeget is megpróbálja megfogalmazni.

Az állam valóságos termelő, szolgáltató. Döntően az állami szolgáltatások elégítik ki a legfontosabb szükségleteket, a nemzeti szervezettséget, nemzetvédelmet, az igazságosságot, az önrendelkezést, a biztonságot, az egészséget, a tudást, a természetvédelmet (beleértve nemzet alapvető természeti kincseit) és még lehetne sorolni.

A demokratikus, népnek szolgáltató, a népi részvételt garantáló állam a legfelső irányító. Még akkor is a legfelső irányító, ha mint demokratikus főnők, megválogatja az eszközeit, módszereit és az irányítottaknak a lehető legnagyobb önrendelkezést biztosítja.

A továbbiakban, e tanulmányrész fejezeteiben visszatérek a fontosabb részletkérdésekre.

Az állam, az állam, gazdasági része. Összevont rendszertényező. B/0, B/21/a, B/21/b, B/1, B/1/a, ABD/1, A/0, D/ 0/a, D/0/b ábrák, valamint, B/2, B/3, B/4,  ábrák és más ábrák.

Állami (állami szolgáltatás) a magángazdaság aránya. Az állami irányítás erőssége és magángazdaság szabadsága. A helyes privatizáció.

A hatékonyan működő szolgáltató állam. A helyes gazdasági, pénzügyi arányok és annak kialakítása. A hosszú távú állami fejlesztés-tervezés (nemzeti termelés-fejlesztési terv). Ezekből a rész-rendszertényezőkből áll az összevont rendszertényező.

Állami (állami szolgáltatás) a magángazdaság aránya. Az állami irányítás erőssége és magángazdaság szabadsága. A helyes privatizáció (optimális állam).  Rész-rendszertényező.  B/0, B/21/a, B/21/b, B/1, B/1/a, B/10/b,  ABD/1, A/0, D/0/a, D/0/b ábrák

A témával foglalkozó fejezetek ábrák összefoglalása.

Már az ábrák számából is látható hogy ennek a témának igen nagy jelentősséget tulajdonítok. A tanulmány igen jelentős részét teszi ki a téma. A különböző fejezetekben elmondottak ismétlésének nincs értelme. Azért külön kiemelném

„az előzetes összefoglalás az államról” c. fejezetet. A legfontosabb az, hogy az emberek, az értelmiségiek, de főleg a gazdasági és politikai vezetők megértsék hogy mi az állam, mi az állam lényege, miről szól az állam fejlődése, miről szól az állam működése, mi és mekkora az optimális állam. Nyilvánvalóan az állam mindennel összefügg. Inkább az a probléma hogy az állam témáját valahogy szétválasszuk, valahogy kategorizáljuk. Az alapvető kategorizálás talán az A/0 ábrán található. Az államról gondolkodva rengeteg tényező, rengeteg összefüggés jön elő, és sok alapelv fogalmazódik meg. Igaz hogy a sok alapelv részben más megfogalmazásból ered. Nehéz lenne az öt legfontosabb alapelvet kiválasztani, amely a legpontosabb megfogalmazású, amely a legfontosabb.

Ugyanakkor ez a fejezet már gyakorlati rendszertényező. Ez pedig arról szól hogy van egy testület, amely elméletileg is legnagyobb tudással rendelkezik az adott témakörben, de ezen felül gyakorlati feladatai is vannak.

A gazdaságilag optimális állam és a politikailag optimális állam.

Minden állami (nem magángazdasági, nem civil szférai, stb.) terület, intézmény vállalat, szolgáltató egység, ebben dolgozó emberek, egyben gazdasági egység.

Mégis válasszuk szét az állami gazdasági egységeket, úgy mint irányító egységek, és úgy mint szolgáltató egységek. Az irányító egységek a döntéshozó egységek, a jogalkotó és jogalkalmazó egységek. A szolgáltató egységek pl. az egészségügyi egységek, az állami vállalatok, az oktatás. Bár bizonyos felfogásban az irányítás a jogalkotás, jogalkalmazás is egyfajta szolgáltatás. A szükségeltek szerint a biztonság önrendelkezés, az  igazságosság szükségletének kielégítése inkább a politikai állam feladata, a minőségi anyagi szükségeltek kielégítése inkább a gazdasági állam feladata. Ugyanakkor az egységek, területek egy része mindkét kategóriába besorolható (pl. az igazságszolgáltatás) nevezzük ezt itt általános államnak.

A gazdasági állammal szemben áll a magángazdaság abból a szempontból, hogy optimális állam jelöli ki az optimális magángazdaságot. Vagyis az optimális magángazdaság egészíti ki az optimális államot. Másképpen: a gazdaságilag optimális államot a helyes privatizáció (államosítás) jelöli ki. Ugyanakkor a gazdasági területen is tényező civilszféra, és a magánszféra.

Gazdasági vonatkozásban az állammal szemben elsősorban magángazdaság áll, másodsorban a civil szféra. Politikai (hatalmi, irányítási) szempontból az állammal szemben elsősorban a civilszféra és magánszféra áll, másodsorban a magángazdaság.

A fejezetek elmélkedések tetemes része ezen arányokról szólt, elsősorban az állam és magángazdaság viszonyáról, arányáról. Ez az optimális gazdasági állam problémaköre.

Mekkora legyen az irányító állam, ez már az optimális politikai állam problémája. Itt nem állhat magángazdaság az állammal szemben, de a civil szféra, magánszféra, mint döntéshozó egységek valamennyire (szerintem 10-20%-ban) állhatnak az állammal szemben. Az optimális politikai állam, gazdasági nagyságát (költségvetés, dolgozó száma, stb.) tehát a magángazdaság nem határozza meg. Ezeket a területeket nem lehet privatizálni.

Ugyanakkor egy sereg más tényező meghatározza azt, hogy mekkora legyen a politikai (irányító, döntéshozó) állam, mint gazdasági egység. Elsősorban az határozza meg hogy milyen az állam jó döntéshozó szerkezete, hány, testületből, szervből, intézményből álljon össze. Ehhez persze tisztázni kell mi az irányító, döntéshozó állam feladata. Az egyes testületeken, intézményeken, stb. belül mennyi ember dolgozzon. Általában mekkora legyen a decentralizáció.  Hogyan szerveződjön az irányító, döntéshozó állam. Nos minderről a tanulmány más tanulmányrészeiben lesz szó. Sok-sok fejezet és ábra szól erről. Ugyanakkor még a politikai (irányító, döntéshozó, jogalkotó, stb.) állam esetében másodlagos tényező a hatékony állam, pl. a költségmegtakarítás. Tényező az, hogy ne legyenek szakképzetlen, fölösleges dolgozók (vezetők).  A szakképzetlen fölösleges dolgozók nemcsak a költségeket növelik de a munka minőségét is rontják. Ha pedig ezek az ország irányításában vannak, akkor e munka minőségét rontják. Ugyanakkor a kelleténél kisebb politikai állam is hiba, hiszen akkor nincs annyi ember eszköz amennyi a feladatokat el tudná látni. Ebben a vonatkozásban is összefügg a politikai (irányító döntéshozó jogalkotó, stb.) állam és a szolgáltató állam.

Ugyanakkor más vonatkozásban pedig más problémakör. Mint mondtam: a politikai, (irányító, döntéshozó, jogalkotó, stb.) államról, annak optimális szerkezetéről, nagyságáról, szerepéről, erősségéről más tanulmányrészben lesz szó. Vannak átfedések összefüggések, de itt elsősorban a gazdaságilag optimális államról van szó. Itt elsősorban a szolgáltató, termelő a minőségi anyagi szükségelteket kielégítő állam optimális nagyságáról, szerepéről, erősségéről van szó. Ezzel az állammal áll szemben (tulajdonképpen kiegészítésről van szó) a magángazdaság, ezért itt fontos a magángazdaság és az állam viszonya, aránya

A politikai állam elsősorban hatalmi hierarchiára hat annak arányosságára, igazságosságára gazdasági állam elsősorban vagyoni jövedelmi hierarchiára hat annak arányosságára, igazságosságára.

A téma további önálló aspektusai.

Két megjegyzés az elejére. A B/3 ábra szerint e-résztényezőhöz tartozik még: az állami gazdasági, pénzügyi irányítás és gazdaság jellege. Ugyanakkor ez egy szétszórt sok helyen megjelenő tényező. Volt erről a témáról szó korábbi elméleti rendszertényezőkben, nem ártana azokat átolvasni. Kissé részletesebben lesz erről szó ebben a tényezőben. E témáról van szó: a magángazdaság jellege és viszonya az állami gazdaság jellegéhez – tényezőben. Ebben a rendszertényezőben tehát nincs teljes körű elemzés a jelleg és a viszony vonatkozásában. Elsősorban az arányokról lesz szó.

A másik megjegyzés: mindaz, amiről itt szó van csak akkor érvényes, ha feltételezzük, hogy a nagytőke hatalmi befolyása a jelenleginél kisebb átláthatóbb lesz. Ugyanis, ha túl nagy és átláthatatlan a nagytőke részvétele az irányításba, akkor képtelenség az állami irányítás, gazdaság, és a magángazdaság viszonyát, arányát, megállapítani. Azért került e rendszertényező ( a nagytőke hatalma) már korábban megtárgyalásra, hogy ezt a körülményt figyelembe lehessen venni.

Még egy megjegyzés: korábban szó volt, arról hogy az állami irányítás erőssége és az állami gazdaság mértéke, aránya bár összefüggnek mégsem azonosak.

Térjünk rá az állami gazdaság arányára.

Egyszerűbben úgy is fogalmazhatunk, hogy az államosítás ill. a privatizáció mértéke.

Mennyire lényeges ez a probléma?

Az alapvető összefüggések a következők: a  helyes költségvetés kijelöli a magángazdaság durva arányait, ugyanakkor kijelöli az összes-adózás nagyságát is. Ugyanakkor az egyéb ezzel kapcsolatos tényezők pontosítják a durva arányokat, ill. kijelölik az állami gazdaság, ill. a magángazdaság pontosabb szerkezetét. Megjegyzem: ne keverjük az állami irányítást az állami gazdasággal, bár határvonal ez esetben is homályos. A katonaságot, rendőrséget, adóhivatalt stb. vehetjük egyféle szolgáltatásnak is.  Egyrészt a szabályozás eltérősége miatt kell szétválasztani a két állami egységet. Másrészt a katonaság, rendőrség, adóhivatal, stb. vonatkozásában nem beszélhetünk magánmegoldásról, legalábbis a jelenlegi rendszerekben.  Állami gazdaság: az állami szolgáltatások, mint egészségügy oktatás, stb. továbbá az állami vállalatok, mint MÁV, BKV, stb. 

Tehát az állami gazdaság, magángazdaság arányával kapcsolatos egyéb tényezők kijelölik a pontosabb arányokat. Ugyanakkor ez visszahat a költségvetésre és az összes adózásra. Ezek szerint igen lényeges tényezőről van szó.

Más oldalról megközelítve kevésbé tűnik lényegesnek. A hatalmi vagyoni jellegű vezetés kapzsiságdeterminált piacgazdaságot hoz létre ( A hatalmi típusú vezetés el akarja törölni a piacgazdaságot.) A tudományos demokratikus vezetés normál igazságos piacgazdaságot hoz létre.  Ezek szerint az első esetben két rossz arányairól van szó. Nem mindegy hogy a két közel egyformán rossz hogy aránylik egymáshoz? A második esetben két jó arányairól van szó. Nem mindegy hogy a két közel egyformán jó hogy aránylik egymáshoz? A rész és egész elmélete alapján nem egészen, hiszen a jó ill. rossz arány is egy résztényező.

Mindent összevetve azért annyira fontos hogy külön rendszertényezőt, legalábbis résztényezőt alkosson. Annyira azonban nem fontos hogy a vegyes gazdaság arányit pontosan megállapítsuk.

A kevert (vegyes) gazdaság problémája.

E témáról már szó volt, itt most néhány kiegészítést tennék.

 Az állami és magángazdaság sokféleképpen keveredhet. Lehet közös tulajdon, közös üzemeltetés. Lehet, gebin, koncesszió, stb. valamiféle bérleti rendszer. Lehet továbbá mikor egy magáncég szinte kizárólag az államnak dolgozik.

Az természetes hogy az állam megjelenik az árú, szolgáltató, beruházási, munkaerő, pénzpiacon mint vásárló és  ritkábban mint eladó. Az viszont már kérdéses, hogy lehetnek-e magánvállalkozások melyek szinte kizárólag az államnak dolgoznak.  Kétségtelen haladás hogy az állam csak mint pályáztató jelenhet meg a piacokon. Viszont ez közel sem old meg mindent. Egyrészt a pályázatok jelentős része a jelenlegi rendszerben nem igazságos objektív, mondhatjuk hogy érvényesül bennük a korrupció, protekció. Másrészt, ha igazságos is az elbírálás az csak a viszonylagos jóságot jelenti. Mondjuk X beruházást valóban az arra rátermett cég kapja meg, de ettől még X beruházás lehet hibás beruházás.

Ha az állami gazdaság és magángazdaság arányáról van szó, akkor kénytelen a gondolkodó erre problémakörre kitérni hiszen, a vegyes gazdaság megváltoztatja határokat az arányokat, egyébként is  egy igen szerteágazó problémakör. Az egyik kérdés: a vegyes gazdaság inkább állami, vagy inkább magángazdaságnak minősül, vagy külön kategória? Én nem megyek bele ebbe a szövevényes problémába, megpróbálom az egyszerűbb logikát megkeresni.

Egyrészt azt mondhatjuk teljesen mindegy, hogy milyen, mert jelenleg a két rossz (kapzsiságdeterminált piacgazdaság, hatalmi, vagyoni jellegű állami vezetés) ötvözetéből csak egy harmadik rossz jöhet ki. Ha viszont nem külön kategória, akkor szinte mindegy, hogy két rossz hogy aránylik egymáshoz. Egyszerűbben: mindegy hogy két rossz vagy három rossz variációjáról van szó.

A másik vonal kissé komplikáltabb. Induljunk ki a következőkből. Jelenleg elsősorban a természetpusztulás és a stagnálás miatt vagy-vagy elosztás érvényesül. Korábban szó volt arról, hogy elosztási (vagyon, jövedelem) szempontból nem a magángazdaság és állami gazdaság áll egymással szemben, hanem az állam a mögötte levő adófizetőkkel, elsősorban a kisemberekkel, a néppel áll szemben elsősorban a nagyvállalkozásokkal, a nagytőkével. Jelenleg elosztási szempontból a kisvállalkozások inkább a népréteghez tartoznak, mint a nagyvállalkozások. A vegyes gazdaság leginkább az állam és a nagyvállalkozások vonatkozásában jön létre.

A nagyvállalkozók nem Róbert bácsik, nyilván a tetemes haszon reményében mennek bele a vegyes gazdaságba és ez a számításuk az esetek döntő többségében be is válik. A vagy-vagy elosztás értelmében a károsult a nép és kisvállalkozások. Igaz ez az elosztás jelenleg nemcsak a vegyes gazdaságokra érvényes hanem általában a gazdaságra. Magángazdaságra azonban szükség van. Vannak a gazdaságnak olyan területei melyet a magángazdaság (piacgazdaság, versenygazdaság) képes legjobban ellátni, még akkor is ha ez együtt jár bizonyos igazságtalan elosztással. Az igazságtalan elosztást azonban nagyon sok módón lehet mérsékelni: vagy-vagy elosztás csökkentése, a kisvállalkozások segítése, a piactorzító tényezők csökkentése, és még nagyon hosszan lehetne sorolni. A lényeg a következő: megállapítottuk, hogy szükség van magángazdaságra, és szükség van állami gazdaságra is. Viszont szükség van-e vegyes gazdaságra? Három érvet szoktak ezzel kapcsolatban felhozni. A vegyes gazdaság hatékonyabb működésű, mint az állami gazdaság. Ez egy komoly érv, de külön rendszertényező foglalkozik azzal, hogy azért az állami gazdaságot is hatékonyabbá lehet tenni. A másik érv: az államnak nincs pénze beruházásra. Ezek a beruházások általában nyereséges beruházások egyébként a nagytőke nem menne bele. Rossz gazdálkodó az állam? Persze, hogy rossz gazdálkodó, ha egy nyilvánvalóan nyereséges beruházást és annak hasznát átengedi másnak. Persze elvileg lehet kölcsönösen előnyős üzletet csinálni ez az és-és elosztás, de azt megállapítottuk, hogy jelenleg ennek minimális az esélye. Ha magángazdaságnak megéri beruházni, akkor az államnak miért nem éri meg beruházni? Tehát az érvek elég soványak.

Ezzel szemben van négy elég erős ellenérv. A vegyes gazdaság átláthatatlan, zavaros viszonyokat teremt. A vegyes gazdaság melegágya a korrupciónak és protekciónak. A vegyes gazdaságok hosszabb távon a vagy-vagy elosztás miatt általában káros az állam, mint  az adófizetők a nép szempontjából.. Persze nem káros az állam, mint az állami vezetés szempontjából. A vegyes gazdaságok általában a nagytőkét erősítik.

Itt jegyezném meg: egyféle korrupciónak tekinthető ez is ha a politikai vezető saját hatalmának az érdekében, az ország szempontjából, rövid távon  előnyős, de hosszabb távon káros ületbe megy bele.

Ezek szerint a vegyes gazdaságokat a minimálisra kell szorítani. Megszüntetni teljesen nem lehet, mert jelenleg elég erős a nagytőke technikai, technológiai előnye és ebből származó kényszerhelyzet. Pl. ha a nagytőke kezében van a modern víztisztító technika technológia akkor az állam kénytelen bevonni a nagytőkét a csatornázási vállalatba. A technikai technológiai előnyt azonban szintén lehet csökkenteni, ezzel már korábban foglakoztunk. Itt azért megjegyezném, hogy a legtöbb vegyes gazdaságban nincs technikai technológiai kényszer, pl. a pénzügyi területen is sok vegyes vállalkozás, jön létre.

A nemzeti nagyvállalatok felügyeltében való részvétel állami részvényekkel, ez is ehhez a témához tartozik. Itt van pl. a MOL esete. Kétségtelen, hogy a jelen világgazdasági körülményi között a magyar államnak meg kellett volna tartani a MOL részvények jelentős részét. De a jelen gazdasági körülményei, pontosabban az, hogy kialakulnak hatalmas multinacionális cégek (globalizáció) eleve torzak, károsak. A nemzetközi gazdaságirányításnak kellene a gazdasági globalizációt megállítani. A jelen helyzetben (erősödik gazdasági globalizáció), ezekben az esetekben, mint szükséges rossz (mint kevésbé rossz), elfogadható az állam és a magángazdaság keveredése.

(Lehet, hogy tévedek, de nem halottam kínai óriáscégről. Ha ez igaz, akkor ők valahogy megoldják a problémát.)

A jövő jó vállalatszerkezete: sok kis és középvállalkozás, kevés nagyvállalat és nincs hatalmas multinacionális mamutvállalat. Ha pedig ez a jó vállalatszerkezet, akkor erre kell törekedni.

E téma végső konklúziója mégis az, hogy jelenleg és még sokáig a vegyes gazdaság nem jó, káros, a minimálisra kell szorítani.

Gazdaságilag tiszta, elválasztott átlátható állam – elve, a jó elv. 

Egyébként a tiszta állam elve nemcsak gazdasági vonatkozásban jó, hanem a politikai vonatkozásban is. Gondolok itt pl. az önkormányzatok (civil szféra) és az állam szétválasztására. Ezért minden értelemben fontos jó elv: a tiszta, elválasztott, átlátható állam. 

Az hogy a jövőben a tényleges demokráciában mikor szinte minden ezzel kapcsolatos tényező megváltozik mi lesz, az fogas kérdés. Elképzelhető, hogy a távolabbi jövőben, harminc éven túl, létrejöhet az ideális vegyes gazdaság, amely jobb, mint az állami gazdaság és jobb, mint a magángazdaság. Egyelőre azonban a helyes sorrend: a gazdasági rendszer tényezőinek megváltoztatása, a szabályozás megváltoztatása, a magángazdaság és állami gazdaság helyes arányának kialakítása, a köztes terület a vegyes gazdaság minimálisra, szükségesre való szorítása.

Ezután rátérhetünk a magángazdaság és állami gazdaság arányára.

Természetesen az arányokat kijelöli az előző részben taglalt optimális államnagyság.

A B/4 és a B/21/b ábra mutatja, hogy igen sok tényezőt figyelembe kell venni ahhoz, hogy a helyes arányokat, ill. a részletes arányokat meg lehessen állapítani. Figyelembe kell venni az állam folyamatos, fokozatos erősödésének elvét. Két olyan szempont következi melyben szét kell választania jelent és a lehetséges demokratikus jövőt 30 éven belüli jövőt. Megjegyzem: nem mindegy hogy valamely tényező 30 éven belül vagy azon túl változtatható meg. Az egyik: az állam jelenleg nem hatékony de politikai akarat következtében ennél jóval hatékonyabbá tehető. A másik jelenleg a költségvetés nem jó, de harminc éven belül, azzá tehető, erről is külön rendszertényező szól. Ezen kívül harminc éven belül a kapzsiságdeterminált piacgazdaság átváltoztatható normál, igazságos piacgazdasággá. Továbbá harminc éven belül a jelenlegi hatalmi vagyoni jellegű állami vezetés átváltoztatható független, tudományos, demokratikus, vezetéssé. Természetesen, ha mindez a feltétel teljesül akkor nem vitás az állam jósága. A rész és egész problémája azonban jelentkezik. Most mikor még nem teljesültek ezek a feltételek, az állam helyes aránya egy része az egésznek, ez a rész hozzájárul az említett feltételek kialakulásához, mint az egész rendszer megváltozásához.

Amely tényezők azonban konkrétak és jelenben is, és a jövőben is érvényesek azok a következők. Nem lehet magángazdaságot létrehozni ahol szükségszerűen monopol helyzet alakul ki, nem alakul ki versenyhelyzet. Az előbb említettük a városi csatornázási vállalkozást. A csatornahálózat összefüggő hálózat nehéz lenne részekre darabolni. Vannak más összefüggő hálózatok is (víz villany, út stb.). Ugyanez a helyzet a magánberuházásokkal, pl. egy atomerőművel. Pl. aki a budapesti csatornázást tulajdonolja, üzemelteti az monopolhelyzetbe kerül Vagy  aki paksi atomerőművet tulajdonolja üzemelteti az monopol helyzetbe kerül. Itt már nem érvényesül a piacgazdaság egy jelentős előnye a versenyhelyzet. Az ilyen területeket nem szabad privatizálni, ezeknek állami tulajdonban kell maradni. Egy kérdés a monopolhelyzet mesterséges kialakítása és ez ellen való fellépés és más kérdés mikor a természetes adottságok monopol helyzetet alakítanak ki. Attól függetlenül, hogy a természetes adottságból nem alakul ki monopolhelyzet, még mesterségesen kialakulhat, sőt a nagyvállalkozások erre törekednek. Ezen törekvések megakadályozásra azonban megvan a remény. Ha viszont a természetes adottságok is monopolhelyzetet predesztinálnak, akkor a versenygazdaság kialakítására nincs remény.  Felmerült az állami szerencsejáték vállalkozás privatizációja. Ellenérv: ez egy aranytojást tojó tyúk, tehát nem. Más aranytojást tojó tyúkot is privatizáltak, itt van például a kereskedelem.

A kérdés az, hogy a nép szempontjából ki képes előnyösebben működtetni? Itt a minőség és az ár arányáról van szó. Ha szerencsejáték vállalkozást egyben adják el akkor monopol helyzet alakul ki, és nagy a valószínűsége hogy a nép szempontjából drágán fog működni, vagyis a tulajdonos nagyobb hasznot zsebel be a megérdemeltnél. Állami tulajdonban is hasonló helyzet fordulhat elő, ekkor a kisebb a nyereséget  az állami vállalat vezetői rakják zsebre. A viszonylagos olcsóságot kiegyenlíti a jelenlegi állam hatékonyatlan működéséből eredő minőségromlás. Tehát ebben az esetben az állam és a monopolhelyzetben levő magántulajdonos közel egyforma rosszasággal működteti a céget. Ha viszont igazi verseny helyzetet teremtenek, kis és közép fogadó vállalkozások, jöhetnek létre, akkor megvan rá az esély, hogy a magángazdaság, a nép szempontjából jobban működteti ezt a területet. Persze mindehhez szükséges egy hatékony sokoldalú ellenőrzés is. A szerencsejáték vállalkozások, kereskedelem, stb. vonatkozásban tehát a sorrend a következő: legrosszabb, ha monopol helyzetet állítanak elő, (hagyják hogy előálljon) és az magántulajdonban van. Ennél jobb, ha állami tulajdonban van, és az állami tulajdont próbálják hatékonyan működtetni. Legjobb a helyzet ha valóságos versenyhelyzetet állítanak elő és az magántulajdonban van. Ebből következően ahol nem lehet versenyhelyzetet előállítani annak állami tulajdonban, kell lenni.

A másik terület ahol nem lehet privatizálni ahol az egyenlőség elvének kell érvényesülni. Pl. egészségügy, és az oktatás. A magángazdaság ott képes jól működni ahol az emberek közti különbségek érvényesülnek. A szabad árképzés a piacgazdaság önszabályozó mechanizmusa, és a verseny is a különbségekre épül. Fordítva is igaz: ahol magángazdaság működik ott nem lehet egyenlőség. Tehát ahol az egyenlőség elve érvényesül, ott nem lehet magángazdaság.

Lehet-e ezeken, a területeken vegyes gazdaság. Pl. az állam üzemelteti a korházat, de annak egy osztályát egy műszerparkját egy magáncég üzemelteti. A vegyes gazdaságról már megállapítottuk hogy nem kívánatos. Az említett esetben létrejöhet a magángazdaság előnye: a piacgazdaság önszabályozó mechanizmusa, a versenyhelyzet?  Legfeljebb  csak korlátozottan, mert a költségvetésen az államon keresztül kapja a nyereséget, nincs közvetlen kapcsolata a fogyasztóval annak igényével. Pontosabban a fogyasztó nem válogathat és  kalkulálni sem kell neki, vajon melyik a jobb cég. Továbbá a másik céggel a konkurenciával is korlátozott lesz a versenyhelyzete, nincs közvetlen verseny, legfeljebb az államon keresztül alakul ki valami gyenge verseny. Ha pedig mindez (a versenyhelyzet, önszabályozó mechanizmus, keresleti piac, stb.) szinte nincs, akkor rosszabbul működik, mint egy esetlegesen nagyobb hatékonysággal működő állami cég. Ezek a magáncégek magas színvonalú szolgáltatást nyújtanak, de ebben az esetben sem szabad figyelmen kívül hagyni az árakat. Mennyibe kerülnek az adófizetőknek ezek a szolgáltatások? Az árak jóval magasabbak, mint a minőség. A vegyes gazdaság hátrányival már foglalkoztam és ez is egyféle vegyes gazdaság. Az igaz hogy egy részlegesen privatizált területen nagyobb az esélye annak, hogy az egyenlőség elve felbomlik és kialakulnak a különbségek.

A helyes privatizáció (államosítás) jelöli ki a gazdaságilag optimális államot. A helyes privatizáció egy soktényezős egyenlet. A helyes privatizáció szempontjai. Elsősorban a B/21/b ábra.

Miért tettem zárójelbe az államosítás szót? Sajnos jelenleg a kapcsolat gyakorlatilag egyoldalú, legalábbis a jelenlegi rendszerben. Lehet privatizálni, de szinte nem lehet államosítani. Talán egy módszerrel lehet államosítani, ha az állam közösködik a magángazdasággal. Ez pedig nem jó. A jó megoldás az lenne, ha az államosítás ugyanolyan könnyű lenne, mint a privatizáció. Nyilvánvaló, hogy időben változhat az állam és magángazdaság optimális aránya. Változhat, az hogy az egyes szolgáltatások az államban vagy magángazdaságban vannak a legjobb helyen. Az egyirányú haladás lezárja a fejlődést. Szerintem ennek a legegyszerűbb megoldása: olyan szerződést kell kötni ami bizonyos feltételek garanciák mellett tartalmazzák a visszaállamosítás lehetőségét. 

A kétoldalú haladás különösen igaz a privatizációra, államosítására, a jelenlegi rendszerben. A jelenlegi rendszerben ugyanis nincsenek nagy, túlzott arányeltolódások, de vannak rossz hibás felfogások és vannak rossz tendenciák. Mielőtt ezt kifejteném, azért nézzünk meg néhány eddig nem tárgyalt tényezőt, szempontot.

Pl. a tömegközlekedés lehetséges privatizációja kapcsán, nézzük meg ezeket a szempontokat.

A buszszolgáltatás privatizálhatóbb ágazat, mint pl. a villamos szolgáltatás netán a metrószolgáltatás.  Miért is. A buszok nincsenek kötött pályához kötve. Bárhonnan bárhová mehetnek, megelőzhetik egymást, szélesebb eltérés lehet a szolgáltatás az árak vonatkozásában. Tehát ebben a helyzetben könnyebben kialakulhat valós, igazi versenyhelyzet, mint pl. a metró szolgáltatás esetében.

Az is igaz hogy a buszszolgáltatás sem tartozik az ideálisan privatizálható ágazatok vállalatok közé. De mondjuk az egyik olyan szolgáltatás, amelyiken el lehet gondolkodni. Az állami vezetésnek, aki mégis nemzet érdekeit képviseli, azonban sok szempontot figyelembe kell vennie.   A legfontosabb, az hogy ne legyen eleve előítéletes: minden privatizáció jó. Vagy éppen: minden privatizáció rossz.  Azt kell felmérnie, mi történik, ha privatizálják a buszszolgáltatást. Feltételezem, hogy azzal tisztában van, hogy az nem nevezhető privatizációnak, ha egy cég kerül monopolhelyzetben. Tehát eleve úgy privatizál, olyan feltételeket szab, hogy ki tudjon alakulni a valóságos verseny. (Arról már több alkalommal beszéltem, hogy csak valóságos versenyben működő magángazdaság az, amelyik jobb, mint az állami (tisztességes hatékony állam) szolgáltatás. Ekkor van meg az optimális motiváció, ekkor van meg a piaci önszabályozás, és még sorolhatnám.) Ha már privatizáció, legyen az igazi privatizáció, nem szabad agyonszabályozni magángazdaságot (a szabályozás csak verseny érdekében történhet és nem annak ellenében), mert akkor sem alakul ki igazi verseny - ez a helyes gondolkodás.

 Persze ez, csak mérlegelés alapja. Végig kell gondolni: mi is fog történni? Az állami tömegközlekedés költségeit az adóból pótolják ki. Ha privatizálják, akkor lehet, hogy a hatékonyabb működés miatt csökken a költsége, viszont a tulajdonosok profitja rárakódik a költségre és összességében emelkedni fog az üzemeltetés összege. Ráadásul a költségvetés nem ad pénzt (legyen igazi privatizáció) tehát, biztosan emelkedni foga az összeg.  Ezek nem ötlettelések, hanem törvényszerűségek. Két dolog történhet. A privatizáció után marad a járatsűrűség, marad szinvonal, de megemelkedik a jegyár. Vagy, csökken a járatsűrűség (az emberek tolonganak a buszon), csökken szinvonal és marad az ár. Illetve a kettő ötvöződhet is, csökken a járatsűrűség, csökken a szinvonal és emelkedik a jegyár. Ha csökken a járatsűrűség akkor az embereknek hosszabb ideig tart az utazás. Illetve mindenképpen többen fognak személyautóval közlekedni. Na normális vezetés itt jelenti azt ki: de ez ellentétes a nemzetgazdaság hosszabb távú érdekével.  Nyilvánvalón hogy a tömegközlekedés (a környezetszennyezés, a fajlagos költségek, stb. miatt) sokkal előnyösebb nemzetgazdaság szempontjából, mint a személyautós közlekedés. De hosszú utazási idő is visszaüt: kevesebb szabadideje marad az embereknek. Tehát helyes privatizáció egyik fontos szempontja a hosszabb távú nemzeti, nemzetgazdasági érdekek mérlegelése. A tőkés vállalkozó megteheti hogy az egyéves, vagy az ötéves profitra koncentrál, az állam, az állami vezetés ezt nem teheti meg. Én mindig ledöbbenek, amikor egy állami vezető a rövid távú profittal érvel ( sajnos ez egyre sűrűbben fordul elő)  és egyszerűen elfeledkezik a hosszabb távú nemzeti érdekről. Egyszerűen a vezetés nincs tisztában feladatával. Az állami vezetésnek nem egy cég hasznáról kell gondoskodni, hanem a nemzet hasznáról. Ezt nem ártana minden állami vezető irodafalára felírni. A hosszabb távú nemzeti érdek alakulását  mérlegelni kell a privatizációban.  A hosszabb távú nemzeti érdek pontosabb megfogalmazása: azon ágazatok, szolgáltatások ahol a jelenlegi és az állandó magas szinvonal, a lakosság hosszabb távú érdekét szolgálja és  ezt a színvonalt az állam képes biztosítani, ill. a magángazdaság csak alacsonyabb szintet, hektikus szintet képes biztosítani.

Természetesen nemcsak tömegközlekedésben jelenik meg a hosszabb távú nemzeti érdek. Jelentősen megjelenik az egészségügyben, az oktatásban, a természetvédelemben, a szűken értelmezett kultúrában és még lehetne sorolni.

Az igazságos arányos vagyoni hierarchia szempontja. Ez erősen összefügg a szolidaritás, az erkölcs, a szociális rendszer szempontjával.

De mi van akkor, ha magánvállalkozás nem csökkenti a járatokat, de megemeli jegyárakat. Itt jön elő a másik probléma: az hogy tovább növekednek a jövedelemi, vagyoni különbségek. A képlet egyértelmű. Az adózás (az állami szolgáltatás) a gazdagoknak, magas jövedelműeknek hátrányos, az alacsony jövedelműeknek, a szegényeknek előnyős. (Igaz hogy ez csak egy korábbi igazságtalanság kompenzációja de ebbe most nem megyek bele.) Visszatérve: a privatizáció, a gazdagoknak, a magas jövedelműeknek bizonyos szempontból előnyős, a szegényeknek, alacsony jövedelműeknek hátrányos.  A privatizációval nőnek a vagyoni jövedelmi különbségek. A normális állami vezetésnek ezt is mérlegelni kell a privatizációban. Ha különbségek amúgy is túl nagyok ,akkor a privatizációt csökkenteni kell.

Visszatérve a konkrét példára, buszszolgáltatás privatizációjára. Adott esetben (pl. a jelenlegi magyar helyzetben) a normális vezetés többek között, e két tényezőt mérlegelve helyesen úgy dönt, hogy ezt az ágazatot nem privatizálja.

Természetesen nemcsak a tömegközlekedésben jelenik meg ez a szempont.

Megjelenik az egészségügyben, az oktatásban, a természetvédelemben, a szűken értelmezett kultúrában és még lehetne sorolni.

Az egészségügy, az oktatás, a természetvédelem, stb. több szempontból is állami terület nem privatizálható terület. A valós verseny hiánya miatt. A hosszabb távú nemzeti érdek miatt. A szolidaritás, erkölcs, az igazságosság szempontja miatt. Az arányos és igazságos jövedelemi, vagyoni hierarchia miatt.

A hosszabb távú nemzeti érdek szempontja. A szolidaritás, az erkölcs szempontja. Amennyiben aránytalan és igazságtalan a vagyoni, jövedelmi hierarchia (általában a jelenlegi rendszerben az, jelenleg hazánkban az), akkor az arányos és igazságos jövedelmi, vagyoni hierarchia szempontja.

(Ezen kívül van még a vitathatatlan állam: a jogalkotás, jogalkalmazás, az igazságszolgáltatás, a katonaság, rendőrség, tűzoltóság stb.)

Kitérés a nemzetbiztonság szempontjára. Pl. katonaságot, rendőrséget miért nem lehet privatizálni? Az, hogy katonák, rendőrök pénzt, jövedelmet kapnak a szolgáltatásért még nem privatizáció. ( A külföldi, csak érdek alapú katonaság, zsoldos hadsereg, kétségkívül kockázatos, de még ez sem privatizált katonaság, ha az állam finanszírozza, működteti azt.) A  privatizált rendőrség pl. a biztonsági őrség. Ez egy magántulajdonú, magáncélokat szolgáló, nem adóból működő fegyveres erő.  Visszatérve miért kockázatos pl. a privatizált katonaság?  Megtámadják az országot. A magánhadsereg tulajdonosa kijelenti, hogy neki most nem éri meg a harc. Vagy, a tulajdonos külföldi, és éppen abból az országból való, ahonnan a támadás jön. A magánhadsereg esetleg a támadó oldalára áll. Vagy a támadó eleve csak magyar tulajdonú vállalatokat támadja meg. Ezeket gyorsan könnyen meghódítja, mivel csak gyenge magánhadsereg védi őket. A külföldi cégek, magánhadseregek pedig „nekünk teljesen mindegy csak mi jól járjunk” álláspontra helyezkednek.

Az energiaszektor és más területeken is előjöhet hasonló probléma. Nemcsak fegyveres, de üzleti támadás is van.  

A nemzeti biztonság szempontja: ha külföldi, vagy belföldi abnormális, hódító  fegyveres,  vagy üzleti támadás éri az országot, nemzetet, akkor  a védelem biztosítva legyen.

Mi az, amit mérlegelni kell még. A privatizáció további jelentős szempontjai.

Mérlegelni kell még a szükségletarányokat. Ha az anyagi szükségletek kielégítése túlzott és a biztonság, igazságosság, tudás, stb. szükségletek elhanyagoltak akkor csökkenteni kell a privatizációt.   Erről már sokat beszéltem.

Mérlegelni kell azt, hogy az állam, a magángazdaság, a civil szféra jelenleg hogy aránylik egymáshoz. Erről is beszéltem már. Mérlegelni kell a lakosság igényét, erről is szó volt.

Jelentős szempont még lakosság kultúrája, igénye.

Jelentős szempont még az állam, a magángazdaság, a civil szféra aránya és illeszkedése a lakosság igényéhez.

(Felmerül a kérdés, hogy a jelenlegi szempontok vagy jövő ( a hosszabb távú)  szempontjai a jelentősebbek. A szükségletarányok, az alapvető arányok (állam, magángazdaság, civil szféra) az állam történelmi alakulása, szerepe inkább hosszabb távú szempont. Talán egy negyed fokkal kevésbé jelentősek a hosszabb távú szempontok. 

A privatizáció közepes, gyenge szempontjai.

Mérlegelni kell hogy jelen állapotban milyen tisztességi, hatékonysági fokon van az állam és milyen tisztességi hatékonysági fokon van a magángazdaság. Ugyanis a rosszabb helyről érdemes a jobb helyre tenni az ágazatot, vállalatot, de jobb helyről nem érdemes a rosszabb helyre tenni. Itt azért meg kell jegyezni, hogy általában nincs nagy különbség. A tisztességtelen rossz hatékonyságú állam mellett általában magángazdaság is leromlik. Kisebb eltérések azonban lehetnek. Ez a mérlegelési szempont azonban más okból is gyenge.

Az állam és magángazdaság jelen tisztességi és hatékonysági állapota a privatizáció szempontjából gyenge szempont.  Ugyanis arról van szó, hogy az állam tisztességét hatékonyságát függetlenül a privatizációtól az optimálisra kell növelni. A magángazdaság tisztességét és hatékonyságát az állam eszközeivel szintén az optimálisra kell növelni.   

A kérdések a következők. Ha az ágazatokat, vállalatokat a jelen és jövő szempontjából a megfelelő helyre tesszük, akkor ez önmagában megjavítja helyet ill. az oda rakott ágazatot? Vagy: ez önmagában nem javítja meg, előbb mindent  rendbe kell tenni, és azután kell a jó helyre tenni? Vagy: is-is?

Szerintem is-is, vagyis párhuzamosan és fokozatosan kell itt eljárni. Minél zavarosabb kiforratlanabb, rosszabb helyzet annál óvatosabban kell privatizálni.

Minden itt felsorolt szempontnak van egy önálló aspektusa és van egy a többivel összefüggő, a rendszerrel összefüggő aspektusa.  E problémára még visszatérek.

Mi az, amit nem kell, szinte alig kell mérlegelni. A privatizáció (az optimális állam) gyenge szempontjai.

A magángazdasági befektetés szempontja: beáramlik a töke, megoldódik a finanszírozás.

A tanulmány során itt-ott többször foglalkoztam ezzel a kérdéssel.

Pl. a tőkések nem Róbert bácsik, a befektetések hosszabb távon, jobb esetben is,  legfeljebb nulla egyenlegűek lesznek. Ez tehát egy igen gyenge szempont, főleg úgy, mint privatizációs szempont.

Egy másik ellenkező irányú felfogás: az államnak meg kell tartani azon ágazatokat, amelyek az állami működés mellett is profitot hoznak.   

 Ezen az alapon egy sereg ágazatot nem lehet privatizálni. Pl. nem lett volna szabad a kereskedelmet privatizálni. Mi a lényeg? A lényeg az, hogy a nemzet hosszabb távú haszna mellett középtávon a lakosság viszonylag olcsó és viszonylag színvonalas szolgáltatást kapjon. Azt kell megnézni, hogy ezt az állam képes megvalósítani vagy a magángazdaság. A buszszolgáltatásban előjött hosszabb távú nemzeti érdek. A metrószolgáltatásban ez is előjön, plusz verseny hiánya. Meg kell nézni, hogy pl. a kereskedelemben (ez egy aranytojást tojó tyúk) mi a helyzet. Itt lehet verseny, persze csak akkor, ha multik nem sajátítják ki az ágazatot. Nincs hosszabb távú nemzeti érdek, ami sérülne. Viszont a verseny miatt a lakosság egy fokkal színvonalasabb, olcsóbb szolgatatást kap, mintha az állam kezében lenne ez az ágazat. Igaz, hogy a vagyoni  különbségek nőnek, de a jobb, olcsóbb  szolgáltatás ezt kompenzálja és összességében itt helyes a privatizáció. Tehát a könnyű profitszerzés csak egy gyenge érv a privatizáció ellenében. Mint gyenge érvet nem árt mérlegelni, de ez csak gyenge tényező, gyenge szempont. Az állam elsődleges célja éppen az, hogy azokat az ágazatokat, vállalatokat működtesse, ahol nincs valós verseny, nincs profit (tisztességtelen ár).

Ez (az állam profitszerzése) tehát a privatizáció szempontjából egy gyenge szempont.

A tisztességes ár, non-profitságot mérlegelni kell, méghozzá ez közepes szempont.  A fokozott non-profitság nem szempont. Erről az előző fejezetben beszéltem.

A privatizáció szempontjából igen gyenge (a költségvetés szempontjából jelentősebb) szempontok.

A költségvetés állapota, az eladósodás csak gyenge szempont a privatizáció szempontjából. Nem lehet azért privatizálni, hogy abból a bevételből pótolják, fizessék  a költségvetési hiányt.

Az adó nagysága, a magángazdaság állapota, versenyképessége csak gyenge szempont a privatizáció szempontjából. Nem lehet azért kisebbíteni az államot, privatizálni, hogy többet termeljen magángazdaság, javuljon a magángazdasági foglalkoztatottság. Sőt ez még az adócsökkentést sem indokolhatja.  Erről beszéltem, amikor azt fejtegettem, hogy a túl kicsi állam, a kis adó nem javít annyit a magángazdaságon, mint amennyit ront az állami szolgáltatásokon. Az egyenleg tehát negatív lesz. Minél optimálisabb az állam nagysága, minél optimálisabb a privatizáció, annál nagyobb lesz az összesített egyenleg.

Nem szempont (mert nem igaz) az, hogy kis (a túl kicsi) állam, a jó állam, mert az állam képtelen tisztességesen, hatékonyan működni. Ezért szükséges privatizáció.

Nem lehet az szempont, hogy csak a kis állam (a túl kicsi állam) lehet tisztességes és  hatékony. Ezért szükséges a privatizáció. Ez sem igaz legalábbis jelenlegi rendszerben, ahol van magángazdaság, nem igaz.  Illetve mindkettő csak akkor igaz, ha az állam túl nagy, pl. akkora, mint a szocializmusban.

Ezekről, a problémákról már itt-ott beszéltem.

Nézzük meg azonban precízebben a privatizáció (az állam nagysága) és a költségvetés összefüggését.

A privatizáció szempontjai kijelölik, hogy melyik ágazat (szolgáltatás), vállalat, intézmény kerüljön a magángazdaságba, melyik kerüljön az államba. Ezzel azonban még nincs eldöntve, hogy az államba kerülő ágazatok (szolgáltatások) vállalatok, intézmények mennyi pénzt (munkát) kapnak. Azonban ezt  sem lehet hasra ütéses módszerrel  megállapítani.

Az államba kerülő szolgáltatásoknak magas színvonalúaknak kell lenni. Hosszabb távon, a lakosság átlagának vonatkozásában magasabb színvonalt kell produkálni, mintha ezek a szolgáltatások a magángazdaságban lennének. Illetve olyan színvonalt kell produkálni, hogy érvényesüljön a hosszabb távú nemzeti érdek. Ugyanakkor figyelembe kell venni, a fajlagos színvonaljavulás ésszerű és pozitív alakulását.

A példa megint legyen a buszszolgáltatás járatsűrűsége. Ha 2 percenként egy-két utassal indulnak a buszok, akkor magasabb színvonalú a szolgáltatás, kevesebben ülnek személyautóba, mintha 10 percenként indul egy busz. Viszont ez a színvonal-emelkedés nincs arányban a költségek növekedésével. Illetve emiatt nem fognak sokkal többen busszal és sokkal kevesebben személyautóval közlekedni. Ha viszont 20 percenként indul a busz, akkor már jelentősebben kevesebben fognak busszal közlekedni, annak ellenére, hogy az adott busz tele lesz. A 20 perces indulás a rövid távú profit szempontjából jobb, mint 10 perces indulás, mert nincs számolva az, hogy mennyien ülnek emiatt át személyautóba ill. mekkora az emberek idővesztesége. Különböző, hatástanulmány és számítás szerint az jön ki pl., hogy 10 perces indulás az, amikor a viszonylag alacsony költségek mellett viszonylag magas szinvonal jön létre. Illetve amikor még viszonylag sokan utaznak buszon, tehát érvényesül a hosszabb távú nemzeti érdek.  Ezt jelenti, a fajlagos színvonaljavulás észszerű pozitív alakulása.   A buszközlekedés költségét szembe kell állítani, azzal költséggel, amely a megnövekvő személyautó forgalom okoz ( környezetszennyezés, több út, több benzin, stb.). Illetve a kieső szabadidőt, az esetleges munkahelyi késéseket is be kell számítani.

Természetesen a fejlesztés hozzátartozik a magas színvonalú működéshez.  Pl. a buszszolgáltatást, nemcsak a járatürüséggel lehet magas színvonalon tartani, de gyorsabb kényelmesebb kevesebbet fogyasztó buszokkal is.  A fejlesztés azonban nem okozhat eladósodást.  A fejlesztésnek minden szempontból tervezettnek kell lenni.

Átlagosan magasabb színvonalú legyen az állami szolgáltatás, mint amit magángazdaság nyújtana.  Ez nem azt jelenti, hogy magángazdaság nem képes magas színvonalra. Sőt a magángazdaság az, amelyik luxusszolgáltatásokat hoz létre. Csak akkor ennek búsasan megkéri az árát, ezt szegények nem tudják megfizetni.  Egyébként a magángazdaság szelektál, sok színvonalú szolgáltatást hoz létre, alacsonyt a szegényeknek, magasat gazdagoknak. Ha ezt átlagoljuk, akkor nem lesz magas az átlagszínvonal. Az állami szolgáltatásnak kevesebb színvonalat kell kialakítani, de azok átlagának magasabbnak kell lenni, mint a magángazdasági szolgáltatások átlagának.

Visszatérve, tehát a költségvetés 90%-ban behatárolódik azzal, hogy az államban levő szolgáltatások adottak, és azokat magas színvonalon kell működtetni.  A költségvetésnek tehát kevés önálló mozgástere van.

A privatizáció gyenge szempontjai és a költségvetés (adózás).

A tisztességtelenséget, a rossz hatékonyságot nem a privatizációval és nem is költségvetéssel (adóval) kell megoldani.

A magas költségvetési hiánynak nem szabadna létrejönni, de ha már létrejött akkor sajnos költségvetésnek kell megoldani. Az eladósodás (felelőtlen állampénz-kezelés), illetve a tisztességtelen rossz hatékonyságú állam okozza a túl magas adót. Ráadásul ebben helyzetben az állam is gyenge és a magángazdaság is gyenge.

Összességében a következőt állapítom meg. A privatizáció, a gazdaságilag optimális állam szempontjai.  

Legerősebb szempont az igazi verseny lehetségessége. Másik legerősebb szempont: kizárólag állam, (jogalkotás, stb.)

Erős szempontok.  A hosszabb távú nemzeti érdek. A nemzet biztonsága. Az igazságos arányos jövedelmi, vagyoni hierarchia. A szolidaritás, ez erkölcs az igazságosság.

Közepesen erős szempontok. A lakosság kultúrája, jelen igénye.

Az állam magángazdaság a civilszféra aránya. A szükségletarányok. Mindkettőt  úgy kell mérlegelni, hogy mi az optimális jövő ( mi a történelmi tendencia) és ehhez képest milyen a jelen.

Az állam nem profitszerző, csak a tisztességes árbevételt realizálhat.

Ahol a szolgáltatások termékek színvonala között nem lehet nagy különbség, illetve kettő-négy, viszonylag magas  szinvonal jelenhet meg.

A többi (a költségvetési helyzet, az adóhelyzet, a tisztességesség, a hatékonyság ill. e tekintetben a különbségek, stb.) a privatizáció szempontjából  gyenge szempont.

A privatizáció gyenge szempontjait elsősorban önmagukban kell kezelni. Másodsorban a költésvetés behatárolt szűk mozgásterével kell kezelni. Harmadsorban, igen csekély mértékben a privatizációval lehet kezelni. Ez azt jelenti, hogy ezek a privatizáció szempontjából csak akkor lehetnek szempontok, ha a jelentős szempontok éppen mérlegállásban vannak.

 Minden szempontnak van legalább 10 további szempontja. A privatizáció tehát egy soktényezős egyenlet. A vezetésnek legalább 50-70 szempontot kell mérlegelnie. Meg kell vizsgálni az adott jelentkezőket, ez is egy további közepes szempontja a helyes privatizációnak. Egyéb, gyenge szempontjai is lehetnek a privatizációnak. Minden ágazatot, vállalatot, intézményt a maga sajátos tulajdonságai tükrében, legalább 50-70 szempontból kell megvizsgálni, ha felvetődik a privatizáció (államosítás) szükségessége. Illetve állandóan vizsgálni kell a privatizáció, ill. államosítás szükségességét, ennek is tervszerűen, folyamatosan (kislépésenként) kell alakulnia.  

Az állammal kapcsolatos alapelvek lényegében (többek között) azt mondják ki: nem lehet előítéletesen kezelni a privatizációt. Helytelen a felfogás:  a privatizáció útja jövő útja, a privatizációt kell preferálni. Helytelen az a felfogás az államosítás a jövő útja az államosítást kell preferálni.  Mindig alapos mérlegelésre van szükség.

A privatizáció nem az egyirányú útról szól, mint a közvetlen demokrácia, nem is az arany középútról, hanem a mérlegelés útjáról szól.

A privatizáció sorrendje.

Korábban feltettem ezeket, a kérdéseket.  Ha az ágazatokat, vállalatokat a jelen és jövő szempontjából a megfelelő helyre tesszük, akkor ez önmagában megjavítja helyet ill. az oda rakott ágazatot? Vagy: ez önmagában nem javítja meg, előbb mindent rendbe kell tenni, és azután kell a jó helyre tenni? Vagy: is-is?

Szerintem is-is, vagyis párhuzamosan és fokozatosan kell itt eljárni. Minél zavarosabb kiforratlanabb, rosszabb helyzet annál óvatosabban kell privatizálni.

Mi is a privatizáció (államosítás) lényege? Az hogy mindent megfelelő helyre teszünk.  De ez a megfelelő hely csak az egyik felét biztosítja a jó működésnek. A jó működés másik felét magának a működő résznek, ill. az egyéb szabályozásnak kell biztosítani. A másik kérdés, hogyan tehetünk mindent helyére, ha egyébként káosz van.

Az általános rendtevés módszere.

Az egyszerű példázatban gondoljunk egy rendetlen pince rendbetételére.

Először tehát eldöntjük hogy mely sarokba, mely polcra minek kell kerülnie. Ezeknek itt lenne a legjobb helye, azoknak ott, amazoknak meg amott.  De nem tehetjük meg azt hogy mindent elkezdünk a megfelelő helyére bedobálni, mert ott már van valami, csak fokoznánk a káoszt. Ezért óvatosan tervszerűen kell haladni.

A keverék állam (állam és magángazdaság keveréke)  nem jó, -  ez a privatizációnak is szempontja. A tervszerű, folyamatos óvatos fokozatos átalakulás elve – szintén a privatizáció szempontja.    

A privatizáció további módjai, módszerei.

A privatizáció másik oldala: nemcsak mit, milyen arányban fontos kérdés, hanem a hogyan is. Az átláthatatlan korrupcióval telített privatizáció rossz. Ebben az esetben nem azok fognak mondjuk egy igazságos pályáztatás során kiválasztva, akik a nép szempontjából legjobban képesek működtetni az adott gazdasági egységet. Másrészt igazságtalan az a privatizáció melyben a nép általában nem vesz részt. Többek közt úgy hogy az ott dolgozók (alkalmazottak, munkások is) nem kapnak elővásárlási jogot és vásárlási kedvezményt, részvényt.  Igazságos megoldás ennek az ellenkezője. Nemcsak igazságos de hasznos is mert az ott dolgozók szakemberek is, az adott területen.

A magyarországi privatizáció helytelen volt, ami a mit és milyen arányt illeti, de ami a hogyant illeti arra nem a helytelen jelző illik. Borzalmasan rossz és galád privatizáció folyt végig, általában átláthatatlan korrupciós, a népet és az ott dolgozókat kizáró privatizáció. Az állami tulajdont, vagyis a nép tulajdonát az új hatalmi vagyoni jellegű vezetés a nép feje felett a saját hasznára érdekében eladta. Van egy vicc az abszolút pofátlanságról, hát itt is erről van szó csak az ez nem vicc. Az hogy hatalmi vagyoni jellegű vezetés alakult ki, többek közt éppen ez a galád privatizáció bizonyította.

Szabályozási problémák.

A B/ 4 ábra nemcsak a magángazdaság állami gazdaság arányával foglakozik, de jövőbeli szabályozással is.  Mivel ezekkel, a szabályozási problémákkal más rendszertényezőkben foglakozom a részletes elemzésre, nem térek ki. A lényeg. Hogy a gazdasági helyzet sokat javulna, ha az ábrázolt szabályozás teljes egészében érvényesülne. A jelenlegi szabályozás az ábrázoltnak csak egy gyengébb torzított változata. Más oldalról nem jöhet létre demokratikusabb rendszer, fejlettebb gazdasági rendszer, ha az ábrázolt szabályozás nem jön létre.

A szabályozás lényege és ezt az ábra is talán mutatja, hogy minden gazdasági egységet (sőt minden rendszer egységet) az alábbi három szabályozási rendszerbe kellene besorolni. Pontosabban lehetne több szabályozási rendszer négy, öt esetleg hat, de ez a három a meghatározó. Természetesen a rajzon nincs minden egység (intézmény, testület,stb.) feltüntetve csak egyes példák vannak kiragadva. A lényeg az hogy el kell gondolkodni azon hogy az egyes gazdasági társadalmi egységeket milyen szabályozási rendszerbe sorolják be.

Néhány egyéb, az ábrán nem  jelölt probléma.

Ez az ábra, de általában minden gazdasággal kapcsolatos elmélet akkor érthető, ha az egész tanulmány elolvasásra kerül. Azt pl., hogy mi a szaktörvénykezés, mi a jogalkalmazás, stb., ezekre a döntéshozó mechanizmus rendszertényezői, ábrái teszik érthetővé. Más kifejezésekre, mint pl. látszattörvénykezés, kombinált népi ellenőrzés, demokratikus működés stb. különböző ezután következő rendszertényezők adnak magyarázatot.

A szűken, közepesen és szélesen értelmezett állami gazdaság problémája itt is előkerül. A szélesen értelmezett állami gazdaságba, mely a nép helyzete jogállása szempontjából van értelmezve lényegében, beletartoznak a magántulajdonú nagyvállalatok, bankok biztosítók stb.

Pontosabban: jogi vonatkozásban (reklamáció, jogvita, jogorvoslat, stb.) a lakosság, a kisember szempontjából nincs lényeges különbség egy állami és egy  nagyobb magáncég között.

A nép szemszögéből egy nagyobb magánkézben levő cég (bank, biztosító, szolgáltató, pl. áramszolgáltató, stb.) amelyik monopolhelyzetben van, vagy árkarterbe szerveződött, ugyanolyan, mint egy állami cég. A nép beleszólása a fogyasztás-kiválasztásba, a cég működésébe, az árakba szinte minimális. Mindkét esetben egy jogi osztállyal áll szemben, panaszának érvényesítése minimális. Az egyik esetben az érdektelenség a hozzá nem értés, a korrupció, a másik esetben a maximális profitszerzés gátolja, hogy a nép érdekei érvényesüljenek. A privatizáció során a nép szemszögéből gyakran csak hatalomváltás történt. Újabb adalék arra, hogy nem mindegy: versenyhelyzetben levő kis, illetve középvállalat vagy monopolhelyzetben levő nagyvállalat.

A hatalmi, vagyoni jellegű vezetés olyan vezetés, amelynek elsődleges célja hatalmának, vagyonának megtartása és növelése, minden más cél ezután következik.

 A szűken értelmezett gazdaság, mondjuk az, ha csak gazdasági minisztériumok feladatkörét vesszük figyelembe, természetesen ez torz képet ad.

Kitérnék még a korlátozott szabályozás a váratlan helyzetek problémájára.

Vegyünk például egy olyan jogalkalmazó szervezetet, mint katonaság vagy katasztrófavédelem. Ha baj van, akkor ezeknek, a szervezeteknek gyorsan kell cselekedni, nincs idő mindenféle gyűlésre, szavazásra. Ugyanakkor nagyobb valószínűséggel merülhetnek fel váratlan események melyek szintén gyors azonnali döntést, igényelnek. Úgy tűnik, hogy a demokratikus rendszer túl lassú, körülményes ezeknek, a szervezeteknek. Ezeken a szerveteken belül is van egy ellentmondás, minden a szabályzat szerint kell hogy működjön ugyanakkor elég sok a váratlan helyzet. Erre találták fel az egyszemélyi felelősséget, és a szigorú hierarchiát, sajnos ezek jelenleg csak látszatmegoldások.  Mindenképp meg kell jegyezni hogy ezek a szervezetek, mondjuk csak 10%-át teszik ki az államnak, az állam nagyobb részében nincs szükség villámgyors döntésekre. Ugyanakkor van egy másik oldala is a kérdésnek. A váratlan helyzetekre is fel lehet készülni egy olyan szabályzattal, olyan tanulással amelyik, kitér igen sok váratlan helyzetre. E szabályzat, tankönyv megírásához pedig van idő, sőt a demokratikus elfogadásához is van idő. A váratlan helyzetek, és az egyre precízebb szabályozás nem mond ellent egymásnak. Egy bizonyos szintű demokrácia szintén belefér pl. a katonaság működésébe. Az egyre precízebb szabályozás és a demokrácia nem mond ellent egymásnak, mert a demokrácia elsősorban a döntéshozásról, a szabályozás létrehozásáról és nem a végrehajtásról szól. Erre utal az, hogy az állam hatékonysága ( többek közt a merevség feloldása) valamint az intézményi demokrácia, nem teljesen azért korlátozottan  érvényesülhet még egy kötött hierarchikus szervezetben belül is mint a katonaság. Az biztos, hogy jelenleginél jobban érvényesülhet.

Egyébként, ha megnézünk, mondjuk egy japán magánvállalatot akkor ott szinte katonás fegyelem kötöttség uralkodik. A rajzon jelölt gyenge szabályozás csak az állam általi szabályozásra érvényes, vagyis a magáncég vezetői nagy saját hatáskörrel rendelkeznek. Érdemes azonban azon is elgondolkozni, hogy feltétlen igaz, hogy a nagy fegyelem, a kötöttség javítja a hatékonyságot. A végrehajtási fegyelem bizonyos határig (a túlzás mindenben ártalmas) biztosan javítja a hatékonyságot. A döntéshozói fegyelem egyik módja az nagyfokú hierarchia, az egyszemélyes felelősség. A másik módja viszont demokratikus döntés hiszen ott szigorú szabályok, arányok szerint történik a döntés. Az már más kérdés hogy eddigi a történelemben vagy az egyszemélyes, diktatórikus döntéshozatal, vagy egy felületes, fegyelmezetlen, demokráciának csúfolt, de végreményben, szintén diktatórikus döntéshozatal érvényesült, igazi demokrácia ebből a szempontból sem jött létre.

A privatizáció további szabályai (törvényszerűségei).

A versenygazdaság, piacgazdaság további feltételei.

Torzul (részben megszűnik) a verseny a piac, ha csökken az  igazi termelők szolgáltatók száma. Egy termelő, szolgáltató esetében (monopol helyzet) teljesen eltorzul ill. megszűnik a piac a verseny, de már három alatt nagy erre az esély.

Torzul, részben megszűnik a piac a verseny, ha nő a közvetítők (viszontvállalkozók, viszonteladók) száma. Három felett már nagy eséllyel teljesen eltorzul, megszűnik.

Torzul (részben megszűnik) a verseny a piac, ha csökken vásárlók (fogyasztók) száma. Egy vásárló esetében nagy eséllyel teljesen eltorzul, megszűnik.

Ez utóbbi elsősorban az állami vásárlásokra vonatkozik. Vannak olyan termékek szolgáltatások, amelyeket csak az állam vásárol, pl. hadieszközök, autópályák stb.

Tehát, elvileg van ötven termelő szolgáltató, de abból csak egy végzi el a termelést, szolgáltatást. Az egyik probléma az előzetes szerződés a munka kiosztása, mint egyféle verseny és piac. A másik probléma a termelő, szolgáltató lecserélése. Általában nehezen cserélhető le, hiszen itt nagyon tartós nagy értékű termékekről van szó, hatalmas beruházásokról. Ha pedig nem cserélhető le, akkor az kvázi monopolhelyzet.

Az nem lehet vitás, hogy az állam olyan termeléseket, szolgáltatásokat ne alakítson ki, amelyek esetlegesek, kevés számúak, viszonylag kis értékűek, de előállításuk nagy beruházást igényelne. Az állam ill. az ország nagysága is befolyásolja a kérdést. De az sem mindegy, hogy az adott termelés szolgáltatás már állami tulajdon, állami működtetésű, annak a privatizációjáról van szó, vagy új termelésről, szolgáltatásról van szó.

A pontos privatizációs szabály valami ilyesmi. Állami előállítás ill. állami üzemeltetés szükséges azon termékek szolgáltatásoknál, amelyeknél az előállítási, üzemeltetési költség legalább 30 éven keresztül szükségszerűen és folyamatosan elvonja az állampolgárok jelentős része (legalább 20%-a) reáljövedelmének, jelentős X %-át (a GDP-hez mérve), az adón ill. a szükségszerű (kényszerű) fogyasztás árain keresztül.

Természetesen e mellett él a másik szabály is. Ahol lehetséges torzításmentes, valóságos, igazságos verseny és piac, annak magángazdaságban van a legjobb helye. Ahol ez nem lehetséges annak a hatékony tisztességes államban van a legjobb helye.

A harmadik szabály. Azon  a termelések, szolgáltatások ahol jelentős arányú gondoskodásra van szükség ahol viszonylagosan nagyobb egyenlősére van szükség azoknak az államban van helyük.

A negyedik szabály. Az emberi életben, társdalomban vannak olyan munkák amelyek nem hoznak hasznot, de el kell őket végezni. Ezek elvégzése az államra (mellesleg civilszférára, magánszférára) marad.

Az ötödik szabály. Vannak olyan munkák tevékenységek (jogalkotás, igazságszolgáltatás, stb. amelyeket csak az állam tud elvégezni.

A helyes privatizáció az, amely ellentétes helytelennel. A magyar privatizáció szinte minden vonatkozásában helytelen volt, ezért a helyes privatizáció: amelyik ellentétes magyar privatizációval

A magyar privatizáció (leszámítva a Fidesz kormányzás kb. két évét) előítéletes predesztinált volt. A privatizáció jó, a jövő útja a privatizáció – ez vezérelte a magyar privatizációt. Ebből adódóan (meg a felületes szakszerűtlen gazdasági vezetésből adódóan), nem volt semmilyen alapos mérlegelés, nem volt itt 50-70 szempont.  Ha összehasonlítjuk a magyar privatizációt és az általam leirt helyes privatizációt, akkor kitűnik , hogy minden vonatkozásban ellentétesek.     

Elképesztő egyébként, hogy Magyarországon élő milyen a rendszerváltás óta, 18 év alatt (még feltehetően sokáig így lesz) milyen mennyiségben hallottuk, halljuk a politikusoktól azt, hogy a privatizáció jó. Több ezerre tehető azon nyilatkozatok száma melyek különböző módokon, igen hosszan, zavarosan, de végül is ezt jelentik ki: a privatizáció jó. Ezek közül vannak akik úgy érvelnek: lehet hogy vannak rossz privatizációk, de amelyet én csinálok, az jó. Vannak, akik elméletileg bizonygatják: minden privatizáció jó.

 A probléma a jelenlegi rendszerben (kapzsiságdeterminált piacgazdaság) nagyon egyszerű. A tőkés, a beruházó nem Róbert bácsi, nyilván profitot akar szerezni. Ezt is sokan tagadják, de ez evidencia. A hosszabb és rövidebb távnak itt nincs jelentősége, mert semmivel nem jobb az a verzió mikor az állam, az adófizető állampolgárok kapnak két év haladékot, de azután duplán tejelnek. Az a nyilatkozat mely a rövid távról szól, eleve trükközés.  Valójában az a kérdés hogy ez a profitszerzés a tisztességes haszon határán belül marad (gyakorlatilag ennek esélye csak 10%-k) vagy azon kívül esik.  A haszon meghatározza az árat és tudjuk a minőség is csak az ár arányában értékelhető. Olyan nyilatkozat, amely a minőségről szól ár nélkül, az eleve trükközés. A határon belül maradás függ a megkötött szerződéstől. Az állam szempontjából a jó szerződés esélye csak 10%-k. Egyrészt itt van a közvetlen vagy közvettet korrupció. A közvetett korrupció mikor a politikus haszna nem a zsebbe adott pénzből ered, hanem sok-sok módón másból (pártfinanszírozás, ingyen nyaralás, üzleti érdekeltség, vállveregetés, előmenetel és még hosszasan lehet sorolni). A vállveregetés, előmenetel arra célzás, hogy a felettesnek, a „jó barátnak” van haszna, és ebből a haszonból részesül az illető. Pl. finoman közlik vele: öreg, miniszter (vezető beosztású, főszerkesztő, stb.) lehetsz, de azt teszed, amit én mondok.

Másrészt a kapzsiságdeterminált piacgazdaságban a tőkés (eltekintve a kivételtől) nem akar a tisztességes hasznon belül maradni. A gyakorlat bizonyítja, hogy ez a két tényező általában érvényesül. A nyilatkozónak, döntéshozónak a hosszas ködösítés nélkül a következőt kellene mondania (a riporternek erre kellene rákérdeznie). Kérem sikerült olyan szerződést kötni hogy a beruházó haszna tisztességes hasznon belül marad. Semmilyen közvetlen vagy közvetett előnyhöz nem jutok, sem én, sem a rokonság sem a pártom. Kérem mindezt öt év múlva leellenőrizni, és ha nem igaz, akkor, tessék engem felelősségre vonni. Persze a mai rendszerben ez a leellenőrzés úgysem jön létre, pláne a felelősségre vonás, de legalább elkerülnénk a hosszas, hülyének néző, ködösítést. Az előnyhöz jutás leellenőrzése azért sem jöhet létre, mert az már részben akkor megtörtént mikor az illetőt kinevezték.

A magyar privatizáció egy többszörösen aljas és elhibázott folyamat volt. Gondoljunk csak bele, az egész privatizáció miként kezdődött: az ötven éves  munkást, dolgozót miután felépítette gyárat, üzemet, stb. és évtizedekig üzemeltette egyszerűen, kihagyták a privatizációból. Dolgozói privatizáció nem volt tehát a lehetőségét sem adták meg neki hogy tulajdonos legyen. (Egyébként rendszerváltó országok között szinte egyedül, itt nem volt semmilyen dolgozói privatizáció, ill. kárpótlás.) Semmilyen kárpótlást nem kapott. Jobb esetben maradhatott, mint munkás, rosszabb esetben, többnyire, ráadásul egyszerűen elzavarták. Közben egy sereg magyar és külföldi ember érdemtelenül meggazdagodott. A korrupciók tömkelegéről itt nem is beszélek.

De nézzük gazdasági oldalát. Az rendben van, hogy ahol lehetséges a versenygazdaság, piacgazdaság azt magángazdaságba kell üzemeltetni, tehát privatizálni kell. Nem így, de valahogy privatizálni kell.

Ellenben mi van azokkal a termelésekkel, szolgáltatásokkal, (pl. erőművekkel nagy közüzemi cégekkel, stb.) amelyeknél kétséges a torzításmentes verseny és piac. Ezeket is privatizálták. Ha nem lettek volna állami kézben, vagy ha fel kellett volna ezeket építeni, akkor esetleg el lehetett volna gondolkodni a privatizáció lehetőségéről. De fel voltak építve és volt egy begyakorolt állami üzemeltetés. Így egyszerűen szóba sem kerülhetett volna ezek privatizációja.

De mi is történt, történik pénzügyileg?

Olcsón általában áron alul és ráadásul rossz szerződésekkel adták ezeket el. (A háttérben persze megint a korrupció állt. Arról nem is beszélek, hogy a vételárat egyszerűen elcseszte a vezetés, ill. ez is a korrupciós pénzeket gyarapította. )

 A tőkések, tulajdonosok, azzal nem sokat törődtek, törődnek, hogy a termelés szolgáltatás színvonalát javítsák, és ehhez képest jó árakat biztosítsanak, hiszen szinte monopolhelyzetben voltak, vannak. Sőt termelések szolgáltatások árát növelték, növelik, hiszen a saját hatalmas profitjukat is biztosítani kell. Másképpen: a hatalmas profijukkal megnövelték a vállalat bevételét. A monopolhelyzet miatt ezt meg is tudták, tudják tenni, anélkül, hogy ezt arányosan ellentételeznék. A bevétel-növekedés, a profitjuk, végső soron a dolgozók, a lakosság jövedelméből, életszínvonalából keletkezik, függetlenül attól, hogy mi ennek a pontos útja. Ha állami vállalat, akkor elsősorban adókból jön össze a vállalat bevétele, ha magánvállalat, akkor elsősorban a szükségszerű (kényszerű) árakból. Azért szükségszerűek (kényszerűek) ezek az árak, mert szükségszerű fogyasztásokról van szó. Szükségszerű (kényszerű) fogyasztás, hiszen áram, gáz, stb. nélkül szinte nem lehet élni. Tehát a vásárló nem mondhatja azt, hogy köszönöm nem kérem, de azt sem mondhatja, hogy köszönöm, akkor inkább elmegyek a másik termelőhöz, szolgáltatóhoz. Ez a monopolhelyzet.

 A múlt el van rontva, de ez a tanulmány a jövőről szól. Mint mondtam kicsit más kérdés, ha egy felépítendő autópályáról, vagy vadászrepülőkről, stb. van szó. Az egyik kérdés: ki állítsa elő. Lehetséges másik kérdés: ki üzemeltesse?  Ha nagy és folyamatos beruházás, ha az fennáll a monopolhelyzet lehetősége, ha a szükségszerű a fogyasztás, ha sok embert érint, akkor az államnak kell előállítani.

Az új autópályákat érdemes a magyar államnak előállítani és üzemeltetni.  A vadászrepülőt nem érdemes a magyar államnak előállítani. A különbség az, hogy a vadászrepülőnél nem áll fenn a hosszabb távú folyamatos előállítási kényszer. Egy vadászrepülőgép-gyár létrehozása mondjuk 500 repülő felett rentábilis.

Az államot át lehet alakítani tisztességessé és hatékonnyá.

A magángazdaság,  a lehető legnagyobb profitra való törekvését, szinte nem lehet megváltoztatni, mérsékelni, ha monopolhelyzetben van. (Ha nincs monopolhelyzetben, akkor mérsékelni lehet.) Mindezt a gyakorlat bizonyítja, de elméletileg is le lehet vezetni. A különbség az, hogy az egyik esetben hiányzik a legerősebb szabályozó, korlátozó, maga a piac, a verseny. Elvileg az állam baromi erősen korlátozhatja a monopolhelyzetben levő, állami területen működő magánvállalatot. (Ebbe a magánvállalat eleve nem benne bele, de ezt most hagyjuk.) Ha viszont nagyon erős az állami szabályozás, és nincs piacszabályozás, versenyszabályozás, akkor magánvállalat lényegében egy korrupt és hatékonyatlan állami vállalattá alakul át.

A privatizációs cirkusz még ne fejeződött be. Amíg nagytőke ajnározók vannak hatalmon nem is fog befejeződni. Addig ez a koncepció érvényesül: lehetőleg mindent, minél gyorsabban privatizálni.

 Jelenleg az egészségügy, a posta, a szerencsejáték, az áramenergia termelés, szolgáltatás egyes részei kerültek terítékre. Ha az általam felsorolt jelentős és jelentéktelen szempontokat vesszük figyelembe, akkor megvannak e privatizáció feltételei? Természetesen nincsenek. Nincs versenyhelyzet, sérül a hosszabb távú nemzeti érdek, sérül a nemzeti biztonság, nő az amúgy is igazságtalan aránytalan jövedelmi vagyoni hierarchia. Ez még akkor így van, ha a vezetés trükkösen „kitalált” egy közösségi privatizációnak látszó dolgot. Az hogy magáncégek részvényeit a kisbefektetők is megvásárolhatják (akár kedvezményesen is, ki tudja mekkora kedvezmény) annak nem sok köze van ahhoz, hogy jó vagy rossz a privatizáció. Azt sem árt tudni, hogy a részvény 95%-ban befektetés és talán 5%-ban tulajdonlás. (Egyébként is tőzsde az igazságtalan jövedelmek  táptalaja.) A lényeg viszont az, hogy szegények nem tudnak, vagy szinte alig tudnak részvényt vásárolni, ellenben az emelkedő szolgáltatási árakat nekik is ki kell fizetni.

Egy előző fejezetre való hivatkozás, és összefoglalás.

Egy korábbi szintén államról szóló fejezetben a következőt állapítottam meg. Az állam nagysága lényegében a közösségi területek összességéből áll. A közösségi  terület pedig az ahol ne egyén nem dönthet szabadon a fogyasztásról, az árról a fizetésről. Az egyes állami terület pénzigényét az adónak idejutó része az ide jutó költségvetés és állami terület árai teszik ki. Ezek összessége teszi ki az állam pénzigényét.

Lényegében kétféle privatizáció van. Ha az állami kézben levő magángazdasági területeket privatizálják, akkor az valós, hasznos privatizáció. Ha közösségi területeken mértékkel és okkal van rá kereslet, kiegészítik magángazdasággal, olyannal amelybe létre jöhet szabad működés, szabad árazás, szabad jövedelmezés, szabad verseny, akkor az hasznos megengedhető privatizáció. Ha a közösségi területeket mértéktelenül privatizálják ha ezen vállalkozások vonatkozásában nem jöhet létre szabad működés, szabad árazás, szabad jövedelmezés, szabad verseny, akkor az kevert (látszat) privatizáció. Ezt másképpen kell kezelni, és lehetőleg kerülni kell.

Az alapelvek mögött azonban privatizáció egy soktényezős egyenlet. Sok jelentős kevésbé jelentős és gyenge szempontot kell mérlegelni.

A feladatok felsorolása:

A politikai, (irányító, döntéshozó, jogalkotó, stb.) államról, annak optimális szerkezetéről, nagyságáról, szerepéről, erősségéről más tanulmányrészben lesz szó. Vannak átfedések összefüggések, de itt elsősorban a gazdaságilag optimális államról van szó. Itt elsősorban a szolgáltató, termelő a minőségi anyagi szükségelteket kielégítő állam optimális nagyságáról, szerepéről, erősségéről van szó. Ezzel az állammal áll szemben (tulajdonképpen kiegészítésről van szó) a magángazdaság, ezért itt fontos a magángazdaság és az állam viszonya, aránya.

Az állam pontos, optimális nagyságának, erősségének, szerepének a megállapítása a következő elvek alapján. Az állam nagysága lényegében a közösségi területek összességéből áll. A közösségi terület pedig az, amelyben az egyén, a vállalkozó és vásárló nem dönthet szabadon a fogyasztásról, az árról, a fizetésről. Az egyes állami terület pénzigényét az adónak idejutó része, az ide jutó költségvetés és az állami terület árai teszik ki. Ezek összessége teszi ki az állam pénzigényét. Meg kell különböztetni a valós, hasznos privatizációt, és a kevert (látszat) privatizációt. Ez utóbbi káros ezért kerülni kell.

A lakosság igénye (közvélemény-kutatással) az állami szolgáltatások iránt. A privatizációs alapelv érvényesítése: ahol létrejöhet szabad cégalapítás, szabad működés, szabad árazás, bérezés, annak magángazdaságban van helye, ahol nem annak az államban van a helye. Ahol létrejöhet a szabad, de szabályozott igazságos verseny, ill. ahol létrejöhet piac automatikus szabályozása, valós ár és jövedelem-meghatározása, annak magángazdaságban van a legjobb helye ahol nem annak hatékony tisztességes államban, van a legjobb helye. Szabad verseny: ahol az árak és azokkal arányos minőségek versenye a különböző termelési működési módok, árak, bérek, megválasztásával kialakulhat.  Ahol kötött a minőség, a termelési mód, ahol kötöttek az árak, ahol monopolhelyzet van, ahol erősek a piactorzító tényezők, ott nem jöhet létre szabad verseny, normális piacgazdaság. (Az előzők szinte mindegyike érvényes az egészségügyre, az oktatásra, és más állami területekre.)

A sorrend szabálya.

A gazdaságilag optimális államot a helyes privatizáció jelöli ki. Az államot állami ágazatokat vállalatokat, intézményeket magas színvonalon kell működtetni,  ez döntően meghatározza a költségvetést. (A magas színvonalú működés tényezői: magasabb színvonalú legyen a lakosság az átlag szempontjából, mint magángazdasági működtetés. Érvényesüljön a hosszabb távú nemzeti érdek. A költségekhez mért fajlagos színvonal, ésszerű és pozitív legyen. 

Az optimális állam jelöli ki az adóváltozás irányát, de össze kell illeszteni az optimális összes adóval (ennek is sok tényezője van), a kölcsönös kompromisszumok alapján. Ezzel párhuzamosan az optimális állam, ill. az összes adó (összes állami bevétel) jelöli ki az összes költségvetést, de itt is szükséges egyfajta összeillesztés költségvetési struktúra, ill. a halaszhatatlan változások miatt. (Pl. általában 2% államnövekedés kellene. A költségvetés azonban 3%-ot igényel akkor 2,5%-os lehet a kompromisszum. Azonban az adózás pl. nem enged meg csak 1,5%-os emelést, akkor a végső kompromisszum, pl. 2%.) 

A sok tényező talán legfontosabbika: az egyenletes kislépéses változás elve. 

Az állam szétválasztható funkcióinak (pl. nyugdíjrendszer) szétválasztása a közvetlen államtól. Feladat továbbá, a vegyes gazdaságok a legszükségesebbre való korlátozása. Az állam és magángazdaság, a lehetőségekhez képest leginkább szétválasztása, elsősorban a valós versenyhelyzet értékelése szerint.  A gazdaságilag tiszta átlátható állam elvének érvényesítése.

A jelenlegi szabályozás átalakítása a B/4 ábrán feltüntetett szabályozásra. A gazdaság különböző egységei, mint a gazdaságirányítás jogalkalmazó egysége, az állami gazdaság (állami szolgáltatások vállalatok) valamint a magángazdaság, a különböző szabályozásokból a megfelelő (gyenge, korlátozott, közepes, erős, nincs) mértékben részesüljenek.

Feladat az előzők szerint a megfelelő privatizáció és államosítás. Itt jegyezném meg hogy a tényleges demokráciában a  részleges államosítás ugyanolyan lehetséges történés, intézkedés mint a privatizáció. Minden gazdasági egységet meg kell vizsgálni és a különböző szempontok (állam lassú fokozatos erősödése, a monopolhelyzet, az egyenlőség elve, a lehetséges nagyobb állami hatékonyság, helyes demokratikus költségvetés, stb.). alapján be kell sorolni az állami, vagy magángazdaság kategóriába, és ezt adott esetben érvényesíteni kell.

Feladat, hogy a korrupciómentes, átlátható a nép és az ott dolgozók bevonásával történő privatizáció jöjjön létre. Természetesen ez folyamatos feladat, mert a helyzet változhat. A jó privatizáció (magánosítás), mint a minőséghez ill. az ország helyzetéhez illeszkedő árak, a tisztességes, optimális haszon és ezek hosszabbtávú biztosítása szerződésekkel, és más módokon.

A helyes privatizáció (államosítás) a privatizáció szempontjai szerint.

Legerősebb szempont az igazi verseny lehetségessége. Másik legerősebb szempont: kizárólag állam, (jogalkotás, stb.)

Erős szempontok.  A hosszabb távú nemzeti érdek. A nemzet biztonsága. Az igazságos arányos jövedelmi, vagyoni hierarchia. A szolidaritás, ez erkölcs az igazságosság.

Közepesen erős szempontok. A lakosság kultúrája, jelen igénye.

Az állam magángazdaság a civilszféra aránya. A szükségletarányok. Mindkettőt  úgy kell mérlegelni, hogy mi az optimális jövő ( mi a történelmi tendencia) és ehhez képest milyen a jelen.

Az állam nem profitszerző, csak a tisztességes árbevételt realizálhat.

Ahol a szolgáltatások termékek színvonala között nem lehet nagy különbség, illetve kettő-négy, viszonylag magas színvonal jelenhet meg.

A többi (a költségvetési helyzet, az adóhelyzet, a tisztességesség, a hatékonyság ill.  e tekintetben a különbségek, stb.)  a privatizáció szempontjából  gyenge szempont.

A privatizáció gyenge szempontjait elsősorban önmagukban kell kezelni. Másodsorban a költésvetés behatárolt szűk mozgásterével kell kezelni. Harmadsorban, igen csekély mértékben a privatizációval lehet kezelni. Ez azt jelenti, hogy ezek a privatizáció szempontjából csak akkor lehetnek szempontok, ha a jelentős szempontok éppen mérlegállásban vannak.

 Minden szempontnak van legalább 10 további szempontja. A privatizáció tehát egy soktényezős egyenlet. A vezetésnek legalább 50-70 szempontot kell mérlegelnie. Meg kell vizsgálni az adott jelentkezőket, ez is egy további közepes szempontja a helyes privatizációnak. Egyéb, gyenge szempontjai is lehetnek a privatizációnak. Minden ágazatot, vállalatot, intézményt a maga sajátos tulajdonságai tükrében, legalább 50-70 szempontból kell megvizsgálni, ha felvetődik a privatizáció (államosítás) szükségessége. Illetve állandóan vizsgálni kell a privatizáció, ill. államosítás szükségességét, ennek is tervszerűen, folyamatosan (kislépésenként) kell alakulnia.  

Az állammal kapcsolatos alapelvek lényegében (többek között) azt mondják ki: nem lehet előítéletesen kezelni a privatizációt. Helytelen a felfogás: a privatizáció útja jövő útja, a privatizációt kell preferálni. Helytelen az a felfogás az államosítás a jövő útja az államosítást kell preferálni.  Mindig alapos mérlegelésre van szükség.

Az optimális állami hitelezési rendszer beillesztése a bevétel kiadás szerkezetbe.

Optimális állam kialakítása, mint az állami feladatok optimális ellátása. Optimális gazdasági állam kialakítása, mint az optimális jövedelmi, vagyoni hierarchia kialakítója. Optimális állam kialakítása, mint gazdasági pénzügyi rendszer egyik meghatározó egysége, ill. a pénzforgás (jövedelem, ár hitel, stb.) egysége, a munka, termék, szolgáltatás egyik meghatározó egysége. Optimális állam kialakítása, mint magángazdaság irányítója, állami eszközökkel (adó, hitelezés, stb.) való befolyásolója. Optimális állam kialakítása, mint a magángazdaság, másodsorban civilszféra, magánszféra gazdasági működésének kiegészítése. 

Mindezek a feladatok egy független tudományos testületet, (vezetésrészt) igényelnek.

E testület feladatkörébe tartozna a jelenleginél igazságosabb objektívabb (korrupciótól és protekciótól mentes) pályázatok, beszerzések törvényi biztosítása ezeket végrehajtó, jogalkalmazó testületeknek a felügyelete.

A történelmi és százalékos értékelés más résztényezőkkel együtt történik.

Azért nem árt egy kis történelmi elmélkedés.

Nyilvánvaló hogy az állami irányítás, beleértve a gazdaságirányítást is minden rendszerben egyre erősebb nagyobb, erősebb lett. Az állami gazdaság is ugyanígy rendszerről rendszerre bővült, erősödött. A klasszikus kapitalizmusban nagyobb erősebb volt, mindez, mint a feudalizmusban, az államkapitalizmusban nagyobb erősebb, mint a klasszikus kapitalizmusban. A nevét is innen kapta az államkapitalizmus. Ez jó és szükségszerű folyamat, az okait nem akarom újra felsorolni. Ugyanakkor az államkapitalizmus rendszerén belül országonként elég jelentősen eltér a magángazdaság aránya. Az átlagos arány kb. 80% nem nagyon rossz arány abban az értelemben, hogy vannak ennél súlyosabb problémák. Szerintem a magángazdaság ideális aránya kb. 75%. Ez  nem azonos az állami irányítás erősségének arányával. Itt csak a magángazdaság és az állami szolgáltatások arányáról beszélek. Valójában az állam, mint irányító (jogalkotó, jogalkalmazó) szintén embereket, eszközöket, pénzt (adót) igényel. Összességében az állam, az összes adó nagysága szerintem 35-60% között is változhat. A meghatározó szempont a az adott nép kultúrája, igénye.

A kezdeti szocializmus valóban átesett a ló másik oldalára a magángazdaság aránya túlságosan alacsony lett, a vezetés hibás koncepciójának következtében. Azért meg kell jegyezni a brezsnyevi szocializmus és az államkapitalizmus nem ég és föld, nem merőben ellentétes ebből a szempontból. Pl. a brezsnyevi szocializmus ebből a szempontból és a klasszikus kapitalizmustól sokkal inkább eltér mint az államkapitalizmustól. Nem lehetséges olyan rendszer melyben ne legyen valamilyen állami gazdaság, gondolok itt a háztáji gazdaságra, házi munkára, ill. a fekete gazdaságra mely szintén nem állami. Ezek a gazdaságok igen jelentősek és azokban a rendszerekben ahol erőszakosan csökkentik a magángazdaság arányát ott egy természetes egyensúlyként még jelentősebbé vállnak.

Kitérés a feketegazdaságra a teljesség igénye nélkül.

A feketegazdaságról egy külön fejezet szól a termelés tanulmányrészben. Ez csak egy előzetes elmélkedés.

Fel lehetne tenni a kérdést: a feketegazdaság jó, vagy rossz? Az biztos, hogy van jó oldala is, ha más nem rámutat az állami irányítás gyengeségére. Amely területen virágzik a feketegazdaság, ott valami nem stimmel.

Először is azt kell látni, hogy ott jöhet létre feketegazdaság, ahol van termelési kapacitás, van munkaerő, van termelőeszköz, stb. A másik feltétel, ott jöhet létre  a feketegazdaság, ahol van vásárló-kapacitás, van kereslet, van piac. Ha ez a termelési kapacitás valamilyen okból ki van szorítva gazdaságból, ill. a kereslet nincs rendesen kielégítve, ott jön létre feketegazdaság. Ezt a helyzetet létrehozhatja a magángazdaság, pl. egy monopolhelyzetben (az árkarter is bizonyos monopolhelyzet) levő cég, ill. ágazat tisztességtelenül kiszorítja kisebb konkurenciát, ugyanakkor tisztességtelenül magas árakkal dolgozik. Vagy létrehozhatja az állam, méghozzá kétféleképpen. Az adott állami szolgáltatás, indokolatlanul van az állam kezében. Vagy az adott területen túlszabályozás, túladóztatás van. Ugyanakkor van indokolt „túlszabályozás, túladóztatás” is, ekkor viszont az a probléma, hogy az ellenőrzés, szankció, a kiszűrés nincs arányban a szabályozással.

Ez összesen négy ok, és az okok kialakulásban valamilyen módón részt vesz az állam. Megengedi monopolhelyzet a tisztességtelen versenyt, ill. rosszul államosít, ill. rosszul szabályoz, ill. a szabályozás végrehajtása rossz. Rossz szabályozás az is, amikor szabályozás nem tesz különbségeket, nem szelektál, túlságosan általánosít, egységesít.

Ezek az elemek persze együttesen is jelentkezhetnek.

Pl. a kisiparosok, miért dolgoznak feketén? Az okok közül, legalább három megtalálható.

Pl. miért van jelentős mértékű feketén végzett alkalmi munka? Szintén több ok felfedezhető.

Pl. miért virágzik a feketegazdaság a természetgyógyászat területén? Megint csak több okot lehet felfedezni.  

Pl. miért virágzik a fekete gazdaság a kábítószer területén. Ez persze nem jó, de mégis rámutat, hogy ez a terület sincs rendben.  Itt az alapvető ok, hogy a tiltás talán jogos lenne, de nincs megfelelő végrehajtás.

Miért  terjed a kábítószer? Itt többről van szó, mint gazdasági vagy jogi problémáról. Ez a problémakör rámutat, hogy a problémák és velük a rendszertényezők milyen sokrétűen függnek össze.

Lehetne olyan példát is hozni ahol a feketegazdaság a hiba felfedésén túl, minden értelemben hasznos, hiszen valós, hasznos, egyébként kihasználatlan munkakapacitást hoz felszínre, és hasznos fogyasztást elégít ki.

Kétségtelenül a káros termékeket, káros fogyasztást függetlenül, attól hogy van kereslet és van munkakapacitás, a károsság arányában tiltani, csökkenteni kell. Bár ezen esetekben is inkább az állami tájékoztatás, meggyőzés lenne az, az eszköz, amelyet elsősorban és nagyobb arányban kellene használni.

A feketegazdaság jelentős része azonban ott is kialakul ahol a termék, a fogyasztás nem káros. Ezen területek kifehérítése nemzetgazdasági érdek.

Ezt pedig elsősorban jó, szelektív szabályozással, adóztatással lehet elérni.

Itt utalnék arra problémára, hogy van olyan nézet, mely szerint az államnak nem szabad ( nem is tudja) a termékeket, szolgáltatásokat szelektálni.  Mindig is volt jelenleg is van szelekció. Szerintem kötelessége az államnak szelektálni. Az más kérdés, hogy csak hatékony tiszta korrupciómentes, tudományos állam képes megfelelően szelektálni. Itt pedig előjön az, az általános tévedés, amelyik a jelenlegi állami minőséget összekeveri az állam feladataival. A téves logika alapja ez: mivel a jelenlegi állam gyenge minőségű (korrupt, bürokratikus, rossz hatékonyságú) ezért az állami feladatokat minimalizálni kell. A jó logika pedig ez: vannak az állami feladatok, amelyeket csak az állam képes elvégezni, ezért az államot olyanná kell tenni hogy ezen feladatokat képes legyen elvégezni.

A túlzott államosításból eredő feketegazdaság elsősorban a szocializmusra jellemző.

A feketegazdaságról egyszerűbben.

A feketegazdaság nem más, mint az adózatlan gazdaság. Tehát elsősorban az adózással függ össze.

Más oldalról viszont a határvonala összemosódik a házi, háztáji, alkalmi munkával.

Két oldala van a termelési oldala és az jövedelemelosztási oldala. Termelés szempontjából káros e a feketegazdaság? Káros mert a sunyiskodás, bujkálás azért csökkenti a termelékenységet. Káros, mert előállíthat, forgalmazhat káros fölösleges termékeket, melyet optimális esetben az állam szelektálhatna. (Igaz jelenleg az állami szelekció igen gyenge. Tételezzük fel azonban, hogy a jövőben lesz hatékony állami szelekció.) Ugyanakkor a bűnözést, a másnak, a közösségnek való károkozást szét kell választani a feketegazdaságtól. Úgy is fogalmazhatunk, hogy feketegazdaság csak egyféle feltételes kárt, az adócsalás kárát, okozza közösségnek, a bűnözés pedig legalább kétféle kárt. Valakinek, valakiknek konkrétan kárt okoz (csal, lop, stb.) és mellette az adócsalás vétségét is elköveti.

A feketegazdaság hasznos a termelés szempontjából, mert az adminisztráció nem nehezíti a munkavégző tevékenységét. Hasznos, mert általában kötetlen munka, a közvetlen munka hasznossága érvényesül. Ugyanez érvénysül a kisvállalkozások és házi, háztáji, alkalmi munka vonatkozásában is. A feketemunkával általában kisvállalkozói, ill. a házi, háztáji, alkalmi munkák bővülnek, ami hasznos.  A nemzetgazdaság szempontjából is jobb, ha valaki dolgozik, mintha nem dolgozik. Szerintem a termelés szempontjából negatívumok és pozitívumok kiegyenlítik egymást. Ha az állam nagyszerű becsületes, jól szabályozó, jól adóztató állam lenne, akkor persze káros lenne a termelés szempontjából is a feketegazdaság. De ha ilyen lenne az állam, akkor alig jönne létre feketegazdaság.

Az elosztás szempontjából persze káros az adócsalás, de itt megint előjön az állam jósága. Ha egyébként baromi igazságtalan a jövedelemelosztás, akkor az adócsalás csak egy részét teszi ki az igazságtalanságnak. De, ha az igazságtalan jövedelemelosztás az adócsalót sújtja, akkor az ő adócsalása igazságosabbá teszi az elosztást. Az igazságtalan törvény megszegése – jó, vagy rossz? Azért kijelenthetjük, hogy általában az adócsalás (feketegazdaság) káros, mert növeli az igazságtalan elosztást.

Általában mindig előjön: az a baj hogy a magyarok nem veszik komolyan az adózást, kibújnak az adó alól, stb. Azonban soha nem szabad a másik oldalt elfelejteni, hogy ezt az állam becsületességének, megbízhatóságának, jó gazdasági törvényeinek függvényében kell nézni. Tehát ha az állam jósága kettes (gyenge) osztályzatot érdemel, akkor teljesen érthető, hogy az adó-befizetési hajlandóság is csak kettes (gyenge) szinten lesz. Akkor szidhatjuk a lakosságot, ha az állam pl. jó szinten van, de az adó-befizetési hajlandóság  gyenge szinte szinten van.

A feketegazdaságot (az adócsalást) több dologgal lehet csökkenteni. A magángazdaságnak, és általában az életnek viszonylag tisztességesnek kell lenni. Ha az adófizető egy sereg legális vagy illegális, de igazságtalan jövedelemszerzést tapasztal, akkor azt mondja: lényegében én is csak azt teszem, amit mások, csak én az adócsalás módszerét használom.  Általában az államnak tisztességesnek, hatékonynak kell lenni. Vagyis az adóbefizető annak tudatában fizesse be az adóját, hogy az nem vész el. A másik dolog, a normális szabályozás, az elviselhető adminisztráció. Ugyanis sokan azért nem adóznak, mert ezzel már bekerülnek az ellenőrzésbe, az adminisztrációs kötelezettségekbe. És végül de nem utolsó sorban, maga az adózás fajtái, mértéke módszerei csökkenthetik leginkább a feketegazdaságot. Pl. a jó vagyonadóztatás, nagyrészt megoldja a feketegazdaság problémáját is.  

Megint egy kis gazdaságtörténelem.

Nincs olyan rendszer, ahol ne lenne gazdaságirányítás.  Az államkapitalizmus és a brezsnyevi szocializmus e tekintetben is közelebb áll egymáshoz, mint a klasszikus kapitalizmus és a brezsnyevi szocializmus. Az államkapitalizmus enyhén alulszabályozott, a brezsnyevi szocializmus túlszabályozott. Ha a  jelenlegi rendszer az államkapitalizmus fejlettebb mint a klasszikus kapitalizmus, márpedig fejlettebb akkor a marxizmust és a brezsnyevi szocializmust a következőképpen kell értékelni. Az irány ebből a szempontból, mármint az állami irányítás erőssége, az állami gazdaság bővülése szempontjából helyes volt, csak túlszaladt, átesett a ló másik oldalára. Ne felejtsük el hogy a marxizmus és kezdeti szocializmus a klasszikus kapitalizmus idején jött létre. Az, hogy Sztálinnal kezdődött a szocializmus ez inkább véletlen mint szükségszerű elem. Brezsnyev és a hozzá hasonlók stílusa, jellege már nem véletlen. A brezsnyevi szocializmus ezért jelöl egy rendszert ahol nem Brezsnyev személye ( felcserélhető) a lényeges hanem maga rendszer amit nevezhetnénk kezdetleges szocializmusnak is. Kezdetleges, mert a jelenlegi kínai szocializmus egy fokkal fejeltebbnek tűnik. 

A jelenlegi kínai szocializmus nem brezsnyevi szocializmus és nem államkapitalizmus, egy külön rendszer. a jelenlegi kínai szocializmusban feltételezésem szerint szociális piacgazdaság van. Vagyis viszonylag normális piacgazdaság, versenygazdaság van (nem vadkapitalizmus). Az átlagos államkapitalizmusban nincs normális, szociális piacgazdaság.  Kétségtelenül a politikai rendszere a döntéshozó mechanizmusa hasonlít a berzsnyevi szocializmus rendszerére.   Ha viszont a legfelsőbb törvények garantálják a szocialista piacgazdaságot, akkor már a politikai rendszere sem lehet azonos, akkor már a politikai rendszere is egy fokkal fejlettebb. (Csak feltételezem és remélem, hogy a legfelsőbb törvények garantálják a szocialista piacgazdaságot.)  Anélkül hogy a részletes elemzésbe belemennék (az ismeretek, a tájékoztatás hiányossága miatt nem is tudok) kijelentem: hogy egy fokkal fejlettebb rendszer, mint a brezsnyevi szocializmus. Ugyanakkor a fejlődés jelenlegi iránya jónak látszik, de nem mindegy, hogy ez a jövőben, hogy alakul. Ha decentralizálódik, és tudományosabbá válik a vezetés, ha folytatódik a demokratizálódás, akkor folytatódik a jó irány. Ha megáll ezen a szinten akkor még az államkapitalizmus színvonalát sem éri el. De a rossz irányba fordulás sincs kizárva. Mindenesetre a rendszer egyik jelentős jellemzője: a jó irány nyitottsága. A kínai szocializmus legalább olyan nyitott a jó irányra (remélhetőleg még nem a nagytőke diktál), mint az államkapitalizmus.  

Ha nem Sztálinnal kezdődik a szocializmus, akkor most valószínűleg, a „Szovjetunióban” a jelenlegi kínai szocializmushoz hasonló rendszer van. Nem sok hiányzott, hogy Gorbacsovnak sikerüljön az a reform, ami végső soron a kínai szocializmushoz, a szocialista piacgazsághoz vezetett volna. A hosszabb távú történelmi logikából az következik, hogy nem sztálinizmus és nem berezsnyevi szocializmus alakul ki, hanem rögtőn a jelenlegi kínai szocializmushoz hasonló rendszer.  A hosszabb távú történelmi logika alapján a sztálinizmus mindenképpen egy kisiklás, de a brezsnyevi szocializmus is részben az. A brezsnyevi szocializmus, a megvalósíthatatlan ideális kommunizmus átmeneti rendszere. Ha valami megvalósíthatatlan és átmeneti akkor az elmélet szükségszerűen eltér gyakorlattól.  De mivel az ideális kommunizmus e korban ( és lehet hogy örökké)  megvalósíthatatlan, az átmeneti rendszere is zsákutca.  Ennek ellenére én a brezsnyevi szocializmust tényleges rendszernek veszem.

Különbséget kell tenni az ideális kommunizmus és a látszatkommunizmus közé. A brezsnyevi rendszerre ez mondható: átmeneti látszat-kommunistadiktatúra, közepes fokozata. A kommunistadiktatúra, elnevezés valótlan. Vagy, ha feltételezzük hogy jövő fejlettebb rendszeréhez elvileg két úton (államkapitalizmus, jelenlegi kínai szocializmus) is el lehet jutni, akkor brezsnyevi szocializmus meghatározása: a fejlődés szocialista útjának egy olyan kisiklása, amelyet külön rendszernek lehet venni. A jelenlegi kínai szocializmus meghatározása: a fejlődés lehetséges szocialista útjának egy (jelenleg nem kisiklott) állomása, rendszere.

A kínai szocializmus akkor lesz sínen, ha felismerik a tényleges, közvetlen demokrácia fontosságát. Addig csak biztató kísérlet.

Visszatérve az állami gazdaság arányához: van ennél egy lényegesebb irány és ez demokratizálás iránya, de erről a későbbi fejezetekben lesz szó. Persze a két irány (z tengely és y tengely) összefügg egymással. Még csak annyit, hogy a marxizmusnak és a szocializmusnak volt szerepe, abban hogy kialakuljon a klasszikus kapitalizmusból a fejlettebb államkapitalizmus.

Az együgyű jó és rossz kategóriák helyett árnyaltabban kell nézni a történelmet és általában mindent.

A korrupció, a tisztességtelenség. Elméleti rendszertényező.

A korrupció lényege az, hogy a tisztviselő (általában az állami tisztviselő, vezető)  a zsebbe kapott  egymillióért  hajlandó akár  ezermilliós kárt okozni a lakosságnak, a közösségnek. Nem az egymillió itt a lényeg, hanem az ezermillió. És mivel ez a károkozás nincs szankcionálva, kockázat nélkül, teheti ezt meg.   Azért a másvilági jutalma nem marad el.

A korrupt állam nem lehet hatékony. A korrupciómentes tisztességes, valamint hatékonyan működő államot kell létrehozni.

És valahogy rá kellene bírni az állami vezetőket, hogy olyan lelkiismeretesen kezeljék az államot, mintha saját tulajdonuk lenne.

Egy kis ismétlés.

Az állami gazdálkodás és magángazdálkodás között egy lényegi, lélektani különbség van, ez pedig a következő:

A magángazdálkodásban, a vezetőkben, irányítókban, tulajdonosokban a „normális kapzsiság” mellett szükségszerűen kialakul a túlzott kapzsiság. És ez a túlzott kapzsiság az állami gazdálkodásban nem engedhető meg, ezzel rosszul, hibásan, helytelenül működik az állami gazdálkodás. Pontosabban, gazdálkodás bizonyos területei ágazatai a túlzott kapzsiságra kényesek, amiatt elomlanak, ezért azok nem működhetnek magángazdálkodásban, így marad az állam.

A birtoklási tudat jelentős érzelem.

A kapzsiság és a hatalomvágy összefügg.

Az állami gazdálkodásban, a vezetőkben, irányítókban (szükségszerűen?) a „normális kapzsiság” sem alakul ki, kellőképpen. Más útón viszont (szükségszerűen?) kialakul a túlzott kapzsiság, ez vezet pl. a korrupcióhoz.

(Ha ez (ezek) nem alakulna ki, az állami vezetőkben, irányítókban, akkor szinte minden beleférne az állami gazdálkodás keretei közé. De kialakul, legalábbis bizonyos fokig kialakul, ezért van szükség magángazdálkodásra.)

A „normális kapzsiság”: szívvel, lélekkel törődik a rábízott gazdálkodással annak valóságos, életjavító fejlődésével, de közben másoknak sem okoz kárt, a közösség érdekét is figyelembe veszi. Ebből levezethető, mi a túlzott kapzsiság. És ez is levezethető: még a „normális kapzsiság” sem alakul ki.

Tehát ez az alapvető különbség, mert egyébként a gazdálkodás lényegében ugyanaz. Az alkalmazottak viselkedése lényegében ugyanaz. A szervezés, tervezés, kalkuláció, árazás, a gazdasági törvények ismerete, stb., lényegében ugyanaz.

Kitérés a megoldásra.

A kiindulás (legalábbis szerintem), hogy a magángazdálkodásban szükségszerűen kialakul a túlzott kapzsiság, ezzel nem sokat lehet kezdeni. (Egyébként, ha a túlzott kapzsiság nem alakulna ki, akkor szinte minden működhetne, magángazdálkodásban.) De szükségszerűen kialakul. Ettől függetlenül a túlzott kapzsiság mértéke, sem mindegy. És vannak olyan gazdasági területek, ágazatok, amelyekben a túlzott kapzsiság (de ennek is vannak határai) nem okoz nagyobb gondot, inkább az előnyök jelennek meg. Ezért szükség van a magángazdálkodásra is.

Az állami gazdálkodás vonatkozásában viszont megkérdőjeleztem, hogy szükségszerű e, a vezetők nemtörődömsége,  közömbössége, korrupciója. Azt mondom: ez kevésbé szükségszerű, mint a másik szükségszerűség. Ezért szükség van olyan állami gazdálkodásra melyben a vezetők irányítók közömbössége, nemtörődömsége, korrupciója csökkentett, a normális határon belül marad. Vagyis, szerintem az állami vezetőkben, irányítókban kialakítható a „normális kapzsiság”, úgy hogy közben nem alakul ki a túlzott kapzsiság. Pontosabban, ez gyakorlatilag inkább kialakítható, mint az, hogy magángazdálkodók a „normális kapzsiság” határán belül maradjanak.

Az állami vezetők, irányítók „megjavulása” hogyan érhető el, erről szól e tanulmány jelentős része. Pl. a felelősségtudat kialakításával, a megfelelő felelősségre vonással érhető el. És még sok mindennel. Sok-sok módszer szükséges.

Az előző gondolatsor folytatása még szélesebb dimenzióban.

Van tehát 2-4 emberi tulajdonság (lustaság nemtörődömség, túlzott kapzsiság, túlzott hatalomvágy) mely eldönti, hogy szükség van államra, és szükség van magángazdaságra, és kiszabja ezek szerepét és határát. De továbbmegyek, a rendszerszervezés, a társadalomszervezés, az államszervezés, a közgazdaságtan, a jog, a társadalomtudomány és e tanulmány is nagyobbrészt arról szól, hogy milyen módszerekkel, (több száz van ilyen) milyen intézményi struktúrával, döntéshozó mechanizmussal, milyen törvényekkel, szabályozásokkal lehet ezt 2-4 rossz tulajdonságot a normális keretek közé terelni. (Illetve, arról szól hogy ezen tulajdonságok mellett hogyan lehet optimálisan megszervezni a társadalmat.) Erre mondják azt, az igazi kommunisták és egyes más vallások, hogy sokkal egyszerűbb lenne, ha megjavulnának az emberek. Tessék kérem jónak lenni (nem kell lustának, nemtörődömnek, túlzottan kapzsinak, hatalomvágyónak lenni) és akkor erre az egészre nem lesz szükség. Csakhogy nem is annyira egyszerű ez a megjavulás. Mert az emberek 90%-a már most is (régebben is) nagyjából jó. Csakhogy, ha a 10% nem jó, akkor már fel kell építeni a jó felé terelgető bonyolult rendszert. Másfelől, a 90% is csak nagyjából jó (gyakran kilóg a jóság határaiból), márpedig precízen kell jónak lenni. És ez már sokkal nehezebb ügy. Mert ehhez már komoly átgondolás kell, tudás kell. Ekkor már a négy tulajdonság szerteágazik, felbukkannak a tudat és lélek rejtett zugai.  Ehhez idő kell, ehhez oktatás, nevelés kell, stb.. Sajnos az jön ki, hogy pusztán önmagunk és mások meggyőzésével szinte lehetetlen, legalábbis nagyon nehéz az embereket precízen jóvá tenni. És így megmarad a bonyolult gazdasági, társadalmi rendszer, (a jó felé terelgető, ill. az adott lélektani helyzetben az optimális működést biztosító módszerek, intézmények sokasága) szükségessége.

Induljunk ki a következőből.

Tapasztalat, és ha lenne ilyen statisztika, akkor e statisztika alapján is kimutathatók lennének a következők.

A jelen rendszerben általában (átlagolva) tisztességes becsületes és hasznos munkát végzők sok munkával legfeljebb egy erős közepes életszínvonallal és hatalommal bírnak. Sőt van egy jelentős réteg (pl. a kisvállalkozók) akik a hasznos és sok munkájuk ellenére kénytelenek tisztességtelenségekre, mert különben csak a közepes alatti életszínvonallal bírnának. Másképpen van egy jelentős réteg, amely hasznos és jó munkája mellett csak tisztességtelenséggel képes elérni a közepes, vagy annál magasabb életszínvonalat.  Továbbá a leggazdagabb és legnagyobb hatalommal rendelkezők, általában (átlagolva) messze nem a legtisztességesebb emberek.  Átlagolva ezen felső réteg tisztességi foka a közepesnél gyengébb, mondjuk gyenge osztályzatot éri el. Vagyis ezen réteg átlagolva inkább tisztességtelennek mondható, mint tisztességesnek.

(Tisztességes, aki a közösség szempontjából hasznos munkájának megfelelő életszínvonallal és hatalommal bír. Aki annyit vesz el, amennyit dolgozott és más módón sem károsítja embertársait.)

Egy ilyen tisztességtelen rendszerben egy ilyen társdalomban nehéz bárkit is meggyőzni arról, hogy érdemes tisztességesnek lenni. E tanulmány is sokat foglalkozik ezen meggyőzéssel: mindennek ellenére érdemes tisztességesnek lenni.  Már azért is, mert egy tisztességes gazdaság jobban működik, lassan emelkedik az átlag-életszínvonal, amiért idővel a tisztességes többségnek magasabb életszínvonala lesz.  De nem sokat ér ez a meggyőzés, ha a primer, a kezdetben felsorolt tapasztalat éppen az ellenkező logikát diktálja.  Ugye ez az egész azt jelenti, hogy jelenleg a tisztességesedés útjához szükség van mártírokra, áldozatokra, útmutatókra, példaképekre. Ráadásul ez az út nem is annyira biztosan bekövetkező út. Az emberek jogosan és logikusan ezt gondolják: miért én legyek a balek.  És nem mártírnak áldozatnak, útmutatónak, példaképnek tekintik magukat, pedig valójában azok lennének amennyiben mindennek ellenére tisztességesek, becsületesek maradnak.

És mártírok, vagy balekok, akik jóindulatúan tisztességesen besétálnak csapdába (hagyják magukat átverni)? Tekintsük őket kis mártíroknak, de semmi esetre sem útmutatónak.

Az emberek erkölcsileg kötelesek e mártírnak áldozatnak, útmutatónak, példaképnek lenni? A vezetők kötelesek. Az átlagember talán nem köteles.

És a következő kérdést is fel kell tenni: a tisztességtelenséget fokozó törvények megszegése tisztességtelenség?

A megoldás: meg kell változtatni a rendszert. Csakhogy ez túl általános feladat, ezzel csak akkor lehet valami kezdeni, ha lebontjuk.

A következő kiindulás már konkrétabb.

Egy másik kiindulás.

A tisztességtelenség kárairól már elég sokat elmélkedtem. A korrupcióról, mint egyfajta tisztességtelenségről is már elmondtam, a következőket. Lényegében az államtól (a közösségtől) elvett pénz, a közösség kárának csak töredéke.  A kincstáros (a vezető) egymillió pénzért kinyitja azon rablóbanda előtt a kincstár ajtaját, aminek következtében a rablóbanda talicskával tolja ki a pénzt, az egymillió sokszorosát lopja el. Másfelől az a vezető, akinek korrupcióból is szépen összejön a jövedelme, a miért törné magát, hogy jól vezessen. Igaz ennek van egy másik oldala, mégpedig az, hogy vezetés munkája nincs normálisan értékelve. Így a vezető is mondhatja: úgy sem értékelik, ha becsületes jó munkát végzek, szinte senkinél nem értékelik, akkor miért végezzek becsületes jó munkát. A lényeg az, hogy a vezető, az értékelés hiányában és korrupciós jövedelem miatt motiválatlan, rosszul szervezi a munkát, rossz döntéseket hoz, és ezzel az ellopott pénznél sokkal nagyobb kárt okoz.

Harmadsorban a vezető ezzel példát mutat és az emberek az mondják: ja, ha neki lehet, akkor én miért legyek becsületes.

A felsorolt három kár, mely egyenként is konkrétan ellopott pénz sokszorosa, összeadva, már a sokszoros háromszorosa. 

Ez az egész fejtegetés azonban az állami vezetők, az ország-vezetők korrupciójának károkozásáról szólt. Ez csak a szűken értelmezett korrupció.

A korrupció lényege: amennyiben csúszópénzt kapok érdemtelen előnyökhöz, javakhoz, haszonhoz juttatlak. Illetve, ha nem kapok csúszópénzt, akkor a megérdemelt jussodat sem kapod meg.  De egyébként már az első, az érdemtelen előnyök adása is, érdemtelen hátrányt, kárt jelent másoknak, a vagy-vagy elosztás értelmében. Ugyanakkor a korrupciót nem lehet élesen elválasztani más egyéb haszon célú hazugságtól, csalástól. Mert minden tisztességtelenség, csalás ugyanoda vezet, az érdemtelen elosztáshoz. Mert minden tisztességtelenség csalás ezt a gondolatot kelti: ha nekik szabad, akkor én sem leszek balek, én sem akarok érdemtelenül károsodni, tehát én is tisztességtelen leszek. És minden tisztességtelenség megoldása is szinte azonos.

Valójában a szélesebben vett korrupció (tisztességtelenség) három részre osztható.

A magángazdasági főnökök, nagyvállalkozók, pénzemberek, nagytőkések tisztességtelen jövedelme.

Az állami vezetők, ország-vezetők korrupciója, tisztességtelensége csalása hazugsága.

És a kisemberek, az alkalmazottak, az állami alkalmazottak, a kisvállalkozók tisztességtelensége. Nevezzük ezt egyszerűen a lakosság a kisemberek tisztességtelenségének.

A három rész a következők alapján függ össze.

A kisemberek a lakosság nem lesz addig tisztességes (az átlagos tisztességtelenség alsó szintjét én tisztességnek nevezem) amíg a vezetés tisztességtelen, korrupt, tisztességtelen, ill., amíg a magánszektorban is jellemzők a tisztességtelen jövedelmek. Akkor sem lesz tisztességes, ha történetesen jó, igazságos törvények lennének. De azért az összefüggés bonyolultabb. És még nincsenek jó, igazságos törvények sem.

A lakosság tekintetében alig van önálló tényező. Mert ugyan elmélkedhetünk itt a közfelfogás, a kultúra megváltoztatásról, de ez sem megy úgy, hogy a hatalmasok és a gazdagok lopnak, csalnak, hazudnak.

A magángazdasági főnökök szerintem külső tényező nélkül tisztességtelenek, a vagyonszerzés betegsége fertőzése hat rájuk. Őket csak a törvények korlátozhatják, a meggyőzés alig hat rájuk.

Tulajdonképpen az állami vezetők, az ország-vezetők itt a meghatározó tényezők. Nekik a saját belső énjükből adódóan kellene legmagasabb erkölcsi szintre, a tisztességesség szintjére eljutni. Illetve a vezetéskiválasztó, leváltó rendszernek kellene a legkiválóbb legtisztességesebb embereket kiválasztani.

Megint fordítsunk a kiinduláson és induljunk ki a következőből, a világ de maradjunk csak hazánknál, tehát Magyarország valahogy eljutott ebbe a tisztességtelen korrupt állapotba. Most ne menjünk abba bele, hogy jutott el idáig, csak tegyük fel a kérdést: mit lehet tenni?

Egy normális vezetőkiválasztó, leváltó rendszer már félig meg is oldaná a problémát. De nézzük a megoldás másik felét is.

A problémamegoldását azzal kellene kezdeni, hogy mindenki megértse miért borzalmasan káros a tisztességtelenség, a korrupció. Mert jelenleg, csak legyintenek az emberek, tehát nem is értik miről van szó. Szükség lenne tehát egy általános propaganda hadjáratra, a médiák és mindenki részvételével, amelynek lényege: a büdös életbe nem lép előre ez kis ország és annak minden polgára általában, ha nem lesz tisztességes az egész társadalom.

És még ezt is meg kellene értetni: a tisztességtelenség nem valamilyen természetfeletti átok, van megoldása. Jelenleg ugyanis az emberek megoldhatatlan adott körülménynek hiszik a tisztességtelenséget.

Persze a tisztesség oktatása is szükséges lenne, de ennek eredménye csak távlati.

Kétségkívül egy soktényezős egyenletről van szó, de van megoldás, amennyiben a helyes sorrendben (és nem össze-vissza), és következetesen következnek a lépések.

A második szinte párhuzamos lépcső az állami vezetés, ország-vezetés korrupciójának és tisztességtelenségeinek (csalások, hazugságok) a minimálisra szorítása, vagyis e réteg tisztességessé tétele.

Ez önmagában is egy soktényezős egyenlet, főleg, ha elfogadjuk, nem lehet a korrupció ellen önmagában küzdeni, mert más tisztességtelenség (pl. a választási ígérgetés, a politikai manipulációs hazugságok, stb.) is kvázi korrupciónak felelnek meg. Mert ismétlem, az alapgondolat ugyanaz: ha ő mint vezető, mint gazdag, tisztességtelen előnyökhöz jut, akkor én csóró miért maradjak tisztességes. Ilyen értelemben ez az egész tanulmány a szélesebben vett tisztességtelenségről, korrupcióról szól.

Mielőtt továbbmegyek egy kis kitérés.

Valójában két hatás van, ez egyik a meggyőzés, oktatás. A másik a törvények és az ellenőrzés. Az ellenőrzési rendszernek is vannak törvényei.

A kisemberekre, a lakosságra inkább a meggyőzés eszközével lehet hatni. De azért persze szükségesek a jó törvények és a hatékony ellenőrzés is.

Az adott kialakult vezetésre őszintén szólva nem nagyon hat a meggyőzés. Az ő vonatkozásukban inkább a törvények, és az ellenőrzés javítása a hatásos.

Van ugyan egy vissza-kapcsolat, amennyiben a vezetők is a lakosságból annak kultúrájából jönnek. De ezt ne értékeljük túl, mert ez nem azt jelenti, hogy az első lépcső a lakosság felfogásának kultúrájának megváltoztatása. Mert ismétlem, az alapgondolat ugyanaz: ha ő, mint vezető, mint gazdag, tisztességtelen előnyökhöz jut, akkor én csóró miért maradjak tisztességes.

A fő tényezők és megoldási alaplépcsők nagyjából sorrendben.

1.Egy általános meggyőzési hadjárat (és oktatás) elkezdése a tisztességtelenség káriról és a megoldásokról. És a tisztességeseket tekintse a társadalom és önmaguk is mártírnak áldozatnak, útmutatónak példaképnek. És a jóindulatú átverteket pedig mártírnak és ne baleknak.

2. Ezzel szinte párhuzamosan, de egy kicsit később a vezetésre vonatkozó ellenőrzés megjavítása. A jó, hatékony, optimális ellenőrzés kialakítása.

3. Ezzel szinte párhuzamosan, de egy kicsit később a vezetésre vonatkozó jó, igazságos, optimális (nem alulszabályozott, nem túlszabályozott) törvénykezés, szabályozás kialakítása.

4. Ezzel szinte párhuzamosan, de egy kicsit később, a vezetéskiválasztó és leváltó rendszer javítása.

5. Ezzel szinte párhuzamosan, de kicsit később, a nagytőke és a vadkapitalizmus korlátozása. A rablókapitalizmus megfékezése.

6. Ezzel szinte párhuzamosan, de kicsit később egy jó, a bevallott jövedelmeket figyelembe vevő, progresszív vagyonadó.

7. Ezzel szinte párhuzamosan de egy kicsit később általában (mindenkire, a lakosságra vonatkozó) a jó, igazságos, optimális törvénykezés és jó, hatékony, optimális ellenőrzés kialakítása.

Ugye itt sokat lehet filózni a helyes sorrendiségről.

Nekem van egy olyan érzésem, hogy az össze-visszáság, a szervezetlenség, a tervezetlenség, a rossz sorrend, még ha lépések jók is lennének, zavarosabb, lassabb útra viheti a megoldást.  Ugyanakkor az is fontos, hogy minden felsorolt fő tényező egyszerre, párhuzamosan folyamatosan, következetesen javuljon. Ugyanis ha egy is kimarad, akkor megint csak dugába dőlhet a megoldás.

Arról máshol beszélek, hogy sem az alulszabályozottság sem a túlszabályozottság, egyik sem jó.  Az optimális szabályozottság és ellenőrzés a jó. De azért a vezetés szintjén az optimális szabályozottsága és ellenőrzése sokkal inkább a túlszabályozottság irányában van, a lakosság, a magánszemélyek szintjéhez képest. Illetve pl. egy munkahely szabályozottsága is részletesebb szigorúbb, (ez az optimális), mint pl. egy lakóközösség vagy egy szórakozóhely szabályozása.

Az optimális szabályozottság és ellenőrzés nem zaklatás, nem bizalmatlanság, nem diktatúra. Mindez (zaklatás, bizalmatlanság, diktatúra) a túlszabályozottságra inkább elmondható.  Az alulszabályozottság, és a hiányos ellenőrzés pedig becsületes emberek ráfaragását okozza.

Az optimális szabályozottságot és ellenőrzést úgy is felfoghatjuk, mint az emberek közösségi hasznosságának valóságos megállapítását. Ez pedig minden becsületes, hasznos ember érdeke.

Egy kis kitérés a vezetés ellenőrzésére, az ellenőrző rendszerre.

Ez a második, de konkrét, rövid távú megoldások közül az első lépés.

Az ellenőrzés a törvények betartását ellenőrzi, vagyis nem elegendők a jó igazságos törvények, amennyiben az ellenőrzés törvényeit külön választjuk.

A hatékony ellenőrzést, igazságos és hatékony szankciónak kell követnie, anélkül nem sokat ér.

Az ellenőrzés tényezői.

A valós statisztikai adatok alapján a vezetés munkájának értékelése.

A konkrét visszaélések, törvénytelenségek ellenőrzése.

Nagyon fontos látni hogy az első ellenőrzés, a vezetés munkájának értékelése nélkül már hiányos lesz rendszer, már hiányzik egy fontos láncszem, és dugába dőlhet az ellenőrzési rendszer.

Ellenőrzésfajták.

Belső.

Külső nyilvánossági lakossági (civil szférából eredő) ellenőrzések, úgy mint.

Az ügyfelek ellenőrzése.

A népi ellenőrzés kialakítása után a népi ellenőrző rendszer.

Az oknyomozó újságírás ellenőrzése.

Egyéb népi ellenőrzések.

A részben külső állami (más szervek) ellenőrzése, úgy, mint.

A felettes hatóság, szerv, felettes hatalom (pl. parlament, kormány, minisztériumok) ellenőrzése.

Az ellenőrző szerv (pl. ÁSZ) ellenőrzése.

Az ellenzék ellenőrzése.

A rendőrség, ügyészség ellenőrzése.

Egyéb állami ellenőrzések, pl. statisztikai testület ellenőrzése.

A felsoroltak közül jelenleg is szinte mindegyik létezik, kivéve a népi ellenőrzési rendszert, mert ilyen nincs. És kivéve a statisztikai testület ellenőrzését, mert ilyen sincs.  És van itt még egy hiány: egy olyan független állami ellenőrző testület, szerv, amely végigjárná az összes állami céget, szervet, intézményt, polgármesteri hivatalt, stb., és átnézné az összes szerződést, közbeszerzést.  A gyanús jelenségeket, szerződéseket pedig kivizsgálná.

Ezek hiánya valószínűleg komoly probléma.

Visszatérve jelenleg is létezik legalább hat párhuzamos ellenőrzés, de mégis a korrupció, a tisztességtelenség a jellemző. Ugyanis ezen ellenőrzések mindegyike csak felületes részleges hiányos ellenőrzést nyújt. Tehát a dolog nem úgy működik, hogy van hat, 5-35%-os  (átlagosan 20%-os) hatékonyságú ellenőrzés akkor az 120%-os hatékonyságú ellenőrzés. Hanem úgy, hogy van hat, vagy akár tíz 20%-os hatékonyságú ellenőrzés akkor az összesítve is csak 30-40%-os hatékonyságú ellenőrzést jelent.

Most abba nem megyek bele részletesen, hogy a jelenlegi felsorolt ellenőrzések miért hiányosak. Erről egy külön hosszú fejezetet lehetne írni. A belső ellenőrzésre eleve nem lehet komolyan számítani. A külső állami ellenőrzés pedig csak jó esetben is csak 60-70%-os lehet, de kis hazánkban jelenleg nincs jó eset. Tehát mindenképpen szükség van egy, vagy kettő lakossági, népi, (civil szférai) ellenőrzésre.  Ezen ellenőrzéseknek biztosítani kell azon feltételeket, amelyekkel képesek hatékonyan legalább 90%-osan ellenőrizni. Gondolok itt pl. a titkosításokra.

Tehát a megoldás elengedhetetlen része, hogy legyen legalább három, de átlagosan legalább 80%-os hatékonyságú párhuzamos ellenőrzés.

A tipikus korrupció, a simi-sumi szerződések és a közbeszerzések után a zsebbe csúsztatott pénzek.  Kétségtelenül ezeket nem könnyű kideríteni.

(Itt jegyzem meg hogy azért a jó, a bevallott jövedelmeket is figyelembe vevő vagyonadó is egy hatékony részmegoldás.)

Tehát nem könnyű, de meg lehet oldani, itt ismétlem meg: kell egy olyan független állami ellenőrző testület, szerv, amely végigjárná az összes állami céget, szervet, intézményt, polgármesteri hivatalt, stb., és átnézné az összes szerződést, közbeszerzést.  A gyanús jelenségeket, szerződéseket pedig kivizsgálná. Illetve ezen eseteket átadná a rendőrség kompetens osztályának, amely folytatná a vizsgálatot. Erre az egészre jó példa a BKV cég esete. Semmi mást nem kellene tenni, mint ezt (2009-2010-ben a BKV korrupciók leleplezése) a vizsgálatot és lebuktatást intézményesíteni, beépíteni a rendszerbe. Pontosabban azért mást is kellene tenni, de ez egy viszonylag egyszerű részmegoldás. Kíváncsi vagyok hogy ez a nagy nehezen megszületett precedens (már 20 évvel ezelőtt ezzel kellett volna kezdeni) beépül e a rendszerbe, vagy elfelejtődik.

Ebből az egészből talán az a legfőbb tanulság hogy a jelen rendszer még mindig a vezetésnek kiszolgáltatott rendszer. Nincsenek a jó, a tisztességes működést garantáló mechanizmusok beépítve a rendszerbe.

Ugyanakkor jó néhány konkrétabb faladat is megfogalmazódott, kérdés, hogy erre egyáltalán odafigyelnek azok, akiknek a feladatokat ki kellene jelölni. Vagy odafigyelnek, de el is felejtik, sőt ezt a tanulmányt elfelejtetteik, mert bolondok lesznek saját önös érdekük ellen tevékenykedni.

Nagyon summásan összefoglalva. Nagyon soktényezős egyenletről van szó, de mindent azzal kellene kezdeni, hogy vezetést kell megtisztítani. És mivel a megtisztítás nincs beépítve a rendszerbe, a vezetésnek önmagát kellene megtisztítani. Majd ezután, a megtisztult vezetésnek be kell építeni a rendszerbe a kötelező tisztaság, tisztességesség rendszerét.

De mindez (és ez az egész tanulmány) már elmegy már bizonytalanság (talán, jó esetben, reménykedjünk, hogy létrejön) irányába.

De azért az is fontos, hogy az emberek legalább tudják, merre kellene menni, és tudják, hogy elméletileg nem lehetetlen arra haladni.

A konkrét ügymenetek, konkrét racionalizálása és korrupciólehetőség-csökkentése nélkül nincs megoldás.

A következőket kell látni. A közvetlen ügyintézőnek nem érdeke a racionalizálás (beleértve a korrupciólehetőség csökkentését). Egyrészt, mert az a munkahelyét veszélyezteti, kieshet egy sereg munkahely. Másrészt ő már jó kiismeri magát ebben a bürokráciában, sőt ő akkor érzi fontosnak magát, ha egy bonyolult eljárásban vesz részt. A jelen jutalmazási és büntetési mechanizmusban a közvetlen hivatalvezetőnek sem érdeke a racionalizálás, lényegében az előbbiek miatt. (szélesebb értelemben a hivatal minden állami szerv, minden állami szolgáltatás.) A racionalizálásnak tehát az egyik feltétele, hogy megváltozzon a vezetők (és részben a dolgozók) jutalmazása, büntetése. A mérce: adott ügyfélkörben (pl. 10000 fő) minél kevesebb ügy van, azok minél kevesebb időt eltöltve minél elégedettebbek. A lebonyolított ügyek számát tehát abban a viszonyban kell mérni, hogy máshol hasonló, vagy ugyanilyen ügyben hány konkrét ügy, ügyfél jelenik meg, és azok milyen elégedetten, milyen kevés időt töltve távoznak. Tehát mérni kell a konkrét ügyek elintézettségét, az erre fordított átlagos időt, az elégedettség ezzel arányos. Másfelől az ügyek számát is mérni kell abban a vonatkozásban is, hogy az ügyeket nem e a hivatal generálja. Vagyis nem biztos, hogy az a jó hivatal, szolgáltató, aki sok ügyet intéz el.

E mérés szerint kell jutalmazni, büntetni a hivatalt.

A másik tanulság, hogy külső segítség nélkül a hivatal nem tudja önmagát racionalizálni.

Ezért, a következő logika és gyakorlat rossz: csökkentjük a pénzt, csökkentjük a létszámot és ezért kénytelenek racionalizálni.

Kétféle külső segítség lehet. Az egyik egy másik független állami hivatal, amelyik mér, amelyik ellenőriz, amelyik racionalizál.

És a másik: az ügyfelek. Egyfelől az ügyfelek elégedettségét kell mérni. Másrészt az ügyfelek természetes módón látják át, tapasztalják, hogy miért irracionális egy konkrét ügymenet. Az ügyfeleket tehát állandóan kérdezni kell és abból kell kiindulni hogy javaslatuk panaszuk fontos, és van benne ráció.

Egyébként a racionalizálás célja nem az állam csökkentése, hanem az államra tartozó ügyek jobb, gyorsabb, elintézése. Pl. egy ügyintézés két hét alatt, egy beadvánnyal történjen, ne hónapokig, öt beadvánnyal. Pl. egy per fél évig tartson, ne sok évig. Pl. minden bűn (minél több) fel legyen derítve és meg legyen büntetve. Pl., a betegségek meg legyenek előzve, de ha már kialakultak gyorsan rendesen meg legyenek gyógyítva. Stb.. A minőség és gyorsaságnövekedés, embert, pénzt követelne, a racionalizálással ez a kötelező bővítés csökkenthető. Tehát az állam sem feladatbélileg, sem pénzben, sem létszámban nem csökken, csak jobb minőségben gyorsabban dolgozik - ez a racionalizálás célja, tekintve, hogy jelenleg fontos szükségletek igen rossz minőségben és lassan vannak kielégítve. Már jelenleg is el van tolódva a szükséglet-kielégítés az anyagi, tárgyi szükségletek irányában.

Alapvetések az állami intézmények, állami szolgáltatások, jó, hatékony működéséről. Az állami intézmények szolgáltatások munkájának objektív mérése. Elméleti rendszertényező.

Arról már elég sokat beszéltem, hogy az állam és magángazdaság között mik a lényegi azonosságok, ill. különbségek, a magángazdaság általában miért működik hatékonyabban jobban.

Arról is sokat beszéltem, hogy a jövőben magasabb szintű közvetlen demokráciában, az ügyfelek és dolgozók véleményét, panaszait, javaslatait kötelezően figyelembe kell venni.

És még sok mindenről beszéltem, pl. a jó vezető-kiválasztásról, leváltásról.

Az állami dolgozók motivációjának és népérdekűségének biztosításáról. Egyáltalán az állam helyes arányáról, ill. milyen területeken szükséges az állami működés.

Egy másik problémáról, arról, hogy mekkora önállósága lehet egy állami intézménynek (vállalatnak, szolgáltató egységnek, hivatalnak, hatóságnak, szervnek, stb.) és ezt hogyan lehet biztosítani szintén már sok helyen beszéltem.

Megint egy másik problémáról, miszerint az állami intézmények vezetésének jutalmazása nem lehet az aktuális jövedelem kirívó mértéke, szintén máshol beszéltem. Az állami intézmények vezetése, kapjon egy az átlagosnál viszonylag, kevéssel magasabb tisztességes jövedelmet, legalábbis a regnálásának időszakában. De azért már ez a jövedelem is változhat, annak tükrében, hogy az intézmény a munkáját milyen szinten végzi. A vezetők hatalmas anyagi és erkölcsi, megbecsültségi jutalmukat a regnálás után kapják meg, amennyiben az általuk vezetett intézmény munkája a regnálás időszakában fejlődött és elérte a jó, avagy kiváló szintet.

Fel kell tenni a kérdést: jó e az egyszemélyes felelősség rendszere?

Szerény véleményem szerint (több okból, melyekre itt nem térek ki) 3-5 tagú vezető-testületeket kellene kialakítani (minden fontosabb döntést megbeszélés, szavazás után hoznak) melyek felelőssége is egyetemleges.

A vezetők munkája, jelentősen meghatározza, hogy az általuk vezetett intézmény, szolgáltatás munkája milyen.

Talán egyszerűbb, ha felállítunk három kategóriát:

A vezető, vezetők jönnek, mennek, aktívak, de intézkedésük, szabályozásuk, ostobaságok, netán önérdekűek. Talán ez a legrosszabb.

A vezető, vezetők nem aktívak, alibi tevékenységeket végeznek, érdemben szinte nem tesznek semmit. Kényelmesen, túlélő taktikával felmarkolják a magas jövedelmet és ráadásul büszkék a pozíciójukra. Ez szinte ugyanolyan rossz, mint az előző.

A vezető, vezetők aktívak és intézkedéseik, szabályozásaik okosságok, jó ötletek, és nép, ill. ügyfél érdekűek. Ez az, amit jónak lehet nevezni.

A felsorolásból talán kitűnik, hogy milyen jelentős szerepe van a vezetésnek.

Ezek után kijelenthetjük a következőket:

A vezetés munkája és ennek kapcsán a megfelelő jutalmazása, büntetése (elmarasztalása) meghatározó az intézmény hatékony működésében. A vezetés jó vagy rossz (pl. 5-ös kategorizálásban) munkáját elsősorban az állami intézmény (szolgáltatás, hivatal, szerv, hatóság, stb.) jó vagy rossz (pl. 5-ös kategorizálásban) határozza meg.  

Egyszerűbben, ha jól dolgozik, jól, hatékonyan működik az állami intézmény, akkor annak vezetése is jól dolgozik. Ha rosszul működik, akkor a vezetés osztályzata is rossz.  De itt kérdés: miknek alapján dönthető el, hogy jól, hatékonyan, vagy rosszul működik.

Amíg nincs objektív mérés az intézmény jó, hatékony vagy rossz működésre vonatkozóan, addig nem lehet a vezetést objektívan jutalmazni, elmarasztalni. Amíg nem lesznek vezetők objektívan jutalmazva, elmarasztalva addig nem jöhet létre az állami intézmények jó, hatékony működése.

Leegyszerűsítve elmondható.

A hatékony állam kialakításhoz sok minden szükséges, de leginkább az, hogy az állami vállalatok, intézmények, hivatalok, szervek, stb., munkája egy objektív mérőrendszerben legyen mérve, mivel itt nincs profit. És természetesen e mérés egyik eleme az állampolgárok elégedettsége. Objektív mérés lényege: mennyi reálpénzből, mennyi embernek, milyen minőségben szolgáltat, ezt összehasonlítva más hasonló hazai és külföldi állami szolgáltatókkal. Az állam egységekre (egység-egységekre bontása) való bontása, a részleges versenyhelyzet ill. az objektív mérés miatt is szükséges. De a központi keretirányítás, ellenőrzés szükséges.

De ugyanennyire fontos a megoldás másik oldala, hogy jól működő állami vállalatok, intézmények, hivatalok, szervek, stb. vezetői kapjanak (minden szempontból) megbecsülést, viszont a rosszul működők vezetői repüljenek. Akármennyire is banális és hihetetlen, ezen egyszerű megoldás megoldatlansága (a rossz vezetők nem repülnek) miatt működik gyengén általában minden állam, és Magyarországon már évszázadok óta a mindenkori állam, bármilyen történelmi rendszerben is működött az. Bármennyire is banális de ez a lényegi különbség, az állam és jól működő magángazdaság között, mivel az utóbbiban a rossz vezetők repülnek. A rosszul dolgozó állami vezetők nem repülnek, mert kiválasztott utódok, mert ismerősök, elvtársak, hatalmi érdekszövetségesek. Amennyiben létrejönne egy olyan, a betartást is garantáló törvény, mely előírná az objektív mérőrendszert, és ennek alapján, a vezetők, vezetés jutalmazását, ill. büntetését, eltávolítását, az állam sokkal hatékonyabban működne.

A leegyszerűsített megállapítások után azért visszatérek a részletekre.

A következő egymással összefüggő problémakörök rajzolódnak ki:

1. Olyan környezet, állami szerkezet, és keretszabályozás, amelyben az állami intézmény képes jól működni. Erre itt azért nem térek ki, mert e tanulmány jelentős része ezzel foglalkozik. Pl. a tiszta átlátható állam felépítése. Pl. az igazi önkormányzatok és az állam kihelyezett hivatalainak kettéválasztása. És még hosszasan lehet sorolni.

1/b. Ajánlások (ezek lehetnek törvények is) sokasága arra vonatkozóan, hogyan lehet egy állami intézményt, jól hatékonyan működtetni.  Erre sem térek ki.

2. Feltételezve a jó, vagy legalábbis elfogadható környezetet, az egyes állami intézmények, szolgáltatások munkájának objektív mérése, megítélése.

3. Az adott vezetés munkájának objektív megítélése, elsősorban az előzővel összefüggésben, valamint a vezetés jutalmazása, elmarasztalása, a vezetés-kiválasztó és leváltó rendszerrel összefüggésben.

E tanulmány során elég sokat foglalkozom, az általános vezetés-kiválasztás, leváltás elveivel, e rendszer lényegével. Ez egy elvi rendszer, amibe be kell illeszteni az adott vezető jutalmazását, elmarasztalását.

Ha felsoroltakból valami is hiányzik, akkor már nem képes az állam hatékonyan jól működni. Ehhez jön még hozzá, hogy a társadalomtudománynak kellene irányítani a gyakorlati politikát, és nem fordítva.

Visszatérve, ha többek között, önmagában sem jön létre (mert elvtárs, haver, rokon, üzlettárs, politikai ellenség, stb.) a vezetés objektív jutalmazása elmarasztalása, (munkájának, népérdekűségének, tisztességének alapján), akkor ez már önmagában is elegendő ahhoz, hogy ne jöhessen létre a hatékony állam. Ez összefüggésben van az első ponttal: olyan környezet, állami szerkezet, és keretszabályozás, amelyben az állami intézmény képes jól működni. Mert e szerkezet, a szabályozás egyik szempontja, hogy lehetőleg ki legyen zárva, hogy haveri, baráti, elvtársi, üzlettársi, ellenséges, stb. kapcsolat alakuljon ki a vezetők között.

És most rátérek az egyes állami intézmények, szolgáltatások, munkájának objektív megítélésére.

A jövőben egyszerűbben csak szolgáltatásról beszélek, hiszen lényegében minden állami intézmény valamilyen szolgáltatást végez, pl. irányítási (rend, szervezettség, biztonság) szolgáltatást, vagy és igazságszolgáltatást, vagy és önrendelkezés-adás szolgáltatást, tömegközlekedési szolgáltatást, egészségügyi szolgáltatást, tudásszerzési szolgáltatást, stb..

De hogy legyen egy konkrét példánk is, vegyünk alapul, pl. egy állami korházat, mint adott intézményt, szolgáltatást.

Megint megjegyzem: sok okos ember, sok okosságot ki tud találni az objektív méréssel kapcsolatban, de ha hiányzik a politikai akarat, akkor ezek hiábavaló elmélkedések lesznek. Hiányzik a politikai akarat, mert pl. a vezetés, fenn akarja tartani a haver, elvtárs, rokon, üzlettárs, ellenség, viszonyokat. Vagy, mert pl. nagytőkének nem érdeke a jól működő, megfelelő nagyságú erősségű állam és a politikai vezetés ebben szövetséges.

Mindezért az én elmélkedésem sem a teljesség igényével készült, csupán néhány kiindulást szeretnék tisztázni.

Ennek ellenére következzen néhány kategória.

Alapvetően elképzelhető olyan rendszer is, amelyben mindenki egyforma adót fizet (nem progresszív az adó) és az állami szolgáltatásokat különböző áron vehetik igénybe a különböző jövedelmű, helyzetű és más felosztású emberek. El lehet képzelni, csakhogy az ilyen rendszer még bonyolultabb, gyakorlatilag megvalósítatlanabb, mint a másik rendszer.

A másik rendszer: hogy az adó legyen erősen progresszív és az állami szolgáltatásokat mindenki egyforma áron (vagy ingyen) veheti igénybe.

Az általam kieszelt alaprendszer is ebből indul ki (legyen progresszív jövedelemadó és vagyonadó és egyforma állami szolgáltatás) kiegészítve, azzal hogy az állami szolgáltatásokat nem korlátlanul vehetik az emberek igénybe.

A jelen rendszer egyébként zavaros bonyolult, mert az adó csak kicsit progresszív, és ezért belekeverik, hogy a különböző jövedelmű, helyzetű emberek különböző árakon vehetik igénybe az állami szolgáltatásokat.

Ebből a szempontból is egyszerűsíteni kell.

Feltételezve, hogy mindenki egyforma áron veheti igénybe az állami szolgáltatást (az adóval fizeti meg) lehet pl.: 0%-os (ingyenes) szolgáltatás, pl. 25% áras állami szolgáltatás, pl. 50% áras állami szolgáltatás, pl. 75% áras állami szolgáltatás, pl. 100% áras állami szolgáltatás. És nagyon ritkán lehet 110% áras, vagyis profittal növelt állami szolgáltatás, amikor az állam nem az igazságos életszínvonal-kiegyenlítés miatt tartja kezében a szolgáltatást, hanem más okból. Pontosabban az állam sok okból tarthatja kezében a különböző szolgáltatásokat, de ezek egyik oka általában az igazságos életszínvonal-kiegyenlítés.

Tehát az államnak megfelelően így is kategorizálnia kell az állami szolgáltatásokat: ingyenes, kisáras, nagyobb áras, stb..

Ezen kívül lehet (kellene lenni): az adott szolgáltatás adott területre, lakosságra vonatkozóan mennyire jó – típusú felmérés, mérés

Illetve, ha ez nem lehetséges: általános mérés.

Illetve, a kettő kombinációja.

Ki mérhet, ítélkezhet?

A statisztika adatok, de ennek vannak korlátai, mert, pl. egy adott korház munkáját, nem nagyon lehet statisztikailag mérni. Viszont az egészségügyi ágazat munkáját már lehet mérni.

A lakosság, az ügyfelek, úgy mint panaszosok, bizonyos szervezett fórumokon keresztül.

A lakosság, az ügyfelek, közvélemény-kutatások által.

Természetesen, a korrupció szintjének mérése is fontos adat.

A lakosság az ügyfelek bizonyos pénzen, fizetésen keresztül, ez kvázi piaci felmérés. Itt jönne a képbe a különböző árakon való állami szolgáltatások. Erre még visszatérek. 

És végül, de nem utolsó sorban: az ellenőrző felettes állami intézmény bizonyos összehasonlító méréseket végez.

Mit lehet mérni?

Pl. egy adott korház esetében az ügyfelek, betegek, ill. gyógyultak számát. (A mérés nélküli fő-kvóta több szempontból is kevés. Egyfelől lehet csalni. Másfelől, a minőségre nem ad választ. És vannak még más problémák is.)

De ez nem elég, mert azt is mérni kellene, hogy mekkora munkaigényes, mekkora költségű munkát végzett. És persze azt is mérni kell, hogy milyen minőségű munka lett elvégezve. És persze azt is mérni kell, hogy ezt milyen költséggel végezte el, mennyire volt hatékony a munkája.

Egyfelől nagyjából munkaidő-szükséglet eszközszükséglet, stb.., be lehet árazni, pl. vizsgálat, nátha, influenza, vakbélműtét, szívműtét, stb..

De ez nem elég, mert nincs benne a saját maga által generált probléma, és az sem hogy odafigyelnek a spórolásra, pl. lekapcsolják a villanyt, vagy sem.

Lehetséges egy adott intézmény (pl. egy adott korház) összehasonlítása más hasonló intézményekkel (pl. 4 hazai korházzal és 4 külföldi korházzal) való összehasonlítása pl., 30 szempont, ill. 30 eltérés-kompenzálás figyelembe vételével. Ez az összehasonlító elemzés, mérés már magas szintű szakmai munkát igényel. Ezt nem lehet megúszni, le kell ülni, és ki kell dolgozni.

Ha egy intézményt pl., összehasonlítnak, több más hasonló intézménnyel, akkor kijön egy rangsor, egy jósági sor. Mekkora munka lett végezve, mekkora költséggel. A sor elején levő intézmények jól dolgoznak, a végén levők rosszul dolgoznak.

Ugyanakkor az állam nem zsákmányolhatja ki az állami dolgozókat, de persze az sem lehetséges, hogy az állami dolgozók ne dolgozzanak meg a fizetésükért. Talán nem ártana egy külön munkatörvényt felállítani az állami dolgozókra. Munkaidő, jövedelem, dolgozók védelme, hibák és szankciók, stb.. E munkatörvény kissé lazább, szélesebben limitált változata vonatkozhat a magángazdaságra.

Kitérés a minőségmérésre.

Meg kell jegyezni, az állami szolgáltatás nem lehet közepesnél, bizonyos színvonalnál gyengébb szolgáltatás.  Pontosabban, az egészségügy, tudás, irányítás, környezetvédelem, biztonság, igazságszolgáltatás, stb., ha bizonyos szint alá süllyed, akkor az elfogadhatatlan, valamit azonnal tenni kell, a vezetést mindenképpen le kell váltani.  Ez azt jelenti, hogy minden szolgáltatás esetében nemcsak az alkotmányban, de konkrétan is meg kell határozni az elégséges szolgáltatási szinteket. És persze azt is jelenti, hogy ezek alá megfelelő pénzt, munkát, eszközt kell rendelni.

A minőségfelmérésnek lehetnek saját belső mutatói. Most is működik valamilyen minőségmérési rendszer, de tudomásom szerint eléggé gyengécske.

Preferálni kell az adott területre adott lakosságra vonatkozó állami szolgáltatásokat, ugyanis ekkor a minőség pontosabban mérhető.

Pl. egy adott korház ellátja, egy adott terület, adott fő általános egészségszolgáltatását. Ekkor az adott lakosság körében való felmérésekkel következtetni lehet, hogy pl. az adott korház milyen minőségi munkát végzett.

Először is a legfontosabb hogy milyen egészségi állapotban van a lakosság, akiket a korház látott el. Illetve milyen megelőző munkát végzett. Pl. egy polgármesteri hivatal mérése, hogy az adott településen jó lakni, vagy nem jó lakni.

Ezzel van összefüggésben a panaszok, illetve az elintézetlen panaszok, kérelmek száma, és súlya.

Ez után jöhet az adott szolgáltatás ideje, várakozási idő, egyszerűsége, az udvariasság, stb.. illetve, hogy az egész ügyintézés a probléma megszűnéséig, mennyi ideig tart, mekkora fáradságot igényelt, egyáltalán megszűnik e probléma. Persze ahány szolgáltatás annyiféle felmérés szükséges.

Jó kérdés az is, hogy mi legyen a jól, ill. rosszul dogozó állami intézményekkel.

Nyilvánvalóan a fejlődést, ill. hanyatlást is figyelembe kell venni (honnan indul, hová érkezik), ill. a fejlesztési és egyéb költséghányadost is figyelembe kell venni, ahhoz hogy meg lehessen állapítani milyen munkát, végez az adott intézmény. 

Az nyilvánvalóan nem jó megoldás, hogy a jól dolgozó intézmény kevesebb pénzt kap, hiszen kijön a költségvetésből, a rosszul dolgozó több pénzt kap, hiszen az állam átvállalja az adósságát. Az sem megoldás, ha egyszerűen kevesebb pénzt kap a rosszul dolgozó, hiszen annak a lakosság issza meg levét. A jól dolgozó állami intézmény, vezetésének valamivel több jövedelmet kell kapni, és zárolni kell egy jövedelem-összeget, jutalmat, amit majd a regnálása után kap meg. És persze az erkölcsi jutalom sem maradhat el. A jól dolgozó állami intézmények dolgozóinak is valamivel nagyobb jövedelmet kell kapniuk.

A rosszul dolgozó állami intézmények vezetőit egy bizonyos szint alatt le kell váltani, távozniuk kell. Ha törvényt szeg, pl. korrupt, vagy a rossz munka már jelentős, akkor a jogi felelősségre vonás sem maradhat el. Ha közepes szinten vagy kevéssel az alatt dolgozik az állami intézmény, akkor a vezetők jövedelmét lehet első lépcsőben csökkenteni.

A legfontosabb azonban hogy a rosszul dolgozó állami intézmény vezetői minél gyorsabban, de kettő éven belül leváltásra kerüljenek.

Nem lehetetlen megoldani, hogy az állam szolgáltatásainak vonatkozásában, az ügyfelek kvázi „piaci” vásárlók legyenek.

Ez egyébként több szempontból is előnyős lenne. Egyfelől az ingyenesség egyfajta pazarlást okoz.  Másfelől nem kellene bonyolult felméréseket, ellenőrzéseket végezni, legalábbis kevesebb mérés, ellenőrzés lenne szükséges, mert maguk a vásárlók is ellenőriznek, szelektálnak. Ez a magángazdaság előnye. 

Nézzük pl. a következő elvi rendszert. Előrebocsátom az, hogy ez technikailag hogyan működne (kártyával, vagy bonusz-pénzzel, vagy másképpen) csak másodlagos.

Mivel a jövedelem, vagyonadó erősen progresszív mindenkinek egyforma állami szolgáltatás jár, legalábbis egy határig. Mindenkinek kiosztanának pl. kétévente pl. négy pl. kártyán levő állami szolgáltatásra felhatalmazó összeget. Pl. így, egészségügyi és gyógyszer szolgáltatási összeg, ill. kártya. Igazságszolgáltatási, ügyintézés szolgáltatási összeg, ill. kártya. Lakásköltség-hozzájárulási, és tömegközlekedési összeg, ill. kártya.  Kulturális, felsőoktatási, stb. összeg, ill. kártya. A kártyán levő összegek az átlagember fogyasztó, fogyasztását vennék figyelembe. Minden állami szolgáltatás nagyjából be lenne árazva, méghozzá azon az áron, amelybe ténylegesen kerül. Egységes, szabott állami árak lennének. Amikor valaki igénybe vesz egy szolgáltatást, akkor az ár levonódik a kártyáról, és az is rögzül, hogy melyik állami intézmény szolgáltatott.

Akinek marad a kártyáján összeg, ő készpénzbe visszakaphatná az összeg felét. Vagy a következő kártyájára, de csak két kártyára átteheti az összeget.  Ez azért fontos, mert így az állami szolgáltatás nem lesz ingyenes, a fogyasztónak érdemes spórolnia, ill. megőrizni az értéket, állapotot.  Pl. ha jó az egészségi állapota, az ráadásul még pénzt is hozhat a számára. Illetve így megnézi, hogy a szolgáltató szolgáltatása indokolt ill. megfelelő minőségű. Ha lehet válogatni, inkább válogat. Az állami szolgáltatások vonatkozásban is megjelenik a piaci hatás.

Hátulütője lehet, hogy egyesek talán így a saját egészségükön, kultúrájukon, stb., spórolnak. Ha valaki nem törődik az egészségével, kultúrájával, stb., akkor az kártya nélkül is probléma. Ugyanakkor bizonyos dolgok kötelező jellegűek. Pl. bizonyos egészségügyi szűrésekre kötelezni is lehet az embereket, ha nem jelenik meg akkor pénzbüntetés járhat, ami éppenséggel levonás lehet a lakásköltség-hozzájárulás és tömegközlekedés kártyáról. Tehát talán ez a felelőtlen spórolás probléma, csökkenthető.

Mi van azokkal, akik kifutnak az összegből.

Azok vagy teljes árat fizetnek, vagy pl. 75%-os árat fizetnek, vagy pl. 50%-os árat fizetnek, vagy pl. 25%-os árat fizetnek, vagy 0%-os (ingyenes) árat fizetnek a hátramaradt időszakban a további szolgáltatásokért. Két vizsgálattól függ, egyfelől attól, hogy milyen szolgáltatásról van szó. Pl. az egészségügyi, gyógyszer szolgáltatás esetében a 0, 25, 50%-os fizetés jöhet szóba. Pl. a lakásköltség hozzájárulás, tömegközlekedés esetében az 50, 75, 100%-os fizetés jöhet szóba. A másik vizsgálat, hogy mennyire önhiba nélküli a kifutás, vagyis a támogatásra szorultságot kell nézni.  A további fizetés is történhet kártyán, főleg, ha az csökkentett áras, de akkor a kártyán levő összeg százalékát, mint kvázi adót be kell fizetni. Pl. az egészségügyi elbírálást, bizonyos szabályok, feltételek, betartásával megteheti pl. a háziorvos, a korház.

Szerintem ez az egész rendszer, a költségvetést és az állami árak, valamint a szociális rendszer problémáját részben leegyszerűsíti, részben pontosítja. De leginkább az állami intézmények, szolgáltatások mérése miatt fontos. A lényeg, hogy a kártyalehúzások után a szolgáltató intézmény számláján megjelenik egy összeg, amit a költségvetés az adóból átutal az intézménynek.

Persze sok intézmény nem kapcsolható be ebbe a rendszerbe. Pontosabban egy sereg állami szolgáltatás automatikusan egyforma szolgáltatást nyújt, nincs egyéni fogyasztás. Pl., honvédség, az irányítás, a jogalkotás, stb. minden állampolgárnak egyforma szolgáltatást nyújt.

De amelyik állami intézmény, szolgáltatás bekapcsolódik, az ezzel az összeggel mérve vagyon. Nagyjából mérve lesz, hogy mennyi embernek milyen áras (költséges) szolgáltatást nyújtott.  Ugyanis az állami árak megegyeznek a profit nélküli költségekkel. Ezért az állami szabott árakat úgy kell meghatározni, hogy azok egy jól működő (itt jönnek az egyéb mérések) állami intézmény szolgáltatás esetében éppen az üzemeltetési profit nélküli költségeket fedezzék.

Ez csak egyfajta mérés, több okból szükségesek a korábban felsorolt mérések, úgy mint: statisztikai adatok, panaszok, közvélemény-kutatások, korrupció szintje, felettes intézmény összehasonlító mérése. Mennyi, milyen általános átlagos költségű szolgáltatás, milyen minőségben, mekkora adott költséggel.

Ha az intézmény munkája mérve vagyon, akkor jön elő, igen, de mit lehet tenni a javítás érdekében, mivel gyenge a teljesítmény. Mit lehet tenni azon kívül, hogy intézmény megfelelő politikai, gazdasági, törvényi környezetbe teszik. Ezen kívül, elsősorban azt lehet tenni, hogy a rosszul dolgozó állami intézmények vezetését viszonylag gyorsan leváltják, és egy feltehetően jobb vezetést tesznek a helyébe. Addig kell váltogatni a vezetést, amíg elő nem kerül a megfelelő vezetés.

A hatékonyan működő szolgáltató állam. Rész-rendszertényező. B/8 és más ábrák.

Mivel e tanulmányban már annyi mindent mondtam, nem árt egyfajta vázlatos összefoglalás-szerűséget készíteni, melynek címe: az állam és az állami intézmények (hivatalok, szervek, vállalatok, stb.) jobb munkájának tényezői.

Ez egy rendkívül bonyolult szerteágazó problémakör, ideje már felvázolni.

Egy alapvető felosztás.

A jó, vagy rossz munka megállapítása.

A munka javítása.

Egy másik alapvető felosztás:

Az állami intézmények munkájának jó egymáshoz illeszkedése.

Az egyes állami intézmények önálló jó munkája.

Egy másik alapvető felosztás:

A jogalkotó legfelső felügyelő testületek (parlament, kormány, stb.) szervek jó munkája.

És a jogalkalmazó, végrehajtó állami intézmények önálló jó munkája.

Az állam rossz munkáját felmérő és megszüntető tényezők.

Az alábbiakat vizsgálni és felmérni szükséges. Megszüntető, ha a felmérésekből kiderülő negatív eredményeket, bizonyos intézkedések, szankciók követik.

1. Az állam, az állami intézmények pont a szükséges munkát végezzék. Az állam megfelelően illeszkedjen a rendszerbe, melybe tartozik még a magángazdaság, a civilszféra, a magánszféra, a nép, stb..

2. Az állami intézmények megfelelően illeszkedjenek egymáshoz, a munkamegosztás, szabályozás, felügyelet, ellenőrzés, stb. szempontjából. 

3. Az állam, az állami intézmények megfelelő szabályozása. (Viszonylag részletes pontos szabályozás).

4. A megfelelő szabályozáson belül intézmény-típusokra lebontva a megfelelő demokrácia biztosítása és a megfelelő önrendelkezés biztosítása.

4/b. Az elfogulatlanság, a szakmaiság, a népérdekűség biztosítása. A legfelső jogalkotó és a jogalkotó testületeknek ezen kívül bizonyos önrendelkezéssel, függetlenséggel is rendelkezniük kell.

5. A kötelező közvetlen demokrácia, az intézményi demokrácia.

6. Minimálisan a panaszok, kérelmek, javaslatok (jogos és jogtalan, elintézet és elintézetlen) összeszámolása és ehhez köthető intézkedések, szankciók.

7. A piacgazdasági viszonyok részleges kialakítása.

Ennek elemei: a részleges versenyhelyzet, legyenek azonos hasonló munkát végző intézmények, hogy ezek munkáját össze lehessen hasonlítani.

A teljesítménybérezés.

Az állami árak, ill. a kvázi állami árak (állami szolgáltatás vásárlására jogosító bonusz-pénz) kialakítása.

8. A költségvetési pénz (ill. eszköz, munkaerő) variálása.

8/b. Az intézmény munkájához köthető szélesebb lehetséges potenciális ügyfélkör állapota.

8/c. A teljesítménybérezéshez képest magasak, vagy alacsonyak a vezetők, a dolgozók jövedelme.

9. A közvetlen, másik állami (de független, elfogulatlan) szervek, testületek ellenőrzése, felügyelete.

Ennek elemei.

A szabályozás betartása.

A jogorvoslati rendszerhez köthető ellenőrzés, felügyelet.

A korrupció ellenőrzése.

A munkaszervezettség felmérése és javítása.

A munka mennyiségének és minőségének felmérése.

Illetve az ezekhez köthető intézkedések szankciók.

10. A statisztikai rendszer (állapotfelmérés, munkajavulás, összehasonlítás, stb.) és a felmérés felhasználása.

(Természetesen a statisztikai rendszernek nemcsak az állami munka állapotát kell felmérnie, de magángazdasági munkát is legalábbis szektoronként. Továbbá civilszféra, magánszféra munkavégzését is, általában fel kell mérnie a nemzet, nemzetgazdaság állapotát is.)

11. Az állami dolgozók motivációjának biztosítása, az állami dolgozók oktatása.

12. Az innovatív fejlődés biztosítása. Az államnak is állandóan fejlődni szükséges, ha más szempontból nem, de minimálisan technikailag. Aki, ami nem fejlődik, az lemarad, sőt hanyatlik.

13. És végül, de nem utolsó sorban a vezetés-kiválasztó és leváltó rendszer.

Mindegyik tényezőről külön fejezetet lehet írni és némelyekről írtam is. De elismerem az egész tanulmányban össze-vissza kavarognak e tényezők, ezért is szükséges valamilyen összefoglalás-szerűség.

Természetesen a tényezők összefüggnek, de azért mindegyik tényezőnek van saját aspektusa.

Azért kavarognak e tanulmányban az itt felsorolt tényezők, mert én az államon részben túlmutató nagyobb rendszerekben, és elsősorban e rendszerek lényegén gondolkodom. Úgy mint:

A helyes alapvető államszerkezet. Az alapvető döntéshozó mechanizmus. A szabályozási rendszer A közvetlen demokrácia rendszere. A panasz, javaslati, jogorvoslati rendszer. A hatékony állam. A statisztikai (mérő) rendszer. Stb..

Néhány alapvető (kiinduló) igaz megállapítás.

A korrupt állam nem lehet hatékony. A korrupciómentes tisztességes, valamint hatékonyan működő államot kell létrehozni.

És valahogy rá kellene bírni az állami vezetőket, hogy olyan lelkiismeretesen kezeljék az államot, mintha saját tulajdonuk lenne.

1. A modern állam, gazdasági része: a nemzeti közösségben szervezett szolgáltatások, gondoskodások.

2. Még ahol minden feltétel adott a versenyhez, ott sem alakul ki magától, a szabályozott, igazságos, egyben hasznos verseny. Ahol pedig egy-két feltétel hiányzik ott még kevésbé, vagy egyáltalán nem alakul ki (megfelelő felügyelet mellett sem), a szabályozott, igazságos, egyben hasznos verseny.

3. Az állami korrupció, minimum tripla kárt okoz. Az egyik kár az érdemtelen jövedelmek kára, ill. az abból eredő károk. Erről még szó lesz. A másik kár: a korrupció azzal jár, hogy a rossz termékeket vásárolja meg az állam. Továbbá, rossz termékeket, rossz beruházásokat finanszíroz az állam. Az államnak rossz eszközei lesznek. További hatás: nem alakul ki szabályozott, igazságos, egyben hasznos verseny.

4. Ki lehet alakítani olyan hatékonyan működő államot, melyben a korrupció is csekély.

5. Szükség van a modern államra, nemcsak irányítási, felügyeleti, szociális, igazságossági szempontból, de gazdasági szempontból is, és szükség van a piacgazdaságra, versenygazdaságra is.

Az államszervezés és az állami költségvetés alapjai.

1. Minden azzal kezdődik, hogy ki kell jelölni az állam nagyságának, arányának, szerepének határait. Egyfelől aszerint, hogy mely termeléseknek szolgáltatásoknak van a legjobb helye az államban, melyeknek a magángazdaságban. És melyeknek a civil szférában melyeknek a magánszférában.

2. Másfelől úgy, hogy a fogyasztásfajtákat (egyben termelés és szolgáltatásfajtákat) megfelelően rangsorolják, és meghatározzák, hogy mekkora energiát, munkát, pénzt igényelnek.

Emlékeztetőül a fogyasztásfajták:

Az igazságosság, igazságszolgáltatás, tisztességesség, a biztonság több fajtája, nemzetvédelem, az önrendelkezés, a szervezettség, stb.. (Ebben többek között benne van a szociális biztonság, ill. a szociális igazságosság, tehát a szociális rendszer, a segélyezések, támogatások rendszere. A szervezettség pedig lényegileg azonos jogalkotással, a felső irányítással, a hivatalok, a polgármesteri hivatalok, stb.. működésével. És még sok minden benne van a nagy fogyasztásfajtákban. )

Továbbá nagy fogyasztásfajták.

Tudás, tanulás. Kulturáltság, művelődés, tartalmas szórakozás. Tájékozódás. Egészség. Természetes, egészséges környezet. Közlekedés, de ez felosztódik tömegközlekedésre és egyéb közlekedésre. Stb..

Munka, méghozzá viszonylag érdekes és egészséges és lehetőleg a képességeknek megfelelő munka, mint igény. (Ezek inkább állami szolgáltatások voltak.)

(Inkább magángazdasági termelések, szolgáltatások következnek.)

Étkezés. Lakás. Lakberendezés (beleértve a háztartási gépeket) Ruházkodás. Egyéb komfortosságot teremtő szolgáltatások. Nem tömegközlekedés.

Gyermeknevelés, utódgondozás, mint igény.(Ez inkább magánszféra fogyasztása, „termelése” állami támogatással)

Viszonylag hasznos feltöltő szórakozás, üdülés, utazás, pihenés, stb.. Egyéb hasznos tárgyak birtoklása.

Ajándéktárgyak, dísztárgyak, stb. birtoklása. Rövid ideig használatos, azután eldobott tárgyak birtoklása. Haszontalan szórakozás és más testet, lelket romboló fogyasztás. Hódítás, leigázás, mint igény. Stb..

Ugyanakkor ez a rangsorolás már irányt adhat a magángazdaság és az állam belső szerkezetének kialakításához is.

Amint azt már elmondtam, a rangsorolásnál figyelembe kell venni a lakosság jelenlegi igényeit, várható jövőbeli igényeit. Valamint a jelenleg torz megváltoztatandó igényeit. Azaz ki kell alakítani a társadalomtudomány által megállapított jövőbeli optimális fogyasztásstruktúrát a nép igényeinek figyelembevételével.

3. Harmad-felől figyelembe kell venni az adott évben beszedhető összes adót, és beszedhető állami árak összességét. Normális esetben az állam igen kevés hitelt vesz fel. Kalkulálni kell az aktuális év államának biztosan bejövő pénzkészletével, (pénzforrásaival), illetve a bennlevő munka, eszközkészletével, mivel nincs lehetőség ugrásszerű bővítésre, zsugorításra, csak fokozatosra.

Nagyjából ez a három tényező, ill. ezek összeegyeztetése határozza meg a következő év államának nagyságát, szerepét.

További elvek, az államot lehetőleg ne keverjék magángazdasággal, a civil szférával. Pl. nyugdíjrendszer is, legyen egy külön kezelt biztonságos megtakarítási egység. Az állam szerkezete minden tekintetben legyen tiszta, logikus átlátható. Ami nem állam az legyen elválasztva az államtól.

Ami viszont állam arra ne mondják, hogy nem állam.

Többek között jó, ha az államon belül elvileg szét van választva a nyugdíjrendszer, a szociális rendszer, az állami hitelfelvétel, az állam kedvezményes hiteladási rendszere, stb.. Másfelől ha szét van választva jogalkotás, a szaktörvénykezés, a jogalkalmazás, stb., de ezek inkább irányítási szempontok. Harmadrészt, ha szét vannak az állam nagy szolgáltatásfajtái, melyek egyben az állam által adott nagy fogyasztásfajták.

Visszatérve, ami állam, arra ne mondják, hogy nem állam. 

Semmi értelme az ilyen zagyvaságoknak, hogy az önkormányzatok el vannak adósodva, a korházak el vannak adósodva, a BKV el van adósodva, stb.. Ezek állami egységek, adóból és állami árakból működő egységek, ezeket mindenképpen az adófizetők finanszírozzák.

Ugyanakkor szükséges az államot költségvetési egységekre szétbontani. De miért is? Jó, ha ismert a nagy szolgáltatásfajta milyen egységekből áll, ezen egységek külön-külön bővítendők, fejlesztendők vagy éppen fölöslegesek, zsugorítandók.

Ami ennél is fontosabb, valahogy le kell mérni, hogy az egyes költségvetési egységek, jól gazdálkodnak, pontosabban a vezetőik, jól gazdálkodnak. De ennek csak akkor van értelme, ha a rosszul gazdálkodó vezetőket minimum leváltják. Tehát szükséges mérni a költségvetési egységek gazdálkodását. De ha egy költségvetési egység tartósan rosszul gazdálkodik, akkor az állam gazdálkodik rosszul, a felső állami vezetés felelőssége is nyilvánvaló. Ha egy költségvetési egység rosszul gazdálkodik, akkor az állam gazdálkodik rosszul, az összes adófizető állampolgár pórul jár. Mert nem lehet azt mondani, pl.: ez az önkormányzat (pontosabban az állam kihelyezett polgármesteri hivatala) rosszul gazdálkodott, akkor az ott lakók károsodjanak, a nemzet többi része ne károsodjon. Ugyanis az ott lakók a jelen rendszerben nem tehetnek arról, hogy a „vezetőik” rosszul gazdálkodtak, felelőtlenek, netán korruptak voltak.

Az ártatlan lakosságot kompenzálni kell, méghozzá a közös nagy állam vagyonából, munkájából. Ezért mondtam, hogy ezek csak zavart keltő zagyvaságok, hogy pl. el van adósodva X önkormányzat, Y korház, Z állami szolgáltató, stb..

A nagykalap elv (minden ami állami az közös gazdálkodású, közös elosztású) mindenképpen érvényesül, mert nem lehet a lakosság egyes csoportjait diszkriminálni.

Minden költségvetési egységet külön-külön is meg kell vizsgálni az elvégzett feladat szükséges, nincs átfedés, ill. jó hatékony, tisztességes munka folyik. De ennél a vizsgálatnál már a nagy szolgáltatásfajta bővítését ill. zsugorítását is figyelembe kell venni.

Pl., meg kell vizsgálni egy adott állami korház szükségességét és gazdálkodását. De itt is a legfontosabb szempont, hogy a lakosság és a társadalomtudomány, a tudományos vezetés együttesen általában bővíteni, javítani akarja az egészségügyi szolgáltatásokat, vagy sem. Egy szempont az is, hogy az adott egészségügyi szolgáltatást nem lehet áttenni a magángazdaságba, a civil szférába, de ez a szempontot nem azonos ezzel: lehetőleg mindent privatizálni kell, az állam vacak.  A következő szempont az egészségügy átfogó szerkezetének helyes kialakítása.  Ezek tükrében lehet vizsgálni az adott korház szükségességét, az ellátott feladatok szükségességét. És azután jöhet az adott korház feladatainak meghatározása és gazdálkodás konkrét vizsgálata. A hibák feltárásában, kijavításában nagyon fontos szerepe lesz (már most is lenne) az ügyfelek észrevételeinek javaslatainak. Ha konkrétan pl. az adott, már szükséges feladatokat elvégző korház, a vezetői hibáiból rosszul gazdálkodik, akkor nem a korház szanálása, zsugorítása a megoldás, hanem a vezetők lecserélése, az adott korház tisztességes és hatékony gazdálkodásnak kialakítása.

Ha mindez megvan, akkor alakul ki az állam jó szerkezete, és megtermődik a jó költségvetés alapja. És megteremtődik a hatékony, tisztességes állam kialakításnak alapja.

Hogy ne kavarodjunk bele ebbe a szövevényes problémakörbe, szükséges az előzetes összefoglalás, mely ez estben nem más, mint az alapvető feladatok felsorolása.

Az állam önmagára vonatkozó gazdasági, hatékonysági feladatai.

Az állami vállalatok, állami szolgáltatások valamint egyes állami irányítási egységeket, intézményeket hatékonyabb működésűvé kell tenni. Az állam különböző részei más elvek módszerek szerint tehetők hatékonnyá, ezért az államot szét kell választani. 

Az állami szolgáltatásköröket alaposan átgondolva be kell sorolni valamelyik állami rendszerbe. Szét kell választani az állami közszférát, állami versenyszférára és állami közszféra.

Az állami közszférába (elsősorban az ügyfélválasztási lehetőségéből kiindulva.) - fix, ügyfélkör, fix feladat, fix költségvetés, (körzetesítés), illetve a költségmegtakarítási-jutalék rendszerbe. Továbbá erősebb, más irányú külső központi szabályozás ellenőrzés, szankció. Gyengébb belső (intézményvezetési, intézményi demokrácia) szabályozás, csak csekélyebb bérváltoztatás.   Ezzel a rendszerrel kapcsolatban kell alakítani a lassan változó, megfelelő jutalékot, biztosító költségvetést.

A vezetés jutalmának nagysága a fejlődés nagyságát követné, de csak utólag. A regnáló időben a vezetés az optimálisnál egy fokkal alacsonyabb jövedelmezésben részesüljön, utólag legyen ez kompenzálva.

Amíg nem lesz egy korrekt szigorú vezetésre vonatkozó szabályozás, és felelősségre vonás, addig nem lesz hatékony az állam, tehát ez az első lépés.

A másik nagy csoport az állami (részleges) versenyszféra.  Általában arra kell törekedni, hogy az állami részleges versenyszféra a lehetőségekhez képest nagy legyen. Ahol lehet, ki kell alakítani az állami részleges versenyt. Az állami versenyszféra meghatározása: állami feladatokat ellátó, szinte kizárólag az állam tulajdonában, és működtetésében levő, vállalatok, intézmények, amelyek szerkezetileg, működésileg, a magángazdaság és az állami közszféra között vannak.

Besorolás az állami részleges versenyszférába - változó ügyfélkör, ügyfélszerzési verseny, ne legyen monopolhelyzet. A szinvonal, minőség kis mértékben változhat. Szabad válaszhatóság, a szolgáltatás jellegéből adódóan, változó ügyfélkör. Maga a szolgáltatás jellege is meghatározza a besorolást.  Más mértékű és struktúrájú a költségvetési finanszírozás.

Gyengébb külső központi szabályozás, ellenőrzés szankció, erősebb belső (intézményvezetési, intézményi demokrácia) szabályozás. Erősebb de korlátozott belső árváltoztatás, bérváltoztatás.   Legyen csökkentett áras, de arányos, pontos árazás. Pontos árazás de az állami középártól limitáltan kismértékben eltérhetnek az árak. Erre általában legalkalmasabb a bonusz-pénzrendszer. Az intézmény vezetésének korlátozott árváltoztatási, bérváltoztatási lehetősége.

Szükségszerűen az állami vállatok, intézmények nagyobb része az állami közszférában marad, de ezt is át kell alakítani. Pl. a jelenleginél szigorúbb külső szabályozás, ellenőrzés szükséges sok vonatkozásban.

Tényezők, amelyek mindkét rendszerre vonatkoznak, de nem egyformán.

Egy logikusabb átfogóbb keretszabályozás.

A vezetők jövedelme a csökkentett, (kódolt, jelképes) összes bevételtől, ill. a vállalat, intézmény teljesítményétől függjön. (A költségmegtakarítás jelentős része szétosztható legyen.)

A belső jövedelemelosztást is limitáltan meg kell határozni.   

A külső állami munkaszervezés, beleértve a jobb korszerűbb eszközöket és az oktatást. A konkrét részleges racionalizálás. A statisztikai adatok figyelembevétele az állami munka megszervezésénél. Az ügyfél-centrikus munkaszervezés.

A bonuszpénz-rendszer mindkét szférában alkalmazható, csak másképpen.

Az állami vállalatok, intézmények teljesítményének pontos mérése, statisztikai adatokkal és ügyfél-elégedettséggel. Az ügyfél-elégedettség mérése lehet közvélemény-kutatás, illetve állami versenyszférában a bevétel, (bonuszpénz-bevétel).

A külső állami ellenőrzés színvonalának emelése. Szabályozni és ellenőrizni kell az állami szolgáltatás, termék közel egyenlő és megfelelő minőségét.

Ahol lehet a külső állami szabályozás, általában mindenre kiterjedő, de limitált, alternativált szabályozás legyen. (A limitált szabályozás lényege: egy határig azt tehetsz, amit akarsz, de azt átlépve igen szigorú szankció következik.) A külső szabályozás, megoldások és a belső megoldások megfelelő aránya.

A külső és belső szabályozásnak biztosítani kell a jó munkaszervezést, a szaktudást (általános oktatással és vállalaton, intézményen belüli oktatással) és a munkamotivációt. Az oktatás egyik eleme, az ügyfél-centrikusság tudatosítása. 

Maradjon meg a belső kreativitás, és motiváció. A szellemi motiváció is és az anyagi motiváció is. 

A belső teljesítménybérezés megkövetelése és alapvető szabályozása. 

A fejlettebb, szigorúbb, állami vezetés-kiválasztás, és gyorsabb leváltás, mindkét rendszerben egyformán szükséges. Hiszen az állami versenyszféra legfőbb szabályozása, a vezetés gyors, nagyobb károkozást megelőző, leváltása, és ha szükséges, utólagos felelősségre vonása. Azzal együtt, hogy e vezetők nagyobb szabadságot kapnak, de csak bizonyos határig.

A szabályozás mellett legyen megfelelő végrehajtás (ellenőrzés, szankció, kiszűrés). A korrupció csökkentése.

Ha valami tartósan (zsugorítva sem) nem működik az állami versenyszférában, akkor azt szabályozottan át kell tenni az állami közszférába.

A közvetlen intézményi (ügyfelek, ott dolgozók) demokrácia fejlesztése, amely sok mindenben (ötletek javaslatok, ellenőrzések, ügyfél-centrikusság, stb.) hozzájárul, hogy az állami működés hatékonyabb legyen.

Feladat, hogy ki kell dolgozni a két állami szférába besorolás elveit, szabályzatát. Ezen belül ki kell dolgozni a mérések ellenőrzések, megoldások elveit és szabályzatát.  A színvonalemelés elveit, szabályzatát. A zsugorodás, terjeszkedés elveit, szabályzatát. A teljes társadalmi hasznosság mérésének-elve.

A hatékony állam.

A B/8 ábra összefoglalva vázolja, és egyben nagyjából tisztázza ezt a zavarosnak tűnő rendszertényezőt.

Először is tisztázni kell, hogy ez a rendszertényező elsősorban arról szól, hogy az állam önmagát hogyan tudja hatékonnyá tenni. Ugyanis az államnak kettős feladatköre van, gazdasági vonatkozásban. Az egyik: önmagát hatékonnyá, és egyébként tisztességessé, igazságossá tenni. A másik: biztosítsa azon feltételeket, hogy a magángazdaság hatékonyan és egyébként tisztességesen, igazságosan működjön.

Továbbá előjáróban meg kell állapítani ez egy csonka tényező, abban a tekintetben, hogy az állam hatékonyságainak tényezőit csak részben tárgyalja. A helyzet ugyanis az hogy a döntéshozó mechanizmus egységben,  a vezetés demokratikus fejlődése részben (A/1 ábra) található a hatékonyság jelentős tényezői. Arról van szó, hogy az ott elemzett tényezők nemcsak az állam demokratikus szerkezetét biztosítják, hanem a hatékony működését is. Itt van mindjárt az objektív vezetés-kijelölés, leváltás. Nyilvánvaló, ha az állami irányítás ill. állami gazdaság él alkalmatlan, hozzá nem értő, önérdekű vezetők vannak, akkor az a testület, szervezet, intézmény, vállalat nem képes hatékonyan működni. Ez talán a legjelentősebb tényező, de többi tényező is befolyásolja a hatékony működést. Az összehangoló szakmai (tudományos) irányítás kialakítása. A logikus, demokratikus intézményrendszer. A testületek, intézmények helyi, szervezeti, feladatbeli szétválasztása. A vezetésre vonatkozó egyre precízebb szabályozás. A logikus demokratikus panasz, javaslati, jogorvoslati rendszer. A kombinált népi ellenőrzés. A demokratikus szakmai felügyelet.  Nos ezek mind erősítik az állam hatékony működését. Mivel ezek máshol kivannak elemezve az ismétlések elkerülése végett, e rendszertényezőbe csak a megemlítés szintjén kerülnek bele. Pontosabban ebben a rendszertényezőben csak a felsoroltakon kívüli tényezők lesznek megtárgyalva.

E rendszertényező megértéséhez át kellene olvasni az állam erősségével foglalkozó rendszertényezőt. Különösen azt részt, amelyik azt tárgyalja hogy a hatékonyság inkább csökkenti az állami alkalmazottak létszámát, az intézmény, szervezet, testület, költségvetését, ugyanakkor mégis erősíti az államot. Pontosabban az így felszabaduló szabad kapacitást fel lehet használni más fontos állami feladatok szintén hatékony megoldására. Jelenleg az állam éppen hatékonyatlansága miatt egyszerre túl bő, pazarló, bürokratikus és túl gyenge abban az értelemben, hogy lényeges állami feladatok nincsenek, vagy csak gyengén vannak ellátva.

Kérdés: a magángazdaság miért hatékonyabb, sőt sokkal hatékonyabb, mint az állami gazdaság?

Mert a vezetés kiválasztás jobb alkalmasabb szakértőbb vezetőket választanak ki.

Mert a magángazdaságban, mind vezetőnek, mind az alkalmazottnak van motivációja elsősorban a profit a jövedelem, másodsorban a tulajdonosi büszkeség. Mert a magángazdaságban van munkaszervezés, van teljesítménybérezés. Mert a magángazdaság, a kevesebb előírás miatt lazább rugalmasabb. Mert a magángazdaságban hatékonyabb az ellenőrzés. Mert a magángazdaságban van verseny.

Most nézzük meg: miért nincsenek a felsoroltak állami gazdaságban és az állami irányításba? Vajon szükségszerűen nincsenek, vagy a helyzet javítható változtatható.

A felsoroltak közül én a másodikat emelném ki: mert a magángazdaságban mind a vezetőnek, mind az alkalmazottnak van motivációja: elsősorban a profit a jövedelemszerzés, másodsorban a tulajdonosi büszkeség. Elemezzük ki ezt a megállapítást. Egy másik rendszertényező keretén belül kitérek arra, hogy bizony vannak még ezeken kívül más lényeges munkamotivációk, ráadásul olyanok, melyek nem járulnak hozzá a kapzsiságdeterminált piacgazdaság kialakulásához. Egyelőre maradjunk abban, hogy ezek ténylegesen lényeges munkamotivációk. Ezeket, a munkamotivációkat képtelenség az állami gazdaságban létrehozni? Szerintem a költségmegtakarítási jutalékkal és a teljesítménybérezéssel nagyrészt létre lehet hozni, főleg a jövedelemszerzés motivációt. A költségmegtakarítási jutalék arról szól, hogy bár az állami intézményeknek, vállalatoknak  általában nincs és nem is lehet tiszta hasznuk, profitjuk, de van viszonylagos profitjuk. Az állami intézmény egyfelől szolgáltat, mint egy magáncég másfelől van bevétele is, csak ez nem az ügyfelektől közvetlenül jön, hanem az adófizető állampolgároktól az állami költségvetésen keresztül. Lényegében tehát nincs nagy különbség egy magáncég és egy állami cég között. A viszonylagos profit abból keletkezik, hogy a bevételből hogyan tud gazdálkodni, a magáncégnél is ebből keletkezik a profit. Az is igaz, ha rossz a költségvetés a viszonylagos profitot elszedi az állami cégtől, akkor azzal nem lehet semmit kezdeni. Ha nem szedi el, akkor azt szét lehet osztani a költségmegtakarításnak, illetve a munkateljesítménynek megfelelően. Ezzel létrejön a jövedelemszerzés, mint munkamotiváció. Ehhez tehát a következők kellenek: Egy olyan fix illetve lassan változó (nem évenként) költségvetés mely a lehetővé teszi a jutalékok szétosztását. Kell hozzá egy olyan szemlélet, rendszer, munkaszervezés mely ezt a szelektált szétosztást érvényesíti. Kell hozzá egy olyan szabályozás, és ellenőrzés, amelyik lehetetlenné teszi a következőket: a bürokráciát, korrupciót, protekciót.  Meg kell akadályozni azt, hogy a megtakarított jutalékot aránytalanul csak a vezetés tegye zsebre. Azt is, hogy a megtakarítás a feladatok, a szolgáltatás rovására menjen. Tehát a szabályozásnak elő kell írnia, hogy a megtakarított jutalékból hány százaléka kerülhet a vezetés zsebébe. Elő kell írnia, hogy egy bizonyos költségvetés mellett milyen szolgáltatási színvonalat kell biztosítani. Mindezt le kell ellenőrizni.

A magángazdaságban azért nem kell a színvonalat különösebben ellenőrizni, mert az rögtön jelentkezik a profitban, ugyanis a verseny miatt a rossz terméket, szolgáltatást adótól az ügyfelek elfordulnak.

Az állami gazdaságban is részben érvényesülhet ez, ha mű (viszonylagosan gyengébb a monopolhelyzetnél azonban erősebb) versenyhelyzetet hozunk létre. Kétségtelen hogy az állami cégek több okból általában monopolhelyzetben működnek. Több eszközzel azonban még a monopolhelyzetben levő intézmények vállalatok között, ill., azokban ki lehet alakítani mű-versenyhelyzetet. Egyszer már megállapítottam ahol piacgazdaság, versenygazdaság van, ott nem érvényesülhet az egyenlőség elve. Többek közt azért, mert kialakul a szegényszolgáltatás a gyenge minőségű szolgáltatás,  és a gazdagszolgáltatás, a magas színvonalú szolgáltatás, termék. Ez így rendben is van kivéve azokat a területeket ahol az egyenlőség elvének kell érvényesülni. Szerintem azonban létre lehet hozni egy olyan mű-versenyhelyzetet, mikor elő van írva az egyenlő szolgáltatás, mégis kialakul egy viszonylagos verseny. Pl. a szolgáltatót, felosztják egységekre. Pl., a MÁV-ot, több egységre. A vonatok egyharmada X cégé, a másik harmada Y cégé, a harmadik harmada Z cégé. A pályafenntartás, egyéb üzemeltetés B, C, D  cégé. Nem vagyok MÁV szakértő, aki ismeri ezt céget az biztosan el tudna végezni egy versenyre is alkalmas felosztást  A felosztást úgy kell elvégezni, hogy minden ügyfél mindegyiket el tudja érni, ne alakuljon ki monopolhelyzet. A felosztott cégek bizonyos mértékben pl. +,- 10%-ban eltérő árakat alakíthatnak ki. Ugyanakkor előírják és ellenőrzik az egyenlő színvonalú szolgáltatást. Mindehhez hozzájön az előbb említett költségmegtakarítási jutalék, teljesítménybérezés ill. annak feltételei (szabályozás, ellenőrzés). Szerintem ebben az esetben kialakul egy viszonylagos szabályozott versenyhelyzet és az állam hatékonyan, legalábbis a jelenleginél hatékonyabban fog működni. Persze nem minden állami intézmény esetében lehet létrehozni a versenyhelyzetet, ill. költségmegtakarítási jutalékot, és egyebeket, de jelentős részükben létre lehet hozni. Az említett példák, csak bizonyos és nem is biztos, hogy a legjobb lehetséges módszerek lehetnek a sok közül. A lényeg az, hogy politikai akarttal, értelemmel, létre lehet hozni a jelenleginél hatékonyabban működő államot.

Térjünk ki még rugalmasabb működés problémájára. Azt egy korábbi részben megállapítottam, hogy a részletesebb szabályozás nem feltétlen, vagy legalábbis nem olyan mértékben csökkenti a rugalmasságot, mint azt gondolnánk. Ha szabályozás jó, vagyis minden lényeges alternatívát tartalmaz akkor a rugalmasság kevésbé csökken mintha szabályozás erős, mindenre kiterjed, de ugyanakkor elnagyolt, nem veszi figyelembe a lehetséges létrejövő varrációkat, alternatívákat. Kétségtelen az államnak szabályozottabbnak kell lenni, mint a magángazdaságnak, de az a szabályozás lehet jó, figyelmes, részletes, pontos is.

Kitérnék még arra, hogy jelenleg mintha divatba jönne hogy az állami intézmény, vagy annak részlege profitorientáltan akarna működni. Gondolok itt pl. rendőrség, ezért, meg azért, pénzt kér. Ehhez hasonló probléma, ha az állam kihasználva a monopolhelyzetét úgy viselkedik, mint egy monopolhelyzetben levő nagyvállalkozás, vagyis lefeji az embereket, pl. szerencsejáték vállalkozás.

A rendőrség is kihasználhatja monopol helyzetét, és pénzt kérhet a szolgáltatásaiért, csakhogy ez enyhén szólva erkölcstelen lenne. A rendőrségre ott van szükség ahol az egyenlőség elvének, kell érvényesülni. Ha igazságosságról, testi épségről, stb. van szó, akkor nem lehet latolgatni, profitot számolgatni, cselekedni kell, mert igazságossághoz, testi épséghez, stb., mindenkinek egyformán joga van. Ellenkező esetben az jön ki, hogy a gazdagokat megvédjük, a szegények meg tegyenek, amit akarnak. Ez a keverék gazdaság egy megfordított változata. Az egyik szemlélet egyszerűen fogalmazva: miért tömje a kapitalista a zsebét tele pénzzel, ha azt az állam ill. az államon keresztül az adófizető polgárok is megtehetik. A másik szemlélet az állam, úgy ahogy van rossz, gyengíteni kell, lehetőleg mindent privatizálni szükséges. Nos én már több rendszertényezőn keresztül azt bizonygatom, hogy egyik szemlélet sem jó. Próbáltam azokra határokra elvekre rámutatni, amelyek eldöntik, hogy hol van helye az állami gazdaságnak, és hol van helye a magángazdaságnak. Ez a rendszertényező arról szól, hogy az állami gazdaságnak, mivel az állam részben hatékony működésűvé tehető, a szerepe, területe valamennyire kitágulhat. Nem állítom azt, hogy az állami gazdaság ugyanolyan hatékonnyá tehető, mint a magángazdaság, nincs szükség magángazdaságra, főleg kis és középvállalkozásokra. Csak azt állítom, hogy a múltbelinél és jelenleginél hatékonyabbá tehető és így nincs akadálya az állam fokozatos erősödésének. Persze hatalmi vagyoni tömeg növekedése nemcsak az állami gazdaság erősödését igényli, de a magángazdaság erősödését is. Megjegyzem jelenleg a magángazdaság nagyobb arányban, erősödik, mint az állami szféra. Azt mondom, hogy a két növekedés minimálisan egyenlő arányú legyen, vagy az állami gazdaság, irányítás valamivel nagyobb arányban növekedjen.

Ha az állam hatékonyabbá tehető miért nem tették eddig azzá? Ha a brezsnyevi szocializmus fennmaradása múlott az állam hatékonyságán miért nem oldották meg abban rendszerben? Ha eddig nem oldották meg, akkor valószínűleg nem is lehet megoldani. Ezekre a felvetésekre a válasz.

Tény hogy az általam vázolt, vagy ahhoz hasonló hatékonysági módszerek legalábbis tömeges rendszer mértékben nem jöttek létre. Valószínűleg vannak kivételt képező országok. Az biztos, hogy a brezsnyevi szocializmusban nem jött létre, bár voltak kísérletek. Ezt csak azért mondtam el, mert nem igaz az, hogy komolyan megpróbálták, csak nem jött be. Komoly kitartó próbálkozások nem voltak, esetleg rövid távú felületes, feladós próbálkozások. Miért nem voltak komoly próbálkozások? A kapitalista vezetésnek (a nagytőkével összefonódott vezetésnek) nem érdeke a hatékony állam megteremtése. A hatékony állam esetleg megingatja, csökkenti a magángazdaságot.  Ezzel csökkenti nagytőke vagyonát, hatalmát. A politikai vezetésnek is problémát okozhat a fejlődés, esetleg elkanyarodik a szocializmus irányába. A brezsnyevi szocializmusban szintén hiányzott a politikai akarat, de más okokból.  Ott, ellenkezőleg, pont attól féltek, hogy a piacgazdasági elemek alkalmazása az állami gazdaságban elkanyarodást jelenthet a kapitalizmus irányába. Megijedtek, pl. a magyarországi új gazdasági mechanizmus során, hogy ez egy megállíthatatlan folyamatot indít be, melynek vége a kapitalizmus lesz. (Végül is, éppen pangásnak köszönhetően, az lett, de vezetés azért nem oly okos hogy ezt kikövetkeztesse.) Egyik rendszerben sem volt igazi politikai érdek így hát csak buta félmegoldások jöttek létre. Lehet hogy Gorbacsov, ha nem késett volna el, komoly próbálkozásokat tett volna ez irányban. Lehet, hogy a kínai szocializmusban jelenleg egy hatékonyabb állam működik.

Rendszerezzük a hatékony állam tényezőit.

A hatékony állam tényezői, fontossági sorrendben.

Költségmegtakarítási jutalék-rendszer.

Konkrét részletes racionalizálás.

Korrupció, protekció csökkentése.

Részleges állami verseny.

Teljesítménybérezés.

A vezetés szigorú felelősségre vonása, objektív mérőrendszer alapján.

Egyéb módszerek

Költségmegtakarítási jutalék-rendszer.

Szét kell választani a nyereséges (profittermelő) állami  intézményeket (vállalatokat, intézményeket, hivatalokat, szerveket, hatóságokat, egységeket, stb., a későbbiekben egyszerűen: intézmények), és nullszaldós, ill. támogatásra  szoruló költségvetési intézményeket. Ez a tényező csak az utóbbiakra vonatkozik. De még e intézményeket is szét kell választani állandó ügyfélkörű és változó ügyfélkörű intézményekre.

Először az állandó ügyfélkörű, meghatározott feladatú állami intézményekről beszélek. Ugyanakkor ez részben szervezés kérdése is.

Nagyon pontosan meg kell állapítani, egy intézmény éves költségvetését. Ehhez (nemcsak ehhez) az szükséges, hogy a feladatokat, azok mennyiségét, minőségét, és ezek költségét pontosan állapítsák meg. A bérköltségek (munkaköltségek) megállapításánál a magángazdaságban átlagos órabért lehet alapul venni. A vezetés tekintetében pedig, a magángazdaságban átalagos beosztott vezetői jövedelem 80%-a lehet a kiindulópont.

A pontosan megállapított költségvetési összeget (negyedévente, az első részletet január 2.-án) oda kell adni, az intézmény vezetésének, rendelkezzen vele. (Lehetőleg az intézményt, vezetői testület, pl. 10 tagú, vezesse.) Természetesen az intézmény vezetése pontosan tudja, hogy mi a feladata, és azt milyen minőségben kell elvégezni. Az intézmény vezetése „szabadon” használhatja a költségvetési pénzt.

A lényeg az, hogy amennyiben az intézmény hatékonyan gazdálkodik, a megtakarított pénzt szétoszthatja. Így az intézmény vezetésének dolgozóinak az érdeke, hogy hatékonyan dolgozzanak.

Nincs bértáblázat, stb. ugyanazok a munkajogok, minimálbér vonatkozik az állami intézményekre, mint magángazdasági vállalatokra. Nincs létszám-szabályozás. Kell lenni viszont, olyan szabályozásnak, amely meghatározza vezetők jövedelmét. Ugyanis a leggyakoribb probléma, hogy vezetők túl sokat adva maguknak, a dolgozóknak túl kevés marad, illetve kevés marad fejlesztésre. 

Kiegészítő intézkedések.

Kell egy ellenőrző szerv, amelyik alaposan (nem felületesen) ellenőrzi, hogy az adott intézmény megfelelő minőségben végzi el az összes feladatát.

De gondoljuk végig újra miről is van szó.

Van egy meghatározott faladat, és egy maghatározott ügyfél pl. 1000 fő, erre adnak agy fix összeget. Ez nem azonos fejkvóta-rendszerrel: ahány ember esetlegesen jelentkezik annyiszor x összeget, adnak. (Ez utóbbihoz, nagyon szigorú ellenőrzés szükséges, tényleg annyi ember jelentkezett, tényleg megkapták az adott szolgáltatást és azt tényleg minőségben kapták meg. Ha ebbe az ellenőrzésbe nincs bevonva az ügyfél, akkor szinte lehetetlen leellenőrizni. A magángazdaságba be van vonva, az ügyfél. A jelenlegi állami fejkvóta rendszerben nem lehet elegendő az ellenőrzés, oly sok az ellenőrizendő, ezért verseny sem jöhet létre. Pl., visszarendeli az ügyfelet csak ezért, hogy több munkát könyveljen el. Vagy pl. egy magasabb fokú, több munkát, könyvel el, mint amit adott, stb.. E visszaéléseket nem lehet kivédeni.)

Ismétlem, a másik lehetséges variáció, te ezért az 1000 ember minőségi ellátásért vagy felelős, ezért kapsz egy fix összeget, a megoldás a te dolgod. Kétségtelenül ekkor, főleg rövid távon van egy elég erős szerencsetényező, hosszabb távon azonban ez nagyrészt kiegyenlítődik. Ha ilyenkor pl. fél évre, kapja a fix összeget, akkor abból tud gazdálkodni, kevés munkájú időszakokba tartalékol a sokmunkájú időszakokra.  (Tulajdonképpen ez a probléma, időnként kevés kapacitás időnként sok, a fejkvótás rendszerben is jelentkezik.)

A minőségi probléma itt is jelentkezik, de egy kicsit kevésbé, mint a fejkvótás rendszerben. Ugyanis ha a rábízott emberek jól vannak ellátva, akkor kevesebb munka várható később, és ez jó a szolgáltatónak. Az a probléma sem teljesen egyformán jelentkezik, hogy egyes időszakban kevés kapacitás, más időszakban sok a kapacitás. Ugyanis fix ügyfélkörös megoldás azért hosszú távon kevésbé változékony. Azzal jobb ez rendszer, hogy nem érdemes behazudni a jelentkezőket, vagy indokolatlanul kezelni a jelentkezőket, hiszen akkor sem kap több pénzt. Ebben a rendszerben a költségmegtakarítás is világosabb. A hátrány, viszont az hogy ekkor behatárolt az ügyfélkör, mi lesz pl. a spontán jelentkezőkkel, pl. az egészségügyben, nem lehet elküldeni őket. Mi lesz az újonnan jelentkezőkkel, stb. Szerintem ezeket meg lehet oldani. Pl., ebben a hónapban ennyi spontán, plusz feladat volt. Ebben a hónapban így változott az állandó létszám. Akkor csak ezeket kell ellenőrizni.

Mindent összevetve az jön ki, hogy fix ügyfélkörös, fix költségvetésű rendszer, jobb, mint a fejkvótás rendszer. Mindez azonban az állami közszférára vonatkozik, mert a legjobb az állami versenyszféra megoldás, ahol lehet. Ebben ugyanis az ügyfél teljesen be van vonva az ellenőrzésbe, és kialakulhat egy kvázi versenyhelyzet.  Erről még beszélek, egyelőre maradjunk az állami közszféránál.

Hogy is nézne ki a közszféra rendszere. Lenne egy fix ügyfélkörű, fix költségvetésű rendszer, amelyre rácsatlakozna egy jóval kisebb spontán ügyfélkör (akik az átmeneti kapacitáshiány miatt át kell, hogy menjenek, az átmeneti kapacitás fölösleggel rendelkező helyre.) illetve azok fejkvóta rendszere. 

Visszatérek a szabályozásra, bérezésre, árazásra. Lehetséges bérszabályozás: az intézmény legjobban kereső 15%-ának összes jövedelme nem lehet több, mint a maradék 85%-nak az összes jövedelme, ill. annak  x % - a.

Az intézmény legnagyobb jövedelmű emberének jövedelme, nem lehet több, mint a minimálbér x - szerese. Más bérszabályozás nem szükséges.

Az állami árszabályozás. A hatósági árakat pontosan meg kell állapítani plusz 2%-os ráhagyással. Ettől az intézmény egésze, vagy alegységei, rész-vállalatai eltérhetnek. Ezt később fejtem ki.

Szükség van még egy minimális intézményi demokráciára. A vezetőtestület időszakos közgyűlése. Évente két nagy-közgyűlés az összes dolgozóval. A közgyűlések szerepének, hatáskörének szabályozása.

A következő variációk lehetségesek.

Az intézmény nem jön ki a költségvetési pénzből, vagy a feladatát nem egészen, ill. nem a megfelelő minőségben látja el. Ekkor meg kell vizsgálni, hogy ennek oka kevés kapott pénz, vagy az intézmény rossz munkája. Ha a pénz kevés, akkor azt emelni kell, esetleg a feladatokat kell csökkenteni. Ha rossz a munka, akkor vezető testületet le kell váltani, és újat kell választani. Ennek szabályait ki kell dolgozni.

A második variáció, hogy a vezetés és a dolgozók nyereségmotiváltan hatékonyan dolgoznak, a költségvetési pénz elég lesz, sőt marad szétosztható jövedelem.

Harmadik variáció.

Az intézmény, mint arról szó volt fix költségvetési pénzt kap. Menetközben, évközben azonban különböző okokból számottevően nőhet, csökkenhet egy intézmény ügyfélszáma, munkája, feladata. Havonta az intézménynek ellenőrzés felé be kell jelenteni a feladat növekedést, csökkenést. Ha nő a feladat, akkor az intézmény hitelt vehet fel. A központi ellenőrzés negyedévente átvizsgálja, hogy ez hitelfelvétel jogos ( valós teljesítmény áll mögötte), amennyiben az, akkor ezt hitelt a költségvetésből pótolja. Ha jogtalan, akkor a vezető testületet le kell váltani. (A magángazdaságban is a rosszul gazdálkodó vezetés megbukik, veszteséges lesz, leváltódik.) Ha csökken feladat, akkor ennek költségét az intézmény nem költheti el, félévente vissza kell fizetnie. Ha nem tudja, akkor a vezetést le kell váltani.

Konkrét részletes racionalizálás.

A központi vezetésnek, kormánynak létre kell hozni egy, vagy több  olyan intézményt, amelynek a feladata, hogy minden állami intézményt (először a nagyobbakat, veszteségesebbet) külső szabályozási, munkaszervezési belső szabályozási szempontból átvizsgál, a hiányosságokat, logikátlanságokat, fölöslegességeket, stb.  feltárja, és  egyszerűbb esetben kijavítja. Törvényhozási esetben pedig a törvényt módosítja. E vizsgálatnak, többek között ügyfélközpontúnak kell lennie. Az ügyfél gyakran állapítja meg: ez mekkora baromság. Vagy ezt: sokkal egyszerűbb lenne, ha. Az ügyfél szempontja az elsődleges, mert az állam az ügyfélért az emberekért van, és nem fordítva.

Az állam bürokrácia-mentesítése, lényegében a konkrét részletes racionalizáláson keresztül oldható meg.

Az állam protekció-mentesítése, a megfelelő állami vezetők kiválasztása igen lényeges eleme lenne a hatékony államnak, de ehhez már a döntéshozó mechanizmus átalakítása szükséges. Ezért erről, egy másik fejezetben lesz szó.

Ellenben az állam korrupció-mentesítésére (a korrupció minimálisra való csökkentése) e fejezetben is ki kell térni.

Az világos, hogy addig nem lehet hatékony az állam, amíg korrupció van, pontosabban minél erősebb a korrupció, annál rosszabb hatékonyságú az állam. A korrupció csökkentésének egyik hatásos módszere a szigorú pártatlan objektív ellenőrzés.  Az egyik egyszerű, hatékony megoldás a korrupt állami alkalmazottak, tisztviselők lebuktatása. Nem hangzik túl demokratikus módszernek, de mégis szükség van arra, hogy a korrupt embereket kelepcébe csalják és lebuktassák. 

A részleges állami verseny.

Ez elsősorban a profittermelő intézményekre vonatkozik, de alkalmazható a költségvetési intézményeknél is.  Itt már a változó ügyfélkörű intézményekről van szó. (Gondoljunk pl. az egészségügyre.)

Azért érdemes ezen elgondolkodni. Egyrészt általában adva van egy adott dolgozószámú, adott eszköznagyságú intézmény. Az állam előnye magángazdasággal szemben, hogy azt mondhatja, nem variálunk, hanem e nagyság alá rendeljük a megfelelő ügyfélszámot.  A pénz csökkentése, növelése nem optimális megoldás, mert ezzel nem oldódik meg a dolgozók és eszközök száma.

Hátránya viszont hogy kiesik az ügyfélszerzési motiváció, ill. verseny. (A költségmegtakarítási motiváció persze megmaradhat.) Bár az ügyfélszerzési versenynek vannak hátrányai összességében előnyős. Ugyanakkor nem jöhet szóba minden állami intézménynél. Természetes itt most azokról az intézményekről beszélek, ahol szóba jöhet.  A magángazdaság hátránya, hogyha változik az ügyfélszám, akkor a változtatni kell a nagyságon. Ennek elkerülése érdekében ügyfélszám-csökkenés esetén elindul egy lázas ügyfélcsábítás, ami összességében pozitív. Azért sok egyéb tényező is van. Azért nem mindegy hogy cipőt kell eladni, vagy szívsebészetet. Ezért nagyon át kell gondolni, hogy mely állami intézmények működhetnek, fix ügyfélkörrel.  És mely intézmények működhetnek változó ügyfélkörrel, esetleg a kettő kombinációjával.  Ez utóbbiak esetében jöhet szóba az ügyfélszerzési verseny.

Ennek érdekében az ágazatot olyan egységekre kell bontani, ha nincsenek felbontva), amelyek egymással versenyezhetnek. Tehát a rajtnál azért figyelni kell az egyenlő esélyre.

Az intézményeket sem árt olyan egységekre, kell bontani, amelyek közel egyenlők versenyezhetnek egymással. Pl. korházi ágyakat működtető egységek, pl. autóbuszokat működtető egységek, pl. ügyintéző egységek, stb. Ezek versenyeznek. A versenyző jutalma a nagyobb profit. A költségvetési intézményeknél pedig az összes pénz nagyobb hányada.

Itt van szerepe az említett árszabályozásnak.

Az intézmény, ill. az intézmény versenyző alegysége mínusz irányban 10%-kal, plusz irányban 3%-al, eltérhet az inkább magas hatósági ártól. Mindkettő viszonylag szabad gazdálkodású.

Pl. egy jegy felirata. Hatósági ár 500 Ft A MÁV 15. sz. alegysége ebből 8%-ék engedményt ad, amit átvehet a pénztárnál. Utazzon máskor is a 15. sz. alegységhez tartozó vonaton.

Vagy: az okmánykezelés hatósági ára: 500 Ft. A 32-es alegység 10%-os engedménye után az ár: 450Ft.

A nagyvállatokat, nagy intézményeket több versenyző alvállalatra lehet felbontani. Az alvállalatokat és a kisebb vállatokat, intézményeket pedig, több verseny-alegységre lehet felbontani.

Kétségtelen hogy állami szektorban csak részleges versenyhelyzet lehet és az sem mindenhol. Ahol lehet, ott viszont korlátozottan ki kell alakítani.

A teljesítménybérezés.

A teljesítménybérezés összefügg az előzőkkel. Ez nem csapatverseny, hanem egyéni verseny.  Meg kell állapítani normákat (mennyiségi és minőségi normákat, terveket, ahol lehet) és azt hogy ezeket, ki hány százalékra teljesítette. A jövedelmeket e százalékok után kell fizetni.

Kétségtelen hogy a hatékony államhoz a központi vezetésnek, a kormánynak is át kell alakulnia. Szükséges pl. egy új: hatékony állam ellenőrző intézményre (testületre, de inkább intézményre, vagy minisztériumi osztályra, vagy stb.). Racionalizáló intézményre. Továbbá szükség van költségvetési testületre, vezetést leváltó, kinevező testületre, állami árazási testületre, statisztikai adatokat hitelesítő testületre. Konvergencia testületre, korrupciót vizsgáló testületre, stb. Testületekre, de kisegítőkkel intézményekre.

Nyilván ilyesmik most is vannak, azonban az új feladatokhoz, új, új rendszerű testületek, új emberek kellenének. Helyes az, az irány hogy ezen testületek tagjai legyenek független pártatlan szakemberek. Az új testületek működésének példája az alkotmánybíróság.

Politikai cél: a közvetlen demokrácia felé (Svájc jó kiindulópont) haladás. Az állam szerepére, működésre a lakosság számában hozzánk hasonló országok (Svédország, Norvégia, stb.) lehetnek a példaadók. Ugyanakkor a teljes újítás (máshol nincs) jó dolog, az újítók fejlődése ugrásszerű.

A teljesítménybérezés összefügg a vezetők jövedelmezésével, melyet viszont a döntéshozó mechanizmus keretén belül tárgyalom meg. (egyébként a vezetés-kiválasztás és leváltás is a döntéshozó mechanizmus problémakörébe tartozik. Megállapítható a jó döntéshozó mechanizmus egyben a hatékony állam feltétele.

Visszatérve a teljesítménybérezéshez, két megoldás rajzolódik ki (a részletes elemzés más fejezetben). Az egyik a nagyon pontos költségvetés. A másik a vezetés utólagos, az eltelt időszak teljesítményéhez mért, anyagi és erkölcsi elismerése. Vagyis  a regnáló időben a jövedelem legyen inkább az optimálisnál egy fokkal alacsonyabb és négy év után lehet egy nagyobb jutalmat adni, de csak akkor ha kimutatható az elégséges fejlődés. Pontosabban a vezetés jutalmának nagysága a fejlődés nagyságát követné, de csak utólag.  

A vezetés szigorú, jelenlegi magyar felelősségre vonásnál, sokkal szigorúbb felelősségre vonása.

Szóval ami kis hazánkba megy, az vicc lenne, ha nem az állpolgárok bőrére menne.  Hogy legyen így hatékony állam, amikor pl. a BKV egy állami viszonylatban is pocsék, eladósodott,  vállalat vezetése magának 100 milliókat adhat, és akkor még csak el sem zavarják, ezeket a gazember vezetőket. Tulajdonképpen ez a bűn már megüti a börtönbüntetés mértékét.  De nálunk az ellenzék csak szerényen megjegyzi: talán el kellene küldeni a vezérigazgatót. Szóval így nem lehet hatékony államot csinálni, hogy szabad rablás van. Egy veszteséges magángazdasági cégnél már rég fenékbe rúgták volna az ilyen vezetőket. De az ügy eddig el sem megy, mert már akkor is menesztik a vezetést, ha veszteséges a cég. Az, hogy egy cég veszteséges és a veszteséget előidéző vezetése magának 100 milliókat, sőt összesítve milliárdokat ad, az már halmozott pofátlanság, de maradjunk csak a bűn kategóriájánál. És erre nem történik semmi, az pedig már tripla bűn. Tehát amíg nem lesz egy korrekt szigorú vezetésre vonatkozó szabályozás, és felelősségre vonás addig nem lesz hatékony az állam. Már 10 milliós indokolatlan veszteségnél, vagy 1 milliós korrupciós tételnél el kell bocsátani vezetést. Ha pedig ezeket eltussolják, akkor az elbocsátás mellett vagyonelkobzást, ill. szabadságvesztés büntetést kell adni.

Ha nem adnak, akkor is megkapják a méltó büntetésük a másvilágon, mert milyen hidegség, gonoszság van annak a lelkében, aki nép képviselőjeként, lelkiismeret furdalás nélkül elemel pl. 100 milliót a néptől.

De mint ahogy azt több helyen kifejtem, a szigorú felelősségre vonás akkor hatékony és igazságos, ha egy olyan objektív mérőrendszer alapján jön létre, amely méri az vezetett állami intézmények (hivatalok szervezetek, vállalatok, stb.) munkáját és ezzel együtt méri a vezetés munkáját. A mérőrendszerről máshol részletesebben beszélek.

Az erkölcsi felháborodás egyben, erkölcsi rombolás. De az erkölcsi felháborodás mellett újra és újra fel kell sorolni az ilyen érdemtelen jövedelmek károkozását.  Mert ugye lehetnek olyanok akik, azt mondják: elemelt az államtól egy zavaros, pénznyelő fiktív valamitől, és akkor mi van. Először is, ezt már máshol is levezettem az államtól lopott, lefogyasztott pénz (és nyilván a pénzek döntően el lesznek fogyasztva) a legtisztább lopás. Mert aki egy embertől lop, az, egy embert károsít. (És lehet, hogy éppen egy másik tolvajtól lop, ill. lehet, hogy az, a másik tovább hárítja kárát, stb.) Az állami lopás, pl. a 100 milliós, olyan mintha minden állampolgárhoz (a csecsemőkhöz is) odasétálna az úriember és kiemelne zsebéből 10 Ft-ot. Az a baj, hogy ez kevésnek tűnik, de akkor vegyük azt, hogy naponta van 20 (állami korrupciós ügyek, érdemtelen jövedelmek, stb.) ilyen, vagyis naponta 20  állami ember kiemel 10-10Ft-ot pl. az én zsebemből, ami egy hónapban 6ezer Ft.

(Azt gondolom, a hússzal, vagyis napi 2 milliárd Ft-tal, nagyon szerényen számoltam. Valószínűbb ennek kétszerese, havi 12 ezer Ft, ami egy átlag fizetés 10%-a. És mindjárt eljuthatunk oda, hogy miért küszködik az állam, állandó 10%-os hiánnyal, és miért adósították el az államot, vagyis az állampolgárokat nagyon súlyosan, kilátástalanul. Az hogy mindennek a következménye egy súlyos, kilátástalan eladósítás, amely hihetetlenül magas kamattörlesztéssel jár, egy külön vonatkozás, a vezetés plusz bűne. Az államadósság azt jelenti, hogy a gazember tolvaj vezetők sokasága kilopja az állampolgárok mindegyike zsebéből a havi 12 000 Ft-ot, az adó közvetítésével, de hogy a költségvetési látszatot fenntartsa, ezt a pénzt, ami összesítve évek alatt 20 ezermilliárd, az állampolgárok kontójára, azok megkérdezése nélkül hatalmas kamatra kölcsönkéri. Tehát megduplázza bajt. Mert azt is mondhatnák, elnézést loptunk, ezért kevesebb állami szolgáltatást kapnak. De nem ezt teszi, hanem, van némi korrupció, de lám az állam stabil, csak majd azt veszik észre 10-20 év múlva, hogy a nép sokkal rosszabbul és az állami szolgáltatások sokkal gyengébbek. És ezt mindenfélére rá lehet fogni, mert az egyenes összefüggés el lett kenve. Egyszerűebben, csinálnak egy jelentős plusz kárt, csak azért, hogy az állampolgárok ne lássanak teljesen tisztán, esetleg ne vonják őket felelősségre.)

De ennél is sokkal nagyobb a kár. Van egy hihetetlenül erős közerkölcs, tisztesség, és munkamorál romboló hatás. És a közerkölcsrombolás pedig bűnözésnövelő. Az általános gazdasági tisztességtelenség pedig szintén hatalmas károkat okoz, a munkamorál csökkenés szintén.  (Azért hihetetlenül erős a romboló hatás, mert egyrészt a nép képviselői, az állam vezetői teszik ezt, másrészt azért, mert legálisan, vagyis szabadon, büntetés nélkül lophatnak. Kijelenthető, hogy ezek a tényezők négyszeresére növelik az említett romboló hatásokat.)

De van itt még egy negatív dolog. Addig, amíg a vezető nincs rákényszerítve, rámotiválva a tényleges teljesítményre, (nincs rámotiválva, mert rossz munka mellett is hatalmas pénzhez jut), addig a vezető munkája is pocsék, hiányos, elégtelen, pazarló lesz és ezzel az általa vezetett vállalat, intézmény, stb. munkája is ilyen lesz. Ezért mondom, hogy addig nem is beszélhetünk hatékony államról, amíg ilyenek vannak.

Felsoroltam azt a három vonatkozású hatalmas kárt, (az eladósítás nélkül), amelyet az érdemtelen állami jövedelmek okoznak, és ezután tessék ezeket megítélni, és általában az igazságtalan, aránytalan vagyonok problémáját megítélni.

Kiegészítés a hatékony államhoz.

Az állami szolgáltatás, pontosabban az ingyenesség egyik hátránya, hogy pazarolva fogyaszthat a fogyasztó, vagyis az állampolgár.  Tulajdonképpen az állampolgárok többsége ilyenkor saját adóját is pazarolja, csak ez nem úgy tudatosodik, mintha közvetlenül kellene fizetni. Ezzel összefüggésben az is probléma, hogy az állami szolgáltató különböző előnyök érdekében csalhat, többféleképpen csalhat, ezt éppen azért teheti meg, mert nincs pénzfizetés, amely egyben ellenőrzés is. Ráadásul a kettő összevághat, hiszen az állampolgár túlfogyasztásáért a szolgáltató pénzt igényelhet az államtól. Pl. egy ember egy tyúkszemproblémával egy hétig  befekszik a korházba, az érdeke lehet az embernek és korháznak is, ha a korház ezért lábműtét címen egymilliót kér az adóból.   Mi erre a megoldás?

Az egyik már régóta alkalmazott megoldás az állami árak. Az állami árak általában, helyesen csak rész árak, nem teljes árak. Arra azonban jók, hogy pazarlásos fölösleges fogyasztásokat ill. a csalásokat megszüntessék, csökkentsék. Az állami ár azonban nem minden területen alkalmazható, ez egy megoldás, lehet jobb megoldás is, ez a bonusz-pénz.

Két módszert meg kell említeni.

Először is meg kell jegyezni, ha magánvállalkozó működteti az állami területet ugyanezek a problémák előjöhetnek.

Az egyik módszer, az állam ellenőrzése az állami szolgáltatókkal szemben. Ezen ellenőrzések, többek között azt is tartalmazhatják, hogy az állami szolgáltató, csak a valós fogyasztást számolják el a költségvetés felé.

A másik módszer a statisztikai mérés, pl. az egészségi állapot annak változásának felmérése.

Ha  pl. az egészségi állapot az európai átlag alatt van, (jelenleg Magyarországon erősen ott van) akkor tömeges általános túlfogyasztásról nem lehet beszélni. Ebben az esetben csak bizonyos egyének, szűk csoportok visszaéléséről, csalásáról lehet beszélni.

Ha felette van, akkor lehet tömeges túlfogyasztásról beszélni, ilyenkor lehet drasztikusabb megoldásokban gondolkodni.

Ne felejtsük el, hogy a kölcsönös kapcsolat miatt, szerencsére az állami szolgáltató ellenőrzése egyben csökkenti a fölösleges pazarló túlfogyasztást, és ez fordítva is igaz. A fogyasztó túlfogyasztásnak megakadályozása csökkenti a szolgáltató visszaéléseit.

Az egészségügyi (vagy más) bonusz pénz (csekkpénz, szolgáltatási utalvány, kártya) bevezetése.

Először is nézzük mi baj van, az egészségügyi „állami” árakkal (vizitdíj, külön biztosítási szerződés, stb.)

Egy szegény ember még a csökkentett, rész árat sem tudja megfizetni. Pontosabban inkább élelmiszerre, alapvető lakhatásra, stb. költi. Így az egészségi állapota romlik. Vagy, pl. egy szenvedélybeteg inkább a szenvedélyére költi a pénzét, mintsem az egészségére. Ne felejtsük el a legfőbb erkölcsi és gazdasági célt: a lakosság döntő többsége lehető legegészségesebb állapotban legyen. Továbbá, a készpénzforgalom visszaéléseket generál, kezelése sok problémával, szabállyal jár.

Az egészségügyi bonusz pénzt pl. száz lapos perforált tömbben (egy lap pl. 250 pénz, Ft, összesen 25.000) készítenék el. Nagyjából hamisíthatatlan lenne, ráadásul csak az igazolványokkal ellenőrzött, ráirt adatokkal, és aláírással lenne érvényes.

Sok, szinte minden egészségügyi szolgáltatást egyszerűen, és jelképesen, de nagyjából arányosan, pontosan beáraznának a bonusz pénzre. Pl. egy vizit, vizsgálat 500 pénz, egy korházi nap befekvéssel 1500 pénz. Egy kisebb műtét 2500 pénz, és így tovább. Kétségtelen ez nagy munka, hiszen több tízezer tevékenységet kell számba venni és beárazni. Ezt meg kell tenni az államnak. Viszont a tévedések korrigálása miatt, és azért hogy verseny legyen az adott egészségi intézmények, mondjuk 10%-kal módosíthatnák az „állami árakat”. Vagyis az állami árak kismértékben eltérhetnek egymástól. Tehát az egészségügyi intézményeknek is foglalkozni kell az árakkal.

 (Egy tömb pl. 8 napos korházi kezelésre 12.000, 16 vizitre ( orvosi vizsgálatra) 8.000,  és kettő kisebb műtétre 5.000 elegendő. Ez egy átlagos embernek, ez 1-2 évre bőven elég.)

A bonusz pénzt pl. az önkormányzati hivatalokban lehetne kiváltani. Aki rendszeresen fizeti az egészségügyi járulékot, az ingyen és két évre előre megkapná, a két tömböt. Egy évre, egy jár. Akinek ez kevés az, elfogyáskor kérhet többet, de ekkor már a hivatal ellenőriz néhány dolgot. Természetesen a fogyatékosok, a leszázalékoltak, tartós betegségben szenvedők, a gyerekek, a nyugdíjasok, stb. is ingyen kapnák. Akinek nincs járulékfizetése és nem jogosult kedvezményre, annak ki kell fizetnie a teljes árat 25.000 Ft-ot. A kedvezményekre most itt nem térnék ki részletesen, pl. a kettő, három, még több gyereket nevelő háztartásbeliek, az igazolt munkanélküliek, a felnőtt diákok, stb. kapnának kedvezményt. Nekik, pl. csak a fél árat, kellene fizetniük. 

A fel nem használt bonusz pénzt a kiadástól számított 3 év után, mindenkinek, de elsősorban a dolgozóknak, rendszeres járulékfizetőknek vissza lehet váltani. A visszaváltáskor a pénz értékének felét, harmadát, az infláció beszámításával készpénzben szintén az önkormányzatnál megkapná a visszaváltó. Ez pl. azt jelenti, hogy az a dolgozó, járulékfizető aki három év alatt ( 75.000 pénz) csak összesen 10-szer volt orvosi vizsgálaton (5000 pénz)  az visszakap kb. 35 ezer Ft-ot.

Nézzük meg mi ennek a rendszernek az előnye. Először is így megvalósul fizetés, tehát az egészségügyi szolgáltatás fogyasztójának érdeke, hogy ne legyen pazarló, fölösleges a fogyasztása. Valamint érdeke, hogy elkerülje a felértékelő, csaló szolgáltatót. Emellett éppen arra kell törekedni, hogy a fogyasztó (beteg) választani tudjon a szolgáltatók között. A gyenge szolgáltatók essenek ki saját gyengeségük miatt. Most éppen ellenkező tendencia van, fentről leszűkítik ezt a választást.  Továbbá, az állampolgárnak, érdeke, hogy egészséges maradjon, mert ez neki pénzt, jövedelmet jelent. Vagy visszakap ezért pénzt. Vagy, ha nem járulékfizető, kevesebb bonusz pénzt lehet kiváltania. A szolgáltató ezen bonusz pénzzel alátámasztva igazolja, hogy valóban elvégezte a szolgáltatást. Ezzel csökken a csalások száma. Továbbá, sem a dolgozó szegény embernek, sem a szenvedélybetegnek nem érdeke, hogy az egészségén spóroljon, mert ezt a spórolást azonnal nem tudja átváltani készpénzre. Továbbá, ez a rendszer, összességében adminisztrációs szempontból sokkal egyszerűbb. Még akkor is egyszerűbb, ha néhány finomító (pl. lehetséges utólag fizetéssel, a kiadásnak, a visszaváltásnak egyéb szabályaival) szabállyal egészül ki a rendszer.

Az orvosi adminisztrációnak ez után csak azt kell tennie, hogy az adott szolgáltatás bonusz pénzre vonatkozó összegét azonosítsák, megbeszéljék a beteggel, ezt a bonusz pénzt elkérjék és továbbítsák a költségvetésnek, bizonyos kiegészítésekkel. (Megjegyzem a modern technika akár kártyarendszert, akár minden nélküli számítógépes rendszert is lehetővé tesz.) Nem kell készpénzforgalmat bonyolítani. Nem kell ellenőrizniük. Nem kell biztosítási szerződéseket kötni, azokat kezelni. Összességében (egészséges emberek száma, adminisztrációra fordított pénz, végeredményben befizetett összes összeg, stb.)  ez a költségvetésnek több pénz jelentene, mint a jelenleg tervezett rendszer összesített egyenlege.  Továbbá ez lehetővé teszi, a tisztán állami rendszert, méghozzá a hatékony állami rendszert.  Nem kell a magánvállalkozók túlzott, gyakran tisztességtelen profitszerzésével is megbirkózni.

Ez rendszer sokkal jobb, mint pl. a jelenlegi, un. reformokban ( 2006-2007 évi magyarországi un. egészségügyi reform) bevezetett, bevezetendő rendszer.

Tehát lényegében az ügyfél a bonusz-pénz által ellenőrzi az állami vállalatot, intézményt így alakulhat ki az állami versenyszféra. Az ügyfél odafigyel a bonusz-pénz kifizetésre, mert az neki is pénz. Tehát a bonusz-pénzzel való fizetés lehetősége behatárolja az állami versenyszférát.

Az egész rendszer tehát.  Olyan szolgáltatások, amelyekben csak állami közszféra lehetséges, ezekben lehetséges, a nagyobbrészt fix ügyfélkörű, fix feladatú, fix költségvetésű működés.  Olyan szolgáltatások, amelyekben mindkettő lehetséges, szükséges, az állami versenyszféra és a fejkvóta rendszerű állami közszféra. (Ebben az esetben jobb a fejkvóta rendszer) És olyan szolgáltatások, amelyekben elegendő és lehetséges az állami versenyszféra.

 A munkaszervezés alapjai.  A közvetlen intézményi demokrácia növeli az állam hatékonyságát.

Először is tisztázni kell mi a munka célja. Megint a lakosság szükségleteinek kielégítéséhez jutunk el. Ez lenne a végső cél, de ezen belül nem árt a gyakorlat szerint kategorizálni.

A munkavégző célja, legyen az nagyjából becsületes, az hogy minél kevesebb munkával minél több elismerést, elsősorban anyagi elismerést szerezzen. Pontosabban egy bizonyos munkaidőben lehetőleg könnyű munkával, magas elismerésben, magas fizetésben részesüljön.

Egy bizonyos munkaidő, pl. heti 36-40 óra, mindenkinek jó. A munkavállaló is úgymond szívesen végez ennyi munkát, ennyi munkavégzés mellett érzi jól magát. A munka szempontjából is ez az idő szükséges és jó. A munkát nem lehet vég nélkül szétaprózni. Tehát a munkaidő, erős csökkentése nem a jövő útja. A jövő útja az, hogy ebben a munkaidőben, a dolgozó hatékonyan, és motiváltan dolgozzon. Ehhez pedig egy jól szervezett munka kell. A dolgozó azonban magának nem tudja jól megszervezni a munkát, éppen azért mert a célja más: a munkaidejét lehetőleg könnyű munkával, és magas fizetéssel töltse el. Ezért egy külső szervező erő kell, amelyik szervezi a munkáját. Ez a külső szervező erő az ügyfél lehet, vagy a más érdekeltségű vezető. Ha magángazdaságról, versenygazdaságról van szó, akkor a külső szervező erő az ügyfél lesz, igaz közvetett úton. A magángazdasági, versenygazdasági vezető érdekelt abban, hogy az ügyfél elégedett legyen ezért ügyfél-centrikusan, szervezi a munkát. Igazából az ügyfél-centrikus munkaszervezés, a jó, a hatékony szervezés. Az ügyfél kevés utánjárással, kevés pénzért jusson magas színvonalú és komplett termék szolgáltatás birtokába. Az igazi versenygazdaság tehát szükségszerűen jó munkaszervezést ad.

Más a helyzet ha, a magángazdaság monopolhelyzetben van, vagy állami cégről, hivatalról van szó. Ezekben, az esetekben, ha nincs külső szervező erő, akkor a már említett elv (könnyű munkával, sok fizetés) fogja szervezni a munkát. Nyilvánvalóan ez nem ügyfél-centrikus munkaszervezés, sőt gyakran azzal ellentétes. Azt is látni kell, hogy ezekben az esetekben, a vezetés érdekeltsége (könnyű munkával, sok fizetés) azonos a dolgozó érdekeltségével.

Egyfelől maga vezető is egyféle dolgozó, tehát saját munkájában is érvényesül a sokat emlegetett elv. Másfelől a vezető érdeke, ha nincs más, akkor az, hogy elégedett dolgozókkal (a könnyű munkájú dolgozó elégedett) simán haladjon a munka.

Itt fontos megjegyezni: eddig a közvetlen, intézményi demokráciáról beszélve, együtt emlegettem az ott dolgozókat és az ügyfeleket. A precízebb vizsgálat alapján megállapíthatjuk, hogy ez a két tényező is elválik egymástól. Ha pontos jól működő intézményi demokráciát akarunk kialakítani, akkor a két főszereplő (dolgozók és ügyfelek) szerepét pontosan kell meghatározni.

Jelenleg tehát azt tapasztalhatjuk, hogy mint ügyfél bemegyünk egy állami intézménybe, hivatalba, (egészségügy, oktatás, állami adminisztráció, és még hosszan sorolhatnám) és már első látásra is elképesztő butaságot, logikátlanságokat, szervezetlenségeket tapasztalunk. (Ugyanezeket tapasztaljuk egyéként a monopolhelyzetben levő magángazdasági cégeknél is.) Pl. egy ügyintézőnek csak egy plusz tollvonást kellene végezni, de ezért átküldenek egy másik szobába, rosszabb esetben újra berendelnek.  Ilyenkor azonban vagy megkapjuk a kioktatást, vagy magunktól jutunk el a téves gondolatig: ez a butaság, csak kívülről látszik annak, valójában megvan ennek a mélyebb oka, csak mi nem látjuk át. A hivatal szempontjából valóban racionális a butaság, mert azt szolgálja, hogy az ott dolgozók a munkaidejüket könnyű munkával töltsék ki.  Viszont az ügyfél szempontjából és valójában is: ez butaság, logikátlanság, szervezetlenség.

A megoldás egyszerű. Elsősorban ügyfél-centrikusan kell szervezni a munkát és erre valójában csak az ügyfél képes. Másodsorban a vezetést kell külső szervező erővé tenni.

Az első megoldás lényegében az intézményi demokrácia része, pontosabban, az hogy az ügyfél panaszait, meglátásait, ötleteit, az intézménynek hivatalnak kötelessége figyelembe venni. Magát hivatalt, a hivatal vezetését hiába szólítjuk fel, arra hogy racionalizálja a munkáját a háttérben mindig érvényesül az elv: a munkaidő könnyű munkával való eltöltése, magas fizetésért. Tehát a jövőben különböző törvényekkel, mechanizmusokkal el kell érni, hogy az ügyfél, ügyfelek panaszát ötletét meglátását, javaslatát szinte utasításként kezeljék. Pl. egy ügyfél azt javasolja, hogy az említett tollvonást akkor és ott végezze el az ügyintéző. Ha az ügyfél a javaslatát nem fogadják el, akkor egy arra illetékes más testülethez fordulhat, aki kivizsgálja javaslat racionalitását, és ha az ügyfél szempontból racionális, akkor kötelezheti az adott hivatalt.

A külső szervező erejű vezetés kialakítása ezzel összefügg. Egyfelől megoldás lehet az, ha munkaszervezést, annak egy részét, vagy időnkénti áttekintését egy másik, független vezetés végzi el. Megoldás lehet még az, ha az ott dolgozók, és elsősorban a vezetők teljesítménybérezését úgy szabályozzák, mint ahogy versenygazdaság szabályozza, vegyis az ügyfelek elégedettsége alapján. Vagyis a jövőben folyamatos lesz az ügyfelek elégedettségének mérése, és ez kisebb mértékben növelheti, csökkentheti a hivatal, intézmény költségvetését. Ennél fokozottabban kihathat a fizetések belső elosztására. Pontos törvényeknek kell szabályozni, hogy az ügyfelek elégedettsége hogyan hathat a fizetésekre.

Anélkül hogy a témát teljes precizitással kifejteném a következő szempontokat, kell figyelembe venni.  Hogyan vehető rá a belső vezetés arra, hogy ügyfél-centrikusan szervezze munkát? Hogyan mérhető eme szolgáltatások minősége pontosan? Ez utóbbihoz megjegyezve: a mennyiség nem azonos minőséggel. A minőségi felmérést különböző módokon el lehet torzítani.

Ha már előfordulhat a monopolhelyzetű magángazdasági cég, hogyan vehető az rá, az ügyfél-centrikus munkára, munkaszervezésre?

Ez a fejezet, problémakör sok más fejezettel, problémakörrel összefügg. Többek között összefügg a hatékony állammal és az intézményi demokráciával. Illetve rámutat, hogy ez a kettő összefügg. A feladatokat, megoldásokat össze kell hangolni.

Összefoglalva: A közvetlen intézményi demokrácia szellemében a  dolgozók, beosztottak, de főleg az ügyfelek javaslatainak, ötleteinek érdemi figyelembevétele. Továbbá az ügyfelek elégedettsége az intézménnyel, vállalattal, annak egy részlegével, ill. egy-egy dolgozóval.  Ha mindez közvetlenül alakítja a béreket, jövedelmeket, akkor az hozzájárul a hatékony állam kialakításához.

A hatékony állam eleme még a külső állami ellenőrzés, illetve a népi ellenőrzéssel kombinált állami ellenőrzés.

Ne felejtsük el a hatékony állam célja, többek között lakosság elégedettsége, az igazságos elosztás.

Minderről a demokratikus döntéshozásról szóló fejezetekben lesz szó.

E fejezetből következő általános feladatok. Az elv, és gyakorlat figyelembe vétele: a dolgozó magas fizetés mellett a munkaidőt könnyű munkával szeretné kitölteni. Az ügyfél-centrikus, tényleges hatékonyságú munkaszervezés. Az ügyfelek bevonása a munkaszervezésbe. Az ügyféli elégedettség mérése és annak szabályozó tényezővé tétele. A valós munkavégzés (mennyiségi és valós minőségi) mérése és  e szerinti jövedelmezés. 

Fel szeretném hívni az olvasó figyelmét arra, hogy e tanulmányban az állam egységeiről (pl. szociális rendszer,az állami egészségügy, a közoktatás, a közszolgálati média,  igazságszolgáltatás és még hosszan sorolhatnám) lesz szó. Ezeket mind érinti a hatékonyan működő állam, akkor is ha ezt külön nem említem.

Kiegészítések az előbbiekhez. A lényeg az, hogy ez egy soktényezős egyenlet, nincs csodaszer. A csodaszer az, ha minden tényező javul és a tényezőket, pontosan összeillesztik. Osszuk be két csoportba a tényezőket: az adott intézményen kívüli és az adott intézményen belüli tényezők.

A kívüli tényezők. Az államnak biztosítani kell: az adott intézmény feladatainak, és általában az intézménynek a pontos illeszkedését az intézményrendszerbe. Általában minden intézmény, vonatkozásban, a munkaszervezettséget a jó, modern eszközöket, a dolgozók oktatását, külső pontos ellenőrzést. És a pontos csakis a működést, szempontjait néző (nem párt és egyéni érdekek szerint forgó) költségvetést.  Ezen kívül hatnia kell a belső tényezőkre, a belső tényezők alapjait is kívül kell megszervezni.

És még egy fontos tényező: a végső cél a lakosság gyors és jó minőségű kiszolgálása. Itt is kapcsolódik a közvetlen intézményi demokrácia (az ügyfelek panasza, javaslata, döntései) a hatékony működéshez.  A külső népi ellenőrzés, mint a közvetlen demokrácia egyik tényezője pedig kapcsolódik a megfelelő külső ellenőrzéshez.

Az intézményen belüli tényezők lényege az, hogy az ott dolgozók érdekeltek motiváltak legyenek, a hatékony működésben. Itt is kapcsolódik az intézményi demokrácia, hiszen az tartalmazza az ott dolgozók véleményét, ami emeli a motiváltságot. (A közvetlen demokráciáról, az intézményi demokráciáról a későbbiekben bővebben lesz szó)

A belső érdekeltséget úgy lehet emelni, ha a jó munka, ill. takarékoskodás emeli a jövedelmeket. Nem elég vezetők jövedelmét emelni, hiszen attól a dolgozók pazarolgatnak, és rosszul dolgozhatnak. Tehát az igazságos és arányos jövedelem az újabb tényező.

Tehát szükség van az állami bérek pontos igazságos szabályozására. Pl. egy egyszerű törvény az  intézmény legmagasabb összesített évi  vezetői jövedelme,  nem lehet tízszeresénél több, mint az intézmény legalacsonyabb (egy dolgozó) összesített évi jövedelme. Egyszerűbben a takarítónő nem kereshet havi 60 ezer Ft-nál kevesebbet, órára lebontva és az igazgató nem kereshet havi 600 ezer Ft-nál többet órára lebontva. Ezen belül kell a teljesítmények alapján bérezni. A közös költségmegtakarítást is ezen belül kell kiosztani.

Ugyanakkor a témához kapcsolódik az állami vezetők a jelenleginél jobb kiválasztása és az állami vezetők a jelenleginél erősebb felelősségre-vonása.

Természetesen kívülről azt is szabályozni kell, hogy a pénz mekkora részét fordíthatják bérre, költségre és fejlesztésre. Ez egy általános, de ugyanakkor limitált, alternatívált szabályozás lenne, meghagyva belő döntés lehetőségét is.

Visszatérve a  fix ügyfélkör, fix feladat, a körzetesítés problémájára.

Az állam két rendszerben működhet. A lényeg az, hogy adott ágazatot adott szolgáltatást megvizsgálva, sok szempontot pontosan megvizsgálva kell kiválasztani, hogy mi hogyan működjön.

Az egyik rendszer alapja, hogy van nagyon pontos feladatkör és az ügyfélkör.  Pl. egy korház köteles 10. 000 ember egészségügyi ellátását (pontosan meghatározott szakterületeken) ellátni. Ebben az esetben a valóban fix költségvetés a jó megoldás. Egyfelől a korház érdeke az lesz, hogy a lakosság egészséges maradjon. Másfelől a korház érdeke a kis költség lesz, hiszen a megmaradt pénz, mint jövedelem osztódik szét. Kétségkívül ez esetben nehezebb a verseny megszervezése. Lehet, azonban verseny pl. úgy, hogy az állam megnézi B és C korház egy főre jutó objektívan mért teljesítményét, különböző monitor-vizsgálatokkal, adatokkal. A jobban teljesítő korházat jutalmazza, a rosszabbul teljesítő korházat, szankcionálja. Pl. a vezetésleváltást, szorgalmazza.  Vagy a jobban teljesítő korházat bővíti  és az ügyfélkört is, bővíti, a rosszabbul működő korházat csökkenti és az ügyfélkört is csökkenti.

Hozzá kell tenni, abszolút fix feladat és fix ügyfélkör nincs, de lassan és kicsit változó van. A lassú és kis változásokat is meg kel oldani, meg lehet oldani.

Tulajdonképpen a „költségmegtakarítási-jutalékrendszer erről szólt a fix faladatokról, fix ügyfélkörről.

Az államon belüli verseny, változó ügyfélkör, változó feladatok.

A másik variáció mikor az ügyfélkör, és ezzel a faladatok mennyisége változik, változhat. Ez a részleges versenyhelyzet kialakítása. Itt a lényeg az, hogy az ügyfél, hosszabb távon a jó munka alapján, és csekélyen eltérő árak (bonusz-pénz) eldöntheti, hogy melyik állami intézmény szolgáltatásait veszi igénybe.

Tehát az állami szolgáltatásokat (ágazatokat), illetve azon belül a munkákat, tevékenységeket elsősorban a szerint kell csoportosítani, hogy melyek válaszhatók az ügyfelek (állampolgárok, vállalatok, közösségek, stb.) számára. Illetve melyek tehetők választhatóvá. A választhatóság azt jelenti, hogy az ügyfél könnyen eljuthat X, Y, Z intézményhez, egységhez, (legalább háromhoz) és ezekben az egységekben egymástól eltérő emberekkel, feltételek, árak, munkamódszerek, stb. vannak. E kategorizálás szerint kell az államot megszervezni, a választható munkákat, tevékenységeket el kell választani és több különálló intézményben, egységben, stb. kell szétosztani. Így alakulnak ki az állam közintézményei, és az állam részleges versenyszférája, állami versenyintézményei.

Sőt szélesebb értelemben e módszer jó magángazdaság és az állam szétválasztásához is, a privatizáció meghatározásához is.

Kategóriák.

Magángazdaság (szinte teljes verseny, teljes piac) Ügyfelek számára teljes válaszhatóság: szinte egyáltalán nem kényszerű a fogyasztás, sok szinvonal lehetséges. Nagyon könnyű eljutás. Sok a választható egység. Az árak, feltételek, módszerek minőségek jelentősen eltérnek egymástól.

Kiegészítő magángazdaság. Az államot (az állami részleges versenyszférát) kiegészítő magángazdaság.

Kevert állam és magángazdaság. Működési keverék (egyszerre van jelen az állam és magángazdaság – ennek különböző fajtái. Állami területet, tevékenységet (termelést, szolgáltatást) magángazdaság működteti. (A hatékonyság mellett a minimalizálásra kell törekedni.)

Kiegészítő magánszféra, civilszféra gazdasági tevékenység. Döntően állami, vagy magángazdasági tevékenység, de kisebb részt kisközösségek magánemberek művelik.

A jövőben újra lehet kifejezetten, csak civilszféra-gazdasági tevékenység.

Állami részleges versenyszféra. Döntően állami működtetés. A választhatóság részleges az ügyfél számára. A fogyasztás jelentősen kényszerű (pl. egészségügy, lakásrezsi, stb.).  A válaszható egységek (intézmények, szervezetek, vállalatok) korlátozottak néha csak kettő. A színvonalak be vannak határolva, legfeljebb háromféle lehet azok is kisebb különbséggel. A különböző árak, a feltételek, a módszerek szintén erősen behatároltak. (Nincs igazi verseny és piac.)

Állami közszféra. Döntően állami működés.  Nincs választhatóság az ügyfél számára. A fogyasztás szinte teljesen kényszerű (pl. közbiztonság, igazságszolgáltatás, járványügy, stb.). Gyakorlatilag egy válaszható egység, (intézmény, szervezet) van, egy árral (adóval), egy színvonallal.  A módszerek, feltételek, árak azonosak. (Egyáltalán nincs verseny és piac.)

Az állam tulajdonában levő magángazdaságban működő, kvázi magánvállalatként működés.  Ezt se zárjuk, ki hiszen a nyugati példák arra utalnak, hogy ez is lehetséges, sőt jól működve lehetséges. Pl. a privatizált magyarországi csatornázási művek a Francia állam tulajdonában, vannak. Ha részvénytulajdonlásról van szó, akkor az államnak úgy kell viselkedni, mint az okos és nagy részvénytulajdonosnak, vagyis a többségi tulajdonra kell törekednie.  

A fenti kategóriák döntően (kb. 85%-ban) adják magukat, vagyis az adott munkából, tevékenységből erednek. Kisebb részben azonban gazdaságszervezés kérdése. A gazdaságszervezés néhány elvéről már beszéltem. Pl. lehetőleg tiszta állam és tiszta magángazdaság.

Most itt ezt emelném ki: az államon belül inkább az állami részleges versenyszféra növekedésére kell törekedni, de ez nem lehet erőltetett.

Nézzünk néhány példát a válaszhatóságra, és induljunk ki a tevékenység sajátosságaiból, ill. az egészségügyből. Pl. egy náthát, influenzát sok helyen lehet kezelni, és minden szempontból fennáll a részleges versenyhelyzet. Választhat az állampolgár. Pl. a járványok kezelése nem választható. Pl. vakbélműtét, mivel általában sürgős, nem választható. De például a mandulaműtét (általában nem sürgős) választható, mert sok helyen el lehet végezni.  A szívátültetés Magyarországon valószínűleg nem választható. A speciális betegségek kezelése, ezek nagyobb része nem válaszható.  Ha egy jelentős mentőszolgálat van, akkor az sem válaszható.

Lépjünk ki az egészségügyből. Pl. az oktatás, azon belül az általános iskolák. Mekkora lehet az oktatáson belüli szinvonal eltérés, ez határozza meg a lehetséges állami részleges versenyt. (A választhatóság adott, és minden adott. De a színvonaleltérés korlátozott. Már egy feltétel is meghatározhatja a besorolást. Kétségtelen a legerősebb tényező a színvonal-eltérés.) Szerintem: a városi óvoda, a főiskola, egyetem részleges állami versenyszféra. Általános iskola, középiskola, állami közszféra.

Hogyan biztosítható az állami közszféra szinte egyforma színvonala?

Abszolút egyenlőség nem létezik. Kétféle szinvonal van. Az ellátási, a körülmények színvonala, és a végeredmény (statisztikai) színvonala. Az állami közszférában arra kell törekedni, hogy az ellátási körülmények színvonala között 5%-nál ne legyen nagyobb különbség. Ez tárgyi eszközi körülmények esetében könnyebb. Az emberi feltételeket pedig úgy kell alakítani, javítani, hogy a végeredmény színvonala is 5%-on belül maradjon. A cél azonban nem lerontás, hanem a feljavítás. Vagyis a meglevő szinvonal (ötös skálán négyes jó) jó részhez kell illeszteni a színvonalat. Pl. a rossz vezetést, ki kell cserélni, egy kiváló vezetésre.  A kiváló vezetés helyére, értelemszerűen nem lehet másik kiváló vezetést tenni (nincs annyi kiváló vezetés), de jó vezetést lehet találni.  Az állami közszférában, gyakrabban kell alkalmazni a dolgozók, főleg a vezetők leváltását, cseréjét. Az állami tevékenységeket nemcsak első összehasonlításban kell vizsgálni, hanem nemzetközi összehasonlításban is.

Az állami részeleges versenyszférában a részleges verseny, a részleges piac már elég jelentősen szabályoz. Pl. egy jó óvodába jelentős túljelentkezés, van, egy rosszabb óvodában esetleg aluljelentkezés van. (Meg kell jegyezni, még itt sem lehet a színvonal-eltérés 20%-nál nagyobb. Ha nagyobb, akkor már külső központi intézkedésre van szükség.) Ahol túljelentkezés van ott több a képletes bevétel, valamivel több eszköz jut és szignifikánsan nagyobb fizetések, vannak. Ahol aluljelentkezés van ott értelemszerűen mindez kisebb. Ez az óvoda zsugorodni akar. Ha nem akar, akkor kívülről kell zsugorítani. (Megjegyzem nem megszüntetésben, kell gondolkodni, hanem zsugorodásban, ill. bővülésben. Adott estben persze a zsugorodás elérheti a megszüntetés szintjét.)  A zsugorodásból fennmaradó eszközöket megkaphatják a  terjeszkedők. Az épültek, telkek már nehezebb ügy. Ugyanazon tevékenység terjeszkedői kaphatják meg. Más állami intézmények kaphatják meg. Végső esetben lehet államon kívüli eladás.

Nem folytatom, inkább összefoglalom. Feladat hogy ki kell dolgozni a két állami szférába besorolás elveit, szabályzatát. Ezen belül ki kell dolgozni a mérések ellenőrzések, megoldások elveit és szabályzatát. A színvonalemelés elveit, szabályzatát. A zsugorodás, terjeszkedés elveit, szabályzatát.

A B/8 ábra, a B/4 ábra is nagyjából, vázlatosan tartalmazza, hogy mi a különbség, szabályozási szempontból a részleges állami versenyszféra, és az állami közszféra között.

(Kitérés egy kis tisztázásra. Megint előjött az állam és magángazdaság szétválasztásnak egy újabb szempontja, az ügyfél (fogyasztó) választási lehetősége. Látszólag ez a dolog egyre zavarosabb. Csak látszólag, mert valójában mindig ugyanarról beszélek csak más megközelítésben. Ha van az ügyfélnek (fogyasztónak) választási lehetősége akkor jöhet létre verseny (ügyfélszerzési verseny, árverseny, minőségi verseny, stb.) és szabad (de nem elszabadult) piac. Mivel ez jó, ezért ezek a termelések, szolgáltatások (tevékenységek, munkák, fogyasztások, stb.) a magángazdaságban működnek a legjobban, leghatékonyabban. A többi termelés, szolgáltatás a hatékony államban működik a legjobban, amelyben szintén lehetséges, bizonyos termelések, szolgáltatások vonatkozásában, bizonyos részleges verseny.

Arra nem vállalkozom, hogy felsoroljam azokat a kategóriacsoportokat, amelyeket a termelések, szolgáltatásokat (tevékenységek, munkák, fogyasztásokat ill. termékek, szolgáltatások, stb.) vonatkozásában megemlítettem ill. meg fogok említeni. Szerintem a termeléseket, munkákat, stb. legalább százféleképpen lehet kategorizálni. Ez a tanulmány nem való tankönyvnek, nem is tudományos értekezés. Többek között az egyik célom, hogy napi politikai társadalmi események értékelhetők legyenek. Valaki pl., meghallja valamelyik okos politikus fejtegetését: az egészségügy csak a részleges privatizációval tehető hatékonnyá. Akkor, ez a valaki, idelapozván, elolvasván e fejezetet talán le tudja vonni a megfelelő következtetést.) 

A teljes társadalmi haszon mérésének-elve.

Általában, de különösen az állami tevékenységek estében nem szabad a konkrét rövid távú pénzhaszonból kiindulni. Az állam esetében nincs valóságos profit, pénzbevétel. Van azonban egy képletes pénzbevétel, elsősorban az állami versenyszférában. Ezt figyelembe kell venni.  De itt jön egy újabb csavarás: nem szabad csak ezt figyelembe venni. Pl. egy állami szolgáltatás ráfizetéses, még viszonylagosan is az.  De a zsugorítás, megszüntetés, bármilyen intézkedés előtt, azért tovább kell pergetni a kiszámítható történéseket. Mi fog történni ezután. Pl. megszüntetnek egy óvodát. Akkor az odajáró gyerekekkel, szüleikkel várhatóan mi történik. Van másik befogadó óvoda közelben, vagy nincs. Ha messzebbre kell vinni, akkor ez plusz idő pénz, stb. Mi történik az óvodában dolgozókkal. Ha munkanélküliek lesznek, akkor az munkanélküliség-növekedés, segélyezés, stb.. Általában a következmény, hogyan hat az elégedettségre, a foglalkoztatottságra, a munkamotivációra, a szélesebben vett életszínvonalra,  nemcsak rövid távon, hanem hosszabb távon. További szempontja hasznosságnak: az intézkedés, és annak következménye mennyire illeszkedik hosszabb távú tervekhez, a stratégiai tendenciákhoz. Pl., ha az általános stratégia tendencia az, hogy a villanyvonat-közlekedés, a környezetszennyezés, az olcsóbb működés miatt fejesztendő, akkor ez is egy elem, amit figyelembe kell venni, pl., ha egy ráfizetéses szárnyvonal megszüntetéséről van szó.

Tehát a fejlett állam elég bonyolult és pontos számolásokat végez minden intézkedés előtt. Amelyik nem végez ilyen számításokat az nem fejlett állam, nem jó vezetés. Pontosabban, az a rossz vezetés, amely nem tud (vagy nem is akar) hatékony államot kialakítani

Kitérnék még röviden tevékenységek áthelyezésre az állam, a civil szféra és a magángazdaság vonatkozásban. Bár erről máshol bővebben beszélek, de azért itt is meg kell említeni. Pl. az államnak, lehet olyan koncepciója, hogy az adott tevékenységet nem megszünteti, hanem áthelyezi egy másik nem állami szférába. Most itt arra nem térek ki, hogy ezzel kapcsolatosan mik az általános elvek. (A magángazdaságot, annak nagyvállalkozási részét, összességében biztosan nem kell bővíteni.)  A lényeg az, ha ilyen koncepciója van az állami vezetésnek,  akkor azt elég tervszerűen kell végigvinni. Tehát nem elég zsugorítani, megszüntetni, aztán majd csak lesz valami. Ez az óvoda például, kerüljön át a kisközösség hatáskörébe (civil szférába), ez a szárnyvonal pedig a magángazdaságba, akkor meg kell teremteni ehhez feltételeket, minimálisan meggyőzéssel, tanácsadással, tájékoztatással, ill. minimális finanszírozással.

Feladat: az állami tevékenységek áthelyezése (államon kívülre) tervszerűen történjen.  És ne felejtsük el, a kis és középvállalkozásokat kell preferálni.

Térjünk vissza a részleges állami versenyszférára. 

Lehetséges, hogy pl. egyik korház, intézmény csak a tüdőgyulladásokat, a másik korház csak a gyomor és bélrendszeri betegségeket és így tovább kezeli. Mondjuk úgy hogy gyakorlatilag nem célszerű, nem lehetséges. Ráadásul van százféle tüdőgyulladás, és ezerféle gyomor, bélbetegség. ( Az más kérdés hogy ezeket betegségeket esetleg más orvos, más osztály kezeli.) A teljes, intézményi specializálódás ugyanakkor azt jelenti hogy  csökken  az állami részleges versenyszféra.  Ugyanakkor fennállhatnak bizonyos keveredések.  A tiszta átlátható állam egyik vonatkozása, hogy az állami részleges versenyszférát, lehetőség szerint, érdemes elválasztani az állami közszférától.

Célszerű, hogy ugyanazt a tevékenységet az intézmények egyik fele fix ügyfélkörrel oldja meg a másik része változó ügyfélkörrel. Szintén nem célszerű, mert ha az intézmények egyik fele el tudja szívni az ügyfeleket, akkor a fix körzetekből is elszívja. Tehát az megállapítható, hogy a két rendszert nem célszerű keverni.  Egyfajta állami szolgáltatáskörnek, (munkának, tevékenységnek) vagy az egyik rendszerben (részleges állami versenyszféra) kell működnie, vagy a másik rendszerben kell működnie.  (állami közszféra).

Az viszont, hogy melyik fajta állami szolgáltatáskör melyik rendszerben működik jól, (körzetesítés, fix feladatok, választhatóság, ill. államon belüli verseny, stb.) alapos elemzést igényel.

Szerintem a 2006-ban kezdődő egészségügyi reform keveri a két rendszert, ezért sem lehet jó.

Tehát az egészségügy általában olyan terület ahol változó ügyfélkör mellett nem egyenes arányosan változnak a feladatok. Az egészségügyben jelentős részleges versenyszféra alakítható ki.  (Van olyan állami szolgáltatás ahol a változó ügyfelek mellett egyenesen arányosan, változnak a feladatok.) Nézzük azokat, ahol nem egyenes arányban változnak feladatok.

A pontos árak a pontos készpénzforgalom határozza meg magángazdaságban a pontos feladatokat és azok teljesítését.  Az állam esetében pl. lehetséges az arányos, de csökkentett állami áras rendszer. Ilyen pl. az általam javasolt bonuszpénz-rendszer. Két dolog azonban mindenképpen szükséges: minden lényeges elemet be kell árazni, legalábbis 80%-os pontossággal. Hiszen a monopolhelyzetben elszakadnak az árak a piaci értéktől, és így feladatok is pontatlanok lesznek. Másképpen: a szolgáltató a feladatoktól független árakat határozhat meg. A jó árazásba itt most nem megyek bele.

Az állami részleges versenyszférában az intézményvezetés is korlátozottan változtathatja az árakat, feltehetően a korlátozott piac ( kereslet-kínálat) diktálja ezeket a változtatásokat. Ha pedig így van akkor az pontosabb árakat, bevételt, jövedelmeket, stb., eredményez. Az állami közszférában sem árt a viszonylag pontos árazás.

Jelenleg az egészségügyben fejkvóta finanszírozás van.  Nem tudom, hogy ez mit jelent, de nem jól hangzik. Mi köze van az egészségügyi munkának, ahhoz hogy hány embert látnak el. Nem sok, hiszen itt nem sorozatgyártás, nem egységesíthető munka van. Melyik a jobb intézmény ahonnan adott időn belül ötszáz gyógyult beteg távozik, vagy ahonnan ezer félig gyógyult beteg távozik?

Ugyanakkor az sem mindegy, hogy náthával kezelték a betegeket, vagy tüdőrákkal.  A kezelt betegek száma, a kezelések viszonylag pontos ára, és gyógyulási statisztika összesítése adhat pontosabb mérést. Viszont még fennáll hamis kimutatás lehetősége.

Kitérés a bonusz-pénzrendszere. A bonusz-pénzzel rendelkező beteg tudván, hogy a pénzének van egy valós pénzjellege, kritikusabban fizetne. Tehát lenne egy fogyasztó (beteg) általi ellenőrzés. Az adott intézmény az arányosan csökkentett árak mondjuk hatszorosát  kapná meg az államtól pontosabban, az adóból, költségvetésből. Ez a kifizetés arányos lenne ez elvégzett feladatokkal.  Ezen belül még mindig érdemes lenne takarékoskodni. Viszont a fizetés és versenyhelyzet gondoskodna arról, hogy ne torzuljon el, és ne legyen tisztességtelen a rendszer. A bonuszpénz-rendszert esetleg ötvözni lehet a korlátozott árváltoztatási versennyel. Az állami részleges versenyszférában levő intézmények koráthozottan (pl. 10%-ban) változtathatják az árakat, melyeket az ügyfelek bonusz pénzzel fizetnek meg.

Mi legyen a jól menő és rosszabbul menő intézményekkel, ebben a rendszerben?  Mondjuk 10%-os romlásig, javulásig kívülről nem kell beavatkozni, mert  akkor az ott dolgozók jövedelme nő, vagy csökken, és ez  motiválja őket. Pl., ha csökken a bevételük és ezzel a jövedelmük. Akkor feltehetően megpróbálnak javítani a munkájukon. 10%-os romlás után azonban a külső államnak be kell avatkozni. Ki kell vizsgálni a romlás okát és e szerint intézkedni.

Még egy pár gondolat a teljesítménybérezéshez.

A dolgozók teljesítményét csak az adott intézményen belül lehet mérni. A részletes szabályozást, ki miért érdemel jutalékot, stb. szintén csak belül lehet elvégezni. Hogy ez ne legyen torz, abban segít az intézményi demokrácia.

Ugyanakkor az alapvető szabályozás a külső államból jön. Ez a szabályozás, amely általában meghatározza, hogy ki, miért, mekkora jutalmat, ill. levonást érdemel. Az intézményi demokrácia és a viszonylag pontos általános szabályozás biztosítja, hogy ne legyen torz a teljesítménybérezés.

A teljesítménybérezést mindkét állami rendszerben kiegészítésként lehet alkalmazni, csakúgy, mint az arányos jövedelmeket és az intézményi demokráciát. Igaz nem egyformán, figyelembe kell venni a két rendszer sajátosságait. Pl. a fix ügyfelek jobban kötődnek az intézményhez, ezért itt ennyivel erősebbnek kell lenni az intézményi demokráciának.

Említsük meg  az intézmény vezetőinek általános feladatait is.

A magángazdasági vezető tisztában van a hatékonyság alapelemeivel. Úgy, mint, a dolgozók motiváltsága. A dolgozók kreativitásnak érvényre jutása. A jó munkaszervezés. A modern eszközök. Az állandó belső oktatás.  Az állami intézményben is erről van szó.

A hatékony állam egyik eleme az un. állami referencia-szolgáltatások, referencia-vállalatok kialakítása és hatékony működése.

Tulajdonképpen itt arról van szó, hogy a magánszektorba pl. kereskedelembe, bankszektorba állami vállalatok, bankok úgy vennének részt, mintha magáncégek lennének, részt vesznek a versenyben, csak a tulajdonos az üzemelő nem magánember, hanem az állam. Bár a referencia üzemek tapasztalatai nyilván hozzájárulnak hatékonyság kialakításhoz. De főleg arról van szó, hogy az állam minden feladatának vonatkozásában hatékonynak kell lenni, így azon feladatának vonatkozásában is, hogy helyesen „irányítsa” a magángazdaságot.

A versenyszektorban, magángazdaságban is szükségesek állami referencia-szolgáltatások, állami referencia-vállalatok. Legalább egy szelete egy része, egy szegmense állami tulajdonú és kezelésű legyen azon szolgáltatásoknak, amelyek többségében magán tulajdonban vannak. Szükséges pl. állami bank, állami kereskedelem és még lehetne sorolni. Több szempontból szükséges ez, feltételezve, hogy ezek az állami vállalatok hatékonyan dolgoznak. Ugyanis ezek az állami vállalatok részt vesznek a versenyben. Az egyik szempont hogy az állam, magánszektorra, versenyszektorra vonatkozó szabályozásait betartsák. Megtörjék a teljes ágazat monopolhelyzetszerűségét, az árkarterek kialakulását. De az sem elhanyagolható szempont, hogy ez szép bevétel az államnak.

Feladatok vázlatosan.

Feladatok az előző fejezetből.

Le kell mérni, hogy az egyes költségvetési egységek, jól gazdálkodnak, pontosabban a vezetőik, jól gazdálkodnak. De ennek csak akkor van értelme, ha a rosszul gazdálkodó vezetőket minimum leváltják.

Az állami intézmények objektív mérése, az objektív mérőrendszer kialakítása, különösen a felettes intézmény általi összehasonlító mérés, mérőrendszer kialakítása. Összehasonlítás más hasonló hazai és külföldi intézményekkel, szolgáltatásokkal. Mennyi, milyen általános, átlagos költségű szolgáltatás, milyen minőségben, mekkora adott költséggel. Ezen kívül: a statisztikai adatok, panaszok kérelmek, elintézetlen panaszok, kérelmek, közvélemény-kutatások, valamit a korrupciós szint szerinti mérés.

Valamint a piaci hatások kialakítása az állami szolgáltatások vonatkozásában. Az állami szolgáltatások fogyasztások fogyasztói, pl. a vázolt rendszerrel, piaci (pénzes érdekelt) fogyasztók lesznek. Ugyanakkor az állami szolgáltatások viszonylag részletes, pontos beárazása, a jól dolgozó, hatékony állami intézmények költségeinek alapján. Ugyanakkor ez a kvázi pénz, vásárlás, az állami szolgáltató munkájának mérését is pontosabbá teszi. Az elvi kiindulás pedig az egyszerűség miatt, hogy a természeti, társadalmi, a magángazdasági elosztásból eredő igazságtalanságokat, az erősen progresszív jövedelem és vagyonadó kompenzálja, ezért bizonyos határig mindenkinek egyenlő állami szolgáltatás, jár.

Mindez egyben, ötvözve az állam objektív mérésének, mérőrendszer alapja lehet.

Ugyanakkor bizonyos szabályozással az állami dogozók kizsákmányolásának, ill. a másik oldalon, lődörgésének, önérdekűségének elkerülése. Ugyanakkor, bizonyos szabályozásokkal az elégséges (legalább közepes) állami szolgáltatási szintek konkrét meghatározása, biztosítása. Ugyanakkor az egyszemélyes vezetés és felelősség helyett testületi (3-5 fős) vezetés és felelősség legyen.

Ha az intézmény munkája mérve vagyon, akkor jön elő, igen, de mit lehet tenni a javítás érdekében, mivel gyenge a teljesítmény. Mit lehet tenni azon kívül, hogy intézmény megfelelő politikai, gazdasági, törvényi környezetbe teszik. Ezen kívül, elsősorban azt lehet tenni, hogy a jól, rosszul dolgozó állami intézmények vezetését megfelelően jutalmazzák ill., szankcionálják. A jövedelmi, erkölcsi jutalmazást érdemes a regnálás utáni időre tenni. A leváltás elkerülése, a maradás is egyfajta jutalom. A legfontosabb, hogy a rosszul dolgozó, teljesítő állami intézmény vezetését viszonylag gyorsan leváltsák, és egy feltehetően jobb vezetést tegyenek a helyébe. Addig kell váltogatni a vezetést, amíg elő nem kerül a megfelelő vezetés, mindezt egy jó vezető-kiválasztó leváltó rendszer keretében.

Ehhez, viszont szükséges, hogy a politikai rendszer, a döntéshozó mechanizmus úgy alakuljon át, hogy vezetők között ne alakulhasson ki haveri, elvtársi, üzlettársi, ellenséges, stb. kapcsolat, ill. a vezetőkben önérdekű, hatalmi, kapzsisági szempont.

Az állam önmagára vonatkozó gazdasági, hatékonysági feladatai.

Az állami vállalatok, állami szolgáltatások valamint egyes állami irányítási egységeket, intézményeket hatékonyabb működésűvé kell tenni. Az állam különböző részei más elvek módszerek szerint tehetők hatékonnyá, ezért az államot szét kell választani. 

Az állami szolgáltatásköröket alaposan átgondolva be kell sorolni valamelyik állami rendszerbe. Szét kell választani az állami közszférát, állami versenyszférára és állami közszféra.

Az állami közszférába (elsősorban az ügyfélválasztási lehetőségéből kiindulva.) - fix, ügyfélkör, fix feladat, fix költségvetés, (körzetesítés), illetve a költségmegtakarítási-jutalék rendszerbe. Továbbá erősebb, más irányú külső központi szabályozás ellenőrzés, szankció. Gyengébb belső (intézményvezetési, intézményi demokrácia) szabályozás, csak csekélyebb bérváltoztatás.   Ezzel a rendszerrel kapcsolatban kell alakítani a lassan változó, megfelelő jutalékot, biztosító költségvetést.

A vezetés jutalmának nagysága a fejlődés nagyságát követné, de csak utólag. A regnáló időben a vezetés az optimálisnál egy fokkal alacsonyabb jövedelmezésben részesüljön, utólag legyen ez kompenzálva.

Amíg nem lesz egy korrekt szigorú vezetésre vonatkozó szabályozás, és felelősségre vonás, addig nem lesz hatékony az állam, tehát ez az első lépés.

A másik nagy csoport az állami (részleges) versenyszféra, ezzel kapcsolatos feladatok.  Általában arra kell törekedni, hogy az állami részleges versenyszféra a lehetőségekhez képest nagy legyen. Ahol lehet, ki kell alakítani az állami részleges versenyt. Az állami versenyszféra meghatározása: állami feladatokat ellátó, szinte kizárólag az állam tulajdonában, és működtetésében levő, vállalatok, intézmények, amelyek szerkezetileg, működésileg, a magángazdaság és az állami közszféra között vannak.

Besorolás az állami részleges versenyszférába - változó ügyfélkör, ügyfélszerzési verseny, ne legyen monopolhelyzet. A szinvonal, minőség kis mértékben változhat. Szabad válaszhatóság, a szolgáltatás jellegéből adódóan, változó ügyfélkör. Maga a szolgáltatás jellege is meghatározza a besorolást.  Más mértékű és struktúrájú a költségvetési finanszírozás.

Gyengébb külső központi szabályozás, ellenőrzés szankció, erősebb belső (intézményvezetési, intézményi demokrácia) szabályozás. Erősebb de korlátozott belső árváltoztatás, bérváltoztatás.   Legyen csökkentett áras, de arányos, pontos árazás. Pontos árazás de az állami középártól limitáltan kismértékben eltérhetnek az árak. Erre általában legalkalmasabb a bonusz-pénzrendszer. Az intézmény vezetésének korlátozott árváltoztatási, bérváltoztatási lehetősége.

Szükségszerűen az állami vállatok, intézmények nagyobb része az állami közszférában marad, de ezt is át kell alakítani. Pl. a jelenleginél szigorúbb külső szabályozás, ellenőrzés szükséges sok vonatkozásban.

Tényezők, amelyek mindkét rendszerre vonatkoznak, de nem egyformán.

Egy logikusabb átfogóbb keretszabályozás.

A vezetők jövedelme a csökkentett, (kódolt, jelképes) összes bevételtől, ill. a vállalat, intézmény teljesítményétől függjön. (A költségmegtakarítás jelentős része szétosztható legyen.) 

A külső állami munkaszervezés, beleértve a jobb korszerűbb eszközöket és az oktatást. A konkrét részleges racionalizálás. A statisztikai adatok figyelembevétele az állami munka megszervezésénél. Az ügyfél-centrikus munkaszervezés.

A bonuszpénz-rendszer mindkét szférában alkalmazható, csak másképpen.

Az állami vállalatok, intézmények teljesítményének pontos mérése, statisztikai adatokkal és ügyfél-elégedettséggel. Az ügyfél-elégedettség mérése lehet közvélemény-kutatás, illetve állami versenyszférában a bevétel, (bonuszpénz-bevétel).

A külső állami ellenőrzés színvonalának emelése. Szabályozni és ellenőrizni kell az állami szolgáltatás, termék közel egyenlő és megfelelő minőségét.

Ahol lehet a külső állami szabályozás, általában mindenre kiterjedő, de limitált, alternativált szabályozás legyen. A külső szabályozás, megoldások és a belső megoldások megfelelő aránya. A külső és belső szabályozásnak biztosítani kell a jó munkaszervezést, a szaktudást (általános oktatással és vállalaton, intézményen belüli oktatással) és a munkamotivációt. Az oktatás egyik eleme, az ügyfél-centrikusság tudatosítása. 

Maradjon meg a belső kreativitás, és motiváció. A szellemi motiváció is és az anyagi motiváció is. 

A belső teljesítménybérezés megkövetelése és alapvető szabályozása. 

A fejlettebb, szigorúbb, állami vezetés-kiválasztás, és gyorsabb leváltás, mindkét rendszerben egyformán szükséges. Hiszen az állami versenyszféra legfőbb szabályozása vezetés gyors, nagyobb károkozást megelőző, leváltása, és ha szükséges, utólagos felelősségre vonása. Azzal együtt, hogy ezen vezetők nagyobb szabadságot kapnak, de csak bizonyos határig.

A szabályozás mellett legyen megfelelő végrehajtás (ellenőrzés, szankció, kiszűrés). A korrupció csökkentése.

Ha valami tartósan (zsugorítva sem) nem működik az állami versenyszférában, akkor azt szabályozottan át kell tenni az állami közszférába.

A közvetlen intézményi (ügyfelek, ott dolgozók) demokrácia fejlesztése, amely sok mindenben (ötletek javaslatok, ellenőrzések, ügyfél-centrikusság, stb.) hozzájárul, hogy az állami működés hatékonyabb legyen.

Feladat, hogy ki kell dolgozni a két állami szférába besorolás elveit, szabályzatát. Ezen belül ki kell dolgozni a mérések ellenőrzések, megoldások elveit és szabályzatát.  A színvonalemelés elveit, szabályzatát. A zsugorodás, terjeszkedés elveit, szabályzatát. A teljes társadalmi hasznosság mérésének-elve.

A hatékony állam egyik eleme az un. állami referencia-szolgáltatások, referencia-vállalatok (bank, kereskedelem, infrastruktúra, energia, stb.) kialakítása és hatékony működése.

Ezen feladatok egy, vagy állami területenként, több független tudományos testületet, testületrészt (vezetésrészt) igényelnek.

Néhány megjegyzés a feladatokhoz. Kétségtelenül, hogy felsoroltam olyan feladatokat (intézményi demokrácia, vezető-kiválasztás, stb.) is, amelyek más rendszertényező feladatai. Érzékeltetni akartam, hogy ez egy összetett egyenleg és egy-két tényező hiánya esetén is felborulhat az egyenleg.

Megemlítem a kategorizálás miatt még a másik nagy problémakört: amikor az állam nem saját szolgáltatásait, hanem magángazdasági termelést, szolgáltatást szabályozza, irányítja. Ugyancsak más rendszertényezőkben lesznek felsorolva azon feladatok, amelyek által az állam nem önmagát, hanem magángazdaságot teszi hatékonnyá. (A rugalmasságot, a megfelelő szabadságot biztosító szabályozás a limitált, ill. aternativált szabályozás. Az adóztatás, mint egyfajta limitált szabályozás.) Továbbá a gazdaság szabályozása legyen megfelelő erősségű, és legyen szelektív (ne egységesítsen).  E szabályozásban az egyik szempont feketegazdaság lehető legnagyobb kifehérítése, de még hosszasan lehetne sorolni tényezőket, szempontokat.

További elmélkedés az állam és a piacgazdaság viszonyáról. Elméleti rendszertényező.

Eddig főleg az állam és a piacgazdaság arányáról volt szó, most röviden térjünk rá a viszonyra. Egyrészt, az biztos, hogy a piacgazdaságot nem szabad túlszabályozni mert akkor az megszünteti a piacgazdaságot és a versenygazdaságot. A jelenleginél (jelenlegi államkapitalizmus) azonban még megengedhető erősebb szabályozás. Megjegyzem az állam erőssége és túlszabályozás nem azonos.

Az államnak kell ill. az állam képes arra, hogy a nagy (makró, durva, globális) arányokat, a nagy értékeket, nagy árarányokat kiszámítsa és szabályozza. Úgy is fogalmazhatnék az állam nem képes arra, hogy megállapítsa és szabályozza Juli néni mennyiért, adja el a rádióját János bácsinak. Ezt a piacgazdaság önszabályozó mechanizmusa, egyszerűbben a piac fogja szabályozni. A piacgazdaságnak kell, ill. az képes tehát a finom (mikro) szabályozásra a gyakorlati, mindennapi  arányok értékek, árak megállapítására. A makró arányokat nevezhetjük a különböző piacok egyensúlyának is. Szerintem az arányszó jobban kifejezi a lényeget. Megjegyzem hasonló a helyzet a tervezéssel, a költségvetéssel és a hatástanulmányokkal. Az állam képes arra, tehát neki kell a hosszú távú nagy (makró) terveket elkészíteni. A tervek végső kialakításába már a piacgazdaság is részt vesz. A költségvetésre is igaz hogy a végső finom arányok kialakításában már a piacgazdaság is részt vesz. Éppen ezért az államnak a lehető legpontosabban legrészletesebben, minden tényező figyelembe vételével tudományosan mindent ki kell számítani. Ki kell számítani az ideális árakat, béreket, vállalatok értékeit, a pénz értékét és még sorolhatnám. Ezeket nem azért kell kiszámítani, hogy az állam direkt szabályozással azt a piacgazdaságra tukmálja, ez a piacgazdaság, versenygazdaság megölését jelentené. Azért kell kiszámítani, hogy tisztában legyen az esetleges torzulásokkal (ehhez figyelni kell a piacgazdaság folyamatait is) és  képes legyen arra ( tudja, hogy merre kell), hogy a piacgazdaságot a jó irányba terelje. Az államnak szerepe feladata: a jó (makró) irányok kiszámítása, megállapítása és ezután lehetőleg nem direkt szabályozással a piacgazdaság jó irányba való terelése. E terelésnek az eszközei: Adópolitika (adórendszer), hitelpolitika (hitelrendszer): Az állami gazdaság (gazdaság és irányítás) bérpolitikája, ill. az állami gazdaság (gazdaság és irányítás) árpolitikája: 

Ezek egyrészt példát mutathatnak, másrészt az állami részt szabályozzák, harmadrészt az egész gazdaságra kihatnak. Az állami munkaügyi politika. Ezek inkább terelgetik a magángazdaságot.

A direkt konkrét, rendszerint csoportra, területre lebontott szabályozás. Ez az amit lehetőleg kerülni kell, de nem mindig lehet.

A monetáris politika. Erről később bebizonyítom, hogy akkor jó ha erősen korlátozott. Akkor jó, ha úgy fogják fel mint az előző direkt konkrét szabályozást, tehát kerülendő csak ha nagyon szükséges akkor alkalmazandó, amit lehet más eszközzel kell megoldani.

Végül a költségvetés, amely szintén felfogható egyféle szabályozásnak.

Természetesen ezek csak a gazdaság leglényegesebb szabályozó eszközei. Ugyanakkor a hatalmi (politikai) szabályozás ill. annak eszközei is lényegesek, mivelhogy a gazdasági rendszer nem különíthető el a hatalmi (politikai rendszertől.

A pozitívan szelektáló piacgazdaság.

Először is meg kell állapítani, hogy olyan piacgazdaság még nem jött létre mely minden tekintetben automatikusan minden tekintetben pozitívan szelektált volna. Értem ezalatt azt hogy az értékes fogyasztások ( szükségletek) pl. az egészség az egészséges környezet, a tudás az igazságosság stb. a ne legyenek alulértékelve alulfogyasztva. Persze erre lehet azt mondani hogy ez nem is a piacgazdaság feladata.  Valóban nem az egészében, de bizonyos termékek szolgáltatások vonatkozásában az és ebből lehet következtetni. Hányadik szempont általában a vásárlásnál, hogy a termék, egészséges, környezetkímélő, tudástokozó, stb.? Enyhén szólva nem az elsődleges szempont, pedig annak kellene lenni. Az egyik ok: a piacgazdaságban a termékek reklámozásának a nagyságát elsősorban a profittermelésük és nem az értékességük határozza meg. Tehát egy értéktelenebb (haszontalanabb) terméket éppúgy fognak reklámozni amint egy értékesebbet (hasznosabbat). A félrevezetésekről nem is beszélve mikor egy értéktelen terméket értékesnek állítanak be. A másik ok: az értékrend (értékrend, erkölcs világnézet) rosszasága. Az értékrend megváltoztatása akkor is hosszabb idő, ha azt akarják. Ha pedig nem is igazán akarják, akkor kérdéses, hogy egyáltalán változik-e. Jelenleg úgy tűnik, hogy egyrészt van, sőt erősödik a pozitív változtató akarat. Másrészt viszont a felelőtlen meggondolatlan fogyasztásra biztatás, mely ellentéte a pozitív változtató akaratnak, még erősebben van jelen. Persze mindez jelentkezik a termékek arányában is, az értételen termékek túlsúlyban vannak, mint az értékes termékek. Anélkül hogy az okokat tovább sorolnám megállapítható a következő: a piacgazdaság nem képes önmagában a teljes körű pozitív szelekciót létrehozni. Ha feltételezzük is hogy reklámokat átváltoztatjuk objektív tájékoztatássá még akkor sem lesz teljes a pozitív szelekció. Ha csökkentjük a felelőtlen fogyasztás másik pillérét a túl magas jövedelmeket, még akkor sem lesz teljes a termékek, szolgáltatások pozitív szelekciója. Ugyanakkor a normális kiegyensúlyozott (nem kapzsiságdeterminált) piacgazdaságban létrejön egyféle pozitív szelekció. Ez jelenleg az anyagi tárgyi szükségletek kielégítésére szolgáló termékek, szolgáltatások pozitív szelekciója.  Mivel ez csak az összes fogyasztásnak (egy lehetséges magasabb értékrend szerinti összes fogyasztásnak) az egyharmadát teszi ki, ezért én ezt a piacgazdaság egyharmados pozitív szelekciójának nevezem. Teljes pozitív szelekció, ha minden termék, szolgáltatás vonatkozásában létrejön a pozitív szelekció.

Az államnak a feladata hogy kialakítsa teljes pozitív szelekciót: pl. a felelőtlen fogyasztásra biztatás (agymosó reklámok) csökkentésével. Pl.: a helyes értékrend oktatásával, tájékoztatásával. Pl. a teljes tudatos megfontolt fogyasztói magatartás kialakításával. Pl.: az aránytalanul magasabb jövedelmek csökkentésével, mert ezáltal csökken az ebből származó felelőtlen fogyasztás. Pl.: hasznos termékek, szolgáltatások kedvező adóztatásával.

Az egyharmados pozitív szelekció.

A pozitív szelekció lényege, hogy a silány, elavult, vagy éppen túl drága termékek, szolgáltatások eltűnjenek azáltal, hogy azokat nem vásárolják és így maradnak a jó minőségű, korszerű, viszonylag olcsó termékek. A piacgazdaság pozitív szelekcióját nevezhetjük a piacgazdaság demokratizmusának is mert jó esetben a nép határozza meg a termelés irányát, a technikai fejlődés irányát, a termékcsoportok struktúráját, a választékbőséget. Tehát a termelés a nép igényei szerint alakul.

Ugyanakkor ez a látszólag egyszerű problémakör rendkívül összetett, bonyolult. Csak felsorolásszerűen néhány ezzel kapcsolatos fogalom: kereslet-kínálat aránya, alul-kínálat, túlkínálat, valós választékbőség, valós kereslet, trükkös választékbőség. Áremelés, kontra termékek mennyisége, a termékek minősége, a termékek választékbősége. Tudatosan megfontolt fogyasztás, kényszeríttet kevés pénzből adódó megfontolt fogyasztás, felelőtlen fogyasztás, enyhe és erős túlfogyasztás. Az egyharmados pozitív szelekció és a termelés mennyisége az innovatív termelés, a termelés és fogyasztás struktúrája. Lehetne még sorolni, a kérdés az: ez az összetett, szerteágazó problémakör elemzése belefér-e az a sűrített összefoglalásába? Van e akkora jelentősége, hogy beleférjen? Leegyszerűsítve az történik hogy az állam (gazdaságirányítás) létrehozza normál piacgazdaságot pl. a jó versenyekkel a piactorzító tényezők csökkentésével és a normál piacgazdaságban szinte automatikusan, kialakul az egyharmados pozitív szelekció. Én úgy ítélem meg, hogy ez a problémakör nem olyan jelentős, hogy a részletes elemzése beleférjen a sűrített összefoglalásba. Néhány lényegesebb megjegyzés.

Az egyharmados pozitív szelekcióhoz elég a részben megfontolt fogyasztói magatartás, mely csak az árú minőségét és annak árát mérlegeli. Ez a magatartás szinte automatikusan kialakul. A mértékét viszont befolyásolja a szegénységből adódó kényszer, ill. annak hiánya. A teljes tudatos megfontolt tudatos magatartás, mint ahogy a nevében is benne van nem alakul ki magától, ehhez szükség van értékrendi világnézeti változásra, ill. megfelelő tájékoztatásra, oktatásra. A teljes tudatos szelekció azt jelenti, hogy nemcsak a minőségét, árát, hanem az egészségi, környezetszennyezési, és általában az értékrendi vonatkozását is figyelembe vesszük a fogyasztott terméknek szolgáltatásnak.

Az egyharmados pozitív szelekció és a teljes pozitív szelekció között összefüggésekre azért részben kitérnék. A normál piacgazdaság képes az egyharmados pozitív szelekciót megoldani, viszont a normál piacgazdaság csak állami irányítással alakul ki. A teljes pozitív szelekciót még a normál piacgazdaság sem képes megoldani, viszont a teljes pozitív szelekcióhoz szükség van a normál piacgazdaságra. A különbség lényegében az, hogy az egyharmados pozitív szelekcióhoz nem szükséges az értékrend, erkölcs állami oktatása, valamint nem szükséges az összes termék, szolgáltatás, munka pontosabb (adózási, hitelezési, stb.) megkülönböztetése. Viszont ha kialakítják a teljes pozitív szelekciót, akkor biztos, hogy kialakul az egyharmados pozitív szelekció is.

Ha már jelenleg is ideális esetben létrejöhet az egyharmados pozitív szelekció akkor miért nem jöhet létre a piacgazdaság  általi teljes pozitív szelekció? Erről már szó volt. A nagy vagyoni hierarchia, az egyenlőséget igénylő területek, a pontatlan önhiba, önérdem megállapítása, a tudatosan magfontolt fogyasztás hiánya és még hosszan lehetne sorolni az okokat. Mindez azt jelenti, hogy legalább harminc évig a piacgazdaság önmagától (állami segítség nélkül) nem képes létrehozni a teljes pozitív szelekciót. A probléma összefügg az állam erősségével. A távoli jövőben esetleg kialakulhat a piacgazdaság „teljes” (a jelenleginél jóval teljesebb) pozitív szelekciója, hozzátéve állami irányítás akkor is lesz. A harminc éven belüli fejlődést ez nem befolyásolja. Azok a fejlődési irányok, módok, amelyeket e tanulmány vázol, nem zárják le a távoli fejlődés variációit, sőt kinyitják azokat.

Ebben az esetben például, azt mondom: a teljes pozitív szelekciót egyelőre az álamnak kell biztosítani. Ugyanakkor a piacgazdaságot abba az irányba kell terelni az állam által, hogy az egyharmados pozitív szelekciót maximálisan létrehozza, illetve, a teljes pozitív szelekciót a jelenleginél nagyobb területen létre tudja hozni. Egy normál igazságos piacgazdaságban az egyharmados pozitív szelekció szinte magától létrejön, tehát az egyik feladat a kapzsiságdeterminált piacgazdaság megváltoztatása.

A felsorolt feladatok általánosak illetve más rendszertényezők elemzése során szóba kerülnek.

Ismétlés.

Az állami gazdálkodás és magángazdálkodás között egy lényegi, lélektani különbség van, ez pedig a következő:

A magángazdálkodásban, a vezetőkben, irányítókban, tulajdonosokban a „normális kapzsiság” mellett szükségszerűen kialakul a túlzott kapzsiság. És ez a túlzott kapzsiság az állami gazdálkodásban nem engedhető meg, ezzel rosszul, hibásan, helytelenül működik az állami gazdálkodás. Pontosabban, gazdálkodás bizonyos területei ágazatai a túlzott kapzsiságra kényesek, amiatt elomlanak, ezért azok nem működhetnek magángazdálkodásban, így marad az állam.

A birtoklási tudat jelentős érzelem.

A kapzsiság és a hatalomvágy összefügg.

Az állami gazdálkodásban, a vezetőkben, irányítókban (szükségszerűen?) a „normális kapzsiság” sem alakul ki, kellőképpen. Más útón viszont (szükségszerűen?) kialakul a túlzott kapzsiság, ez vezet pl. a korrupcióhoz.

(Ha ez (ezek) nem alakulna ki, az állami vezetőkben, irányítókban, akkor szinte minden beleférne az állami gazdálkodás keretei közé. De kialakul, legalábbis bizonyos fokig kialakul, ezért van szükség magángazdálkodásra.)

A „normális kapzsiság”: szívvel, lélekkel törődik a rábízott gazdálkodással annak valóságos, életjavító fejlődésével, de közben másoknak sem okoz kárt, a közösség érdekét is figyelembe veszi. Ebből levezethető, mi a túlzott kapzsiság. És ez is levezethető: még a „normális kapzsiság” sem alakul ki.

Tehát ez az alapvető különbség, mert egyébként a gazdálkodás lényegében ugyanaz. Az alkalmazottak viselkedése lényegében ugyanaz. A szervezés, tervezés, kalkuláció, árazás, a gazdasági törvények ismerete, stb., lényegében ugyanaz.

Kitérés a megoldásra.

A kiindulás (legalábbis szerintem), hogy a magángazdálkodásban szükségszerűen kialakul a túlzott kapzsiság, ezzel nem sokat lehet kezdeni. (Egyébként, ha a túlzott kapzsiság nem alakulna ki, akkor szinte minden működhetne, magángazdálkodásban.) De szükségszerűen kialakul. Ettől függetlenül a túlzott kapzsiság mértéke, sem mindegy. És vannak olyan gazdasági területek, ágazatok, amelyekben a túlzott kapzsiság (de ennek is vannak határai) nem okoz nagyobb gondot, inkább az előnyök jelennek meg. Ezért szükség van a magángazdálkodásra is.

Az állami gazdálkodás vonatkozásában viszont megkérdőjeleztem, hogy szükségszerű e, a vezetők nemtörődömsége,  közömbössége, korrupciója. Azt mondom: ez kevésbé szükségszerű, mint a másik szükségszerűség. Ezért szükség van olyan állami gazdálkodásra melyben a vezetők irányítók közömbössége, nemtörődömsége, korrupciója csökkentett, a normális határon belül marad. Vagyis, szerintem az állami vezetőkben, irányítókban kialakítható a „normális kapzsiság”, úgy hogy közben nem alakul ki a túlzott kapzsiság. Pontosabban, ez gyakorlatilag inkább kialakítható, mint az, hogy magángazdálkodók a „normális kapzsiság” határán belül maradjanak.

Az állami vezetők, irányítók „megjavulása” hogyan érhető el, erről szól e tanulmány jelentős része. Pl. a felelősségtudat kialakításával, a megfelelő felelősségre vonással érhető el. És még sok mindennel. Sok-sok módszer szükséges.

Az előző gondolatsor folytatása még szélesebb dimenzióban.

Van tehát 2-4 emberi tulajdonság (lustaság nemtörődömség, túlzott kapzsiság, túlzott hatalomvágy) mely eldönti, hogy szükség van államra, és szükség van magángazdaságra, és kiszabja ezek szerepét és határát. De továbbmegyek, a rendszerszervezés, a társadalomszervezés, az államszervezés, a közgazdaságtan, a jog, a társadalomtudomány és e tanulmány is nagyobbrészt arról szól, hogy milyen módszerekkel, (több száz van ilyen) milyen intézményi struktúrával, döntéshozó mechanizmussal, milyen törvényekkel, szabályozásokkal lehet ezt 2-4 rossz tulajdonságot a normális keretek közé terelni. (Illetve, arról szól hogy ezen tulajdonságok mellett hogyan lehet optimálisan megszervezni a társadalmat.) Erre mondják azt, az igazi kommunisták és egyes más vallások, hogy sokkal egyszerűbb lenne, ha megjavulnának az emberek. Tessék kérem jónak lenni (nem kell lustának, nemtörődömnek, túlzottan kapzsinak, hatalomvágyónak lenni) és akkor erre az egészre nem lesz szükség. Csakhogy nem is annyira egyszerű ez a megjavulás. Mert az emberek 90%-a már most is (régebben is) nagyjából jó. Csakhogy, ha a 10% nem jó, akkor már fel kell építeni a jó felé terelgető bonyolult rendszert. Másfelől, a 90% is csak nagyjából jó (gyakran kilóg a jóság határaiból), márpedig precízen kell jónak lenni. És ez már sokkal nehezebb ügy. Mert ehhez már komoly átgondolás kell, tudás kell. Ekkor már a négy tulajdonság szerteágazik, felbukkannak a tudat és lélek rejtett zugai.  Ehhez idő kell, ehhez oktatás, nevelés kell, stb.. Sajnos az jön ki, hogy pusztán önmagunk és mások meggyőzésével szinte lehetetlen, legalábbis nagyon nehéz az embereket precízen jóvá tenni. És így megmarad a bonyolult gazdasági, társadalmi rendszer, (a jó felé terelgető, ill. az adott lélektani helyzetben az optimális működést biztosító módszerek, intézmények sokasága) szükségessége.

És van még egy jelentős lélektani különbség: a versenyhelyzet de mégsem annyira jelentős, mint a birtoklási tudat.

Általában a fejlődés iránya, aránya, üteme, sorrendje. Elméleti rendszertényező.

Megjegyzem e fejezetben nemcsak a gazdasági fejlődésről, van szó, hanem az általános gazdasági társadalmi fejlődésről, ill. a minden fejlődésről általában. Néhány szó az irányokról. Szerintem, és ezt talán e tanulmány során bizonyítom is vannak a társadalmi fejlődésnek általános, állandó meghatározó irányai. Ilyen irány a demokratizálódás, ezen belül is a közvetlen demokrácia fejlődése, azaz a lakosság közvetlen döntéshozásának a növekedése. Meghatározó irány a lakosság érdeke. Az igazságos elsősorban a valós, hasznos teljesítményre alapuló elosztás. Emellett a az önhibát önérdemet figyelő igazságos, arányos ( a jelenleginél kisebb különbségű) hatalmi, vagyoni hierarchia. Meghatározó nagy irány az ösztönözéssel irányított piacgazdaság. A szervezettség és tudományosság fokozódása. A meghatározó irányok természetesen összefüggnek.  Ezek az alapvető irányok fejlődése szükséges ahhoz hogy a legalapvetőbb célhoz felé közelítsünk. Az alapvető irányok mellett ott vannak a rendszertényezők fejlődése, vagyis pl. e tanulmányban kijelölt feladatok teljesítése. Nevezzük ezt rendszerfejlődésnek.

A legalapvetőbb cél, egyben irány a szükségletek kielégítésnek arányos fejlődése. Gyakorlatilag úgy tudjuk a fejlődést meghatározni, ha pl. három év alatt megnézzük: mi történt, milyen előrelépés történt  pl. az igazságszolgáltatás területén, vagy milye előrelépés történt a természetkímélés területén, vagy milyen előrelépés történt az egészségügy területén, vagy milyen előrelépés történt az anyagi  szükségletek (lakás, étkezés, stb.) területén. Ha területek jelentős résznél történik mérhető és a lakosság számára is érzékelhető előrelépés akkor azt mondhatjuk hogy van fejlődés, és fejlődés egyenletes és viszonylag dinamikus.

Optimális esetben tehát fejlődés üteme egyenletes és viszonylag dinamikus. Ha a megelőző szakasz átlagossága után túl erős, hatalmas, átlagosnál jóval nagyobb  a fejlődés, akkor azt szinte biztosan azt egy stagnáló csökkenő szakasz követi. Ha a megelőző szakasz hanyatló, stagnáló volt, akkor más a helyzet. Ilyenkor éppen azért hatalmas fejlődés, mert előtte egy stagnáló csökkenő szakasz volt. Ez viszont egyáltalán nem biztos csak közepesen valószínű. Az ilyen átlagosnál erősebb fejlődést (a megelőző szakasz gyengesége miattit) nem követi szinte biztosan a hanyatló szakasz, de ezért ennek a közepes valószínűsége mégis kialakul.

Tehát a cél nem a hatalmas fejlődés, hanem a viszonylag egyenletes (kb. évi 4%-os termelésnövekedés) és viszonylag dinamikus fejlődés. Átlagosan ez biztosítja legnagyobb fejlődést. A hektikus fejlődésnek két problémája van: az egyik hogy az átlaga is alatta marad az egyenletes fejlődés átlagának. A másik az hogy maga hektikusság, óriási problémákat okoz, válságszakaszokat válságmegfutásokat okoz.

Ez lenne az optimális fejlődés, viszont a múltban és jelenleg közel sem optimális a fejlődés. A jövőben sem lesz optimális, csak remélhetőleg közelít ahhoz, vagyis egyre inkább egyenletesebb lesz a fejlődés.

Ezért el kell azon is gondolkodni, hogy mit kell tenni akkor, ha fejlődés viszonylag csökken, stagnál, esetleg abszolút csökken. Pontosabban mit lehet tenni egy lemaradt állapotban.  A lemaradás nyilvánvaló akkor, ha az adott ország lemarad a régióhoz képest. Kevésbé nyilvánvaló, de azért lemaradás az is ha az egész régió, netán világ többsége lemaradásban van vagyis nem fejlődik.

Ezekben az esetekben elvileg két megoldás lehet újra ráállni az egyenletes dinamikus fejlődés pályára.  Itt viszont beleszólhat rendszerfejlődés tényezője. Jó lenne fejlődni, van ilyen irányú erőfeszítés is, de valahogy nem sikerül. Azért nem sikerül mert a rendszert nem fejlesztették, ill. a fejlődést a meglevő, már elavult rendszeren belül akarják megvalósítani. Megjegyzem a múltban még csak erőfeszítés sem történt ilyenkor, válságkezdeti szakasz alakult ki, és vezetés elsődleges célja a hatalom megtartása, rendszer fenntartása volt. Tételezzük fel azonban, hogy jelenleg és jövőben hanyatló, stagnáló szakaszban legalább a fejlődés igénye erősödik. Nos ekkor jöhet szóba a dinamikusabb lépcsős fejlődés. Az hogy magát a rendszert, és ezzel szinte párhuzamosan (alig lemaradva) szükségletek kielégítését nagy lépésekben fejlesztik. Ugyanakkor bizonyos fokozatosságra ilyenkor is szükség van, tehát érdemes a fejlesztést kettő, három, négy (leginkább három) lépcsőben végrehajtani.

A fejlődés üteme tehát alapvetően kétféle lehet. Optimálisabb az egyenletes, de viszonylag dinamikus fejlődés. Kevésbé optimális de szükséges lehet a háromlépcsős fejlődés.

Azonban a fejlődés sorrendje sem mindegy.

Az egyértelmű, hogy minden munkafolyamatban meghatározó jelentőségű a munkaszakaszok sorrendje. Vannak sorrendek, amik adottak. Pl. ahhoz, hogy kifessük a szobát nyilván meg kell venni a festéket. Itt is koppanhat az illető, mert mondjuk, lekaparja falat és kiderül, hogy nem lehet festéket kapni. Vagy kifesti lakást, és utána kaparja le falat, vagyis az új festéket.  Ez két okból is előfordulhat. Előtte nem kaparta le és a fal elkezd peregni. Vagy egyszerűen nem teszi sorrendbe a feladatokat, azt gondolja teljesen mindegy milyen sorrendben végzi azt. Ez persze így banálisnak tűnhet, csakhogy a gazdasági, társadalmi rendszer átalakítása milliószor bonyolultabb, mint egy falfestés. Tehát a felületes átalakító könnyen így járhat. Az adott sorrendet nyilván az adott helyzet határozza meg. A sorrend-struktúrákon azonban érdemes eltűnődni. Itt én csak vázolom a problémát. Most a rendszert hasonlítsuk egy olyan rozoga épülethez, amelyet a lakók igényei miatt bővíteni, korszerűsíteni kell. Az alapvető irányok (pl. a demokratizálódás) ebben az esetben legyen az alapzat, a főfalak, a tetőzet. A lényeges tényezők (pl. a rendszertényezők) ez estben legyen a válaszfalak, a közműhálózat, a nyílászárók. A részletek (a szükségletek kielégítése) ebben az esetben legyen a helységek padlózata, kifestése, a főbútorzat. Ha az igények bővítéssel járnak, akkor az alapvető irányokhoz (alaphoz, főfalakhoz, tetőzethez) is hozzá kell nyúlni, azokat is fejleszteni kell.

Ebben az esetben, nem jó megoldás hogy a részleteket fejlesztik. Jónak látszik hogy mindig az elavult, már rossz részleteket fejlesztik, de a jövő irányainak figyelembe vételével. Mégsem jó egészen, mert kifestés után közműhálózatot cserélni, főfalat növelni, nem jó. Ugyanakkor az sem jó megoldás, hogy csak az alapvető irányokra koncentrálnak. Ekkor lakók szinte állandóan kényelmetlen szétszedett, piszkos házban laknak. Nem egészen jó megoldás az sem hogy először a főirányok, azután a lényeges tényezők, majd a részletek átalakítása történik. Ugyanis amíg eljutnak részletek rendezéséhez, amelyek közvetlenül meghatározzák a lakók közérzetét addig nagyos sok idő telik el. Ekkor is az helyzet hogy többnyire elégedetlen állapotban vannak a lakók. Talán egy lehetséges jó megoldás. A fő irányok fejlesztése részlegesen, egységenként (pl. egy épületrészben). Tekintettel az ésszerű szétszedhetőségre, és a főirányok elavultságára. Elavultság szempontja: elsősorban azon részt, egységet kell fejleszteni amelyik elavultabb. Továbbá másodlagos tekintettel a lényeges tényezők és a részletek elavultságára.  A lényeges tényezők (pl. közműhálózat) fejlesztése, részlegesen, egységenként. Tekintettel a   főirányok fejlesztésére ill. az részletek fejlesztésre. Másodlagosan tekintettel a helyzetből eredő megvalósíthatóságra, a szétszedhetőségre, az elavultságra. A részletek fejlesztése (pl kifestés) részlegesen, egységenként. Tekintettel a főirányok fejlesztésre, a lényeges tényezők fejlesztésre. Másodlagosan a helyzetből eredő megvalósíthatóságra, a szétszedhetőségre, az elavultságra.

A szétszedhetőség szempontja az, hogy milyen munkálatokat érdemes összekapcsolni, ill. mekkora kár keletkezik, ha nem kapcsolják össze a munkálatokat. Az egyenletes fejlődésnek az felelne meg, hogy mindent apró részleteiben csinálnának meg, azonban ez nyilván nem racionális, hatékony megoldás. Ellenben az sem jó, ha a hatékonyság miatt nem jönne létre viszonylag egyenletes fejlődés. Tekintettel kell leni a szétszedhetőségre, ezért mondom hogy részlegese, egységenként kell fejleszteni.

Sőt van egy további szempont, ez pedig a távlati fejlődés szempontja. Valahogy azt is figyelembe kell venni, hogy tíz-húsz év múlva, vajon milyen házban akarnak élni a lakók. Az pedig természetes hogy a jelenlegi igény szempont: a következő öt-tíz  évben milyen házban akarnak élni a lakók.

Nem kínozom tovább az olvasót.

A lényeg, hogy az ország optimális fejlesztése egy igen komoly, rengeteg, számolást, töprengést igénylő tevékenység. Ez persze csak jövő zenéje. A múlt és jelen igen messze van ettől. Ebből a szempontból is elavult rendszerben élünk. Persze most is van tervezett fejlesztés, de ez nem átfogóan tervezett fejlesztés.

Kijelenthető: az arányok ütemek, stb. problémája tartalmi problémává lényegül át. Az is kiderült hogy nincs általános szabály. Sok rendszertényező van, sok feladat van, és mindegyikben egyenként kell megvizsgálni, hogy a fejlődés milyen arányt milyen ütemet, milyen sorrendet igényel. Én itt most csak felsorolom a variációkat.

Az ütem lehet: lassan emelkedő egyenletes, lassan a de hektikusan (gyakorta nagymértékben változó) emelkedő, gyorsan emelkedő egyenletes, gyorsan emelkedő hektikus. Lehet még lépcsősen emelkedő. Szakaszos ugrásszerű lépcsős fejlődés. Lehet kevés lépcsős és több lépcsős.

A sorrend lehet párhuzamos több tényező, összekapcsolódhat, sőt jó, ha egyszerre változnak.  Lehet egymás utáni, mikor nem jó a párhuzamosság viszont fontossá válik a sorrend.

Úgy tűnik, hogy pl. az állam erősödése, a népréteg fogyasztása, a beruházások növekedése lassan emelkedő egyenletes fejlődést kíván. Általában a gazdasági, pénzügyi változások az egyenletes fejlődést igénylik. Sőt általában a rendszerváltozások a politikai változások is az egyenletes fejlődést igénylik.  Ugyanakkor a rendszerváltásnak elég radikálisnak kell lennie, a változás megkívánja több képcsős, párhuzamos fejlődést is. A házátépítési példában lett említve, hogy érdemes a munkálatokat összekapcsolni. Nem érdemes egyik évben festeni a másik évben a vezetékeket kicserélni. Érdemes a munkálatokat összekapcsolni. Különösen igaz ez társadalmi, gazdasági rendszer esetében melynek van egy önregeneráló képessége, egy idő után képes még a jó változásokat is visszailleszteni a rossz rendszerbe. Ugyanakkor az sem mindegy hogy milyen sorrendben következnek a munkálatok. Nem szerencsés, ha festés után következik a csőcsere.

A fejlődés irányának, ütemének, sorrendjének problémája kettős.

Egyrészt: mi lenne az optimális fejlődési ütem egy fejlettebb rendszerben. Másrészt: milyen sorrend és ütem szükséges, ahhoz hogy a fejlettebb rendszer létrejöjjön.

A két probléma gyakorlatilag esetenként azonos lehet. Tehát holnaptól elkezdik az optimális fejlődést, a fejlettebb rendszer fejlődésének megfelelő irányt, ütemet, sorrendet és ezzel egyben ráállnak a megfelelő pályára.

Ez azonban nem mindig lehetséges. Más esetekben csak úgy lehet ráállni a megfelelő pályára, ha előtte radikális (egy-kettő-három lépcsős) reformokat hajtanak végre.

Például, az optimális fejlődési iránya és üteme az lenne, ha a nemzeti jövedelem egyre nagyobb százaléka (egyenletes, fokozatos enyhe fejlődés) fordítódna a lelki, és minőségi anyagi szükségletekre, szemben az anyagi tárgyi szükségletekkel. Ehhez azonban többek közt végre kell hajtani egy adóreformot, amit viszont csak radikálisan (kettő-három lépcső) lehet megoldani. Ha ez kész, csak akkor lehet szó a jó irányú jó ütemű (enyhe, egyenletes) fejlődésre.

Történelmileg probléma abból adódott, hogy különböző okokból az egyenletes fejlődés helyett kialakult a hosszabb távon stagnáló de rövid távon hektikusan változó „fejlődés” és ebből következő lemaradás. A lemaradást tehát éppen az  következetes egyenletes fejlődés hiánya okozta.  A kettő közötti különbséget a grafikus ábrázolás mutatja pl. D/1, 2, 3 ábra. Pl., az adórendszer nem fejlődött megfelelő ütemben ezért korszerűtlen elavult.  Ezt a lemaradást csak radikális gyorsabb, lépcsős ütemű, változtatással lehet megoldani. E nélkül más optimális fejlődések nem alakíthatók ki.

Más esetekben elég, ha az egyenletes enyhe ütemű fejlődés helyett egy erősebb ütemű egyenletes fejlődést alakítanak ki. Ekkor több szempontot kell egyszerre figyelembe venni és összeegyeztetni. A hektikusság mértékét és annak csökkentését. A fejlődés lemaradását és a lemaradástól függő egyenletes fejlődés ütemét. Olyan módszereket kell használni, mely a fejlődésre (pozitív változásra) hatnak, de a hektikusságot nem erősítik.

 A gazdasági-társadalmi rendszer egy nagyon soktényezős egyenlet. Az általános tanulság hogy a rendszer minden területének fejlődésben kell maradnia, nem szabad megállni. Nem szabad megállni, ez nem mindig jelent radikális változásokat, de mindig valamilyen irányú, sorrendű és ütemű fejlődést jelent. Minél folyamatosabb egyenletesebb a fejlődés annál kevésbé van szükség radikális változtatásra.

A helyes gazdasági pénzügyi arányok és annak kialakítása. Az állami árak felügyelete. A helyes állami gazdaságirányítás. Rész-rendszertényező.

Érdemes a B/22 ábrát tanulmányozni. Az ábrának nincs elemzése, mert az legalább 10 oldalt, venne igénybe. A problémakör középiskolás szinten is komplexebb, mint a jelenleg túlzottan leegyszerűsített megközelítés, bugyuta ábrákkal. Mindenkinek, a magángazdaságnak, a bankoknak, a fogyasztónak, de leginkább az államnak (állami vezetésnek, kormánynak) kötelessége az egyensúly megőrzésére törekedni.

Korábban már beszéltem az optimális értékekről. Ha az alapvető értékek optimálisak, vagy annak közelében vannak, akkor az alapvető arányok is többnyire helyesen alakulnak. Azonban csak többnyire, nem teljesen. További probléma, hogy a közepesen lényeges arányok, egyensúlyok egy része azért eltorzulhat, felborulhat.   A helytelen arány nem más, mint torzulás, egyensúlytalanság.

A normális piacgazdaság (magángazdaság), kb. 75%-ban, a kapzsiságdeterminált piacgazdaság, a determináció fokától függően ennél kevésbé, pl. 50%-ban képes automatikusan a helyes arányokat kialakítani. Az alapelv az lenne hogy a piacgazdaság automatizmusát meghagyva, azt azonban kiegészítve, az állam, a központi irányítás a helyes arányok felé ösztönözné (terelgetné, ösztökélné) a magángazdaságot.

   Közepesen lényeges gazdasági és pénzügyi arányok.

Innovációs és munkaidős termelés (helyes) aránya. A termelés és beruházások (innováció) helyes aránya.

A beruházás és innováció helyes mértéke.

A gazdasági ágazatok (ipar, mezőgazdaság, stb.) (helyes) aránya.

Az állami szféra, állami gazdaság és magángazdaság helyes aránya.

A nagy, közép és kisvállalkozások helyes aránya. (Belföldi és külföldi vállalkozások helyes aránya)

A beruházások és fogyasztás helyes aránya.

A népréteg fogyasztásának helyes aránya.

Az egyéni, családi, és a közösségi fogyasztás helyes aránya.

Az export-import helyes aránya a külkereskedelmi egyensúly.

A belföldre termelés helyes aránya.

A foglakoztatás helyes aránya, a munkanélküliek helyes aránya.

A termelés és fogyasztás (jövedelmek nagysága, jövedelmek vásárlóértéke) helyes aránya.

(A piacok egyensúlya.)

Az igazságos jövedelemelosztás arányai. A helyes árképzés, bérképzés. A helyes állami bérpolitika.

A termékek (áruk, eszközök természeti kincsek), munkák, vállalkozások helyes értéke.

A termékek, eszközök, természeti erőforrások, munkák helyes cserearánya.

Az árak mértékének egymáshoz viszonyított helyes sorrendje és aránya.

A bérek jövedelmek értékének egymáshoz viszonyított helyes sorrendje és aránya.

A gazdasági teljesítőképesség ( egyén, vállalkozás, ország) helyes értéke.

A régi felújításának, ezzel szemben a régi eldobásának és helyette új készítésének aránya.

Pénzügyi, gazdasági arányok.

A hitelezés, beruházás helyes aránya.

A megtakarítás és a hitelezés (hitelfelvétel, hitelnyújtás) helyes aránya.

Az adók és más bevételek helyes aránya.

A bevételek jövedelmek és kiadások költekezések helyes aránya.

A termelés, a jövedelem és a fogyasztás helyes aránya.

Az kereslet kínálat helyes aránya. (Az egyharmados szelekció megoldása.)

Az árszínvonal és bérszínvonal helyes értéke.

Az alapanyagok, nyersanyagok valamint  az alapvető, termékek, szolgáltatások valóságos (nem piaci) ára.

       A pénzügyi arányok

A forgalomba levő pénz és a termelés helyes aránya.

A forgalomba levő pénz a tartalékpénz (takarékpénz) és a hitelpénz helyes aránya.

A gazdaságba (országos gazdaság, lakossági néprétegű gazdaság) betett és kivett pénzek mértéke aránya.

Az infláció helyes aránya.

Az állami bevételek kiadások (az eladósodás) helyes aránya.

A jegybanki kamat helyes mértéke

A pénz árfolyamának helyes értéke.

A pénz, pénzek, valóságos (nem piaci) értéke.

A helyes arányok egymással összefüggnek, sőt sok esetben átfedik egymást.

Mindez lehet országon belüli és világviszonylatú. A pénz helyes árfolyamát, valamint a helyes export import arányokat csak világviszonylatban lehet megoldani. Ezen kívül még különböző csoportosítások lehetségesek. Az összefoglalás összefoglalásába a helyes arányok részletes elemzése nem fér bele, azért egyesekről még szó lesz (pl. B6/5, B/6, B/7 ábrák). A helyes arányokat a vezetés tudományos alapon kiszámolhatja és a piacgazdaságot a következő eszközökkel terelheti jó irányban. 

Szabályozás, törvénykezés, adózás, az állami szféra árai bérei, költségvetés, hitelpolitika ill. a monetáris politika.

 Az un. monetáris eszközök (pénz árfolyam-változtatása, felértékelés, leértékelés, államadóság-változtatás, kamatváltoztatás, forgalomba levő pénz stb.) helytelen eszközök a helyes arányok kialakítására.

A helyes arányok kiszámításnál, és a kialakításnál (e felé való ösztönzésnél) figyelembe kell venni az alábbi szempontokat. A helyes arányokat kiszámoláshoz létre kell hozni, olyan intézményt, testületet, aki képes azt kiszámolni. Ehhez pedig elsősorban az szükséges, hogy belássák: jelenleg nincs ilyen.

Egyéb arányok.

A helyes arányok kialakításnak, üteme, sorrendje.

 Az előző fejezetben taglaltam hogy nagyjából mit értek a fejődés ütemén és sorrendjén. Természetesen a helyes arányok beállításnál is figyelembe kell venni a fejlődés helyes ütemét és sorrendjét.

A helyes arányok és a megvalósíthatóság az állam eszközeivel.

Továbbá meg kellene állapítani, hogy azt milyen eszközökkel, módszerekkel lehet megvalósítani.

A helyes arányokat az állami gazdasági vezetés képes leginkább befolyásolni a saját eszközeivel. Ezek az eszközök: a szabályozás, az adórendszer, a költségvetés, az állami kedvezményes hitelezés, a közvetlen segítség, stb.

A szabályozási problémák összefoglalása. A szabályozás tehát úgy kerül ide hogy ez az egyik leglényesebb eszköz mellyel a helyes arányokat biztosítani lehet.

Eddig már sok szabályozási elvet felsoroltam. Ebből néhány.

Megjegyzem: a rendszer a szabályozási elvek sokasága.

A B/4 ábrán is foglakoztunk a szabályozással. Ez a szabályozási problémakör kapcsolódik a piacgazdaság, valamint az állami gazdaság helye szabályozásához.

Említettük a piacgazdaságot, versenygazdaságot, fenntartó szabályozást. Ez is egy szabályozási problémakör.

Ennek lényegét egy példával világítanám meg. Tételezzük fel hogy egy lényeges cél a hulladékok csökkentése. Ennek módjai.

 -  A „ hulladéktermelést” rendelettel meghatározzuk. A hulladéktermelés nem lehet csak X mennyiség. Ez a direkt szabályozás, egyébként a brezsnyevi szocializmusra jellemző szabályozás. Ha ez az uralkodó trend, akkor az megszünteti a piacgazdaságot versenygazdaságot.

 - A „hulladéktermelők” életét mindenféle ellenőrzéssel, szabállyal, ellenőrzéssel megkeserítjük. Nem mondjuk, hogy tilos, csak elvesszük a kedvüket.

 -  A „hulladéktermelőknek” nagyobb adót kell fizetni, és kevesebb hitelt kapnak.

 - A hulladék-feldolgozóknak nem kell adót fizetni, és nagyobb hitelt kapnak.

Szerintem az utóbbi két szabályozás a legjobb. Az előző két módszer viszonylag rosszabb. A két utóbbi szabályozás is szabályozás, csak nem direkt szabályozás, nevezzük ezt átlátható indirekt szabályozásnak. Ezt neveztem én a piacgazdaság helyes irányba terelgetésének. Azt látni kell, hogy attól még nem szűnik meg a piacgazdaság, ha minden szabályozási módszer előfordul, szükség van a direkt szabályozásra is. Akkor szűnik meg, ha az arányok durván eltolódnak a direkt szabályozás irányába.  Egy további hasonlat még ehhez a témához. A labdarugó mérkőzésnek, bajnokságnak legalább kétszáz szabálya van, ettől még az verseny marad. A tiszta, igazságos verseny lehetősége csökkenne, ha kevesebb szabály lenne, ugyanakkor szintén csökkenne, ha több szabály lenne.

A következő szabályozási probléma: az előző részben említett a fejlődés ütemét, sorrendjét figyelembe vevő szabályozás problémaköre.

Ezzel azonban nincs vége a témának, vannak még eddig nem említett szabályozási problémák.

Néhány példa: megállapítjuk hogy az 5%-nál magasabb infláció káros. Ekkor a következőket tehetjük például. Hoznak egy olyan szabályt, hogy a legfontosabb termékek szolgáltatások vonatkozásában tilos az évi 5%-nál magasabb áremelés, ha a minőség nem javul, és azt a világpiaci árak sem indokolják. Erre persze azt mondhatják, de hiszen ez direkt szabályozás. Nem direkt szabályozás, mert van mozgási lehetőség csak a limitet, a mozgásteret határozták meg. Direkt szabályozás az lenne, ha  pl. kijelölnék márpedig az ez évi áremelés csak 3,5% lehet. Az előző limitált szabályozás egy még finomabb formája. Az a vállalat amelyik átlépi az évi 5%-os áremelést X százalékkal nagyobb adót kell hogy fizessen. Ez a szabályozás már tényleg nem fenyegeti a versenyt, ugyanakkor megelőző szabályozás (kezelés) mert megelőzi az infláció kialakulását. Ezt nevezhetjük kombinált megelőző és indirekt szabályozásnak. Természetesen ez csak egy példa sok közül. Ugyanakkor előrelátó és lényegi kezelés is mert nemcsak egy időszakra pillanatnyilag előzi meg az infláció kialakulását hanem hosszú távon. A megelőző szabályozás értékét lehet változtatni, sőt magát a szabályt is. Azon az elven azonban nem lehet változtatni, hogy a megelőző, előrelátó, lényegi szabályozás jobb, mint az utólagos, tüneti szabályozás.

A legjobb mikor a megelőző limitált szabályozást kombinálják az indirektszabályozással (adó, hitel stb.).

A helyes arányok kialakítása a helytelenségek torzulások, kialakulásnak megelőzésével.

A jelenlegi szabályozás általában utólagos tüneti, másrészt érdekes módón direktebb is. Először is meghatározzák (direkt szabályozás) a várható inflációt. Ugyanakkor nincs megelőző szabályozás, nincs komoly garancia, hogy az be is következzen. Ez után utólag észlelik, hogy bizony az infláció magasabb lett a vártnál, és ezután kidolgozzák az utólagos tüneti kezelést. Ennek a kezelési módszernek sokkal kisebb az esélye, hogy hatékony legyen. Először is mindenképp késedelem van a probléma kialakulása és a hatékony kezelés között, hiszen amíg a problémát észlelik, kidolgozzák a kezelést és a kezelés elkezd hatni addig eltelik egy jókora idő. Az is lehet, hogy mire a kezelés hatni kezd már ez a kezelés nem is aktuális, pl., már olyan rossz a helyzet hogy más kezelésre lenne szükség.

Ha már utólagos és tüneti a kezelés, akkor legalább gyors és pontos lenne. Sajnos nem az. Ehhez többek közt kellene egy pontos, szinte hétre kész statisztikai rendszer, ami nincs. A gyors, pontos figyelőrendszer mindenképp szükséges lenne, mert a megelőző előrelátó lényegi kezelés természetesen nem lehet teljes körű. Mindig lesznek olyan területek kérdések, amelyeket csak utólagosan lehet megoldani. A lényeg az hogy a két kezelés arányai eltolódjanak a jobbik irányába, a helyes elvet minden szabály kialakításában figyelembe vegyék.

Jelenlegi rendszerben sokkal kisebb arányú a megelőző, előrelátó lényegi kezelés, mint amekkora lehetne. Megint fel kell tenni a kérdést: a vezetésnek melyik kezelés (szabályozási módszer) áll érdekébe?  A válaszhoz még azt is látni kell hogy a megelőző, előrelátó lényegi kezelés egy sokkal automatikusabb rendszert okoz egy olyan rendszert melyben a vezetésnek kevesebb lehetősége van a közvetlen intézkedésre. Ha minden jól, simán szinte magától megy, akkor mi szükség van a vezetésre? Ha minden jól simán és szinte magától megy, akkor hogy lehet a hatalmat, vagyont növelni? Szóval a vezetésnek érdekét inkább az utólagos tüneti kezelés (a kézi irányítás) szolgálja. A kézi irányítás alatt itt most nem a szóbeli utasításokat értem. A szabályozás leirt törvényekkel, rendeletekkel történik, csak nem mindegy hogy a törvényeket, rendeleteket milyen gyakran kell, lehet változtatni.

Van még egy probléma az utólagos tüneti kezeléssel, mégpedig az hogy mivel tüneti, gyakran a kezelés káros mellékhatása erősebb, mint a hasznos hatása.

Pl., ha megnézzük, hogy miért hektikus a gazdaság rájövünk hogy az gyakran éppen a monetáris intézkedésekből ered. A monetáris intézkedések célja az lenne, hogy egyenletessé tegye a gazdaság működését, a valóságban viszont gyakran éppen az ellenkező hatást (direkt vagy tévedésből) éri el. Ezt nevezem én annak, hogy a káros mellékhatás erősebb, mint a gyógyhatás. Ennek a lehetősége is lecsökkenne, ha megelőző, előrelátó, lényegi szabályozás alakulna ki.

Van még egy állami szerep melynek erősödni, kellene. Ez javasoló, tanácsadó állam. Pl. kiszámítja hogy miből mennyit kellene termelni mennyit lehet eladni, stb. és ezt az érintet felek tudomására hozza.

A helyes arányokat és az eszközöket is csak úgy lehet megállapítani, ha van egy hosszabb távú gazdasági termelési terv.

A helyes arányok és a távlati tervek.

Ha nincsenek távlati (20-30 éves) célok akkor eleve nem lehet jó a szabályozás, jelen esetben az arányok megállapítása. Pl., hogy lehet megállapítani az ágazatok helyes arányát, ha nincs komolyan vett legalább 20 évre előre látó terv. Pl., azt akarják, hogy Magyarország egy fejlett agrár és élelmiszeriparral rendelkező ország legyen. Ez legalább 20 éves terv, abban az értelemben, hogy húsz évig következetesen ebben az irányban kell haladni, hogy ez megvalósuljon. Persze ennek sok velejárója is van, pl., ebben az esetben fejleszteni kell a mezőgazdasági, élelmiszeripari gépgyártást stb. természetesen ez meghatározza az arányokat is. Ha ezt a területet gyorsabban akarják fejleszteni, akkor e terület arányainak (költségvetésének, termelésének, stb.) a többi területhez képest növekedni kell. Itt jön az ütem kérdése, mely szintén beleszól az arányokba. Ha nincs legalább 20 éves, de inkább 30 éves terv akkor, a gazdaság csak úgy fejlődik minden egyformán ill. véletlenszerűen. Általában az belátható hogy tervezett, tudatos, akart, irányított fejlődés gyorsabb, mint a „nem is nagyon akaró, nem is tudja merre” haladás. A helyzet az, hogy jelenleg nincs ilyen hosszú távú terv, legalábbis komoly terv nincs. Ez egyrészt nyilván lassítja a  fejlődést, de az arányok megállapítását és általában a szabályozást is ellehetetleníti. Mert azt mondtam, hogy fejlődési ütemnek jelentősége van az arányok megállapításában, viszont hogy lehet megállapítani a fejlődés ütemét, ha nincs hosszú távú terv.

A helyes arányok és a jelenlegi közgazdasági vezetés, ill. közgazdaságtudomány.

Ahhoz hogy az arányokat helyesen állapítsuk meg, nyilván szükséges egy magasabb színtű tudományos elmélet. Először is pontos definíciókra van szükség: pl. mi az hogy fogyasztás, mi az hogy beruházás, mi az hogy népréteg, mi az hogy hektikus fogyasztás, mi az hogy alacsony fogyasztás, mi az hogy viszonylagos egyenletes fogyasztás, stb. Ezeket a fogalmakat én sem határoztam pontosan (csak nagyjából) mert ez nagy munka. A fejlett közgazdaságtannak többek közt ezt is el kell végezni. Azon kívül pontosan ismerni kell a rövid, közép és hosszú távú folyamatokat. Ezen kívül szükség van a számoláshoz néhány kiindulási pontra, alapvető értékre. Mindenre minimálisan szükség van a pontos arányok kiszámolásához. Szerintem ezekkel, a minimális ismeretekkel nem rendelkezik a jelenlegi közgazdaságtan. Pontosabban hatalmas tudással, ismeretanyaggal rendelkezik csak éppen a kiindulási alapok rosszak. Ha pedig az alapok rosszak, akkor minden rossz. Itt van például az a tény, hogy a jelenlegi tudomány, de gyakorlat sem ismeri, a hasznos munka hasznos termék fogalmát. Ha pedig a termékeket, szolgáltatásokat, munkákat nem határozzuk meg a tényleges hasznosságuk szerint (nem jövedelemhozó képességük szerint) akkor eleve hiányzik egy olyan kiindulási alap, amely nélkül minden eltorzul. Ebben az esetben a jövedelemszerzést, a termelést és a hasznos termelést sem tudjuk szétválasztani, pedig ezek különböző elemek. Szerintem a definíciókkal és folyamatok ismereteivel is bajok vannak. Összegezve: szerintem a mai közgazdaságtudomány ill. a gazdasági vezetés nem áll olyan színvonalon hogy a pontos arányokat ki tudja számolni. Ugyanez a helyzet a megfelelő szabályozás kialakításával.

Aki a közgazdaságot elkezdi vizsgálni az egyfelől egyre bonyolultabb folyamatokra, jelenségekre jön rá. Másfelől viszont kirajzolódnak a banális pofonegyszerű törvényszerűségek. Tulajdonképpen a gazdaság csak a jelenlegi működésében ilyen bonyolult. Mondhatjuk, hogy az ember bonyolítja össze, azáltal hogy rengeteg machinációs, spekulációs lehetőség van benne. Ha a szabályozások egyértelműen a banális törvényszerűségek irányában hatnának, akkor gazdaság sokkal egyszerűbbé válna. Ugyanez igaz általában a társadalomtudományokra.

 A helyes arányok és a pontos, lényeges (valós) adatok.

Mivel az adatok, mutatók problémájával már foglalkoztam, ezért itt csak néhány kiegészítést, kiemelést tennék.

 A jövőben (fejlettebb közgazdaságtudományában) minden lényeges adatot legalább három részre bontanak: Nemzeti (összes). Ezen belül gazdagrétegre (közép és nagyvállalkozókra, nagyfogyasztókra stb.) és néprétegre (a gazdagrétegen kívüli réteg) szétbontva. Szét kell bontani a jövedelmet, vagyont, fogyasztást inflációt, erre a három egységre. Szét kell bontani, mert ha nincs szétbontva az megtévesztő, ráadásul megoldásilag is más problémakör. A jövő alapmértékegysége a munkaóra/ x kg kenyér. Az x kg kenyér a hasznos termék és szolgáltatás ill. munka mértékegysége. Ennek lényeges eleme többek között a természeti erőforrás nagysága. A hasznos termék (termék és szolgáltatás), ill. munka kiszámítása elég bonyolult, erről lesz még szó. Ez a mértékegység (munkaóra/ x kg kenyér) a reáljövedelem mértékegysége.

A népréteg (pl. leggazdagabb 5%-os rétegen kívüli összes ember) réteg összes reáljövedelme, valamint a népréteg átlagos reáljövedelme lényeges adatok. A termelésnek is ez a mértékegysége (munkaóra /x kg kenyér). Egy másik lényeges adat a munkaóra / x db fegygacsni. A fegygacsni a haszontalan káros termékek mértékegysége. A haszontalan káros termékek és a hasznos termékek kiszámítása természetesen összefügg. A termelés tehát alapvetően az előző két egységre (hasznos és haszontalan termékek, szolgáltatások) bomlik, a reálbér is, és a fogyasztás ugyancsak. A fogyasztás x kg kenyérből (hasznos fogyasztás) x db fegygacsniból (haszontalan, káros fogyasztás) áll össze. Ezen belül van a nemzeti összes a gazdag réteg és a népréteg termelése, reáljövedelme és fogyasztása. A népréteg hasznos fogyasztása áll legközelebb az életszínvonal fogalmához.

A jelenlegi adatok nincsenek szétbontva gazdagrétegre, néprétegre, hasznos és haszontalan termelésre, így azok igencsak torz képét nyújtják a valóságnak.

 A termelés két további lényeges egységre osztódik: innovatív termelésre és munkaidős termelésre.

Meg kell említeni, hogy a lényeges adatok az összehasonlítás, ill. az igazságos verseny szempontjából is fontosak.

Ha a különböző adatokat ( pl. a  hasznos termelést és a népréteg hasznos fogyasztását) összehasonlítjuk, eljuthatunk a másodlagos adatokhoz (pl. takarékpénz, pénzkivonás, stb.). A másodlagos adatokból eljuthatunk a harmadlagos adatokig, és így tovább.

További lényeges adat lehet még a vagyoni különbségek mérőszáma. Mondjuk az összlakosság hat rétegének életszínvonalának, vagyonának a különbségét meghatározó számok, ezen belül talán a leglényegesebb: a legszegényebb 10% hányszor kevesebbet fogyaszt, mennyiszer kisebb a vagyona, mint a leggazdagabb 5%.

Ehhez persze ki kellene számolni az egyes rétegek legalsó réteg népréteg közép-gazdag réteg, vagyonos réteg nagyságát, és tényleges életszínvonalát. Ebben nemcsak a fogyasztás lenne benne, hanem az egészségi állapot is.

További fontos adat lenne: az országból egy év alatt kikerült külföldre került)pénz. Az egy év alatt külföldre került termék és szolgáltatás. Az egy év alatt a külföldre innováció. Ugyanez fordítva: az egy év alatt az országba került pénz és termék. Egy év alatt az országba került innováció.

Továbbá fontos adatok lennének a nem anyagi szükségletek, az iskolázottság, az egészségügyi állapot, a környezetszennyezés adatai. Sőt még a lelki szükségletek kielégítését (igazságszolgáltatás, önrendelkezés, közbiztonság stb.) adatokra is szükség volna.

Itt jegyzem meg, hogy az un. GDP egy rendkívül pontatlan, sőt félrevezető adat.

A minimális jólét meghatározása és ebből következő minimálbér összege is kiinduló adat.

A jövő további adatai: a házi-termelés (háztáji munka, házimunka, barkácsolás) és a feketetermelés (feketegazdaság), valamint a házi-fogyasztás, és fekete fogyasztás (feketepiac). A valóban helyes arányokat csak akkor lehet megállapítani, ha a valóban lényeges mértékegységekből, adatokból indulnak ki és azokat egy pontos statisztika képes mérni.

A jelenlegi számolás színvonalára jellemző a következő példa. Magyarország termelésnövekedése évi 4%, Németország termelésnövekedése évi 2%. Ebből a hivatalos tudomány arra következtet, legalábbis azt hangoztatja, hogy Magyarország majd utoléri Németországot. Tételezzük fel, hogy Magyarország egy főre jutó termelése 100 egység Németország egy főre jutó termelése 400 egység. Ez Magyarország vonatkozásában évi 4 egységnyi növekedést jelent, Németország vonatkozásában szintén évi 8 egység növekedést jelent. Az utolérés ebben az esetben hány évet vesz igénybe?

Az adatok akkor vannak meg, ha egységesek és közismertek.

Az adatokat rendszeresen ( min. negyedévente) nemzetközi összehasonlítással, főleg rendszerváltó országokkal összevetve közzé kellene tenni.

A adatok, mutatók fontos része a lakosság véleménye, igénye.

Ez a probléma is állandóan előbukkan, ami a demokrácia szükségességét mutatja. Ebben az összefüggésben arról van szó hogy a tervezéshez, de a helyes arányok kiszámításához is elengedhetetlen  a nép igényeinek ismerete. Persze jelenleg ezek az adatok sem állnak rendelkezésre.

Mivel szinte minden arány más fejezetekben megtárgyalásra kerül, ezért a felsorolt arányokkal itt külön nem foglalkozom, kivéve a következőt.

Néhány mondat erről a méltánytalanul elhanyagolt, de fontos arányról: a régi felújításának, ezzel szemben a régi eldobásának és helyette új készítésének aránya.

Persze a régi mellett készül az új, így bővül a termelés és a fogyasztás. A régit azonban fel kell újítani, vagyis nem lehet minden régit megtartani (ráadásul az új más és korszerűbb) tehát mégis dönteni kell, valamennyi régi kidobásáról (lebontásáról, kiselejtezéséről, stb.). Az aránysor viszont összefügg. Pl. sok újat készítenek, az szükségszerűen, sok régi kidobását és kevés felújítást eredményez. A variációkat nem akarom felsorolni.

Gyakorlatilag elsősorban az építőipart (épületeket, utakat, hidakat, stb.) érinti, ill. a tartós termékeket, állóeszközöket. Átvitt értelemben sok mindenre kiterjeszthető. (Nekem most, pl. az italos üvegek kimosása, vagy kidobása jutott eszembe.)  Két irányba tud ez az arány is eltorzulni, és meggyőződésem szerint bármelyik irányba tér el az optimális aránytól, jelentős kár keletkezik. A tudományos vezetésnek kell az optimális arányokat kiszámolni, és a tudományos vezetésnek, (az államnak) kell a saját eszközeivel adott esetben a felújítást, adott esetben az új építését motiválni. Az új építésének termelő kapacitását viszonylag egyszerűen át kell irányítani a felújításra, vagy fordítva. Ez megint egy olyan terület, amelyet a piacgazdaság nem tud megoldani. Úgy néz ki, hogy a piacgazdaság, főleg a kapzsiságdeterminált piacgazdaság, arra hajlamos, hogy aránytalanul sok új készüljön, ezzel aránytalanul sok lesz szemétbedobás, a fölösleges lebontás, ezzel hatalmas károk keletkeznek. Hosszabb távon és összességében sokkal kifizetődőbb lenne, ha felújítások történnének az új készítése és a régi kidobása helyett. Tehát jelenleg ez az általános helyzet, azonban helyes megközelítés az optimális arány megtalálása, és nem az, hogy vagy az egyik, vagy a másik irány a jó. És arról se feledkezzünk meg, hogy a régi őrzi hagyományokat, muzeális értékű, érdekes, és gyakran szebb, mint az új.

Konkrétabban, pl. a magyar építőiparnak voltak, vannak ilyen aránytalanságai, pl. a 1972 körüli években, és a 2004 körüli években is túl sok új lakás épült (kevés felújítás történt), hatalmas és sokrétű kárt okozva a nemzetnek.

Tulajdonképpen e fejezet, problémakörbe tartozna az optimális állami árak és az árak arányának felügyelete is.

De ez a feladat is akár csak többi, más rendszertényezőkhöz csapódik. Az árazás megjelent az előző fejezetben, a hatékony államról szóló fejezetben. És meg fog jelenni az inflációról szóló fejezetben. Amennyiben rendben az állam inflációs politikája rendben van, amennyiben az állam az inflációnál alacsonyabban emeli az árait(nem gerjeszti, hanem  fékezi az inflációt) akkor az állami árazás is félig-meddig rendben van. a probléma ugyanakkor megjelenik a szociális rendszer vonatkozásában is, hiszen a segélyeknek és a kedvezményes állami áraknak (közvetve az adóknak is)  együttesen kell azt biztosítani, hogy alsó rétegekben is egy arányos jövedelemelosztás jöjjön létre. Illetve az egész társadalomban egy arányos jövedelemelosztás jöjjön létre.  A feladat tehát elsősorban a különböző szempontok összehangolása, és az összehangolás utáni arányok kialakítása, és ennek érvényesítése.

A fejezet végére egy kis ismétlés.

Ismételt fejezetrész.

A legfontosabb gazdasági alapelvek, evidenciák felsorolása.

Mikor működik, teljesít legjobban, leghasznosabban a gazdaság általában, folyamatában, hosszabb távon átlagosan? A gyenge teljesítményű ingadozó gazdaságban a felületes szemlélő beleshet abba hibába, hogy mindig csak egy szakaszt értékel és azt is az előző szakaszhoz képest. Mivel az előző szakasz is általában gyenge, ezért az ennél jobb szakasznál már ujjong az elemző. A rossz szakaszt pedig kevésbé tartja rossznak. Ez a felsorolás kilép ebből a földhöz tapadt látásmódból, felülről, folyamatában nézi a gazdaságot. 

1. A gazdaság akkor működik és teljesít a legjobban, leghasznosabban, ha be vannak tartva optimális értékek, arányok, és ezzel összefüggésben egyensúlyi állapot van.

A lényeg az, hogy az értékeket, arányokat (pl. az állam, az adó, a hitelfelvétel, a hitelforgalom, a megtakarítás, az alapkamat, a devizaárfolyam, az áremelés, stb. nagysága, struktúrája, aránya) nem gazdasági, nem „szakértői”, nem politikai alkuknak kell kialakítani, hanem ezeknek van egy tudományos optimális értéke.

Természetesen ez az optimális érték, arány, normális gazdaságban, kis mértékben változik a technikai, termelési, ill. az igény és fogyasztásfejlődéstől. Kissé változik az ország speciális változásaitól. Kissé változik az ország lakosságának speciális igényeitől, jövőútjától. Mindezek beszámításával jönnek létre az optimális értékek, arányok. És amennyiben ezek létrejönnek, akkor az egyensúlyi állapot is kialakul. Gyakorlatilag az egyensúlyszámításból is el lehet jutnia az optimális értékekhez.

1/a. Ha a fenti evidencia érvényesülne, akkor talán nem kellene állandóan süket fülek mellett kiabálni: az eladósodás rossz, a túl erős forint rossz, a kis, gyenge állam rossz, az állami inflációgerjesztés rossz, a kis és középvállalkozások elhanyagolása rossz, a nagytőke túlzott aránya rossz, stb.. 

2. A gazdaság akkor működik és teljesít a legjobban, leghasznosabban, ha a fejlődés egyenletes, folyamatos (kis lépéses), széleskörű, de viszonylag dinamikus. Ennek egyik feltétele, hogy legyenek hosszabb távú, viszonylag következetesen betartott tervek. Akkor sem szabad hirtelen nagy változást csinálni, ha az történetesen jó irányba történik. Soha nem szabad elégedetten leállni.

Ezt az alapelvet össze lehet kötni az első alapelvvel.  Egyébként az alapelveket össze lehet kötni.

3. A gazdaság akkor működik, teljesít a legjobban, leghasznosabban, ha pénz elemzés és tervezés mellett, (sőt egy fokkal fontosabb, mint a pénz) elvégzik a termelés-fogyasztás elemzést és tervezést és ez is meghatározza (sőt egy fokkal fontosabb, mint a pénz) az intézkedéseket, tennivalókat.

4. A gazdaság akkor működik, teljesít a legjobban, leghasznosabban, ha az elemzésbe, tervezésbe beleteszik a többség igényét, és pszichés reakcióit (tisztességesség, munkamotiváció, pánikreakció, stb.). A gazdaság akkor működik, teljesít a legjobban, leghasznosabban, ha a döntő többség nyugodtan, biztonságosan, de versenyezve és önállóan kalkulálva, önálló ötleteit megvalósítva él és dolgozik. Ha az igazságos, szabályozott verseny és az együttműködés aránya megfelelő. Ha a döntő többség szükségletei széleskörűek (igazságosság, biztonság egészség, tudás, kultúra, stb.) nemcsak az anyagi, tárgyi, testi fogyasztásra koncentrálódnak.

5. A tisztesség, tisztességtelenség (beleértve az aránytalan igazságtalan jövedelmeket, a gyors és nagyarányú profitra való törekvést, a spekulációt, a trükközést, stb.) valóságos gazdasági, termelési tényező, a gazdaság attól függően működik, teljesít jobban, hasznosabban, minél tisztességesebb.

6. A gazdaság akkor működik, teljesít a legjobban, leghasznosabban, ha a munkák, termékek, szolgáltatások a tényleges hasznosság (nem fölösleges, ártó, de lelket, testet, természetet építő) szerint is értékelve vannak.

7. A gazdaság akkor működik, teljesít a legjobban, leghasznosabban, ha makró-folyamatokat (pl. természetpusztítás, népesedés, világegyensúly, stb.) is beleteszik az elemzésbe, tervezésbe, gyakorlati megvalósításba. A gazdaság akkor működik, teljesít a legjobban, leghasznosabban, ha a természeti és a humán erőforrások vissza-pótlódnak, sőt növekednek.

9. A pénzügyi egyensúlytalanságok, válságok (melyek döntően az igazságtalan, aránytalan pénzelosztásból, jövedelem, vagyon, fogyasztáselosztásból erednek) termeléscsökkenést okoznak.

10. Aki (akik) érdemtelenül hasznosul, az másnak, másoknak, (elsősorban a becsületes dolgozóknak)  kárt okoz, pontosabb megfogalmazása.  Aki (akik) életében (hosszabb távon)  pl.  20%-ot meghaladóan többet fogyaszt (ez döntően az érdemtelen pénzjövedelem, pénzszerzés által jön létre), mint amennyi a hasznos termelése, az végső soron azok elfogyasztható javait, csökkenti akik hasznos termelésük mellett nem fogyasztják mások javait. Ebbe a mások elől való elfogyasztásba, bele kell érteni a nemzeti vagyont, és a természeti erőforrások elfogyasztását is.

Sokszor a konkrét részletes elemzéssel nehéz eldönteni, hogy kinek mi a szerepe gazdaságban, ekkor az utóbbi evidenciával viszonylag könnyebben elemezhető a helyzet.  

11. Az állam feladata, hogy fenti evidenciákat példamutatóan betartsa, valamint az hogy magángazdaságot (a szabadság, a verseny fenntartása mellett) a fenti evidenciák betartására ösztönözze, terelje, esetleg kényszerítse, mivel még a normális piacgazdaság sem képes segítség nélkül teljesen betartani e evidenciákat. 

12. Mindezen evidenciák érvényesülését meghatározza a politikai rendszer. Mindezen evidenciákat a fejlett, demokratikus, tudományos vezetésű (fejlődő, demokratizálódó, értelmesebbé váló) politikai rendszer képes érvényesíteni.

Mindezek az evidenciák, a jelenben nem érvényesülnek, ezért a jelen gazdasága rosszabbul működik, teljesít a lehetségesnél. A „nem érvényesülés” a politikai rendszert is minősíti

E rendszertényező feladatai.

Elöljáróban néhány megjegyzés.

Először is látni kell azt a sajátos helyzetet, hogy az arányokat nem lehet direkt módón alakítani. Sokféle arány van és ezen arányokat a gazdasági, és pénzügyi politika alakítja ki, legalábbis erősen befolyásolja, mert azért magángazdaságnak is van befolyása. Ezen arányok a különböző területeken (rendszertényezőkben, problémakörökben (pl. a helyes privatizáció területén, pl. az adózás területén, pl. a költségvetés területén, stb.) alakulnak ki. (A magángazdaság és az állam aránya (a lehetséges optimális állam) legalább e három területen lakul ki: a privatizáció területe, az adózás területe, a költségvetés területe. Ugyanakkor a háttérben az állammal kapcsolatos elvek, felfogások állnak.)  

Az arányokkal foglalkozó testület (amennyiben testületben gondolkodunk) feladata az, hogy összehangolja, összesítse  a különböző szempontú arányokat és az így kijött arányokat érvényesítse.

Feladat a felsorolt gazdasági evidenciák betartása, különösen az első evidencia betartása, miszerint: vannak optimális értékek, arányok, ezek megléte egyben egyensúlyi helyzetet is teremt, amely egy jobban működő és teljesítő gazdaságot hoz létre.

Mondhatnám, hogy e rendszertényező feladata a felsorolt arányok kiszámítása és ezt rögtön bemutatnám példákkal. Ez olyan bonyolult, hogy a sűrített összefoglalásba nem férne bele. Az adatokkal sem vagyok tisztában Ugyanakkor a lényeg nem az, hogy én vagy más kiszámítsa helyes arányokat, hanem az hogy gazdaságirányítás mindig képes legyen a helyes arányok kiszámítására, és azok optimális érvényesítésére, ez pedig csak a helyes elvek figyelembevételével lehetséges.

A felsorolt arányok egy részének megállapítása más rendszertényezők ill. testületek feladatkörébe tartoznak.

E rendszertényező feladata azoknak az arányoknak, értékeknek a pontos, tudományos, valóságos (nem profitszerzési szempontok szerinti) kiszámítása melyek nem tartoznak más rendszertényező alá. Viszont e rendszertényező feladatai közé tartozik, hogy az kidolgozza ill. őrködjön azon elvek, feltételek felett melyek a pontos számoláshoz szükségesek.

A helyes arányok ahhoz szükségesek, hogy a helyes szabályozást kialakítsuk. Ugyanakkor a szabályozás módja részben meghatározza azt, hogy mit is akarunk kiszámolni. Tehát a szabályozási elvekkel, a szabályozás céljával tisztába kell lenni, mielőtt elkezdünk számolni. Továbbá a szabályozás megvalósulását sem árt felügyelni.

A helyes számolás, ill. szabályozás feltételeinek megteremtését két csoportra osztanám. Vannak olyan általános feladatok melyek, túlmutatnak e rendszertényező keretein, mint a fejlettebb közgazdaságtan, a hosszú távú tervezés, a nép igényeinek figyelembe vétele. Az előző feladatok más rendszertényezőhöz is kötődnek tehát szétszórt feladatok, de e rendszertényezőnek is ezen elvek alapján lehet csak működnie.

A feladatok ezek után

A felsorolt alapvető (termelés, fogyasztás, stb.) arányok, értékek tudományos valóságos kiszámolása úgy hogy figyelembe veszik a fejlődés ütemét, sorrendjét, a piacgazdaság versenygazdaság optimális működését, a megelőző szabályozást, a hosszú távú tervezést, a népréteg igényeit.  

 E rendszertényező feladata a helyes mértékegységek, adatok és statisztika létrehozása, mert e nélkül nem lehet a helyes arányokat, értékeket kiszámítani. Továbbá e rendszertényező feladata a megelőző, limitált, ill. az indirekt szabályozás (adó, hitel, stb.) ill. a kettő kombinációjának a preferálása. A magángazdaság a helyes arányok értékek irányába való széles út kijelölése (ösztönzés, terelgetés).  Az állam tanácsadó (gazdasági) szerepének növelése.

Az előző részben említettem a következő feladatokat: általában az egyenletes folyamatos de viszonylag dinamikus fejlődés. Ezen belül feladat a népréteg egyenletes fogyasztás (életszínvonal) növekedése, valamint az egyenletes beruházás-növekedés. E feladatok is e rendszertényező részfeladatai közé tartoznak sok más banálisnak tűnő feladattal együtt. Az országok közötti termékegyensúly (export-import egyensúly) létrehozása, az országok közötti verseny helyes értékelése, nemcsak belső vezetés feladata de nemzetközi feladat is.

Az állami árak arányának kiszámítása úgy, hogy a hatékony állam, az infláció, és szociális rendszer szempontjait összehangolja, összegzi.  

A helyes pénzügyi arányok értékek biztosítása nem e rendszertényező feladatai közé tartozik, viszont a szabályozási elvek nem változnak. Ha feltételezzük, hogy két különböző testület foglakozik a gazdasági arányok és a pénzügyi arányok kiszámításával, akkor ennek a két testületnek azonos elvek és célok mentén kell dolgozni.  Továbbá több szempontból is szükséges a két testület erős munkakapcsolata. A munkakapcsolat lényege az összeegyeztetés és nem az ellensúlyozás. Erről a témáról még szó lesz

A szabályozás elvei, főleg a megelőző előrelátó, lényegi szabályozás, a hosszú távú tervezés, a népréteg igényei, nemcsak a gazdaságra érvényes, hanem a politikai és jogi ill. általában minden szabályozásra érvényes.

Mindez egy független, tudományos, demokratikus testületet, testületrészt (vezetésrészt) igényel.

Az értékelés összevont lesz mivel ez egy rész-tényező.

A helyes arányokhoz kapcsolódó gondolatok.  Elméleti rendszertényező.

Sokakban már eddig is jogosan felmerülhet a kérdés: itt nemzeti feladatokról van szó, ugyanakkor van egy világgazdasági helyzet, „rendszer” ami behatárolja, meghatározza a nemzetgazdaságokat?  Egyébként a nemzeti politikát és jogot is meghatározza világhelyzet, főleg a fejlett országok az irányítók rendszere.

Mások meg jogosan azt sem értik, hogy itt egyáltalán nemzetgazdaságról van e szó? Nos nem arról van szó, hanem rendszergazdaságról mely bizonyos összefüggésében azonos, mint a nemzetgazdaság de mégsem ugyanaz.  Körülbelül a következőket jelenti. Ha minden ország, főleg az államkapitalista rendszerű országok e feladatok célok irányában haladna akkor pozitív változás történne. Az Európai Uniónak is e célok feladatok irányába kell haladni. Másrészt fogjuk fel a világot egy nagy országnak. Ez a felfogás most már nem alaptalan. Összegezve azt mondom minden, amiről e tanulmányban szó van, az egyszerre érvényes egy adott országra, minden országra, szövetségre is és a világra is.

Ha egy ország, szövetség az itt elmondott célokat, feladatokat követi akkor a saját rendszerét és  a világ rendszerét jó irányban változtatja meg. Kétségkívül vannak olyan célok feladatok melyeket a világrendszer miatt nem tud, vagy csak részben tud megvalósítani. Ekkor a cél a lehetséges legnagyobb (bizonyos szintű kockázatok, konfliktusok) megvalósítás. A helyes célok, feladatok, bizonyos szintű kockázatok, konfliktusok ellenére való bevállalását nevezem én pozitív kilógásnak, amiről még szó lesz.

Ötven éven belül az általam e tanulmányban körvonalazott piacgazdaság melletti tényleges demokrácia az egyetlen fejlődési lehetőség. Ugyanakkor a tényleges demokrácia nem fogja gátolni a hosszabb távú fejlődést sem, bármilyen lehetséges  fejlődési variációt képzelünk el hosszabb távon ötven éven túlra. Gondolok itt a jelenlegi közösségi struktúra felbomlására, a kisközösségi rendszerek nagyszámú kialakulására, a világrendszer kialakulására vagy a kettő variációjára.

A szegény országok problémáit a fejlett világ rendszerváltása nélkül nem lehet megoldani. Minden probléma megoldásának első lépcsője, így a szegény világ problémái megoldásának első lépcsője a fejlett világ rendszerváltása. Ezt sok módón lehet bizonyítani, ezek közül az egyik. Ha a gazdag világ rendszere belső rendszere az igazságtalan és aránytalan vagyoni és hatalmi hierarchián alapszik addig a gazdag világ külpolitikája is ezen fog alapulni.

A külkereskedelmi egyensúly. (Az országok gazdaságok közötti verseny.)

A gazdaságról szóló fejezetek főleg egy ország (nemzet) gazdaságáról szólnak. A gazdaság, a gazdasági verseny nemcsak az egyének cégek országon belüli versenye, hanem az országok (nemzetgazdaságok) közötti verseny is.

Belátható időn (50 éven belül) megmaradnak a nemzetgazdaságok, mint alapvető gazdasági versenyegységek. Egyébként 50 éven túl is kellenek alapvető gazdasági versenyegységek. Többek között a sportversenyek alapegységei a nemzetek. Szerintem szinte lehetetlen  50 éven belül egy olyan olimpiát, világbajnokságot elképzelni, amelyben csak egyének, vagy önálló klubok indulnak anélkül hogy azok országba nemzetbe tartozását ne emelnék ki. Azt is nehéz elképzelni hogy ne legyenek olimpiák és világbajnokságok. Talán ez nem is lenne jó, az országok nemzetek közötti szabályozott igazságos verseny végső soron hasznos. A gazdasági versenyre ez még inkább igaz. Ötven éven belül nem valószínű hogy a nemzetgazdaságok mint közös szabályok, feltételek alatt működő emberek ( gazdasági alapelemek) illetve mint közös pénztartályok és terméktartályok megszűnnének.

Kétségtelen, ha minden országban (nemzetgazdaságban) igazságos az egyének közötti gazdasági verseny akkor nagyrészt (80%-ban) igazságos lesz az országok közötti verseny is. Ugyanakkor marad az a 20%-ék amelynek jóságát hasznosságát csak a nemzetközi szabályozás képes biztosítani.

Az országok közötti igazságos verseny egyik feltétele az, hogy az országok ne tudjanak a pénzükkel machinálni és azzal más se tudjon machinálni. Ennek egyik megoldása egy világpénz kialakítása lehet. A tiszta (nem tőzsdetípusú) tőkekereskedelem is ennek a feltétele. Ezekről későbbi fejezetekben lesz majd szó.

A másik fontos feltétel a külkereskedelmi termékegyensúly. Mondhatjuk úgy is hogy az export, import egyensúlya. Az világos, hogyha egy országba közép távon, mondjuk öt éven túl több termék érkezik be mint amennyi termékszolgáltatás kimegy akkor ott valami nagyon nincs rendben. Persze ez szükségszerűen azt eredményezi, hogy más országokban, fordított aránytalanság (több kimenő termék, mint bejövő) lép fel. Az, rendben van, ha átmeneti ideig mondjuk öt évig ez helyzet áll fenn, és ezután visszabillen (legfeljebb öt év alatt) az egyensúly. Ha viszont nem ez történik, márpedig a jelenleg ez igen gyakori, akkor ott valami nagyon nincs rendben. Vagy rossz az elszámolási rendszer, és akkor nem lehet tudni az igazi arányokat vagy ténylegesen ez helyzet és akkor igazságtalan helyzet alakul ki.

Itt meg kell jegyezni, hogy a kimenő termékhez hozzátartozik a turizmusból adódó szolgáltatás is. Kétségtelen hogy ezt nem könnyű megállapítani. Ki kell számítani, hogy átlagosan egy turista az adott országban mekkora szolgáltatási munkát köt le, illetve mennyit vásárol, és ezt be kell szorozni az országba érkező turisták számával. Ezt kell hozzáadni az exportált termékekhez, és ez kettő adja ki a teljes termék, munka kivitelt. A behozatal padig ennek ellentéte. Az országba bejövő termék és munkabehozatal a hazai turistákon keresztül is bejön az országba. Itt ki kell számítani, hogy átlagosan egy turista mekkora munkaórát köt le külföldön, ill. mennyi terméket vásárol, és ezt kell beszorozni a kimenő turisták számával. Az országok közötti pénzegyensúly annyira machinálható, annyira labilis, hogy nem ad pontos képet. Tulajdonképpen a termékegyensúly mérés igazolhatja a pénzegyensúlyt. Ha termékegyensúly rendben van, és pénzegyensúly nincs rendben, akkor feltehetően valamilyen pénzügyi machináció, torzítás történt. Ez legfeljebb egy ország pénzügyi politikáját minősíti és nem az ország valóságos teljesítőképességét. Ha pedig a pénzügyi egyensúly rendben van, de az ország termékegyensúlya nincs rendben akkor is termékegyensúly adja meg az ország ( gazdaság) igazi teljesítményét.

Ha a termék egyensúly rendben van, akkor már nagyjából rendben van az általános egyensúly, nagyjából létrejön egy igazságos teljesítménymérés.

Ha pedig egy országban öt évig több a termékbehozatal és ez nem változik ellenkező előjelűvé és újabb öt éven belül nem egyenlítődik ki akkor ezen ország ellen nemzetközi szankciókat (pl. kereskedelmi korlátozás, stb.) kell alkalmazni. Persze azokat az országokat sem árt felelősségre vonni, akiknél fordított egyensúlyeltoldás van.

Látszólag azon ország jár jól, akinél huzamosabb ideig nagyobb behozatal, mint kivitel. Ezen országban azonban feltehetően gyenge gazdaság, ill. szegény és gazdaságilag kiszolgáltatott országról van szó. Valójában ezen országnak sem jó, ha tartósan negatív a mérlege. A versenyhelyzet a versenymotiváció hiányozni fog, másfelől hiányzik a termelésből adódó bevétel. Lényegében a szegény, de aládósodott ország jelensége áll fenn, ami egyik félnek (az adósnak, és hitelezőnek sem) sem jó. A tartós eladósodás és a tartós külkereskedelmi hiány semelyik országnak nem jó, azaz mindenkinek káros.

Kétségtelen a pontos termék, szolgáltatás exportot, importot nem könnyű mérni. Sokféle variáció lehetséges: belföldön előállított külföldi technikával (technika technológia) külföldi munkaerővel, irányítással előállított termék. Belföldön előállított belföldi munkaerővel de külföldi technikával előállított termék. Ugyanez fordítva, pl. külföldön előállított belföldi munkaerővel, belföldi technikával előállított termék, és így tovább. Aztán vannak a kerülő utak. Belföldön állítják elő, de aztán kiviszik, mintha külföldi lenne, és újra behozzák. A közgazdaságtudomány feladata, hogy megállapítsa pontosan mi belföldi és külföldi termék. Nem könnyű, de még mindig könnyebb, mint a pénz nyomon követése. Ha országok gazdaságok közötti verseny van, márpedig van, akkor meg kell állapítani pontosan ezen gazdaságok teljesítményét.

Az ország természeti erőforrásai egy külön probléma.

Persze a pénzek áramlása sem közömbös. Ha egy ország több terméket hoz be, mint amennyit kivisz, de több pénzt ad, mint amennyit kap, akkor ez lehet sumákolás, de nem biztos, hogy az.  Ha az ország lakosságának az életszínvonala csökken miközben belföldi termelés növekszik, akkor kivitt pénz mögött valóságos teljesítmény van.  Itt lényegében a követhetetlen eloszlás jelenségéből adódódón nem lehet pontosan megállapítani a kárt, csak azt lehet észlelni, hogy az egész lakosság életszínvonala csökken. Tehát a pontos termékexport mellett mérni kell egy ország belső termelési mennyiségét és azt hogy ehhez képest mekkora  az életszínvonal. Végső soron az életszínvonal főleg az ország exportján keresztül megy ki az országból. Itt két tényező van: a pénz árfolyama és valóságos árak. Előfordulhat hogy egy ország pénze felértékelt, az árai (termék munkaerő, stb.) viszont alacsonyak. Ennek fordítottja is lehetséges. Pontosabban a termék munka árának az egyik felét a pénz árfolyama határozza meg, a másik felét a valóságos árak. A pénz árfolyamáról külön fejezet fog szólni, de a lényeg az, hogy e tekintetben is a pontos mérés a legjobb.   A munkaerő valóságos árát a reáljövedelem határozza meg. Anélkül hogy tovább ragoznám, a banális törvényszerűség a következő: a pontos teljesítménymérés mindenkinek (minden nemzetnek) hasznos. A pontatlan mérés csak egy szűk kisebbségnek a zavarosban halászó spekulációs tőkének hasznos.

Ugyanez vonatkozik az országok eladósodására: egy ország eladósodása minden nemzetnek káros, csak a zavarosban halászó spekulációs tőkének hasznos.

Ha nagyon pontosan akarják mérni egy ország teljesítményét, akkor a kimenő és bejövő innovációt is kellene mérni. Mennyi újítás ill. újító ember ment ki az országból és mennyi más országba létrejövő újítás és újító ember jött az országba. Persze akár termékáramlást, akár az innováció-áramlást át kell számítani valamilyen egységes mértékbe, valamilyen egységes pénzbe. Ez olyasmi mintha sportba azt is számítanánk, hogy mennyi honosított sportoló vesz részt egy ország válogatottjába. Egyfelől az mondható, minden ország magára vessen, aki nem ismeri fel az innováció fontosságát, annak fejlesztésének, megtartásának fontosságát. Másfelől viszont itt is fennáll a szegénységből eredő kényszerhelyzet. Ezért a ki és bejövő innovációt csak 50%-osan kell figyelembe venni. Ez az egész persze megint a jövő zenéje egy megoldandó feladat. A jelenlegi országok (gazdaságok) közötti szabályozás és teljesítménymérés igen messze van ettől. A jelenlegi szabályozás és teljesítménymérés zavaros kiismerhetetlen és igazságtalan. Ez senkinek sem jó.

Az országok közötti gazdasági versenyhez a következőt tenném hozzá. Van a gazdasági verseny egyenlő esélyeinek a megteremtése. Van segítségnyújtás. Valamint van a már zajló verseny igazságos elbírálásnak szabályai. Ez három különböző dolog. A sportversenyekben is ezek különböző dolgok. Olyan szabályrendszert kell kialakítani, hogy a szegény országoknak legyen esélye versenyzésre. A szegény országokat külön is támogatni kell. Ugyanakkor a zajló versenyt pl. a pontos export import (termék, szolgáltatás, munka) számítással, pontosan kell értékelni.

Tisztában vagyok, hogy itt már ki kellene térni az egyes országok (népek nemzetek) eltérő történelmi (gazdasági, társadalmi) fejlődésére. Több okból azonban ez a fejezet a gazdasági fejezetek végére került.

Talán banálisnak tűnnek az elvek

Korábban szóltam a banális törvényszerűségekről. Tulajdonképpen a banális törvényszerűségek határozzák meg hogy gazdasági pénzügyi arányok végső soron milyen elvnek feleljenek meg.

Néhány banális törvényszerűség (elv) felsorolása. A kis és középvállalkozás jobb mint nagytőke. A munka nélkül szerzett jövedelem gazdaságilag káros. Az aránytalan és igazságtalan vagyoni hierarchia gazdaságilag rossz káros. Az egyenletes kiegyensúlyozott de viszonylag dinamikus fejlődés a jó, a hasznos. A hektikus fejlődés rossz káros. Az eladósodás rossz, káros. Az igazságtalan szabályozatlan gazdasági verseny rossz káros. Lehetne még sorolni a banális törvényszerűségeket.

Akármennyire is banálisak ezek az elvek a vezetés mégsem akar ezek szerint irányítani. Sőt azt mondják, hogy banálisak tehát demagógok. Egyébként a demagógia azon egyszerű elv ami nincs megmagyarázva, magyarázat nélkül használják. Tulajdonképpen e tanulmány abból áll, hogy ezeket a banális törvényszerűségeket magyarázza, igazolja. A banális törvényszerűségek minden szempontból igazak, jószerivel ennek bizonyításából áll ez tanulmány. E tanulmány jogosan tűnhet banális elvek, banális magyarázatok gyűjteményének. Ez kétségtelenül az, de ne felejtsük el ez egy kényszerű reakció.

A termelés, fogyasztás, a termelés beruházás helyes aránya. A beruházás innováció helyes mértéke. 

A gazdasági arányok között szerepelt a termelés fogyasztás ill. termelés beruházás aránya. Erről szólnék pár mondatot.

A brezsnyevi szocializmus gazdaságának egyik nagy hibája volt, a néprétegű, lakossági fogyasztás lebecsülése, elhanyagolása. A vas és acél országa, a gépgyártás, a nehézipar országa vagyunk, mondták és ennek szellemében szinte alig gyártottak fogyasztási cikkeket. Majd ha kialakul valamilyen fantasztikus háttér, ráérünk fogyasztási cikkeket gyártani, gondolták, és egyszer csak azt vették észre hogy a gazdaság hanyatlik. Arról most nem beszélek, hogy ez vas és acél országa eleve egy elpuskázott cél volt. Ez ugye arról szól, hogy beruházás termelés valamint termelés és fogyasztás aránya nem volt rendben. Egyszerűen nem tulajdonítottak annak jelentőséget, hogy beruházások 70%-ban fogyasztási cikkekben realizálódjanak. Ez a politika számos hátránnyal járt. Egyrészt lakosság elégedetlen volt. Másrészt csökkent a munkamotiváció, hiszen  a lakosság nem motiválta fogyasztás. Harmadrészt a lakossági termék és szolgáltatás szelekció nem működött. Ez egyébként az államosított tömeggyártás miatt sem tudott működni. Visszatérve: túlságosan beruházás centrikus volt a gazdaság. A lakossági szelekció: a fogyasztási cikkek szelektálása azáltal, hogy azt vásárolják vagy sem. A jó a modern az új termékeket vásárolta lakosság ezek fennmaradtak a rosszak, korszerűtlenek eltűntek, mert azokat nem vásárolták. A beruházás ez esetben nem azonos a innovációval. A szocialista gazdaságban sok beruházás mellett jóval kevesebb ötlet jelent meg.  Ugyanakkor az sem jó ha egy ország nem csinál hasznos beruházásokat. Az államkapitalizmusnak az 1960-70-80-as években sikerült az optimális arányát megtalálni a beruházásoknak, a termelésnek és fogyasztásnak. A kapitalizmusban ezt az arányt elsősorban a fogyasztás ösztönzésével lehet beállítani. A fogyasztás ösztönzésének módszerei, a szóbeli ösztönzés (reklámok) a fogyasztói hitelek, a könnyűiparai, szolgáltató ágazat segítsége (hitel, adó, stb.) lehet. A béremeléseket is ide sorolhatjuk, bár ezt a magángazdaság, mint direkt eszközt nemigen használja. Mindenesetre volt egy a második világháború után egy felfogásváltozás, melynek a lényege ez volt: nem baj, ha a népréteg a lakosság anyagilag gyarapszik. E felfogásba az is beletartozott hogy bérköveteléseknek hamarabb engedtek az államkapitalizmusban, mint korábban. Ugyanez a felfogás és a fogyasztásra ösztönző módszerek korábban klasszikus kapitalizmusban nem volt meg, a népréteg a lakosság fogyasztása kisebb volt a kelleténél. Az 1960-70-80-as években a beruházások az innováció is a tetőponton voltak. Ne felejtsük hogy  a második világháború után fel kellett építeni a házakat az utakat hidakat, rendbe kellet hozni a közlekedést, fel kellett építeni a gyárakat. Ez egyébként az államkapitalizmus rendszerváltó időszaka. A fejlett országok az államkapitalizmus ebben az időben gazdaságilag egy szerencsés konstellációba kerültek. A beruházás az innováció maximális volt a fogyasztás ösztönzés szintén magas volt a kettő aránya szinte optimális volt. Mi van most az államkapitalizmusban. A beruházások jelentősen lecsökkentek, már nincs ez az újjáépítési kényszer. A szovjetunió is eltűnt, mint versenytárs. Annyira lecsökkent beruházási hajlandóság hogy pl. képtelen az ipar nagy mennyiségben alternatív erőforrással működő személyautót, ill. más közlekedési eszközt előállítani. A meglevő vagyont megtartani, növelni, minimális változtatás mellett, ez az elv, világnézet a gazdasági vezetésre is jellemző. Ugyanakkor megmaradt a fogyasztásösztönzés. A gazdasági vezetés (állami és magángazdasági) nem látja át helyzetet. A lényeg az, hogy manapság megint felborult a termelés, beruházás fogyasztás aránya, de most úgy hogy a termelés, fogyasztás túlságosan kicsi a fogyasztáshoz képest. A beruházás, innováció nemcsak fogyasztáshoz képest csekély, de abszolút mértékben is. Azt azért hozzá kell tenni, hogy jelenleg a természetpusztítás miatt technikai technológiai fordulatra van szükség, ezt megint csak innováció tudná megoldani. A banális törvényszerűség ezért következő. Az innovációt mindig a lehetőségekhez maximálisan fejleszteni, a beruházásokat ennél kevésbé de erősen fejleszteni a lakossági  fogyasztást ennél kevésbé módjával fejleszteni de nem elhanyagolni. A pénzügyi arányoknak ezen célokat kell követni.  A probléma másik oldala viszont az hogy csak jó innovációt csak a jó beruházást csak a jó fogyasztást kell fejleszteni.

A gazdasági arányok, gazdasági rendszertényezők kategorizálása.

A gazdasági rendszertényezőket (elméleti és gyakorlati) sokféleképpen lehet kategorizálni. A következő kategorizálás talán legjelentősebb.

1. Az állam és magángazdaság helyes arányával szerepével, ennek kialakításával foglakozó rendszertényezők. A helytelen arányból, szerepből erdő károk.

2. A helyes termeléssel, fogyasztással, ennek kialakításával foglalkozó rendszertényezők. A helytelen termelésből, fogyasztásból eredő rendszertényezők.

3.  A normál piacgazdaság átváltozása kapzsiságdeterminált piacgazdasággá, és ebből eredő károk. A munka nélkül szerzett jövedelmekből ill. az aránytalan és igazságtalan vagyoni hierarchiából eredő károk.

4.   A pénzügyi arányok felbomlása és ebből eredő károk. A munka nélkül szerzett jövedelmekből ill. az aránytalan és igazságtalan vagyoni hierarchiából eredő károk.

Minden elméleti és gyakorlati rendszertényező besorolható valamelyik felsorolt kategóriába. Van olyan amelyik viszont egyszerre kettő három vagy négy kategóriába sorolható be.

Ezeket kategóriákat azért soroltam fel hogy az olvasónak világos legyen e tanulmány logikája.

Az arányokhoz, egyensúlyokhoz kapcsolható ismétlések. Elméleti rendszertényező.

Ismétlés

Korunk (a jelenlegi rendszer) néhány egyéb alapvető ellentmondása, aránytalansága. Elméleti rendszertényező.

Miért egyéb? E tanulmányban már több alapvető ellentmondásról, aránytalanságról beszéltem. Pl. arról, hogy a lelki és minőségi szükségletek kielégítése mennyire gyenge, a tárgyi anyagi szükségletek kielégítése túlzott. Pl. arról, hogy az ember kizsákmányolja a természetet, sokkal többet vesz el a természettől, mint amennyit visszaad. És az is egy komoly anomália, hogy nincs értékelve, ki végez testet, lelket építő, hasznos, vagy éppen testet, lelket romboló káros munkát.

Manapság az emberek állandóan rohannak, dolgoznak, hiába van fejlett technika, gépesítés. Ez is egy komoly anomália.

Mert a józan logika szerint a gépesítés következtében éppen, hogy kevesebbet kellene dolgozni, rohanni ez tenné nyugisabbá az életet. Csakhogy a csúcsrájáratott fogyasztás ezt nem engedi.

Nézzük ezt a nem túl pontos, de szemléletes példát.

Korábban kézi termeléssel előalítottak egy főre számítva 3db fogyasztási cikket (pl. inget) évente. De ezzel a hárommal meg volt elégedve az akkori ember. Manapság egy gép szinte automatikusan előállít egy főre számítva 10db fogyasztási cikket évente. Csakhogy ez a mai embernek nem elég, neki 12db kell. Ahhoz, hogy ezt a plusz 2 db-t előállítsa és megvásárolja rohannia, és dolgoznia kell.  Sőt már a fogyasztás is egyfajta kényszerű tevékenységgé vált.

Az emberek manapság sokkal nagyobb tárgyi, technikai tömeget akarnak birtokolni, kezelni, mint amennyit kényelmesen kezelni képesek.

Akkora lakásban laknak, hogy azt már nem tudják takarítani, felújítani. Annyi gép van ebben a lakásban, hogy azt már nem tudják kényelmesen kezelni. Stb..

Állandó rohannak, ténykednek („dolgoznak”) annak érdekében, hogy a tárgyi, anyagi, technikai eszközöket megszerezzék, kiválasszák, birtokolják, és legalább valamennyire használják. És eközben egészségükre, és főleg az elmélyedt gondolkodásra, valamint a mélyebb érzelmekre, a komolyabb beszélgetésre nem marad idejük, mindez elsatnyul. És eközben a természet is pusztul.

És hiába nő azon képességük, hogy többet termeljenek, fogyasszanak, ill. kezeljék a birtokukba levő tárgyakat, a fogyasztási igényük mindig két fokkal magasabb, vagyis sosem érik magukat utol. 

Az emberek manapság a normális kikapcsolódás, pihenés, szórakozás helyett kényszerűen fogyasztanak.

Nem tudom megfigyelte a kedves olvasó, hogy manapság már alig beszélgetnek egymással kényelmesen az emberek. Vagy ritkaságszámba megy, hogy valaki egy kávéházba üldögéljen, vagy esetleg csak úgy sétálgasson, vagy otthon kényelmesen olvasgasson, és még lehetne sorolni. A pihenés, szórakozás kikapcsolódás manapság már rohanva, szinte kényszerűen: na ez is megvolt, ezt is letudtam – jelleggel történik. Az emberek járnak, múzeumba, moziba, színházba, buliba, stb., de programszerűen, szinte kényszerűen teszik. Igen, mert mindezt kötelező fogyasztásnak tekintik. Pontosabban a fogyasztási kényszer hajtja őket és nem az őszinte érdeklődés, a kikapcsolódás, a szórakozás igénye. Talán még a szeretkezést is fogyasztásnak tekintik. Tulajdonképpen így aztán el is felejtenek normálisan kikapcsolódni, pihenni, szórakozni. És persze a mélyebb elmélkedésre sincs idejük. Persze így csökken azon tudományos munkák, vagy művészi alkotások száma is, melyek mélyebb elmélkedést igényelnek.

Szóval elfelejtenek, kikapcsolódni, szórakozni, elmélkedi főleg akkor, ha kisgyermekkoruktól ez az életstílus nevelődik beléjük. Egy óvónő nemrégiben arról panaszkodott, hogy manapság az óvodásoknak kétszer annyi programjuk van (fele annyi játék, lazítás) mint pl. húsz évvel ezelőtt. Mi lesz ezekkel, a gyerekekkel?   Mennyire torzul el a lelkük? Az emberből végül is egy dolgozó, fogyasztó robot lesz?

Tulajdonképpen manapság a „lazább” munka, a fogyasztás és a kikapcsolódás úgy kombinálódott össze, hogy abban mégis a kényszerű, feszült munka jelleg dominál.

Ráadásul pont az ellenkező tendencia lenne kívánatos: munkából legyen szórakozás, úgy hogy emberek nekik tetsző, hozzájuk illő foglalkozást választanak. Csakhogy jelenleg a foglalkozás-választásnál sem ez a szempont, hanem pénzhajhászás, fogyasztáshajhászás. 

Persze nem állítom, hogy nem kell dolgozni és az átgondolt fogyasztás mellett is kardoskodtam, de azért ezt a folyamatot meg kell állítnia.

Szóval az embereknek meg kell tanulniuk normálisan kikapcsolódni, lazítani, szórakozni, de leginkább lejjebb kell adni a tárgyi, anyagi igényeikből.

Mindez, hogy függ össze azzal, hogy manapság jóval kevesebben vannak, és kevesebb jövedelemmel, fogyasztással bírnak a közvetlen termelők, szolgáltatók (a produktív emberek), mint az improduktív emberek. 

De ha ez így van (márpedig a jelek erre mutatnak), hogy a produktivitás és improduktivitás aránya egyre romlik akkor miről is van szó. Ebben az esetben az értelmetlen állandó rohanás, munka abból is adódik, hogy az emberek improduktív munkákat, ill. tevékenységeket végeznek. Vagyis, nemcsak túlzott fogyasztásból adódik az állandó értelmetlen, rohanás, munka, hanem az improduktív munkából.

Nézzünk egy példát. Pl., egy biztonsági őr rengeteget dolgozik, és azt gondolja, hogy ő hasznos munkát végez.  Vállalati szinten kimutatható egy nyereség, mert ha ő és társai nem lennének, akkor azt a vállalatot kár érné. Makrogazdasági szinten azonban másképp kell nézni a dolgokat. Ha az állam tisztességesebb közéletet és tisztességesebb gazdaságot biztosítana, akkor nem lenne szükség ennyi biztonsági őrre, vagyis a biztonsági őrök jelentős része fölösleges munkát végez. De, hogy ne csak az államot hibáztassuk, nézzünk egy másik példát. Egy reklámkészítő rengeteget dolgozik, és vállalati szinten valóban hasznot hajt. Ha ő nem lenne, akkor a vállalata hirdetési versenyben lemaradna, és károsulna. Csakhogy makrogazdasági szempontból a fokozott hirdetési verseny fölösleges. Mert egymást hajtják bele a vállalatok egyre költségesebb, egyre több munkát igénylő hirdetési versenybe. Az összes hirdetést meg lehetne oldani egyszerűbben kevesebb pénzzel, munkával, ráadásul igazságosabban.

Ráadásul, sem a biztonsági őr, sem reklámszakember, sem az adminisztrátor, sem a könyvelő, stb., nem állít elő semmi olyan terméket, szolgáltatást, amit az emberek fogyasztanak.   Erre mondom, hogy ők nem közvetlen termelők, szolgáltatók, ők csak termelési segéderők. Tehát ők végső soron, ha fölöslegességet is beszámítjuk, improduktív munkát végeznek. A vállalatok viszont egyre több reklámost, biztonsági őrt, jogászt stb. keresnek, fizetnek meg, ezzel növelik az improduktív munkát.

De nézzünk egy harmadik példát. A növekvő termelés, a növekvő munka, sőt még a növekvő improduktív munka is, növekvő adminisztrációval, könyveléssel jár. Tehát nő az adminisztrátorok, könyvelők száma, ráadásul ezek egy része fölösleges, mert improduktív dolgokat adminisztrál. (De azért is fölösleges, mert ha kevesebb lopás, csalás, sikkasztás, stb. történne, és ennek elérése lehetséges, akkor kevesebb adminisztrációra, könyvelésre lenne szükség)

Itt jegyzem meg az ember már nemcsak tárgyi technikai tömeget képtelen normálisan, kényelmesen átgondoltan kezelni, de az egyre halmozódó információtömeget is képtelen normálisan, kényelmesen átgondoltan kezelni.

Ez is megfekszi a gyomrát.

Visszatérve, az improduktivitásnövekedés folyamatába belép egy értékrend-torzulás: az improduktív munka lesz az értékes, jól fizető munka, és nem a produktív. De itt már fülön csíphető a fogyasztói társadalom felfogása: a minden mást háttérbe szorító pénzhajhászás, ill. a fogyasztáshajhászás.

Mi játszódik le az improduktív munkát végzőkben: mivel úgy tudják, hogy sok és hasznos munkát végeznek, ezért fogyasztási igényük is magasra hág.

Az egész társadalomra jellemző ez a felfogás: nagyon sokat rohangálok, dolgozok ezért nekem sok fogyasztás, jár. Engem megillet, hogy sok tárgyi anyagi dolgot birtokoljak. Ez a megbecsülés mércéje. Csak azt nem veszik figyelembe, hogy ez a rohanás munka gyakran egy fabatkát sem ér. És azt is elfelejtik, hogy nem ez az emberi megítélés alapja.

Kissé konkrétabb megközelítés.

A produktív termelő, aki közvetlenül részt vesz termelésbe, közvetlenül előállítja azt a terméket, vagy szolgáltatást, amit az emberek elfogyasztanak.

Az ipari, mezőgazdasági, szolgáltató szakmunkás, a mérnök, az orvos, a tanár, a kutató, a feltaláló, a művész az előadóművész, stb. ők produktív termelők, persze akkor, ha dolgoznak. És a közvetlen termelésbe részt vevő segédmunkások is idevehetők.  

És még a szükséges termelési segéderők is produktív termelőknek nevezhetők.

Idevehetők a szükséges főnökök, a szükséges kerekedők, a szükséges adminisztrátorok, könyvelők, a szükséges ügyintézők, stb.. És idevehetők a takarítók, a szállítók és más kisegítő segédmunkások.

Improduktív ténykedők, a fölösleges, másodlagos segéderők. Tulajdonképpen az előző foglalkozásokból azok, akik már fölöslegesek. És többnyire, a biztonsági emberek, a jogászok, a marketingesek is improduktív ténykedők. Akik egy jól szerevezett, tisztességes gazdaságban nem kellenének.

És többnyire improduktív ténykedők, a pénzügyekkel foglalkozók, a bankszektorban ténykedők.

De mit mutatnak a foglalkozási statisztikák, nézzünk körül akár ismerőseink körében.   (A munkanélküliekkel, a diákokkal, a nyugdíjasokkal itt nem foglalkozom.) 

Tehát ezt tapasztaljuk: ő adminisztrátor, ő kereskedő, ő könyvelő ő ügyintéző, ő a bankszektorban dolgozik. Azután jön egy produktív dolgozó, pl. egy szakmunkás. Azután megint jönnek az improduktívak: ő jogász, ő informatikus (végső soron adminisztrációval foglakozik), ő biztonsági őr, ő marketinges, ő főnök. Aztán megint jön egy produktív dolgozó, pl. egy mérnök.

Sajnos korunkban a munkák, és az ideáramló jövedelmek 80%-a improduktív, és csak 20%-a produktív. Ez nagyon rossz arány és korábban nem volt ez ennyire rossz. Persze egy dolgozó több munkakört is végezhet, de ez még inkább rontja az arányt, ugyanis jellemzőbb, hogy a szakmunkás, az orvos a tanár kénytelen adminisztrálni, mint a fordítottja.

Az optimális arány az lenne, ha egy közvetlen termelőre, szolgáltatóra jutna egy szükséges termelési segéderő. Ők mindketten szükségesek, produktívak. Az optimális az lenne, ha minimális lenne az improduktivitás, pl. 10%. Jelenleg legalább 60%. 

Ezt helyeztet úgy lehet példázni, hogy egy ember (akár géppel) üti a falba szöget és körülötte öt ember sertepertél,  „segédkezik”. Nyilvánvalóan ez nem lehet jól működő gazdaság.  A foglalkozási statisztikák ezt a példázatot támasztják alá.

Megállapítom: amíg gazdaságban alapvető ellentmondások aránytalanságok vannak, addig nem lehet normális, életszínvonalat emelő, gazdaságot építeni.

Felsorolom újra az alapvető ellentmondásokat, aránytalanságot.

A produktivitás és az improduktivitás aránya rossz és egyre romlik. (És akkor még a fölösleges káros termékekről, szolgáltatásokról nem is beszéltem, amelyeket akár produktív termelők is létrehozhatnak. Viszont improduktív ténykedők nem hozhatnak létre hasznos terméket, szolgáltatást.)

Továbbá nem nő az életszínvonal, mert az emberek egyre többet rohannak, dolgoznak, és normálisan egyre kevesebbet pihennek, szórakoznak, annak ellenére, hogy tudomány, a technika, a gépesítés fejlődik.

A lelki és minőségi szükségletek kielégítése gyenge, a tárgyi anyagi szükségletek kielégítése túlzott.

Az ember kizsákmányolja a természetet, sokkal többet vesz el a természettől, mint amennyit visszaad.

Visszatérek oda, hogy mik az okai ennek nagyfokú improduktivitásnak.

Fel kell tenni a kérdést: miért van sok (túl sok) biztonsági őr, könyvelő, jogász, stb.?

Mert tisztességtelen a közélet és tisztességtelen a gazdaság.

Mert az állam is bürokratikus, vállalkozás, főleg kisvállalkozás-nyüstölő.

Mert ezek a foglalkozások jobban fizetettek, mint produktív (pl. orvos, tanár, szakmunkás, stb.) foglalkozások. Vagyis igazságtalan, aránytalan jövedelmek vannak. Olyan jövedelmek, amelyek elszakadnak valóságos hasznos termeléstől.

Másképpen, mert igazságtalan aránytalan jövedelmi, vagyoni hierarchia. Ugyanakkor van egy hibás, csak a pénzt néző, a termelést, fogyasztást elfelejtő, közgazdasági felfogás, ezt is betehetjük az okok közé.

Továbbá a bankszektor túlmértezett, bankszektorban túl sokan dolgoznak, a bankszektor túl sok jövedelmet tud kiosztani. Azért, mert a bankszektor kvázi zsaroló helyzetben van. Más szektorok, mint pl. a mezőgazdaság, pedig kiszolgáltatott helyzetben vannak. Ez is hozzájárul a jövedelmi és foglalkozási aránytalanságokhoz.

Ráadásul az improduktivitásnak van másik oldala is. Nemcsak arról van szó, hogy túl sok a könyvelő, jogász, a pénzügyes, stb., és túl kevés a szakmunkás, a mérnök, az orvos, stb.. De ráadásul a szakmunkásnak, mérnöknek orvosnak, stb. rengeteg ideje, energiája megy el arra, hogy fölösleges jogi, pénzügyi, banki, hivatali, stb. ügyeket intézzen. És rengeteg ideje energiája megy el arra, hogy védekezzen a tolvajok, a csalók ellen.

És az okok közé, azért be kell sorolni azt is, hogy kialakult a fogyasztói gazdaság mechanizmusa, és a pénzhajhászó, fogyasztáshajhászó szemlélet. Illetve ez összefügg az előző okokkal. Tulajdonképpen minden összefügg, ez ebben az elmélkedésben is kijön.

Kitárnék még arra, hogy látszólag a gépesítés (technikai fejlődés) is ok, lehet, gondolván, hogy a szakmunkát, segédmunkát kiváltják a gépek. Csakhogy a mérnöki, orvosi, tanári, művészi kreatív munkákat nem tudják kiváltani a gépek.

Másfelől az improduktív munkákat is részben kiváltják a gépek, legalábbis elméletileg. Pl. az adminisztrációs gépek (számítógépek, stb.) pl., kiválthatnák az adminisztrációt, a könyvelést ezzel csökkenhetne pl. az ilyen típusú improduktív munka. De nem csökken, mert ha összeszámoljuk, mennyi ember foglalkozik manapság adminisztrációval, könyveléssel, és ebbe beleszámítjuk az adminisztrációs gépek előállítóit, szerelőit, kezelőit is akkor inkább növekedést tapasztalunk. Tehát a gépesítés elhanyagolható jelentéktelen ok.

De vannak még más, talán az említetteknél kevésbé jelentős okok (pl. hatékonyság, munkaszervezés, pl. népességcsökkenés, demográfiai hullámzás) is, lehetne még sorolni.

De inkább arra térek ki, hogy az improduktivitás csökkentése, az okok csökkentésével oldható meg. De kétségkívül nincs könnyű helyzetben az állam, (az állam tehet érdemlegesen viszonylag legtöbbet), főleg ama állam, amely maga is rossz úton indult el. Úgy kell az államnak szigorúnak lenni, a tisztességtelenségeket megakadályozni, a magángazdaságot, a társadalmat jó útra terelni, hogy azért ne legyen bürokratikus.

Ha már az államnál tartunk. Hasonlítsuk össze az államon belüli improduktivitást a magángazdaságon belüli improduktivitással és az látható, hogy amennyiben mindkettő egyformán tisztességes és közel egyformán jó szervezett, akkor bizony az államban több produktivitás (kevesebb az improduktivitás) mint a magángazdaságban.  Az állami szolgáltatások (egészségügy, oktatás, közbiztonság, igazságszolgáltatás, tömegközlekedés, stb.) azok eleve produktív szolgáltatások. A jövedelemarányokat is jobban lehet kezelni az államban. Kérdés itt a jól szervezett munka és a tisztességesség. De ez sem megoldhatatlan. Vagyis államot át kell értékelni, de ezt már máshol is fejtegettem.

És még egy gondolatsor, azzal a divatos frázissal kapcsolatban, miszerint kishazánkban az legnagyobb baj, hogy kevesen fizetnek adót. Nem mondom, hogy ez nem komoly aránytalanság, csak azt mondom, hogy vannak ennél sokkal jelentősebb, nagyobb súlyú aránytalanságok, ezért mégis a közepes aránytalanságok, közé sorolódik be. Vannak sokkal jelentősebb, alapvető aránytalanságok, pl. a felsoroltak. Mert aki érdemtelen hasznos munka nélküli jövedelemből fizet adót, az valamivel kevesebbet fogyaszt érdemtelenül, de attól még nem növekszik a szétosztható termékek szolgáltatások mennyisége, minősége.  Mert a lényeg mégis az, hogy meglehetősen sok legyen a szétosztható hasznos termékek, szolgáltatások mennyisége, minősége és az igazságosan, arányosan legyen szétosztva. Egyszerűbben, fontos hogy hányan adóznak, de azért az sokkal fontosabb, egyáltalán hányan végeznek hasznos munkát. A helyes adózás és az adócsalások problémája csak arányos igazságos elosztásról szól, de ennek is csak az egyik oldaláról. Ugyanis az elosztás jelentősebb oldala az, hogy mennyire lehet érdemtelenül hasznos munka nélkül jövedelmet szerezni.

De megint az derül ki, hogy a közgazdaságtudomány és a vezetés az igazán fontos dolgokat (ez esetben az alapvető arányok problémáját) elhanyagolja, azokkal nem foglalkozik. Részletkérdésékkel (abból is csak néhány divatossal) foglalkozik, nincs rálátása az egészre.

A foglalkoztatottság-politika helyes alapelve tehát ez: végezzenek minél többen (akár adózatlanul is, de lehetőleg adózva) hasznos, produktív munkát. És nem ez: végezzenek minél többen (akár adózatlanul is), minél többen, bármilyen (akár improduktív) munkát. És nem is ez: végezzenek minél többen bármilyen (akár improduktív), de adózott munkát. Csak az első elv a jó.

Ehhez azonban át kell gondolni mi a hasznos munka. Mert a gyereknevelés, a tanulás általában hasznos munka. És házi, háztáji, alkalmi munka is, azért többnyire hasznos munka. De kétségbe vonható azon munka hasznossága, amely az egészség rovásra, pl. egy idős ember egészségének rovására megy, még ha az produktív is. És még sok jellemzője van a hasznos munkának, de erről más fejezetekben is szó van.

Ennek ellenére felsorolom a hasznos munka jellemzőit.

1. Makrogazdasági szempontból (egy elérhetően tisztességes, szervezett gazdaság szempontjából), hosszabb távon is legyen hasznos (produktív).

2. Minél inkább illeszkedjen a helyes nemzeti fejlesztési tervhez.

3. Ne legyen természetromboló, természet-kizsákmányoló.

4. Vállalati szempontból (a közvetlen munkaszervezés szempontjából) is legyen hasznos, hatékony.

5. A munkavégző egyénnek, adjon minél több örömet, ne károsítsa az egészségét. Az érte kapott jövedelem ne legyen aránytalanul alacsony.

6. Legyen innovatív, minél több hozzáadott értéktöbblet legyen benne.

7. Építse testet, a lelket, a szellemet.

8. Illeszkedjen a helyes értékrendhez, a szükségletek helyes és arányos prioritásához. Építse a társadalmat.

9. Az érte kapott jövedelem ne legyen aránytalanul magas.

Mindennek ellenkezője, haszontalan, káros munka.

Nyilvánvalóan az nem érhető el hogy minden ember, a tökéletesen hasznos munkát végezzen. Az azonban elérhető hogy egyre többen, egyre több hasznos munkát végezzenek. Lányegében a gazdaságirányítás lényege nem más, mint a hasznos munka növekedésének elérése.

A felsorolt 9 pont közül melyek a fontosak, ill. milyen viszonyban állnak egymással.

Általánosságban az alábbi ismétlés ad erre választ.

Az összefüggés lényege és egyben neve: az egész, sok lényeges tulajdonságai (jellemzői) közül, elég, ha egy erősen átlagon aluli (rossz), az egész is rosszá válik.

Tehát nem érvényes az a matematikai szabály hogy a pozitív és negatív átlaga számít, az egész értéke az átlagos értékkel azonos. Mert hiába jó, vagy kiváló az egész, az összetett szerkezet lényeges tulajdonságcsoportjából szinte mindegyik elég, ha egy rossz és az egész elromlik. Vagyis hiába jó, kiváló, egy szerkezet, egy ember, egy társadalom mondjuk 5-10-20-30-40 tulajdonsága, elég, ha 1 rossz és máris rosszá átlagon alulivá válik az egész szerkezet, ember, társadalom.  Az ilyen szerkezetnél, embernél, társdalomnál még az is többet ér, ha annak minden tulajdonsága közepes átlagos, sőt még az is belefér hogy kissé átlagon aluli. Egy bizonyos határt átlépve az egész elromlik. Ismételem: hiába átlagon felüli az egész átlaga, ha van egy nagyon rossz tulajdonsága, az egész is rosszá válik.

Gondoljuk pl. egyszerűen egy autóra, pl. egy kiváló márkára. Hiába jó a motorja, a kormányszerkezete, a futóműve, a karosszériája, elég, ha a fékje elromlik, máris adott autó használhatatlanná, rosszá válik. De akkor is ez történik, ha elromlik a kormányszerkezete, vagy a futóműve, vagy motorja, vagy szétesik a karosszériája.

Kettő-három, a rossz határához közelítő (5ös skálán 2-es, majdnem elégtelen, már ez is szinte erősen átlagon aluli) tulajdonság olyan mintha lenne az egésznek egy rossz tulajdonsága.

Persze nemcsak autóra, de szinte minden összetett, de egységes összetett szerkezetre, összefüggő lényeges tulajdonságcsoportra igaz ez az összefüggés.

Legyen az élő szerkezet, vagy társadalmi szerkezet, rendszer. 

Mit is jelent ez? Azt, hogy amikor felépítünk, vagy megjavítunk valamit, akkor elsősorban arra kell vigyázni, hogy a lényeges tényezők közül a lényeges tulajdonságok (jellemzők) közül egy se legyen erősen átlagon aluli, vagyis rossz. És csak ezután jöhet a tényezők tulajdonságok átlagon felülre emelése, jobbá, kiválóbbá tétele. És azt is jelenti, hogy amikor értékelünk valamit, akkor ne essünk ebbe a hibába: na ez rendben van, mert sok kiváló tulajdonsága van, és legfeljebb egy-két hibája van. Ha ama, egy-két hiba nagyon komoly, akkor bizony nincs rendben az egész sem. Az igazságra is igaz: hiába igaz valami sok szempontból, elég ha egy szempontból biztosan hamis, máris hamissággal állunk szemben.
Továbbá mindez azt erősíti, hogy alapos vizsgálat (meg kell állapítani, hogy biztosan hamis, biztosan nagyon rossz) nélkül nem szabad értékelni.

Ismétlés.

Az alapvető kategorizálás soha nem árt.

A fogyasztás-kiválasztás és az árazás két összefüggő, de mégis különböző problémakör. A fogyasztás-kiválasztás (fogyasztásstruktúra), mint a szükségletek, igények, megjelenése megelőzi az árazást. Az árak persze hatnak a fogyasztásra, de ez a visszahatás gyengébb minta főhatás. Meg kell jegyezni, hogy a fogyasztásstruktúrára természetesen hat a termelésstruktúra is, amelynek azért van önálló aspektusa (pl. a technikai fejlődés). Nagyobbrészt azonban a termelés és a fogyasztás egymás kölcsönhatásában alakul.

Az árazás, az árak aránya, az optimális árazás a következő területekre hat elsősorban, amennyiben az ár fogalmát viszonylag szűken értelmezzük.

Hat a fogyasztás-kiválasztásra, fogyasztásstruktúrára.

Hat a kereslet (vásárlópénz) és a kínálat (fogyasztásra készen álló termékek, szolgáltatások) egyensúlyára. (Tisztázni kell, hogy a vásárlási igény, a strukturális eltérések, a hiánycikkek problémája hová tartozik.)

Evvel a témával „Az alapvető pénzügyi, gazdasági folyamatok, jelenségek” c. tanulmányrészben foglalkozom.

Hat az inflációra.

És még vannak az egyéb hatások.

Szélesebb értelemben minden ár, az adó is ár, a kamat is ár, a jövedelem is ár (a munka ára). Szélesebb értelemben az ár mindennel összefügg.

Érdemes még felsorolni az alapvető felfogásokat.

Az egyensúly, az optimális értékek, arányok felfogása. Egyensúlyi helyzetben jár mindenki a legjobban. A piacgazdaság szabadsága és a viszonylag enyhébb hullámzás összeegyeztethető. Az egyensúlytalanság hektikusság egyértelműen rossz, meg kell előzni.

Nem számít az aktuális egyensúly, majd utólag korrigálunk. Az egyensúlytalanság egy kicsit tényleg rossz, de elég az utólagos korrekció.

Az egyensúlytalanság tendenciájából kiszámítható az a működés, ami legnagyobb nyereséget, profitot hozhatja. Vagyis az egyensúlytalanság nem rossz dolog.

Hozzáteszem, hogy e felfogások nyilván, más, még alapvetőbb felfogásokból erednek, pl. a világnézetről szóló elemzések, erről szólnak.  Nemcsak az elemzésből erednek az alapvető felfogások, de az alapvető felfogások meghatározzák az elemzéseket. Az elfogulatlan, önállóan, átgondoltan elemző, az elfogulatlanságból eljut valamelyik alapfelfogáshoz. Miután meggyőződése lett valamelyik felfogás, attól fogva már az elemzései is ebből indulnak ki. Aki keveri az alapfelfogásokat annál gyanítható, hogy nem önálló, átgondoltan elemzőről van szó. Természetesen szerintem az első felfogás a helyes.

Kieg az árakhoz. A fogyasztás kiválasztáshoz. Az inflációhoz

Az alapvető kategorizálás soha nem árt.

A fogyasztás-kiválasztás és az árazás két összefüggő, de mégis különböző problémakör. A fogyasztás-kiválasztás (fogyasztásstruktúra), mint a szükségletek, igények, megjelenése megelőzi az árazást. Az árak persze hatnak a fogyasztásra, de ez a visszahatás gyengébb minta főhatás. Meg kell jegyezni, hogy a fogyasztásstruktúrára természetesen hat a termelésstruktúra is, amelynek azért van önálló aspektusa (pl. a technikai fejlődés). Nagyobbrészt azonban a termelés és a fogyasztás egymás kölcsönhatásában alakul.

Az árazás, az árak aránya, az optimális árazás a következő területekre hat elsősorban, amennyiben az ár fogalmát viszonylag szűken értelmezzük.

Hat a fogyasztás-kiválasztásra, fogyasztásstruktúrára.

Hat a kereslet (vásárlópénz) és a kínálat (fogyasztásra készen álló termékek, szolgáltatások) egyensúlyára. (Tisztázni kell, hogy a vásárlási igény, a strukturális eltérések, a hiánycikkek problémája hová tartozik.)

Evvel a témával „Az alapvető pénzügyi, gazdasági folyamatok, jelenségek” c. tanulmányrészben foglalkozom.

Hat az inflációra.

És még vannak az egyéb hatások.

Szélesebb értelemben minden ár, az adó is ár, a kamat is ár, a jövedelem is ár (a munka ára). Szélesebb értelemben az ár mindennel összefügg.

Érdemes még felsorolni az alapvető felfogásokat.

Az egyensúly, az optimális értékek, arányok felfogása. Egyensúlyi helyzetben jár mindenki a legjobban. A piacgazdaság szabadsága és a viszonylag enyhébb hullámzás összeegyeztethető. Az egyensúlytalanság hektikusság egyértelműen rossz, meg kell előzni.

Nem számít az aktuális egyensúly, majd utólag korrigálunk. Az egyensúlytalanság egy kicsit tényleg rossz, de elég az utólagos korrekció.

Az egyensúlytalanság tendenciájából kiszámítható az a működés, ami legnagyobb nyereséget, profitot hozhatja. Vagyis az egyensúlytalanság nem rossz dolog.

Hozzáteszem, hogy e felfogások nyilván, más, még alapvetőbb felfogásokból erednek, pl. a világnézetről szóló elemzések, erről szólnak.  Nemcsak az elemzésből erednek az alapvető felfogások, de az alapvető felfogások meghatározzák az elemzéseket. Az elfogulatlan, önállóan, átgondoltan elemző, az elfogulatlanságból eljut valamelyik alapfelfogáshoz. Miután meggyőződése lett valamelyik felfogás, attól fogva már az elemzései is ebből indulnak ki. Aki keveri az alapfelfogásokat annál gyanítható, hogy nem önálló, átgondoltan elemzőről van szó. Természetesen szerintem az első felfogás a helyes.

Ismétlés.

 Néhány építésügyi alapelv.

1. Legfontosabb a lakókörzet élhetősége (pl. ne legyen zsúfoltság, stb.)  az esztétika, a szépség ezután következik.

2. Sokféle csúnyaság van de legnagyobb csúnyaság piszkos, romos elhanyagolt épület.

3. A karbantartások felújítások értékének (mennyiségének) mindig többszörösen meg kell haladni az új építések értékét.

4. Egy aránytalan építkezési felfutás, mindig pangáshoz, hullámvölgyhöz vezet. (A gazdasági fejlődésnek egyenletesnek fokozatosnak kell lenni és nem hullámlépcsősnek.)

5. A múlt építészeti örökségét az ésszerűség határán belül maximálisan meg kell őrizni.

6. A helyes beépítési terv, politika és az ingatlanpiaci egyensúly összefügg.

Kitérés az ingatlanpiaci egyensúlyra.

Az egyszerűség miatt az alábbi öt kategória helyes arányáról van szó.

1. Elhanyagolt, rossz állapotú viszonylag kisebb, kedvezőtlen környéken levő lakások. Ez lehetőleg minimális legyen.

2. Jó állapotú (nemrégen felújított), viszonylag kisebb, kedvezőtlen környéken levő lakások.

3. Jó állapotú (nemrégiben felújított) közepes méretű, közepes környéken levő lakások. Ez is az életszínvonal viszonylatában értelmezhető, de ebből kell a legtöbb.

4. Új építésű közepes, ill. jó állapotú nagyobb méretű, jó környéken levő lakások. Ebből is majdnem annyi szükséges, mint az előző kategóriába eső lakásokból.

5. Új építésű luxuslakások. Ebből viszonylag kevesebb kell.

Az egyensúly úgy jön létre, hogy az emberek a jövedelememelkedéssel, fokozatosan át tudnak lépni, az alacsonyabb kategóriából, az eggyel magasabb kategóriába.

Magyarországon, Budapesten biztosan egyfelől történt egy új lakás túltermelés, ugyanakkor a felújítás, tatarozás el lett hanyagolva. Ezért sem jöhetett létre ez fokozatos eggyel feljebb lépés. Pl. az első kategóriából, nem tudtak átlépni a kettesbe, mert egyszerűen abból kevés volt. A kettesből nem tudtak átlépni a hármasba, mert abból kevés volt. Szinte mindenki az új építésű közepes lakásba tudott volna belépni, de ehhez nem volt meg, nincs meg a szükséges jövedelem.

Ezt a piacgazdaság önmagában nem képes önmagában szabályozni, ezért az államnak, az önkormányzatnak kell a saját eszközeivel (pl. beépítési terv, felújítások tatarozások preferálása), ezt az egyensúlyt jó irányba terelni.

Ehhez járult hozzá, fokozta a problémát, az eladósodás, a jövedelemcsökkenés, a hitelcsökkenés.

Tehát egy ingatlanpiaci pangás jött létre. Egyébként a lakhatási és ingatlanpiaci állapotok egyenlők az életszínvonal negyedével.

Ismétlés.

A legfőbb célok egyike: a világ alapvető egyensúlyai felé törekvés.

Jelenleg nincsenek rendben az alapvető egyensúlyok, sőt, de erre még visszatérek. De mit is jelent, ha nincsenek rendben az alapvető egyensúlyok? Azt jelenti, hogy akkor a kisebb egyensúlyok sem lehetnek rendben, szinte semmilyen egyensúly sincs rendben. Azt jelenti, hogy az egy igatag bizonytalan világ, olyan világ, amelyben könnyen kialakulnak válságok, válság-láncreakciók. Olyan világ, amelyben nem érzik jól magukat az emberek. De miért, sőt? Jelenleg nemhogy az egyensúlyok irányában halad a világ, hanem pont az ellenkező irányban halad, távolodik attól. Nem kell ahhoz matematikusnak lenni, hogy ezzel duplán növekedik az egyensúlytalanság.

Tehát akkor jöjjenek az alapvető egyensúlytalanságok, ill. egyensúlyok.

1. Nincs rendben gazdag fejlett világ, és a szegény fejletlen világ egyensúlya, túl nagyok a különbségek. A gazdag, fejlett világ (országokról van szó) át kell adnia erőforrásokat a középvilágnak és fejletlen, szegény világnak, hogy megfordítsa a különbségek növekedését.

Mi is ez az átadás. Meggyőzéssel és különböző nyomásgyakorlással (állami eszközökkel) való rábírása a szereplőknek, hogy csoportosítsák át az erőforrásaikat. Elsősorban, munka átcsoportosításról van szó, másodsorban pénz és fogyasztás átcsoportosításról van szó. A munkába természetesen beleértem, a szellemi munkát, az innovatív munkát. Ehhez pedig ilyen irányú tudomány és oktatás szükséges.

Hogyan kellene pl. ezt az átcsoportosítást megtenni. Pénzzel alig kell támogatni a fejletlen országokat. Inkább fogyasztási javakkal. De leginkább olyan innovációs támogatás szükséges, hogy az adott ország saját maga legyen képes az önálló innovációs fejlődésre, vagyis polgárai ne bérmunkások, ne segédmunkások legyenek. És persze úgy kell támogatni a fejletlen országokat, hogy az alábbi egyensúlyok felé haladjon.

2. Nincs rendben az egyének közötti vagyoni és hatalmi különbség. Túl nagy.  A gazdag és hatalommal rendelkező egyéneknek (elsősorban nagytőkéseknek) át kellene adni pénzt, fogyasztást a szegényebbeknek, és hatalom nélkülieknek.

Az átadás lényegéről már beszéltem.

A hatalom átadása (átcsoportosítása) elsősorban a közvetlen demokrácia útján történhetne.  A vagyon átadása (átcsoportosítása) pedig a hasznos munka arányában megszerzett jövedelmek útján történhetne.

3. Az anyagi, tárgyi szükségletekre fordított munkát át kellene adni (át kellene csoportosítani) az igazság (igazságszolgáltatás), a biztonság (többek között a közbiztonság, a munkabiztonság, stb.), valamint az önrendelkezés szükségletének kielégítésére. Tovább az anyagi, tárgyi szükségletek kielégítésére fordított munkát át kellene csoportosítani az egészség, a természetóvás (környezetóvás) a tudás, a kultúra (színvonalas szórakozás) szükségletének kielégítésére. Mivel túl sok az anyagi tárgyi szükségletre való termelés. És ezzel túl sok szennyezést, és szemetet termel az ember. Az igazságosság, biztonság, tudás stb. előállítása, fogyasztása sokkal kevesebb szennyezéssel, szeméttel jár.

És persze ezzel a fogyasztásnak is át kell strukturálódni. Hatalmas mértékben el van túlozva az anyagi, tárgyi fogyasztás, ebben még rengeteg tartalék van.

4. Az anyagi tárgyi szükségletekből kevesebbet kell fogyasztani (és termelni) és az így megmaradó pénzt, munkát a természetóvásra, a környezetóvásra, az ilyen irányú innovációra kell fordítani.

5. Mindez egy nagyobb és hatékonyabb államot jelent.  A munkát, a pénzt (adófizetés formájában) és a fogyasztást át kell csoportosítani, az állami munkára, állam által termelt fogyasztásra. Az igazságszolgáltatást, a biztonságot, az önrendelkezést, az egészséget, a tudást és részben a kultúrát is az állam (nem a piacgazdaság) tudja leghatékonyabban előállítani. Olyan állam szükséges, amely az árnyalt igazságszolgáltatással és elosztással szinte maximális igazságosságot tudja előállítani, de ezt úgy, hogy az állampolgárok idejét, munkáját (az ügyintézés csökken, az állam automatikusan jár el) nem veszi el. Ez nyilván az állami munka növekedését jelenti.

Ugyanakkor a magángazdaságnak (piacgazdaságnak, versenygazdaságnak) meg kell maradnia.

Megismétlem, ha ezek az lapvető egyensúlyok  nem jönnek rendbe (sőt egyre romlanak), akkor sehol sincs egyensúly, nincs fejlődés, csak egyensúlytanság van, és válság van.

Nem szabad, hogy a liberális frázisok elhomályosítsák az emberek gondolkodását. Fúj bürokratikus állam, az állam csak rossz lehet. A piacgazdaság mindent megold. Az anyagi, tárgyi magánvagyon, a rendszer és az egyéni boldogság alapja. Stb.. Szóval ezeket a tévedéseket meg kell haladni.

A hosszú távú állami fejlesztés-tervezés (nemzeti termelés-fejlesztési terv). Rész-rendszertényező.

Alcím lehetne: a tervezett, szabályozott tervezés, fejlődés.

Megjegyzem e fejezet, összefügg a folyamatos alkotmányfejlesztésről szóló fejezettel, ami egy másik tanulmányrészben található.

A gazdasági arányok fejezetben szó volt a hosszú távú tervezésről, annak szükségességéről. Belátható hogy egy tervezett, tudatos, irányított, előrelátó fejlődés gyorsabb, mint egy spontán, a véletlen szeszélyeinek kitett fejlődés.

A hosszú távú, előrelátó tervezés kimondottan olyan feladat, melyet a piacgazdaság nem képes megoldani.

Nemcsak a fejlődés gyorsaságáról van szó, hanem az előrelátásról a válságok elkerüléséről. Egy hasonlattal élve. A repülni nem tudó bogár mászik előre a fűben arra amerre legkönnyebben halad, amerre a legtöbb táplálék van. Egyszer csak azt veszi észre, hogy bizony kiért a sivatagba. Ha hosszú távú tervezést kihagyjuk az irányításból, akkor kihagyjuk az értelem egy fontos részét az irányításból. A hosszú távú tervezés 20-30 év tulajdonképpen nem is hosszú tervezés, ha belegondolunk, hogy az emberek általában 5-10 évre terveznek előre. A normális vállalkozásoknak legalább 10-20 év a javasolt tervezési idő. Egy híd, ház, út, egy üzem stb. kifutási ideje 40-80 év. Egy városkép kialakulásához is szükséges 40-80 év. Szóval a 20-30 év, mint egy ország előre tervezése, csak a jelen állapotban, mikor nincs komoly előretervezés, tűnik hosszú távnak.

Ha az előretervezés hiányának okát keressük megint fel kell tenni a kérdést: az a vezetés érdekeivel egybeesik netán ellenkezik? A jelenlegi vezetések működése 4-8 év szükségképpen a tervezésük is maximum ennyi. Általában rövidebb, mert a pillanatnyi hatalmi érdek még ezt a távot is felülírja.  Ebből persze nem az következik, hogy akkor hosszabbítsuk meg vezetések idejét. Inkább az a baj hogy a vezetések a regnálásuk lejárta után sem negatív, sem pozitív értelemben nincsenek komolyan és objektívan megítélve. A másik ok talán éppen a piacgazdaság mindenek felett szemlélet. Hozzá kell tenni, hogy egyik rendszerben sem volt komoly előretervezés. Ezért meg kell említeni általános okként azt, hogy általában nem ismerték fel a jelentőségét. Továbbá, hogy felismerték a jelentőségét de az adott hatalmi érdekek meggátolták, gátolják a hosszú távú tervezést, illetve azért nem terveznek, mert tudják hogy azt adott esetben kénytelen lennének megszegni.

A politikai vezetésváltási rendszer sem teszi lehetővé, a hosszabb távú tervezést, hiszen az adott vezetés tervezne, de max. 8 éven belül leváltásra kerül és az új vezetés az előzőt szükségszerűen szapulva és attól eltérő programmal, nem folytatja a terveket. A megoldás persze nem az, hogy akkor maradjon egy vezetés 20 évig, hanem az, hogy az új vezetések kénytelenek legyenek az egyébként a jó, és konszenzussal kialakított hosszabb távú tervek nagyobb részét folytatni. Olyan rendszert kell kialakítani, melyben az aktuális vezetések kompetenciája a rövid távú tervek nagyobb részének kialakítása, valamint a hosszabb távú tervek legfeljebb negyedének leváltása, átírása. De ehhez az kell, hogy a hosszabb távú tervek, legalább 75%-ban jók legyenek, ennek pedig elég sok feltétele van. Azon tervek valószínűleg jobbak, de mindenképpen időállóbbak, melyek megalkotásában részt vesz a szélesebb vezetés, az ellenzék is, a népréteg is, és a társadalomtudomány is.

A lényeg az, hogy összességében a hatalmi vagyoni jellegű vezetésnek nem áll érdekében a hosszú távú tervezés.

A rövid és középtávú tervezés nem pótolja a hosszú távú tervezést.

Vegyük például az egészségügy fejlesztését. Ha meghatározzuk, hogy húsz év múlva milyen egészségügyet szeretnénk (pl. egy beteg max. egy órát várhat,  egy korházi szobában max. négy ágy lehet, száz betegre X orvos, Y ápoló Z készülék jusson, stb.), akkor ebből a tervből ki lehet indulni. Ha ezt komolyan gondolják, akkor ehhez lehet igazítani a közép és rövid távú terveket. Mit lehet őt pl. évre tervezni? Öt év az nem távlat az egészségügy szempontjából, mondjuk mégis sikerül betervezni őt évre bizonyos (kérdéses miért pont annyi, miért pont olyan) fejlődést. Menet közben azonban felmerülnek problémák, és az első reakció, a terv felülbírálása, ill. alulteljesítése lesz, hiszen nincs igazodási pont nincs meghatározó cél. Rögtön lehet hivatkozni - miért pont ennyi, miért pont ilyen - ez nem jó.

A hosszú távú terv elengedhetetlen, persze ki kell hangsúlyozni, hogy komolyan vett (lemaradás esetén szankcionált) tervezésről beszélek és nem látszattervezésről, mely nem tervezés, hanem ígérgetés, trükközés, csalás.

A hosszú távú termeléstervezés. Tulajdonképpen itt az ágazatok (ipar, mezőgazdaság, stb.) hosszabb távú arányairól van szó.

A főbb szempontok.   Az ország, térség földrajzi, éghajlati adottságai. A termelési hagyományok. Az emberi munkavállalói adottságok. A világgazdaság várható alakulása. Pl. a természeti erőforrások fogyása. A világ várható technikai fejlődése. A világ, a régió várható fogyasztása illetve a fogyasztási hézag megtalálása. (Ez amolyan országos marketing tevékenység.) Az ország lakosságának, néprétegének jelenlegi igényei, ill. várható igényei. A speciális helyzetek mérlegelése.

Ne felejtsük el, hogy termeléstervezés egyúttal fogyasztástervezés is.

Egy tipikusan rossz gazdasági tervezés példája. 1996-os évekre Budapesten a következő helyzet alakult ki a lakás, ill. házhelyzettel kapcsolatban. A lerobbant lakások, házak két okból a hatalmasra növekedtek. Egyfelől a lakótelepek 30-40 év alatt elöregedtek, másfelől a régebbi 70-90 éves házak lakások is kritikus helyzetbe kerültek. Ekkor az építkezési kapacitás jelentős részét a felújításokra kellett volna terelni az államnak, kormányoknak az ismert eszközökkel (szabályozás, hitel, adókedvezmény, közvetlen segítség). A speciális helyzet, amit fel kellett volna ismerni, hogy nem fokozatosan öregedtek el, cserélődtek a házak, lakások, hanem az építés hullámzásai miatt egyszerre, tömegesen jelentkezik ( a belvárosi házak és  a panelházak problémája összeadódik) az amortizáció problémája.  Ehelyett az új lakások építését segítették. Ennek az lett a következménye, hogy igen sok lakás lett, de ezek nagyobb része használt sőt lepusztult lakás volt. A kínálat meghaladta a keresletet, ami által az ingatlanpiac félig összeomlott. A lepusztult lakásokban élők egyre rosszabb helyzetbe kerültek, az ingatlanpiac gyengesége miatt nem tudták eladni, cserélni lakásukat, a fenntartásuk ( fűtés, szigetelés elhasználódott vezetékek, stb.) egyre többe került. Ha a házakat, lakásokat felújították volna akkor azok újabb 40 évig még viszonylag gazdaságosan, és kellemesen teljesítették volna funkciójukat. Nem újították fel így kellemetlenül drágán és feltehetően csak húsz évig, tudják teljesíteni a funkciójukat. Egyre halogatják a felújítást, és ha ez öt éven belül nem kezdődik el, akkor már olyan állapotba kerülnek a házak, hogy nem is érdemes felújítani őket. Kérdés mi lesz húsz év után, mikor már biztos, hogy nincs mit tenni, egyszerűen elkezdenek összeomlani a házak. Ebben az esetben az egyébként gyönyörű belvárosi régi házakat és a lakótelepeket is le kell bontani. Egy sereg hajléktalan ember lesz. A bontás igen sok pénzbe kerül, a lakások pótlása az újak építése még többe. Szerintem több ezermilliárdos kár jön létre. Ehhez adódik hozzá a jelenleg tehetetlen és ingatlanértéküket veszítő lakástulajdonosok fokozatosan növekvő kára.

Van itt még egy nagyon jelentős kár. A régi cirádás házaknak megvan az a jellegzetessége, hogy felújítva gyönyörűek, elhanyagolva rondák. Ha felújítják a régi házakat, akkor Budapest a világ legszebb városa lesz, ha nem akkor az egyik legcsúnyább. Ennek többek között van idegenforgalmi, ill. bevételi kihatása.

A megoldás a következő lett volna: egy nagyszabású felújítási akcióval a belvárosi és panelházak, lakások nyolcvan százalékát fel kell újítani. Miután ez megvan a lepusztuló 20% helyett fokozatosan lehet újakat építeni. Az hogy vezetés ezt helyzetet nem ismerte, ill. ismeri fel, nem a felújításra koncentrált egy tipikus termeléstervezési hiba. Meg kell jegyezni: pl. ez is olyan probléma amit a piacgazdaság nem képes megoldani. A magángazdaság, főleg kapzsiságdeterminált piacgazdaság sok egyéb között ezt sem képes ellátni. Az előrelátás, hosszabb távú tervezés minden vonatkozásban fontos, különösen termeléstervezés szempontjából.

A lényeg az, hogy hosszabb távú, nagyrészt betartott koncepciók, stratégia tervek nélkül nem lehet fejlett gazdaság.

A tervezett és viszonylag pontosan szabályozott tervezés  (fejlesztés) egyfajta megoldása ill. annak vázlata.

Elöljáróban egy meghatározás. Az államnak a saját területeit, ágazatait pontosan kell megterveznie. A magángazdaság területeit, ágazatait (ill. a civilszféra, magánszféra gazdaságát) pedig tervezetten kell befolyásolnia.

Jó kérdés, hogy magángazdaságot milyen arányban kell terelgetni, befolyásolni az államnak? Ez sok mindentől függ. Azt gondolom, hogy ez a terelgetés nem lépheti át a 30%-ot. A magángazdaság befolyásolásáról e fejezetben és más fejezetekben is, már elég sokat beszéltem.

A következőkben elsősorban az állam saját maga megtervezésről lesz szó.

Elméletileg minden tervezés a kiszámíthatóság, egyenletesség, pontosság és változó körülmények, ill. az új ötletek miatti rugalmasság, szabad változtatás arányáról szól.  

A tervezés tényezői.

Stratégiai irányok, kb. 32 évre szóló irányok. (Egyben minden tervezési időszak tényezői.)

Alapvető arányok meghatározása, elsősorban az állam, és magángazdaság aránya.

Elvi irányvonalak. 

Az életszínvonal alapvető mutatóinak változása, fejlődése.

„Új” termelések, létesítmények kialakítása fejlesztése.

„Új” módszerek, mechanizmusok kialakítása.

A hosszabb távú tervek,  6-16 évre szóló tervek.

A stratégiai irányok viszonylag pontos megállapítása 16 évre ill. azon belüli ütemezése.

Pl. a nemzet egészségi állapotának 16 év alatt 16%-kal kell javulnia. Ez négy ciklusra (4 éves középtávú tervre)  4%-ot jelent. Évenként 1%-os javulást jelent. Továbbá minden terület ágazat alapvető céljai, viszonylag pontosan meghatározva.

Mindezt, sok minden, pl. a termelésnövekedés, enyhén befolyásolja.

A különböző programok, projektek, beruházások, változtatások, különböző időt vesznek igénybe. Ezért a hosszabb távú tervbe bekerülhetnek 6,-7,-8, stb. éves programok is. Alapvetően azonban legalább 16 évben kell gondolkodni. Pl. a természetvédelem területén az első hat évben, ez és ez, a konkrét teendő, de eközben és ezután viszont valószínűleg, azok és amazok, a teendők. Vagyis meg kell határozni a 16 éves célt, az általános tennivalókat és emellett a konkrét, a négy évnél hosszabb projekteket. Pl. az olimpia rendezés, nem lehet cél (nagyon bizonytalan), de az lehet cél, hogy pl. 2010 és 2016 között felépítsenek egy világszínvonalú, akár az olimpia rendezésre alkalmas  stadiont. Ha pedig ez benne van a hosszabb távú tervben, akkor bárki kerül hatalomra ezt fel kell építetnie.

Kétféle alaphelyzet.

Általában normál (nem kivételes) alaphelyzet, csak a stratégia irányok, ill. hosszabb távú tervek módosítása (4 évenkénti) szükséges. Ezek módosításához, kialakításhoz, szélesebb tudományos vezetés (jelenleg parlament háromnegyedes törvények) és a népszavazás együttes döntése szükséges.   Ha belegondolunk, akkor legalább 4 év szükséges a stratégia irányvonalak, hosszabb távú tervek módosításához. (A jelenlegi döntéshozó mechanizmust ehhez persze mindenképpen át kell alakítani. Minimálisan úgy, hogy háromnegyedes törvények létre tudjanak jönni.)

Normál helyzetben lényegében csak módosításról beszélhetünk. Pl. a hosszabb távú terv előírja, hogy szél és naperőművek, ill. a bio-anyaggal üzemelő  erőművek arányát 40%-kal kell növelni. Akkor ebből az következik, hogy a hagyományos erőművek arányát pl. 20%-kal csökkenteni kell.  

Kivételes helyzet.

Olyan merőben új körülmények merülnek fel, amelyek az egész tervezés, beleértve stratégiai irányok hosszabb távú terveket is, jelentős változását, irányváltását, teszik szükségessé, viszonylag rövid időn belül. A kivételes helyzetről a szélesebb tudományos vezetés (jelenleg parlament) és népszavazás együttesen dönthet. (A jövő rendszerében a parlamentet remélhetőleg fel fogja váltani a szélesebb tudományos vezetés, a független, tudományos, demokratikus testületek jelentős részének döntése. Minderről a döntéshozó mechanizmusban lesz szó bővebben.)

További két alaphelyzet: már kész van egy komplett stratégia irányvonal, hosszabb távú komplex terv. Vagy nincs, el kell készíteni a stratégiai irányvonalakat, hosszabb távú terveket.

Egyelőre induljunk ki abból, hogy normál alaphelyzet van, és már kész vannak stratégiai irányok, a hosszabb távú tervek.

Nem szabad a következőkről sem elfeledkezni.

Akár módosításról akár új dolgok kialakításról van szó, az minimum egy másik termelési ágazat, terület, stb. megváltozását hozza magával. Tehát minden tervnek mindig komplexnek kell lenni, minden elemnek egyensúlyban kell lenni.

A középtávú terv, kb. 4 évre szóló (jelenleg egy választási ciklusra eső terv) terv.

A hosszabb távú terv 20%-os módosítása, átütemezése. Illetve „új”, a hosszabb távú tervben nem szereplő, 4 év alatt megvalósítható, termelések, létesítmények, ill. ilyen módszerek mechanizmusok kialakítása. Ez utóbbi maximum 10%-ban lehetséges. Egyszerűbben, a középtávú terv nem más, mint hosszabb távú terv, maximum 20%-os módosítása. Illetve, maximum 10%-ban (a négy éves ciklusra szóló költségvetés, tervezési mutatók, összességének maximum 10%-a) a hosszabb távú tervben nem szereplő új, 4 év alatt megvalósítható tervek.

Még egyszerűbben, a hosszabb távú terv, négy éves ciklusra eső részének, összességében legfeljebb 30%-os módosítása, de ebből csak 20% lehet az alapvető mutatóra vonatkozó eltérés. A 10%, elsősorban a módszerek, mechanizmusok, törvények változtatásából, jön össze.

Mi történik, ha minden aktuális vezetés (4 évenként) egy irányban ugyanazon területen maximálisan eltér a hosszabb távú tervtől. Pl. a hosszabb távú terv 16%-os egészségi állapot javulást ír elő. Az első aktuális vezetés úgy dönt, hogy elég a 2%-os növekedés. A második és harmadik is így dönt. Csak a negyedik tarja be a 4%-ot.  Az összes növekedés ekkor 10%-os lesz, 16% helyett. Ugyanakkor a négyévenkénti hosszabb távú tervmódosítás dönthet úgy, hogy e területen megtiltja, korlátozza a középtávú tervmódosítást. Vagy felemelheti e terület hosszabb távú terv számait.

Ugyanakkor a hosszabb távú terv nem írja elő a részleteket. A közép és rövid távú tervnek kell tartalmaznia a részletes végrehajtási tervet.

A középtávú tervek döntéshozó egységei, a jelenlegi rendszerből kiindulva.

A négy évre megválasztott pártok (51%-os parlamenti döntés), ill. a kormány. Egyfajta népszavazás amennyiben ezek a módosítások, új elemek kötelezően benne vannak a választási programban, és a nép elsősorban a programok alapján választ. (A jövő rendszerében az irányító pártokat, és kormányt remélhetőleg fel fogja váltani a szűkebb tudományos vezetés, a független, tudományos, demokratikus testületek szűkebb csoportja. A jövőben a választásokon kívül, sok népszavazás, népszavazásszerű döntés lesz. Minderről később lesz szó.)

A rövid távú terv 1-2 évre szóló tervek.

Az arról szól, hogy a középtávú tervhez képest (pl. annak ütemezésétől) évi 15%-ban eltérhet az aktuális vezetés. Tehát saját 4 éves tervétől évi 15%-ban térhet el az aktuális vezetés. Ez négy éves ciklusban 60%-os eltérés lehet. Mivel ez túl sok, a négy éves ciklusban (egy középtávú terv alatt) a vezetés a saját programjától legfeljebb 20%, ill. 30%-ban térhet el. A rövid távú terv egyben  az éves költségvetés.

A jövő rendszerében az éves költségvetésbe a lakosságnak is lesz beleszólása. (Lásd: költségvetési szavazólap.)

Ugyanakkor a jövőben az intézmények belső vezetésnek (és ügyfeleinek) is bizonyos fokú önálló tervezéssel kell bírniuk. Az ebből adódó eltérés összességében nem lehet jelentős pl. négy éves ciklusban maximum 4%. Az intézmény belső vezetésének egyes területeken pl. állami versenyszféra viszonylag nagy önállóságot kell adni. Pl. egyes egészségügyi intézmények akár 40%-kal is növelhetik a képletes termelésüket. Ugyanakkor ez azt jelenti, hogy más egészségügyi intézmények zsugorodnak megszűnnek. Ha összességében mégis jelentősen növekszik, esetleg csökken az állami versenyszféra, akkor ez egyfajta lakossági szavazást jelent. Ezt a kvázi szavazást részben nem teljesen figyelembe kell venni.  Az állami intézmények jelentős része azonban az állami közszférában van. Összességében a lakosság több módón szólhat bele a tervezésbe. A hosszabb távú tervezésbe népszavazással. A középtávú tervezésbe választással és közvélemény-kutatás által. A rövid távú tervezésbe a költségvetési szavazással. Illetve az állami versenyszférában magával a fogyasztással is. A lakosság véleményét kell a tudományos vezetés véleményével összehangolni.

Nézzünk egy nagyon egyszerű példát.

Tételezzük fel, hogy a hosszabb távú terv 16 év alatt 16%-os egészségjavulást ír elő, illetve 12%-os tudásjavulást ír elő. (Ugyanakkor ennek a pénzvonzatával is foglakozik ill. a   módszer vonatkozásával is foglakozik. Ebbe azonban most ne menjünk bele.) Jön az első választás és a politikai erő többek között azzal a programmal, nyer, hogy ő bizony az egészségi állapotot kevésbé tartja fontosnak, mint az oktatást. Ez azt jelenti, hogy a négy év alatt rá eső 4%-os egészségnövekedést lefaraghatja kb. 3%-ra.  Ezt a pénzt, energiát átteheti az oktatás fejlesztésére, ez növekedhet 3%ról, 4%-ra.  (Ugyanakkor, ha hosszabb távú terv, pl. 4%-os államnövekedést ír elő, akkor a ciklusra eső 0, 15% módosítása is beleszól a tervezésbe. Ugyanakkor belejátszik a tervezésbe a GDP növekedés is. Ezeket most ne keverjük bele.)  A négy évre szóló program, mondjuk évenkénti egyforma, egyenletes változást ír elő. Ebben az esetben a hosszabb távú terv úgy módosul, hogy az egészségi állapotjavulás a ciklusban évi 1%-ról leesik évi 0, 6%-ra. Az oktatás évi

0,8%-os javulása pedig felmehet évi 1%-os javulásra. A vezetés azonban a körülmények miatt dönthet pl. úgy, hogy az első két évben az egészségi állapot csak 1,4%-kal növekedjen és a második két évben, növekedjen 1,8%-kal. Az oktatás pedig az első két évben növekedjen 2, 1%-kal, a második két évben 1,7%-kal növekedjen. Ekkor jön a lakosság beleszólása a költségvetésbe és módosíthatja ezeket, számokat, mondjuk így: egészségi állapot növekedése 1,4% helyett 1,6% oktatás növekedése  2,2% helyett 2%. Ehhez persze az kell, hogy az éves költségvetésben legyen némi szabad bővítési szűkítési lehetőség. Erről a költségvetés c. fejezetben lesz szó.

Ebben a rendszerben a meghatározó a hosszabb távú terv. Persze kivételes esetben, jelentősen is el lehet ettől térni, de ennek a kivételes esetnek nagyon indokoltnak kell lenni. A hosszabb távú tervet érdemes minden négy éves ciklus (középtávú terv) 3. évében módosítani. A módosított hosszabb távú az adott vezetésre nem, de már a következő vezetésre már érvényes a programokat már ennek jegyében kell elkészíteni. A hosszabb távú terv módosítása összesen négy év alatt zajlik le. Mondjuk úgy, hogy első három évben jönnek javaslatok (bárhonnan) második, harmadik, negyedik évben zajlik a vita, és negyedik évben megszületik a döntés. Normál esetben a módosítás legfeljebb 30%-kal (20%-ban a mutatók, 10%-ban a módszerek, mechanizmusok, törvények)  módósíthatja az előző hosszabb távú tervet. A döntéshozó egységekről már beszéltem.

Pár mondattal a lényeg. Olyan tervezési rendszer szükséges, amelyben a demokratikusan és nagyon átgondoltan kialakított hosszabb távú, stratégiai tervek az irányadók, ezek önmagukhoz képest csak kismértékben módosulhatnak, a közép és rövid távú tervek ehhez igazodnak. A közép és rövid távú tervek önmagukhoz képest az aktuális állapottól függően erősebben változhatnak, de csak annyira, hogy ne veszélyeztessék a viszonylag kevésbé módosítható hosszabb távú terveket. Mindez azért szükséges, hogy a fejlődés ne esetlegesen összevissza történjen, hanem viszonylag egyenletesen. Mindennek persze az a feltétele, hogy az alapvető irányok, ezek részben azonosak, a hosszabb távú stratégia tervekkel, nagyjából rendben vannak.

Ha mindezt egy bárka (nemzet ill. a rendszer bárkája) mozgásához hasonlítjuk, akkor arról van szó, hogy a nagyfokú fordulatokat, nagyívben lassan lehet megcsinálni, a nagyívről való eltérés, pedig csak kis amplitúdójú hullámvonal lehet.  

Mert kiindulhatnánk abból is, hogy az, a jó, ha a bárka (a nemzet, ill. rendszer bárkája) viszonylag gyorsan akár teljesen meg tud fordulni, hiszen nincs kizárva, hogy kiderül, éppen ellenkező irányba halad, legalábbis nagyfokú fordulatra van szükség. Ennek a kiindulásnak, ill. mechanizmusnak az a csapdája, hogy ekkor az aktuális vezetés a maga kénye-kedve (szerinte nagyon rossz irányba halad a bárka) szerint változtathat, ami egy esetleges, összevissza haladáshoz vezethet és vezet is általában. Ezt kivédve, inkább be kell vállalni, hogy az alapvető irányt csak nagyívben lassan lehet megváltoztatni. A jó irányú, nagy ívű fordulatokat nevezhetjük a folyamatos rendszerváltásoknak. Bár elvileg egy tök egyenesen, de jó irányba haladó bárka is folyamatos rendszerváltást hajt végre.   

Hozzátéve, hogy a bárka legelső irányának beállítása, kiemelt jelentőségű. Ha ez rosszirányú és a nagyfokú megfordulás csak nagyon lassan lehetséges, akkor az, nagy baj. Másképpen, így nem lehetséges a szükséges, viszonylag gyors rendszerváltás.

Most halad a bárka és a társadalomtudomány a vezetés nincs azon a szinten, hogy a nagyjából helyes irányt megállapítsa. Tehát tényleg össze kellene szedni magát a társadalomtudománynak, a vezetésnek és legalább nagyjából meg kellene állapítani a helyes alapvető irányt, irányokat. Ha a hullámvonalas rendszerfejlődésből indulok ki, akkor legalább azt kellene megállapítani, hogy bárka felfelé halad, vagy lefelé, a válságok tengere felé. Ugyanis a lefelé haladás már alapvetően rossz irány.  (Szerintem, pár éven belül már lefelé halad a rendszer bárkája.)  

Ha nincs hosszabb távú terv, akkor azt létre kell hozni. A létrehozás alatt természetesen nagyobb arányokban növekedhet a hosszabb távú tervmódosítás. Ekkor a hosszabb távra szóló módszerek, mechanizmusok, törvények négyévente, akár 30%-kal is változhatnak.   A létrehozás előtt azonban tervezett tervezés szabályait, törvényeit kell létrehozni. A tervezett tervezés azért lesz viszonylag pontosan szabályozott, mert lesz egy olyan írott szabályrendszere, amit igen nehezen, az alkotmányhoz hasonlóan lehet megváltoztatni.

A vázolt tervezett tervezés elsősorban az állam saját maga tervezéséről szólt. Azonban e tervezett tervezésbe be lehet illeszteni a magángazdaság befolyásolásának tervezését is.  Pl. a hosszabb távú terv előírhatja hogy pl., gyógyfürdő turizmust 10%-kal kell növelni. Kétségtelenül itt kisebb számoknak kell lenni, és figyelembe kell venni a következő elvet: ami nem megy, azt ne erőltessük.  Tehát a magángazdaságnak elsősorban magától (a verseny és a piac diktálta viszonyoktól) kell bizonyos irányokba fejlődni. Szükség van állami terelgetésre, de ez ne veszélyeztesse az önszabályozást.

Mint mondtam ez csak egyfajta vázlata a tervezett tervezésnek. Nem az volt célom hogy egy tökéletes pontos tervet készítsek, a tervezett tervezésről. A célom megint az volt, hogy kvázi bizonyítsam a létrehozhatóságot. Nálam sokkal okosabb társadalomtudósok csoportjának kell kidolgoznia az itt vázoltnál sokkal bonyolultabb (és lehet hogy más rendszerű, sokféle rendszer elképzelhető) tervezett tervezés mechanizmusát és annak szabályzatát.

Az biztos, hogy jelenlegi tervezés zavaros, esetleges, szinte minden félbemarad, nincs folyamatos egyirányú fejlődés, és ez hatalmas károkat okoz az országnak.       

Persze amikor gazdaságról beszélünk szükségszerűen, előjön a politikai rendszer hibája is. Jelen témában pl., felvetődhet, hogy jelenleg miért nincs olyan törvénykezés, amelyik biztosítaná, a hosszabb távú tudományos (szakmai), és egyben demokratikus tervezést és annak betartását? Jelenleg miért nincs olyan rendszer, döntéshozó mechanizmus amelyik, a hosszabb távú tervezést és annak betartását kivenné az aktuális vezetés (aktuális uralkodó pártok, ill. kormány) kezéből? Jelenleg miért van a kormánynak túl nagy hatásköre? Jelenleg miért nincsenek ciklusokon átívelő tervek, programok? Ezek a kérdések tehát felmerülnek.

Itt jön elő válaszként, hogy jelenlegi döntéshozó mechanizmus, szűk politikai rendszer csak erre képes, nem képes többre. Az első lépcső akkor megint az, hogy létre kell hozni egy jobb döntéshozó mechanizmust, amelyik létrehoz egy jobb törvénykezést. Konkrétabban létre kell hozni egy független tudományos demokratikus testületet, amelyik kidolgozza tervezett tervezés szabályrendszerét. Minimálisan meg kell oldani a háromnegyedes törvények problémáját. És létre kell hozni, egy fejlettebb közvetlen demokráciát.

A problémakör következő oldala pedig az alábbi:

Meg kell szüntetni a zavaros, talán soha meg nem valósuló terveket. Egy terv megvalósításának a maga lehetőleg ütemes ütemében időrendjében kell haladnia, ha pedig ez nem jön létre, akkor azt a tervet át kell írni, kvázi meg kell szüntetni. Később esetleg elő lehet venni, de úgy, mint új tervet, melynek megvalósítása a maga ütemes ütemében elkezdődik.

A feladatok.

Hosszabb távú tervekre szükség van. A rövid, a közép és a hosszabb távú terveket össze kell hangolni.

Olyan rendszert kell kialakítani, melyben az aktuális vezetések kompetenciája a rövid távú tervek nagyobb részének kialakítása, valamint a hosszabb távú tervek legfeljebb negyedének leváltása, átírása. Persze azon hosszabb távú terveket lehet leváltani, melyekről egyértelműen kiderül, hogy rosszak, megvalósíthatatlanok, illetve melyek a megvalósítás kezdeti szakaszában vannak, ill. a leváltás nem okoz nagy veszteséget.  De ehhez az kell, hogy a hosszabb távú tervek, legalább 75%-ban jók legyenek, ennek pedig elég sok feltétele van. Azon tervek valószínűleg jobbak, de mindenképpen időállóbbak, melyek megalkotásában részt vesz a szélesebb vezetés, az ellenzék is, a népréteg is, és a társadalomtudomány is.

Meg kell szüntetni a zavaros, ködös, talán soha meg nem valósuló terveket. Egy terv megvalósításának a maga lehetőleg ütemes ütemében időrendjében kell haladnia, ha pedig ez nem jön létre, akkor azt a tervet át kell írni, kvázi meg kell szüntetni.

Tényleg össze kellene szednie magát a társadalomtudománynak, a vezetésnek, legyen az a régi, vagy akár teljesen új, és az alapvető gazdasági, politikai irányokat, elveket, célokat, hosszabb távú terveket legalább nagyjából, a helyesen meg kellene állapítani. (Feltételezhető, hogy pl. a közvetlen demokrácia jelentős fejlesztése is egy ilyen alapvető irány, első lépésben azt is valamilyen társadalomtudománynak, vezetésnek kell támogatni.)

Létre kell hozni a tervezett, viszonylag pontosan szabályozott tervezést, pl. a felvázolt mechanizmus alapján. (Hosszabb, közép, és rövid távú terv. Nagyfokú fordulat lassan nagyívben, viszonylag kisebb módosítások csak a nagy ívű fordulatig módosíthatják a haladást. Stb., stb..)   

Fontos részlet, a központi irányítás egyrészt határozza meg a kiemelt ágazatokat, pl. a mezőgazdasági élelmiszeripari kisüzemi termelésre alkalmas gépgyártást, az egészségügyet, a gyógy-turizmust, lakás és házfelújítást, stb..  Másrészt, ne csak úgy általában határozza meg, hanem hosszú távú és viszonylag pontos tervet készítsen, felsorolt főbb szempontok szerint minden ágazatról, és annak magvalósulásáról, ill. gondoskodjon a megvalósulásról.

Az állami gazdaságot közvetlenül irányíthatja a tervezett jó irány felé. A magángazdaságot pedig a maga eszközeivel (adó, hitel, szabályozás, közvetlen segítség, stb.) nyomást gyakorolva, tereli a tervezett jó irány felé.

E feladatok egy független, tudományos demokratikus testületet, testületrészt, (vezetésrészt) igényelnek.

Történelmi elemzés

A brezsnyevi szocializmusban a rendszerből eredően is az állam látszólag nagyobb gondot fordított a gazdasági arányok meghatározására és a tervezésre is. Ehhez képest a következőket állapíthatjuk meg. Abban rendszerben is csak öt éves tervek születtek. Abban rendszerben helytelenül voltak megállapítva gazdasági arányok értékek. Egy jellemző példa a nehézipar, gépipar túltengése. Ez a fogyasztás rovására menő aránytalan nagy beruházást jelent, vagyis a fogyasztás beruházás aránya rossz volt. Megjegyzem: általában egyébként az ellenkezője a jellemző, hogy a beruházások aránya kisebb a kelleténél. A rossz tervezésnek, és rossz arányoknak szerintem az elsődleges oka az volt, hogy a hatalmi jellegű vezetés önteltségéből eredően a szakértők véleményét nem kérte ki. Csak megfélemlített, bólogató állszakértők érvényesülhettek. A másik ok az a téves felfogás és félelem miszerint minden rossz és minden fenyegető, ami a kapitalizmusban van. Így jöhetett az a téveszme, hogy a fogyasztás az rossz dolog.

A brezsnyevi szocializmus öt éves terveinek kudarca persze sok embert megzavarhat: ugyan ez a tervezés dolog, már egyszer leszerepelt. Azzal a  tervezéssel csak a következő problémák voltak. Nem volt hosszabb távú tervezés. A tervezés nem tudományos, szakmai alapon történt. Az alapvető iránymódosítás ki volt zárva. A lakosságnak nem volt beleszólása. A tervezés rugalmatlan volt. Ez egyfajta rossz tervezés. De az is rossz, ha négyévente alapvetően más irányba halad a bárka. A rendszeregyetértés, rendszervédelem ezt egy kicsit fékezi, de végül is a hullámvonalas rendszerfejlődés jön létre, ha nincs tervezett tervezés, fejlődés. És azért arról se feledkezzünk meg, hogy volt azért két alapvetően rossz irány, a fasizmus és sztálinizmus, amelynek egyik oka az volt, hogy az új vezetés a kapitalizmusban (a tervezetlen tervezés, fejlődés miatt is) kijelenthette: az eddigi irány rossz volt, teljesen új irány szükséges. Ha nincs szabályozott tervezett tervezés, fejlődés akkor bármikor jöhet egy vezetés és kijelentheti: alapvetően új irány szükséges, és ez az alapvetően új irány, akár legrosszabb irány is lehet.

Az állam, az állam gazdasági része, összevont rendszertényező összesítése. Rendszertényező.

Részei: Állami (állami szolgáltatás) a magángazdaság aránya. Az állami irányítás erőssége és magángazdaság szabadsága. A helyes privatizáció.

A hatékonyan működő szolgáltató állam. A helyes gazdasági pénzügyi arányok és annak kialakítása. A hosszú távú állami fejlesztés-tervezés (nemzeti termelés-fejlesztési terv). E rész-rendszertényezőkből áll az összevont rendszertényező.

A feladatokat minden tényezőben külön meghatároztam, fölösleges lenne az ismétlés.

Néhány általános célt azonban nem szabad kifelejteni: a népréteg beruházásokon keresztüli egyenletes fogyasztásemelkedése. A fogyasztói munkamotiváció megváltoztatása. A teljes tudatos fogyasztói magatartás kialakítása.

A felsorolt tényezők ill. az azzal járó feladatok legalább egy, de inkább több független tudományos, demokratikus testületet igényelnek. Ha egy testület van akkor is legalább hét egység szükséges.

Összevont történelmi és százalékos értékelés.

Vázlatosan a következőket állapíthatjuk meg. A jelenlegi államkapitalizmusban ezek a tényezők ill. feladatok csak hiányosan és gyengén vannak ellátva, de legalább felfedezhető valami. A többi rendszerben csak halvány nyomokban fedezhetők fel a feladatok ill. azok teljesítése. Ennek az oka az állam, mint magasabb rendű szerveződés csak napjainkra jutott el arra szintre, hogy ilyen problémák komolyan felmerüljenek. Ugyanakkor van egy folyamatos lemaradás, vagyis már korábban elkezdődhetett volna ez a folyamat. Egyáltalán a szolgáltató, a népréteget kiszolgáló állam a lehetségesnél később alakult ki. Korábban az állam meghatározóan, mint a vezetés hatalmát, vagyonát biztosító alakulat működött. A lemaradás persze a jelenlegi rendszerre is érvényes. Jelenleg is (az államkapitalizmusban) a kelleténél nagyobb arányú a vezetés hatalmát, vagyonát biztosító állam, a népréteg szükségleteit jól szervezetten kiszolgáló államhoz képest.

Érdemes kitérni a brezsnyevi szocializmus értékelésére. Tulajdonképpen egy fő oka van annak, hogy ez a rendszer gazdaságilag gyengébb teljesítményű és ezért kevesebb százalékot érdemel. Ez pedig, az állam túlzott aránya és ezzel összefüggésben magángazdaság szinte teljes hiánya. Korábban már sokat beszéltem arról, hogy megfelelő arányú magángazdaság több okból emeli gazdasági teljesítményt. Még akkor is, ha ez a magángazdaság nem egészen tisztességes. Persze nem mindegy hogy mennyire tisztességtelen. Viszont brezsnyevi szocializmusban, a szinte teljes hiányról volt szó, és ezért volt gyenge a gazdaság. Az állam, a berezsnyevi szocializmusban is hasonlóan gyengén muzsikált, mint a jelenlegi rendszerben. E vonatkozásban tehát nincs nagy eltérés. A többi, a korábbi rendszerekben, az állam még ennél is gyengébben  volt szervezett. A jelenlegi kínai szocializmusról nem sokat tudok e tekintetben, de bizonyos jelek arra mutatnak, hogy legalább olyan szervezett, mint az államkapitalista állam.  A kapitalista rendszerben azért gyenge az állam szervezettsége, mert ez a rendszer nem az államról szól, hanem a magángazdaságról. A szocializmus rendszere az államról szól, de itt a viszonylagos diktatúra gátolja a szervezett, logikus állam kialakítását.

Természetesen a rengeteg feladat, legalább egy, de inkább kettő, három független, tudományos demokratikus testület működését igényli.

A tényleges demokráciában feltehetően a felsorolt feladatok, ha nem is maximálisan, de jóval magasabb szinten lesznek megoldva, ez összesen 7%-ot jelent a rendszer szempontjából. A fordított okoskodást is igaz: akkor jön létre a tényleges demokrácia, ha felsorolt feladatok jóval magasabb szinten lesznek megoldva.

Rabszolgatartó rendszer 1,6%, feudalizmus 2,7%, klasszikus kapitalizmus 4,2%, jelenlegi államkapitalizmus 5,3%, brezsnyevi szocializmus 4,3%. Jelenlegi kínai szocializmus 5%? Az ötven éven belül kialakítható tényleges demokrácia értéke 7%.

A következő egység emlékeztető tartalma.

Adózás, költségvetés.

B/1, B/0/1, B/0/2, B/0/4, B/2, B/3, B/ 7, B/10, B10/b,  B/16, B/20, valamint az inflációról és az államról szóló ábrák.

A hatalmas jövedelmi különbségek és az adó. Az adó (vállalaton belüli) áthárítása. ABD/1 ábra, B/1/a ábra. Egyéb adózásról és államról szóló ábrák. Elméleti rendszertényező.

Az adózás, a jövő adózása. Rendszertényező. B/1, B/2, B/3, B/7, B/ 9, B/10, B/10/b, B/20, ill. az államról szóló ábrák. És mellékesen, szinte mindegyik ábra.

A korszerű, igazságos jó vagyonadó (elsősorban ingatlanadó) vázlata. Elméleti rendszertényező.

A közteherviselés és adózás további elméleti problémái. Elméleti rendszertényező.

Adózás és szociális rendszer (elsősorban gyerekgondozás). Elméleti rendszertényező.

Néhány gazdasági alapvetés a feketegazdaságról az emiatt befizetetlen adókról, az államról. Elméleti rendszertényező.                                     

Az állami költségvetés (állami fogyasztás-kiválasztás) és az optimális állam kialakítása. Rendszertényező. Elsősorban a költségvetésről szóló szavazólap, mint xx ábra.  Az államról szóló ábrák, B/21/a, B/21/b, B/3,  B/7, B/10/b ábrák. Az adózás ábrái és más ábrák.

A hatalmas jövedelmi különbségek és az adó. Az adó (vállalaton belüli) áthárítása. ABD/1 ábra, B/1/a ábra. Egyéb adózásról és államról szóló ábrák. Elméleti rendszertényező.

Ez fejezet szorosan összefügg az ABD/1 ábrával és annak elemzésével.  A fejezet pontos címe: Az emberi életek, (szélesen értelmezett életszínvonalak) közötti különbségek. A rendszer és állam viszonyok, változások, az ABD/1 ábra elemzése.

Ez fejezet a vagyoni, hatalmi hierarchiáról szóló tanulmányrészben található.

Ugyanakkor a B/1/a ábra hozzájárulhat a problémakör megismeréséhez, megértéshez. 

Nem szabad elfelejteni, hogy amikor jövedelemről, vagyonról beszélek, ill. annak elosztásról beszélek, akkor egyben fogyasztásról (jólétről), annak az elosztásról is beszélek.  Sőt egyben a munka mennyiségéről, és annak megbecsültségéről is beszélek. Hiszen gyakorlatilag arról van szó, hogy a munkavégzők, a dolgozók, szegények és a tőkések, gazdagok is, nagy átlagban közel egyenlő időt töltenek munkával. Ezért egy bizonyos jövedelem az egyik rétegnek nagyon sok munkát, munkamennyiséget jelent, a másiknak nagyon kevés munkamennyiséget jelent. Igaz, hogy a munkának van minősége, hasznossága is. A munka minőségéről, a munka hasznosságáról, ezek igazságtalanságáról más fejezetekben beszélek. A lényeg hogy e téren sincs rend és igazságosság. Ebben a fejezetben elsősorban a jövedelem (fogyasztás) arányairól beszélek, de tudjuk az arány és az igazságosság erősen, összefügg.

A hatalmas jövedelmi (vagyoni) különbségek legfőbb oka, hogy a magánvállalatok irányítóinak, tulajdonosainak (a tőkések) a kompetenciája a vállalat nyereségének szétosztása, egyben a vállalaton belüli jövedelemarányok meghatározása.  És mint mindenkinek, nekik is maguk felé hajlik a kezük és maguknak a lehető legnagyobb jövedelmet adják. Valamennyire azért ebbe beleszól a piacgazdaság és az állam is, de a jelenlegi helyzet mutatja, hogy csak valamennyire, meglehetősen parányit. Persze ez nem új dolog, ennek van történelmi tendenciája. A hatalmas jövedelmi különbség természetessé vált, és manapság meghatározza a rendszer logikáját. A rendszer logikája az, hogy ez rendben van, ez természetes, ezért nem háborodik fel szinte senki, pl., ha valaki valamilyen szerencsejátékon milliárdokat nyer. Sőt inkább azon háborodnak fel, még e rendszer vesztesei is, ha valaki ezt szóvá teszi.

A gondolkodóba persze felmerül, ha az ok ilyen egyszerű, akkor miért ne lehetne egyszerűen törvénnyel szabályozni a jövedelmi különbségeket. Természetesen lehet, és már jelenleg is található ilyen szabályozás: a minimálbér. A minimálbér már valami, több mint a semmi, de nem sokkal. A kisebbik baj, az hogy nem állít valamilyen állandó viszonyt. Pl. nem viszonyul a GDP-hez, vagy más sarokszámhoz. A nagyobb baj, az hogy a jövedelem másik vége nincs meghatározva, így a minimálbér a levegőben lóg, hiszen valójában a vagy-vagy elosztás miatt a jövedelemarányok számítanak. Ha van minimálbér, akkor miért ne lehetne maximum-jövedelem? Pl. a vállalati legmagasabb jövedelem, nem lehet több, mint a minimálbér harmincszorosa. Vagy egy még szélesebb törvény szerint: ha bárkinek (bármilyen okból) az éves jövedelme meghaladja a minimálbér éves jövedelmének 35%-kát az köteles a többletet az államnak befizetni.  Ha minimálbér havonta pl. 60ezer pénz, vagy 400 pénz (a címlet nem számít) akkor a maximum-jövedelem 2,1 millió pénz, vagy 14000 pénz. Évente pedig ennek a 12-szerese. Persze még pontosabb lenne, ha ezt összekötnék az ország GDP, vagy más sarokszámával, hiszen nem mindegy hogy mekkora az ország éppen aktuális teljesítménye.

Ha ilyen tág határok között lenne meghatározva a maximum-jövedelem, akkor az nem zavarná a gazdasági versenyt. Induljunk ki abból, hogy gazdasági verseny alapja az egy főre jutó éves nyereség.  Nézzünk két 20 fős céget. Az egyik hatalmas nyereséggel dolgozik, és szinte minden ember a maximum-jövedelmet éri el. A másikban csak az összes dolgozó, még az irányítók is csak a minimálbérhez közeli pénzt keresik. Nyereség szempontjából tehát kitolódik a verseny határa. Ha ez sem elég, ha egy cég még ennél is nagyobb hatékonysággal dolgozik, akkor a cég fejlesztésébe, terjeszkedésébe mehet bele a nyereség. Tehát marad az a dicsőség, hogy valaki sokat keres és ráadásul egy nagyobb, fejlettebb vállalat munkatársa. Ugyanakkor máshol azt mondom, hogy a cégek nagyságát terjeszkedését is korlátozni kellene, a hatalmas vállalatok uralma nem jó.

Nézzünk egy példát. Adva van egy zseniális feltaláló és egyben vezető, aki alakít egy 100 fős céget, (a találmányira alapuló céget) és ez cég érthetően fejlődik nő, terjeszkedik. Két probléma van. Ha ez cég állandóan és igazságosan hatalmas nyereséget produkál, akkor a nyereségét hová tegye, amennyiben egyrészt korlátozva van a terjeszkedése, másrészt korlátozva vannak a jövedelmek. A jó szabályozás szélesen limitáltan, alternatíváltan szabályoz, korlátoz. A terjeszkedés korlátozása azt jelent pl., hogy 2000 fős cégig elmehet akadálytalanul, itt egy kisebb korláttal (pl. adóemeléssel) elmehet 5000 fős cégig, itt megint egy plusz kisebb korlát lép be, és így tovább. Ha viszont van egy végső határ, mondjuk, ne legyen 20 000 főnél nagyobb üzem, akkor a cégnek fel kell osztódnia.

Itt már rátértem a makro-magángazdasági vállalati struktúra problémakörére, amiről egy külön könyvet lehetne írni. Kétségtelen hogy e tanulmányból többek között ez is kimarad. Pár mondatban nekem ez véleményem. Nem jó, ha óriáscégek alakulnak ki. Nem jók az egyszemélyes cégek sem. A 10-200 fős cégeknek kellene többségben (51%-ban) lenni. Ugyanakkor a 3-17 fős cégek (kisvállalkozások) tegyék ki a vállatok 35%-át. A 200-2.000 fős cégeknek kellene kitenni a magángazdaság 25%-át. 10%-ot pedig a 2000-20.000 fős cégeknek kellene kitenni. A maradék 14%-ot pedig az 1-10 fős cégeknek kellene kitenni. Két tényező határozza meg a struktúrát. Az egyik a verseny, amely, a kis és közepes cégek között jöhet létre a leginkább. A másik az arányos jövedelemelosztás. Ez lenne pl. az optimális struktúra, tehát erre kellene törekedni.

Visszatérve, a másik igazságtalanság, hogy e zseniális feltaláló és vezető maximális jövedelme csak pl. 12.000  pénz ( pl. euró) lehet, miközben ezt a jövedelmet már akár egy 20 fős cég közepes tehetségű vezetője is elérheti. Nos én erre azt tudom mondani, hogy zseniális feltaláló, vezető jutalma plusz jutalma legyen az, hogy ő egy fejlett, pl. 20 ezer fős cég vezetője. A további plusz jutalma legyen az erkölcsi és népszerűségi megbecsülés. Remélhetőleg a jövő médiája nem a botcsinálta sztárokkal lesz elfoglalva, hanem a valódi sztárokkal. A közszolgálati média mindenképpen.

A maximum jövedelem tehát nem korlátozza versenyt.

A szabadságot sem korlátozza, hiszen pl. egy 30-szoros jövedelem nem nevezhető rabságnak.

Azért azt látni kell, hogy aránytalan és igazságtalan, ha egy 20 fős cég közepes  tehetségű vezetője 30-szor több jövedelmet kap, mint a cég egyik dolgozója. Itt is kénytelenek az emberek egy határvonalat húzni, és pl. ezt kijelenteni: a 30-szoros jövedelem még elfogadható, a 36-szoros már nem elfogadható. A lényeg az, hogy a jelenlegi rendszerre egyértelműen a túlságosan nagyarányú különbség problémája jellemző. A jövő rendszerében pedig ez fog megszűnni, de kivételesen (nem jellemzően) előfordulhatnak túlságosan kis arányú és túlságosan nagyarányú jövedelmek.

(Az aránytalanul nagy különbségek káráról, oly sok helyen beszélek, hogy itt ettől megkímélem az olvasót.)

Sokan most azt mondják: ugyan ez maximum jövedelem ötlet nevetséges. Ezt mondják, mert e rendszer logikájából valóban kilóg. Ha kétszáz évvel ezelőtt megkérdezték volna az embereket: lehetségesnek tartja a minimálbér bevezetését – valószínűleg jót nevettek volna rajta. A nevetséges, lehetetlennek tűnő gondolatok magvalósulásáról szól a fejlődés.

A jővő fejlettebb rendszerében, tehát valószínűleg lesz valamilyen maximum-jövedelem. A maximum jövedelemnek egy sereg előnye van, ezért az erre való törekvés az egyik feladat.

Ellenben a maximum jövedelem sem oldja meg az arányos jövedelem elosztást. A megoldás már fel van találva, a jövedelemarányos adó. Ellenben ennek is két fajtája van a fix százalékú és progresszív adózás.

A progresszív adózás mikor a jövedelem (vagyon) emelkedésének arányában fokozottan nő az adó. De ezt is jelenti: a kisjövedelműek, (a jövedelem-csökkenés arányában), adója fokozottan csökken. Összevonva és egyszerűen: a nagyjövedelműek adója fokozottan nő, a kisjövedelműek adója fokozottan csökken.

Néhány fontos igaz megállapítás.

Jelen rendszerben (a jövő rendszerében kevésbé), hatékony, korrupciómentes, népnek szolgáltató, arányos államot feltételezve, a magángazdasági szabad árak, és jövedelmek, hozzák létre a kizsákmányolást. A kedvezményes, csökkentett állami árak, nem fokozzák, de fenntartják a kizsákmányolást, az adózáshoz képest nagyobb kizsákmányolást jelentenek. Az adózás (jó, igazságos adózás, és költségvetés, ill. állam) csökkenti a kizsákmányolást. Kizsákmányolás: igazságtalan és aránytalan az egyének (és rétegegek, közösségek, nemzetek) jövedelme, vagyona, életszínvonala.

Bár még a normális magángazdaság, (piacgazdaság, versenygazdaság) is kizsákmányoló, de szükség van rá, mert több a haszna, mint károssága, feltételezve, hogy mellette van egy hatékony, korrupciómentes, népnek szolgáltató, hatékony állam.

A pénztolvaj, az érdemtelen jövedelemszerző, beleértve az adócsalókat is, (főleg ha azt a közösségtől ill. az államtól lopja), a pénz ellopásával csak pénzügyi zavart okoz. Az igazi, jelentős károkozás a pénz lefogyasztásával történik, mert ekkor tűnik el a gazdaságból a másnak járó termék, szolgáltatás.

Általában a pénzközpontú felfogás (mindent a pénz határoz meg, szinte csak a pénzzel kell foglalkozni) nem egyszerű közgazdasági tévedés, hanem a jelen rendszer, a kapitalizmus és a kapitalisták elve, mondhatjuk, hogy rendszerelv. A pénzközpontú felfogás erősíti a rövid távú haszon elvét és erősíti kapzsiságdeterminált piacgazdaságot, és mindezek erősítik a pénzközpontú felfogást. Tehát itt egy egymást erősítő kapcsolatról van szó, amely összességében negatív irányú, romboló hatású. A pénzközpontú felfogás megváltozása, megváltoztatása tehát egyben rendszerváltó hatású.

Annak az állami, gazdasági vezetőnek, akinek nincs elég tehetsége, hogy ezen és más gazdasági igazságokra rájöjjön, annak be kell magolnia az igazságokat.  

A jó adózás tehát még inkább garantálva verseny és a szabadság megmaradását jelentős részben megoldhatja az arányos jövedelem elosztást.

A következő részek már erről szólnak.

Kitérés a gazdaság alapvetéseire.

Evidenciák.

Az adó rángatása, ha az esetleg jó irányú, akkor is káros.

A jó irányú és kisléptékű adóváltozás hasznos. Ugyanakkor folyamatosan szükséges változtatni, mert ha elmarad egy  vagy több szükséges változás, akkor ezt be kell pótolni, ami már túl nagy változás, rángatás lesz. (Ez minden változtatásra igaz.)

Az állami termelés, szolgáltatás is hasznos. Sőt, sok olyan hasznos termelés, szolgáltatás van, amelyre csak az állam képes, vagy az állam képes a legjobban művelni.

Sok olyan, hasznos termelés, szolgáltatás van, amelyet magángazdaság képes a legjobban művelni, azon termelések ahol lehetséges a valódi verseny.

A fölösleges és káros magángazdasági termelés csökkentése hasznos. A hasznos állami termelésre rátelepedő magángazdasági termelés csökkentése hasznos.

Az adó növelése nem biztos, hogy káros. Nem jelent feltétlen termeléscsökkenést. Az adó nagysága relatív. A magas adó egy relatív fogalom.

A magángazdasági termeléscsökkenés (adónövekedés) normális helyzetben állami termelésnövekedéssel jár, az összes termelés nem csökken.

(Azt kell megvizsgálni, hogy helyzet mennyire normális?)

Emlékeztetőül azért soroljuk fel a magángazdaság, piacgazdaság, versenygazdaság előnyeit is. A B/1/a ábra kiegészítése.

A piac és a verseny összefügg. Szerencsére ugyanott alakul ki az optimális (normális, hasznos) piac ahol az optimális (normális, hasznos) verseny. Az optimális versenyt más fejezetekben elemzem.   Az optimális piac az, ahol a piaci „automatikus” szabályozások, (a piaci árak, piac jövedelmek, mit, miből mennyit termeljenek) a legkevésbé torzítottak, vagyis a valós értéknek megfelelőek. Ha abszolút tudományosak és lebontottak lennének a központi vezetés (állam) által meghatározott árak, akkor azok lennének a legpontosabbak. (A brezsnyevi szocializmusban volt egy árhivatal, ahol meghatározták az árakat. Más hivatalokban pedig mást, a jövedelmeket, mit, miből mennyit termeljenek, stb. határoztak meg.) Valójában azonban több okból (politikai szempontok belejátszása, nagyon sokfélét kell meghatározni, nem ismerik a lakosság lelkiállapotát, értékrendjét, stb.) az állam nem képes pontos, és lebontott meghatározásokra. A tudományos állam jobb esetben arra képes, hogy a nagy tendenciákat, pl. a nagyobb termékcsoportok átlagos árszínvonalát, a nagyobb munkaerő csoportok átlagos jövedelem-színvonalát, stb. elemezze, és ha rossznak találja, akkor a maga eszközeivel módosítsa. Tehát a piac általi meghatározásokra,(ár, jövedelem, stb.) szükség van.

Egyébként a jó gazdasági rendszer az, ahol a megfelelő területeken (ott ahol lehetséges valós verseny) van piacgazdaság, versenygazdaság. A piacgazdaság, versenygazdaság három döntéshozó egysége a központi vezetés, a vállalatirányítás, és vásárlók sokasága. A három döntéshozó egység optimális aránya adja ki az optimális (normális, hasznos) piacgazdaságot, versenygazdaságot.  A vásárlók sokasága nem más, mint a piac legfontosabb része. A vásárlók sokasága, ugyanakkor nem más, mint a lakosság. A piac másik fontos része a megfelelő termékkínálók sokasága. Megfelelők, alkalmasak a piacra,  ha sokan vannak és különböző és valós (termelésből eredő) árakon, kínálják a terméket. Ha nem megbeszéltek, manipuláltak az árak. (A jövedelem, a bér is egyfajta ár, a munkavállaló, az emberi munkavégzés ára. Eszerint az emberi munka egyfajta terméknek, szolgáltatásnak is felfogható.) Ha egyedül van a termékkínáló (monopolhelyzet), akkor eleve kizárt a megfelelő hasznos piac, hiszen nincs egymásra hatás és nincs választék, és az ár is nagy valószínűséggel manipulált.

Szerencsére a hasznos, normális piac ugyanott jöhet létre ahol az optimális (normális, hasznos) verseny.

Az állami irányítás nemcsak azért szükséges, hogy a nagy (ár, jövedelem, mit miből mennyit termeljenek) tendenciákat meghatározza, hanem ezért is hogy a piacgazdaságot, versenygazdaságot az optimális mederbe tartsa. Ugyanis a piacgazdaságnak, versenygazdaságnak van egy olyan tulajdonsága, hogy szabályozás nélkül eldurvul, tisztességtelenné válik, jelentősen eltér a normálistól, az optimálistól. Főleg akkor történik ez, ha a díjazás (a jövedelem) aránytalanul nagy különbségű.

Tehát a normális hasznos piacgazdaság, versenygazdaság előnyei.

Kialakul egy pótolhatatlan piaci ár, jövedelem, mit, miből mennyit termeljenek, szolgáltassanak, kialakul az automatikus piaci maghatározás. Vagyis, valós, alig torzított árak jövedelmek termékstruktúrák jönnek létre. A normális, hasznos verseny által maximális lesz a munkamotiváció. Kialakul a tulajdonosi becsvágyból eredő munkamotiváció. Mindenki kalkulál (nem spekulál).

Nem alakulnak ki a tisztességtelen verseny, a harc káros elemei.

Érdekes, de nem véletlen, hogy a tisztességtelen verseny, harc káros elemei, szinte ugyanazok, mint az aránytalan, igazságtalan jövedelmek káros elemei. Nem véletlen, mert tisztességtelen verseny a harc és az aránytalan, igazságtalan jövedelem szorosan összefügg. Néhány ilyen elem: improduktív munka (könyvelés, adminisztráció, biztonsági tevékenységek, stb.) növekedése. A vesztesek (a szegények, munkanélküliek, stb.) kiesnek a termelésből. Vagy azért mert teljesen munkaképtelenné válnak. Vagy egyszerűen azért, mert a rendszerből adódóan  a vesztesnek nyomorogni kell, akkor is, ha munkaképes.  Általában aránytalanul megsokasodnak az pusztán egymás elleni, a másikat gátló tevékenységek. Még lehetne folytatni a károkat.

Újra felsorolom az állam azon eszközeit, amelyekkel közvetlenül hathat a magángazdaságra.

Az adóztatás, az állami kedvezményes hitelezés, a magángazdaság szabályozása, a közvetlen pénzsegítség, a meggyőzés, stb.

Ugyanakkor nem felejtsük ki, hogy az állam (döntően, de nem teljesen) közvetlenül meghatározza saját, államon belüli béreit, a saját árait, a saját termelési, szolgáltatási struktúráját, a saját vásárlásait. (Ez főleg a költségvetésen keresztül történik.) Mindezzel pedig hat a magángazdaságra. Ugyanakkor itt is felfedezhető egy visszahatás, amennyiben a magángazdaság árai, jövedelmei visszahatnak az állami árakra, jövedelmekre.

Néhány mondat a brezsnyevi szocializmus gazdasági rendszeréről.

Ami valódi állami területeket illeti, ott nincs jelentős különbség a brezsnyevi szocializmus és a többi rendszer (elsősorban az államkapitalizmus) között. A különbség az, hogy brezsnyevi szocializmus a nem valódi állami területeket, vagyis magángazdasági, (piacgazdasági, versenygazdasági) területeket is állami területnek nyilvánította. Ezáltal kétségtelenül elérte azt, hogy nem alakultak ki a tisztességtelen verseny, a harc káros elemei.  De azt is „elérte”, hogy nem alakultak ki a piacgazdaság, versenygazdaság hasznos előnyei sem.

Egyébként, mivel az államot sem működtette normálisan (optimálisan, hasznosan) így az állami szektorként működtetett magángazdaság hasznossága még inkább  lecsökkent. Az is igaz, hogy az átlagos államkapitalista rendszer sem működteti az állami szektort normálisan (optimálisan, hasznosan).

A brezsnyevi szocializmusban szinte lehetetlen értelmezni az adó fogalmát. Többféle értelmezés lehet de mindegyik faramuci. Egyébként más fogalmakat is nehéz értelmezni. A probléma az, hogy az álammal szemben, ill. az állam mellett szinte nincs más rendszertényező. Nincs pl. értékelhető magángazdaság. Tehát az állam csak önmagára hat. Tehát azok a fogalmak, tényezők melyek az állam és magángazdaság, ill. az állam és a kevésbé állam kapcsolatából erednek, egyszerűen megszűnnek.  Pontosabban annyira eltorzulnak, elsatnyulnak, hogy értelmezhetetlenné vállnak.

Ugyanakkor a két eltérő gazdasági rendszer kapcsán, el lehet gondolkozni a különböző gazdasági rendszerváltozatokon. Elméletileg sok ilyen változat lehet. Szerintem a legjobb (jelenleg gyakorlatilag is létrehozható) változat a tudományosan szabályozott piacgazdaság versenygazdaság, természetesen az optimális állam mellett. Kitartok a tiszta átlátható viszonyok, az állam és magángazdaság lehetőség szerinti elválasztásnak elve mellett. De mivel a társadalomtudomány szinte végtelen, a fejlődés szinte végtelen, nem árt elgondolkodni a lehetséges fejlődésen.

Ez volt tehát a B/1/a ábra kiegészítése. Ugyanakkor nagyon fontos megjegyezni, szinte ez az egyetlen ábra, amelyik a brezsnyevi szocializmusról szól. De tanulmány is csak mellékesen szól a brezsnyevi szocializmusról. A brezsnyevi szocializmus egyébként is kilóg a rendszerfejlődésből.

Jelenleg a brezsnyevi szocializmus kis hazánkban, (de gyanítom hogy a világban is) teljesen tévesen van megítélve. Megítélésről beszélek, mert elemzésről nem beszélhetünk. Az egyik alapprobléma, hogy keverik a rendszerhibákat a nem rendszerhibákkal. A teljesség igénye nélkül néhány gyöngyszem, a tévedésekből.

A brezsnyevi szocializmus egyik alapvető tényleges rendszerhibája: szinte nem volt (nem volt megfelelő, ill. értékelhető) piacgazdaság, versenygazdaság. A másik alapvető tényleges rendszerhibája a viszonylag alacsony (összességében csak egy fokkal alacsonyabb) demokratikus szint, a szűk politikai rendszer (döntéshozó mechanizmus, jogrendszer) gyengesége volt.

Azonban nem ezeket róják fel a brezsnyevi szocializmusnak. Pl. azt róják fel hogy az állami szektor pazarló, rossz hatékonyságú, fölösleges munkaerővel teletömött, korrupt, protekcionista, bürokratikus volt. A jelenlegi magyar helyzet mutatja, hogy ez nem a brezsnyevi szocializmus sajátossága. A magyar államkapitalista rendszerben ugyanilyen az állam. Ez is bizonyítja, hogy a korrupt, rossz hatékonyságú állam nem rendszerhiba. A brezsnyevi szocializmusban legfeljebb azért jött ez ki élesebben, mert szinte minden az állami szektorba tartozott. Ettől függetlenül azt látni kell, hogy ez nem rendszerhiba. Pontosabban olyan rendszerhiba, amely minden eddigi rendszerre jellemző. Több okból tevődik ez össze, és talán az okok aránya változik rendszerenként. Az alapvető ok: a  nem tudományos és  nem népérdekű állami vezetésnek, nem érdeke, sőt ellenérdeke a hatékony, tisztességes állam kialakítása. Érdeke pl. a maga kis klientúráját benyomni az államba. Érdeke,  korrupcióval növelni a jövedelmét.

Kétségtelen a brezsnyevi szocializmusban a vezetés egyik koncepciója az volt, hogy a teljes foglalkoztatottságot un. kényszeríttet, töltelék (fölösleges) munkaerővel oldja meg. Ez egy hibás elgondolás volt, de még mindig nem rendszerhiba.

A legabszurdabb tévedés az, amikor a Kádár rendszer rendszerhibájának róják fel az eladósodást. Az eladósodás, többek között az állam eladósodása pont a kapitalista rendszerre jellemző. Lásd a jelenlegi magyar helyzetet. A brezsnyevi szocializmusra pontosan az ellentéte, a túl merev, hitel nélküli pénzügyi rendszer jellemző. A Kádár rendszer eladósodása pont abból eredt, hogy a Kádár rendszer elindult a kapitalista pénzügyi rendszer irányába.  Ezt tehát a Kádár rendszernek nem negatívumként kellene felróni, hanem inkább pozitívumként. A negatívum esetleg az volt benne, hogy nem ismerte fel, hogy a kapitalista pénzügyi rendszer, rendszerhibája az eladósodás. Illetve nem ismerte fel, hogy úgy kellene a kapitalista pénzügyi rendszer felé haladni, hogy ezt a hibát elkerüljék.

Ezen kívül még van több rendszerhiba, de általában a megítélések nem erről szólnak. Pl. a rossz szociális rendszer a kapitalista rendszerre jellemző. Igaz csak szegény kapitalista, államkapitalista országokban jelentkezik feltűnően.

Általában a Kádár rendszer megítéléséből kimarad az a lényeges kiindulópont,  hogy a Kádár rendszer a brezsnyevi szocializmus egyik legfejlettebb rendszerváltozata volt. Eleve logikátlan a legfejlettebb változatot kritizálni. Eleve logikátlan és hamis valamit az alapvető viszonyokból, rendszerviszonyokból kiragadva önmagában értékelni. Nem volt jó a Kádár rendszer ezt én is sokszor elmondtam, de ez nem jelenhet kritikán aluli kritizálást. Nyilvánvalóan a sok zagyvaság hátterében meghúzódó szándék: mindegy, hogy mit hogyan, csak szedjünk össze minél több lejárató dolgot, mert a Kádár rendszert le kell járatni, ezzel is erősítve a jelenlegi rendszer jóságát.

Ez a tanulmány és az ábrák többsége is elsősorban és döntően a jelenlegi államkapitalista rendszeréről ill. a jövő rendszeréről szól. A tanulmányon belül sokszor kellene az előző mondatot ismételgetnem. Nem teszem, de remélem a kedves olvasó, így is eligazodik.

Az adózás legfontosabb hétköznapi, minden emberhez szóló elve: az igazságos és tisztességes adózás, (mind szabályaiban, mind befizetésében tisztességes) a lakosság, és azon belül is az alacsonyabb életszínvonalúak érdekét szolgálja, a tisztességes államon keresztül. Az igazságos tisztességes adózás kompenzálja (csak részben kompenzálja) az előzőleg elkövetett aránytalan (egyben igazságtalan) jövedelemszerzést.

Sajnos ezt az elvet (igazságot) még jelenleg sem ismerik az emberek, és főleg nem ismerik a szegényebbek. Az adózás valamilyen eredendően rossz, mindenkit, de főleg a szegényeket sanyargató  dolog, sajnos ez a közfelfogás. Ez pedig a hiányos tájékoztatás, oktatás hibája. Nyilvánvalóan a hiányos tájékoztatás, oktatás a tisztességtelen állam képviselőinek, ill. a gazdagok, érdeke. Hiszen, ha tévhitben élnek az emberek, akkor ellenkezés nélkül fenn lehet tartani az igazságtalan tisztességtelen adózást, amely viszont a tisztességtelen állam tisztességtelen képviselőinek, ill. a gazdagok, a nagytőkések érdeke. (Nem véletlen hogy az előbbi két csoport érdeke gyakrabban azonos, mint különböző. A két csoport összefonódása, összejátszása végigkíséri az újkori történelmet.) Pl. magyarországi rendszerváltás után e szempontból sem történt meg a rendes tájékoztatás. Persze mert már a rendszerváltás után is a tisztességtelen állam, tisztességtelen képviselői, ill. a gazdagok, nagytőkések képviselői kerültek hatalomra.

Érdemes azért azon elgondolkodni, hogy rendszerváltásra abszolút nem készítették fel a lakosságot. Nem volt sem belföldi, sem külföldi politikai erő, média, tájékoztatási erő, amely ezzel foglalkozott volna. Vigyázatok emberek, mert a lefosztásnak nagyos sok sunyi módja van. Pl. ez, meg ez, többek között az igazságtalan tisztességtelen adózás, pl. az eladósítás, stb. Vigyázzatok, mert rengeteg csapda van, ne sétáljatok bele. Emberek lényegében ez az új rendszer, e lényeges dolgokból áll. Lehet jobban, rosszabbul, és nagyon pocsékul művelni.

Vigyázzatok emberek, mert a tisztességtelenség az államkapitalizmusban is megbosszulja magát. Vigyázzatok, mert a hatalmi jellegű, rosszul működő, bürokrata, korrupt állam az államkapitalizmusba sem szűnik meg magától. És magángazdasági tisztességtelenség, bürokrácia és korrupció sem szűnik meg.  Szóval nem volt ilyen felkészítés, minimális sem, sőt jelenleg sincs. Sőt a liberális társaság éppen az ellenkezőjét, ez a tökéletes rendszer, minden magától megoldódik, hirdette. És persze ezt: a nagytőke, és a piacgazdaság mindent megold. És ezt: az államot le kell építeni, az állam rossz gazda, mindent privatizálni kell. Magyarország külön drámája, hogy ez a liberális (később liberál-szocialista) társaság igen sokáig „uralkodott”. De az eszme még mindig itt lebeg, sokkal inkább, mint a kommunizmus szelleme. Ennek okain (sok oka van) érdemes elgondolkodni. Az viszont tény, hogy magyar népet szépen becsalták csapdába. Az biztos, hogy magyar nép már nem lesz olyan okos, hogy más kárából tanuljon.

Itt is kitérek arra, hogy manipuláció, az őszinte meggyőzés, és az objektív tájékoztatás három különböző dolog. A manipuláció valójában ellentétes az őszinte meggyőzéssel, és az objektív tájékoztatással, de azonosnak látszik azokkal. Nem szabad az öszinte meggyőzést, és az objektív tájékoztatást elvetni, csak azért mert ezekbe keverik a manipulációt. Meg kell tanulni a manipulációt felismerni és elválasztani.  

Visszatérve: miről szól ez a fejezet?

Olyan adóváltozásokról, amelyek nem rángatók, amelyekben a hasznos magángazdasági termelés adózatásáról van szó, ill.  amelyekben a felsorolt evidenciák szempontjait félreteszem. Másképpen:  a felsorolt  evidenciák mellett más megállapítások elvek felsorolása.

Nagyon fontos megjegyzés: az alábbiak, elsősorban a fix összegű adókra, ill. a fix százalékú adókra érvényesek.

A tőkések alapvető célja, logikája és az áthárítás lehetőségei.

A tőkések, mint vállalatirányítók, képesek a vállalati pénzeket, átvariálni.

A tőkések a vállátirányítók, vállalattulajdonosok.)

( A vállalatok lehetnek ipari, kereskedő, pénzügyi, stb. vállalatok.)

Az elsődleges céljuk, hogy a jövedelmük ne csökkenjen jelentősen, (megmaradjon) ill. általában emelkedjen. A tőkések jövedelmét és profitnak is nevezem.)

Beszéljünk itt az adóemelésről. (Az adócsökkentésről később lesz szó.)

Minden adóemelés végső soron a következőket okozhatja.

A magángazdasági dolgozók bérének csökkenése.

Magángazdasági termeléscsökkenés.

A foglalkoztatottság csökkenése.

Áremelés.

A fentiek általában valamekkora gazdasági károk. Nem mindegy, hogy mekkora és milyen magángazdaság csökken. Illetve nem mindegy, hogy a másik oldalon mekkora a haszon.  A következő azonban nem kár, ha a hatalmas különbségekre gondolunk.

A tőkések jövedelmének csökkenése.

Az áremelés általában nem pótolja, a kieső bevételt, mert csökken a vállalat forgalma. Feltételezve, hogy a vállalat nincs monopolhelyzetben, és általában elhanyagolhatók a piactorzító tényezők.  És általában valódi verseny van.

Az áremelés e helyzetben nem más, mint  az adóterhek áthárítása dolgozókra és tőkésekre (mindenkire). Ha általános áremelés van, akkor az olyan, mintha, a dolgozók, tőkések jövedelmét csökkentették volna, csak időben később jelentkezik. (Itt azonban ott van az infláció és annak hatása. Pl. szegényebbekre fokozott a gazdagokra gyengébb hatása.)

Az áremelés forgalomcsökkenést és ezzel termeléscsökkenést is okozhat. Tehát a vállalati kár gyakran nem csökken, hanem nő.

A termeléscsökkenésre (forgalomcsökkenésre) úgy lehet áthárítani az adót, hogy pl. csökkentik fejlesztési pénzeket. Igaz hogy ez megint később jelentkező és részben relatív termeléscsökkenés. Azonnal is csökkenthetik a termelést, és ezzel párhuzamosan elküldhetnek dolgozókat. A termeléscsökkenés azonban kisebb vállalati bevételt és a tőkések számára is kisebb jövedelmet jelenthet.

Ez a kettő tehát nem igazán célja a tőkésnek. Természetesen az sem célja az sem hogy az ő jövedelme csökkenjen.

A dolgozók bérének csökkentése.

A direkt csökkentés lenne a leghasznosabb a tőkésnek, azonban mégis tartozódnak attól, hogy ezt direkt módón tegye.

Az egyik sunyi módszer az, ha a bérek maradnak, miközben infláció van. Ez egy reálbércsökkenés.

A következő módszerek: az alulfizettet túlmunka kialakítása ill. növelése.

A másik sunyi módszer hogy elküld dolgozókat és a megmaradt dolgozókra, ráhárítja a többletmunkát, miközben a bérek nem növekednek.

Lehetséges még: növeli a termelést, de a dolgozók létszáma marad.

Másképpen: nő a munkaidő de a dolgozó bére marad.

Vagy nő a munka kvalitása, de dolgozó bére marad. 

És végül lehetséges a direkt bércsökkentés is.

A tőkésnek tehát van lehetősége a dolgozók bérére ráhárítani az adónövekedést. (Általában minden vállalati bevétel-kiesést, de itt az adóról elmélkedem.)

Itt viszont jönnek a gazdasági környezet korlátai.

A dolgozók bércsökkenésének (gazdasági környezet) korlátai.  Korlátai, annak, hogy a tőkések (a vállalatirányítók, tulajdonosok) az adónövekedést (más vállalati terheket) áthárítsák a dolgozók alkalmazottak bérére, jövedelmére. Vagy nyugalmi, állapotban csökkentsék a dolgozói, alkalmazotti jövedelmeket.

Az áthárítás termeléscsökkenéssel, vállalati károkkal járhat.

A sztrájk.

A munkajogi szabályozás.

(A dolgozók rosszabbul végezhetik a munkájukat.)

A dolgozók kiléphetnek.

Kiléphetnek, mert keresleti piac van a munkaerőpiacon. Mert alacsony a munkanélküliség. (Az állami is munkahely teremtő. A piactorzító tényezőket csökkenteni kell.)

Mert a házi háztáji, alkalmi munka, rendezve van.

Mert van egy jó állami foglalkoztatottsági ügyintézés.

Mert van egy jó állami közhasznú foglalkoztatottság.

Annak megakadályozása, hogy a dolgozókat könnyen elküldhessék ill.  a dolgozok túlmunkát végezhessenek. Pl. munkajogi szabályozással.

Pl. egy lehetséges munkajogi szabály. Amennyiben a dolgozó, a reálbércsökkenés, vagy túlmunka növekedés  miatt lép ki, akkor másfélszeres végkielégítés jár neki.

A minimálbér, törvénye, de ez a maximum-jövedelem ( vagy erősen progresszív adózás nélkül) nélkül nem sokat ér.

A kedves olvasó figyelmébe ajánlom a „a házi, háztáji, alkalmi munka és feketegazdaság” c. fejezetrészt.

Tehát a problémakör egyik oldala az, hogy a tőkések mennyire képesek  az adó terheket a dolgozókra áthárítani. Ez pedig nagymértékben a gazdasági környezettől függ.

A felsorolt tényezők külön-külön csak csekély részmegoldások. Sőt együttesen (egymás mellett, és jelentősen alkalmazva) is csak harmadában oldják meg a problémát.

Induljunk ki abból, hogy a gazdasági környezet az államkapitalista rendszerre jellemzően közepes. Ez azt jelenti hogy a tőkés kissé korlátozva, de azért élhet a  dolgozók direkt és indirekt bércsökkentésével. A felsorolt módszerekkel (infláció, munkaidő-emelés, kvalitás-emelés, stb.).  

Továbbá induljunk ki abból, hogy a tőkés : ebből egy kicsit és abból is egy kicsit módón gondolkodik. Makrogazdaságilag, sok vállalatot nézve egyébként ez történik.

Konkrétan adóemeléskor általában vállalatonként és makrogazdaságilag is az alábbi történik a jelenlegi rendszerben.

Pl. egy 10%-os adóemelés következtében ez történik. 2%-kal (20%-os áthárítás) emeli az árakat. 2%-kal (20%os áthárítás) csökkenti a fejlesztést. 5%-ban (50%-os áthárítás) csökkenti a dolgozók bérét. 1%-ban csökkenti a saját jövedelmét.

Ha gazdasági környezet ennél jobb, arányosabb igazságosabb jövedelem-logikájú akkor: pl. csak 3%-kal csökkentheti a dolgozók bérét és a többi tényező arányosan növekedik.

Mi történik adócsökkentéskor.

A folyamat ellentétesen fordított.  A tőkés logikája, hogy lehetőség szerint növelje a jövedelmét. Tehát pl. egy 10%-os adócsökkenéskor 2%-kal csökkenti az árakat. 2%-kal növeli a fejlesztést, termelést. 1%-kal növeli a dolgozók bérét. 5%-kal növeli a saját jövedelmét.

Néhány gondolat az előzőkhöz.

Igaz hogy  az árváltozás,  és a termelésváltozás  hosszabb távon  hat a vállaltra és a tőkésre is de ezen esetekben ugyanez a logika érvényesül. Vagyis nem ezt történik, Vállalati tehernövekedésnél a tőkés jövedelme 3%-kal a dolgozók bére  7%-kal csökken. És vállalti tehercsökkenésnél a fordítottja. Hanem ez: vállalati tehernövekedésnél végső soron 1,5%-kal csökken a tőkés jövedelme, 8,5%-kal csökken a dolgozók jövedelme.

Csak jobb gazdasági környezet esetében történhet ez: a tőkés jövedelme 3%-kal, a dolgozók jövedelme 7%-kal csökken.

Néhány gyakorlati példa.

Nézzük meg, ha ez 10%-os adóemelés, jövedelemadó-emelés, és mindenkinek egységesen 20%-os a jövedelemadója.

A tőkés havi bruttó jövedelme legyen mondjuk havi 2,5 millió Ft, akkor a nettó  jövedelme 2 millió Ft. 20% helyett felemelik 30%-ra. Ekkor  a nettó jövedelme 1,75 millió Ft-ra csökken.   Osszuk el ezt 20 dolgozóra. Egy dolgozó 125 ezer bruttó bért és 100 ezer nettó bért kap. Az adóemelés után   87,5 ezer Ft kap.

A tőkés célja azonban az hogy a jövedelme ne 10%-kal csökkenjen,  csak 1%-kal. Ehhez fel kell emelnie a bruttó jövedelmét 2,8 millió Ft-ra. Ez részben összejön egy kisebb  áremelésből, ill. egy kissé kevesebb fejlesztésből. De összejön főleg abból, hogy elüld mondjuk 1 dolgozót és az ő munkáját kiosztja a megmaradt 19 dolgozó között. Egy dolgozó munkája kb. 5-%-kal  fog növekedni. Tehát a dolgozók jövedelme 10%-kal csökkent és a munkájuk 5%-kal nő, de két munkanélküliről sem feledkezzünk el. Az összes vállalati teher 500 ezer Ft volt. Ha a munkanövekedést átfordítjuk pénzbe, akkor összesen a dolgozók ebből 345 ezer Ft-ot voltak kénytelenek bevállalni. (Összesen 250 ezer Ft-tal kevesebb a jövedelmük, és 95 ezer Ft a plusz munka.) Úgy is számolhatunk, hogy egy dolgozó fizetése megmarad a vállalatnak. Ez az összes teher kb. 70%-a. A 10%-os emelés 7%-a. A tőkés bevállalása ebben az esetben  40 ezer Ft, ami nincs 1%.  És a maradék kb. 2% (100 ezer Ft) az áremelés és a csökkent fejlesztésből jön össze. Gyakorlatilag valami ilyesmiről szól az adóemelés áthárítása.

Az is számít, hogy mire irányul az adó. Mi van, ha a havi 500 ezer Ft adó pl. a nyereségből jön le, ez a nyereség 8%-a. A tőkés nagyjából meg akarja tartani a 2 millió Ft jövedelmét.  Érdekes módón ebben az esetben a tőkés nehezebb helyzetben van. Mondjuk, árat emel, ebből bejön 100 ezer Ft. Elvesz a 200 ezer fejlesztési pénzből 100 ezret, ebből is bejön 100 ezer Ft. Ebben az esetben azonban már két dolgozót kell elküldenie, így marad meg újabb 200 ezer  Ft-ja. A dolgozók jövedelme marad, de most már fejenként 11%-os munkanövekedés jut rájuk. Az ő áldozata kb. 2%. Kétségtelen hogy nyereségadót nehezebb áthárítani, de át lehet hárítani.  (A nyereségadót viszont könnyebb lecsalni. Sajnos ez is egy szempont.)

Nézzünk példának egy másik esetet, amikor nem fix százalékú, hanem valóban progresszív adó van. 125 ezer Ft-nál csak 5%-os az adó. 2 millió Ft-nál viszont 30%. Ezt emelik pl. 10%-kal. A kiindulás: a tőkés kb. 2,9 millió bruttó jövedeleméből 2,03 milliót kap meg. A dolgozók 106 ezer bruttó fizetésükből 100 ezret kapnak meg.  A tőkés vesztesége kb. 290 ezer Ft. A dolgozók az adóemelés után csak 90 ezer Ft kapnak meg. Az összes veszteség több mint 500 ezer. (Ennyi az állam bevétele.) Nagy áldozatok árán még ezt a közel 300 ezres havi veszteséget is át tudja hárítani a tőkés. Pl. nem egy munkást küld el, hanem kettőt. A dolgozók terhei azonban erősebben nőnek, mint az előző nyereségadó esetében, mert van egy saját 200 ezres veszteségük.  De lehet, hogy ebbe az áthárításba már nem mennek bele a dolgozok, ill. a gazdasági környezet olyan, hogy el tudnak jönni. Vagy a túlmunka átlépi a munkajogi szabályokat, stb. Vagy valóban tönkremegy a vállalat. A progresszív adónak azonban nemcsak ez, az értelme. Hanem az, hogy ne legyen érdemes bizonyos jövedelem feletti jövedelmet szerezni. Az, az értelme hogy tőkés gazdag ember belássa, hogyha megelégszik 2,5 milliós bruttó jövedelemmel, akkor ott csak pl. 30%-os az adó. Áthárítással még így is meg tudja szerezni a  közel 2 milliós havi jövedelmet. Tehát viszonylag kisebb jövedelem-emelkedés mellett fokozottan nő a vállalat normális működésnek kockázata, erről szól a valóban progresszív adó.

Az adónak nem szabad túlságosan nagy államot kialakítani. Az adónak nem szabad a hasznos magángazdasági termelést lefékeznie. Ha fix százalékú adóval akarnánk az arányos jövedelmet megoldani, akkor ezek valószínűleg bekövetkeznének. Nem következnek be, ha progresszív adózást alkalmaznak. Ráadásul a progresszív adózással meg lehet oldani maximum jövedelem kialakítását is.

Az ABD/1 ábra bevonása az elemzésbe.

Az alapprobléma az arányos jövedelem. Valójában ennek két oldala van. Az egyik gazdag, ill. tőkés réteggel szembeni dolgozók rétege. A másik oldala pedig a rászorultak az állami gondoskodásra szorultak rétege.

Pontosabban az alábbi öt tényező szoros összefüggéséről van szó.

Az átlagos és átlag alatti dolgozók, alulfizettet túlmunkája. A gazadagok tőkések érdemtelen jövedelme és túlfogyasztása.  A társadalmi gondoskodásra szorulók rétege. Általában a társadalmi jövedelmi, vagyoni hierarchia. Általában az optimális nagyságú szerepű állam.  

Az ABD/1 ábrán szereplő öt rétegről és három körforgásról nem beszélek, erről egy másik fejezetben szó van.  A lényeg a következő.

A jelenlegi eltorzult vagyoni hierarchiájú rendszerben nem lehet optimális nagyságú, szerepű, működésű államot kialakítani a szokásos fix százalékú adózással és az átlagos gazdasági környezettel (dolgozok bércsökkentésnek korlátai). Ha az optimális állam felé törekednek ezekkel, a módszerekkel, akkor elérhetnek bizonyos eredményeket (csökkenhet a társadalmi hierarchia, csökkenhet a gazdagok igazságtalan túlfogyasztása, nőhet az állam, stb.). Ennek a negatív következménye viszont az lesz, hogy egyre nagyobb lesz az átlagos és átlag alatti dolgozók alulfizetett túlmunkája. Illtetve egyre nagyobbak lesznek a fölösleges káros jövedelem, pénz (munka és fogyasztás) mozgások. Tehát e módszerek mellett a negatívumok közel azonosak lesznek a pozitívumokkal.

A folyamatok hátterében elsősorban az áll, hogy a tőkések osztják el a vállalati pénzeket, határozzák meg a jövedelmeket és képesek áthárítani az adókat.

Minden problémát az arányosabb társadalmi vagyoni hierarchiát, az optimális államot egyszerre lehet megoldani a következő módokon.

Az elsődleges direkt mód: a valódi, jelentős progresszivitású összevont jövedelem és vagyonadó. (Esetleg a valódi, jelentős progresszivitású, jövedelem, vagyon, családi adó.)

A másodlagos direkt mód: a dolgozók bércsökkentésnek (gazdasági, társadalmi környezeti) korlátai.

A harmadik összevont tényező: a tisztességtelen jövedelmek csökkentésének ezerféle módja.

Rövid kitérés a valódi jelentős progresszivitású, összevont jövedelem, vagyonadóra, ill. ennek családi változata.

Miért pont jövedelem vagyonadó, amikor a nyereségadó (forgalmi adó) is hat a jövedelmekre.

Továbbá lehetne gondolkodni fogyasztási adóban is.

Tulajdonképpen a jövedelemadó is egyfajta fogyasztási adó, amennyiben a jövedelmet általában elfogyasztják. A kimondottan fogyasztási adót nem lehet progresszívan megoldani. Az lehet, és meg is kellene tenni, hogy a szegényebbek fogyasztói kosarába tartozó termékek esetében kisebb adó lenne. Ez azonban nem pótolja az igazi progresszivitást.  A nyereségadót fel lehetne építeni progresszívan. Ellenben miért adóztassanak egy olyan dolgot, aminek csak köze van az eredeti célhoz, de nem az. Az eredeti cél az arányos jövedelem, ill. vagyon. Ha ez a cél, akkor ezt kell adóztatni.

Ha pontosan tudnák adóztatni a jövedelmet, akkor nem lenne szükség vagyonadóra. Hiszen a kettő ugyanaz, a jövedelemből lesz a vagyon. A probléma az, hogy a jövedelmet nem lehet, illetve csak bonyolultan drágán lehet pontosan adóztatni. A vagyont sem lehet pontosan adóztatni. Ezért gyakorlatilag a legpontosabb és viszonylag legegyszerűbb mindkettő összevont adóztatása.

Az jó (általam javasolt) összevonás arra jó, hogy lehetőleg minimálisra csökkenjen a kettős adózás.

Pl. valakinek az egyéves jövedelme 2 millió pénz. Az előző év vagyona (ingatlan, nagy értékű, ingóság, egyéb ellenőrizhető fogyasztás) 10 millió pénz. Akkor az adója legyen pl.2,1 millió pénz jövedelmének megfelelő adó. A másik ember jövedelme 4 millió pénz és a vagyona 20 millió, akkor legyen 4,2 millió jövedelemnek megfelelő adó. A progresszivitás miatt ez már magasabb adókulccsal számított adó. Nem is az összevonás lényeg, hanem az hogy a két adó összefüggésben legyen. Ha valakitől egyszer már beszedtek egy magasabb jövedelemadót, akkor ne szedjenek be egy magasabb vagyonadót is. De  akinek  kevés a bevallott ( magállapított) jövedelme, és nagy vagyona van, az fizessen jóval többet. 

A vagyonadózás egy lehetséges megoldása. Öt-nyolc évente kerül sor egy-egy egyén, család vagyonának pontosabb felmérésre. Persze nem egyszerre kell a lakosság vagyonát felmérni, a felmérések számát egyenletese el kell  osztani az időben.  Öt-nyolc évente tehát elvileg meg lehet állapítani a vagyongyarapodás mértékét. Ezt gyarapodást kell figyelembe  venni ill., a személyi jövedelemadóval összevetni. A következő öt-nyolc évben pedig az adózó befizeti az előző öt-nyolc év vagyongyarapodásának megfelelő adót. Majd jön az újabb felmérés.

A családi adózást is be lehet ötvözni ebbe. A közvetlen családtagok összevont adója, minden taggal csökkenhet pl. 5%-kal.

A progresszív adó nemcsak a magas jövedelmeket oldja meg, hanem az alacsonyakat is, illa nem mérhető jövedelmeket is. A progresszív adózás azt jelenti, hogy gazadagok adója az átlagos adónál magasabb és fokozottan emelkedik. A szegényebbek, ill. az átlag alatti jövedelmű dolgozók jövedelme pedig az átlagosnál alacsonyabb, ill. fokozottan csökken.

Manapság jellemző vita, hogy a vállalatfejlesztés foglalkoztatottság, azaz általános adócsökkentés, vagy az állami szolgáltatások élvezzenek prioritást. Valójában ezt  is meg lehet oldani a progresszív adózással. Nem véletlen, hogy erről elfeledkezik a politika, a tudomány, mert a nagytőke talpnyalására épül a rendszer, és a progresszív adózás a nagytőke érdekeiket sérti. A verseny alatt sokan azt értik, ki tudja nagytőke érdekeit jobban szolgálni. Arról se feledkezzünk meg, hogy maguk az adószabályt meghozók is a gazdagabb rétegekbe tartoznak. Mindig eljutunk a rendszer velejéig. A rész azonban kihat az egészre. Itt a rész azt jelenti, hogy elméletileg be kell látni: a progresszív adózás elméletileg jó megoldás. Sok-sok rész bizonyítása és részleges gyakorlati megoldása, közelíti az egész fejlődését.

Az alacsony jövedelmű dolgozók fokozottan alacsony adózása, többek között azt jelenti, hogy a vállalkozások élő munka terhe csökkeni fog. Ez pedig növeli a foglalkoztatottságot. A progresszív jövedelemadózás hatása vállalatokra következő: csökken a tőkések jövedelme, nő a dolgozók jövedelme és nő a vállalat emberi és eszközbeli fejlesztésére fordított összeg.

Van azonban egy másik jótékony hatása az alacsony jövedelműek, alacsony adójának. Az adócsalás ellenőrzése büntette arányos az elcsalt adó nagyságával. Vagyis az ellenőrzésnek, a büntetésnek nem az alacsony jövedelműek, vagyonúak adójára kell koncentrálni.

Kitérés az adóztatás mentalitásának kategóriáira.

Az adózás kisemberekre, a dolgozókra koncentrál semmi más nem érdekli.

Az adózás elsősorban gazdagokra koncentrál.

Elvileg van egy közbenső átmeneti kategória is.

Nézzük például Butaságia királyának gondolkodását. A király egyben az állam legfőbb képviselője. Ő úgy gondolkodik, hogy a legegyszerűbb mód, ha az adót egy helyen szedik be, mégpedig ez eredeti képződés helyén a dolgozók a parasztok termeléséből. A király megosztozik az urakkal. Elvileg minden paraszt, dolgozó jövedelmének (munkájának) a felét elveszik, és azt felosztják. Egy hányad a helyi úré, a másik hányad a királyé, ( az államé). Ha ez megvan, akkor már nem kell tovább variálni.

Okoságia királya azonban így gondolkodik. Engem nem érdekel, hogy a dolgozók parasztok mennyit termelnek. Az urak úgyis megadóztatják őket. Ők elveszik a parasztok dolgozók jövedelmének kb. a felét. Én az urakat adóztatom meg progresszív összevont jövedelem és vagyonadóval.

Melyik adóztatás a jobb?

Az első adóztatás jó lenne, ha valóban lehetne egy pontos egyezséget kötni az urakkal, pl. az adó egyharmada a helyi úré (tőkésé), a kétharmada, a királyé (államé).  A probléma az, hogy gyakorlatilag nem lehet pontos egyezséget kötni, a helyi úr, így, vagy úgy, de lefosztja parasztot, dolgozót. Persze az okos úr csak addig fosztja le parasztot, hogy annak munkakedve, munkaképessége ne csökkenjen. Vannak azonban buta urak is. A lényeg viszont az, hogy még az okos úr is a helyzeti előnyét kihasználva többet vesz el, mint amennyit az államnak meg kellene hagyni. Kétségtelen hogy parasztnak, dolgozónak fel kell ismernie, hogy a jó államba befizetett adó az visszakerül hozzá. (Kérdés viszont a jó tisztességes, hatékony állam.)

Visszatérve: a helyi úr többet vesz el a kelleténél, és csakis ezért jobb megoldás a második. A királynak sokkal egyszerűbb a helyi úr jövedelmét, vagyonát figyelnie, mint azt, hogy mekkora részt vesz el a paraszttól, dolgozótól.

Okoságia királya kb. így gondolkodik. Van egy vagyoni jövedelmi arány, amely jó az országnak és jó minden embernek. A nincstelen betegeskedő parasztok sokasága nem jó az országnak, mert nem tudnak dolgozni. Megpróbálom igazságosan a hasznos munka alapján beszedni az adókat. Így lenne a legnagyobb a munkamotiváció, pénzügyi egyensúly, és minden más.

Ugyanakkor tudom, hogy ez teljesen nem sikerül. Ezért abból indulok ki, hogy minél nagyobb valakinek jövedelme-vagyona annál valószínűbb, hogy annak egy részét hasznos munkavégzés nélkül szerezte. Ez nem biztos, de a két rossz megoldás közül ez a kevésbé rossz. Ezért engem az érdekel, hogy kinek mekkora, az összevont a jövedelme, vagyona. Ezt adóztatom progresszívan. Ezzel elérem, hogy az urak csak behatároltan fosszák le a parasztokat, dolgozókat. Ugyanakkor elérem, hogy a parasztok dolgozók bizonyos jövedelem vagyonhatárig szinte szabadon eljussanak. De elsősorban a vagyonokat kell megadóztatni progresszíven és nem a jövedelmeket. Mert egyrészt a vagyont nehezebb letagadni. Másrészt a vagyonadót talán kevésbé lehet áthárítani. 

A példázatból térjünk vissza valóságba.

A kapitalizmusban az urak persze nem adót szednek, hanem ők osszák ki a jövedelmeket, persze igazságtalanul. Tulajdonképpen kapitalizmus bizonyos szempontból visszalépés volt a szabad paraszti feudalizmushoz képeset, mert a bérmunkás, mint zsellér dolgozott, dolgozik a gyárban, az uradalomban. Lényegében viszont mindkettő lényege hogy az urak, érdemtelenül nagy, a dolgozók érdemtelenül kis vagyonhoz, életszínvonalhoz jutnak. Az állam egyfelől az adózással, másfelől, azzal hogy az állami szolgáltatások mindenkinek ingyenesek, vagy csökkentett árasak, ezt az igazságtalanságot kompenzálja.

A rétegek szempontjából tehát igazságosabb a progresszív adó. De mi helyzet rétegen belüli az egyének közötti igazságossággal? Összefügg e progresszív adó az egyének közötti igazságos adózással?

Az első (felületes) válasz erre ez: van, aki megérdemelten szerzi a jövedelmét, van, aki nem. Ha valaki megérdemelten szerzi a jövedelmét, akkor a progresszív adózás igazságtalan. Ugyanakkor a túl alacsony adó, az egyben lezser adózás is. A lezser adózás pedig igazságtalan. Tehát a progresszív adózás felveti a gazdagok és szegényebbek irányában is az egyének közötti igazságtalanságot.

A további hiányos, téves gondolat: az igazságos adózott jövedelem legfontosabb szempontja hogy a jövedelem pontosan legyen bevallva.

Először is tisztázni kell, hogy a jövedelemszerzés igazságtalanságát nem az adózás okozza. Legfeljebb a következőről van szó. A jövedelemszerzés 80%-os igazságtalanságát az adózás pl. 60%-ra csökkenti.  Vagy az adózás a 80%-os igazságtalanságot növeli 90%-os vagy akár 100%-os igazságtalanságra. Tehát ez nézet hiányos: az adó akkor pontos, ha pontosan van megállapítva jövedelem, e eszerint fizetik a fix százalékú adót. Hiányos, mert már a jövedelemszerzés is igazságtalan lehet.

Az egyik igazságtalanság az, ha társadalmi felfogás és gyakorlata túl nagy különbségekre van beállva. Ezt a rossz felfogást és gyakorlatot kompenzálja a progresszív adózás. A másik igazságtalanság, ha nem a hasznos munkát értékelik.

A 80%-os eredeti igazságtalanságot nemcsak az adózásnak kell csökkenteni. Itt jönnek a hierarchia-csökkentés tényezői. De itt jön a képbe a tisztességes magángazdaság. A tisztességes verseny, stb.. Ugyanakkor az adózás bizonyos termeléseket, tevékenységeket vállalaton belüli tevékenységeket is korlátozhat ill., jutalmazhat. Ez elősegíti az igazságos jövedelemszerzést. Szerintem az igazságos adózott jövedelem csak kb. 10%-ban függ attól, hogy a jövedelem pontosan lett bevallva. Ehhez képest nézzük a progresszív adózást.

A progresszív adózás mindenképpen egy pontosabb számolást, pontosabb kategorizálást jelent. Ugyanakkor az alacsony adókülönbség megszegése (ez a szegényebb rétegek vonatkozásban lehetséges) kisebb csalásokat és szankciókat jelentenek. Gazdag rétegek vonatkozásban jelentenek nagyobb csalásokat és szankciókat, mert itt nagy ősszegű adócsalások jöhetnek létre.

(Ez egyébként gyakorlatilag azért hatékony, mert nem sokmillió embert kell tüzetesen figyelni csak pl., 1 milliót. A szembetűnő vagyonosodás, még ha az nincs is bejelentve, elég könnyen észrevehető. Ezt kell figyelni, ez nem spicliskedés, hanem a szegények megmentése.)

Ellenben, ha az alacsony jövedelem lezserül van számolva, akkor ott kétségkívül létrejöhet igazságtalanság.

A pontos megfogalmazás. A pontosan bevallott jövedelem, vagyon, csak egy, kb. 10%-os tényezője az igazságos adózott jövedelemnek. ( Nem lebecsülendő tényező,de nem az egyetlen.) A valóban progresszív összevont jövedelem, vagyonadónak egyetlen  negatívuma, hogy az alacsony jövedelműek esetében kb. 5-10%-kal növeli az egyének közötti igazságtalanságot az  adózott jövedelem tekintetében. Ezt a negatívumot azonban többszörösen kompenzálja azzal, hogy a rétegek közötti igazságos adózott jövedelemarányokat akár 30%-kal is javíthatja.

Összességében a progresszív jövedelem és vagyonadózás hasznos, szükséges.

Az állam és adózás növelése (főleg a jó progresszív vagyonadó) alapjáratban a szegényeknek kedvező, a gazdagoknak kedvezőtlen.

Itt azért hozzátettem, hogy alapjáratban, mert kétségtelenül, úgy is lehet az államot és adót növelni, hogy arra a kisemberek faragjanak rá.

Ha nincs adóemelés, csökkenés, akkor a tőkések kezdik az  áremelési, ill.  bércsökkentési akciót.

A problémakör nemcsak az adó, adóváltozásból és arra való reakcióból áll. Sajnos az államkapitalizmusra jellemző az alábbi példa is. Nincs adóváltozás, és általában minden rendben van. Rendben fejlődik a termelés, az életszínvonal, a lakosság nagyjából elégedett. De a tőkés alaplogikája: „célom a saját jövedelem-emelkedésem,” elkezd mocorogni. Logikusan mocorog, mert, ha jól mennek a dolgok, akkor nem okoz gondot a jelenleginél egy kissé nagyobb szeletet kivenni – gondolja a tőkés, és jól gondolja. Így aztán a valamilyen sunyi módón csökkenti a dolgozók bérét. Pl. úgy, hogy a vállalat fejlesztésével járó esetleges többletmunkához nem vesz fel új dolgozót, hanem a meglevőknek kell azt elvégezni. Ekkor a dolgozók alulfizetett túlmunkája alakul ki, vagy nő (egyfajta reálbércsökkenés) és a tőkés aránytalan jövedelme, fogyasztása tovább nő. Egyfajta reálbércsökkenés, ha bérbe beszámítjuk a munkaidőt, ill. a munkateljesítményt. Nem biztos, hogy a munkaidő nő, nőhet a munka kvalitása (szaktudás igénylése) is. Ha ezt nem fizetik meg, akkor ez is alulfizetett túlmunka kialakítása, növelése. 

A másik módszer az áremelés, ezzel az esetleges inflációgerjesztés.  Mindenesetre az áremelésből származó hasznot nem osztja meg a dolgozókkal. Az esetleges infláció, csak egy plusz haszna lehet a tőkésnek, és plusz kára lehet a dolgozónak. Egyszerű, (valós, jelentős ok nélküli) áremeléskor a tőkés nem a saját dolgozóit zsákmányolja ki, hanem minden dogozót kizsákmányol.

Ugyanakkor az elbocsátás és más módszerek, sincsenek kizárva.

Tehát az alapállás az, hogy a tőkés vonja ki a dolgozókból a túlmunkát, és az adózás csak ennek reakciója. Vagyis alapállás az, hogy az adó, csak a részbeni visszafizetése az aránytalan és igazságtalan jövedelemnek.

Mindegy, hogy a folyamat honnan indul, az biztos, hogy a jelenlegi adózással és a dolgozók bércsökkentésnek korlátaival, fennmarad az alulfizetett túlmunka és az aránytalan jövedelmek körforgása, ill. állandó állapota.

Ezt csak felsorolt módokkal (elsősorban valóban progresszív jövedelem és vagyonadóval) lehet megszüntetni.

Adóügyi szempontból elemzés.

Az adóztatónak az alapfolyamatok ismeretén túl tudnia kell, hogy az ő adóztatási célja, az áthárítás, egyéb összefüggések miatt nem egészen úgy sül el, ahogy a felületes látszat mutatja. Vagyis az adóztatónak tudni kell hogy adóemelésnek, csökkentésnek milyen hatása lesz.

Pl. fogyasztási adó emelése, megemeli a termék árát. Ezért csökken a fogyasztása. De a csökkenő forgalom miatt, csökkenhet a termelés. De akkor jöhet a tőkés, és a termeléscsökkentés kisebbítése miatt áthárít egy részt a dogozók bérére.

Nyereségadó emelése, nő a vállalati teher, csökken a termelés, a fejlesztés, de jön a tőkés és áthárít az árakra, ill. dolgozók bérére.

Jövedelemadók járulékok. A dolgozók jövedelmét csökkentő adók. Erről már szó volt. A tőkést a dolgozók bére a legkevésbé izgatja, de azért átháríthat ebből egy keveset termeléscsökkentére, fejlesztéscsökkentésre, áremelésre. A saját jövedelemcsökkentését pedig szétosztja, kivéve, ha valódi erősen progresszív az adó.

A vagyonadó nem érinti közvetlenül a vállalatokat. Vannak még ilyen, vállalaton kívüli adók. De ezek az adók általában csökkentik a jövedelmet és ezzel a fogyasztást. Azért ezek is érintik a vállalatokat, hiszen a tőkések jövedelmére, vagyonára kihatnak, és ők pedig természetesen hatnak a vállalatukra. Ezért szükséges, hogy a vagyonadó is progresszív legyen, hiszen a sima vagyonadót a tőkés a vállalati pénzek átcsoportosításával, kompenzálja.

Szinte minden adó csökkenti a jövedelmet és a magángazdasági fogyasztást, de eltérő mértékben.

Az árak, áremelések hasonlóan áthárítódnak. Vannak még az egyes termeléseket egyes tevékenységeket csökkentő, vagy fejlesztő adók. És vannak az egyes vállalaton belüli tevékenységeket (pl. csökkent munkavégzésűek foglakoztatása, innováció, stb.) adók. Ezek egy része a vállalaton belül szintén áthárítódik.

Ezen áthárítódások miatt kell összesített adóban gondolkodni.

Mégis vannak e általános, nagy átlagra vonatkozó szabályok? 

Talán ez: amire irányul az adó az átlagosan csak kb. 10%-kal erősebben változik, mint a többi vállalati vonatkozás, kivétel a dolgozók bére és tőkések jövedelme.  Ha a dolgozók bérére irányul az adó, akkor az legalább 60%-ban fog erősebben változni, mint a többi vonatkozás.

A meghatározó folyamat azonban az, hogy a tőkésnek mi az érdeke. Erről már szó volt.

 Általában (az adófajták többségénél) adóemeléskor leginkább a dolgozók bére csökken, legkevésbé a tőkés jövedelme csökken. A fejlesztés közepesen csökken, az árak közepesen emelkednek.

Általában (az adófajták többségénél) adócsökkentéskor legkevésbé a dolgozók bére emelkedik, és leginkább a tőkés jövedelme nő. A fejlesztés közepesen nő, az árak közepesen csökkennek.

Ha nyugalmi állapot van, akkor pedig a tőkés növeli saját jövedelmét, amely végső soron a dolgozok jövedelemcsökkenését, okozza.

Ezek szerint állandóan nyílik a jövedelem-olló.  Ezt a statisztikai adatok alátámasztják. A jövedelemolló nyílása a különbségek állandó növekedése nem mehet a végtelenségig. Ezt még azoknak is el kell ismerni, akik egyébként a nagy különbségek hívei.  Önmagában az adó emelése, legfeljebb a különbségek stagnálást hozza, amennyiben a növekvő állam, ill. a dolgozói bérek utánfutása kompenzálja a különbségek növekedést. De a mai államkapitalista rendszerben ezek sem valósulnak meg teljesen.(Egyébként pedig az állam növelése is korlátozott.) Ezért kell olyan módszereken gondolkodni, amelyek beállítják, és szinten tartják a jövedelemkülönbségeket, úgy hogy közben a piacgazdaságot, versenygazdaságot nem veszélyeztetik.

Soroljuk fel a jövedelmi, vagyoni különbségek csökkentésének tényezőit.

A jelenleginél nagyobb (optimális), tisztességesebb, hatékonyabb, népet szolgáló, rászorultakról gondoskodó (kevésbé a vezetést szolgáló) állam.

Valamilyen maximum-jövedelem kialakítása.

A valóban jelentősen progresszív összevont jövedelem és vagyonadózás.

A dolgozói bércsökkentés korlátainak erősítése.

A világnézeti és jogi hierarchiacsökkentés ezerféle módja.

Tisztességesebb igazságosabb magángazdaság.

Általában a hatalmi különbségek csökkentése, a demokratikus szint emelése.

Az adók és járulékok.

Az adót nagyzolásból, átgondolatlanságból, kavarásból sok néven nevezik.  Vannak adók, vannak járulékok, vannak illetékek. A járulék elméletileg abban térnek el az adótól, hogy annak ellenértékét, valamilyen formában visszakapja az adózó. Valójában nincs itt lényeges különbség. Minden adót nevezzék azt bárhogyan is, valamilyen formában, arányban visszakapja a befizető. Szép is lenne ha, lennének olyan adók, amelyek csak úgy eltűnnének. Minden adóból nevezzék azt bárhogyan is, a leszedi a maga hányadát a korrupt tisztességtelen állam, ill. az uralkodó osztályt szolgáló állam.

Az állampolgár a befizetett adó ellenértékét (nagyobb részét) általában szolgáltatásban kapja vissza. Vagy már előre megkapta szolgáltatást, vagy az adóbefizetés után kapja meg.

Az adózás többek között nem más: az állampolgár visszafizeti azt a költséget (lemond némi fogyasztásról), amelybe gyerekkori, fiatalkori iskoláztatása került. (Egyébként nemcsak az iskoláztatásról van szó, de pl. az egészségügyi ellátásról is, és még lehetne sorolni.) Pontosabban, a jelenben támogat minden iskolában járó gyereket, fiatalt, azért mert annak idején őt is támogatták. Tévedés tehát az gondolni, hogy az állampolgár saját gyerekeinek, unokáinak fizeti be az adót. Ez csak másodlagos szempont.

Ezen logika mentén világossá válik hogy gyermektelen állpolgárnak nemhogy kevesebb, de több adót kell befizetnie mint gyermekes állampolgárnak. A befizetést relatívan értve, vagyis befizetett összeg a visszakapott ellenszolgáltatáshoz mérten. A gyermektelen és a gyerekes is, a gyerekkori támogatását fizeti be, e szempontból nincs különbség.

A gyermeket nevelő állampolgár ugyanakkor, nem kis lemondások árán, az egész társadalom számára hasznos tagokat nyújt. Tehát a családi pótlék és egyéb családi támogatások nem adományok, nem plusz támogatások, hanem a valóságos hasznos munkavégzés részbeni kifizetései. A gyermeknevelés ugyanis általában hasznos munkavégzés.

A rászorultakról való gondoskodás köre valójában sokkal kisebb, mint az első látszat.

Egy valódi járulék lehetne, olyan ahol pontosan visszakaphatná a befizető a befizetett ősszeget, az pedig nyugdíjjárulék. De ez is csak lehetne, mert a jelenlegi rendszer nem így működik. Az időskori megtakarítást tulajdonképpen le kellene választani az adórendszerről.

Az egészségügyi járulék ellenszolgáltatását nagyon pontatlanul kapja vissza a befizető, tehát ez sem nevezhető járuléknak.

Azt gondolom, hogy így már érthető hogy miért beszélek én agyszerűen adóról. És miért beszélek átlagos összevont adóról, vagyis az összes állami befizetésről nevezzék azokat bárhogyan.

Ugyanakkor nem ártana valóságosan elméletileg és gyakorlatilag is kategorizálni az adózást. Jelenleg csak az említett a látszatkategóriák vannak.

Néhány kategória.

Magánvállatokra vonatkozó és a lakosságra vonatkozó adó.  Nyereségre, (termelésre), ill. fejlesztésre, ill. árra, ill. jövedelemre, vagyonra irányuló adó. Általában akarja az előzőket megváltoztatni, vagy csak a viszonyokat akarja megváltoztatni. Csak a könnyű, beszedhetőségre (a népet sanyargató) koncentráló adó. Van egy másik változat is. Termékre, szolgáltatásra irányuló, vagy tevékenységre irányuló adó. Erősebben büntető jellegű, ill. gyengébben büntető jellegű adó. Általánosabb adó, vagy specifikusabb adó. Állami adó, vagy helyi ( pl. önkormányzati) adó.

Kategorizálás az adózás legfontosabb céljai (következő fejezetrész) szerint. Kategorizálás a szerint hogy az államon belül milyen területre fordítódik az adó. (Jelenleg ez pontatlan csak blöffölés, porhintés) Kategorizálás az adóbeszedés módszerei szerint. Egyszerűsített (átalánydíjas) adó, vagy bonyolult számítású adó. (Minden adó bizonyos értelemben átalánydíjas fizetés. Az egyszerűsített adót nevezhetjük, fokozottabban átalánydíjas fizetésnek.) Kategorizálás az adó ellenértének (pénz, szolgáltatás, stb.) visszakapása ill. annak mértéke szerint. Pl. a család nélküliek gondoskodására szolgáló adóból, nem kap vissza semmit. (Adók és járulékok.) Stb.

A tisztességes hatékony állam (korrupt és rossz hatékonyságú állam) természetesen az adózás problémakörének is tényezője.

Az adózás célja.

Az adózás az állam kialakításának fontos, elengedhetetlen eszköze. Azért mert az állam ár (teljes ár) és nyereség nélküli gazdálkodás, így elsősorban az adó szolgáltatja a működéshez szükséges pénzt.

(A pénzgondolkodásból térjünk át egy kicsit a munka-fogyasztás gondolkodásba. A magángazdasági dolgozók az adó miatt lemondanak a fogyasztásuk egy részéről, ezt a fogyasztást átengedik az államban dolgozók fogyasztására. Az eredeti igazságtalanság, miszerint a magángazdasági termelés túlfizetett, az állami termelés nem fizetett, ezzel csak kompenzálódik. Egyszerűbben: az állami termelésért, szolgáltatásért átalánydíjas fizetéssel fizetnek, ez az adó.)

Már a jelenlegi állam is szükséges és hasznos jó dolog, a jövőbeli államról nem is beszélve. Az államnak rengeteg feladata van. Az egyik fontos feladata hogy csökkentese az igazságtalan hatalmas jövedelmi, vagyoni különbségeket. Egy másik fontos feladata, hogy szabályozza versenygazdaságot, piacgazdaságot, hogy ott tisztességes és egyben hatékony automatikus piaci szabályozás jöjjön létre, ill. tisztességes és egyben hatékony verseny jöjjön létre. Ez összefüggésben áll jövedelmi vagyoni különbségekkel. Ugyanakkor összefüggésben van hasznos termeléssel. Az állam megint másik fontos feladata hogy haszontalan termelést, fogyasztást gátolja, a hasznosat segítse. Másképpen egyes vállalatokat, vállalkozásokat, termeléseket, ill. vállalaton belüli tevékenységeket korlátozzon, másokat segítsen.

 Az adózás elsődleges célja tehát az állam fenntartása, működésének biztosítása.  Önmagában ez nem biztos, hogy jó, mert nem biztos, hogy a jó államot szolgálja, de szolgálhatja azt is. Fogalmazzunk így: az adó megadja lehetőséget a jó, az optimális, az igazságosságot növelő állam kialakításhoz. Ez a lehetőség-megadás a legfontosabb közvetett célja.

Közvetlen célja pedig az, hogy az adófajták megválasztásával, az adófajták mértékének megválasztásával közvetlenül is befolyásolja az igazságosabb arányosabb jövedelemi, vagyoni viszonyokat. Elsősorban a valódi, erősen progresszív, összevont jövedelem, vagyonadóra gondolok, ill. annak családi változatára. Továbbá, az adófajták megválasztásával, azok mértékének megválasztásával jó piacgazdaságot, versenygazdaságot alakítson ki. Továbbá korlátozza a káros termeléseket, tevékenységeket, fogyasztásokat, segítse hasznos termeléseket, tevékenységeket, fogyasztásokat. Önmagában az adó a felsorolt feladatokat nem képes ellátni, más eszközökre, módszerekre is szükség van.

Gyakorlatilag először be kell állítani az átlagos összes adó mértékét, a költségvetéssel és az állam nagyságával összhangban. Majd ezt az összes adót kell magfelelő adófajtákra (kitől, mennyi jövedelmet vonjunk el, mit akarunk megváltoztatni) felosztani.

Összefoglalva, az adózás fő céljai.

1. Az optimális összes adó biztosíthatja az optimális állam kialakítást, működését. Ha nincs optimális adóztatás és költségvetés, akkor nem tud kialakulni az optimális állam, de azért vannak még más feltételek is. (Az optimális összes adó önmagában is csökkenti az aránytalan igazságtalan jövedelmi, vagyoni hierarchiát, de nem eléggé.) Az optimális állam, pedig szinte azonos az optimális rendszerrel.

2. Az optimális összes adón belül az adófajtákkal, adómértékkel, adómódszerekkel kialakítani, az arányos igazságos jövedelmi vagyoni hierarchiát, illetve közelíteni az igazságos arányos jövedelmi, vagyoni hierarchiához.

3. Az optimális összes adón belül az adófajtákkal, adómértékekkel, adómódszerekkel gátolni a káros, fölösleges termeléseket, tevékenységeket, segíteni a hasznos termeléseket, tevékenységeket.

A jelenlegi gazdaságirányítás olyan gyenge színvonalú, hogy ezt a két problémát (az átlagos összes adó mértéke, és az adófajták problémáját) is keveri. Természetesen, ha a vezetés bevezeti a vagyonadót, akkor más adót le kell csökkenteni. Ennek hiányában túl nagy lesz az átlagos összes adó mértéke. Az ellenzéknek pedig világossá kell tennie, azért nem akarja a vagyonadót, mert rossz adófajtának tartja, vagy azért mert növeli az átlagos összes adó mértékét. Ha ez utóbbi miatt nem akarja, akkor lényegében egyetért vele, csak bizonyos adócsökkentésekhez köti a bevezetését.

Az alábbiakat meg kell állapítani a tisztánlátáshoz.

1. Az adó a nemzeti közösségben szervezett szolgáltatások (állami termelések szolgáltatások) átalánydíjas ára.

2. A százalékos, ill. progresszív adó, csak egy részbeni kompenzálása az igazságtalan, aránytalan jövedelemelosztásnak.

3. A nem kijátszható, százalékos ill. progresszív adó (a nagyobb adó) a szegényeknek, átlagjövedelműeknek kedvező, a gazdagoknak kedvezőtlen.

4. Az adó, szinte minden adó nagyobb részét a magángazdasági vezetők, tulajdonosok, jövedelem átcsoportosítással, átárazással át tudják hárítani lakosságra, a dolgozókra, azonban egy kisebb részét nem tudják áthárítani.

5. Továbbá, az állam a magángazdaság minden hibáját, tisztességtelenségét a becsületes dolgozók fizetik meg, de itt ki kell emelni, hogy a hibát, a tisztességtelenséget fizetik meg.

Vagyis a kevesebb hibával, kevesebb tisztességtelenséggel működő állam, (mely kevesebb hibával, kevesebb tisztességtelenséggel működő magángazdaságot hoz létre), ki tud alakítani egy igazságosabb (többek között igazságosabb arányosabb jövedelmű) társadalmat.

Az adózás, a jövő adózása. Rendszertényező. B/10, B/10/b, valamint az ABD/1, B/1/a, B/1, B/2, B/3, B/7, B/9,  B/20, ill. az államról szóló ábrák.  És mellékesen szinte mindegyik ábra.

Ajánlatos átolvasni, a tanulmányrész elején levő „Újabb előzetes összefoglalás az állam szerepéről, nagyságáról (erősségéről, szerepéről) gazdasági vonatkozásban.” című fejezetet.

A B/10/b ábra (az adózás közepesen bonyolult képlete) vázlatos elemzése.

Miért is vázlatos elemzés? Egyrészt bonyolult elemzés nem nagyon fér bele, a ebbe tanulmányba, mely végső soron mégis egy összefoglalás. Másrészt az adózásról szóló fejezetekben azért az ábra egyes részei elemezve vannak. Harmadrészt, azért készítettem az ábrát, hogy a bonyolult elemzést elkerüljem. Ha valaki figyelmesen szemléli az ábrát, akkor annak nagyjából kialakul valamilyen fogalma az adózásról.

Miért közepesen bonyolult képletről van szó? Valójában itt az adózás legalapvetőbb tényező ill. azok összefüggései vannak ábrázolva. Szerintem ezt minden általános műveltségű embernek ismernie kellene. Sajnos úgy néz ki hogy jelenleg nemcsak az átlagos emberek nem ismerik ezt, de politikusok és azok tanácsadói sem. Legalábbis ez következtethető ki abból a rengeteg badarságból, ráadásul túlságosan is leegyszerűsített badarságból, amit az adózással kapcsolatban elmondanak. És sajnos nemcsak beszélnek, de intézkednek is.  Közepesen bonyolult, mert azért a közgazdászoknak ennél bonyolultabb számításokra van szükségük.

Induljunk ki abból hogy az ábra kb. 45 tényezőt tartalmaz. A 45 tényező mellé szinte mindegyik mellé egy számot, egy százalékot, vagy viszonyszámot kellene tenni. Persze, ezeket a számokat ki kell valahogy számítani. Ezek után pedig a számokból ki kell számolni pontosan a jövő évben ( az adót előre kell számolni) beszedett adót, de mellette rögtön szerepeljen az úgynevezett: a ténylegesen beszedett adó, magángazdaságra (egész gazdaságra) vonatkozó kényszerűségi károssága. Mi is ez? Lényegében arról van szó, hogy ugyanakkora ténylegesen beszedett adó és adó között hatalmas különbség lehet. Ugyanis az egyik nagyjából önkéntes, nincs kényszerűségi károssága, a másik a legkevésbé sem önkéntes, és jelentős a kényszerűségi károssága.

Miből áll ez a kényszerűségi károsság?

Egyes vállalkozások már az adóemelés hírére elvonulnak a szürke, feketegazdaságba, mások akkor, amikor az adót befizetve szembesülnek, azzal hogy veszteséges lett a vállalkozásuk. Ha a magas adó szükségességéről meg van győződve a vállalkozó, akkor nem fogja azt kijátszani.

A túl gyors a rángató emelések káráról, azok pénzügyi egyensúlytalanság okozásáról már sokat beszéltem.  A kikényszeríttet, azaz az erősen ellenőrzött szankcionált adónak nagyobb az ellenőrzési költsége is.

Mindezeken kívül azonban vannak más károk is. Pl. egy kisgyermekes nő elmenne dolgozni, de a túl magas adó miatt nincs munkahely. Van viszont óvoda, amely ez esetben nem egészen lesz kihasználva. Ráadásul a kényszerű tevékenység, soha nem olyan hatékony, mint az önkéntes. Vagy, a kisgyermekes nő otthon maradna, de a túl alacsony adó miatt nem kap elegendő támogatást. Elmenne dolgozni, de lehet, hogy az alacsony adó miatt nincs elég óvoda. Esetleg kényszerűségből mégis elmegy dolgozni, de a munkavégzés, már nem az igazi. Sok-sok ehhez hasonló példát lehetne mondani. Szerintem megállapodhatunk abban, hogy a kényszerűen befizetett adó, végső soron kisebb (levonódnak belőle a károk), mint az önkéntesen befizetett adó.

Végső soron azonban a kényszerűségi károsság, lélektani tényező, bár ugyannyi adót fizetnek be, de sokkal nagyobb elégedetlenség mellett. És tudjuk hogy a szélesen vett életszínvonal azért nemcsak az anyagi javakból áll, de a közérzetből is. 

Mielőtt tovább mennék tisztázni, kell az adózás és a költségvetés közötti alapvető összefüggéseket. ( ez egy ismételt fejezetrész).

Az ábra alsó része tulajdonképpen a költségvetésről, azaz az adó felhasználásáról szól. Világos hogy az adózás elsődleges célja költségvetés biztosítása. Van azonban az adózásnak egy önálló aspektusa is. Az adózás elsődleges célja mégis a költségvetés, azaz az irányító és szolgáltató és gondoskodó állam fenntartása. Hiába jó az adózás (mértéke, struktúrája), ha azt rosszul pazarlóan, rossz célokra használják fel. Mindenek ellőtt tehát az adó felhasználását kell rendbe tenni. Az optimális állam, az emberek igénye, mindkettőre egyformán hat.

Az adózás azonban nem teljesen alárendelt szereplő. Mert az is igaz, hogy nem lehet igazán jó költségvetést készíteni, ha rossz az adó mértéke.

Az önálló aspektus azonban az adózás struktúrájában rejlik. Az adózás struktúrája: kitől, mit, mennyit, hogyan veszek el. (Az adózás struktúrája egyben magában rejti az adózás céljait is.) A költségvetés struktúrája: kinek, mit, mennyit, hogyan adok. (A költségvetés struktúrája egyben magában rejti a költségvetés céljait is.) Az egyik tehát az elvételről szól a másik az adásról (újraelosztásról) szól. Világos hogy ez két eltérő dolog. Azonban az adózással, az elvétellel is lehet befolyásolni, irányítani. Ezért az adóztatás is fontos eszköze az államnak. Amit növelni akarok attól kevesebbet, vagy nem veszek el, amit csökkenteni akarok, attól többet veszek el. Ellenben ezt az alapképletet is sok minden módosítja.

Tehát a két struktúra más, de összefügg, ill. érdemes összeilleszteni.  Pl. gazdagoktól, többet veszek el (adózás) és szegényeknek többet adok (költségvetés). Az értéktelent termelőktől elveszem (adózás) és az értékeset termelőknek adom (költségvetés). Ezek összefüggő láncolatok.

Számos más összefüggés is van pl. a teljes adózási összeg szinte azonos a költségvetési összeggel. Azért nem teljesen, mert vannak az állami hitelezési összegek, és az állami árak, amelyek hozzájárulnak a költségvetési összeghez.

Aztán az állam nagysága, az emberek igénye, az állam iránti bizalom, egyaránt fontos tényezője az adózásnak (módosítják a befizetett adót) is és a költségvetésnek is.

Az adózás az elvonással szabályoz, a költségvetés az adással szabályoz.

Hozzá kell tenni mivel az állam a magángazdaságnak, a kevésbé államnak (civil szférának, magánembereknek, stb.) nem tud pénzt adni, legfeljebb kedvezményes hiteleket, és segélyeket, így az adózás (a különböző elvonás), az mellyel ezeket a szférákat leginkább szabályozni tudja. Az állam önmagának tud adni, ezért az adással való szabályozás (a költségvetés) elsősorban az állam szabályozását jelenti. Ugyanakkor az állam önszabályozása (a költségvetés) nyilvánvalóan több szálon hat a magángazdaságra, a kevésbé államra (civil szférára, magánemberekre, stb.).

Azért érdemes az állam eszközeit itt is felsorolni: adózás, kedvezményes hitelezés, segélyezés, költségvetés közvetve, jogi szabályozás, tanácsadás, meggyőzés, oktatás, tájékoztatás. Persze a jogi szabályozásnak van egy mindenre kiterjedő vonatkozása, minden más eszközt jogi szabályozás is szabályozza. És a jogi szabályozás végső eszköze a szankció, ill. az erőszak.

Visszatérve az adó pontos kiszámítására, de előtte az adózással kapcsolatos elvek átgondolása.

Induljunk ki abból, hogy nagyjából rendben van a gazdaság. A gazdaság, és többek között az adózás soha nem lehet teljesen rendben csak nagyjából. Ugyanis változnak a körülmények, és ezekhez alkalmazkodni kell. Ez állandó adóváltoztatást jelent, de nem adórángatást. Állandó kis léptékű változtatásokat jelent. Milyen irányú, milyen ütemű (a kisléptéken belül), milyen struktúrájú legyen változás, ezt az ábrán látható összes tényező figyelembevételével lehet eldönteni. De mi legyen a prioritás. Először is azt kell megállapítani, hogy az adózás feletti, kívüli tényezők milyen állapotban vannak. Nem szabad abba hibába esni, hogy az adózás feletti, kívüli tényezőket az adózással akarják rendbe hozni. Pl. az adózás felhasználásnak a költségvetés strukturális hibáit nem az adózással, kell rendbe hozni.

Az állam nagyságát elsősorban a helyes privatizációval lehet rendbe hozni. Ha csak az adót emelik, csökkentik, azzal nem változik az állam nagysága. A feladatokkal, az eszközökkel az emberek számával együtt kell az adót változtatni. Az emberek igényének megjelenését a költségvetésben pedig szintén nem az adózással kell megoldani. A válságokat sem, kivéve azokat a ritka eseteket, amikor válság a rossz adózásból adódik.  Pl., ha eladósodási válság van, akkor azt is saját eszközeivel kell elsősorban rendbe hozni. Csak súlyosbítja helyzetet, ha adózással akarnak minden megoldani.

Sőt az adózás struktúráját sem lehet az adózás mértékével megoldani. Az adózás struktúráját az adó mértékétől függetlenül is rendbe kell tenni. Ugyanakkor az adózás struktúrája befolyásolhatja ill. összevághat az adó mértékével. Pl. adott esetben, a szegényeket kevésbé, a gazdagokat erősebben kellene adóztatni (túlzottak a vagyoni különbségek) és ez a struktúra-módosítás egyben több adót eredményez. Ugyanis a szegények már képtelenek adózni. Tehát fel kell mérni hogy az adózás strukturális hibái milyen összefüggésben vannak az adózás mértékének hibáival.

Persze azt is fel kell mérni, hogy az adózás egyszerűsége, az adózás igazságossága és az adóellenőrzés milyen állapotban van. Ezek rossz állapotát szintén nem az adózás mértékével kell rendbe hozni. Ellenben az állapotot, be kell számítania a várható adóbevételbe.

Más a helyzet, ha kisebb-nagyobb válságban van a gazdaság. Ekkor először is fel kell mérni, hogy ebben az adózásnak mekkora szerepe van. Ha kisebb szerepe van ebben az adózásnak, akkor még a szokásosnál is óvatosabban kell az adóhoz nyúlni. Az elsődleges válságokozókat kell megszüntetni.  Ha a válságban az adózásnak nagy szerepe van, akkor az adózás üteme egy kissé nagyobb léptékű lehet, de nem lehet nagyléptékű.

Ezen alapvető átgondolások után jöhet annak átgondolás, hogy az adó mértékén változtatni kell, vagy nem kell változtatni. Illetve mennyivel kell változtatni, csökkenteni kell vagy emelni, és ez a kisléptékű változtatáson belül pontosan milyen ütemben történjen.

Ezek után kell számolni az ábrán szereplő tényezőkkel, többek között, az adó kényszerűségének károsságával. A mérték számolásának végső célja: a várható befizetett adóösszeg, mínusz, az adó kényszerűségi károssága.

Az ábrán szerepel néhány jellemző alapvető félreértés az adózás mértékével kapcsolatban. Az egyik így kezdődik: a befizetési kötelezettség nem biztos, hogy növeli a ténylegesen befizetett adót, de valószínűleg növeli az adó kényszerűségi károkozását.

A 2006-os Mo. válságban nem ismerte fel a kormány az adózás kényszerűségi (kényszerűségből eredő) károkozását. Egyébként pedig az eddig elmondottaknak szinte az ellenkezőjét tette adóvonatkozásban is. A másik félreértésbe viszont az ellenzék esett. Vagy azzal érvelek, hogy a befizetési kötelezettség csökkentése valójában több befizetett adóhoz vezet. Ez esetben viszont nem csökkennek, sőt növekednek a vállalkozások terhei, legfeljebb az adó kényszerűségi károkozása csökken. Az ellenzék volt olyan okos, hogy ezzel a kicsavart érveléssel (nő a befizetett adó, de csökken vállalkozások terhe) állt elő. Az emberek levették, hogy itt valami sántít, és el is vesztették a választásokat.

Egyébként az is hibás érvelés, hogy minél kevesebb az adó annál jobban szalad a magángazdaság, és az egész gazdaság. Ezen az alapon zéróra, vagy 10%-ra (GDP) kell csökkenteni az összes adót. Először is, ha túl kicsi az adó, az állam nem tudja teljesíteni a feladatát.  Másrészt a túl kicsi adó, magángazdaságnak sem jó. A túl kicsi adó, a túl gyors adócsökkentés is okozhatja az adózás kényszerűségi károkozását. Erre már mondtam példákat. Az is igaz, hogy ekkor ezek a kényszerűségi károkozások kisebbek, mint a túl nagy adó, gyors adóemelés esetében.  A 2006-os válságban, az elmondott prioritások, tényezők figyelembevételével az adózás mértéke lett volna az utolsó, amihez hozzá kellett volna nyúlni. Minden máshoz azonban igen.  Ehelyett minden politikai erő az adózás mértékének változásában látta a megoldás kulcsát. Ennyit a jelenlegi politika és közgazdaságtan szaktudásáról. A felületes programok helyett pontos számításokkal kellett volna előállni.

Elméletileg lehetne itt még egy tényező: a lakosság adófizetési morálja. Én erről azt gondolom, hogy ez döntően attól függ, hogy mennyire bíznak az államban, az adó tisztességes és helyes felhasználásában. Továbbá, mennyire egyszerű az adózás, mennyire találják tisztességesnek az adózás struktúráját, céljait, az adózás ellenőrzését. Mennyire egyezik az adózás mértéke az igényeikkel és még lehetne folytatni. Tehát a lakosság adózási morálja, nem önálló tényező, hanem döntően 99%-ban következmény.

A közgazdászoknak azért nincs könnyű dolguk, ha pontosan akarnak számolni. Nézzünk csak egy példát: hogyan hat az ellenőrzés erőssége a befizetett adóra. Felületesen rávágható, hogy egyenes arányban hat.  Nézzük viszont ezt az esetet. A vállalkozó (pl. egy vízszerelő) meghallja, hogy adóemelés következik be, ráadásul az ellenőrzés is erősödik, akkor nem a szürke, hanem a feketegazdaságba fog átmenni. Tételezzük fel, azonban hogy az ellenőrzés még ezt is fel tudja deríteni. Ellenben a tönkremenőkkel, a vállalkozásukat megszüntetőkkel nem tud mit kezdeni. Tehát, ha nagyon magas az adó és nagyon erős az ellenőrzés, akkor egyszerűen megszűnnek vállalkozások, jobb esetben csak zsugorodnak, és az adóbefizetés csökkenhet. És akkor még az ellenőrzés költségnövekedéséről nem is beszéltem. Az adózás bonyolult képlete, ha a számolás ezeket is figyelembe veszi.

Néhány feladat már most kirajzolódik. Az adózás mértékének, ill. változtatásának pontos kiszámítása a kb. 45 tényező számszerűsítése mellett. Előtte viszont az adózási kiinduló alapelvek átgondolása mellett annak kiszámítása, hogy mennyivel kell változtatni az adó mértékét. Az adózás egyéb tényezőinek (adóstruktúra, adócélok, adóegyszerűség, adóigazságosság, adóellenőrzés) javítása (nem az adómértékkel). Az adózáson kívüli célokat (pl. a költségvetés céljai struktúrája) nem az adózással kell megoldani. Ellenben az összes költségvetéshez az állam nagyságához igazodni kell az összes adóbevételnek.

Az evidens, hogy az adóbevételt nemcsak az aktuális évre kell biztosítani, de több évre előre kell gondolkodni. Az adót, az adóbevételt és a költségvetést is több évre előre szükséges tervezni, egyébként elcsúszások, hiányok, kapkodások alakulnak ki. Az aktuális évet teljes pontossággal, a következő évet, éveket 97%-os, 93%-os pontossággal szükséges megtervezni.

Az adózás további kérdései.

Általában az adózás, mint az állam bevételei. Az állam bevételei és a jelenlegi zavaros jog.

Mi az adó és az állami árak közötti különbség? Alapvetően kétféle értelmezése lehet az adónak. Egyfelől az adó az átlagos összes adó, az összes pénz, ami az állam összes kiadását, az állam által felhasznált összes pénzt jelenti. Ebben benne vannak az árak is. Az adók egy része azonban százalékosan van megállapítva, ezeket nevezem én klasszikus adóknak. Ezek végső soron a termelésnövekedéssel, a jövedelemnövekedéssel egyenes arányban automatikusan növekednek. Ezeket a jövedelem-növekedés nem tudja kiegyenlíteni. Inflációs szempontból ezek másképpen viselkednek, mint a fix összegű adók ill. az állami árak ahol nincs százalék megállapítva. Hiszen ezeknek nem kell kötelezően növekedni. Az megint más kérdés hogy jelenleg helytelenül ezeket is úgy kezelik, mintha százalékos adók lennének. Adót fizethetnek vállalatok, magánszemélyek, ill. közösségek.

A százalékos adó, az adóemelés egyrészt úgy működik, mondjuk, mint egy energiaár, energia áremelés. Másfelől, azáltal hogy időszakonként kötelező, utólagos és a jövedelmek, nyereségek bizonyos hányadát jelenti, mégis másképpen viselkedik. Ha létrejön egy energia áremelés vagy általános áremelés, akkor egy idő után egy sereg ( visszaállító, kiegyenlítő, szétosztó) mechanizmus jelenség miatt a jövedelmek vásárlóértéke   visszaáll az eredeti állapotába, kivéve ha ez az áremelés nem rendszeres mondjuk évenkénti. Ebben az esetben a lakosság alkalmazottak, dolgozók jövedelmének vásárlóértéke (reáljövedelem) csak termelés-növekedéssel képes visszaállni. Leegyszerűsítve, a termelésnövekedés nem okoz reáljövedelem-növekedést, csak stagnálást. Adott estben az érhető el hogy reáljövedelem nem csökken, de lehetségesnél mindenképpen lassabban emelkedik.  Ugyanígy nem képes visszaállni reáljövedelem, ha százalékos adót emelik. A különbség az, hogy egy sima infláció, árszínvonal-emelkedés 95%-ban a lakosság, az alkalmazottak a kisvállalkozók reáljövedelem csökkenését hozza, addig egy adóemelés (százalékos adókról van szó) már 30%-ban kihathat a közép és nagyvállalkozók reáljövedelmére is. Elvileg egyenlő arányban hatna ki mindenkire, de a nagyvállalkozók képesek az adóemelés terhét is bizonyos fokig áthárítani. Persze ez az áthárítás függ az adófajtától, és progresszivitástól is.

Valójában az adó fogalmát és nagyságát nem ilyen egyszerű megállapítani ezért használtam az egyszerű, klasszikus jelzőt.  Gyakorlatilag jóval több adót fizetünk, mint a klasszikus adók összessége. Több száz díj, illeték, járulék és még kitudja milyen címen fizetünk szinte kötelező jelleggel az államnak.  Erről a témáról még szó lesz, ezért csak azt hangsúlyoznám ki, hogy itt a jelentős klasszikus adókról beszélek.

Összes végadó vállalati vonatkozásban, az amit a tiszta nyereségből mindenképp be kell fizetni az államnak. Ugyanis vannak ilyen-olyan közbenső adók, végadóból leírható adók is.

Az adó olyan pénzkivonás, ami a leginkább szétosztódik, tehát az egész lakosságot érinti. Elsősorban az átlagos ( összes) adót kell helyesen beállítani és ezután következhet az adó széthúzása a különböző csoportok, rétegek, termékek, szolgáltatások eltérő adóztatása, ami szintén nem lehet korlátlan.

Az adó mennyiben pénzkivonás?  Itt megint disztingválni kell. Ha az állam tisztességes hatékony, akkor a hirtelen nagyarányú adóemelés olyan károkkal jár, mint egy pénzkivonás, egyébként pedig nem az, mert feltehetően az állami szolgáltatások a másik oldalon nőnek. Viszont egyértelmű pénzkivonás, ha adóemelés nem jár az állami szolgáltatások növekedésével. Természetesen, ha az adó csak a népréteg hatékony szolgáltatásra fordítódna, akkor nem lenne pénzkivonás, de sajnos jelenleg az országok döntő többségében nem arra fordítódik. Magyarországon pl. már évek óta a túlzott kamatterhek, megfizetésére fordítódik. Továbbá egy bürokratikus, klientúrát fenntartó, korrupt, nem hatékonyan működő állam fenntartását szolgálja. Mondjuk Magyarországon (világviszonylatban középszintű országban) az adó fele pénzkivonásnak minősül. Az elsődleges cél tehát a néprétegnek hatékonyan szolgáltató állam kialakítása, de ez más rendszertényezők, alá tartozik. Azért az adó mértéke és emelése sem közömbös. Ha korrupt rossz hatékonyságú állam miatt kerül sor az adóemelésre és az ráadásul gyors és nagyarányú, akkor dupla károkozás jön létre.

Mindenesetre kategorizáljunk.

Van az adóváltoztatás és pénzegyensúly felbomlásának problémaköre.

És van az adóváltoztatás és a magángazdaság helyes arányának problémaköre.  A következőkben inkább az utóbbiról lesz szó.  

Az adózás problémakörének alapvető szétválasztása.

Az átlagos összes adó mértéke.

Az átlagos összes adón belül az adózás struktúrája, adónemek, adófajták kialakítása, tekintettel arra, hogy az adózás milyen célokat szolgál.

Az adózás módszerei, az adóztatás végrehajtása. 

Az átlagos összes adózás mértéke.

Átlagos összes adózás tehát az a befizetés, amely közvetlen vagy közvetve minden embert érint, amit rendszeresen kötelezően be kell fizetni az államnak.

Az átlagos összes adó tehát minden olyan pénz, amit az államnak kötelezően be kell fizetni, teljesen mindegy, hogy azt hogy nevezik. Lehet az adó, járulék, illetmény és még ki tudja milyen elnevezésű. (Az állami árak, közösségi terület árai csak bizonyos mértékben nevezhetők kötelező befizetésnek. Általában alapvető szolgáltatásokról van szó, és az állam monopolhelyzetben van, ezért szinte kötelező befizetések. A szolgáltatás mértékét viszont az egyének általában megválaszthatják, ezért nem egészen kötelező befizetések.) Ugyanakkor itt is megjelenik az állam keveredése a magángazdasággal problémája. Egyszerűbb, ha azt mondjuk az átlagos összes adó, az a pénz, amit az állami költségvetés az állam összes kiadása magában foglal. Az átlagos adó pedig az én értelmezésemben: amikor pl. egy év alatt az összes állam által felhasznált pénzt, elosztják lakosság számával.

Megint vissza kell térni az alapvető kiinduláshoz: az optimális nagyságú, erősségű, szerepű államhoz. Az ilyen állam (persze tisztességes és hatékony) akkor a működéséhez szükséges pénz, lesz az optimális átlagos összes adó. Ennek tényezőiről már szó volt. Néhányat azért nem árt elismételni.

Az átlagos összes adózás mértékét elsősorban az határozza meg hogy mekkora az állam szolgáltató szerepe. A tiszta világos állam ill. az állami funkciók szétválasztásnak elve szerint a nyugdíjrendszert érdemes szétválasztani az adózástól. A nyugdíj ugyanis egy kizárólag saját célú kötelező megtakarításnak tekinthető. A többi adózás csak részben saját célú. 

Az összes adó alapja az állam nagysága (erőssége), illetve a költségvetés.   Az állam nagyságát sok tényező dönti el. A tényezők közül kiemelném  ez adott lakosság kultúráját, igényét, hagyományát,  pl. azt hogy mennyire segíti a közvetlen hozzátartozóit. A másik lélektani tényező: lakosság azon véleménye és tapasztalata, hogy az állam menyire jól használja az adókat. Ez utóbbi nemcsak szubjektív vélemény, hanem gyakorlati tényező is. Tehát a lakosság véleménye az egyik tényező. Az állam hatékonysága a másik tényező, amelyik belép e kérdés megválaszolásába. A kérdés ez: az átlagos összes adó mértéke a 35-65% közötti sávban pontosan hová essen?

A következő tényező az ország szegénységi állapota. Ez összefügg azzal a tényezővel, hogy fejlődéssel, azzal egy irányban de kisebb arányban növekszik, erősödik az állam. Pl. hatalmi, vagyoni tömeg növekedése, a szervezettség növekedése miatt. Továbbá a lelki, minőségi anyagi szükségletek (igazságosság, biztonság, tudás, egészség, természetvédelem) növekvő kielégítése miatt. 

Ha szegényebb az ország, akkor nagyobb a legalsó réteg több rászorult van, tehát első látásra nagyobb adót kellene fizetni. Ugyanakkor a szegényebb országban, népben általában a saját családtag családon belüli ellátása általában nagyobb, mint egy gazdagabb fejlettebb országban.

Ha szegény az ország, akkor nagyobb állami fejlesztésre van szükség, első látásra ez is nagyobb adót jelez. Viszont nincs miből. Ne felejtsük el, hogy az adózás csak termelés egyfajta újraosztása.

Ugyanakkor, ha szegényebb az ország, akkor alacsonyabb a jövedelmek vásárlóértéke, a magasabb adót jobban megérzi a lakosság. Ebből következően az adócsalás, a feketegazdaság feketepiac is erősebben jelentkezik. Az adócsalás feketegazdaság, feketepiac egy igen erős tényező. Ugyanis hiába teszik egy bizonyos százalék fölé az adót, a befizetett összegek nem fognak emelkedni. Amilyen mértékben növelnék az adókat olyan mértékben növekednek az illegális eszközök ( adócsalás, feketegazdaság, feketepiac) használata is tehát az befizetett adó nem fog emelkedni. Arról nem is beszélve, hogy egy szegény országba a magas adó következtében a kis és középvállalkozózók tönkremennek.

Itt megint hivatkozni kell egy magállapított elvre: a magángazdaság, magánvállalkozók működését leginkább nem a kis összes adó, hanem az optimális összes adó biztosítja. 

Itt jegyzem meg, hogy a vagyoni hierarchia nagyságával itt nem foglalkozom, mert ez az adózás módszerét progresszivitását érinti és nem az átlagos összes adót.

Összességében megállapíthatjuk hogy általában, egy szegényebb, fejletlenebb országban az átlagos összes adónak, az összes termeléshez képest alacsonyabbnak kell lenni, mint egy gazdagabb fejlettebb országban.

Ki kell térni az állami árakra, szélesebb értelemben az adó is egyfajta átalánydíjas ár. Másrészt a közvetlen állami árak befolyásolják az adó nagyságát.

Természetesen az adót az állami árakkal is összhangban kell kezelni.

Arról hogy ezek az általában csökkentett konkrét árak (nem átalánydíjas árak) mely területeken mekkorák lehetnek, mekkora rész, maradhat a vállalatnál, külön könyvet lehetne írni. Itt csak azt emelem ki, hogy az adók (az összesített adó) és az állami árak együtt alkotják az állam bevételeit.

Az állami árakkal kapcsolatos feladatok.(Részletek a helyes árazás témájú, és című fejezetből)

Az egy ügyfélre eső (ennyinek kell jutni) pénzekből (költségnek és árnak is nevezhető) kell összeállni az állami szolgáltató összes „árbevételének” és végül az egész állam „árbevételének” (összes költségvetés, összes adó és közvetlen állami árak).  A helyes logika nem az, hogy egy ügyfélre (állampolgárra) ennyi jut, hanem az hogy egy ügyfélre (az emberek igényét is figyelembe véve, a helyes értékrendet is figyelembe véve, hatékony állam mellett) ennyinek kell jutni. (Persze fejlettebb rendszerben az emberek (ügyfelek, állampolgárok) igényét az objektív tájékoztatás, oktatás befolyásolja és nem a manipuláció. De még a manipulációval eltorzított összesített igény is jobb, mint a vezetés szubjektív, hatalmi érdekekből létrejövő döntése.) Az ennyi jut (annyi jut, amennyi összejön) logika azért rossz, mert nincs egy objektív mérce, az adott vezetés dönti el, hogy mennyi jut. Az ennyinek kell jutni alapelvét az alkotmány is leírja. Az állami szolgáltatásoknak (nemzetközi összehasonlításban és a hasonló magángazdasági szolgáltatásokkal összehasonlítva) magas színvonalúnak kell lenni.

Az előre kalkuláció nem azonos az előre meghatározással.  

Infláció esetén a szabály, hogy a magángazdasági infláció esetén az állami árakat, adóval együtt, kevésbé az infláció alatt szabad emelni.

Én pár százalékos eltérést el tudok képzelni az országon belül a közvetlen állami árak tekintetében. Sőt a helyi adók is változhatnak pár százalékkal a helyi kereslettől függően. 

Összegezve az állami tudományos ár: az arányos szellemi értéktöbblet kiszámításával, a hatékonysági mutatóval változó, ill. a fejlesztési költséggel, biztonsági tartalékkal növelt önköltségi ár.

Összegezve az állami tudományos, optimális árak (adóval együtt) a tudományos árak plusz mínusz 5%, a kereslet nagyságának függvényében, a kultúrált árazás keretei között. (Normális inflációnál.) Az állami tudományos, objektív árak határozzák meg az egyes állami szolgáltatások területek költségvetését. Igaz hogy ezek az árak, és az összes költségvetés változhat attól függően, hogy tendenciózus, pénzbeli állambővítésre, vagy államcsökkentésre van szükség. A kiindulás ekkor is az egyes szolgáltatások tudományos optimális ára. 

Mely területeken lehetnek közvetlen állami árak, és azok mekkorák lehetnek.

Az dönti el, hogy a fogyasztás mennyire kényszerű és mekkora szolidaritás szükséges. Persze itt is komolyabb számításra van szükség.

Az állam bevételei, és jelenlegi zavaros jog.

Elvileg a következő jogi kategóriák lehetnek.

Kötelező közteherviselés. Ez arról szól, hogy az állam közösség kötelezettséget adott esetben adófizetést ír elő az állampolgár számára. Az állampolgár itt nemcsak a saját maga ellátására fizet, hanem mások ellátására fizet. Itt is zavarosságot tapasztalhatunk, mert ezt a kettőt illene nyilvánvalóbban elválasztani. Ha valaki nem fizet közteherviselést, akkor annak büntetés ill. a késedelmi pótlék kifizetésére (ez is egyfajta büntetés) kötelezhető.

A kötelező biztosítás. Ez szerintem jelenleg egy tisztázatlan kategória. Ilyen lehet pl. a nyugdíj, a kötelező gépjármű-biztosítás. (De nem úgy, ahogy a jelenlegi magánnyugdíj-pénztárak működnek.)

Illetve ilyen az egészségügyi biztosítás, itt azonban már dupla zavarosság található. A kötelező biztosítás arról szól, hogy az állampolgár saját magának, saját ellátásra fizet, csak kötelező jelleggel. Ha valaki nem fizet kötelező biztosítást, akkor azzal felbontja biztosítási szerződését. A „büntetése” az, hogy nem jár neki a biztosítási szerződésben rögzített ellátás, szolgáltatás. Itt is zavarosság van, mert gyakran még külön büntetést is kirónak a nem fizetőre, a szerződés felbontójára. Az egészségügyi biztosítás esetében azonban egy abszolút keveredés van. Azt egyfelől egy kötelező közteherviselésnek veszik, másfelől kötelező biztosításnak. A büntetés is kettős: egyfelől a közteherviselés elmaradása miatt kirónak büntetést, késedelmi pótlékot, másfelől felbontják a szerződést. Az a jogi, igazságossági alapelv szerintem jó, hogy egy cselekvésért, egy büntetés jár.

Mielőtt tovább mennénk, még megállapíthatjuk, hogy az állami árak, díjak és általában az árak, díjak a szabad szerződés kategóriájába tartoznak. Ezek nem kötelezők, de ha valaki megfizeti azokat, akkor létrejön egy szerződés, amely a fizetőre is, de elsősorban az összeg felvevőjére kötelezettségeket ró.

A kötelező biztosításnak van egy közös jellege, nemcsak magamért fizetek, viszont ennek mértéke behatárolt. És van egy ár, díj jellege. Ettől függetlenül külön kategória.

Visszatérve az egészségbiztosítás zavarosságára.

A jövő fejlettebb rendszerében jogrendszerében arra is nagyobb gondot fordítanak, hogy legyen tiszta és lehetőleg nagy az állampolgári önrendelkezés. Valamint arra, hogy az arányos büntetés elve érvényesüljön, vagyis ne legyen kettős büntetés. Ezért a felsorolt kategóriákat megpróbálják majd szétválasztani.  Ezért pl. az egészségügyi befizetéseket legalább ketté fogják bontani. Lesz egy egészségügyi vonatkozású közteherviselés. Persze ennek nem kell külön tételként megjelenni. És többek között lehet majd egy egészségügyi kötelező biztosítás, pontosabban államilag ajánlott és segített biztosítás. Ráadásul jelenleg az egészségügyben vannak helyi árak díjak is.

A kötelező biztosításban azt kellene tisztázni, hogy az mennyire kötelező. Illetve, a lehető legnagyobb állampolgári önrendelkezés elvének értelmében a kötelező biztosításnak sem kell mindig kötelezőnek lenni. Ha az állampolgárnak van arra pénze, vagyoni fedezete hogy saját magát ellássa, az általa okozott kárt kifizesse, akkor nem kell kötelezőnek lenni. A kötelező biztosítást tulajdonképpen át kell nevezni: erősen ajánlott államilag segített biztosításra. Az valóban probléma, ha az állampolgárnak nincs pénze, vagyoni fedezete, saját ellátásra, másnak okozott kárra. Ha önhibáján kívül (pl. fogyatékos) nincs pénze akkor egyértelmű, hogy nincs mit tenni, pontosabban többek között erre jó a közteherviselés a klasszikus adó. Ezért természetesen vizsgálni kell az önhiba nagyságát is. Ha önhibájából történik mindez, akkor ez nemcsak a nyugdíj az egészségügy, a gépkocsi vonatkozásában probléma, hanem minden más vonatkozásban is. Gyakori, pl., hogy egy károkozó nem tud fizetni. A jövő fejlettebb rendszerében ezt a problémát pl. a kötelező megtakarítás módszerével, oldanák meg. Ez egyáltalán nem sértőbb, mint a kötelező biztosítás, de minden szempontból jobb módszer. A kötelező megtakarításnál az egész összeg az állampolgáré lenne. A kötelező magtakarításnál egyetlen intézkedés: amennyiben az állampolgárnak nincs bizonyos, és bizonyítható megtakarítása, akkor az állam bizonyos összeget levonhat az állampolgár jövedelméből és azt az állampolgár számlájára köteles betenni pl. egy erre kijelölt állami bankba. Ezt az összeget pl. az állampolgár időskorában, betegség alkalmával, másnak okozott kár esetén használhatja fel. Köteles akkor felhasználni, ha állami ellátásra szorul, de az ajánlott biztosítása és semmi más nem fedezi az ellátás költségét, annak egy részét. Köteles felhasználni, ha másnak okoz kárt és azt másból nem fizeti ki. Az összeggel úgy kell gazdálkodni, hogy az lehetőleg az életben fel legyen használva. Ha megmarad, akkor adómentes örökségként szabadon át lehet adni.  Tehát nincs folyamatos levonás, és még különböző, ráadásul dupla szankció. Egyébként ezzel a témával a hitelezés témáját taglaló fejezetben is foglakozom. Pénzügyileg, a pénzügyi egyensúly szempontjából ez egy sokkal jobb megoldás, de nemcsak pénzügyileg, jogilag is.

A lényeg a következő: a jelenlegi adórendszer, állami befizetések rendszere jogilag tisztázatlan zavaros rendszer, aminek tisztázása egy feladat.

Néhány idevágó, az adóhoz, államhoz, kapcsolódó elv.

Az állampolgár viszonylagos önrendelkezése nem jelenti az állam kötelező gondoskodásának feloldását. Minden állampolgárnak jár, ha kéri a szinte legmagasabb (95%-os) állami ellátás. Az állami ellátás nem függhet a befizetett adótól, járuléktól, azaz az állampolgárok jövedelmi vagyoni helyzetétől. Az állampolgári önrendelkezés a következőt jelenti. Ha kéri, ha arra van igénye, akkor beléphessen egy alacsonyabb (többféle) ellátásba, annak megfelelő alacsonyabb befizetéssel. Illetve ha igénye van luxus ellátásra ( 95%-nál magasabb ellátásra), akkor ezt az igényét plusz fizetéssel kielégíthesse.

Persze mindenek előtt pontosan meg kell határozni, mik a teljesen állami területek, teljesen állami ellátások. Itt érvényesek az előbbi elvek. Lehetséges olyan terület is (ez nem az egészségügy) ahol az állam pl. csak 60%-os ellátást köteles biztosítani. Nevezzük ezt részleges, feltételekhez kötött állami ellátásnak. És van az állam nélküli magángazdasági szolgáltatás.  Mindezeket pontosan, minden tényezőt figyelembe véve kell meghatározni.

Mi a helyzet az adó változtatásokkal. Háromféle állapot lehetséges: egy országban nagyobb az átlagos összes adó, mint az optimális. Egy országban kisebb az átlagos összes adó, mint az optimális. És éppen akkora, mint az optimális. Egy másik fejezetben kifejtem, hogy a hirtelen nagyarányú pénzügyi változások (pénzügyi, fogyasztási, jóléti) változások minden esetben károsak. Még akkor is károsak, ha azok jó irányúak, még akkor is károsak, ha azok iránya nagyobb jövedelem, a nagyobb fogyasztás a nagyobb jólét. Tehát, a változtatásokat mindenképpen folyamatosan, fokozatosan kisebb lépésekben kell végrehajtani. A jó irányú illetve a nagyobb jövedelem, fogyasztás irányú változások valamivel dinamikusabbak lehetnek, mint az ellenkező változások. Pl. tételezzük fel hogy a mai Magyarországon 55%-os az átlagos összes adó, a optimális 45%-hoz képest. Tehát mindenképpen csökkenteni kell.   Ekkor ezt 10%-os csökkentést érdemes mondjuk évi 2%-os csökkentéssel, kb. öt év alatt végrehajtani. Viszont ha közben az állami hatékonyság növekszik, akkor még kevesebb adó kell. Ha viszont az ország fejlődik, gazdagodik, akkor az optimális összes adó már 50% lenne. A 10%-os csökkentéből csak 5%-os (három éves) csökkentés marad. Ezért a jelenlegi tendenciát össze kell egyeztetni a hosszabb távú tendenciával. E szerint pedig az átlagos összes adót csak évi 1%-kal kell csökkenteni mindaddig az öt évig, amíg eléri az optimális pl. 50%-ot. Az 1%-osadócsökkentés kevésbé terheli meg a gazdaságot, mint a 2%-os. Ha ragaszkodnak a 2%-os vagy ennél magasabb csökkentéshez akkor megtörténhet, az hogy az adó 5 év alatt  45%-on lesz miközben az ország állapota már 50%-ot igényelne. A lényeg az, hogy nem szabad rángatni az adókat.

A költségvetési hiány és az adózás, bizonyos vonatkozásban.

Egyfelől szegényedik az ország, tehát csökkenteni kell az adót.  Másfelől a költségvetési hiány adóemelést igényel. E helyzetben a legjobb megoldás: nem emelni, és nem csökkenteni. Az eladósodásból nem az összes adó mértékének változtatásával kell kimászni. Az állami szolgáltatások csökkentése, az adózás belső struktúrájának megváltoztatása, ezek lehetnek az idevágó feladatok.

Miután kialakult az optimális átlagos összes adó aránya (pl. 50%) az ország fejlődésével, az állam hatékonyságának fejlődésével, az életszínvonal emelkedésével (hasznos termelés emelkedésével), és ezek arányában lehet fokozatosan folyamatosan emelni az átlagos összes adót. Pl. egy 4%-os termelésnövekedésnél az adó is 4%-kal nő. ha tendencia az, hogy az állam nagyság a növekszik ( ez normális) akkor 0,4%-kal lehet növelni az adót ekkor az állam egy kevéssel gyorsabban, növekszik. Ekkor 10 év múlva az átlagos összes adó 54% lesz.  A lakosság véleménye, igénye ezeket a számokat azért módosíthatja.

Azt azért még meg kell jegyezni, hogy az átlagos összes adózást csak akkor lehet rendezni, ha a simi-sumi adókat, ill. a helyi adókat is rendezik ill., korlátozzák. A jelenlegi rendszerben az önkormányzatok kvázi az állam részét képezik. Azok az önkormányzati adók, melyek szinte mindenkit érintenek, rendszeresek, nem mások, mint az átlagos összes adó részei. A többi ilyen-olyan okmánybélyeg befizetés pedig átlagosan nem haladhatja meg az átlagjövedelem 2-3%-át.

Azt mondanom sem kell, hogy Magyarországon és még sok helyen a jelenlegi adópolitika közel sem ennyire átgondolt következetes logikus.

Minden évben módosítgatják az adószabályokat, ezek azonban egy rossz rendszer toldozgatásai foltozgatásai. Vannak ezek között viszonylag jó irányúak, de csak viszonylag jó irányúak. Végül is az átlagos összes adó általában magasabb az optimálisnál, az adókat hektikusan össze-vissza rángatják, miközben össze-vissza rázkódik a gazdaság.

Az adózással és költségvetéssel kapcsolatosan is igaz a szabály: az egyenletes fokozatos, de viszonylag dinamikus átalakítás a jó, a hektikus ugrálás, még akkor is káros, ha az adott ugrás netán jó irányban történik.

Az állam eladósítása, a folyamatos költségvetési hiány, hitelfelvétel, főleg, ha az külföldről jön, ahogy azt megállapítottam, a legnagyobb ökörségek közé tartozik.

Az adózás és költségvetés.

Az adózás az elvonás oldaláról irányítja a nemzetgazdaságot, a társadalmat, a költségvetés az adás oldaláról irányítja nemzetgazdaságot, a társadalmat. Ugyanakkor mivel az adó és az állami árak szinte azonosak a költségvetéssel, együtt is irányítják a nemzetgazdaságot, a társadalmat, gondolok itt elsősorban az állam nagyságára, szerepére. Mégis abból az alapelvből kiindulva, hogy a nép és a tudományos vezetés által megállapított optimális költségvetés, ill. megállapított optimális állam a szentírás, az adónak kell a költségvetést követnie. De csak nép és a tudományos vezetés által megállapított költségvetés és állam esetén. Ugyanakkor a tudományos vezetés (és talán a nép is) azt is mérlegeli, hogy az adóváltozás (az elvonási oldal) milyen gazdasági, társadalmi változásokat okoz, ez tehát benne van a költségvetés-változás tudományos mérlegelésben.

Ha rossz hatékonyságú korrupt az állam, akkor nem a költségvetést (adót, állami árakat) kell növelni vagy csökkenteni, hanem az államot kell megjavítani. Ha tisztességtelen, rossz hatékonyságú a magángazdaság akkor nem az adót, állami árakat (költségvetést) kell növelni, csökkenteni, hanem a magángazdaságot kell jobban irányítani.

Ez tévedés: minél kisebb adó, (minél kisebb állam) annál hatékonyabban működő magángazdaság. Az állam biztosítja magángazdaság részére a nagy tudású egészséges munkaerőt. Az állam irányítja a magángazdaságot, stb..

Az igazság: az optimális állam, az optimális adó, az optimális költségvetés egymással összefüggésben biztosíthatja az optimális hatékony magángazdaságot, és a hatékony államot.

Az adózásnak és a költségvetésnek is, külön-külön más módszerekkel (elvonási, ill. adási módszerekkel), de végső soron ugyanazokat az alapvető célokat kell szolgálniuk. Ezek pedig:

Az optimális arányok (állam, magángazdaság stb.) ezzel összefüggésben az optimális hatékony (tisztességes) működés.

Az igazságos arányos jövedelmi, vagyoni hierarchia, az igazságos arányos szélesen értelmezett életszínvonal. Ezzel összefüggésben a szükségletek arányos kielégítése.

Az optimális, arányos, valamint a testet, lelket építő (hasznos) termék és szolgáltatásstruktúra kialakítása. 

Megint megismétlem az adó alapja az állam nagysága (erőssége) ill. a költségvetés. Ez az egész tanulmány lényegében az állam feladatairól szól. Pontosabban, arról szól, hogy milyen feladatai vannak az államnak vezetésnek, amennyiben egy fejlettebb rendszert akar létrehozni. Általában azt állapítottam meg, hogy a jövő útja egy viszonylag (pl. a jelenlegi magyar államnál erősebb) erős állam. Ráadásul itt vannak a fejlődéssel, rendszerváltással kapcsolatos aktuális feladatok. Az állam erősödése persze több szempontból viszonylagos. Mondjuk úgy, hogy a jelenlegi átlagos államkapitalista rendszer államához képest értem én az erősödést az állam szerepének fokozatos erősödését, szerepének bővülését. Az államnak többek között azért is erősödnie kell, mert bővül a vagyoni hatalmi irányítási tömeg. Igaz viszont hogy ez a bővülés kihat a magángazdaságra és civil szférára is.  Nyilván az állam erőssége nem érheti el brezsnyevi szocializmus államának erősségét. A magángazdaság (versenygazdaság, piacgazdaság) az erős civil szféra és más tényezők is behatárolják az állam erősségét. Ugyanakkor azt soha ne felejtsük el, hogy normális esetben van általános fejlődés, minden fejlődik, fejlődik a magángazdasági termelés és fogyasztás is. Én tehát csak azt mondom, hogy az államnak, az állami szolgáltatásnak, a lelki szükségletek kielégítésének (igazságszolgáltatás, biztonság, stb.), valamint anyagi szükségletek (egészség, tudás, természetvédelem, stb.) követni kell ezt a fejlődést, sőt egy kicsit meg is kell haladnia. Azért kell ennek a résznek egy kicsit jobban növekednie, mert ez jelenleg általában alacsonyabb a kelleténél. Túlságosan anyagias világban élünk. A jövő fejlettebb társadalma remélhetőleg arányosabban fogja kielégíteni a szükségleteket.

Ha adózásról van szó, akkor két dolgot nem szabad elfelejteni. Egyfelől a jövő államában a nyugdíjrendszer, valamint az állami hitelfelvétel, hiteladás el lesz választva az adózástól, költségvetéstől. Másfelől a jövő állama tisztességes és hatékony lesz. Szinte megszűnik a korrupt, bürokratikus, protekcionista, rossz hatékonyságú állam.

Feltételezzük, hogy egyrészt  az állam hatékonysága is növekszik, tehát ez az erősödés nem jelenti a létszám jelentős bővülését, és főleg nem jelenti a bürokrácia erősödését. A rendszerváltással kapcsolatos feladatok pedig 90%-ban gondolkodási, tudományos, átszervezési feladatok. Mindezt csak azért mondtam el, mert egyesekben felmerülhet, hogy az állam erőssége, szerepe, feladatai az elsődlegesek mindent ehhez kell igazítani, többek között az adózást is. Az adózást nem lehet korlátlanul emelni az adózás mértéke behatárolt. Másfelől az állam erősödése, szerepének, feladatainak bővülésének bele kell férnie, és bele is fér az említett 35-65%-os adómértékbe, amennyiben egy hatékony államot feltételezünk. Az állam szűkebb feladata a költségvetés elkészítése és végrehajtása. A költségvetésben azonban már szerepelni kell az általánosabb és hosszabb távú céloknak, mint pl. rendszerváltozással kapcsolatos céloknak, feladatoknak. 

A hatékony államon kívül van még egy módszer, ami biztosíthatja a költségvetés beleférését az adó mértékébe és nem más, mint a költségvetés hajszálpontos és egyébként előrelátó megtervezése. Ha az arányok rendben vannak, akkor az már siker. Ebben az esetben az arányoknak fontosabb szerepe van, mint az abszolút pénzmennyiségnek. Ugyanakkor a fokozott szellemi kapacitást, a gondolkodást nem nélkülözheti ez a folyamat.

Itt eszembe jut a pénz mostanában divatos rossz felfogása: mindent, még szabad szellem szárnyalását, a gondolkodást is pénzben mérik. Ha szabad szellemet, a gondolkodást, az ötleteket, az átszervezést pénzzel akarjuk (ráadásul előre) kifizetni, akkor persze soha nem jöhet létre, pl. a rendszerváltozás. A hitelbe adott, és az önzetlenül adott szellemi értéktöbblet nélkül nem jöhetett volna létre, ill. nem jöhet létre az emberi fejlődés. 

Tehát a költségvetésnek az átlagos összes adóhoz kell igazodni, de jelenleginél sokkal pontosabbnak előrelátóbbnak (a fejlődést is figyelembe kell vennie) kell lenni. Ráadásul mindkettőben ki kell kérni a lakosság véleményét. A lakosság véleményét is bele kell számítani mind az adózás mind a költségvetés pontos arányainak megállapításába.  Úgy is mondhatjuk, hogy az adózás és költségvetés arányai akkor lesznek pontosak, ha abban figyelembe veszik a lakosság véleményét is.

Tulajdonképpen az adózás feladatai két részre oszthatók. Az egyik az optimális állam tervezése és ezzel arányosan az átlagos összes adó alakítása. A másik a része pedig a az adózás feladatai és ezzel összeillő adóztatás. E fejezetben csak ezzel a második résszel foglakozunk, a következők miatt. Úgy gondolom, hogy a költségvetéssel foglalkozó szakmai tudományos (független és demokratikus is) testületnek kell elsősorban megtervezni az optimális államot és az átlagos összes adót. A költségvetés szerintem erősebben függ össze az optimális állammal és ennek megfelelő átlagos összes adóval.

A munkamegosztás tehát a következő lenne:  a költségvetési testület minden évben átadja azt, hogy az átlagos összes adót mennyivel kell emelni, ill. csökkenteni ( ez normál esetben (1-2% lehet) és aztán az adózással foglalkozó testület e számok alapján tervezi meg az adóztatást.

A szabadon megválasztott részadó.

Jelenleg is működik azon rendszer, hogy az állampolgár az adójának 1%-át valamelyik civil szervezetnek adhatja. A cél, hogy lakosság nagyobb mértékben szóljon bele az adózásba. Ennek egyik módja az, ha az adóját, egy meghatározott célra adhatja. A jelenlegi rendszert ki kellene bővíteni. (Ugyanakkor nagyobb ellenőrzés, pontosítás is szükséges. Ugyanakkor ez nem pótolhatja a költségvetésről szóló „népszavazási” rendszert.) Pl. további 2%-ot az adózó az általa megjelölt állami területre, ágazatra fordíthatja. Gyakorlatilag ez úgy történhetne, hogy lenne, mondjuk egy 100-as lista felsorolva az állami területeket, ágazatokat, és ezek közül választhatna egyet, vagy kettőt az adózó. A megjelölt területekre menne az adójának 1, ill. 2%-a.

Kitérnék arra a problémára, hogy az a befizetett adót szelektálják és részek pontosan, egy-egy szelektált költségvetési helyre menjenek, vagy a nagykalap elv érvényesüljön. Azt gondolom, hogy az előző megoldást, módszert (a szelektált adó, pontosan a szelektált költségvetést kövesse) gyakorlatilag szinte lehethetetlen lenne megoldani. Azt viszont meg lehet, és meg is kellene oldani, hogy az adózó tisztában legyen a pontosabb költségvetéssel, azzal hogy nagykalapba befizettet adója hová megy. Továbbá, hogy a költségvetést képes legyen (népszavazással, közvélemény-kutatással) befolyásolni. Továbbá, költségvetést képes legyen úgy is befolyásolni, hogy az adójának egy része valóban pontosan oda menjen, amit az állampolgár megjelöl.

A nyugdíjak problémája.

Kétségtelenül a nyugdíjakat elválasztva kellene kezelni az adózástól. A nyugdíjak, nem közteherviselésről, hanem az öregkori takarékoskodásról szól. Legalábbis ez lenne jövő útja. Talán ésszerűbb lenne, ha az állami kötelező nyugdíj helyett mindenki egyénileg takarékoskodna idősebb korára. Ennek csak egy része lenne kötelező, beszabályozott időskori takarékoskodás. Természetesen vásárlóérték-megőrző (vásárlóérték-megőrzés + évi 1% infláció felett) takarékoskodásra gondolok. A nyugdíjrendszerről egy másik fejezetben lesz szó részletesen.  A jelenlegi adózás e tekintetben sem jó.

Kitérés a szociális rendszerre.

A kiindulási alap az, hogy mindenkinek jár az élet, és ebből következően egy minimális életszínvonal még a gyilkosnak is. Ez a legalacsonyabb életszínvonal. Akik nem bűnözők, de önhibájukból nem takarékoskodtak, és ellátásra szorulnak (betegek, idősek, stb.) azoknak egy fél fokkal magasabb életszínvonal jár, mint a bűnözőknek. Akik pedig önhibájukon kívül szorulnak ellátásra, azoknak pedig szinte ugyanakkora alapvető életszínvonal jár, mint a dolgozóknak, takarékoskodnak. A kiváló embereknek, akiknek  ezáltal a jövedelme is nagyobb, azoknak pedig ennél valamivel nagyobb életszínvonal jár. A jövőben remélhetőleg ez lesz a szociális rendszer kiindulópontja.

A szociális rendszer egyszerűen nem más, mint az adók egy részének szétosztása segítségre, támogatásra. Az adók másik része saját eltartott, (pl. saját gyerek, saját szülő) közösségi eltartása.  Egyes társadalmakban minden család (pontosabban család dolgozói) a saját tagjait szinte saját maga látja el. Más társadalmakban, és ilyen lesz a jövő társadalma is, a család részben maga részben közös rendszereken keresztül tartja el az eltartott családtagokat. Pl. közös óvoda, iskola, kollégium, idősek otthona, stb. Ennek is több módja lehet a nagyközösségen az államon keresztül. A kisközösségen pl. egy kisebb önkormányzaton keresztül. Illetve mindkettőn keresztül.

Az adó következő nagyobb része (legnagyobb része) a mindenkire (dolgozókra és eltartottakra) vonatkozó állami szolgáltatások, lelki és minőségi anyagi szükségletek kielégítése. Egyszerűbben: olyan igények szükségletek, melyeket a magángazdaság nem tud kielégíteni.

A szociális rendszer elsősorban: segítség, támogatás rászoruló, de nem családtagok számára. Másodsorban a családtagok közösségi rendszeren belüli ellátása.

A szociális rendszer alapja, hogy még az önhibából szegény embereknek is legyen rendes lakhatása, napi étkezése, rendes ruházata, magas szintű egészségügyi ellátása, stb. Természetesen ez a rendes, valamivel alacsonyabb színvonalú, mint az önhibán kívüli szegény emberek élete. Ha ez a bűnözőknek jár, akkor az önhibából szegény embereknek is jár. Az önhibából szegény embereket úgy kell kezelni, mint a folyamatosan enyhe bűnt, szabálysértést, elkövetőket. Az ellátásuk hasonló, kevéssel jobb, mint a bűnözőké, de szabadon élhetnek. Ehhez azonban az államnak viszonylag pontosan meg kellene állapítani, hogy melyik ember melyik csoportba tartozik. Mondjuk elvileg a következő csoportok lehetségesek. Az önhibások felosztása: bűnözők, illetve nem bűnözők. Illetve önhibából (nem bűnözők) nagyon szegények, és mérsékelten szegények. Az önhibán kívüliek felosztása. Önhibáján kívül nagyon szegény, önhibáján kívül mérsékelten szegény. Ugyanakkor az önhibán kívülieket így is feloszthatjuk: emberek, akik nem vesznek el a társadalomtól, de nem is hasznos tagjai annak. És emberek, akik hasznos tagjai a társadalomnak, de ennek ellenére szegények gondolok itt pl. nagycsaládosokra. Pl. a nagycsaládosok, jelen helyzetben (jelen népesedésnél) hasznos tagjai a társadalomnak, mert mások helyett is dolgozókat nevelnek fel. A lényeg az, hogy a szociális rendszer alapja a pontos kategorizálás. 

A szociális rendszerről külön fejezetben beszélek.

További elmélkedés adózás szerepéről (céljairól, feladatairól) a rendszerben.

Véleményem szerint az adózásnak annyi feladatot kell megoldani, amit leginkább, minden más eszköznél jobban meg tud oldani. Ha azt mondjuk, hogy tényleges demokrácia feladata az arányosabb és igazságosabb vagyoni hierarchia létrehozása és tovább gondolva rájövünk, hogy ezt leginkább az adózással lehet megoldani akkor ez az adózás egyik feladata. Ha azt mondjuk, hogy  a rendszer feladata a rászorultak segítése, a szolgáltató állam működése. Továbbgondolva rájövünk, hogy ezt csak az adózással lehet megoldani, akkor ez az adózás feladata. Ha azt mondjuk, hogy tényleges demokrácia feladata lenne a munkák termékek hasznosság szerinti szelektálása. Tovább gondolva rájövünk hogy erre legalkalmasabb eszköz az adózás, akkor ez az adózás feladata. Tehát nincs előre megirt adózási feladatok. Azért nem hanyagolhatunk el egy lényeges feladatot, mert nincs rá tökéletes eszköz. Meg kell találni a viszonylag legjobb eszközt, adott esetben az adózást és azzal kell a feladatot megoldani.

Ne felejtsük el az adózás bizonyos értelemben nem más, mint egy limitált szabályozás. Ha valaki a társadalomra nézve káros tevékenységet folytat, akkor annak pl. pénzbüntetés, jár. Legyünk őszinték, az adózás bizonyos esetekben, bizonyos értelemben egy folyamatos, átalánydíjas pénzbüntetés. Ha valaki a társadalomra nézve hasznos tevékenységet folytat, akkor annak pl. pénzjutalom, jár. Legyünk őszinték, az adókedvezmény ill. az állami segítség, támogatás, bizonyos esetekben, bizonyos értelemben, folyamatos átalánydíjas pénzjutalom.

Az adózás feladata lehet még az is hogy a pénz ill. munka, termék, szolgáltatás egyensúlyok kialakítását elősegítse.

Ugyanakkor azt mondtuk, hogy az adózás elsődleges célja a költségvetés biztosítása. Ne felejtsük el, hogy az adózásnak, költségvetésnek stabilnak kell lenni ill. csak kismértékben változhatnak. Ezért van szükség egy nagyon sokoldalú és pontos számolásra. Az egyéb célú adózást is stabilizálni kell, amennyire csak lehet. Teljesen azonban nem lehet, hiszen állandóan változnak a körülmények.  Az adózás egyéb céljaira bejövő pénznek van egy állandó része, amit be kell építeni a költségvetésbe. Az adózás egyéb céljaira bejövő pénz változó részének van egy kisebb része, amivel kismértékben emelhetjük, vagy csökkenthetjük a költségvetést. Bizonyos estekben azonban az adózás által bejövő pénz több lehet, mint a költségvetés, (kevesebb nem lehet), ekkor a többletpénzről kell úgy gondoskodni, hogy az ne borítsa fel az egyensúlyokat. A legjobb módszer, erre az állami beruházásokra fordítás ill. az állam célzott és kedvezményes hiteleinek (többnyire szintén beruházási hitelek) bővítése. Bár korábban azt mondtam, hogy az adózást, költségvetést amennyire lehet különítsük el az állami hitelezéstől, de csak amennyire lehet. Látható hogy teljes elkülönítés nem lehetséges, az adózás és állami hitelezés egy része szükségszerűen átfedi egymást. Ami lehetséges, hogy ez az átfedés átlátható és követhető legyen.

Kétségkívül meg kell húzni az adózó tevékenység határvonalát, ami nem könnyű. 

Én magam festem ki lakásom. Egy családtag segít. Egy idegen festi ki a lakásom. Egy kisiparos festi ki lakásom. Egy profi építőipari cég festi ki a lakásom.

A termelés és fogyasztás minden esetben azonos. Az adófizetés, a kérdés.

Ha én magam festem ki, akkor is a bal kezemből betehetem azt az összeget a jobb kezembe, amit egy idegennek fizetnék ki.

Ha én magam festem ki, az biztosan nem adózik. Ha egy profi építőipari cég festi ki, az biztosan adózik. De mi legyen határvonal? A jövedelem nagysága? A termelőeszközök birtoklása? A szaktudás? Ez utóbbi nem lehet, mert a tudás, tanulás „negatív” következménye visszavetheti a tanulást. Érdemes (és tudományosan is indokolt) egy átmeneti adókategóriát létrehozni, amely a segítő családtagtól a kisvállalkozóig húzódik.

Optimális adó – növekvő termelés – növekvő adóbevétel értelmezése.

Tehát optimális adóról van szó, és nem magas, és nem alacsony adóról van szó. És nem arról van szó, hogy akkor optimális az adó, ha az alacsony, minél alacsonyabb. Az optimális adónak és adóbevételnek sok vonatkozása van.

A növekvő termelés a magángazdaság és az állam együttes termelését jelenti. A növekvő termelésnek természetesen sok más vonatkozása is van, az optimális adó csak az egyik vonatkozása. Önmagában az optimális adó nem biztosítja a növekvő termelést.

Összességében és nagyjából az adóbevétel, a termelésnövekedéssel arányosan nő. Mindkettő egy behatárolt lassan változó folyamat legalábbis pozitív irányban. Sajnos az lehetséges, hogy jövőre különböző okok miatt 10%-kal csökken a termelés és, vagy, (inkább, és) az adóbevétel. De az nem lehetséges, hogy jövőre 10%-kal nő a termelés és, vagy, az adóbevétel. (Egy házat tíz perc alatt le lehet rombolni, de nem lehet tíz perc alatt felépíteni.)

Mindenre kiterjedő igazság: a rombolás, a károkozás, (a hibázás hatása), hanyatlás, a romlás lehet gyors és intenzív, az építés, a hasznosság hatása, a fejlődés, a javulás csak viszonylag lassú folyamat lehet.

A jövő (tényleges demokrácia) adórendszere.

Először is megjegyzem, hogy az adózás egyik lényeges része, a hasznos munka, termék, szelektálása, egy másik fejezetben lesz tárgyalva.

Az adózás, undorító, egyfajta gazdasági protekcionizmus, meg minden, de sajnos nincs nála jobb szabályozás.

A jövő adózása, a fő feladatán ( néprétegnek szolgáltató állam, egészségügy, oktatás, természetvédelem, igazságszolgáltatás, stb.) túl, más lényeges célokat feladatokat is kiszolgál. Ezek a feladatok. Az arányos és igazságos vagyoni hierarchia kialakítása (nemcsak adózással). Nevezzük ezt: valódi progresszív jövedelemadózásnak. A másik cél a tisztességes haszon ill. az optimális ár kialakításában való részvétel. Nevezzük ezt tisztességtelen haszon adónak. A harmadik cél a hasznos termék, hasznos munka szelekciója. Nevezzük ezt tevékenységi adónak.

Általában az igazságos arányos hierarchiát biztosító adózás.

Ez a fejezetrész tehát az adózás második céljáról szól: az optimális államot biztosító, optimális összes adón belül az adófajtákkal, adómértékekkel, adómódszerekkel biztosítani az arányos és igazságos jövedelmi, vagyoni hierarchiát. Ez tehát az átlagos jövedelműek, vagyonúak, a szegények, kizsákmányoltak érdekét védő adózás. Ne felejtsük el, számos enyhítő tényező ellenére, a jelenlegi rendszerben a helyzet mégis az, hogy a különbségek hatalmasak és ráadásul, ha lassan is de egyre nőnek. Ezt a problémát kell tehát megoldani, sok tényezővel, de ezek közül is talán a legjelentősebb az adózás.

A fogyasztási adó és a különbségcsökkentés.

A gazdagabbak luxus, ill. magas árfekvésű, termékeket, szolgáltatásokat vásárolnak. Ha ezeknek magasabb a fogyasztási adója, ill., ha alapvető, a szegények által is vásárolt alapvető (alapvető élelmiszerek, lakásrezsik, iskoláztatási cikkek, stb.) termékeknek alacsonyabb a fogyasztási adója, akkor csökken a hatalmas igazságtalan hierarchia. Tehát a termékeket, szolgáltatásokat az előzők szerint szelektálnák és így állapítanák meg a fogyasztási adót (ÁFA) akkor az egy részmegoldás lehetne. Pl. az első kategória az alapvető termékek, szolgáltatások pl. a kenyér, a fűtés, a tömegközlekedés, stb. A második kategória, az átalagos termékek,szolgáltatások, pl. a benzin a az olcsóbb autók, a ruházat, stb. A középluxus termékek, szolgáltatások, pl. a drága, fölösleges játékok.   A luxus termékek szolgáltatások, pl. a luxusautó, a fürdőmedence, a jacht, a nercbunda, stb. Ugyanakkor én azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy a termékeket, szolgáltatásokat nemcsak a fajtájuk szerint szelektálnák, hanem árfekvésük szerint is. Pl. 3 milliós autó még az átlagos kategóriába tartozik, 3-6 milliós autó már a középluxus kategóriába már magasabb fogyasztási adóval, 6 millión felüli autó már a luxus kategóriába tartozna még magasabb adóval. 

Itt jegyzem meg, hogy minden adó valamennyire pontatlan, minden adó valamennyire igazságtalan és minden adót ki lehet játszani, az ellenőrzés hiányában, de nem egyforma mértékben. Ráadásul minden adó áthárítható valamilyen mértékben. Mindezektől függetlenül azért nem céltalan a megfelelő adófajtákat, adómértékeket, adómódszereket megkeresni. A képlet úgy szól, hogy a pontatlansági, kijátszhatósági, igazságtalansági, átháríthatósági százalék az optimális adóból (adófajta, adómérték, adómódszer) jön le. Ugyanakkor számit a különböző adók összeilleszkedése is.  A fenti adót is ki lehet játszani. Ezért ez az adózás önmagában nem oldja meg a problémát.

Ugyanez, csak nem terméket, szolgáltatást, adóztatnák meg, hanem a termelést, szolgáltatást, végző vállalatot, pl. a nyereségén keresztül.

Még ez sem elég, ezért van szükség az összevont jövedelem, vagyonadóra. Illetve ennek a családi változatára.

Figyelem ez csak az egyik vázolt változat. A pontosabb megoldás egy külön fejezetben szerepel.

Ha jövedelemmel, vagyonnal van a baj akkor az adózásnak, elsősorban arra kell irányulnia.

Eme adózásnak az lényege, hogy a megszerzett jövedelemnek és a vagyonnak illeszkedni kell egymáshoz. Ha nem illeszkedik akkor valami probléma, esetleg adócsalás történt. Az adócsalást nem ellenőrzéssel, nem bonyolult jogi eljárással szankcionálja hanem egyszerűen maga az adózás oldja meg. Akinek a bevallott jövedelme és vagyona illeszkedik egymáshoz, az nem fizet vagyonadót. Akinek a bevallott jövedelménél aránytalanul több a vagyona, az, az eltérés arányában fizet magasabb vagyonadót.

Ennek konkrét számításra több módszer lehetséges. Egy a sok lehetséges módszer közül.

Pl. valakinek a 15 év alatt bevallott jövedelme 20 millió pénz és van neki 5 milliós vagyona. A másiknak ugyanekkora a bevallott (bevallott és leellenőrzött) jövedelme és van neki 10 milliós vagyona. A harmadiknak ugyanekkora bevallott jövedelme és van neki 20milliós vagyona. A negyediknek ugyanekkora bevallott jövedelme és van neki 110 milliós vagyona. A kiindulás az, hogy a 20 milliós bevallott jövedelemhez a 10 milliós vagyon illeszkedik ( Kb. bevallott jövedelem fele, nagyobb jövedelemnél a kétharmada,  még nagyobbnál a háromnegyede.)  Az ötödik embernek szintén 110 milliós vagyona de neki a 15 év alatt 140 millió a bevallott jövedelme. A 140 milliós jövedelemből kijöhet egy 110 milliós vagyon ezért ez az ember, nem fizet vagyonadót, mert már jövedelemadóban megfizette a vagyonát.

Az első ember mivel a vagyona mínuszban van bevallott jövedelméhez képest ugyancsak nem fizet vagyonadót. A második ember mivel a bevallott jövedelme illeszkedik a vagyonához, még mindig nem fizet vagyonadót. A harmadik embernél már eltérés van ezért a  különbség ( 10 millió pénz), mondjuk 4%-át fizeti vagyonadónak. Ez évi 500 ezer pénz. Ha ezt a vagyonadót 20 éven keresztül fizeti meg, akkor fizeti vissza kb. a plusz, a nem illeszkedő ( 10millió) vagyonát. A negyedik embernél az eltérés már 100 millió pénz. Itt már a vagyonadó akár évi 7% is lehet. Ez évi 7 millió pénz.  Itt 14 év alatt fizeti vissza különbözetet. Ugyanakkor az adózás nem ilyen egyszerű, mert be kell fizetni az évi aktuális jövedelemadót is. Tehát érdemes az évi aktuális jövedelmet ill.  ezt mint adóalapot összevonni, a  vagyonadóval mint adóalappal.

Vagyis pl. a harmadik ember bevall aktuális évben 2 millió tiszta jövedelmet. Az összevont adóalapja akkor 2,5 millió pénz. A negyedik ember bevall szintén 2 milliót aktuális évben. Ekkor az összevont adólapja összesen 9 millió pénz. Az ötödik ember rendesen bevallja a jövedelmét és akkor  az kb. évi 9 millió lesz. Tehát ez a számítás inkább enyhe, mint durva. Ezért a jövedelmek leellenőrzése nem maradhat el.

Az adólapok adják meg az alapját az erősen progresszív adózásnak. A vagyonadó nem pótolhatja a progresszív adózást.  Erről még szó lesz.

Ez tehát az egyik lehetséges számítás.

Kitérés vagyonfelmérésre. Először is azt kell látni hogy vagyonfelmérés nélkül nem lehet a valóságos életszínvonalat megállapítani. Nemcsak a gazdagok, de szegények, ill. az állítólagos szegények életszínvonalát sem. Ugyanis a jövedelemadó leellenőrizhetősége erősen korlátozott. Pl., van egy bűnöző, aki évi 10 milliót csal össze. Nyilván ebből egy fillért sem fog bevallani, ő tulajdonképpen jövedelemnélkülinek lesz elkönyvelve. A lefülelés csak úgy lehetséges, hogy adva van pl. egy palota, akkor nézzük meg ennek a tulajdonosát. Tehát valamiféle vagyonfelmérés mindenképpen kell elsősorban a szegények a tisztességesek érdekében. Jóllehet a pontos adózás a szegényeket, az átlagos jövedelműeket, a tisztességeseket  is érinti, de azt látniuk kell, hogy összességében az igazságos adózás ( és hatékony tisztességes állam) az ő jövedelmüket, az ő életszínvonalukat szolgálja. Úgy gondolom, hogy a jövő társadalmában az embereket nem az adózás mértéke fogja zavarni, hanem annak rossz felhasználása, illetve igazságtalansága. Sőt a jelenlegi társadalomban is sokakat ez zavar. Ha az emberek tudnák, hogy az adójuk jó helyre kerül és az adózás igazságos, a jelenleginél jóval többen, nem bosszankodva és nem a kibújást keresve adóznának.

A vagyonfelmérés  könnyebbik fele az ingatlan, igaz ez átlagosan legalább a felét kiadja a vagyonnak. A másik harmada lenne nagyobb értékű ingóságok, ill. vásárlások (pénzköltések) felmérése. (Egy részét, jelenleg kb. 20% át szinte lehetetlen felmérni. Más kérdés hogy a távolabbi jövőben egy fejlettebb rendszerben ez is lehetséges lesz.)  A nagyobb értékű ingaóságokat egyfelől úgy lehet felmérni, hogy az ellenőr kimegy házhoz és látja, hogy pl. három autó áll a garázsban. Illetve már a vásárláskor lehet különböző felméréseket, nyilvántartásokat készíteni. Melyik adószámú egyén mikor vásárolt nagyobb értékű terméket, szolgáltatást. A modern információtechnika lehetővé teszi, hogy mindez a személyes adatok védelmével, szinte zárt körben, és pontosan  történjen. Talán ez utóbbi felmérés a jobb megoldás. Ugyanakkor minden kijátszható, ezért kell több egymást kiegészítő módszer.

Kitérés családi adózásra.

Bármilyen személyes adózásról van szó, egy fokkal igazságosabb a családi változat. Ha szűk család összevont jövedelmét, vagyonát veszik figyelembe, ez adja ki az adólapot, akkor nyilván igazságosabb lesz az adózás. Ugyanakkor családban levő önhibájukból nem dolgozókat is figyelembe kell venni, az adókedvezményt ezzel csökkenteni kell. A gyermek, otthoni nevelése mindenképpen munkának számít, az értékéről (munkabérről) lehet vitatkozni. Ugyanakkor az adórendszert és a támogatási (segélyezési)  rendszert össze kell hangolni.

Kitérés az összevont jövedelem, vagyonadó progressziójára, ill. progresszivitására.

Ez, mint tudva levő arról szól, hogy sávokra van osztva jövedelem, és magasabb sávokban egyre növekszik az adó százaléka. Vagyis minél nagyobb jövedelmű vagyonú valaki annál nagyobb, fokozottabb arányban nő az adója.

Miért is van arra szükség, hogy jelenlegi progressziót növeljük? ( ez azt jelenti, hogy több sáv van és sávok közötti százalék nő. A magyarázat igen egyszerű.

A jelenlegi adózás, mellett hatalmas, aránytalanul nagy különbségek jönnek létre, ráadásul úgy néz ki, hogy ezek a különbségek növekednek. Nagy valószínűséggel ezt csak egy erősebb progressziójú jövedelem, vagyonadó képes ezt úgy megváltoztatni, hogy az nem legyen durva diktatórikus beavatkozás. Pontosabban egy ilyen adózás is szükséges ehhez, más dolgok mellett.  Az adózás azért egy limitált, alternatívált szabályozásnak minősül.

Ezért a jelenlegi progressziót nem nevezem igazi progressziónak. Igazi valós progressziónak azt nevezem, ha a különbségnövekedés átmegy egy fokozatos csökkenésbe. Amikor a jövedelemarány eléri az optimálist, akkor a progressziót úgy kell beállítani, hogy az arányok maradjanak.

Gyakorlatilag a következő lehetne a magoldás.  Az adó progresszivitást két fokkal növelnék (növelnék sávokat, és sávok közötti százalékkülönbségeket) majd évente, kétévente lemérnék, hogy ez gyakorlatilag mennyivel csökkentette, állította meg a jövedelmi, vagyoni életszínvonalbeli különbségeket. Ha ez nem éri el kívánt mértéket, akkor növelni kell a progressziót, mindaddig, amíg el nem éri.

Ugyanakkor nem árt elméletileg is számolgatni: vajon mekkora progresszió kell szinten tartáshoz ill. csökkenéshez. Szerintem legalább tíz sáv szükséges és ebből legalább öt sáv vonatkozna a nagyon gazdagokra. Ennek az öt sávnak pedig dupla progresszióval kell növekedni.

Pl. egy lehetséges, nem biztos, hogy jó változat.

A minimálbér fele alatti jövedelmi, vagyoni adóalapnál 1%-os adó, a minimálbérig 2%-os a minimálbér duplájáig 2% az adó, a háromszorosánál 4% az adó. Négyszeresénél, ötszörösénél 5% az adó. 5-9 szoros minimálbért 10%, a 10-15 szőrös minimálbért 15%, 15-18 szerest 20%, a 19-20 szorost 25% adó terheli. Ezután minden további minimálbéregységnyi emelkedésnél 3% adóemelkedés következik egészen a 96%ig. E felett már nem változna az adómértéke. Az adózás progresszív, tehát az eső határig ( első kategória) X% az adó, az első és második határ között, (második kategória) X+Y%, és így tovább.

Szerintem az igazi progresszió a jelenleginél sokkal erősebb, tehát a jövedelem, vagyon  növekedésével ürüsödnek a kategóriák és hozzáadott százalékok is elég nagyok.

Pl. a négyszeres minimálbérrel azonos jövedelemnél, vagyonnál 5%-os adó. Hatszoros minimálbérig, a négyszeresig 5%, azon felül 10% adó. Nyolcszoros minimálbérig, négyszeresig 5%, hatszorosig 10%, nyolcszorosig 15%, és így tovább. Azért nevezem igazi progresszív adónak, mert szemben a jelenlegivel valóban a nagyjövedelmek felé növekszik az adó aránya. A minimálbér 30 szoros feletti jövedelemhányadot már 50% adó terheli, a 40 szeres felettit már 85% adó terheli. A lényeg az, hogy az alacsony jövedelmek, alig adóznak, viszont minél nagyobb a jövedelem annál nagyobb az adó aránya jövedelemhez képest. Mindezt azonban kategóriák sűrűségével lehet pontosan beállítani.)

Az én matematikai tudásom hencegve is csak átlagosnak mondható, egy matematikus jelenlegi görbék, és az optimális görbék magrajzolása után egy óra alatt ki tudja számítani a helyes értékeket. Csak azt akartam érzékeltetni, hogy valószínűleg a jelenleginél sokkal erősebb progresszióra van szükség. Ugyanakkor az adózási tendencia pont nem a progresszió, hanem a fix százalékú adózás irányába, vagyis ellenkező irányba halad.

Megjegyzés: a minimálbért mindig az inflációhoz kell igazítani. A jövedelemadó persze nemcsak a munkával szerzett jövedelmekre érvényes. A munka nélkül szerzett jövedelmek, szerencsejáték, öröklés, stb. szintén jövedelemadó kötelesek lesznek. Az örökölt vagyonra, jövedelemre ugyanazok a szabályok lesznek érvényesek, mint a munkával szerzett jövedelmekre, tehát progresszív emelkednek. A jövő rendszerében a szerencsejátékok korlátozása erősebb lesz, a jelenleginél.

Szerintem az alacsony jövedelmeket is szelektálni kell, bár úgy tűnhet, hogy az 1%-os különbségeknek nincs értelmük, többe kerül a számítás, mint a keletkező haszon.

Azért kell szelektálni, mert a szociális rendszer és foglalkoztatottság szempontjából sok csoportra kell felosztani az alsóbb rétegeket és ennek felosztásnak az egyik alapja a jövedelem, vagyon.

A jelenlegi adózási tendencia ellenkező irányba halad, az indok a versenyképesség. Az még hagyján hogy ez versenyképesség kezd öncélú lenni, elszakad a lényeges céltól, lakosság szélesebben vett életszínvonalától. Azt nem is titkolják, hogy a versenyképesség alatt a nagytőke (nagyvállalkozások, multinacionális cégek) termelését értik. Tehát a versenyképesség fokozása, leredukálódik a nagytőke támogatására. Mivel a jövedelmek, vagyonok korlátozása nem tetszik nagytőkének, megsértődik, átvonul másik országba, ezért minden olyan intézkedést (beleértve a progresszív adózást is) amelyik nem tetszik nagytőkének, a versenyképesség megrontó tényezői közé sorolnak be. Hovatovább a versenyképesség megrontó tényezői már csak ezekből, a nagytőkének nem tetsző tényezőkből állnak. Minden intézkedés szabály, amely tetszik nagytőkének az nem más, mint a versenyképesség fokozása. Valóban csak erről szól a versenyképesség? Mi van a többi versenyzővel? Mi van az igazságos szabályozott optimális versennyel?

Egy kis mese a versenyről és a négy versenyzőről.

Mindenhol országban nagyon sok sportklub volt. De minden sportklubban négy típusú versenyző volt. Állam, így hívták az egyik típusú versenyzőt. Magánszféra, civilszféra, így nevezték a másik típusú versenyzőt. Kisvállalkozások, így hívták harmadik típusú versenyzőt. A negyedik típusú versenyzőt pedig nagytőkének nevezték. Néha pedig nagyvállalkozásoknak, máskor pedig multiknak nevezték őket. Minden versenyző típusnak megvolt maga előnye és hátránya. Egyszer csak a sportvezetések elkezdték  támogatni a nagytőke versenyzőket. A miértre még visszatérek. Nekik jutott a legtöbb pénz, legjobb ételek, a legjobb edzők, a sportpályákat, sporteszközöket szinte csak ők használhatták. A többiek éhesen, legyengülve, lerongyolódva kóvályogtak. Persze minden versenyt a nagytőkés versenyzők nyertek meg. Amikor megkérdezték a vezetőket, miért támogatják sokkal jobban a nagytőkés versenyzőket,  ezt felelték: nem látják hogy a nagytőkés versenyzők sokkal jobbak. Nem látják, hogy nagytőkés versenyzők nyernek minden versenyt, persze hogy őket támogatjuk. Ezért egyre erősebben támogatták nagytőkés versenyzőket, egyre kevésbé foglakoztak a többi versenyzővel. A különbség egyre nőtt és az indok is egyre inkább megállta a helyét. Aztán egyszer csak, nem lehet pontosan tudni mikor, elkezdődött a nagytőke versenyzők támogatási versenye. Ez már nem arról szólt, hogy egyszerűen támogatják a nagytőkés versenyzőket, hanem arról hogy ki tud több, jobb, nagyobb támogatást adni a nagytőkés versenyzőknek. Ki tudja magához csalni a legtöbb nagytőkés versenyzőt. A helyzet ezzel megváltozott. Eddig, bár már nem voltak igazi versenytársak de azért nagytőkés versenyzőknek valamekkora teljesítményt,  valamekkora teljesítmény-növekedést fel kellett mutatni. Ezután viszont kialakult ez a nézet: nem számít, ha a nagytőkés versenyző kicsit gyengébb, de még a gyengébb versenyző is hasznos, tehát az számít, hogy sokan legyenek. Pontosabban, csak az kezdett számítani, hogy az én klubom nagytőke versenyzőkből álljon. A nagytőke támogatási verseny, önálló, öncélú verseny lett. A közönség életszínvonala, a közönség érzései, véleménye már senkit nem érdekelt. Pontosabban a valóságos mérések helyett frázisokat skandáltak nekik. Tehát a közönség véleménye csak annyiban számított hogy az ne legyen lázadó nézet. A nagytőke versenyzők, pedig  azt tapasztalván, hogy most már semmi sem számít, ne számítanak a versenytársak, nem számít a teljesítmény, egyre pimaszabbak és lustábbak lettek. Egyre kevesebbet teljesítettek, de egyre többet kértek. Ha valamelyik sportklub véletlenül elkezdett dacoskodni, akkor átmentek a másik klubba. A dacoskodó sportklubnak megmaradtak a legyengített versenyzői, és visszacsúszott az utolsó helyre. Így aztán egyre kevesebben voltak azok, akik dacoskodni mertek, kisebb támogatást mertek adni a nagytőkés versenyzőknek.  A nagytőke támogatási verseny fokozódott és ezzel minden eddigi tendencia erősödött. A nagytőkés versenyzők egyre pimaszabbak és lustábbak lettek, egyre kisebb teljesítményt nyújtottak. Egyre kisebb teljesítményt nyújtottak a nekik adott támogatáshoz képest. A többi versenyző egyre gyengébb lett.  A nagytőkés versenyzőket támogatni kell - indoklás egyre jobban megállta a helyét. A közönség egyre jobban ráfaragott. És ez így ment, ki tudja meddig. Pontosabban így mehet az idők végezetéig, ha a nagytőkés versenyzők elég rafináltak, márpedig azok. Ugyanis csak arra kell vigyázniuk, hogy a teljesítményük valamivel nagyobb legyen, mint a többi egyre inkább legyengülő versenyzőnek. Mert amíg ez megvan, addig megmarad az indoklás: a nagytőkés versenyzők a legjobbak.

Vannak e leromlásnak, a hanyatlásnak határai, ez a következő kérdés. Egyes bölcsek szerint azért minden hanyatlás megáll egy alacsony szinten. Más bölcsek szerint határtalan, mert kialakulhat az általános válság, a teljes pusztulás, a teljes szétesés. Megint más bölcsek szerint, amikor ez a teljes válság  részben létrejön, akkor azért észbe kapnak az emberek, és változtatnak.

Na de azt ígértem, hogy elmesélem ennek az egésznek a kialakulását is. Miért is kezdődött el ez az egész? És miért folytatódott?  Valójában, amikor elkezdődött akkor már nagytőke versenyzők nem egyszerű versenyzők voltak, hanem a háttérből már ők irányították sportvezetőket. És minél nagyobb támogatást kaptak minél erősebbek lettek annál inkább ők irányítottak a háttérből.

Fantáziálás a távolabbi jövő adózásáról.

A jövőben egyébként elképzelhető egy olyan rendszer hogy minden fogyasztás kártyával történik, és név szerint összesíti egy számítógép az összes fogyasztást. A kártyáról levont összeg átkerülne egy másik kártyára, illetve egy hányada  az állami „kártyára”. Ha magánszemélyek között jönne létre adásvétel, akkor két lehetőség lenne. Vagy mindenki rendelkezne összegbeolvasó géppel, postákban, bankokban, stb. lennének lakossági beolvasó gépek.  Lényegében nem lenne készpénzforgalom. Csak a vételt, a fogyasztást adóztatnák. Ha valaki elad akkor az jövedelemnövekedés. Ha valaki vásárol, akkor az, vagyonnövekedés, de jövedelem nélkül nem tud vásárolni. Ha valaki nem fogyasztja el a jövedelemét, feltételezve hogy nincs túlzott kamatbevétele, akkor az minek adózzon.  A zárt és többszörösen biztosított számítógépes rendszer képes lehet más bonyolult regisztrálásokra, számításokra, pl. a jövedelmek, az egyéb adók, a kamatbevételek, a takarékpénzek értékmegőrzésének, stb. regisztrálásra, pontos kiszámítására. Visszatérve az adózásra, ami csak fogyasztások, vásárlások alapján történne. Ha Pl. X állampolgár fél év alatt ötezer (egymillió) pénzösszeget elfogyaszt, akkor ezután mondjuk 10%-os adólevonás következne. A következő ötezer (egymillió) pénzösszeget már 15%-os adólevonás mellett fogyaszthatja el. A következő ötezer (egymillió) pénzösszeget már 20%-os adólevonás mellett fogyaszthatja, és így tovább. Az adóemelkedés progresszív módon történne, a jelenlegi jövedelemadózáshoz hasonlóan.  Kicsit talán igazságosabb lenne eme adózás, ha a bevezetéskor figyelembe vennék az induló vagyont, és ennek arányában enyhén csökkentenék az adószázalékokat. Még igazságosabb lenne az adózás, ha valamennyire figyelembe venné az önhibán kívüli veszteségeket, pl. valakinek leég a háza. A kár erejéig a vásárlás adómentes lehetne. Ez egy összevont jövedelemadó, vagyonadó és fogyasztási adó lenne.

A tisztességtelen haszon adója. A vállalkozás (amennyiben termelő szolgáltató vállalkozás) tiszta nyeresége, ha az összes költség 0-10% közé esik akkor az adó 8%, ha a nyereség 10-30% közé esik akkor az adó 4%, ha nyereség 30-40% között van akkor 12%, ha 40-50% között akkor 25%, ha 50-60% között van akkor 35%, ha 60% felett 45%-ék.  Ez az adózás is progresszív jellegű, mint a jövedelemadó.

Tételezzük fel hogy egy hasznos terméket termelő ügyes vállalkozó 60%-os nyereséget ér el. Ebben az esetben a 45%-os adó nagyon magas adót el akarja kerülni, ezért megpróbál mindenféle többletköltséget elszámolni. Tételezzük fel hogy a jövő adózásában a szigorúbb ellenőrzés ezt nem engedi. Ezután arra gondol hogy a költségnövelés érdekében nagyobb jövedelmet vesz ki. Ebben azonban megakadályozza a valóban progresszív jövedelemadó. Ezután arra gondol, jó akkor felemelem az alkalmazottak jövedelmét. Ez nemzetgazdaságilag jó gondolat és a vázolt adózás erre lehetőséget nyújt.  Ehelyett az is felmerülhet benne, jó akkor elkezdek herdálni, minél magasabb a költségem annál kisebb adót kell fizetnem. Az okos vállalkozó azonban azt gondolja: ha úgyis emelni kell a költséget akkor inkább beruházok az is költség és közben a vállalkozásom is bővül. Egy idő után azonban megint eléri a 30-40%-os nyereséget. Ilyenkor dönthet tovább, növekszik, megint beruház vagy megáll a biztos alacsony adózású 30%-os nyereségnél. A megállást befolyásolja hogy a vállalkozása mekkora, jár-e a kisvállalkozói adókedvezmény vagy sem. Azt gondolnánk, hogy akkor a többség megáll a középvállalkozás határán és a langyos vízben lubickol. Az hogy a többség megáll a középvállalkozás határán nemzetgazdasági szempontból nem baj. A langyos vízben lubickolást viszont a versenyhelyzet megakadályozza. A tönkremenés, a piacról való kiszorulás ebben az adózásban is valós veszély. A 30%-os nyereséghez is szükség van a hatékony és takarékos működésre.  Előnye viszont hogy a vállalkozók első és állandó reakciója nem az áremelés lesz, mert azzal áttételesen progresszív növekszik az adójuk. 

Az improduktivitási többletadó.

Ez már az adózás másik nagy célját hivatott megoldani. Az optimális összes adóan belül az adófajtákkal, adómértékkel, adómódszerekkel gátolni,  kell a káros fölösleges termeléseket szolgáltatásokat, tevékenységeket, segíteni kell hasznos termeléseket, szolgáltatásokat tevékenységeket.

Ugyanez kereskedelmi cégnél: a tiszta nyereség 0-3%-a között 10%, 3-15%-a között 5%-os adó, 15-25%-a között 20%, 25-35% között 30%, 35-45% között 40%, 45% felett 60%-os az adó. Bérbeadóknál hitelezőknél hasonló százalékok. Pénzhitelezőknél ( nincs költségelszámolás) a kamat adó 4%-ig nincs, 4-10%-os kamat között a nyereség  20%-a, 10-20% kamat között a nyereség 40%, 30%-nál magasabb kamat fölött a nyereség 80%. Szintén progresszív rendszerű adózás.

Arra kell ösztönözni a gazdaság szereplőit, hogy hasznos alkotó munkát végezzenek. A kereskedelem, a bérbeadás, a pénzkölcsönzés ( nem egyformán) improduktívabb munkák, mint a termelés, szolgáltatás. Az ösztönzés érdekében az improduktívabb tevékenységet folytatóknak nagyobb adót kell fizetniük. Másképp is lehet magyarázni ezt az adót, de ez a legegyszerűbb magyarázat.

Egy szabályozás legegyszerűbb magyarázata: azért van rá szükség mert így jobban, igazságosabban működik a rendszer. Pl. a labdarúgásban miért van les? Nincs rá különösebb igazságossági magyarázat, de tény hogy így érdekesebb, igazságosabb a játék.

Hozzátenném ez egy kényszerű tisztességtelen haszonadó. A tényleges, pontosabb tisztességtelen haszonadó a haszonkulcsokat (árréseket) adóztatná és nem nyereséget.

Megjegyzés: a termelő szolgáltató munka, a kereskedelmi, bérbeadó munka és a pénzhitelező „munka” nem azonos értékű.

Ennek az adózásnak a célja, hogy a tisztességes hasznot (termék, szolgáltatás, munka) biztosítsa. Ezzel biztosítja az arányos és igazságos vagyoni hierarchiát. Célja továbbá hogy az optimális (középárra) árazásra bírja az eladókat, a kínálatot. Célja továbbá hogy a költségeket ne tagadják le: a kisebb nyereségű cégeknek nagyobb az adója mint a közepes nyereségű cégeknek.

A tevékenységi adó.

Tételezzük fel, hogy egy független tudományos testület minden terméket, szolgáltatást, munkát, azaz tevékenységet a hasznosság szerint (természeti erőforrások, használata, kihasználtság, értékes szükséglet, stb.) 12 csoportba oszt be. Az első tevékenységi csoport abszolút hasznos: az adó a tiszta nyereség  0%-a. A második tevékenység kevésbé hasznos: az adó a tiszta nyereség 2, 5%-a, a harmadik még kevésbé hasznos a tiszta nyereség 5%-a és ez Így folytatódik. A 6. csoport a közömbös csoport se nem hasznos se nem káros ez 15%-kal adózik.  A 12. az abszolút káros tevékenység a tiszta nyereség 30%-os adóját jelenti. Ezen kívül 12 csoportot felosztja 4 nagyobb csoportra. A négy nagyobb csoport alkotja a forgalmi adó csoportokat. A hasznos csoport 0%-ot fizet, a kevésbé hasznos csoport 4% adót, a kicsit káros csoport 8% adót, a káros csoport 12% adót jelent. A tevékenységi adó több okból szükséges. Nélküle nem jöhet létre az arányos és igazságos vagyoni hierarchia. Nem jöhet létre a természetpusztítás megállítása. Nem jöhet létre a hasznos, ill. haszontalan termelés valamint a hasznos ill. haszontalan fogyasztás átalakítása. Tovább mivel az innovatív mértéket is tartalmazza, elősegíti az innovációt is.

A tevékenységek termelések, szolgáltatások hasznosság szerinti szelektálása rendkívül fontos e nélkül nem jöhet létre fejlett gazdaság. Több más fejezetben is beszélek erről. Ráadásul nemcsak egyszerű szelektálásról van szó, hanem arról hogy az elvégzett munka mennyisége és hasznossága szerint történjen a jövedelmezés. Ez pedig nem más, mint az igazságos arányos jövedelmi, vagyoni hierarchia alapja. Az adózás alapvető céljai összefüggnek. Az igaz hogy az igazságos, arányos jövedelmi, vagyoni viszonyokat elsősorban a valós progressziójú összevont jövedelem, vagyonadó biztosítja, de majdnem ugyanolyan fontos ez az adó is.  Sőt a többi adóról is elmondható mindez. Pontosabban a következőről van szó: ez az adó és általában termeléseket, szolgáltatásokat, tevékenységeket korlátozó, ill. segítő adók a jövedelmi, vagyoni hierarchia igazságosságát biztosítják. A jövedelemarányokat biztosító adók, mint pl. a valós progressziójú jövedelem, vagyonadó pedig a jövedelmi, vagyoni hierarchia arányosságát biztosítják.

Szolgáltatási fogyasztási adó. (Elsősorban a kisipari munkát adóztatja meg, csak a másik oldalról.)

Ügyesen egyszerűen ezt az adót is ki lehet alakítani. Pl. a munkakezdés (már a szerszámok, anyagok kipakolása is munkakezdés) után fél legfeljebb fél órával, SMS-ben be kell fizetni egy kisebb összeget, mely az adott napra szól. A következőket azonban minduntalan el kell ismételni. Az összesített adónak arányosnak és nem megfojtónak kell lenni. Az adóbefizetéseket le kell ellenőrizni, vagyis az adócsalások a felderítettség azon szintjén álljanak (és az adók oly kis összegűek legyenek), hogy ne legyen érdemes adót csalni.

A kisvállalkozói adókedvezmény szintén progresszív lehet. A vállalkozás nagyságát meglehet állapítania az alkalmazottak, az állóeszközök, a forgalom és a nyereség összesített értékéből.

Az innovációs adókedvezmény az meglevőktől eltérő új árukra vonatkozik. Az első gyártó pl. 3 évig 3-5% adókedvezményt kaphat.

Az átlagadó (a népréteg átlagadója) ezek után kb. 35% lesz. Ehhez jöhet hozzá a tiszta jövedelem kb. összesen 10 %-a mint  fix százalékú jövedelemadó.  valamint a helyi adók max. összesen 8% így az átlagadó összesen 53%. Ezt csökkentheti egy kisvállalkozói ill. egy innovációs kedvezmény átlagosan 47- 50%-ra.

A közösségi adókedvezmény.

A közösség minden tagja adókedvezményt kaphat, amennyiben a kisközösség (pl. egy igazi önkormányzat) a saját családtagok közös ellátását nem az államtól várja, hanem saját maga oldja meg. Pl. a kisközösség saját erőből felépít és működtet egy korházat, egy iskolát, egy idősek otthonát, stb. mivel ennek a közösségnek kevesebb állami pénz, munka kell, ezért ennek az állami megtakarításnak nagyobb részét vissza kell adni a közösségnek. 

Mindehhez még hozzá kell tenni teljesen mindegy, hogy az adót minek nevezzük. Ebben az adórendszerben pl. nincs olyan elnevezés, hogy nyugdíj ill., tb. járulék. Ez nem jelenti azt, hogy a nyugdíjak kisebbek lennének, vagy az egészségügyi ellátás alacsonyabb szinten működne. Képtelenség úgy beszedni az adókat, hogy azok megfeleljenek a költségvetési elosztásnak. Pl. 2% honvédelmi adó, 2% oktatási adó, 5% egészségügyi adó, 10% nyugdíjjárulék és így tovább, akár százféle adóig. Nyilvánvalóan ez képtelenség. A lényeg hogy a beszedett adó igazságos és jó legyen és az adó szétosztása a költségvetés is igazságos és jó legyen.

A jövő rendszerében kerülni kell az ilyen-olyan adót, adóból leírásokat. Az adószóródás igen nagy. A legkisebb adó cégre nézve 0% ha egy 3% kisvállalkozói adókedvezményt, ill. 3% innovációs kedvezményt is feltételezünk. A legnagyobb cégadó akár 80%-os is lehet. A jövedelmek adója pedig, 20%-tól kb. 80-90%-ig terjedhet.

A hasznos ill. közszükségleti, alapvető termékek szolgáltatások adókedvezménye, ill. a luxus, haszontalan termékek, szolgáltatások többletadója.

Nyilvánvaló, hogy miről van szó, ezzel más fejezetben is foglalkozom.

A természetrombolási többletadó.

Nyilvánvaló, hogy miről van szó, ezzel más fejezetben is foglalkozom.

Gyereknevelési, családi adókedvezmény.

Nyilvánvaló, hogy miről van szó, ezzel más fejezetben is foglalkozom.

A hitelezések, megtakarítások adóztatása. A hitelezés és megtakarítások, befektetések adózását ebben a fejezetben nem elemzem. Ezt a hitelezésről szóló fejezetben fogom elemezni. Itt és most csak ennyit: a hitelek és befektetéseket nem  az állami bevételek, nem is az igazságosabb jövedelem-visszaosztás miatt kell adóztatni, hanem hitelegyensúly, megtakarítási egyensúly kialakítása miatt. Persze a  betétből, befektetésből származó pénz adózottan sem lehet kevesebb mint az infláció, azt meg kell haladnia. A megtakarításra kell ösztönözni az embereket, főleg mai költekező világban. Ez azonban már nemcsak az adó, de betéti kamatok problémája is.

Nem magyarázgatom különösebben miért jobb ez az adórendszer, mint a jelenlegi, aki mélyebben elemzi annak nyilvánvaló a különbség. Az viszont biztos hogy ez az adórendszer egy alaposabb 2-3 lépcsős adóreformot igényel.

A felsorolt adófajták egyben azt is jelentik, hogy az államnak mi mindent kellene az adóval (az elvonás különbözőségével) szabályozni, legalábbis szerintem.

Persze ne felejtsük el, hogy az adókat így is lehet kategorizálni:

Jövedelemadó,

Vagyonadó.

Tevékenységek, munkák adóztatása.

Termékek, szolgáltatások adóztatása.

Egyes állami szolgáltatások adóztatása, járulékok.

Kötelező időskori megtakarítás.

Magánszemélyek adója.

Különböző vállalati, vállalkozási adók.

Stb..

Technikailag is sokféle adózás van.

Önbevallásos, bár ez paradoxon.

Nem önbevallásos.

Százalékos

Progresszív.

Limitált határos. ( X-en felül ennyi Y-on felül annyi)

Negyedéves, éves, adóelőleges, stb.

Egyszeri.

Alkalmi.

Rendszeres.

Stb..

A lényeg, bár ezt máshol is elmondom: az adó legyen árnyalt igazságos, (bonyolult), de ez semmiképpen ne az adófizetőnek okozzon terhet.

A vállalkozók költségeinek felépítése.

Az egyéb költségek után következnek a jövedelmek és a jövedelemadók (valóban progresszív jövedelemadó és nyugdíj, tb. járulék) költségei, és a legvégén marad tiszta nyereség. A vállalkozás tiszta nyeresége tehát az egyéb (termelési) költségek és jövedelemköltségek utáni megmaradt pénz. Ebből képződik a vállalkozás beruházási pénze ill. takarékpénze. A tiszta nyereség kétféle adója a tisztességtelen haszonadó és a tevékenységi adó. Annak a vállalkozásnak, aki haszontalan, káros tevékenységet folytat ill. tisztességtelen haszonra spekulál, nem marad beruházási ( fejlesztési) pénze, sőt tönkre is mehet ami nem baj. Természetesen a nyereségadó visszahat a jövedelmekre egyfelől másfelől az árakra. A magas nyereségadót a vállalkozó a jövedelemcsökkentéssel (elsősorban az alkalmazottak bércsökkentésével) próbálja kompenzálni, másrészt az árak emelésével. Arról, hogy a jövedelmekre ne hasson károsan vissza egyrészt a helyesen megállapított inflációhoz igazított minimálbér, másrészt a valódi progresszivitású jövedelemadó gondoskodik. Arról hogy az árakra ne hasson vissza károsan egyrészt a progresszívan emelkedő tisztességtelen haszonadó, másrészt az évi 5%-nál magasabb áremelés tiltása gondoskodhat. A kompenzálás persze lehet az illegális eszközökkel is, ezt viszont az adózás szigorúbb ellenőrzésével és más ellenőrzéssel lehet kivédeni.

Ez egyféle módszer, melyben a százalékok nagyjából a helyén vannak. Persze lehet finomítani, változtatni. A helyesen kialakított minimálbér tehát egy fontos eleme a jövő adóztatásának.

A helyes kialakítás: a hasznos termelés növekedés figyelembevétele, a népréteg életszínvonalának, fogyasztásának figyelembevétele, valamint az infláció figyelembe vétele. A helyes minimálbért az állam évente, kétévente köteles lesz megfelelő szabályok szerint megállapítani.

A jövő rendszerében az adózás szabályait nem a jelenlegi hasraütéses (szaktörvénykezési) módón lehet változtatni.   Az adózás szabályait, mint a többi lényeges általános törvényt csak a közvélemény bevonásával, a legfelső jogalkotás szabályaival lehet majd megváltoztatni. A közvélemény egyfajta bevonása pl. az összes adó tekintetében a C/15 ábrán, pontosabban szavazólapon van leírva.

Az adózást lehet egyszerűsíteni és pontosítani. A pontosabb adózáshoz nemcsak azt kell tudni, hogy mekkora nyereség, de azt is, hogy miből menyit termelnek, és azt hogy árazzák be. Ehhez viszont pontosabb ellenőrzés szükséges.

Amennyiben ilyen pontos adatgyűjtés létrejönne, akkor ki lehetne alakítani a tényleges tisztességtelen haszonadót. Ez hasonló módon működbe, mint a vázolt tisztességtelen haszonadó, csak nem a vállalkozás nyereségét figyelné, hanem az árréseket (a haszonkulcsokat). A közepes árréseket (pl. 10-30%) alig adóztatná, a magas árréseket egyre emelkedően (progresszív) adóztatná.

Ez a vázolt adózás ugyanakkor nem veszélyezteti a piacgazdaságot. Megmarad a szabad árválasztás lehetősége és ezzel együtt az adott keresleti, kínálati helyzet befolyása az árakra, ami igen lényeges. E nélkül nem működik a piacgazdaság önszabályzó, finomszabályzó mechanizmusa, sem a piacgazdaság demokratizmusa.

Ugyanakkor a középtávon, az átmeneti időben az egyszerűsített, de igazságos adózásra is szükség lesz. A tevékenységi adó egyik lehetséges egyszerűsített változata: a tevékenységgel foglakozó vállalkozás, vállalkozás rész nagysága (arányszám) sorozva tevékenység (12 csoport) arányszámával.

Még meg kell említeni két lényeges szabályozást: a viszonteladói hálózat legfeljebb két lépcsőből állhat (termelő - nagykereskedő, kiskereskedő). Az alvállalkozó hálózat is maximum két lépcsőből állhat (fővállalkozó - középvállalkozó, alvállalkozó).

Néhány általános (pénzbetételi, kivételi) szabály.

Kétségkívül bármilyen adó, állami bevétel-kiadásváltoztatásról szól, ezért tudni kell, hogy ezeknek a nyilvánvaló hatásain kívül, legalább húsz „rejtett” hatása van. Egy hasonlattal élve a folyónak vannak felszíni nyilvánvaló áramlásai, és rejtett víz alatti áramlásai. Lehet hogy egy rejtett áramlás jóval később évek múlva hat. Mondjuk, egyszer csak felbomlik a pénzügyi egyensúly. Az okokat a közelmúltban keresik, holott lehet hogy évekkel ezelőtt több kisebb észrevehetetlen hibát követett el a pénzügyi vezetés. Ezért a pénzügyi vezetésnek abszolút tisztában kell lenni az áramlások (nyilvánvaló és rejtett) törvényszerűségeivel. Pl., itt van szétoszlás mechanizmusa. Minden magángazdaságba betett pénz átalakul a  vállalkozói jövedelemre, alkalmazotti bérre, vállalkozásfejlesztésre,  úgy mint új eszköz, gépvásárlásra, és emberi munkaerő  alkalmazásra. Tudni kell, hogy pl. hogy adott helyzetben, melyik fajta pénzbetét, milyen arányban alakul át a felsoroltakká. Tudni kell, hogy mi lenne legjobb átalakulás. Tudni kellene, hogy az átalakulásoknak milyen további hatásaik vannak. Pl. inflációs hatás, külkereskedelmi hatás, árfolyamhatás, pénzegyensúlyi hatás. Az biztos, hogy minden nagyobb változásnak van pénzegyensúlyt felbontó hatása.

Az is biztos, hogy minden állami változást, alapvetően a következők szerint kell megoldani. Le kell ülni és nagyon alaposan át kell gondolni mi lenne a hosszabb távú ( pl. 20 éves) cél. Ezután át kell gondolni nagyon alaposan, hogy mi lenne a tíz éves, és az öt éves cél. Ezután nagyon alaposan át kell gondolni, hogy ezen célok megoldásnak mik lennének a legjobb eszközei. Ezután kis lépésenként, de rendkívül következetesen el kell jutnia célhoz. Az átgondolatlan, az eszembe jut, a választás van, megígérem, a hektikus (hirtelen nagyarányú) stb. típusú változások többet ártanak, mint használnak. Még akkor is, ha ezek az ártalmak a rejtett áramlások miatt nem konkretizálhatók. Az olyan gazdaság, amelyben nem ilyen irányítás van, valamilyen okból állandóan egyensúlytalan helyzetben lesz, rázkódó, ingatag gazdaság alakul ki. ehhez kétségkívül a vezetésnek a beszéd helyett dolgoznia kellene. Le kellene ülni és  kalkulálni, számolni, gondolkodnia kellene.

Az adózás elsődleges célja: az optimális összes adóval biztosítani az optimális állam működését. Másképpen az, az optimális összes adó, amely az optimális állam optimális működéshez szükséges. Az igaz hogy ez az elsődleges cél, de az is igaz, hogy ezt a célt nem egyedül az adózás valósítja meg. Erről a célról, és feladatokról szólnak az államról a privatizációról a költségevetésről szóló fejezetek és ábrák.

Ami ebből közvetlenül az adózáshoz tartozik az a B/10/b ábrán látható.

Mivel az ábrán minden lényeges rajta van, ráadásul az ábra egy másik fejezetben elemezve van, megpróbálom összefoglalni a lényeget összefoglalni és a feladatot megállapítani.

Abból indulok ki, hogy az adózást ellenőrző testületnek mi lehet feladata. Nem feladata, hogy az optimális állam nagyságát megállapítsa, ez más testületek feladata. Ha ezt meg kell változtatni, akkor az adóváltozással jár. Ebben a döntésben, mekkora legyen az adóváltozás, már részt kell vennie. Ha pedig megszületett a döntés, akkor pedig az a feladata, hogy az összes befizetési kötelezettséget úgy állapítsa meg, hogy a szükséges emelés, csökkenés  létrejöjjön és az a legkevesebb kárral járjon. E közben dönteni kell pl. arról hogy mely adókat emeli csökkenti. Arról hogy az ellenőrzést, szankcionálást erősíti gyengíti, megváltoztatja. Ezekről csak úgy tud dönteni, ha tisztában van adózás alapvető képletével, ha minden szükséges tényezőt figyelembe vesz.  Pl., ismeri az adózás kényszerűségi adatát (mennyire önkéntes az adóbefizetés, hányan akarnak kibújni alóla) és azt figyelembe veszi.

Ha gazdasági problémák adódnak, ennek a testületnek el kell gondolkodni, hogy azt adóemeléssel, adócsökkentéssel, vagy adóstruktúra-változással lehet megoldani. Ha ez utóbbi mellett dönt, akkor természetesen meg kell határozni, hogy milyen adóstruktúra-változás szükséges. Ha pedig nincs különösebb probléma, az állam változtatása sem merül fel, akkor pedig az igazságosabb arányosabb jövedelmi, vagyoni hierarchia adózás általi kialakításán kell dolgoznia, javaslatokat kidolgozni. Illetve a jó, még jobb termelési, szolgáltatási, és egyben fogyasztási struktúra kialakításán kell dolgoznia, javaslatokat benyújtania. Ezek mellett persze az adómódszerek javítása is feladata.

 A testület feladata továbbá, hogy jobb korszerűbb adózási fajtákat dolgozzon ki. 

Az állami árak, állami, de magángazdasági működtetésű területek árai, díjai és az adózás.

Természetesen az állami árak, díjak is az állam bevételeit gyarapítják, tehát ebben a fejezetben is beszélni kell róluk. Emlékeztetőül, mik is azok a magángazdasági működtetésű állami területek. Pl. az energia szektor. Pl. a nagy hálózatok, a víz, csatorna, villany, gáz, távfűtés, szemétszállítás, stb. Pl. a tömegközlekedés. Ezek több okból állami területek. Ezek alapvető elmaradhatatlan és összefüggő szolgáltatások, sem a lakosság, de az állam sem tud nélkülük működni. Ezeket nem nagyon lehet szétaprózni. A lakosság szinte kénytelen ezeket fogyasztani, de sokak nem tudják megfizetni. Ezért ezek a szolgáltatások nem lehetnek teljesen profitalapú, versenygazdasági piacgazdasági ágazatok. Ezeket vagy az állam működteti és akkor részben adóból kell finanszírozni,  vagy magángazdaság működteti és akkor is részben az adóból kell finanszírozni. Ennek a finanszírozásnak több módja lehet, az egyik az állami ártámogatás.

A tisztán állami területek: amelyek az előző okok miatt állami területek és ráadásul azokat az állam is működteti. Helyi ( adón kívüli) állami árak a fenti ágazatok árai, pl. a gáz ára, a villany ára, a vasúti közlekedés ára, az ügyintézés okmánybélyegének ára, stb. azok amelyeket a jövedelemből kell kifizetni. Állami díjak: pl. a tandíj, a vizitdíj, stb.

( Kétségkívül a simi-sumi adók és az állami árak összemosódnak, szinte azonos kategória.)

Az állami árak, az adón kívüli helyben fizetendő árak és az adó viszonya röviden a következő. Az adó nem más, mint az igazságtalan jövedelmek részbeni kompenzációja. Ezért elsősorban a szegényebbeknek, a kisebb jövedelműeknek kedvez. Persze csak akkor, ha jól van megcsinálva, ha kellőképpen progresszív, de legalább százalékos rendszerű. Az állami (beleértve a magángazdasági működtetésű állami területek árait is) árak, díjak viszont e kedvezményt csökkenti, hiszen az állam bevételei nem az adóból (amelyik részben kompenzál) hanem közvetlenül a jövedelemből származnak. A szegényebb réteget eme árak, díjak emelése két okból sújtja. Egyfelől elmarad az adó általi kompenzáció, másrészt ezek a szolgáltatások a szegényebb réteg fogyasztói kosarában sokkal nagyobb tételt tesznek ki, mint gazdagok fogyasztói kosarában.

Az állami árak emelése tehát hátrányos a szegényekre nézve, növeli a vagyoni életszínvonali különbségeket (aránytalan és igazságtalan különbségeket), a csökkentése előnyős, csökkenti a vagyoni és életszínvonalbeli különbségeket.

A cél itt is az optimális értékek, árak, arányok kialakítása. Két elv alakítja ki az optimális állami árakat, díjakat. Fizessen használó, vagyis ne fizessenek azok akik nem használják a szolgáltatást. Ebben is van igazság, pontosabban igazságosság. A másik a sokat hangoztatott elv. Az igazságtalan és aránytalan jövedelmek kompenzálva legyenek. Szerintem két szempontot kell pontosan felmérni. Az egyik: mennyire igazságtalanok és aránytalanok a jövedelmek. Ha nagyok csökkenteni kell az állami árakat, díjakat. A másik: az adott terület (ágazat) mennyire állami, vagyis mennyire kényszerű (kötelező) fogyasztású. Pl. metrón utazni, kevésbé kényszerű, mint vasúton utazni, mert elvileg lehet gyalogolni ill. kerékpáron közlekedni. Vasúton közlekedni kevésbé kényszerű, kötelező, mint a gyereket tanítani, taníttatni. Az egyetemi oktatás kevésbé kényszerű kötelező, mint az elemi és középiskolai oktatás. Itt hosszan lehet még elmélkedni, hiszen igen sok állami terület van. A pénzügyi vezetésnek azonban nemcsak elmélkedni kell, hanem egészen pontosan számolni. Megjegyzem a minimális étkezés és lakhatás is kényszerű fogyasztás. Szóval ebből a szempontból pontosan kell felmérni az összes állami területet. A két felmérés (az igazságtalan és aránytalan jövedelem, valamint a fogyasztás kényszerűsége) alapján lehet pontosan megállapítani az állami árakat, díjakat.

A jövő adózásának technikái, módszerei.

Egy korábbi részben azt megállapítottuk, hogy az adózást és általában, az adminisztrációt egyszerűsíteni kell, a vállalkozók (főleg a kisvállalkozók) vonatkozásában. A vállalkozók vonatkozásában ez nagyon fontos kitétel. Arról van szó, hogy amennyiben az állam végzi az adatgyűjtés jelentős részét, és a számolás egészét akkor az adó bonyolultságát nem érzik meg a vállalkozók. Az adóellenőrzésnek a jövőben sokkal erősebbnek, pontosabbnak kell lennie. Jelenleg látszatszabályozás van melyben a formai hibát vétők súlyosan, bűnhődnek, a profi adócsalók viszont jól járnak. Jelenleg a becsületesek pórul járnak a becstelenek az ő kárukra tollasodnak. Az erősebb pontosabb ellenőrzés és az állam általi adatgyűjtés kiszámolás egybevágó célok. Az elnevezéseken lehet vitatkozni: mi az önbevallás, mi az hogy állami adóztatás? A lényeg az, hogy a jövő rendszerében az államnak nagyobb szerepet kell vállalnia az adózással kapcsolatban, ami nyilván nagyobb apparátust igényel. Maga a tevékenységek szelektálása is komoly szakmunkát igényel. Itt felvetődik: már megint a bürokratikus állam erősítéséről van szó. Erről már részben szó volt: az állami is képes hatékonyan dolgozni. A bürokrácia pontos definíciója: egy adminisztratív munka a kelleténél bonyolultabb megoldása. Pl. a bonyolult adózás nem  bürokratikus ha az szükséges és a végrehajtására a legegyszerűbb megoldást alkalmazzák.

Ki kell térni a bürokráciára. Bár erre több fejezetben kitérhetnék de bürokrácia jelentős része éppen az adózással kapcsolatos. Mint mondtam az embereket és a

vállalkozásokat, főleg a kisvállalkozásokat nem csak az adó mértéke, idegesíti, és gyengíti (elvonja a hasznos munkaenergiájukat), hanem a rengeteg fölösleges gyakran  logikátlan, és igazságtalan szabály, ami a jogalkotók fejéből megszületik. Pl. igazságos és logikus, hogy az a vállalkozó, akinek az alkalmazottja betegállományba kerül porul, járjon? Igazságos hogy az a vállalkozó, akinek az alkalmazottja gyereket szül, porul járjon? Ilyesmi logikátlanságokra, igazságtalanságokra gondolok, mert ezekből nincs hiány. Tulajdonképpen a fölösleges, logikátlan, igazságtalan szabályozás az, ami az adó mértékén, a bonyolultságon kívül, adócsalásra készteti az embereket és vállalkozókat. Mindenki jobban járna az állam és vállalkozások is, ha a gazdasági szabályozás egyszerűbb, logikusabb és igazságosabb lenne. A háttérben megint a jogalkotás, a vezetés szakszerűtlensége, nemtörődömsége (csak saját hatalmával törődik), áll. Ennek magváltoztatásához nem kell pénz, csak az kell hogy a jogalkotók, a vezetők egyszer tényleg leüljenek és végiggondolják a részletkérdéseket is.  Itt jegyzem meg, hogy az is megnövelné az adózási kedvet, ha az adózó tudná, hogy adóját konkrétan mire költik el.

Még egy megjegyzés: minden bürokrácia, logikátlanság, igazságtalanság sokkal inkább árt a kisvállalkozónak, mint nagyvállalkozónak. Egy kisvállalkozó, akár egy ilyen logikátlan, igazságtalan szabályból eredő kárba belebukhat.

Továbbá a gazdaság szempontjából végső soron mindegy hogy a magángazdaságban képződik improduktív munka vagy az államon belül. Jelenleg az állami adózás azért lehet viszonylag egyszerű, mert a magángazdaságban rengeteg könyvelő, adminisztrátor, stb. dolgozik. Több okból, a jövő hatékony állama az adózással kapcsolatos munkákat koncentráltabban, hatékonyabban tudja megoldani, mint ha az a magángazdaságban maradna.   Továbbá és ez a legfontosabb: a pontos igazságos adózás sokkal, nagyobb haszonnal jár, mint amekkora befektetést igényel. Ez egy hasznos beruházás lehet, ha jól csinálják.

Középtávon, párhuzamosan két irányban haladhat az adózás technikája: az egyik a valóban leegyszerűsített adózás, pl. átalánydíjas adózás. A másik párhuzamos irány az egyre pontosabb adóztatás egyre nagyobb állami szerepvállalással.

A jelenlegi rendszer miszerint a befizető 20-30 fajta adót fizet be és ezek egy részét még ő is számolja ki, tarthatatlan. Az állam kötelessége kiszámolni az adókat és összesíteni, úgy hogy, a befizető számára egyszerű legyen mind a befizetés mind az esetleges ellenőrzés és ügyintézés. A modern technika (számítógép, informatika, stb.) segítségével ez nem lehetetlen. Az adózó kaphat havonta vagy negyedévente egy összesített elszámolást. Az alapelv az, hogy átalánydíjas adóztatás legyen ott ahol a tételeket szinte lehetetlen leellenőrizni (pl. költségek), és változó adózás legyen ott, ahol viszonylag könnyebb az ellenőrzés. Az átalánydíjas adóztatás egyébként is egyszerűsíti az adózást, ezért ennek bővítése hasznos, főleg a vállalkozásokkal kapcsolatos adóknál.

Pl. egy egyszerűsített átalányos adózás. Csak a bevételt (bevételi forgalmat) számolják. A tevékenység (tevékenységre jellemző) átlagos bevételéből és átlagos kiadásából (átlagos szorzó tényezőkkel) kiszámolják az adót. Sokféle átalányos, egyszerűsített adó lehetséges.

Ugyanakkor manapság a számolás, ami manapság, a legkevésbé korlátozhatja a bonyolult adózást, de mi a helyzet az adatgyűjtéssel és az ellenőrzéssel. Bizony ezek már korlátozhatják. Ugyanakkor belegondolva, szinte minden adat valahol nyilván van tartva, az államnak csak össze kell szedni, nem az adófizetőnek kell erről gondolkodni. Tehát azért okos matematikusok, szervezők az adatgyűjtést és az ellenőrzést is le tudják egyszerűsíteni. Tehát talán nem megoldhatatlan: az adózás, legyen árnyalt igazságos, de ne az adófizetőt terhelje a viszonylagos bonyolultsága.

Az adózás törvényei, és végrehajtatása feleljen meg a jog, jogrendszerben elemzett általános, jó elveknek. Vagyis ne legyen látszatjog, nem legyen összemosó jog, ne legyen betarthatatlan jog, bürokratikus jog stb. Különösen fontos hogy a becsületes, jó szándékú, ámde tévedő, ismeretek hiányában levő, kissé hanyag, adózót válasszák szét a szándékos adócsalótól.

Tulajdonképpen arról van szó, hogy becsületes adózót főleg a kisembert viszonylag apró dolgokért (kisebb késés, kisebb összegbeli pontatlanság, stb.) ne suhintsák meg úgy, hogy arról kódul. Ugyanis jelenleg ez a helyzet. Erről nekem is vannak rémisztő tapasztalataim. Pl. a könyvelőm véletlenül tévesen töltött ki egy rovatot, erre jött az intézkedés, fizessek 1,6 milliót, mai pénzben kb. 16 milliót. Nyilván azok, akiket ilyen hatások érnek rettegnek az adózástól, és amennyire lehet elkerülik az adózást. Ez  legalább annyira adó-elkerülő magatartásra motivál, mint pl. a magas adó. Többek között ezért is alacsony nálunk az adómorál. Az összemosó jog (becsületes embert összemossák a bűnözőkkel) témájú fejezetben elmélkedtem erről. Hogyan lehet a becsületes állampolgárt elkülöníteni a bűnözőtől? Pl. úgy, hogy nem az elrettentés elve vezérli a jogot, hanem az arányos büntetés, sőt. Sőt a kis vétségek szinte nem büntetendők, egy bizonyos határ után viszont progresszív mértékben nő a büntetés. Jelenleg a vétség nagyságának és a büntetés nagyságának grafikonja domború, a helyes megoldás ennek ellenkezője lenne, a homorú görbe. (Ez matematikailag nem szakszerű, de én mindenkihez szólni szeretnék.) A pontozásos rendszer itt is jó megoldás lenne. Ugyanakkor felmerülhet a jutalmazás kérdése is. Pl. úgy mint a kötelező gépjármű-biztosításban, a problémamenteseknek kisebb biztosítási összegük. 

A legfontosabb elv az adózás technikájával kapcsolatban: az adó legyen árnyalt, (szükségszerűen bonyolult) és így igazságos, de ez az árnyaltság ne az állampolgárt terhelje, hanem az államot.

Ebből következően az állampolgárnak, vállalatnak csak egy viszonylag egyszerűen kitölthető (pl. 8-16 adatos) adatlapot kelljen kitölteni (később eme adatlap helyességét ellenőrzik) és a bonyolult árnyalt számolás, ill. a kiegészítő adatok biztosítása az állam (adóhatóság) feladata.

A másik irány, amennyiben az állampolgárnak kell számolnia, csak az lehetne, hogy nagyon egyszerű adózást alakítanak ki. De félő, hogy ez nem elég árnyalt, igazságos, ezért a leirt elvnek, kell érvényesülni.

A fejlődés kérdései.

Állandóan felvetődik a kérdés: egy szigorúbb, pontosabb adózás, illetve egy szigorúbb kötöttebb szabályozás nem veszélyezteti a piacgazdaságot?

Maga piacgazdaság, versenygazdaság még nagyon sok limitált megelőző ill. indirekt (adókon, hiteleken keresztül történő), ill. a kettő kombinációján alapuló szabályozást kibír. Sőt szerintem, nemhogy kibírja, de a jelenlegi alulszabályozottság miatt torzult gazdaság, kapzsiságdeterminált piacgazdaságból normálisabb igazságosabb gazdaság lesz. A brezsnyevi szocializmus túlszabályozottsága még nagyon messze van, ott minden árat, minden bért az állam határozott meg. Az általam eddig és a következőkben javasolt szabályozás messze van a berzsnyevi szocializmustól.

Más kérdés, hogy a jelenlegi helyzetben, hogy reagálna pl. a gazdaság, a gazdaság szereplői az egyes szabályozásokra. Hogy lehet ezeket úgy bevezetni, hogy valóságos (ne látszat) intézkedések legyenek, ugyanakkor ne okozzanak zavart. Itt jön elő megint a sorrend és az ütem kérdése. Nyilván hogy pl. az egyenletes adóemelés elvét, meg kell előzni az adórendszer megváltozásának, reformjának.

Ha jól csinálják és persze a politikai akarat sem hiányzik, akkor ezeket a reformokat két-három lépcsőben meg lehet valósítani.

A technikai eszközök, az adózásban.

Gondolok itt elsősorban az informatikára, számítógépre, és a programokra.

Az adózás technikája lehetővé teszi a bonyolult, mégis pontos és gyors adóztatást, valamint az adózó könyvelési és adminisztrációs tehermenetesítését.

Továbbá jelentős szerepe van az adócsalások és a feketegazdaság minimalizálásában. Egyes számítógépes programok kimutathatják a rendellenességeket, amelyeket érdemes kivizsgálni. Pl., lehet figyelni a visszaigényelt Áfát, a forgalom és nyereség arányát, a forgalom és jövedelmek arányát, stb. A jövőben az is elképzelhető hogy az adózó számítógépe és az adóhivatal számítógépe közvetlen kapcsolatban áll, persze a visszaélések lehetőségét minimalizálni kell.

A jövő adóztatásában a következő, vagy ehhez hasonló módszer nagy valószínűséggel helyt kap. Egy adatvédelmi szempontból és más szempontból védett (pl. az adózó neve kódolt) egyfelől regisztrálja a vagyoni helyzetet (ingatlan, nagy értékű ingóság, bankbetét, hitelek, befektetések, stb. tulajdonokat) és azt összehasonlítja az adózott jövedelemmel). A vagyoni helyzet automatikusan bemegy a programba.  Egy bizonyos aránytalanságon felül a program felfedi az adózó nevét és feljogosítja a hatóságokat a konkrét vizsgálatra. Ez a módszer kiszűri az adócsalások jelentős részét és csökkenti a feketegazdaságot, úgy hogy a hivatal visszaéléseit szinte lehetetlenné teszi.

Megjegyezném, hogy ezen kívül a feketegazdaságot az alacsony és nagyon egyszerű adózás képes csökkenteni.

Az adócsalások, feketegazdaság fő okai. A házi, háztáji, alkalmi munka adóztatása, a fekete gazdaság kifehérítése.

Újra felvetem azt a gondolatot, hogy az adócsalás, a feketegazdaság fő oka nem az emberek becstelensége. Az egyik fő ok az, hogy nincsenek meggyőződve arról hogy pénzük jó helyre kerül. Másrészt azt tapasztalva, hogy amúgy is igazságtalan az egész adózás, jogosan azt gondolják: miért pont én legyek a balek. Harmadrészt az összes adó olyan magas hogy képtelenek kigazdálkodni. Negyedrészt az adózás bonyolult és igen nagy a hivatali tévedések, visszaélések aránya. Itt megjegyzem, hogy a hivatali tévedés jelenleg egy meghurcoltatás az adózó számára. Igen bonyolultan, idegőrlőn bizonyíthatja vétlenségét, ha egyáltalán képes bizonyítani.  Ezután a hivatal semmilyen kárpótlást, sőt még egy bocsánatkérést sem ad. Ez egyébként nemcsak az adóhivatalra jellemző.

Ha az állam ezeket, az okokat megszünteti akkor adócsalási szándék a minimálisra, csökken.

A feketegazdaságról egy külön fejezet szól.

A termelés, a foglalkoztatottság szempontjából szüksége van a házi, háztáji, alkalmi munkára, de azért ezt sem ártana beterelni a szervezett, ellenőrzött adózott gazdaságba. Szerintem ezt csak valamilyen nagyon egyszerű adózással, alacsony adóval lehet megoldani.  A kisjövedelmű (általában szolgáltató) kisvállalkozók egy részét szintén ezen adózási körbe kell besorolni.

Ugyanakkor szükséges a szigorú ellenőrzés, ki az, aki valójában a házi, háztáji, alkalmi munkába tartozik, ill. ki az, aki valóban kisjövedelmű kisvállalkozó. Aki nem, annak súlyos büntetésre kell számítani.  A kettő kombinációja (egyszerű, alacsony adózás, szigorú ellenőrzés, szankció) oldhatja meg a házi, háztáji, alkalmi munka adóztatását és a csökkentheti a feketegazdaságot.

És persze szükség van a jó vagyonadózásra is. e nélkül sem oldódnak meg ezek a problémák.

Az átlagos (összes) adózás optimális alakítása az egyenletes adóváltozás.

Tételezzük fel, hogy a jövőben képesek leszünk mérni azt, hogy az állami szolgáltatásoknak (egészségügy, oktatás, igazságszolgáltatás, stb.) a magángazdasághoz (anyagi szükségletek) képest növekedni kell. Sőt azt is képesek  leszünk mérni hogy a ennek a növekedésnek erősnek vagy gyengének kell lennie ill. nem szükséges növekedés. Tételezzük fel továbbá, hogy van már egy jól működő adórendszerünk és az átlagos (összes) adó is jól van beállítva. Ha az állami szolgáltatás erős növekedése szükséges, és ha az ország hasznos termelése évi 4%-os növekedésű, akkor az optimális évi adóemelés 2,2% körül van. Ha gyenge növekedés szükséges, akkor az optimális adóemelés 1,4% körül van. Közepes igénynél 1,8% emelés az optimális. Ha nem szükséges növekedés, de a termelés 4%-kal nő, akkor is 1%-kal kell emelni, mert egyébként a magángazdasághoz képest lemaradás jön létre. Tételezzük fel hogy a termelés nem nő, viszont a mérés szerint az állami szolgáltatásoknak növekedni kell. Ebben az esetben kb. 0,6%-1,2%-os adóemelés szükséges. Természetesen a mérést és az optimális adóemelést évente, kétévente meg kell ismételni. Ez a fokozatos egyenletes adóemelés technikája. A hirtelen ill. hektikus adóemelés (pénzkivonás) káros erről már szó volt.

Az infláció nem ok az adóemelésre. Ha magas az infláció, akkor az államnak meg kell állítania és nem gerjeszteni, ezért nem jó a túlzott adóemelés. Ha alacsony az infláció, akkor az említet adóemelések elégségesek. Az adónak vezetni kell az inflációt és nem követnie.

Újra megjegyzem hogy az adózás egyik lényeges része, a hasznos munka, termék, szelektálása, egy másik fejezetben lesz tárgyalva.

Továbbá megjegyzem az adózás és szociális rendszer (közösségi támogatások elvonások) összehangolósáról egy másik fejezetben lesz szó.

Ha a jövő adózása az optimális adózás, akkor a feladat a jövő adózásának kialakítása.

Az igazságos adózás a közösségek, államok vonatkozásában. Nem árt felsorolni az adózás feladatait, céljait.

Az optimális (a fejlettebb jövő) adózás alapvető feladatai, céljai:

1. Kifizetése az igénybevett állami (közösségi) szolgáltatásoknak. A költségvetés biztosítása.

2. Visszafizetése az igazságtalanul magas jövedelem egy részének, azon közösségnek, mely munkájából ered ez a jövedelem. Az igazságosság irányába történő állami elosztás bevételi oldala, mely a költségvetéssel, az állami szolgáltatásokkal lesz teljes.

3. A rossz, haszontalan, káros termelések, tevékenységek, fogyasztások magasabb adó általi korlátozása, a jó, hasznos termelések, tevékenységek, fogyasztások alacsony adó általi preferálása. (A rossz sokat fizet, keveset kap, a jó keveset fizet, sokat kap.) Ugyanakkor, a rossz, haszontalan, a jó, hasznos megállapítása sokrétű feladat, sokféle rossz, haszontalan, és jó, hasznos lehetséges. 

Ezért az adó egy részét azon közösségnek, államnak kell fizetnie az adózónak ahol igénybe, veszi az állami szolgáltatásokat. Ez az alacsony jövedelműeknél a teljes rész. A magasabb jövedelműeknek viszonyt az adó másik részét, azon közösségnek, államnak kell befizetni (ez az előzővel egyező, de különböző is lehet), ahonnan a jövedelem eredetileg ered, vagyis ahol a többletjövedelem visszavezethető a „károsuló dolgozókra”, a munkára.

Ezért az adót két részre lehet bontani: az alapadó. (Egy átlagos lakos, polgár mennyibe kerül az államnak).

Valamint az alapadón túli, többletadó, a magasabb jövedelműeknél.

Az adózás, adóztatás feladatai.

Biztosítani kell az adózás alapvető feladatait, céljait.

Továbbá, abból indulok ki, hogy az adózást ellenőrző testületnek mi lehet feladata. Nem feladata hogy az optimális állam nagyságát megállapítsa, ez más testületek feladata. Ha az államot meg kell változtatni, akkor az adóváltozással jár. Ebben a döntésben, mekkora legyen az adóváltozás, már részt kell vennie. Ha pedig megszületett a döntés, akkor pedig az a feladata, hogy az összes befizetési kötelezettséget úgy állapítsa meg, hogy a szükséges emelkedés, csökkenés létrejöjjön és az a legkevesebb kárral, járjon. Itt egy nagyon pontos, előre kalkulált számításra van szükség, hiszen a pontos költségvetést kell finanszírozni.   E közben dönteni kell pl. arról, hogy mely adókat emeli, csökkenti. Arról, hogy az ellenőrzést, szankcionálást erősíti, gyengíti, megváltoztatja. Ezekről csak úgy tud dönteni, ha tisztában van adózás alapvető képletével, ha minden szükséges tényezőt figyelembe vesz. Pl., tudja hogy befizetési kötelezettség nem egyenlő a befizetéssel.   Pl., ismeri az adózás kényszerűségi adatát (mennyire önkéntes az adóbefizetés, hányan akarnak kibújni alóla) és azt figyelembe veszi. A befizetett adó vonatkozásában is figyelembe veszi.

Ha gazdasági problémák adódnak, ennek a testületnek el kell gondolkodni, hogy azt adóemeléssel, adócsökkentéssel, vagy adóstruktúra-változással lehet megoldani. Ha ez utóbbi mellett dönt, akkor természetesen meg kell határozni, hogy milyen adóstruktúra-változás szükséges. Ha nincs különösebb probléma, változás akkor is pontos számításokra van szükség az összes befizetési kötelezettség vonatkozásában, mert az adózás más tényezői, pl. a megadóztatott dolgok változnak.

Ha nincs különösebb probléma, az állam változtatása sem merül fel, akkor pedig az igazságosabb arányosabb jövedelmi, vagyoni hierarchia adózás általi kialakításán kell dolgoznia, javaslatokat kidolgozni. Illetve a jó, még jobb termelési, szolgáltatási, és egyben fogyasztási struktúra kialakításán kell dolgoznia, javaslatokat benyújtania. Ezek mellett persze az adómódszerek javítása is, feladata.

A testület feladata továbbá, hogy jobb korszerűbb adózási fajtákat dolgozzon ki. 

Ismerje az adózás alapvető elveit, céljait, tényezőit, számításait.

Néhány fontosabb adózási elv.

A kislépéses adóváltoztatás elve.

Az adózás feladata, hogy az adózás céljait tejesítse.

Az adó alapvető céljai. Az optimális állam működéséhez szükséges összes adó, (a bevétel legnagyobb részének) biztosítása. Hozzájárulás az igazságos arányos jövedelmi, vagyoni hierarchia kialakításához az optimális összes adón belül a helyes adófajtákkal, adómértékekkel, adómódszerekkel.  Hozzájárulás a jó termelés, szolgáltatás, fogyasztási struktúra kialakításához, az optimális összes adón belül a helyes adófajtákkal, adómértékekkel, adómódszerekkel.  A három célt az összefüggések ellenére sem szabad keverni.

Az első faladathoz kapcsolódó elvek. Az adóváltozás önmagában nem képes gazdasági helyzetet javítani, csak ha az optimális állam irányába halad. Az optimális állam mellett jön létre az optimális magángazdaság. Adóemeléskor többek között csökken magángazdasági termelés, szolgáltatás, adócsökkentéskor csökken az állami termelés, szolgáltatás.

A második feladathoz kapcsolódó alapelv. Az igazságos és arányos jövedelmi hierarchia kialakításnak legfontosabb és elengedhetetlen eszköze a valós (erős) progressziójú összevont jövedelem, vagyonadózás. Eme adó nélkül pl. az állam növelése nagy feszültségekkel, jár.

A második és harmadik feladathoz kapcsolódik az adó a vállalatvezetés általi áthárításnak következményeinek ismerete.  Sok más elv is van.

Az adónak, adókedvezményeknek illeszkedni kell az állami támogatásokhoz, segélyekéhez. Az adónak illeszkedni kell az állami árakhoz és az állami hitelezésekhez. Az adókedvezményeknek a kedvezményes hitelekhez. Az adóbevételnek a hitelbevételekhez. Ezen illeszkedések biztosítása.

Az adó legyen árnyalt, (szükségszerűen bonyolult) és így igazságos, de ez az árnyaltság ne az állampolgárt terhelje, hanem az államot.

Ebből következően az állampolgárnak, vállalatnak csak egy viszonylag egyszerűen kitölthető (pl. 8-16 adatos) adatlapot kelljen kitölteni (később eme adatlap helyességét ellenőrzik) és a bonyolult árnyalt számolás, illetve a további adatok biztosítása az állam (adóhatóság) feladata.

Az adózás mértékének, ill. változtatásának pontos kiszámítása a kb. 45 tényező számszerűsítése mellett. Előtte viszont az adózási kiinduló alapelvek átgondolása mellett annak kiszámítása, hogy mennyivel kell változtatni az adó mértékét. Az adózás egyéb tényezőinek (adóstruktúra, adócélok, adóegyszerűség, adóigazságosság, adóellenőrzés) javítása (nem az adómértékkel). Az adózáson kívüli célokat (pl. a költségvetés céljai struktúrája) nem az adózással kell megoldani. Ellenben az összes költségvetéshez az állam nagyságához igazodni kell az összes adóbevételnek.

Az adózás, a fő feladatán (a néprétegnek szolgáltató állam finanszírozása) kívül, biztosítsa az adó további lényeges feladatait, céljait. Az arányos és igazságos vagyoni hierarchiát, a helyes árképzést, a hasznos termékek szolgáltatások, munkák szelektálását, hozzájárul a kiegyensúlyozott gazdasághoz. Hozzájáruljon a szabályozott igazságos versenyhez és valós értékű piaci árak jövedelmek kialakuláshoz.

Konkrétan: a valóban progresszív összevont jövedelem, vagyonadózás és ennek családi változatának kialakítása. Általában az arányos, igazságos vagyoni hierarchia javítása fogyasztási adóval, nyereségadóval. A tisztességtelen haszonadózás, a tevékenység adózás kialakítása. A tevékenységi adó, haszontalan káros termelések szolgáltatások tevékenységek szelektálásra korlátozására ill. a hasznos termékek, szolgáltatások, tevékenységek segítésére. Továbbá szükséges lenne egy kisvállalkozói adókedvezmény (kb1-8%) és egy külön innovációs adókedvezmény (a három évnél fiatalabb valóban új termékek szolgáltatások kb. 3-5%-os kedvezménye). Szükséges még a kisközösségi adókedvezmény. A pénz és munka egyensúly miatt még szükséges elsősorban, erősebben a hitelek, kevésbé a befektetések, megtakarítások adóztatása. Szükséges még a vagyoni helyzet és az adózás összehangolása is. Szükséges az adózás és szociális rendszer összehangolása a különböző elvek (munkamotiváció, egyenlőség elve, arányos hozzátartozói támogatás, stb.) figyelembevételével. Szükséges még az egyéb célú (limitált szabályozás, egyensúlyok, stb.) adók és a költségvetés összehangolása.

A kettő kombinációja (egyszerű, alacsony adózás, szigorú ellenőrzés, szankció) oldhatja meg a házi, háztáji, alkalmi munka adóztatását és a csökkentheti a feketegazdaságot.

És persze szükség van a jó vagyonadózásra is. e nélkül sem oldódnak meg ezek a problémák.

A kötelező takarékoskodásra rákényszerítő nyugdíjrendszer, és a nyugdíj szétválasztása az adótól. Az állami hitelek lehetőség szerinti szétválasztása az adózástól, ill. a költségvetéstől.

Az adózó nagyobb beleszólási lehetősége abba, hogy az adójának egy része (pl. 3%-a) milyen célt szolgáljon. Általában az adózó beleszólása költségvetésbe.

Olyan adózás kialakítása mely nem látszatszabályozás, „mindenki” kénytelen befizetnie, illetve érdemes befizetnie az adóját. 

Az állam nagyobb szerepvállalása az adatgyűjtésben, ellenőrzésben és számolásban. Az adózó, könyvelői és adminisztrációs tehermentesítése. Az önbevallási rendszer megváltoztatása. A fölösleges, logikátlan, igazságtalan adózási (és általában gazdasági) szabályok megszüntetése. Az adó legyen árnyaltan igazságos, de ez a bonyolultság ne az adózót terhelje, hanem az adóbeszedőt.  

Az adózás törvényei, és végrehajtatása feleljen meg a jog, jogrendszerben elemzett általános, jó elveknek. Vagyis ne legyen látszatjog, nem legyen összemosó jog, ne legyen betarthatatlan jog, bürokratikus jog stb. Különösen fontos hogy a becsületes, jó szándékú, ámde tévedő, ismeretek hiányában levő, kissé hanyag, adózót válasszák szét a szándékos adócsalótól.

Az adózási és általában gazdasági változások helyes alapmódszerének követése: a pontos átgondolt terv, a megfelelő eszköz (a szerteágazó rejtett hatások kiszámítása), után kicsi de következetes lépések a cél felé.  Az adózás technikai fejlesztésével az adócsalás és a feketegazdaság csökkentése. Az adócsalás és feketegazdaság fő okainak (rossz, korrupt költségvetés, igazságtalan adózás, túlzott összes adó, nagyarányú tévedések és visszaélések) megszüntetése. Hatékonyabb ellenőrzés, ill. ellenőrzési rendszer kialakítása. Az adózással kapcsolatos tájékoztatás fejlesztése.

Az állami, (beleértve a magángazdasági működtetésű állami területeket is) helyben, jövedelemből, fizetendő árak, díjak pontos megállapítása: az igazságtalan, aránytalan jövedelemkülönbségek alapján, ill. az adott szolgáltatás terület (terület, ágazat) kényszerű, fogyasztása alapján.

Van itt még egy feladatcsoport, amelyről egy másik elméleti rendszertényezőben ( a jövedelem-elosztó rendszer) lesz igazán megtárgyalva, viszont  gyakorlatilag ehhez a rendszertényezőhöz tartozik leginkább. Pontosabban ez a testület, az, amelyik jelentősen képes felügyelni az igazságos arányos jövedelemelosztás alapelveit, legalábbis gazdasági szempontból. Az általános feladat tehát: a demokratikus jövedelemelosztás alapelveinek a felügyelete.

Mindezen feladatok egy független, tudományos, demokratikus testületet (vezetésrészt) igényelnek.

A következők már más testületek feladatai, az adózást felügyelő testület csak közvetetten érintett ezekben.

Általános pénzügyi feladatok. Az évi 5% feletti áremelések megakadályozása. Általában a gyors és hektikus pénzkivonások, betételek megakadályozása. A viszonteladók és alvállalkozók behatárolása. Az optimális minimálbér megállapítása és az adott helyzethez való pl. inflációhoz való alakítása.

A másik feladatcsoport elvileg ide is tartozna, de gyakorlatilag a költségvetés problémakörébe tartozik.

Az optimális állam nagyságának, erősségének szerepének a meghatározása, kialakítása és ezek szerint a helyes költségvetés, majd mindezek szerint a helyes adózás kialakítása. B/21 ábra.

Mindezek a feladatok egy független tudományos demokratikus testületet, de legalább  három testületrészt igényelnek. A két testületrész munkamegosztása: az egyik főleg az adózása konkrét faladataival foglakozik, a másik az adózással kapcsolatos általános pénzügyi feladatokkal. A harmadik, a hasznos munka, termék adózási szelekciójával. Erről később még szó lesz.

A tényleges demokráciában ha mindezek a feladatok végre lesznek hajtva akkor az egész rendszer szempontjából 5 %-ot jelent.

Történelmi és százalékos értékelés.

Minden rendszerben volt és van adó. A jelenlegi rendszerben az alkalmazottak papírján fel van tüntetve az adó a brezsnyevi szocializmusban nem volt feltüntetve, de adó azért nyilván volt mert az államot fenn kellett tartani. Pontosabban a brezsnyevi szocializmusban igen nehéz értelmezni az adó fogalmát, ezért nehéz értékelni a brezsnyevi szocializmus adózását. A B/1/a ábra mutat egy történelmi értékelést.  A bresznyevi szocializmus nyilván adózási szempontból sem lehetett jó hiszen nem volt értékelhető magángazdaság. Csak abból lehet kiindulni hogy az adózás legfőbb céljai valahogy azért, viszonylag gyengén, ebben a rendszerben is  teljesültek. Az optimális állam abszolút nem volt rendben, de ezért nem az adózás felelős elsősorban. Az állam azonban működött és a vagyoni hierarchia sem volt rosszabb (arányos de igazságtalan volt) mint a jelenlegi rendszerben.

Történelmileg az adókat a következő kategóriákba sorolhatjuk: a hektikus számolatlan szabadrablás és a százalékos időnkénti adó. Nyilván az utóbbi jobb mert figyelembe veszi a termelés ill. a jövedelem nagyságát. Ez irányban is van azonban fejlődés, pl. az adók ne fix. százalékon adózzanak, hanem különböző szempontok szerint progresszív módón.

A következő kategória. A legalsó dolgozó réteg (rabszolgák, jobbágyok, bérmunkások, jogokkal rendelkező alkalmazottak közvetlen kihasználása (kizsákmányolása), - ez nem tipikus adózás. Valamint a szabad munkavállalók (szabad parasztok, szabad polgárok, iparosok, kisvállalkozók, földesurak, vállalkozók, munkáltató stb.) adóztatása. A legalsó dolgozó, alkalmazott réteg tulajdonképpen nem fizet adót. Az ő munkaerejét a munkáltató használja, és ezért bért kap, melynek fogyasztási értéke (reálértéke munkaóra/ x kg kenyér) többé-kevésbé kevesebb, mint az elvégzett munka reálértéke (munkaóra/ x kg kenyér). A munkáltató adója viszont visszahat az alkalmazott bérére. Jelenleg is lényegében ez a helyzet, annak ellenére, hogy  a visszaható adót úgy tüntetik fel mint közvetlen adót. Tehát a két kategóriát így is nevezhetjük: visszaható adó és közvetlen adó.

A következő kategória: az adózás célja az állam fenntartása, a másik célja gazdagréteg és a népréteg vagyonának a vagyoni különbségek kialakítása. Ez a múltra, a jelenre és a jövőre is érvényes.

Pl. a feudalizmusban a szabadparasztok, adóztak a királynak államnak (királyi udvar, katonaság, hivatalok, hivatalnokok, stb.) Adóztak az egyháznak mely abban a rendszerben, lényegében az állam ideológiai, tájékoztatási, oktatási, stb. szervezete volt. Adóztak viszont a földesúrnak is, aki viszont részben munkáltatónak, vállalkozónak felelt meg.  Az adózás fejlődött, most már a nagyvállalkozók hasznára nem kell adózni, sőt ők valamennyivel nagyobb adót fizetnek. Ugyanakkor a vagyoni különbségek nem csökkentek ami azt bizonyítja hogy az alkalmazottak közvetlen kihasználása erősödött. Az adórendszer tehát nem sokat fejlődött abból a szempontból, hogy a biztosítsa az arányos és igazságos vagyoni hierarchiát.

A következő kategória: az adó az öncélú, hatalmát, vagyonát fenntartó államot (vezetést), vagy a néprétegnek szolgáltató államot finanszíroz. Kétségtelen hogy e téren is volt történelmi fejlődés, de a jelenlegi helyzet még nem tökéletes.

Még mindig hatalmi vagyoni jellegű vezetés van, igaz ennek sok oka van, az adózás csak egy csekély ok a sok közül.  

Az adózás történelmi fejlődése, ha a fenti szempontok szerint, hosszú távon egyenletesen fejlődött nagyjából egyenes arányban a demokratizálódással.

A történelmi értékelés kiindulhat abból, hogy az adózás három fő célja hogyan teljesült a különböző rendszerekben. A hierarchia csökkentés úgy teljesült amilyen arányos és igazságos volt az adott rendszer vagyoni hierarchiája. A termelések szolgáltatások szelektálása, lényegében nem jött létre, talán az államkapitalizmusban vannak ennek jelei. Az optimális állam kialakítása pedig nemcsak a rendszertényező feladata.

A vagyoni hierarchiával azonban komoly problémák voltak és vannak. Kérdés: az adózás milyen mértékben hat a vagyoni hierarchiára?

A vagyoni hierarchiára minden rendszertényező többé-kevésbé, közvetve vagy közvetlen hat. Ezek közül kétségtelen hogy talán leginkább az adózás hat, de ez éppen a sokféle hatás miatt nem nagy.

Ezzel együtt az értékelésnél nem hagyható figyelmen kívül, az egyes rendszerekre jellemző vagyoni hierarchiák állapota.

Mindent összevetve a százalékos értékelés. Rabszolgatartó rendszer 0,8%, feudalizmus, 1,6%, klasszikus kapitalizmus 2,6%, jelenlegi államkapitalizmus 3.6%, brezsnyevi szocializmus 3,2%. Jelenlegi kínai szocializmus 3,6% ? Az ötven éven belül kialakítható fejlettebb rendszerben 5%-ot érhet el az adózás rendszertényező.

Ha már megírtam a következő levelet, javaslatot (persze ez is az un. vezetés, vezetések szemétkosaraiba landolt) akkor már legalább e tanulmányt bővítse.

A korszerű, igazságos jó vagyonadó (elsősorban ingatlanadó) vázlata. Elméleti rendszertényező.

Az aránytalan érdemtelen jövedelmek egyszerű, ám nem egyedüli, de nélkülözhetetlen megoldása a jó vagyonadó. A feketegazdaság egyszerű, ám nem egyedüli, de nélkülözhetetlen megoldása, a jó vagyonadó. Ezért a jó vagyonadó nélkül nincs jó adórendszer. Igaz a jó adórendszerhez még sok minden szükséges, de a jó vagyonadó biztosan szükséges.  Önmagában a vagyonadó lehet, hogy nem sok bevételt hoz, lehet, hogy önmagában számolva nem is éri meg, nem ezért kell bevezetni. Azért kell bevezetni, mert csak így lehet kerek, jó az egész adórendszer, így végül mégis hatalmas hasznot hoz a nemzetgazdaság, az emberek számára.

A jó, progresszív (minél nagyobb, fokozottan annál több) vagyonadó (ingatlanadó, stb.) azon intézkedés, ami biztosan a szegény, és alsóközéposztály (gyakorlatilag népréteg) érdekét védi, jólétét, növeli, viszont a gazdagréteg amúgy is hatalmas, aránytalan jólétét, csökkenti.

Egy kis idevágó ismétlés.

Valójában a jó vagyonadó, a nép kizsákmányolásának csökkentése.  A magángazdaságban keletkező aránytalanul magas jövedelmekből (vagyonokból), a gazdagabbak több adót fizetnek be, mely többletadó, bekerül azon állami szolgáltatásokba (egészségügy, oktatás, igazságszolgáltatás, rendőrség, anyasági támogatás, családi támogatás, szociális segély, stb.) amelyekből a szegény, átlagos jövedelmű, emberek ugyanakkora részt kapnak, minta gazdagok. Sőt a szegények, rászorulók egy kevéssel többet is. Ha nem lenne adó és állam, akkor ezen szolgáltatások magángazdaságban olyan magas árral működnének, amelyeket a nép képtelen lenne kifizetni. Így a gazdagok finanszírozzák a szegényebbek, átlagos jövedelműek állami szolgáltatásait, hozzátéve, hogy ez csak egy korábbi igazságtalanság kompenzálása.  Tehát az adó és az állam, a jelen rendszerben nem a nép kizsákmányolását jelenti, hanem annak ellenkezőjét, a kizsákmányolás csökkentését.   (Persze ehhez kell, egy a népnek szolgáltató, hatékonyan működő, korrupció-mentes állam. Ha ez nincs, akkor nem az a megoldás, hogy csökkentik az adót, az államot, hanem az hogy megjavítják az államot.) Minél közvetlenebbül kapcsolódik az adó vagyonhoz, és minél kevésbé lehet az adott adót ráterhelni a dolgozókra, annál inkább csökkenti (kompenzálja) kizsákmányolást. Márpedig vagyonadó az, amelyik legközvetlenebbül kapcsolódik a vagyonhoz, és ez az, amelyet legkevésbé tudja a munkaadó ráterhelni a dolgozókra, alkalmazottakra. Az összes adó közül tehát a jó vagyonadó, amelyik leginkább csökkenti nép kizsákmányolását.

Azt hittem, hogy ezt már a középiskolában tanítják. Megnéztem a tankönyvet és  nem tanítják. (Tényleg miért is nem tanítják?) Ettől függetlenül a leírtak annyira egyszerű, egyértelmű evidencia, hogy azért a gazdasággal foglalkozóknak tudni kellene.

Az összes adó közül leginkább ez az adó rendelkezik ezzel a tulajdonsággal, és összes adóban kell gondolkodni, vagyis abban hogy pl. ez az adó, kiválthat kevésbé igazságos adót. Ez még akkor is így van, ha adó felhasználása kétséges, ha pedig az adó felhasználása is jó, akkor duplán így van. Szinte az összes fejlett országban van vagyonadó.  

Nem az állam hasznosulása lényeg. El kellene már gondolkodni, hogy végül is, mi az állam. A történelmi fejlődés (feudalizmus, klasszikus kapitalizmus, államkapitalizmus) nem véletlenül hozta az állam növekedését, erősödését, és főleg a népnek szolgáló, szolgáltató jelleg erősödését.  A sztálinizmusnak, a szocializmusnak, (a túlzott államosításnak) ehhez semmi köze. Többek között az állam feladata, hogy a magángazdaságban keletkező hatalmas, aránytalan, igazságtalan jövedelmeket, vagyonokat részben kompenzálja. Ezért szükséges a progresszív adózás. Az igazságos arányos jövedelem, vagyon egyébként nemcsak erkölcsi szempont, de a magángazdasági termelést is növeli. Ugyanakkor maga az állam is fontos szolgáltatásokat nyújt tehát legalább annyira valós és fontos termelő, mint a magángazdaság.

Gyakori hiba, hogy a viszonylag nagy államot azonosítják a korrupt, rossz hatékonyságú, ill. eladósodott álammal. Természetesen a kettőnek nem sok köze van egymáshoz. Egy viszonylag nagyobb állam is lehet erős, hatékony, tisztességes és egyensúlyos.  És egy kisebb állam is lehet korrupt, rossz hatékonyságú, adósságot csináló, lásd a jelenlegi Magyarország

De korunkban megjelent egy neoliberális erő (hazánkban elsősorban SZDSZ, MSZP) amelyik azt mondja: ez a sok-évszázados és egyébként tudományosan is igazolható fejlődés csak egy kisiklás volt.  Létrehoz egy korrupt, rossz hatékonyságú, gyenge, eladósodott és uralkodó osztályt (beleértve a nagytőkét) szolgáló államot, majd rámutat: ugye megmondtuk, itt a példa.  Persze a háttérben a nagytőke ajnározása áll. De a Fidesz álláspontja is zavaros. Az állam helyes értelmezése nélkül jó adórendszert sem lehet létrehozni.

Pl. jelen gazdasági válságot is részben megoldhatná enyhíthetné az állami termelés, szolgáltatás fokozása. De ez hazánkban lehetetlen a gyenge korrupt, rossz hatékonyságú, eladósodott és az uralkodó osztályt szolgáló állam miatt.   (Arról nem is beszélve, hogy a jó állam meg sem engedte volna spekuláció miatti pénzügyi válságot, aminek a következménye a gazdasági válság.)   Kétségkívül ez a válság a jelen rendszer válsága, csak valószínű, hogy Magyarország, mint a leggyengébb, lesz feláldozva, azért hogy a rendszer még egy kicsit tovább evickéljen.

Az emberek, és a kis és középvállalkozók ( kivéve a nagytőkét) szívesen fizetnek több adót, ha tudják hogy az egy viszonylag nagyobb, tisztességes, hatékony a befizetést megérő termelést, szolgáltatást nyújtó államot szolgál. És ha szívesen fizetik be, akkor jól is működnek. És azért is működnek jól, mert a pénzhiányukat az állami szolgáltatások (pl. pályázatok fejlesztések, igazságos ellenőrzés, stb.) ellensúlyozzák. A viszonylag nagyobb és jó állam nemcsak az egyéneket szolgálja, de kis és középvállalkozásokat is segíti, tehát a termelést és az un. versenyképességet is szolgálja.

Válaszok a következő fejezetrész kérdéseire.

Egyszerűbb lenne, ha csak az ingatlanokat adóztatnák és talán az 1 milliós értékhatár is kicsi. A következő fontos szempontok miatt szükséges a körülményesebb megoldás.

Nem szabad az ingatlan piacot lefékezni. De ennél is fontosabb. A nemzetgazságnak az a legjobb, ha az emberek ingatlanba fektetik, ill. ingatlanba tartják vagyonukat. (Főleg, ha az ingatlan ki is van használva.) Ha csak ingatlanadó van (az egyéb vagyont nem adóztatják), pláne ha az túl magas, akkor az emberek nem ingatlanba fogják tartani vagyonukat. A lakáskultúra hasznos fogyasztás, az építőipar pedig fontos termelés. Ezért csak nagyon óvatosan lehet bánni az ingatlanadóval. Ezért nem helyettesítheti vagyonadó, ingatlanadó pl. a jövedelemadót. És ezért nem lehet olyan mértékű vagyonadót megállapítani, amelyik teljesen kompenzálná a jövedelemadó „csalásait”. De azért jelentős részben kompenzálhatja.

Tulajdonképpen az általam megállapított adók is túl magasak a társadalom szegényebb és középrétegének, tehát a többségnek.  Először kisebb adókat állapítottam meg és arra gondoltam majd a progresszivitás megoldja a problémát. De aztán rájöttem, hogy ezt a progresszivitást ki fogják játszani. A nagy családi házakat, villákat látszólag felosztják több lakásra.

Ezért az a megoldás, hogy bizonyos rétegeknek, pl. lakótelepeken lakóknak, nagy bérházakban lakóknak, kis családi házakban lakóknak adókedvezményeket kell adni.  Nekik pl. alacsonyabban, kell megállapítani a minimális adót, ill., a 4 éves emelt adó idejét le kell vinni 3 évre.  Mivel itt az egyébként indokolt progresszivitás (már így is hatalmasak igazságtalanok a különbségek, melyek a termelést is csökkentik, és egyébként a szegényebbek ki sem tudják fizetni a terheiket) gyakorlatilag nem tud érvényesülni ezért a progresszivitást viszonylag magasabb egységes adókkal, és kedvezményekkel kell megoldani.

Miért szükséges a jó és a rossz helyzetű, állapotú lakások szétválasztása. Nem lenne igazságos, ha pl. egy rózsadombi dohos szuterénbe lakó ugyannyi négyzetméteradót, fizetne, mint az első emeleti lakó. Inkább a helyzetet kell figyelni és nem az állapotot, hiszen az utóbbi felújítással megoldható.   Ugyanakkor túl sok kategóriát, ill. nagy árkülönbséget nem szabad megállapítani, mert az fékezné a felújításokat. Ez pedig hiba lenne. A rossz helyzetet, állapotot azonban le kell ellenőrizni, hiszen azért ez változhat. Ezért sajnos az államnak minden rossznak megállapított ingatlant 5 évente legalább egyszer le kell ellenőrizni. Aki nem engedi be az értékbecslőt, az ellenőrt, azon ingatlan, vagyontárgy automatikusan a jó kategóriába kerül. A jó állapotot, helyzetet nem kell ellenőrizni, mert az úgyis viszonylag magasan adózik. Persze az is lehetséges, hogy a jó helyzetű ingatlan kerül rossz helyzetbe, az adózó kérésére ezt is le kell ellenőrizni.

Azért kell azt az adót az inflációval emelni, mert a többi adótól eltérően ezen adó nem emelődik automatikusan. Pl. a jövedelemadó automatikusan követi az inflációt, az ÁFA is, és még sorolhatnám. Ez az adó azonban nem követi automatikusan.

Miért kell bevonni (bekeverni) a bevallott jövedelmet, áttételesen a befizetett adót a vagyonadóba. Ha  jövedelemadóval és más adókkal nem lehetne visszaélni, ha az pontos lenne, akkor nem lenne szükség vagyonadóra. Hiszen vagyon is jövedelemből származik. De sajnos a jövedelemadó, pontatlan, vissza lehet élni vele. Szinte minden adót ki lehet játszani az áfát is. Az is köztudott, hogy az ingatlanok adás-vételénél a valóságos vételárnál kisebb összeget vallanak be. Mindezért szükséges a vagyonadó. Látjuk a hatalmas házakat, villákat, és ha megpiszkálnánk mennyi adót, fizettek be a tulajdonosok, akkor sokuknál enyhén szólva meglepődnénk.  Ugyanakkor nem lenne igazságos, hogy adott esetben (egyforma ingatlannál) ugyanannyit fizessen az, aki rendesen befizette az adóját, az adózott jövedelméből vette az ingatlanát és az, aki nem fizette be rendesen az adóját. Az előző duplán adózik, a másik pedig még szimplán se, ha nincs kombinálva a vagyonadó a befizetett adóval, pontosabban az adólappal.  Így vagyonadó visszahoz valamennyit a befizetetlen adóból, és arra motiválja az embereket, hogy rendesebben fizessék az adójukat. További előnye az ingatlanadónak, hogy az adóhátralékot rá lehet terhelni az ingatlanra.

Miért kell öt adókategóriát bevezetni. El kell választani a múltat és jövőt, főleg a bevetésnél. Mivel nincs vagyonfelmérés, gyakori hogy valaki még azokból az időkből szerezte a vagyonát, vagy annak pénzfedezetét, amikor ezt még nem kellett bevallani. Természetes, hogy ezen régebbi tulajdonú ingatlanok, vagyonok alacsonyabban adóznak. A jövőben ilyen kibúvó nem lehet. Egyébként pl. 10 év múlva egyszerűen automatikusan, eltűnik az első kettő, alacsonyabb adózású kategória.

Miért kell megkülönböztetni a vásárlás utáni négy évet a további évektől. A vásárlás előtti négy év, amelynek az adóját vásárlás utáni években fizetik (hiszen 5 éves jövedelem lenne számítva), elsősorban az ingatlan, vagyon megszerzéséről szól. A vásárlás előtti években jön össze az a pénz, ami az ingatlanvételhez kell, és ezt adózza le az adózó, a vásárlás utáni években. Általában az ingatlan vétele előtt van egy ingatlan eladás, amely meglehetősen nagy összeg, ez is beszámít az öt éves jövedelembe. 

A további évek már elsősorban az ingatlan fenntartásáról szólnak, amely fele annyira sem költséges, mint a megszerzés. Ezért ekkor (4 év után) már kisebb adó szükséges.  Gyakori eset, hogy valakinek jól megy, vesz egy ingatlant majd utána szerényebb lesz a jövedelme. Ez is indokolja a megkülönböztetést.  Bár kétségtelen létrejöhet az a helyzet, hogy valaki egy nagy, drága lakással, rendelkezik, de a jövedelme kevéske lesz, ekkor az adója olyan magas, hogy képtelen kifizetni. Sajnos ekkor el kell cserélnie kisebbre az ingatlant. Ez viszont serkenti az ingatlanpiacot. (A szociális rendszert a vagyonadó nem oldja meg.)

Miért szükséges a családi adózás. Gyakori, hogy bár a gyerek, vagy a nagyszülő nevén van az ingatlan, de valójában azt nem ők vásárolták és tartják fenn, hanem a keresők. Tehát az ilyen jogi anomáliákat is meg lehet oldani a családi adózással. Ennél fontosabb, azonban az hogy, ha már bekevertük a befizetett adókat (adólapokat) a rendszerbe, akkor mindenki adója be legyen keverve. Igazságtalan lenne, ha pl. feleség adólapja, vagy nettó jövedelme (közvetve a befizetett adója) nem csökkentené azon ingatlan adóját, amelybe ő is lakik. Az állam, az adó nem azért van, hogy megfejje az állampolgárokat, hanem azért hogy segítse őket. Olyan rendszereket kell az államnak kialakítani, amelyek a többség számára jók, igazságosak. Ugyanakkor azért kell megadni lehetőséget, hogy egyes személyek külön a családtól függetlenül is adózhatnak, mert lehet hogy egyeseknek, egyes családoknak ez, az igényük.

 A vagyontárgyak, ingatlanok tárgyak értékének néhány gyakorlati megoldása.

Az biztos, hogy az aktuális piaci ár (forgalmi érték) önmagában nem adja ki az objektív értéket.

Egy lehetséges érték-megállapítás.

A három éves piaci ár átlaga már közelebb áll az objektív értékhez. A három éves piaci ár átlaga kombinálva, a vételi ár inflációval növelt értékével, talán még pontosabb.  Mindez esetleg kombinálva az előállítási összeg inflációval növelt értékével. És mindez beszorozva különlegességet, egyediséget kifejező arányszámmal.

Egy egészen más logikájú megállapítás.

Az átlag megállapítása és attól való (kategorizált) eltérés módszere.

Pl. megállapítanak egy átlagos környéken levő, átlagos helyzetű, átlagos minőségű ingatlan négyzetméter-árát. Ezután pedig azt nézik, hogy pl. az adott ingatlan mennyiben tér el az átlagtól. A környék szempontjából, pl. 7 kategória felállítása, 3 átlag feletti, 3 átlag alatti, egy átlagos. Az egyéb helyzet szempontjából pl. 3 kategória felállítása, egy átlag feletti, egy átlag alatti, egy átlagos. A minőség szempontjából pl. 3 kategória felállítása, egy átlag feletti, egy átlag alatti, egy átlagos.  Persze minden kategóriához tartozik egy arányszám (szorzószám, százalékszám).

A korszerű igazságos, jó vagyonadó konkrét vázlata.

Elöljáróban megjegyzem az alábbi adóztatás nagyon bonyolultnak tűnhet, de alaposabb vizsgálat után kirajzolódik a megvalósíthatóság.

A lényeg, viszont az, hogy ezzel az adóval az állampolgárnak minimális dolga lehet, szinte mindent az állam (pl. az adóhivatal) számít ki és intéz. Egy jó számítógépes programmal az állam dolga is viszonylag egyszerű.

a.) Az adó alapja minden 1 milliónál nagyobb értékű lakóingatlan, és egyéb vagyontárgy az állam által felbecsült értéke. Minden személyes tulajdonban levő ingatlan, és minden vállalkozási tulajdonban levő lakáscélú ingatlan adózna. A lakáscélú ingatlant azonban meg kell határozni, a kiskapukat le kell zárni. Ugyancsak meg kell határozni az egyéb vagyontárgy fogalmát.

 a.) Miért szükséges? Problémák. A gyakorlati megoldás.

Nem szabad az ingatlanpiacot fékezni. Illetve fenn kell maradnia annak, hogy az állampolgári vagyoni befektetés, megtakarítás elsősorban ingatlanokban történjen.

b.) Az ingatlanok értéke, értékbecslése: négyzetméter, környék és ezen felül két kategória. Rossz helyzetű, állapotú, és normális, jó helyzetű állapotú.

 b.) Miért szükséges? Problémák. A gyakorlati megoldás.

c.) Ezt az adót, az adólapot, az adózás számait, százalékait (szerintem kétévente) emelni kell az ingatlan-infláció százalékával.

c.) Miért szükséges? Problémák. A gyakorlati megoldás.

d.) 5 évente az államnak egyszer (persze nem egyszerre) fel kell becsülni minden rossz helyzetű, állapotú ingatlant, illetve egyéb vagyontárgyat.

e.) Minden kapcsolatos adót, illetéket, járulékot, stb. (pl. helyi ingatlanadó, ingatlanvásárlási illeték, ingatlaneladás utáni  jövedelemadó, gépkocsi súlyadó, stb.) a vagyonadóhoz kell illeszteni. Ezeket meg kell szüntetni (nem árt, ha egyszerű az adórendszer), vagy csökkenteni kell, de a vagyonadóhoz kell illeszteni.

f.) Az eltartott gyerekek, és más eltartottak száma ez esetben nem számít, azt más adókkal, ill. juttatásokkal kell az államnak megoldani.

Elvileg feltételezzük, hogy 2011. január 1.-én vezetik be azt az adót.

1.) 8 évnél régebbi (korábban vásárolt) ingatlan, vagyontárgy esetén a felbecsült érték 0,2%-a, az éves adó. Ekkor 60 év felett nem kell vagyonadót fizetni. Lehetnek egyéb mentességek, csökkentett adók.

2.) 5-8 éves ingatlan, vagyontárgy esetén a felbecsült érték 0,3%-a, az éves adó. Ekkor 60 éves kor felett nem kell vagyonadót fizetni. Lehetnek egyéb mentességek, csökkentett adók.

3.) A vásárlás 5 éven belül történt, ingatlanok vagyontárgyak adóztatása.

Az alapképlet. Az éves fizetendő adó:             a felbecsült érték

(osztva):  öt év alatt bevallott (hatóságnál nyilvántartott) bruttó jövedelem fele = Y x 25 000 Ft

Minimális adó: a  felbecsült érték 0,3%-a

Ez esetben 65 éves kor felett nem kell adózni. Lehetnek egyéb mentességek, csökkentett adók.

A hatóságoknál nyilvántartott bruttó jövedelem: a bérből, fizetésből származó jövedelem, a vállalkozásból származó jövedelem, az ingatlan és vagyontárgy eladásból származó jövedelem, nyugdíj, családi pótlék gyes, gyed, egyéb jövedelem.

Lehet nettó jövedelmet is számolni, de ekkor a szorzószámokat kb. harmadával, kell csökkenteni. A szorzószámok ez esetben 25 000 helyett, 16 000,  50 000 helyett 32 000,

70 000 helyett 46 000 Ft. De itt is sok példa-számolásra van szükség.

e.) Miért szükséges bevonni a bevallott nyilvántartott jövedelmet, leginkább az adólapot, közvetve a befizetett adót elsősorban a jövedelemadót? Problémák. Gyakorlati megoldások.

4.)  2011 január 1. után vásárolt ingatlanok, vagyontárgyak vagyonadója vásárlást követő 4 évig.

           Az éves fizetendő adó:       a felbecsült érték

(osztva):öt év alatt bevallott (hatóságoknál nyilvántartott) bruttó jövedelem negyede = Y x 70 000 Ft 

Ez esetben nincs korhatár, de lehetnek egyéb mentességek, csökkentett adók.

Ez esetben a minimális adó, vagyon felbecsült értékének 1%-a

5.)  2011. után vásárolt ingatlanok, vagyontárgyak vagyonadója a vásárlást követő 4 év után.

          Az éves fizetendő adó:     a felbecsült érték

(osztva): öt év alatt bevallott (hatóságoknál nyilvántartott) bruttó jövedelem fele = Y x 50 000 Ft.

Minimális adó: a felbecsült érték  0,7%-a

Ez esetben nincs korhatár, de lehetnek mentességek, csökkentett adók.

A jövedelem meghatározása mindig azonos.

g.) miért kell a 4 éven belüli és kívüli vásárlást megkülönböztetni?

6.) Elvileg a vagyonadónak progresszívnak kellene lenni.

Mivel a progresszivitást ki lehet játszani ezét ennek megoldásán el kell gondolkodni.

A határok: egy személyre leosztott felbecsült érték, ha túlhaladja a 20 millió Ft-ot, de 50 millió alatt van.  Illetve ha túlhaladja az 50 millió Ft-ot.

10 évnél régebbi: a 20 millió feletti rész 0,3%-kal adózik. Az 50 millió feletti rész 0,4%-kal

5-8 éves: a 20 millió feletti rész 0,4%-kal az 50 millió feletti rész 0,5%-kal adózik.

5 éven belül történt a vásárlás: a 20 millión felüli részt 35 000 Ft-tal kell szorozni, az 50 millión felüli részt 45 000 Ft-tal.  A minimális adó 20 millió feletti rész a felbecsült érték 0,8%-a,   50 millió feletti rész  1%-a.

2011 utáni vásárláskor 4 éven belül. A 20 millión felüli részt 90 000 Ft-tal kell szorozni, az 50 millión felüli részt 110 000 Ft-tal kell szorozni. A minimális adó a 20 millió feletti rész 1,2%-a, 50 millió feletti rész

1,4%-a.

2011 utáni vásárláskor 4 év után. A 20 millión felüli részt 70 000 Ft-tal kell szorozni. Az 50 millión felüli rész 90 000 Ft-tal.  A minimális adó 20millió feletti rész 0,9%-a, 50 millió feletti rész 1,1%-a.

i.) Miért szükséges? Problémák. Gyakorlati megoldások.

7.) A családi vagyonadó (vagyonadó átvállalása, megosztása).

Családon belül (férj, feleség ill. élettársak, gyerekek és azok házastársai élettársai, ill. nagyszülők és azok házastársai, élettársai, legfeljebb 10 személy) a tulajdonostól függetlenül át lehet vállalni az adó egy részét vagy egészét. Egy személy, állampolgár fizethet csak saját tulajdonú vagyonadót, fizethet csak családi vagyonadót, illetve fizethet megosztva saját tulajdonú és családi vagyonadót. Az utóbbi esetben az állam számolja ki vagyontárgy értékének arányában az adó arányát. (Szinte mindent, az adók összegét az állam számít ki) az állampolgároknak csak nyilatkozni kell hogy mely ingatlanokat, vagyontárgyakat akarják családi adózásban adózni, és mely ingatlanokat, vagyontárgyakat akarják saját tulajdonú adózásban adózni.   A lényeg az, hogy minden ingatlan vagyontárgy adózzon és lehetőleg minden igazolt bruttó 5 éves jövedelem (szerintem, ideszámít a nyugdíj a családi pótlék, a gyes, gyed, stb.) beszámítódjon, de csak egyszer.

j.) Miért szükséges? Problémák. Gyakorlati megoldások.

 Néhány példa.

Egy személynek van egy 15 milliós lakása és egy 3 milliót érő autója. Ez 18 millió. 8 évnél régebbi mindkettő, a szorzószám 0.002. A fizetendő éves adó 36 000 Ft.

5-8 éves között van mindkettő. A szorzószám 0,003. A fizetendő éves adó 54 000 Ft

Az adózás előtti öt évben történő  vásárlás adója. 

Pl. ha 2011-be vezetik be a vagyonadót, akkor egy 15 milliós lakás amelyet 2009-ben vásárolt egy személy, (vagy család) és abban az évben vásárolt még  egy 3 milliós autót is. Ennek az adója pl. a 2012-es évben.

E személy 5 év alatt a nyilvántartott bruttó jövedelme 5 millió Ft. 

Ennek a fele 2,5% millió. 18/2,5 = 7,2 x 25000 = 180 000 Ft az éves adója.

(Ha e személy nyilvántartott 5 éves bruttó jövedelme 10 millió, annak fele 5 millió:

18/5 = 3.6 x 25 000 Ft = 90 000 Ft az éves adója. Ha e személy nyilvántartott 5 éves bruttó jövedelme 20 millió, annak fele 10 millió. 18/10=1,8 x 25 000 = 45 000 Ft. Ez kevesebb, mint a minimális adó 54 000 Ft, tehát marad az 54 000 Ft adó.

Nettó jövedelemszámításnál, az 5 milliós bruttó kb. 3,2 millió nettó jövedelem.

18/1,6 = 11,25 x 16 000 = 180 000 Ft.  

A 10 milliós bruttó kb. 6,4 millió nettó  jövedelem:18/3,2= 5,6 x 16 000= 90 000 Ft.

Mi van ha pl. a házastárs belép az adózásba, (családi adózást kérnek a lakás vonatkozásba ), de csak a lakás adózásába. Pl. a férj fizeti az utó adóját, mint saját tulajdonú adót.(Egyébként pl. mindkét vagyontárgy a férj tulajdonában, van, de ez nem számít.) először ki kell számítani, hogy férj öt éves bruttó jövedelme hogy oszlik meg. Legyen ez 5 millió Ft. A lakás fele 7,5 millió az autó 3 millió. Az arányszámítás után a férj 5 milliójából 1,5 millió annak a fele 0,75millió  az autó adójába számít bele. A 3,5 millió fele 1,75 millió a lakás adójába.   Az autó adója 3/0,75 = 4 x 25 000 = 100 000 Ft. (ez rengeteg). Ezt csak a férj fizeti. A lakás adója (pl. a feleség 5 éves nyilvántartott bruttó jövedelme 4 millió Ft fele 2 millió Összesen lakásra jutó bruttó jövedelem 3.75 millió, ekkor:

15/3,75 = 4 x 25000 = 100 000 Ft. Ez lesz a lakás éves adója, amit fizethet a férj feleség egyben vagy kétfelé osztva, megint csak nyilatkozat kérdése. Ez összesítve 207 500 Ft, nem jó.

Ha mindkét vagyontárgy családi adózásba kerül, akkor: 18/4,5 = 4 x 25000 = 100 000 Ft. Ez már sokkal kisebb, mintha a férj fizette volna egyedül (180 000 Ft). 

Pl. a feleség fizeti csak az utót a férj csak a lakást. Az autó adója 3/2 = 1,5 x 25 000= 37 500 Ft.

A lakás adója: 15/2,5= 6 x 25 000 = 150 000 Ft. Összesen 187 500 Ft ez sem jó.

A férj fizeti csak az autót a feleség csak lakást. Az autó adója 3/2,5 = 1,2 x 25 000 = 30 000 Ft 

A lakás adója 15/2 = 7,5 x 25 000 = 187 500 Ft. Ez is rossz. Tehát egyáltalán nem mindegy hogyan adóznak. Általában a teljesen összevont adózás, minden vagyontárgy családi adózásba kerül, jelenti a legkevesebb adót.

h.) Hogyan lehet ezt a problémát megoldani?

i.) Miért kell ezen adózásokban, (a múltban szerzett vagyontárgyak esetében) viszonylag enyhének lenni az adónak?

Mert előfordulhat, sőt gyakori hogy magát az ingatlant, vagyontárgyat örökölte valahogy hozzájutott, illetve vásárláshoz szükséges pénzt vagy annak fedezetét örökölte valahogy hozzájutott. Valahogy igazságosan be kell vezetni a vagyonadót. Más a helyzet a 2011 után vásárolt ingatlanokkal, vagyontárgyakkal. Ekkor már van egy bővebb információja az állampolgárnak is és az államnak is. Az állam valamennyire nyilvántartja személyhez köthetően az ingatlanokat, vagyontárgyakat.

2011 után, a vásárlás után 4. évtől.    

Itt szorzószám 50 000. Egy személynek (vagy többnek, családi adózásban) csak 5 millió (irreálisan kevés) az 5 éves a nyilvántartott bruttó jövedelme, akkor: 

18/2,5 = 7,2 x 50 000 = 360 000 Ft, az éves adó.  

Ha 10 millió az 5 éves nyilvántartott bruttó jövedelem, akkor az éves vagyonadó:

18/5 = 3,6 x 50 000 = 180 000 Ft az éves adója.

Családi vagyonadózásban a példa szerinti 18 milliós vagyonnál (pl. férj 5 éves bruttó jövedelme

5 millió, a feleség 5 éves bruttó jövedelme 4 millió, összesen 9 millió), ekkor:

18/4,5 = 4 x 50 000 = 200 000 Ft.

Ha az öt éves jövedelem (lehet családi jövedelem) bruttó 15 millió (évi 3 millió), vagy annál több akkor már a minimális adót (126 000) kell fizetni. 18/6,6 = 2,4 x  50 000 = 120 000 Ft.

2011 után, a vásárlástól 4 évig.

Pl. egy személy 2011-ben, vásárol egy 15 milliós ingatlant és egy 3 milliós autót, tehát az eset ugyanaz.

Ekkor a minimális adó 4 évig 1%, azaz 180 000 Ft.  

A példázatba szereplő személy elad pl. 15 milliós ingatlan és azt be is vallja. Továbbá az öt éves bruttó jövedelme 9 millió és azt rendesen be is vallja. (A nettó jövedelme akkor 6 millió, ennek a fele a megélhetésre megy. Ha nagyon spórol, akkor meg tudja venni a 18 milliós ingatlant, vagyont.)

Ez esetben 24 millió az öt éves bruttó jövedelme ennek negyede 6 millió.

18/6 = 3 x 70 000 = 210 000 Ft, ez lesz az éves adó.

Az alapelv az, hogy aki rendesen bevallja jövedelmét, akkor ő kevés adót fizessen. Aki feltehetően letagadja a jövedelme egy részét, ő többet fizessen.

A másik esetben a bevallott ingatlan csak 10 millió és a bevallott jövedelem csak 6 millió. (Ebből lehetetlen megvenni a 18 milliós ingatlant, vagyont.) 16 millió az összes bevallott bruttó jövedelem. ennek negyede 4 millió. 18/4= 4,5 x 70 000= 315 000 Ft ez lesz az éves adója. Persze az éves adó minden évben módosulhat, hiszen változhat az öt éves összevonás. De a számítás lényege az, hogy érdemes minél több adót bevallani annál kevesebb lesz a vagyonadó.

A minimális adót (180 000) kell fizetni 28 milliós 5 éves bruttó jövedelem felett. (Ne felejtsük el, hogy ebben az időszakban a vásárlás előtti évekbe kerül sor valamilyen ingatlan, vagyontárgy eladására. Így, már nem sok a 28 millió Ft öt alatt.)

Ebbe a példázatba nem is említem azt, ha valaki 5 milliós bruttó bevallott jövedelemből vásárol 18 milliós ingatlant, vagyont, mert ez teljesen irreális. 18/1,25 = 14,4 x 70 000 = ez több mint 1milliós éves adó.

Az utolsó példában (315 000 az adó) nagyjából az 5 év alatt letagadott jövedelem 8 millió, ennek az adóvonzata mondjuk 2,7 millió. Öt év alatt 500 000 a vagyonadó többlet, tehát csak részbeni kompenzálásról lehet szó. A vagyonadó kb. egyharmad, részben kompenzálja az adócsalást (ha a progresszivitást is figyelembe vesszük) de azért ez is valami.  Ezért szükség van a jövedelemadó ellenőrzésére, amely ellenőrzést megkönnyíti az ingatlanok vagyonok nyilvántartása. Ugyanakkor nem érdemes olyan vagyonadót készíteni, amelyik teljesen kompenzálja az adócsalásokat, mert az már túl magas lenne, többek között lefékezné az ingatlanpiacot, az építőipart, stb.

Gyakorlatilag az adózás menete a következő lehetne.

Az állam (adóhivatal) év elején összegyűjtené (földhivatalból, polgármesteri hivatalokból stb. és persze önmagától) az aktuális adatokat, pl. az ingatlanok adatait, a személyautók adatait stb. (Kétségtelenül egy sereg vagyontárgy nincs nyilvántartva.) Mondjuk május 1.-ig szinte minden állampolgárnak küldene egy levelet és nyilatkozatot, amely tartalmazza következőket. Az állampolgárhoz tartozó ingatlanok, vagyonok, ill. azok értéke. Persze ismertetni kell a vagyonadózás lényegét, menetét, százalékait, különösen a családi vagyonadózást, annak buktatóit és jó megoldásait.  Az állampolgárnak nyilatkozni kell a következőkről: egyetért e az állam által közölt ingatlanokkal, vagyonokkal. Arról, hogy van e birtokában a feltüntetett ingatlanokon, vagyonokon kívül más vagyontárgya. Illetve arról, hogy mely ingatlanokat, vagyonokat mely adózásban (egyéni, vagy családi) akarja adózni.  A családi nyilatkozat egy nagy nyilatkozat, amelyet az egész család „tölt ki” ír alá. Erre mondjuk ez embereknek két-három hónapjuk, van. (Közben valószínűleg szép számmal lesznek reklamációk, ezeket is el kell intézni még időben.) E nyilatkozatot megkapva a hatóság kiszámolja pontos adót, amelyet szintén el kell küldeni az állampolgároknak, mondjuk október 1. ig. Innen kezdve mondjuk 5 hónapjuk (következő év március 1. ig) van az állampolgároknak, hogy egyben, vagy részletekben befizessék az adót.

Van itt azért jó néhány egyéb probléma, pl. az újonnan épített, de még eladatlan ingatlanok, vagy a bérlakások, stb. problémája.  Szerintem legalább 1 év kell e törvény előkészítéséhez, meghozatalához, még lázas csapatmunka mellett is. A bevezetéshez minimum másfél év kell. Nem szabad elfelejteni, hogy más adókat is módosítani kell, vagyis vagyonadóhoz kell azokat illeszteni. 

Persze létre lehet hozni egyszerűbben rossz vagyonadót, ingatlanadót, de az inkább rombolja az adórendszert, inkább károsítja nemzetgazdaságot, mintsem hasznosítja. 

Egy kis ide is illő ismétlés.

A legáltalánosabb ezért legjelentősebb gondolkodási hiba a féloldalas elemzés, megállapítás (féligazság).

A gondolkodási hiba (bizonyos gondolkodási funkciók gyengesége, pl. tudáshiány miatt), a felületes gondolkodás, gondolatmenet, az érzelemvezérelt hibás (szubjektív) gondolkodás, gondolatmenet, a tudatalatti érdekvezérelt hibás gondolkodás gondolatmenet, és a tudatos szándékos, (jellemzően egyéni érdekből adódik) félrevezetés, lényegében azonos. Erkölcsileg nem azonos, de a logikai hiba szempontjából, és a károkozás szempontjából azonos. És szinte lehetetlen kideríteni, hogy pl. a féloldalas elemzés miből ered, elsődlegesen. Ugyanis a felsoroltak akár keveredhetnek, ötvöződhetnek is.

A féloldalas elemzés, megállapítás arról szól, hogy az adott probléma, problémakör, bizonyos részeit, elemeit, tényezőit kiemelik, figyelembe veszik, más részeit, elemeit, tényezőit, elhallgatják, elhanyagolják, nem veszik figyelembe. Ezáltal egy hiányos, torz, káros elemzés, megállapítás jön létre. A felsoroltak egyben a féloldalas elemzés okai, hozzátéve, hogy vannak még más okok is.

Nézzük pl. ezt a kijelentést: az ingatlanadó, rossz, mert az emberek sok éves megtakarításából eredő értékét adóztatja meg.

Már kapásból is több furcsaságot állapíthatunk meg. Mi az, hogy az emberek?

Mennyi ember, és milyen ember, ez homályos. Aztán belegondolunk: minden ember sok éves megtakarításáról van szó? Vagy vannak érdemtelenül hasznosulók is, akiknél nem a sok év alatt összekuporgatott forintokról van szó? Könnyű felismerni jelenleg az utóbbi egy jelentős réteg. Itt jönne azon alaposabb átgondolás, hogy mi végre lenne az állam, az adó. Ha nincs ingatlanadó, akkor van más, lehetségesen még rosszabb adó. Illetve annak az átgondolása hogy lehetséges e olyan vagyonadó, amely megkülönbözteti a sok éves adózott jövedelemből megtakarításból származó ingatlant,vagyont, az érdemtelen hasznosulásból származó ingatlantól, vagyontól. Bizony lehetséges.

Visszatérve a konkrét példából (egy a sokmillió közül) az általánosságba. 

Mindezek, lényeges részek elemek, tényezők tehát kimaradnak a kijelentő elemzéséből, megállapításból, ezért lesz féloldalas elemzés, magállapítás, hibás, kárt okozó féligazság. A példában szereplő is az.

Nem is olyan nehéz leleplezni a féloldalas elemzést.  Persze azért van némi nehézség, hiszen éppen az benne a becsapós, hogy tartalmaz részigazságot. A hallgatónak azonban azt kell először is érzékelnie, hogy teljes e az elemzés, vagy hiányos. Ezt kell érzékelnie, függetlenül attól, hogy pontosan tudná, mi is az, ami kimaradt. Vagyis nem kell a kérdés szakértőjévé válnia. Ha felismeri azt, hogy bizony az elemzés, megállapítás hiányos, akkor már gyanakodhat, hogy féloldalas elemzésről van szó. Az említett példázat esetében ez nem is annyira nehéz. Általában, nem nehéz, mégis az egyik legáltalánosabb leggyakoribb gondolkodási hibáról van szó, tehát ne becsüljük le a jelentőségét.

Miért is? Itt vissza kell térni, az elején felsorolt okokra, vagyis arra hogy nemcsak az egyszerű gondolkodási problémák az okok.

Egy kicsit kitérnék az ítélkezési oldalra is. Állandó probléma, hogy valamit (ez esetben a káros egyoldalú elemzést, kijelentést) a károkozás szempontjából ítéljünk meg elsődlegesen, vagy a szándékosság a tudatos önérdekű károkozás szempontjából. A válasz az: is-is, talán egyenlően.

Mondjuk a károkozás százas skáláján levő adott kárt, hozzáadjuk a szándékosság százas skáláján levő értékhez. Sajnos mindkettőt, főleg a szándékosságot nehéz megállapítani. További kérdés: mi manipuláció?

Ez egy viszonylag egyszerű megoldás: olyan vagyonadó, amely vizsgálná vagyon eredetét.

Ha újításból, munkából szerzett a vagyon, akkor a vagyon kis százaléka (alacsony mértékű) lenne a vagyonadó.

Ha öröklött a vagyon, akkor közepes mértékű lenne a vagyonadó.

Ha pénzügyi spekulációból, szerencsejátékból, vagy nem bizonyított forrásból szerzett a vagyon, akkor igen magas mértékű lenne a vagyonadó.

A vagyonadónak az előnye, hogy az állam, a társadalom ezt mondja: nem érdekel, hogy mit csinálsz, mit variálsz össze, de a végén mi a társadalom (az állam) úgyis odamegyünk és elszámoltatunk, persze csak „humánusan”, az adózás módszerével.

Bármit is teszel, addig nem fogsz jobban élni amíg el nem számolsz a vagyonoddal és annak eredetével.

A jövő számítógépes (kártyás) adó és szociális rendszere, de ez csak a technikai része a problémának.

Tulajdonképpen az egész adóztatatást, és a szociális rendszert az állami (önkormányzati) ügyintézést meg lehetne oldani pl. kártyás rendszerben.

Azaz, vigyázat belecsúszhatok itt az egyoldalú szemlélet hibájába.

Egyrészt a szerkezet alapelveit azért az embereknek kell megállapítani. Másrészt véleményem szerint a közvetlen emberi kapcsolatra és nemcsak a családi, baráti kapcsolatra is szükség van és lesz. Meddig mehet el a gépiesített világ, ez talán egy külön problémakör. A fő kérdés, hogy nem válik a világ az élet individuálissá, embertelenné? Az igazi társadalom, közösség arról szól, hogy vannak közvetlen emberi kapcsolatok a társadalom tagjai, úgymond, az idegenek között is. Bár az emberi ügyintézés is lehet embertelen és igazságtalan.

Egy darabig azonban elmehet az ügyintézés és a pénzügyi rendszer a gépiesítés irányába. Tehát minden állampolgárnak lenne egy számítógépes összevont állami számlája és egy kártyája, amely számlára különböző feltételek alapján befolynak és kifolynak a pénzek. Adólevonás, befizetett adó, szociális, állami juttatások, stb.. A számlarendszer végső állomása, a fogyasztási kártya, amelyet egyrészt csak adott fogyasztásokra adott mértékben lehetne felhasználni. Pl. az állami területeken (egészségügy, oktatás, művelődés, közlekedés, stb..) és pl. azon magángazdasági előállítású, de alapvető életfenntartáshoz szükséges fogyasztások tekintetében, mint pl., élelmiszer, lakásrezsi, stb.. A gépi számla nyilván valamilyen mértékben és szisztémával a fogyasztásokat is elkönyvelné. Egy modernebb gépi könyvelésű és kártyarendszer, pl. mobiltelefonnal, kis személyszámítógéppel összekötve akár rövid szöveges információkat, utasításokat, tanácsokat is adhatna. A mai technika mellett csak ki kell nyitni a gondolkodásunkat, fantáziánkat és sok minden lehetséges.

(Egy másik vonatkozása a hihetetlen információtárolásnak, gépi számolásnak, információáramlásnak a közvetlen demokrácia, a közvélemény-kutatások, a népszavazások rendszere.)

Tehát a gépesítés adhat egy nagyon pontos, nagyon árnyalt (sok feltétel, sok számítás) és egy abszolút elfogulatlan zártkörű rendszert. Tehát a lehetőségek hatalmasak eme irányban. De ehhez egyrészt idő kell. Másrészt nem szabad abba hibába esni, hogy akkor az ember fölösleges. A gépi rendszer csak felszabadítja az embert a gépies könyvelés alól, így az ember az idejét és az értelmét a kreatív újításokra, a rendszer jobbá tételére, és a valóban emberi kapcsolatokra tudja koncentrálni. 

A közteherviselés és adózás további elméleti problémái. Elméleti rendszertényező.

Az adó fogalmát nem is olyan könnyű meghatározni. Az adózás definíciója: az államnak kötelezően befizetett közvetlen ellenszolgáltatás nélküli pénzösszeg. Igen ám, de mit nevezünk ellenszolgáltatásnak, és mit nevezünk közvetlen ellenszolgáltatásnak? Mit nevezünk kötelezőnek? Pl. a személyi igazolvány kiállításának illetéke adó? Az is lehet ellenszolgáltatás, ami kötelező? Az autópályadíj adó? Állítólag a benzinárban is van útadó. A kötelező gépjármű-biztosításadó?  Legalább 10 fajta, csak az autókkal kapcsolatos összeget fizetünk kötelező jelleggel,  ( vizsgadíj, zöldkártya, útadó, parkolási díj, regisztrációs díj, súlyadó, biztosítás, jogosítvány, forgalmi, stb.). Persze erre lehet mondani: ezért mind kapunk valamilyen ellenszolgáltatást. Ilyen alapon azonban bevezethetnék a füttyadót is. Aki fütyül az utcán, az köteles adót fizetni. Az ellenszolgáltatás meg az, hogy kap egy igazolványt, mely tanúsítja, hogy fütyülhet az utcán. Vannak ellenszolgáltatások, de ezek jelentős része kikényszeríttet ellenszolgáltatás. Másrészt az ellenszolgáltatás sokkal kevesebb, mint a befizetett összeg.

Egyébként, ha az autósoknak útadót kell fizetniük a gyalogosoknak, miért nem kell járdaadót fizetni?

A másik ami felmerül az egyszerű emberben: ez rengeteg adó illeték, rengeteg energiát, munkaerőt igényel. Nem lenne egyszerűbb az adókat összevonni? A másik kérdés: mi az adó és mi egy árú, szolgáltatás ára? Mi a különbség a kettő között?

A definícióban is szerepel a kötelező jelző. Ami kötelező, kénytelen befizetés az adó? Van sok olyan  befizetés melyet nem is az államnak, fizetünk mégis kötelezően fizetjük: gázdíj, fűtésdíj, áramdíj, stb. Itt van ugyan ellenszolgáltatás, de nincs választási lehetőség nem lehet a különböző szolgáltatók és összegek között választani. Persze mindenre, így erre is lehet mondani, hogy nem kötelező lakni, áramot, gázt fogyasztani. Tulajdonképpen az a szó, hogy kötelező nem létezik, mert az öngyilkosság, vagy a börtön állandóan választható alternatívák.

A büntetések is kötelezők, akkor a büntetések adók? Ezeket az államnak fizetjük és a költségvetés  is számol velük.

Az sem jó, ha mindent adónak nyilvánítunk, ami az állami kasszába kerül. Az állami vállalatok árait pl. egy menetjegy árát nem tekinthetjük adónak. Vagy igen? Miben különbözik lényegében az autópályadíj a menetjegy árától?

Az biztos, hogy a jelenlegi rendszerben többek közt ez a problémakör is mind elméletileg, mind gyakorlatilag annyira zavaros, tisztázatlan, hogy nem lehet megállapítani mi az adó és mekkora az adó? Az alapelvek és az alapirányok, sincsenek tisztázva.

A többszörös adózás is egyfajta probléma. Úgy gondolom a többszörös adózás elkerülhetetlen, ezért nem is erre hanem az igazságos adózásra kellene koncentrálni.

„Fizessen a használó” felfogás.

„Fizessen a használó” felfogás gazdasági szempontból azt jelenti, hogy a magángazdaság, a magángazdasági árak sokasodjanak az állammal, az adóval szemben. Illetve azt jelenti, hogy az állami árak sokasodjanak, növekedjenek az adóval szemben.  

Fizessen a beteg a gyógyításért, a diák tanításért, általában fizessen a használó, a fogyasztó. Egyre gyakoribb ez a felfogás, de hová is vezethet ez.

A szülő fizet gyerekének, azért mert ötöst hozott, mert leviszi a szemetet. A gyerek viszont fizet a szülőnek a vacsoráért, a kifizeti a benzinköltséget, ha kirándulni mennek.

A férj minden szeretkezés után fizet a feleségének. A feleség viszont a fiatal szeretőjének fizet.

Valakit baleset ér, akkor megnézik, hogy van a bankszámláján pénz, ha van akkor átutaltatják. Ha nincs, akkor nem foglalkoznak vele.

Az árva gyerekekkel nem foglakoznak, mert nem fizetőképesek.

A rendőrség csak annak szolgáltat, aki fizet. A bíróság csak azzal foglalkozik, aki fizetőképes, ki tudja fizetni a perköltséget. Még továbbmenve ezen a logikán, a bűnözőkkel sem foglakozik az állam, ha nem fizetőképesek.

A pénz (a pénzfizetés) szükségszerű eszköz, de azért nem ártana elgondolkodni, hogy mire szolgál. Nem ártana elgondolkodni azon, hogy ennek az eszköznek hol van határa, meddig hasznos és mettől káros.

De előtte ezen is el kellene gondolkodni: az  emberi társadalom, kizárólag  adok-kapok  mechanizmus alapján működik, vagy van más mechanizmus is.

Sajnos ez már nem teoretikus probléma, nem is humoros, a tendencia  „fizessen a használó” felfogás és gyakorlat felé vágtat. 2008-ban pl. magyar kormányoldal pl. azzal érvelt, hogy micsoda igazságtalanság, hogy nem betegek fizetik meg az orvosi szolgáltatást, hanem mások. Az EU több képviselője pedig kijelentette nagyon jó úton, jár a kormány, mert ez az európai irányvonal. Többek között ez sem magyar hülyeség, hanem rendszertendencia.

Gyakran a „fizessen a használó” felfogást így prezentálják: erősödjön az öngondoskodás.  Ez már dupla ostobaság (vagy manipuláció), ugyanis az állami szolgáltatás is öngondoskodás, csak nemzetközösségben szervezett öngondoskodás.

Az egyik érv az lehet a „fizessen a használó” felfogás mellett, hogy az, az igazságos, ha mindenki pontosan annyit kap, mint amennyit ad. Igaz hogy ezek ez érvelők elég sajátságosan nem nagyon tőrödnek a pénzszerzés néhány olyan igazságtalan módjával, amelyek azért meghatározzák a jövedelmek nagyobb részét. Ezért eme érvelők mondata pontosan így hangzik: mindenki annyi szolgáltatást kapjon amennyi pénzt ad. Ez azért más, mint: mindenki ennyit kapjon, mint amennyit ad. De más baj is van ezzel, ez érvvel. Mert az igazságosság mondata pontosan így hangzik: mindenki azt kapja, amit megérdemel. Ez egészen más, mint: mindenki annyi szolgáltatást kapjon, amennyiért fizetni, tud. Az utóbbi mondat szerint pl. az árva gyerek akár meg is halhat, mert nem tud fizetni. Az igazságosság mondata szerint, az árva gyerek nem érdemel rosszabb sorsot, mint más gyerek. A két törekvés, merőben ellentétes egymással.

Az ellenérv viszont az lehet, hogy ez egy olyan embertelen világ, amelyben a normális ember rosszul érzi magát.  Persze kapzsi emberek, főleg ha sok pénzük van nagyon is jól érzik magukat ebben a mindenért  fizetős világban. Azért szerintem még mindig ők vannak kevesebben. Ha viszont az ő kívánságuk szerint halad a tendencia, akkor mégis ők határozzák meg a tendenciát. Az is igaz hogy aki, kapzsi, és akinek sok pénze van, az valószínűleg rámenős, akaratos ember. Az valószínűleg vezető pozícióban van.

Jó kérdés hogy mit tudnak tenni azok az önzetlenebb és általában szerényebb, de többségben levő emberek, akik nem érzik magukat jól egy ilyen világban. Egy dolgot mindenképpen tehetünk, (magamat is azok közé sorolva, akik rosszul érzik magukat a fizetős világban). Azt, hogy leleplezzük a manipulációt. Aki a „mindenki fizessen a kapott szolgatatásért” felfogást vallja, vagy ennek  a szellemében cselekszik az egy kíméletlen, igazságtalan világot épít. Akkor is azt épít, ha álcából védi a kisebbségeket, vagy felszólal mozgássérültek mellett. Ezek álcázások, mert az ilyen ember végső célja „a mindenért fizetni kell” kíméletlen világa. Lehet valakiknek ez a céljuk, csak akkor azt vállalják fel. Persze ha nem vállalják fel, akkor is a könyörtelen emberek közé  kell őket besorolni. 

A méricskélés, gazdaságilag sem éri meg.

Egy példával kezdeném az elmélkedést. Egy társasházban a lakók elhatározták, hogy felújítják a lépcsőházat. A földszinti lakó viszont azzal állt elő hogy őt kevesebb felújítási költség illeti meg mint pl. a második emeleti lakót, mert az többet használja lépcsőházat. Tulajdonképpen, ha szűken értelmezett igazságosságot tekintjük a földszinti lakó felvetése jogos. Mégis valahogy elképedünk ezen a felvetésen. Szerencsére még elképedünk, de lehet hogy nem sokáig.  Mi lenne, ha elfogadnák a földszinti lakó javaslatát? Először is hetekig kellene számolgatni, valószínűsíthető viták mellett, hogy melyik lakót, mekkora költség illeti meg. Másrészt, ha ezt elfogadják a lakók, akkor beindulna a hasonló igazságossági javaslatok áradata és a méricskélés. Mindenki elkezdene méricskélni ki mit (vízvezetéket, tetőt, udvart, stb.) mennyit használ és ennek arányában mekkora összeget kell fizetnie. Ez azon felül, hogy igen csak időigényes dolog, valószínűleg rontana a lakók kapcsolatán.

Azt gondolnánk, hogy ez nem életszerű példa, pedig nagyon is az. Nemcsak azért mert a valóságban is megtörtént, hanem azért mert hasonló jellegű problémák mindennap felvetődnek a rendszer vonatkozásában. Az adózás egyik kérdése is ez: pontosan számoljunk, ki mindent a használat arányában vagy egyszerűsítsünk, vonjunk össze. Pl. a legigazságosabb útdíj valóban az, ha mindenhová kapukat állítanak, viszont ez a legköltségesebb legkörülményesebb. Végeredményben a pénzbeszedő is rosszul jár, mert rengeteg munkát, költséget igényel az adó beszedése. Az adófizetők többsége is rosszul jár, mert, az előbb említett munkát, költséget a díjbeszedő át fogja hárítani, másrészt sorompók közt  lelassulva haladhat, a kellemetlen közérzetről már nem is beszélve.

Az említett példákat értelmezzük még szélesebb vonatkozásban. Megállapíthatjuk hogy az egyén a kisebbség igazságossága, logikája nem ugyanaz mint a közösség, a többség igazságossága, logikája. Az egyén igazságossága azt mondja: méricskéljünk, mindent pontosan számoljunk ki, fizessen a használó. Nevezhetjük ezt individualizmusnak is. A közösség igazságossága, logikája azt mondja, hogy némi egyéni igazságtalanságot be kell nyelni annak érdekében, hogy a közösség egésze jól és ezzel általában az egyén is jól járjon. Az egyén igazságossága, logikája inkább a magángazdaságra jellemző, a közösség igazságossága logikája inkább az államra, az adóra jellemző. Legalább is annak kellene lenni. A demokrácia igazságossága, logikája megegyezik a közösség igazságosságával, logikájával. A többség érdekében egyes személyek csoportok rövid távon károsodhatnak. A kommunizmus ideája is talán ebből a gondolatból eredt. Lehetetlen az egyén igazságosságát megteremteni, tehát csináljunk közösségi igazságosságot, ne nagyon méricskéljünk. Tudjuk azonban, hogy a kommunizmus ideája megbukott. Ezért azt mondom: vigyázat ne essünk át a ló másik oldalára, némi méricskélésre azért szükség van, azért az egyén a kisebbség igazságosságát, logikáját sem szabad figyelmen kívül hagyni, azaz meg kell találni az ésszerű arany középutat. A jelenlegi tendencia viszont szerintem a méricskélés az egyén, kisebbség igazságossága logikája felé halad és  már átléptük az arany középút határát. Ez egy stratégiai elvi kérdés amin érdemes elgondolkodni.

Visszatérve az adózásra, azt mondom: az adókat az ésszerűség keretein belül összekell vonni, és lehetőség szerint be kell építeni a klasszikus alapvető adókba. A sokféle simi-sumi adót meg kell szüntetni, legalábbis csökkenteni szükséges.

Adózás és szociális rendszer (elsősorban gyerekgondozás). Elméleti rendszertényező.

Ez részben az adózáshoz részben a szociális rendszerhez tartozó problémakör.

Tipikusan olyan problémakör melyen a politikusok éveken, évtizedeken keresztül vitatkoznak, holott az elméleti átgondolása pár órát venne igénybe és ezek szerint ki lehetne alakítani az optimális gyakorlatot.

Tágabb értelemben nemcsak a gyereknevelésről van szó, hanem a kérdés: a közösség számára hasznos célokat, az adón keresztül valósítsák meg vagy sem. Itt van egy logika: a munkával összefüggő célokat az adózáson keresztül, a munkától viszonylag független célokat az adózástól függetlenül kellene támogatni. Ez csak egyféle logika.

A másik logika: minden támogatást az adózáson keresztül mert ez egyfajta munkamotiváció, az embereket arra ösztönzi, hogy dolgozzanak. Van ebben igazság, de csak részigazság. Egyfelől a leglényegesebb munkamotiváció a hasznos, érdekes munka lehetősége, azután következik az igazságos és viszonylag magas nettó munka-jövedelem. Az adózáson keresztüli támogatás ezekhez képest harmadlagos munkamotiváció. Ez tehát csökkenti e logika abszolút alkalmazását.

Itt még a következőt kell megjegyezni. Az a cél hogy mindenki dolgozzon, rendben van. Az a cél, hogy mindenki magas jövedelmű munkát végezzen már nincs rendben, főleg a jelenlegi rendszerben. Egyfelől a magas jövedelmű munka a jelenlegi rendszerben ritkán azonos a hasznos, érdekes munkával. Másfelől az amúgy is kapzsi gazdaságot és társadalmat nem kell még inkább a kapzsiság irányába terelni.

Más oldalról nézve. Kétségtelen hogy gyerekgondozást (0-18 évig) az államnak, a közösségnek támogatni kell valamilyen mértékben. Ez azonban nem lehet teljes támogatás, mert a természet (Isten) törvényszerűsége: az utódgondozás, a hozzátartozók arányosan nagyobb támogatása. Egy másik fejezetben arról elmélkedem, hogy ez az elv a természetes és csak így jön ki az optimális nagy egyensúly. Tehát ez a támogatás normál esetben nem lehet több, mint az eltartás költségeinek, egyéb terheinek egyharmados (33%-os) közösségi átvállalása. Ez csak minimális életszínvonal felett élő gyerekekre vonatkozik. A másik elv viszont azt mondja, hogy demokratikus fejlett társdalomban az önhibán kívüli (nem bűnöző) emberek (főleg a gyerekek) nem nyomoroghatnak, nem élhetnek bizonyos színvonal alatt. Ezt nevezhetjük az egyik a szociális elvnek. Ehhez kapcsolódik, az hogy minden gyerek egyforma tehát egyenlő támogatás jár nekik. Ez az önhibán kívüliek (pl. a gyerekek) egyenlőségének elve. A munkamotiváció elvéről már szó volt. A négy elvet gyakorlatban így lehet összeegyeztetni. Minden gyereknek annyi támogatást kell adni, hogy bizonyos színvonalú életet tudjon élni, iskolában tudjon járni, és az egészséges élethez való feltétele meglegyen. A kérdés, az ezen felüli támogatása, ill. a gyerek családjának a támogatása. Ezzel azért kell csínján bánni, mert minden gyerek egyenlő elv szerint még szegény (kevés családi összjövedelem, sok eltartott) támogatásával is kialakulhat az a helyzet, hogy még ezek gyerekek is sokkal jobban élnek, mint pl. a család nélküli gyerekek. Ezért is indokolt a az minimális életszínvonal feletti gyerekek maximálisan 30%-os támogatása.  Egyfelől ennek a támogatásnak úgy kellene történnie, hogy a szegény gyerekek többet kapjanak. Másfelől a hozzátartozói támogatás elve szerint az ember nemcsak önmaga miatt tevékenykedik, hanem a hozzátartozói miatt is. Ha kiegyenlítjük az eltartottak életét, akkor, megsemmisül ez az elv. Ezért marad az arany középút, az hogy minden a minimális életszínvonal felett élő gyerek kapjon közel egyenlő támogatást. A szegénycsaládban élő gyerek valamivel, egy kevéssel kaphat csak több támogatást, mint a gazdag családban élő.

Az adózáson keresztüli támogatás, főleg ha az, százalékos, akkor ennek ellentmond, mert így gazdag gyerek sokkal több támogatást kap. Az adózáson keresztüli támogatás azonban nemcsak százalékos, lehet, hanem fix is. pl. minden dolgozó az adójából egy gyerek után leírhat, pl. havi 12.000 Ft-ot. ( Ha egy gyerek eltartása minimális életszínvonalon kb. 36.000 Ft.) Sőt azt is lehet mondani, hogy minden gyerek után jár havi 12.000 Ft családi, pótlék, ha a szülő dolgozik és csak 8.000 ha nem dolgozik. Ez is a munkához kötött (munkamotivációt fokozó) támogatás, de nem az adózáson keresztül történik. Ez csak technikai kérdés. Ezt kell kiegészíteni, azzal hogy gazdag családban élő gyerekek valamivel kevesebbet kapjanak. Mondjuk X jövedelemig 12.000 Ft, X jövedelem felett csak 10.000 Ft, Xx jövedelem felett csak 8.000Ft támogatás jár.

Mindezt azzal kell kiegészíteni, hogy minimális életszínvonal alatt ne éljenek gyerekek. Az a gyerek, akinek munkanélküliek a szülei és csak 8.000 Ft támogatást kap nagy valószínűséggel a minimális életszínvonal alatt fog élni. Ezért a rendszernek a minimális életszínvonalat is vizsgálni kell. Erre lehet következtetni a család jövedelméből és vagyonából. Tehát az a gyerek, aki nem éri el a minimális életszínvonalat, azt a 8.000 Ft-on felül 20.000 Ft-ig, addig kell támogatni, amíg el nem éri a minimális életszínvonalat. Érdemes ezt a támogatást nem pénzben, hanem főleg pénzen kívüli (pl. ingyenes étkezés, utazás, tanulás stb.) adni. A család ne a családi pótlékból éljen meg. 20.000 Ft szükséges adakozás felett érdemes elgondolkodni, hogy a gyereknek, nem lenne e jobb, az állami kollégiumban való nevelkedés. Ennek is ki lehet alakítani olyan rendszerét, amely nem szakítja meg kapcsolatot a szülővel, egyfajta főleg állam, kisebb részt szülő, együttes gondoskodásról lenne szó.

Ez pl. egy olyan rendszer lenne, amely egyezteti az alapelveket. Egy kicsit motiválna munkára, illetve nem motiválná azt, hogy munka nélkül (állami támogatásból), éljenek emberek. Részben megfelelne annak az elvnek, hogy  a gyerekek között ne legyenek nagy különbségek, részben viszont fenntartaná a kis különbségeket, vagyis az arányos hozzátartozói támogatás elvét. Itt még meg kell jegyeznem: azt hogy a gazdag és szegény családban élő gyerekek között ne legyenek nagy különbségek, nem gyerekek támogatásával kell elsősorban elérni, hanem az arányos és igazságos vagyoni hierarchiával. A jövőben azon kell majd gondolkodni, hogy egy arányos és igazságos vagyoni hierarchia mellett a gyerekek (rászoruló eltartottak) közötti különbség még kisebb legyen, de a hozzátartozói támogatás azért ne tűnjön el.

Azt hogy az egyes állami (közösségi) támogatásokat, elvonásokat az adón keresztül százalékosan, az adón keresztül fixen, az adón kívül, de feltételhez kötötten (pl. munkához kötötten), vagy kötetlenül, vagy százalékosan, stb. kell adni azt maga támogatás, elvonás célja, jellege határozza meg. Hosszasan lehetne értekezni, arról hogy melyik támogatásnak, mi a célszerű adása. Többek között ez lenne a munkája a vezetőknek, a társadalomtudósoknak. Általában minden eltartott támogatása probléma, de én a leggyakoribbról, a gyerekek támogatásáról elmélkedtem, ez jó kiindulás lehet a többi eltartott problémájára.

Térjünk vissza, a fejezet kezdetére: a vezetők évek óta vitatkoznak problémán, ráadásul nem születik meg az optimális megoldás.

Függetlenül attól, hogy az én megoldásom jó vagy nem, a következő elfogadható. Létezik ez ügyben is egy olyan optimális megoldás, amely minden elvet, minden tényezőt figyelembe vesz, egyeztet, és ezt a megoldást több okos vezető, társadalomtudós, ha nem is órák alatt, de hónapok alatt ki tud dolgozni. A kérdés az, hogy jelenlegi rendszerben ez miért nem valósul meg, miért vitatkoznak évekig, évtizedekig, miközben az optimális elméleti és gyakorlati megoldás nem születik meg? Természetesen ez nemcsak erre a problémára vonatkozik, hanem minden társadalmi problémára. Az ok a rendszerben keresendő. Egyfelől minden vezetés azt állítja, hogy az ő megoldása az optimális. Ez részben az önkritika hiánya. Részben annak hiánya, hogy általában a kérdések nincsenek tisztázva a társadalom ellőtt, tehát a különböző vezetők állítása miszerint övék a tökéletes megoldás, nincs kinevetve. És nincs szankcionálva, abban az értelemben, hogy valótlanságot állító vezetőnek hitelét vesztve, minimum távozni kellene a vezetésből. Részben a vezetőknek még arra sincs idejük, módjuk és kedvük hogy pár hetet, hónapot rászánjanak egyes jó megoldásra. A hatalom megtartása felemészti az energiájuk, idejük nagy részét. A koncentrált hatalom, a sok tennivaló miatt sem jut elég idejük-energiájuk. 

Másfelől a vita fenntartása fontosabb, mint a megoldás.  Ez részben adódik az ellenhatalmi rendszerből. A másik megoldását támadni kell, mert csak így lehet hatalomra jutni, ill. csak így lehet a párt-identitást megtartani. Támadni kell és másiktól szignifikánsan eltérő megoldást kell létrehozni. Ez pedig azt jelenti, hogy normális középtől eltérő szélsőséges megoldások jöhetnek létre. Miért fontos a vita fenntartása ezen kívül?  Egyfelől a vita nemcsak tudatos, de valódi érzelmi indíttatású is. Másfelől, képzeljük el hogy működne a jelenlegi vezetés vita nélkül? A következőket jegyzem meg: a vita szükséges és jó dolog. Hozzátéve az a vita jó és szükséges, amely rövid vagy középtávon belül kialakít egy optimális megoldást, minimum egy optimális megoldáshoz közeli kompromisszumot. Azok a viták, azonban melyek nem alakítanak ki ilyeneket, amely megoldatlanul vég nélkül folynak, azok károsak. A jelenlegi rendszerben pedig az ilyen viták a jellemzők.

Néhány gazdasági alapvetés a feketegazdaságról az emiatt befizetetlen adókról, az államról. Elméleti rendszertényező. (ismételt fejezet)

Az alapvetések előtt azonban jöjjön néhány általános orbitális tévedés.

Bár már megfogadtam, hogy nem reagálok a tévedésekre, de amikor már a kb. tizedik elismert szaktekintély és politikus áll elő az alábbiakkal, akkor már kénytelen vagyok reagálni. Mik is ezek az alapvető általános tévedések. Pl. a magyar gazdaság legfőbb baja a jelentős (nagy) feketegazdaság.  A magyar gazdaság legfőbb baja, hogy  viszonylag kevesen fizetnek adót (elsősorban nagy feketegazdaság miatt), az állam ezen kevesek adójából működik. Ezeket kell elsősorban megszüntetni és akkor már alapjaiban rendben lesz a gazdaság.

Az én sorrendem a legfőbb bajok tekintetében egészen más. A legfőbb bajok nagyjából (sok hiányosság megoldandó probléma szinte egyformán fontos) fontossági sorrendben. Jelenleg a legfőbb baj a hatalmas mértékű eladósodás.

Aztán, a korrupt és rossz hatékonyságú állam. Aztán a valódi termelési tényezők gyengesége, mint az állam, mint magángazdaság tekintetében. Ilyen termelési tényező: a foglalkoztatottság, a szakértelem, (arányos szakképzés), a hozzáadott értéktöbblet, az igazi hazai innováció, stb.. Aztán a rossz termelésstruktúra (mit állít elő a termelés), amely szinte azonos a rossz fogyasztásstruktúrával.  Aztán a zavaros és tisztázatlan állam és magángazdaság aránya. Aztán a rossz adórendszer. A rossz monetáris politika. A külföldre kivitt ellenérték nélküli pénz ( amely ez esetben részben hazai munka, hazai energia, hazai érték.) A gazdaság rossz szerkezete, a kis és középvállalkozások gyengeségére gondolok. A hatalmas és igazságtalan jövedelmi, vagyoni különbségek, melynek csak hatoda-tizede származik a feketegazdaságból, a döntően nagyobb része, a  85-95%-a sajnos legális.  Általában a rossz gazdaságirányítás és itt konkréten egy hosszabb felsorolás jönne.  (Megjegyzem már az előzőek is a rossz gazdaságirányításnak tudhatók be.) Nem akarom itt tovább sorolni a fontos bajokat, hiányosságokat, a lényeg az, hogy a feketegazdaság és ebből adódó a szűk adózás valahol a 25. a sorban. Tehát nem lényegtelen, mert azért a 25. nagy bajjal is foglalkozni kell, de orbitális tévedés a 25. bajt, az első helyre tenni.

A tévedés alapja szerintem a pénzközpontú felfogás, amelynek az a lényege, hogy a pénz kvázi egyenlő a termeléssel. Sőt tovább fokozza tévedést, hogy csak a nyilvánosan megjelenő pénz, a pénz. Vagyis, ha pl. 30%-os feketegazdaság akkor annak kifehérítése következtében 30%-kal növekedne a nemzeti termelés. És a kifehérítés következtében befizetett adó 30%-os többletbefizetés lenne, amely 30%-kal növelhetné az állami szolgáltatást, termelést, illetve csökkentené a költségvetési hiányt. Szóval ezek orbitális tévedések.

Valójában a 30%-os feketegazdaság kifehérítése, csak nulla és legfeljebb 5%-ban növelné az igazi valós nemzeti termelést. Magyarországon inkább nulla százalékban.

De miért is.

Mi is a pénz? A pénz mérőeszköz. A pénz a munkának a  közvetítő eszköze, és mint ilyen erősen beleszólhat a  megtermelt javak elosztásába, de közvetlenül nem szól bele a termelésbe.

Közvetve viszont kétségtelenül beleszólhat, pl. a pénzügyi zavarokból termelési zavarok lesznek. Vagy, az arányos és értelmes beruházási pénzhitel fokozza termelést, de csak az arányos értelmes beruházási hitel, a rossz hitel pénzügyi zavarokat okoz.  Vagy, az igazságtalan, aránytalan jövedelemelosztás is termeléscsökkenést okoz.  Vagy, a külföldre menő pénz kivisz magával munkát (áttételesen hazai fogyasztást, jólétet).  Ezeket, a problémákat nem szabad összekeverni más problémákkal. Vagyis tudni kell, hogy mely problémakörök függnek össze a pénz elosztó szerepével és melyek nem.   E fejezet alapvetései mégis abból indulnak ki, hogy a pénz csak közvetítő eszköz, nem közvetlen termelési tényező.

Induljunk ki abból, hogy egy nemzetgazságnak van egy összesített  termelési kapacitása (ez hosszabb távon azonos termelésével) amely áll: a dolgozok  (természetesen a szellemi munkát is beleértve) számából, azok szakértelméből, munkamotivációjából, újítási képességéből, és lehetőségéből, (a hozzáadott értéktöbblet nagyságából lehetőségéből) és a termelési eszközök korszerűségéből, jóságából. Ez a termelési kapacitás (termelés) a meghatározó, a pénz csak ezt méri, közvetíti.

Nagyon egyszerűen fogalmazva nem meghatározó, hogy ezt a termelési kapacitást, hogy osztjuk fel: viszonylag kisebb fehérgazdaság, viszonylag nagyobb feketegazdaság, vagy fordítva. Az adott, a jelenben levő termelési kapacitás ezzel nem változik jelentősen.

Ugyanígy nem meghatározó, hogy ezt az adott termelési kapacitást, hogy osztjuk fel, amennyiben az állam és magángazdaság kb. egyformán hasznos termelésű és egyformán hatékony a többség a népréteg számára: viszonylag kisebb állam, viszonylag nagyobb magángazdaság, vagy fordítva. Az adott jelenben levő termelési kapacitás ezzel nem változik jelentősen.  Ez utóbbi esetben a termelési kapacitás nem változik jelentősen, de a termelésstruktúra jelentősen megváltozik (mást szolgáltat termel az állam és mást a magángazdaság) és az már komoly probléma. Szerintem az állami szolgáltatások azok amelyek a fontosságukhoz képest napjainkban el vannak hanyagolva.

Azért az „egyenlő hatékonyságra” is ki kell térni néhány mondattal. Nem szükségszerű és kijavítható az, hogy az állam korrupt és rossz hatékonyságú. A magángazdaság sem fenékig tejfel, mert a jó hatékonyság jutalmát, a profitot a nagytőkések zsebrevágják, vagyis az a népréteg számára nem hasznos hatékonyság.  Ezzel együtt nyilván figyelembe kell venni a jelen és a közeljövő hatékonyságát, ha az állam és a magángazdaság arányáról van szó, de messze nem az a legfontosabb szempont. A legfontosabb szempont a távolabbi jövő, a termelési struktúra, stb..

Nézzük, meg konkrétabban mi  a helyzet  ezzel a 30%-os feketegazdasággal

A feketegazdaság azt is jelenti, hogy egy sereg kis és középvállalkozó (sőt a nagyvállalkozók is csalnak adót csak őket, nem lehet megfogni) jobb helyzetbe kerül, mert kevesebb forrást vonnak el tőle több, marad neki. Tehát növekedik hatékonysága. Ugyanakkor e fekete gazdaság egy sereg tényező miatt, (pl. bujkálás miatt) rosszabb hatékonyságú, mint a fehérgazdaság. Az a kérdés, hogy a kettő mennyire kompenzálja egymást, melyik kerekedik felül. Ez elsősorban attól függ milyen az adórendszer, amelyik szintén soktényezős egyenlet. Továbbá függ a jó támogatási hitelezési rendszertől is. Ha rossz az adózás, és támogatás, akkor bizony a feketegazdaság semmivel sem rosszabb hatékonyságú, mint fehér, sőt. Mert ez esetben olyan vállalkozások is talpon tudnak maradni, amelyek a rossz adózás miatt elbuknának. Vagyis rossz adózás mellett, a fekete gazdaság semmivel sem csökkenti a valós termelést, sőt növelheti. (A feketegazdaságnak is el kell adni a termékét, szolgáltatást, tehát a fogyasztók kiválasztása rájuk is vonatkozik. A feketegazdaságot nem keverjük a fogyasztókat is becsapó, bűnöző gazdasággal. Az amúgy rendesen adózó vállalkozás is lehet fogyasztó-átverő. De az is igaz, hogy a feketegazdaságban egy kevéssel nagyobb arányú a fogyasztók átverése. ) 

Ha jó az adózás, akkor, de csak akkor, (és ha jó támogató, hitelező, politika) a feketegazdaságnak kb. 15%-kal nő hatékonysága, ahhoz képest mintha nem fizetne adót. Ez azt jelenti, hogy amennyiben 30%-nyi feketegazdaságot fehérítenek ki (egyébként ezt is csak jó adózással lehet), akkor 4,5%-kal nő e 30%-nyi gazdaság hatékonysága.  Ez az összes termelés vonatkozásában kb. 1,3%-os tényleges javulást eredményez.

De azért figyelembe kell venni azt, hogy a 30%-os vagyis az összes feketegazdaság kifehérítése szinte lehetetlen, vagyis gyakorlatilag 15%-nyi feketegazdaság kifehérítése jöhet szóba az is hosszabb távon, és ezzel az itt szereplő számokat meg kell felezni.

(És egy fontos megjegyzés: a jó adózás nem azonos az alacsony adózással.)

Tehát a tévedésből kimondott 30%-os termelésnövekedésből (ez nem az éves termelésnövekedés) így lesz 1,3%-os termelésnövekedés, de csak jó adózás és jó támogatás mellett.  Ennyit növekedne a valós termelés, 30%-nyi feketegazdaság kifehérítése következtében. Ennél jóval nagyobb százalékok, jönnek ki az említett fontos tényezők következtében.

De nézzük meg mi a helyzet az adózással.

De mielőtt erre rátérnék meg kell állapítani a következőket.

A feketegazdaság káros, mert növeli az igazságtalan jövedelmeket, de az összes igazságtalan és aránytalan jövedelemnek csak hatodát okozza a pl. 30%-nyi feketegazdaság. A feketegazdaság káros, mert növeli az igazságtalan versenyt, de az összes igazságtalan versenynek csak hatodát okozza a 30%-nyi feketegazdaság.

Tehát mi a helyzet az adózással és az állammal.

30%-nyi feketegazdaság kifehérítése következtében kb. 15%-kal növekedne az állam adóbevétele, hiszen az Áfa, a vagyonadók, stb. nem növekednek. A nyugdíjbevétel nő ugyan de kifizetett nyugdíj is nő, tehát itt sincs bevétel-növekedés.

Pl. a 40%-os a nemzeti teremést elvevő és szolgáltatásiban visszaadó állam, 65%-osra növekedne. (Persze ha ezt egy korrupt, rossz hatékonyságú, eladósodott állam teszi akkor a visszaadott érték csak fele lesz az elvételnek. De itt és most induljunk ki abból, hogy az állam tisztességes, hatékony és nincs eladósodva. És persze az is kérdés hogy magángazdaság, amitől elvesznek, a népréteg szempontjából mennyire hatékony, de itt ebbe se menjünk bele.)

De nyilván ezzel az elvétellel a magángazdaság aránya, termelése csökken. Itt jön azon elv, hogy a termelési kapacitás átrendezése nem növeli a termelési kapacitást. Azon is el lehet gondolkodni, hogy 15%-nyi pénz vajon mekkora termelési kapacitás átrendezést hoz létre. De itt és most maradjunk annál a variációnál, hogy ez 15%-nyi termelési kapacitás-átrendezést tesz lehetővé. (Valójában ez sok mindentől függ, itt jönne azon elv, hogy a pénz nem azonos termeléssel, azért sem, mert a pénzt a termeléstől függetlenül is el lehet osztani.)

Ha rossz az adózás és a támogatás, akkor sok kisvállalkozó kiesik, csökken a termelése, ami nemcsak az összes nemzeti termelésre hat ki, hanem az adózásra is.  Vagyis viszonylag rossz adózás, támogatás mellett, az állami termelés, szolgáltatás növekedése, több okból csak 10%-os lesz, ennyivel csökken a magángazdaság termelése. Az összes nemzeti termelés nem változik. Ez még egy viszonylag normális, közepes helyzet. A jelenlegi magyar viszonyokban valószínűleg ennél rosszabb helyzet alakulna ki. Van egy nagyon ideális változat is, amikor a nemzeti összes termelés kicsit nő, az állam nő, a magángazdaság ennél kevésbé csökken.

A lényeg viszont az, hogy tulajdonképpen nem a feketegazdaság a kifehérítése teremti meg a jó helyzetet, hanem pl. a jó adózás, a jó támogatás, az állam és a magángazdaság jó aránya, a hatékony termelés és még folytathatnám. 

Az egész tanulsága tehát röviden a következő. A feketegazdaság kifehérítése amellett, hogy nem lényegtelen, de a legfontosabb megoldandó problémák közé sem sorolható. Ha a gazdaság legfontosabb problémai rendeződnek, akkor a feketegazdaság problémája is nagyrészt rendeződik.

Sokan vagy kevesen fizetnek adót, kérdése.

Attól, hogy szegényektől is beszedik az adót, és aztán segélyként visszaadják nekik, az állam lényegében nem nő, nem lesz nagyobb termelésű (szolgáltatású). Ha nagyon jól működik az állam a „széles adófizetés” ami gyakorlatilag szegényréteg, középréteg erősebb adóztatását jelenti  egy fél fokkal növelheti ezen rétegekben az igazságos elosztást, de csak nagyon jól működő állam esetében.  Ha pedig valaki az „adófizetés kiszélesítése” alatt a foglalkoztatottság növelését érti akkor jobb, ha ezt is mondja: növelni kell a foglalkoztatottságot. Vagy: az alacsony foglalkoztatottság jelentős probléma, meg kell oldani.  Ha pedig valaki az „adófizetés kiszélesítése” alatt az adócsalást, adókijátszást érti akkor jobb, ha ezt is mondja: csökkenteni kell az adócsalást, az adókijátszást. Vagy: az adócsalás az adókijátszás jelentős probléma, meg kell oldani. Ezt a problémát egyébként elsősorban a jó adóztatással lehet megoldani.

Azért a feketegazdaságot ne értékeljük túl, másképpen.

Mert mit tesz pl. az a cipész, aki szükségszerűen a szegényeknek dolgozik, olcsón és nem ad számlát. Hasznos munkát végez, és kevesebb pénzt vesz ki gazdaságból, mint amennyi munkát betesz és segít a szegényeken. Egyetlen hibája, hogy mindezt adó nélkül teszi. Viszont ha adózna, lehet, hogy tönkremenne és ezt a hasznos munkáját sem tudná folytatni.

Hasonlítsuk össze azt a gazdaságot ahol sok „háziasszonynak” van takarítónője  és ezek takarítónők számlával dolgoznak, azzal gazdasággal amelyben háziasszonyok maguk takarítanak.  Az elsőben több lesz az adó, nagyobb lesz a nyilvántartott GDP. Eközben mindkettőben egyenlő a hasznos munka a fogyasztás és az életszínvonal. A szegények adócsalása nem azonos a gazdagok adócsalásával. A szegények ilyenkor  nem az államon keresztül kompenzálják a szegénységüket, hanem önmaguk teszik meg. A gazdagok adócsalása viszont azt jelenti, hogy az igazságtalan jövedelmükből nem adnak vissza még egy részt sem.

Az állami költségvetés (állami fogyasztás-kiválasztás) és az optimális állam kialakítása. Rendszertényező. Elsősorban szavazás a költségvetésről –szavazólap. Az államról szóló ábrák B/10/b, B/21/a, B/21/b, B/3,  B/7 ábra. Az adózás ábrái és más ábrák.

Ismétlés.

Az adózás és költségvetés.

Az adózás az elvonás oldaláról irányítja a nemzetgazdaságot, a társadalmat, a költségvetés az adás oldaláról irányítja nemzetgazdaságot, a társadalmat. Ugyanakkor mivel az adó és az állami árak szinte azonosak a költségvetéssel, együtt is irányítják a nemzetgazdaságot, a társadalmat, gondolok itt elsősorban az állam nagyságára, szerepére. Mégis abból az alapelvből kiindulva, hogy a nép és a tudományos vezetés által megállapított optimális költségvetés, ill. megállapított optimális állam a szentírás, az adónak kell a költségvetést követnie. De csak nép és a tudományos vezetés által megállapított költségvetés és állam esetén. Ugyanakkor a tudományos vezetés (és talán a nép is) azt is mérlegeli, hogy az adóváltozás (az elvonási oldal) milyen gazdasági, társadalmi változásokat okoz, ez tehát benne van a költségvetés-változás tudományos mérlegelésben.

Ha rossz hatékonyságú korrupt az állam, akkor nem a költségvetést (adót, állami árakat) kell növelni vagy csökkenteni, hanem az államot kell megjavítani. Ha tisztességtelen, rossz hatékonyságú a magángazdaság akkor nem az adót, állami árakat (költségvetést) kell növelni, csökkenteni, hanem a magángazdaságot kell jobban irányítani.

Ez tévedés: minél kisebb adó, (minél kisebb állam) annál hatékonyabban működő magángazdaság. Az állam biztosítja magángazdaság részére a nagy tudású egészséges munkaerőt. Az állam irányítja a magángazdaságot, stb..

Az igazság: az optimális állam, az optimális adó, az optimális költségvetés egymással összefüggésben biztosíthatja az optimális hatékony magángazdaságot, és a hatékony államot.

Az adózásnak és a költségvetésnek is, külön-külön más módszerekkel (elvonási, ill. adási módszerekkel), de végső soron ugyanazokat az alapvető célokat kell szolgálniuk. Ezek pedig:

Az optimális arányok (állam, magángazdaság stb.) ezzel összefüggésben az optimális hatékony (tisztességes) működés.

Az igazságos arányos jövedelmi, vagyoni hierarchia, az igazságos arányos szélesen értelmezett életszínvonal. Ezzel összefüggésben a szükségletek arányos kielégítése.

Az optimális, arányos, valamint a testet, lelket építő (hasznos) termék és szolgáltatásstruktúra kialakítása.

Ismétlés.

Az államszervezés és az állami költségvetés alapjai.

1. Minden azzal kezdődik, hogy ki kell jelölni az állam nagyságának, arányának, szerepének határait. Egyfelől aszerint, hogy mely termeléseknek szolgáltatásoknak van a legjobb helye az államban, melyeknek a magángazdaságban. És melyeknek a civil szférában melyeknek a magánszférában.

2. Másfelől úgy, hogy a fogyasztásfajtákat (egyben termelés és szolgáltatásfajtákat) megfelelően rangsorolják, és meghatározzák, hogy mekkora energiát, munkát, pénzt igényelnek.

Emlékeztetőül a fogyasztásfajták:

Az igazságosság, igazságszolgáltatás, tisztességesség, a biztonság több fajtája, nemzetvédelem, az önrendelkezés, a szervezettség, stb.. (Ebben többek között benne van a szociális biztonság, ill. a szociális igazságosság, tehát a szociális rendszer, a segélyezések, támogatások rendszere. A szervezettség pedig lényegileg azonos jogalkotással, a felső irányítással, a hivatalok, a polgármesteri hivatalok, stb.. működésével. És még sok minden benne van a nagy fogyasztásfajtákban. )

Továbbá nagy fogyasztásfajták.

Tudás, tanulás. Kulturáltság, művelődés, tartalmas szórakozás. Tájékozódás. Egészség. Természetes, egészséges környezet. Közlekedés, de ez felosztódik tömegközlekedésre és egyéb közlekedésre. Stb..

Munka, méghozzá viszonylag érdekes és egészséges és lehetőleg a képességeknek megfelelő munka, mint igény. (Ezek inkább állami szolgáltatások voltak.)

(Inkább magángazdasági termelések, szolgáltatások következnek.)

Étkezés. Lakás. Lakberendezés (beleértve a háztartási gépeket) Ruházkodás. Egyéb komfortosságot teremtő szolgáltatások. Nem tömegközlekedés.

Gyermeknevelés, utódgondozás, mint igény.(Ez inkább magánszféra fogyasztása, „termelése” állami támogatással)

Viszonylag hasznos feltöltő szórakozás, üdülés, utazás, pihenés, stb.. Egyéb hasznos tárgyak birtoklása.

Ajándéktárgyak, dísztárgyak, stb. birtoklása. Rövid ideig használatos, azután eldobott tárgyak birtoklása. Haszontalan szórakozás és más testet, lelket romboló fogyasztás. Hódítás, leigázás, mint igény. Stb..

Ugyanakkor ez a rangsorolás már irányt adhat a magángazdaság és az állam belső szerkezetének kialakításához is.

Amint azt már elmondtam, a rangsorolásnál figyelembe kell venni a lakosság jelenlegi igényeit, várható jövőbeli igényeit. Valamint a jelenleg torz megváltoztatandó igényeit. Azaz ki kell alakítani a társadalomtudomány által megállapított jövőbeli optimális fogyasztásstruktúrát a nép igényeinek figyelembevételével.

3. Harmad-felől figyelembe kell venni az adott évben beszedhető összes adót, és beszedhető állami árak összességét. Normális esetben az állam igen kevés hitelt vesz fel. Kalkulálni kell az aktuális év államának biztosan bejövő pénzkészletével, (pénzforrásaival), illetve a bennlevő munka, eszközkészletével, mivel nincs lehetőség ugrásszerű bővítésre, zsugorításra, csak fokozatosra.

Nagyjából ez a három tényező, ill. ezek összeegyeztetése határozza meg a következő év államának nagyságát, szerepét.

További elvek, az államot lehetőleg ne keverjék magángazdasággal, a civil szférával. Pl. nyugdíjrendszer is, legyen egy külön kezelt biztonságos megtakarítási egység. Az állam szerkezete minden tekintetben legyen tiszta, logikus átlátható. Ami nem állam az legyen elválasztva az államtól.

Ami viszont állam arra ne mondják, hogy nem állam.

Többek között jó, ha az államon belül elvileg szét van választva a nyugdíjrendszer, a szociális rendszer, az állami hitelfelvétel, az állam kedvezményes hiteladási rendszere, stb.. Másfelől ha szét van választva jogalkotás, a szaktörvénykezés, a jogalkalmazás, stb., de ezek inkább irányítási szempontok. Harmadrészt, ha szét vannak az állam nagy szolgáltatásfajtái, melyek egyben az állam által adott nagy fogyasztásfajták.

Visszatérve, ami állam, arra ne mondják, hogy nem állam. 

Semmi értelme az ilyen zagyvaságoknak, hogy az önkormányzatok el vannak adósodva, a korházak el vannak adósodva, a BKV el van adósodva, stb.. Ezek állami egységek, adóból és állami árakból működő egységek, ezeket mindenképpen az adófizetők finanszírozzák.

Ugyanakkor szükséges az államot költségvetési egységekre szétbontani. De miért is? Jó, ha ismert a nagy szolgáltatásfajta milyen egységekből áll, ezen egységek külön-külön bővítendők, fejlesztendők vagy éppen fölöslegesek, zsugorítandók. Ami ennél is fontosabb, valahogy le kell mérni, hogy az egyes költségvetési egységek, jól gazdálkodnak, pontosabban a vezetőik, jól gazdálkodnak. De ennek csak akkor van értelme, ha a rosszul gazdálkodó vezetőket minimum leváltják. Tehát szükséges mérni a költségvetési egységek gazdálkodását. De ha egy költségvetési egység tartósan rosszul gazdálkodik, akkor az állam gazdálkodik rosszul, a felső állami vezetés felelőssége is nyilvánvaló. Ha egy költségvetési egység rosszul gazdálkodik, akkor az állam gazdálkodik rosszul, az összes adófizető állampolgár pórul jár. Mert nem lehet azt mondani, pl.: ez az önkormányzat (pontosabban az állam kihelyezett polgármesteri hivatala) rosszul gazdálkodott, akkor az ott lakók károsodjanak, a nemzet többi része ne károsodjon. Ugyanis az ott lakók a jelen rendszerben nem tehetnek arról, hogy a „vezetőik” rosszul gazdálkodtak, felelőtlenek, netán korruptak voltak.

Az ártatlan lakosságot kompenzálni kell, méghozzá a közös nagy állam vagyonából, munkájából. Ezért mondtam, hogy ezek csak zavart keltő zagyvaságok, hogy pl. el van adósodva X önkormányzat, Y korház, Z állami szolgáltató, stb..

A nagykalap elv (minden ami állami az közös gazdálkodású, közös elosztású) mindenképpen érvényesül, mert nem lehet a lakosság egyes csoportjait diszkriminálni.

Minden költségvetési egységet külön-külön is meg kell vizsgálni az elvégzett feladat szükséges, nincs átfedés, ill. jó hatékony, tisztességes munka folyik. De ennél a vizsgálatnál már a nagy szolgáltatásfajta bővítését ill. zsugorítását is figyelembe kell venni.

Pl., meg kell vizsgálni egy adott állami korház szükségességét és gazdálkodását. De itt is a legfontosabb szempont, hogy a lakosság és a társadalomtudomány, a tudományos vezetés együttesen általában bővíteni, javítani akarja az egészségügyi szolgáltatásokat, vagy sem. Egy szempont az is, hogy az adott egészségügyi szolgáltatást nem lehet áttenni a magángazdaságba, a civil szférába, de ez a szempontot nem azonos ezzel: lehetőleg mindent privatizálni kell, az állam vacak.  A következő szempont az egészségügy átfogó szerkezetének helyes kialakítása.  Ezek tükrében lehet vizsgálni az adott korház szükségességét, az ellátott feladatok szükségességét. És azután jöhet az adott korház feladatainak meghatározása és gazdálkodás konkrét vizsgálata. A hibák feltárásában, kijavításában nagyon fontos szerepe lesz (már most is lenne) az ügyfelek észrevételeinek javaslatainak. Ha konkrétan pl. az adott, már szükséges feladatokat elvégző korház, a vezetői hibáiból rosszul gazdálkodik, akkor nem a korház szanálása, zsugorítása a megoldás, hanem a vezetők lecserélése, az adott korház tisztességes és hatékony gazdálkodásnak kialakítása.

Ha mindez megvan, akkor alakul ki az állam jó szerkezete, és megtermődik a jó költségvetés alapja. És megteremtődik a hatékony, tisztességes állam kialakításnak alapja.

Tulajdonképpen megállapítható hogy oda-vissza, kölcsönhatások vannak a helyes adózás, a helyes költségvetés, a helyes rendszerszerkezet (az állam helyes aránya, szerepe), a helyes belső államszerkezet (tiszta, átlátható, logikus állam),  a hatékony állam, a tisztességes (nem korrupt) állam tényezői között. Egyik tényező sem kiemelten főható.

A kiindulás szempontjából én azért az első helyre tenném, a helyes rendszerszerkezetet, az állam helyes arányát, szerepét.

Ha már költségvetés, akkor néhány mondat a költségvetési hiányról.

Csak néhány mondat, mert a költségvetési hiány nem más, mint az évi államadósság, ill. államadósság-növekedés. Erről pedig egy külön hosszú fejezet szól. De azért a következőket el kell mondani:

A folyamatos államadósság (költségvetési hiány) a világ nagy ökörségei között vetekszik az első helyért.

(Megjegyzem világ országainak többsége, folyamatos költségvetési hiányban van. De azért az ökörség fokát erősen befolyásolja, hogy az állam saját lakosságának, saját tőkéseinek tartozik (ez esetben sokkal kisebb), vagy pedig a külföldieknek. És persze befolyásolja a kamat mértéke is, hiszen a normális kamat nem nyerseség, de nem is veszteség a hitelezőnek.)

Miről szól általában a folyamatos adósság, miért is ökörség? Arról hogy egy rövid idő után, kizárólag az adós fizet kamatot a hitelezőnek. Mert a kölcsön és a visszafizetés kiegyenlíti egymást, kvázi nem történik pénzmozgás, csak a kamatot fizeti az adós. Az mondja a hitelező: öreg egyezzünk meg, hogy te nekem rendszeresen a semmiért fizetsz, kamat címen egy bizonyos összeget. Mire a hitelfelvevő: rendben van.

Az, hogy egyes primitív emberek folyamatos adósságba verik magukat, talán magánügy, de ha az ország-vezetői, a pénzügyi szakemberek teszik ezt, ráadásul a nép kontójára, akkor az olyan és akkora ökörség, hogy el kell gondolkodni. Pl., felvetődik az emberben: ez most a valóságos élet, vagy valamilyen rémálom?

Mint máshol is elmondtam a hitel értelme: valaki időszakosan pénztöbbletbe kerül, ő kölcsönad olyannak, akinek jó ötlete, jó lehetőségei vannak valamilyen hasznos beruházásra, de időszakosan pénzhiányban szenved. És alá kell húzni az „időszakos” szót. Vagyis, hogy ez az egész akkor értelmes, ha mindig váltakozik a hitelnyújtó és a hitelfelvevő.

Van még két variáció. Valaki érdemtelenül, rendszeresen jut (pl. hitelnyújtás által) magas jövedelemhez és ő rendszeresen hitelez. Vagy valaki megérdemelten rendszeresen jut magas jövedelemhez, és ő rendszeresen hitelez.

Az előző eleve értelmetlen, és igazságtalan.

Az utóbbi akkor értelmes nemzetgazdaságilag is hasznos, ha ebből az üzletből ő, és persze a közvetítő sem hasznosul. Kishazánkban állandóan Széchényire hivatkoznak, csakhogy ő nem a kizsákmányoló „uzsora” hitelekről beszélt, hanem a tisztességes, szinte jótékony hitelekről beszélt.

De más baj is van az államadóssággal, a költségvetési hiánnyal.

Bár az állam valóságos termelő, és tud hasznos beruházásokat tenni (pl. ez egészséges szakképzet munkaerő növelése hasznos beruházás), de nem pénztermelő. A hasznos termelését, beruházásait nem tudja pénzre váltani. Vagyis az állam a túlköltekezését, a felvett hitelt biztosan csak az adófizetők kontójára tudja visszafizetni. Ha feltételezzük, hogy a felvett hitelt is, az adófizetők javára fordította, akkor is ezt az adófizetők fizetik vissza, vagyis nem történik semmi. Azaz mégis történik, van fölösleges adminisztráció, van egy fölösleges felhajtás, van egyfajta zsarolhatóság, és van egy fölösleges kamatfizetés.

A probléma másik megközelítése pedig az hogy, nem lehet feltételezni, hogy a felvett hitelt az állami vezetők, a pénzügyi főszakemberek az adófizetők javára fordítják. Ugyanis a vezetők nemtörődömsége, tudatlansága, korrupciója az állam rossz hatékonyságú működése, átalagosan elveszi a költségvetés 20%-át.

Lehet, hogy konkrétan a hitel ide, vagy oda van címkézve, de másik oldalon, az említtek miatt van egy  veszteség.

Ez azt jelenti, hogy a költségvetési hiány (pl. 2- 5-10%) nem más, mint az állami vezetők nemtörődömsége, tudatlansága, korrupciója miatti, rosszul működő állam veszteségeinek kiegyenlítése hitelfelvétel útján. Egyszerűbben: az állami vezetők hanyagságára, de magas fizetésére, pozíciójára, korrupciójára fordítódik a hitel, ebből adódik a költségvetési hiány.

Folytassuk azzal, amivel az adózást befejezetem.

Az optimális állam nagyságának, erősségének szerepének a meghatározása, kialakítása és ezek szerint a helyes költségvetés, majd mindezek szerint a helyes adózás kialakítása. B/21 ábra.

A költségvetés feladatait a következő nagy részekre bonthatjuk.

Az optimális állam nagyság tervezése és az optimális összes adó tervezése. Ez azért költségvetési feladat, mert ez adja ki az optimális összes költségvetést.

Az állam bevételeinek és kiadásainak pontos regisztrálása, és azok összhangba hozása, adott évben és legalább egy évre előrelátóan.

Az átlagos összes adó lebontása a közösségi területekre, ezen belül az állami területekre, ezen belül a konkrét testületekre, intézményekre, szervekre, vállalatokra. Az állam belső struktúrájának magváltoztatása.

Az első nagy fejezet tehát az optimális állam megtervezése kialakítása és ezek szerint az összes adó tervezése, ami egyben kiadja az összes költségvetést.

Már megint az optimális államról lesz szó. Erről már rengeteget beszéltem, szinte már én is unom mégsem tehetem meg, hogy itt ne beszéljek róla, jóllehet e beszéd nagy része lényegében ismétlés lesz.

Azonban a költségvetés erősen összefügg a termelés (szoláltatásokat is beleértve) és fogyasztásstruktúrával is. Hiszen az állami költségvetés közvetlen meghatározza az állam termelési szolgáltatási struktúráját, az pedig meghatározza a fogyasztásstruktúrát, legalábbis annak jelentős részét. Közvetve pedig hatással van magángazdasági termelés (szolgáltatásokat is beleértve) és fogyasztásstruktúrára.

Ezért a költségvetés problémakörét meg kellene előznie a termelés és fogyasztásstruktúra problémakörének elemzése. Én végül is úgy döntöttem, hogy az adózás után teszem a költségvetést, és a termelés és fogyasztásstruktúra problémaköre ezután következik. 

Kitérés a B/10/b ábrára. Az ábrán elég szépen fel vannak sorolva a költségvetés alapvető céljai. Valamint világosan látszik, hogy a költségvetésnek kettő egymással összefüggő de azért különböző problémaköre van: a költségvetés nagysága és a költségvetés struktúrája. Valamint az ábrán utalások vannak a költségvetés alapvető összefüggéseire. Az állami árakkal való összefüggésekre. Az állami hitelezéssel való összefüggésre. Az adózással kapcsolatos összefüggésre. Ez utóbbiról szól az alábbi ismételt fejezetrész.

 Az adózás és a költségvetés közötti egyéb összefüggések.

Az ábra alsó része tulajdonképpen a költségvetésről, azaz az adó felhasználásáról szól. Világos hogy az adózás elsődleges célja költségvetés biztosítása. Van azonban az adózásnak egy önálló aspektusa is. Az adózás elsődleges célja mégis a költségvetés, azaz az irányító és szolgáltató és gondoskodó állam fenntartása. Hiába jó az adózás (mértéke struktúrája), ha azt rosszul pazarlóan, rossz célokra használják fel. Mindenek ellőtt tehát az adó felhasználását kell rendbe tenni. Az optimális állam, az emberek igénye, mindkettőre egyformán hat.

Az adózás azonban nem teljesen alárendelt szereplő. Mert az is igaz, hogy nem lehet igazán jó költségvetést készíteni, ha rossz az adó mértéke.

Az önálló aspektus azonban az adózás struktúrájában rejlik. Az  adózás struktúrája: kitől, mit, mennyit, hogyan  veszek el. (Az adózás struktúrája egyben magában rejti az adózás céljait is.) A költségvetés struktúrája: kenek, mit, mennyit, hogyan adok. (A költségvetés struktúrája egyben magában rejti a költségvetés céljait is.) Az egyik tehát az elvételről szól a másik az adásról (újraelosztásról) szól. Világos hogy ez két eltérő dolog. Azonban az adózással, az elvétellel is lehet befolyásolni, irányítani. Ezért az adóztatás is fontos eszköze az államnak. Amit növelni akarok attól kevesebbet, vagy nem veszek el, amit csökkenteni akarok, attól többet veszek el. Ellenben ezt az alapképletet is sok minden módosítja.

Tehát a két struktúra más, de összefügg, ill. érdemes összeilleszteni.  Pl. gazdagoktól, többet veszek el (adózás) és szegényeknek többet adok (költségvetés). Az értéktelent termelőktől elveszem (adózás) és az értékeset termelőknek adom (költségvetés). Ezek összefüggő láncolatok.

Számos más összefüggés is van pl. a teljes adózási összeg szinte azonos a költségvetési összeggel. Azért nem teljesen, mert vannak az állami hitelezési összegek, és az állami árak amelyek hozzájárulnak a költségvetési összeghez.

Aztán az állam nagysága, az emberek igénye, az állam iránti bizalom, egyaránt fontos tényezője az adózásnak (módosítják a befizetett adót) is és a költségvetésnek is.

Általában az állam nagysága és a költségvetés.  

Az államot még egy társasház működéséhez is hasonlíthatjuk. Vannak magánlakások és közös helységek, területek. A közös területek fejlesztést eldönti a ház állapota, a lakók ilyen irányú igénye, a lakók gazdagsága. Az igénnyel kapcsolatban: laktam már olyan társasházban ahol lakóknak pazar lakása volt, de lépcsőház omladozott, a kert pedig inkább szemetes vadon volt, mintsem kert. Ebben a közösségben igen kis igény volt a közös területek minőségére.  A fejlesztést többnyire a közös költségből fedezik (adó) de lehetnek plusz fizetések plusz árak is.

A fejlesztésnek, ill. a közös költség elköltésének néhány elvi változata.

Egy kicsit emeljük a közös költséget, még kevés még kevés, még emeljük, most már sok, egy kicsit csökkentjük. Ez a kísérletező megoldás nem túl jó. Soha nem lesz egyensúly.  Másik szedjünk össze jó sok pénzt, aztán majd elköltjük. Ez nemzetgazságilag hektikus beruházást jelent, ingadozik a pénzegyensúly és munkaegyensúly.  Mindkettő azonban ennél jobb: számolás nélkül, és hirtelen költekezzünk, vegyünk fel hitelt aztán majd lesz valahogy. Számolva normális hitelt, átmenetileg (nem állandóan) persze fel lehet venni. A legjobb megoldás tervezzük meg a felújítást a közös költség elköltését és ennek arányában, de mérsékletesen és lakók egyetértésével emeljük, vagy csökkentsük a közös költséget. A közös költséggel arányosan pedig végrehajtják a jól megtervezett fejlesztéseket.

Ha a ház nagyjából rendben van csak kisebb karbantartásra, ill. az állapotfenntartásra van szükség akkor a közös költséget a lakók közös területekkel szembeni igényei és lakók pénztárcája, gazdagság határozza meg elsősorban. A lakók gazdagsága határozza meg, ez azt jelenti, hogy elsősorban lehetséges bevétel határozza meg. Ha omladozik a ház, ha megdől fal, ha minden pocsék állapotban van, akkor nincs mese, fel kell újítani. Akkor elsősorban a szükséges kiadások, a költségvetés határozza meg a közös költséget. Társadalmi soha nem mondhatjuk, hogy elég az állapot fenntartása. Csak azt mondhatjuk, hogy elég egyegyenletes fejlődés, vagy ennél többre van szükség lépcsős ugrásszerű, gyorsított fejlődésre. Minél gyorsabb a fejlődés annál nagyobb tervezettséget igényel. Társadalmi szinten gazdagságot elsősorban a összes termelés határozza meg, amit nevezhetünk az ország fejlettségének is. Ez általában összhangban van az átlagos életszínvonallal, viszont nem mindegy az emberek közötti különbség. Adott estben egy fejlett nagy össztermelésű ország a nagy különbségek miatt szegényebb, mint egy kisebb össztermelésű de igazságosabb, kisebb különbségű ország. 

Mivel megint az államról van szó egy általános, jellemző tévedést ill. megállapítást cáfolnák.  Sokak fejében valahogy az alakul ki, hogy a helyes és valóságos történelmi tendencia az, hogy az állam fokozatosan, szűkül, gyengül, veszít a jelentőségéből. Hogy miért alakult ki ez téves képzet, felfogás ennek több oka lehet. Néhányat azért megemlítenék. Az állam csak pazarló, korrupt, rossz hatékonyságú lehet. Ez persze nem igaz, lehet viszonylag hatékony tisztességes állam is. Továbbá összekeverik az állam centralizáltságát, diktatórikusságát az állam nagyságával, gondolván, hogy minél kevésbé centralizált diktatórikusabb az állam annál kisebbnek gyengébbnek kell lennie. Valójában éppen fordítva van a decentralizált állam, igényel nagyobb államot, a demokrácia is elég erős, nagy államot igényel. Azt se felejtsük el hogy az uralkodó osztályt kiszolgáló állam átfordul a népet lakosságot kiszolgáló állammá. Valójában valós történelmi tendencia is az, hogy az állam bővül, erősödik.  Az államkapitalizmusban, az állam több feladatot lát el, nagyobb, mint a klasszikus kapitalizmus állama. A klasszikus kapitalizmus állama több feladatot látott el nagyobb volt, mint a feudalista állam, és így tovább. Pl. a feudalizmusban nem volt okmánykezelés. Nem volt állami egészségügyi ellátás. Nem volt közoktatás és még lehetne sorolni. Az igazságszolgáltatás, a közbiztonság felügyelete, az adózás, a közutak, közterületek fejlesztése, stb. gyengébben szervezett, egyszerűbb kevésbé kiterjedt volt. Egy nyilvánvaló különbség, pl. a közlekedési szabályok és azok felügyelete. Nyilván hogy az is növeli a szükséges államot, hogy a technikai fejlődés több feladatot ad. A történelmi tendencia tehát az állam bővülése erősödése, feladatainak növekedése. Az megint más kérdés hogy ez a növekedés, erősödés nem lehet aránytalan nem lehet lineáris, nem léphet át bizonyos határokat. Abszolút mértékben tehát szó sem lehet az állam szűküléséről, gyengüléséről. Amiről szó lehet az a helyes növekedés beállítása.

Szét kell választani az összes költségvetés problémáját, az összes költségvetésen belüli költségvetési struktúra problémájától.

Természetesen először az összes költségvetést kell meghatározni.

Nézzünk egy egyszerű példát, pl. egy család költségvetését.

Az egyik, az okos család abból indul ki, hogy mennyi a család éves jövedelme. Majd számba veszi hogy az a következő évben, években mi minden kellene. Sajnos ideje lenne festeni, az autó is elöregedett, ideje lenne kicserélni. Ráadásul jó pár háztartási gép is cserére szorul. Már egy nagyobb külföldi út is esedékes. Az igények tehát meghaladják a bevételeket. Ugyanakkor az okos család tisztában van azzal, hogy folyamatosan hosszabb távon az igények nem haladhatják meg a bevételeket. Vannak évek, amikor meghaladják, de kell lenni éveknek, amelyeknek a megtakarítás időszakainak kell lenni. A másik elvi kiindulás hogy az igényeket úgy kell elosztani, hogy egy évben ne halmozódjon fel nagy deficit.

Az okos család az igényeit döntően saját megtakarításiból fedezi. Ha mégis hitelt vesz fel, akkor azt nagyon kiszámítva, mérsékelten teszi. Az okos család az összes bevételéből és összes kiadásból indul ki, a kiadás struktúráját ezen belül variálja. Továbbá, sokat, pontosan számol. Az okos állam is ezt teszi.

A másik család, a buta család nem számolgat, az aktuális igényeiből (idén ki kell festeni, kell egy új autó, stb.) indul ki, és pl. hitelt vesz fel. Ennél családnál a költségvetés struktúrája határozza meg az össze kiadást. Hosszabb távon persze ez a család rosszabbul fog élni.

A harmadik, a legokosabb család azonban mégis az igényeiből, terveiből fog kiindulni csakhogy azt előre megtervezi, és lebontja évekre. Egyszerűbben fogalmazva hosszabb távú terveket, irányterveket készít, és abból indul ki. Pl. X évben festünk, Z évben lecseréljük az autót, Y évben lecseréljük a hűtőt, stb.  Ez még több és még pontosabb számolást igényel, de megéri. Ellenben ez a család is eljut az éves összes bevétel és összes kiadás problémájához. Már azért is, mert az irányterv és a valóság azért soha nem fedi pontosan egymást. Ekkor a legokosabb család újabb pontos számolásba kezd, kiszámolja az éves összes költségvetést és annak optimális elosztását.

A buta család talán így gondolkodik: nem számít kiadás, csak az számít, hogy nagy legyen a termelés, nagy legyen a bevétel.  Ez a gondolkodás szükségszerűen a fölösleges kiadásokhoz vezet. A legokosabb család, a termelés mellett ugyanolyan fontosnak tarja a fölösleges kiadások problémáját.

Az állam esetében természetesen még több még pontosabb számolás szükséges, hiszen itt egy nemzet vagyonáról van szó. Kétségtelenül az sem jó, ha túl sok a felhasználatlan tartalék. De ennél is nagyobb baj, ha folyamatos eladósodás, adósságcsapda alakul ki.

Ne felejtsük el, hogy az államnak illene már a népnek szolgáltató államnak lenni. Tehát az állam elvileg szinte azonos (azonosnak kellene lenni) lakossággal, a nemzettel. Az biztos, ha az állam ráfarag, akkor lakosság farag rá. Sajnos az nem biztos, hogy az állam haszna az egyben a lakosság haszna.

Az állam (rendszer) átalakítása és a költségvetés.

Az állam (rendszer) átalakítása lehet normális egyenletes, de dinamikus. Lehet ennél nagyobb ütemű, nevezzük ezt nagyszabású reformnak. És lehet még nagyobb ütemű, nevezzük ezt rendszerváltásnak. Ugyanakkor lehet: átalakítás, ami az állam csökkentésével jár, átalakítás, ami az állam növelésével jár és átalakítás, ami az állam belső struktúrájának megváltoztatásával jár.

Továbbá átalakítás, ami emberek, eszközök, pénz változását igényelnek. És változás, amely csak átrendezést, átszervezést a feladatok, a munkák, átcsoportosítását igényli. Általában még nagyobb arányú, ütemű változások is, többnyire ez utóbbit igénylik és kevésbé az állami szolgáltatás az állami pénz megváltoztatását.  Ebben a fejezetben mégis elsősorban a pénzről lesz szó, amely mögött mindig embereknek eszközöknek kell lenni.

Sajnos korunkban muszáj nagyobb arányú ütemű változásról is elmélkedni. Itt van pl. Magyarország ahol nemrég volt egy rendszerváltás igaz csak követő, utánzó, de mégis nagy változást igénylő. Ez az állam csökkentésével járó változás volt. Magyarország jó példa arra: amit nem szabad csinálni.

Pökhendi nagyképű, önző vezetésünk egy kapkodó pökhendi, tervezetlen zavaros és igazságtalan változást produkált. Szerintem, át kellene írni a himnuszt, valahogy így: isten védd meg a magyart saját vezetésétől.

Én azért haragszom a külföldre is. Itt azért feltehető a kérdés: mi történt az 1990-es rendszerváltáskor e vonatkozásban? Segített akkor valaki valamiben. Lehet, hogy az akkori mínuszt cipeljük részben most is?  Általában elég segítséget kapott pl. Magyarország? Többek között az árak felzárkóztatásához, a gazdaság, mezőgazdaság Európához, illesztéséhez? A konvertibilis valuta kialakításához?

Az egész rendszerváltás egy rémálomhoz hasonlítható. De itt van már nyakunkon az újabb nagyobb reform. Ez nem rendszerváltás, de nagyobb reform. Valóban szükség van rá, csak nem úgy ahogy csinálják. Szükség van rá mert szinte mindent elcsesztek. A klasszikust nem merem idézni: elk…uk, de nagyon - mondásra gondolok.

Inkább néhány elv a jövő nagyobb arányú változásaival kapcsolatban.

A reformok, a változtatás szempontja.

A nemzeti, állami fejlesztési terv c. fejezetben szó volt, a tervezett, viszonylag pontosan szabályozott tervezésről (fejlesztésről).  A lényeg az, hogy a tervesszerű, tervezésnek fejlesztésnek (hosszabb távú, középtávú, rövid távú) szerves része az éves költségvetés.

Ha az államról van szó, akkor érdemes mindig a korábban taglalt közösségi területekből kiindulni. Nem mindegy hogy a közösségi területek összessége hogyan arányul magángazdasági területek összességéhez. Lényegében erről szól az optimális állam nagysága.

Mondjuk van negyven közösségi terület, vagyis van az államnak negyven nagyobb  feladatcsoportja.

A szükséges változások pedig legyenek a következő elnevezésűek.  Normális kis változás. Közepes (normálisnál nagyobb) változás.  Nagy változás (normálisnál jóval nagyobb) változás.

Normális kiegyensúlyozott változás, ha mind a negyven terület évről-évre kis normális változáson megy át ill. az, szükséges. Ez az egyenletes fejlődés ez az ami a termelésnövekedésből kijön, ez az ami nem igényli az összes költségvetés növelését. Ugyancsak normális és csak az állam belső struktúrájának az átrendezést jelenti, ha pl. a negyven területből, mondjuk tizenkettő közepes fejlesztést igényel.  Ekkor át kell rendezni a struktúrát és a költségvetést pl. így: 12 terület erősebben közepesen fejlődik 12 terület átmenetileg, stagnál, 26 terület kicsit normálisan fejlődik.

Ellenben a következő estekben a belső struktúra átrendezése mellett már szükség van az összes költségvetés (egyben az állam és az összes adó) növelésére is. Pl.  22-26 terület igényel nagyobb közepes fejlesztést. Vagy 15 terület igényel nagy (közepesnél nagyobb) fejlesztést. A variációkat persze estig lehet sorolni. A lényeg az hogy vannak abnormális időszakok amikor nagyarányú reformokra ill. rendszerváltozásra van szükség. Ezek az időszakok döntő többségben azért alakulnak ki, mert előtte nem volt normális egyenletes (kislépéses, de viszonylag dinamikus fejlődés. Kisebb hányadban kialakulhatnak mástól is.

Ráadásul ott van az, az elv hogy reformokat akkor kell csinálni, amikor szalad a szekér. Tehát ha ki alakulna ilyen változtatási szükség, akkor az első adandó (viszonylag minden rendben van) alkalmat meg kellene ragadni a nagyobb változtatásokhoz. Csak hogy a jelenlegi vezetés általában olyan ostoba és azt mondja: ha szalad a szekér, akkor minek változtatni. Jelenleg általában az a helyzet alakul ki hogy pont egy leromló, szakaszban elkerülhetetlen a változtatás.

Ha rendszerváltozásra van szükség, akkor az már általában kényszerhelyzet már kialakult egy válsághelyzet.

A nagyobb reformok azonban átmenetet képeznek az egyenletes, de dinamikus fejlődés és rendszerváltás között.

A lényeg a következő, a jövő költségvetési szakembereinek a következőt is mérlegelni kell. Szükség lesz a jövőben több terület egyidejű nagyobb változtatására, vagyis nagyobb reformra. Ha igen akkor ezt érdemes egy viszonylag progresszív szakaszra tenni. Ha igen akkor ez azzal jár, hogy az összes költségvetés (egyben az állam nagysága, erőssége, az összes adó) növekszik, mert azért területek fejlesztése, átalakítása általában azért pénzt is igényel.

Ellenben vannak más tényezők is. Nem mindegy például, hogy nagyobb reform valós hasznos privatizációt igényel vagy csak kevert privatizáció, jön létre. Vagy mindkettő de milyen arányban. És az sem mindegy hogy eközben mekkora belső struktúraváltás szükséges.  

A valós és hasznos privatizáció, ill. a kevert (látszat) privatizáció szempontja.

Kétségkívül a Kádár rendszerben az volt helyzet hogy a magángazdasági területeket államosították. Ezek privatizációját nevezhetjük valódi, és hasznos privatizációnak. Ezt az állam csökkentésével járna optimális estben.  Pl. privatizálnak egy állami taxi vállalatot. Az egyik probléma, hogy ki mit mennyit fizet ezért. (Vannak még fontos szempontok pl demokratikus dolgozói a privatizáció, vagy korrupt, kirekesztő, stb. ezekkel más fejezetben foglakozom.) a másik szempont, hogy a privatizáció után mi van. Az állami bevétel nő vagy csökken. És mi van a kiadással, ezt is mérlegelni kell. Az állami vezetés eltűnik, tehát elvileg kisebb lesz a kiadás. Eltűnik, ha csak nem teszik át máshová. Sőt az újabb vezetések is beteszik az államba vagy annak közelébe a saját klientúrájukat. Ez történt kis hazánkban. Hiába volt valós privatizáció, az állam nem csökkent. Tehát ha valós hasznos privatizáció van akkor az államnak csökkeni kellene a költségvetésnek, adónak csökkeni kellene. Egy kicsit más a helyzet, ha pl. a távolsági buszközlekedést privatizálják. Taxival nem muszáj közlekedni, de valahogy muszáj és ezt elégíti ki a tömegközlekedés beleértve a távolsági buszközlekedést.  Ez szerintem kevert (látszat) privatizáció. Itt már érvényesül az, hogy az állampolgár nem választhat szabadon a fogyasztásban, árban, fizetésben. A szolidaritás az egyenlőség, esélyegyenlőség elve is érvényesül. Az igazságos fejlett állam nem mondhatja, hogy ezentúl ez már magánvállalkozás és az állampolgár dolga intézzék el ők egymás között. Csak azt mondhatja a társdalom gazdaság érdeke, hogy mindenki tudjon közlekedni. Ezért az állam vagy a busz árakat tartja alacsonyan, vagy másképpen kompenzálja az állampolgárokat, főleg a szegényeket. Két megoldás lehet. Vagy adóból fizet a magánvállalkozásnak egy árkiegészítést, ez közvetlenül megjelenik a költségvetésben. Szerintem ez jobb egyszerűbb megoldás. Vagy nem így kompenzál, hanem a következőt teszi. Azt mondja, hogy az állami területek általában magas árainak, mondjuk felével kompenzálja szegényeket rászorulókat. Ekkor is ennyivel magasabbnak kell lenni az összes adónak költségvetésnek. Ugyanakkor magánvállalkozóval állandóan harcban fog állni, mert az a monopol helyzetét kihasználva egyre nagyobb bevételre törekszik, Ezért mondtam hogy a legjobb megoldás, ha állami területeket a hatékony tisztességes állam üzemelteti. Ugyanakkor e területen is lehetséges kiegészítő magángazdaság. Egy magánvállalkozó vesz egy buszt és fuvaroz. Ez is valós és hasznos privatizáció. Az állam néhány lehetséges számolási módja. A nemzeti összterméknek hány százalékát teszi ki a tömegközlekedés. Mondjuk 2%-át. Mivel ez terület mondjuk 90%-ban állami feladat és az államnak ezt 50%-ban kell támogatni, tehát ez a terület az állam részéről, a költségvetés részéről a nemzeti össztermelés 0.9%-át igényli. Emellett számolhat így: eddig X pénzt költött az állam a tömegközlekedésre. A tömegközlekedés árai általában 30%kal magasabbak a kelleténél, annál hogy ezt szegényréteg, a lakosság gond nélkül ki tudja fizetni. Ezért ezt területet így vagy úgy kompenzálni kell. A költségvetést X összeg 30%-val emelni kell. Igaz hogy költségvetés emelkedése optimális esetben bejöhet ebből a különbségből: az állami területet üzemeltető magánvállalkozó nem igényel pénzt, sőt még adót is fizet. 

Vagy emellett számolhat így. A közelmúltban a következő folyamat zajlott le. Történt egy 5%-os hasznos privatizáció, és történt egy 10%-os kevert (látszat) privatizáció. Ezért e terület költségvetését csak 5%-kal csökkentem. Ezt a három számolást elvégzi, akkor nagyjából kijön, hogy a privatizációból adódóan hogy lakul a költségvetés.

Ebben a számolásba még nincs benne a fejlesztés beruházás, az egy külön téma.

A tisztán állami áraknak is általában döntően alacsonyabbnak kell lenni, mint ha magángazdasági területen működne a vállalkozás. Két ok miatt lesz egy vállalat állami vállalat. Mert az árainak alacsonyabbnak kell lenni, nem lehet profitorientált. Viszonylagos nyereségorientált azonban lehet. A másik ok, pedig az hogy magánvállalat monopolhelyzetben lenne és így állandó harc visszaélés, fenyeget. Ha az állami vállalat árai nem fedezik a költséget, akkor azt a költségvetésből kell fedezni. Az állami árakat bár az állam bevételei nem érdemes költségvetésbe belekeverni úgy kell kezelni, mint az adott állami vállalat bevétele. Az adott állami vállalat ezért ennyivel kevesebb költségvetési pénzt kap. Ha nőnek az állami árak, akkor általában költségvetésnek csökkeni kell. Másik oldalon nőni kell, mert ha túl magas az ár akkor azt kompenzálni kell. Normális esetben egy állami vállalat nem csinálhat túl magas árat. Optimális esetben az állam minden állami terület árait szinte egyenként magvizsgája és egyenként intézkedik. A költségvetési testület viszont csak azt teheti, hogy  megnézi az állami területek árait, és ha azok túl magasak, akkor azt valahogy kompenzálja. Ugyanakkor arra is számít, hogy az állami területek árainak növekedésével emelkedik az állam pénze, mert vagy csökken kiadás, vagy nő a bevétel. Ezt a bevétel-növekedést azonban pontosan kell tudni.

A nemzeti fejlesztési terv az állami fejlesztésesek terve.

Ezt is meg kell nézni a költségvetés összeállításnál. Ez magában foglalja magángazdaság fejlesztést is. Pl. fejleszteni kell a bio-termelést, kisüzemi kisgépes mezőgazdaságot, a gyógy-turizmust, a bioenergia-termelést. A  magángazdaság fejlesztése is igényelhet állami pénzt az is igaz hogy ez normális esetbe nem költségvetésen keresztül hanem az állami hitelrendszeren keresztül mozog. Egy része azonban érintheti a költségvetést. Másfelől nemzeti fejlesztési terv az állami fejlesztéseket is tartalmazza, pl., autópálya-építés, hídépítés metróépítés. A nemzeti fejlesztési terv akkor jó, ha minden állami területről és magángazdasági területről minden termelési és szolgáltatási ágazatról mond valamit. Ha összességében nő beruházás, akkor az összes költségvetést emelni kell. Ezen kívül a fejlesztési terv kihathat a közösségi területek arányaira, az állam belső struktúrájára is.

A nemzeti, állami fejlesztési terv c. fejezetben szó volt, a tervezett, viszonylag pontosan szabályozott tervezésről (fejlesztésről).  A lényeg az, hogy a tervesszerű fejlesztésnek (hosszabb távú, középtávú, rövid távú) szerves része az éves költségvetés.

Az ország fejlettsége és a költségvetés.

Az állam nagysága nyilván egyfelől a lakosság számával arányos. Kissé arányos az ország nagyságával.  Másfelől arányos az összes termeléssel, amely kifejezi az ország gazdasági fejlettségét és magángazdaság nagyságát fejlettségét. Tehát az állam alapnagyságát ezekhez mért százalékok pl., az egy főre eső összes termelés adja meg. Az állam nagyságát most leszűkítjük az összes költségvetésre, az összes adóra. A modern fejlett államok egy főre jutó költségvetése, az egy főre jutó összes termelés 34-66% között váltakozhat, de ebben már figyelembe kell venni az állam hatékonyságát.

Az állam hatékonysága és költségvetés. Minél hatékonyabb, szervezettebb, kevésbé bürokratikus és egyébként tisztességesebb, kevésbé korrupt az állam annál kisebb állam képes ugyanazt a feladatot ellátni. A hatékonyságot különböző módokon fel lehet mérni. Pl. hány munkaóra, hány ember szükséges egy faladatnak (van 1000 ember ellátására) az ellátására X országban és Y országban. Ha ezt a vizsgálatot szinte minden országban egyenlő és sok feladatra kivetve elvégzik, nagyjából kijön az állam hatékonysága. Pl. az alapvető okmányok kezelése, egy bírósági per lefolytatása, egy-egy általános közlekedés ellenőrzés, szankció, egy gyerek közoktatása (általános iskolai), egy vakbélműtét, más orvosi beavatkozások, stb. hány embert, munkaórát igényelnek. A jövőben minden állam tisztában lesz, hogy kb. milyen hatékonyságú. Ez csak nemzetközi összehasonlítással megy, még akkor is, ha egyes estekben magángazdasággal is össze lehet hasonlítani. Persze a minőség kérdéses. A minőséget is lehet külön vizsgálni, és kettőből lehet következtetni az állam hatékonyságára. A korrupciót és más összetevőket külön is lehet mérni (hozzávetőlegesen) és ezt is be lehet számítani az állam hatékonyságába. A hatékonyságot pl. egy szorzószám, jelezheti. Mondjuk a nemzetközi, és az országon belüli számolás a következő. A leghatékonyabb országban 1 lesz a szorzószám. Pl., ha ott 40% az összes költségvetés, akkor ott 40% az állami munka, az állami feladatellátás, szolgáltatás a magángazdasághoz képest. A legkevésbé hatékony országban a szorzószám pl. 0,7% akkor ott 40%-os pénz költségvetés mellett csak 28%-nyi szolgáltatást nyújt az állam. Egy modern államban ez kevés ezért elsősorban a hatékonyságot kell a saját eszközeivel fejleszteni. Erről egy külön fejezet szól. Ha közepesen hatékony az állam, akkor pl. a  40%-ot 0,85-tel kell szorozni, vagyis az állam valóságos feladatellátása, szolgáltatása 34%-os. A hatékonyságtól független kérdés: mennyi feladata legyen az államnak, mekkora legyen az állami szolgáltatások aránya? Pl. a pénzbeli költségvetés már be van szorozva  hatékonysági együtthatóval, és az jön ki, hogy az egyik országban 50%-os a tényleges ( már hatékonyságot is beszámító) állam nagysága, a másik országban 34%-os. Azt kell megvizsgálni, hogy ez rendben van, vagy nincs rendben. Adott esetben, helyzetben, mindkettő rendben lehet, de más esetben, helyzetben az egyik, vagy a másik, nincs rendben (nem jó, nem optimális). Persze az is lehet, hogy egyik sincs rendben.

Nézzük azonban a lényeget. Az állam nagysága és az állam hatékonysága lényegében két különböző probléma. Ha szűkítjük az államot, attól még nem lesz hatékonyabb, tisztességesebb. Az állam lényegi nagysága az, hogy mennyi feladatot lát el, mennyi és milyen minőségű szolgáltatást nyújt. Az állam, lényegtelen nagysága az, hogy mennyi emberből áll, mennyi munkaóra és pénz kell a működtetéséhez. Ha lesz egy felmérés az állam nagyságról, akkor remélhetőleg lényegi nagyságát is nézik. A fejezetben a lényegi nagyságról van szó. A hatékonyság is fontos annak is megvannak feladatai, az egy másik rendszertényező. A közvetlen összefüggés talán annyi, hogy amennyiben rossz hatékonyságú az állam akkor általában valamivel csökkenteni kell. A költségvetési testület, kénytelen a lényegtelen nagysághoz igazodni,  legfeljebb azt teheti, hogy egy minimális mértékben csökkenti költségvetést ha rossz hatékonyságú az állam. Főleg akkor teheti ezt, ha az állam hatékonyságát növelő intézkedéseket tapasztal. Továbbá azt teheti, hogy figyelmezteti a másik testületet, hogy szerinte rossz hatékonyságú az állam.

A következő tényező, szempont az ország gazdagsága fejlettsége.

Elméletileg a következőről van szó. Tételezzük fel, hogy van két ország, két állam. És az mindenben megegyezik, kivéve abban hogy az egyikben 20ezer euró a GDP, a másikban 10ezer euró a GDP. Itt azért meg kell jegyezni, hogy jövőben az ország fejlettségét nem a GDP fogja meghatározni, hanem a tényleges hasznos termelés, és ebből eredő tényleges önérdemű életszínvonal. A lényeg ez van két ország, amelyben az egyik kétszer olyan gazdag fejlett, mint a másik, egyébként mindenben egyeznek. A kérdés az, hogy a költségvetés ( az állam nagysága feladatai szolgáltatási milyen arányúak legyenek ezekben az országokban?

Itt azért meg kell jegyezni: minél fejlettebb egy ország általában annál nagyobb a közösségi gondoskodás igénye, igaz ez részben lehet kisközösségi gondoskodás is. Minél szegényebb fejletlenebb egy ország, általában annál nagyobb családon belüli gondoskodás aránya, ill. annak igénye. Ezt azonban most felejtsük el, nézzünk más szempontokat.

Az állam szervettsége sem ide tartozik, mert az, az állam hatékonyságába tartozik.

A hatalmi vagyoni tömeg sem ide tartozik mert az benne van a GDP-ben. Itt azért megint meg kell állani és ki kell térni. Tehát az egyik országban kétszer akkora jólét, minta másikban, ezért kb. kétszer akkora az egy főre jutó vagyoni tömeg amely arányos hatalmi tömeggel. Az állam nagyságát, feladatait, szolgáltatásait ez nyilván meghatározza azonos irányban, de nem egyenes arányban. Vagyis kétszer akkor GDP nem jelent kétszer akkora államot, ha egyébként minden más tényező egyenlő. Mondjuk azt, hogy komoly számolás után az jön ki hogy 100%-os GDP növekedés plusz 15%-os államnövekedést igényel, ill. ez az optimális. (Feltételezve, hogy mindkét országban egyformán hatékony és tisztességes állam van.) Mit jelent ez az előző két ország esetében. A 34%-os, de 100%-kal kisebb GDP, a 100%-kal nagyobb GDP-vel rendelkező ország költségvetése ekkor 34+5%=39% Tehát egyenlő feltételeknél az rendben van ha egy 10 ezer GDP-is ország  államának összes költségvetése 34%, egy 20ezer GDP-is ország államának költségvetése kb. 39 %.

Itt viszont bejön egy újabb tényező, mégpedig az hogy a fejlett országban nagyobb igénynek kell lenni a lelki szükségletek ( igazságosság, biztonság, önrendelkezés, stb.) és az állam ezeket jobban ki tudja elégíteni ( fejlettebb a az igazságszolgáltatás, a rendőrség, az önkormányzatiság, stb.).

Továbbá a fejlettebb országban a minőségi anyagi szükségletek (egészség, egészséges környezet, természetóvás, tudás, stb.) igénye is nagyobb, ill. az állam ezeket is jobban ki tudja elégíteni (fejlettebb az egészségügy, a környezetvédelem, a közoktatás, stb.).

Ugyanakkor van még egy másodlagos tényező ez pedig az hogy fejlettebb országban a magánvállalkozások és az egyének is több adót képesek befizetni, úgy hogy közben nem mennek tönkre, nem erősödik a feketegazdaság, stb.

Ez azt jelenti hogy a fejlettebb ország költségvetése további 15%-kal lehet magasabb. Tehát a 39+6=45% Azt mondhatjuk, tehát hogyha az igények ( kultúra a szokások ) azonosak és más is azonos, pl. hatékonyság, akkor egy 10ezer GDP-is ország költségvetése a 10 ezres GDP 34%-nak,  a 20 ezer GDP-is ország költségvetésének, a 20 ezer GDP 45%-nak kell lenni.

Ez nagyjából azt jelenti, hogy egy 10 ezer GDP is ország évi 4%-os növekedéssel 25 év alatt éri el a 20ezer GDP-it. Ezen 25 év alatt azonban az államnak összesen 30%-kal jobban kell növekednie, mint a magángazdaságnak. Ez azt jelenti, hogy évenként az állam az arányos növekedésen felül plusz kb. 1,2%-kal növekszik, a magángazdaság ennek megfelelően önmagához képest 1,2%-kal gyengül. Vagyis pontosabban az állam önmagához képest erősebben fog növekedni, a másik is növekszik csak önmagához képest kevésbé. Ez azt jelenti, hogy egy alacsonyan fejlett országban az összes adót és költségvetést évenként kb. plusz 1,2%-kal kell, lehet növelni. Pontosan, pl., egy ország GDP-je 10 ezer euró. Ez nő egy évben 10400 euróra. Ebből az összes adó költségvetés 34%-nál 3536 euró lenne de ez növekedhet 42,4-el,  ami 10milliós népességnél 424 millió euró.  Ekkor az összes költségvetés már 34,4% lesz. 25 év múlva az összes költségvetés eléri kb. a 45%-ot.  Ugyanakkor ez a tendencia ezzel az intenzitással csak egy darabig mehet, mondjuk addig, amíg az ország el nem ér egy közepesen fejlett állapotot mondjuk a 20 ezres GDP-it és a 45%-os államot. Ha tovább menne ez a tendencia, akkor az állam gyorsan átlépné a 66%-os felső határt. Ezért a tendenciának lassulni kell, vagyis a közepesen fejlett országokban már kisebb plusz államnövekedés szükséges. 4%-os termelésnövekedés mellett nem 1,2%-os, hanem 0,8%-os. Sőt ha az állam átlép egy magasabb fejlettségi állapotot (pl. 40 ezres euró és 55%-os állam) még kisebbre kell venni ezt a tendenciát, mondjuk 0,4%-ra.

Nevezzük ezt az egészet: az ország (gazdasági régió) fejlettségi szintjének megfelelő államnagyság kiszámításának. Megjegyzem ez, az egész nem pontos számolás, csak egy lehetséges elvet vázol. Ez is csak egy szempont a sok közül.

A lakosság többség igényének figyelembe vétele.

A C/15 melléklet egy lehetséges (jövőbeli) szavazólap vázlata. Szerintem a vázlat elég részletes, ha valaki figyelmesen végigolvassa, kiderül, hogy miről is szól ez az egész, mi szerepe, az értelme és a lehetséges megvalósítása. Mivel nem akarok ismétlésekbe bocsátkozni ezért csak néhány kiegészítő megjegyzést tennék. Természetesen itt arról a sokat emlegetett elméletről van szó, hogy a költségvetés ( az állam nagysága, az összes adó) akkor lehet pontos, ha igazodik a lakosság igényéhez, amely részben a hagyományokból, a kultúrából ered. A lakosság igényéhez mind az összes költségvetésnek mind az állam belső szerkezetének, az egyes szolgáltatás arányainak igazodni kell. Ha nem igazodik akkor elsősorban elégedetlenséget és kényszerűséget szül és ebből több probléma adódik. Egyébként az elégedettség önmagában is életszínvonal-meghatározó. A költségvetéssel kapcsolatos szavazást érdemes évenként, de legalább kétévente megtartani.

Inkább a szavazólap kapcsán a közvetlen demokráciáról elmélkednék. Bár ez a későbbi fejezetek témája, de szavazólap itt jelenik meg, és nem mehetek el a téma mellett szó nélkül.

Az a szavazólapból is kiderül, hogy a jövő népszavazása egészen más felfogásban fog történni (nagy valószínűséggel) mint a jelenlegi. Csak vázlatosan a különbségek. A népszavazás, és egyben közvélemény-kutatás is, a kettő nem választódik szét. A jövőben lesznek állandó népszavazások, az egyik ilyen, éppen a költségvetéssel kapcsolatos lesz. A jövő szavazásainak jelentős részét éppen az állam, ill. a törvények biztosítják. Nem lesz tehát mindig szavazás a szavazásról, aláírásgyűjtés. A jövő népszavazása nem különleges esemény lesz, hanem a rendszer egy bejáratott rendszeresen alkalmazott intézménye, módszere lesz. A jövő népszavazása sokkal szélesebb körű lesz, szinte minden témában lehetséges lesz. Mint mondtam alapvetően két csoport lesz. A kötelező népszavazás, és a kezdeményezett népszavazás. Ez utóbbi is szélesebb körű, (témák kevésbé lesznek tiltva, kevesebb aláírás szükséges, stb.), illetve több lesz, mint jelenleg. Emlékeztetném a kedves olvasót, hogy jelenleg egyszerűen tilos a költségvetéssel kapcsolatos kérdésekben népszavazást tartani. A jövőben ez nemhogy lehetséges lesz, de éppen ez lesz az egyik legfontosabb rendszeres szavazás. Természetesen ezen kívül még számos ügyben területen lesz népszavazás, közvélemény-kutatás. Pl. egy-egy fontosabb törvény kapcsán. Pl. az elit vezetés kiválasztásának kapcsán. Az összes népszavazás, népválasztás, ehhez hasonló egyszerű eljárás keretében történik.  A szavazásban több összefüggő téma össze lesz kapcsolva. Egyszerűbb, ésszerűbb pl. adott esetben egyben, rögtön szavazni a vagyoni különbségekről, illetve felmérni az emberek elégedettségét, amely az életszínvonal része.

A jövő szavazása sokkal egyszerűbb, és egyben olcsóbb és megvalósíthatóbb lesz. Nem lesz kijelölt nap, nem lesznek szavazófülkék, és még sorolhatnám. A visszaéléseket egészen egyszerűen pl. egy azonosító számmal, fogják meggátolni. A jövő szavazásában az objektív tájékoztatást, közvetlenül a szavazólaphoz is csatolják. Azért „is”, mert természetesen, az előzetes társadalmi, tájékoztatás és vita megmarad. De azért az is objektívabb lesz, mint jelenleg.

A mellékelt szavazólap talán arra is jó példa, hogy viszonylag bonyolultabb kérdéseket is népszavazásra lehet bocsátani. A jövő népszavazásában szinte mindig részt fog venni egy reprezentatív szavazócsoport.  A jövő népszavazása nem arról szól, hogy egy kérdést az idők végezetéig csakis a lakosság dönt el. Arról szól, hogy sok kérdést, egy ideig, részben a lakosság dönt el.

Ugyanakkor a közvetlen demokrácia rendszeréhez, (pl. a költségvetésről szóló szavazáshoz) is egy a maitól eltérő légkör, közfelfogás szükséges. Egyfelől a szükség van egy nagyfokú bizalomra az állammal szemben. Bízni kell, abban hogy  az állam nem él vissza a szavazatokkal. Abban, hogy a szavazásnak van értelme, az közérdekű, érdemes ezzel foglalkozni, erre időt, energiát fordítani.   Az embereknek a népszavazást (közvélemény-kutatást) természetes, mindennapos és szinte kötelességszerű tevékenységnek fogják tekinteni, legalábbis remélhetőleg.

Nagyjából erről fog szólni a közvetlen demokrácia legfontosabb része, a népszavazás.

Térjünk azonban vissza a költségvetés témájához. 

A biztonsági, feszültségi és költségvetési tartalék.

Ez egyrészt arra szolgál, hogy az állam gazdálkodása ne legyen feszített. Másrészt pedig, mindig jöhet valamilyen nem várt esemény, pl. természeti katasztrófa amely, pénzt és egyébként munkát is igényel. Harmadrészt az átmeneti, legfeljebb 1%-os költségvetési hiányt ebből lehet pótolni, a többlet pedig ide mehet be.

A jövő költségvetése mindig a plusz 4-6% biztonsági tartaléktól megy a plusz 4-6%-os biztonsági tartalékig. Tehát nem mínuszos lesz állandóan, hanem pluszos. Emellett persze az teljesül hogy a az összes adó mindig megegyezik az összes költségvetéssel, ill. az állam bevétele, megegyezik a kiadással.

Hogy ne kavarodjunk bele a problémába, tisztázzuk.  Egyfelől van az összes költségvetés problémaköre. Másrészt van az összes költségvetésen belül, az állam belső struktúrájának (ágazatainak, területeinek, feladatainak egymáshoz viszonyuló arányainak) megváltoztatása, ill. ennek a problémaköre.

A költségvetés elvi mechanizmusa 

Megint meg kell jegyezni, nem a jelenlegi gyakorlatból indulok ki, hanem egy elképzelt, egy végiggondolt, logikailag stimmelő rendszerből. Mondhatjuk azt is: remélhetőleg ehhez hasonló lesz a jövő költségvetése.

A hosszabb távú sorrend vázlatosan a következő. A szakemberek már előre megállapítják, az adott (ekkor még csak a következő évekről van szó) év optimális nagyságát. E szerint alakítják az adózás százalékát, az adóbevételt, majd a befolyó összes adó adja ki az összes költségvetést. Az összes költségvetést pedig szintén kissé előre pedig felosztják, és megfelelően odaadják az optimális állam struktúrájának, feladatainak, arányában. 

Az adott évben, sőt ha pontosságra törekednek az adott félévben sőt negyedévben az állam bevételeinek, és kiadásainak meg kell egyezni. Szerintem az állam funkciói a lehető leginkább szét lesznek választva. A nyugdíjrendszer, a pénzkibocsátás, az állami hitelfelvétel, hitelnyújtás szét lesz választva az adó és költségvetési rendszertől. Az állam legnagyobb, legjellemzőbb bevétele az adó, és legnagyobb legjellemzőbb kiadása költségvetés. Maradjunk abban, hogy a adott évben, adott félévben, adott negyedévben az összes adónak meg kell egyezni az összes költségvetéssel. Milyen problémákat okoz, ha nem egyezik meg. Egyrészt, mint tudjuk a pénz körbe forog. Ha pl. a költségvetés több mint az adó, akkor, az állami béreken, állami költekezéseken  keresztül több pénz folyik vissza gazdaságba, mint amennyi kijön abból. Ez felborítja pénzegyensúlyt. Ráadásul ezt többletpénzt össze kell valahonnan szedni és ez eladósodással járhat. Ha nem is jár eladósodással a pénzegyensúly mindenképpen felbomlik. Egyébként ezt a nevezik költségvetési hiánynak. Természetesen, ha az adó jóval több, mint a költségvetés az is felbontja a pénzegyensúlyt, igaz ez a kisebbik rossz. A pénzegyensúly felbomlása általában inflációval jár. Nemcsak a pénzegyensúly bomlik fel, hanem munka-fogyasztás és jövedelem egyensúly is. Az adó nagyságának arányában kevesebbet fogyasztanak az emberek. Az árakat, jövedelmeket viszont beállítja az adó, ill. az állami árak, állami bérek, állami költekezések. Ha az állam többet költ, akkor általában az árak rosszul lesznek beállítva, és az összes jövedelem nem annyi lesz mint az összes ár ( ártömeg, árbevétel) tehát itt is egyensúlytalanság lép fel. Persze akkor is felborul, az egyensúly, persze fordítva,  ha az állam sokkal kevesebbet költ mint az adó. Ekkor sem stimmelnek az árak és a jövedelmek.   Tehát optimális esetben, adott időszakban az összes adó és az összes költségvetés megegyezik. Ez pedig azt jelenti, hogy akkora lehet a költségvetés amekkora az összes adó, vagyis amennyi adó (adó járulék, illetmény, stb.) befolyik.

A költségvetés biztonságos számítása: a két részre osztott költségvetés. Arra is számítnak, hogy a legrosszabb variáció jön be, és a viszonylag a legkisebb adó jön be. Ezért a költségvetés két részből áll. A legkisebb biztosan bejövő összes adót, már előző évben a következő évben kikalkulált állami struktúrájának, faladatainak, területeinek  megfelelően. Majd a lehetséges többletbevételt is felosztják megfelelően. Tehát nem történik semmi probléma, ha többletbevétel keletkezik, mert annak a helye is ki van találva előre. Viszont akkor sem történik semmi baj, ha esetleg kisebb lesz a bevétel.  Egyébként semmi mást nem tesznek a jövő szakemberei, csak úgy gondolkodnak, tesznek, mint egy előrelátó, pontos óvatos háziasszony, vagy mint egy óvatos vállalati könyvelő.

Mint mondtam, nem ismerem a jelenlegi gyakorlatot, eljárást, de valami nagyon nem stimmel, ha ilyen dolgok vannak: költségvetési hiány, kalkulált költségvetési, hiány, pótköltségvetés, stb..  Egy sereg dolgot nem is értek.

Ha valakinek (egyén vállalat, állam) állandóan pl. 3%-os hiánya van akkor mindig mínusz 3%- tól  megy mínusz 3%ig vagyis ugyanannyi a felhasználható pénze mint akinek nincs tartozása vagy éppen mindig 3%-os többlete van. Legfeljebb akkor jut egy kevés többletbevételhez, amikor az adósságát felhalmozza. Ennek azonban az ára komoly: a felhalmozáskor kialakulnak az egyensúlytalanságok, végig, amíg mínuszban van késélen táncol, és ráadásul ott van a kamatos visszafizetés. Tehát nem értem ezt az eladósodási logikát, miért jó a költségvetési hiány. Általában nem értem azokat akik azt mondják hogy a hitelfelvétel az eladósodás az jó hosszú távú stratégia. Ha ez jó stratégia lenne akkor a hitelnyújtók ostobák, tönkre kellene menni nekik.  Azt meg végképpen nem értem, hogy jöhet össze ennél nagyobb, már a jelenlegi elmélet szerinti nagyobb költségvetési hiány, pl. 5-10%-os. Ugyanis tételezzük fel, hogy valaki, pl az állam nagyon bután és pontatlanul számol és véletlenül nem 3% lesz a mínusz, hanem 5%. Ekkor viszont ott van a következő év ahol ezt lehet korrigálni, mondjuk úgy hogy 2%-kal kevesebbet költ, kisebb költségvetést határoznak meg. Tehát egy nagyobb költségvetési hiányhoz több éven keresztül kell nagyon bután és pontatlanul számolni. Azt sem értem, hogy a költségvetési hiánynál, főleg nagyobbnál, (nem tervezettnél) mi van az állam biztonsági tartalékaival. Azt sem értem, hogy lehet rosszul számolni, hiszen a jó számolás még egy háziasszonynak sem okoz gondot, ráadásul ott van költségvetési törvény. A jövő költségvetési törvénye pontosan elő fogja írni, hogy kell a költségvetést kiszámítani. De milyen lehet a jelen költségvetési törvénye, ha ekkora hiányok ki tudnak alakulni? Vagy ha ki tud alakulni, akkor mire jó a költségvetési törvény?

Anélkül hogy ismerném a jelenlegi gyakorlatot, ki merem jelenteni, hogy a jelenlegi költségvetés menete, és megállapítása, zavaros, logikátlan, hiányos, pontatlan.

Némely egyéb szempont.

A magánvállalkozások a helytelen összes adó miatt nem működnek jól, ez is lehet egy változtatási szükségesség. A magas adónak jele az is, ha túl nagy a feketegazdaság.  Bár itt meg kell jegyezni, hogy amennyiben egyébként optimális az adó és költségvetés akkor magánvállalatok is jól működnek. Tehát ezzel a tényezővel nagyon csínján kell bánni.

A szakemberek szerint normálisnál nagyobb változásra van szükség. Itt arról van szó hogy nemcsak a lakosságnak lehet beleszólása költségvetésbe hanem a független tudományos demokratikus vezetésnek a  szakembereknek is.  Az is igaz hogy számukra már viszonylag normális esetben, helyzetben csak igen kis százalék marad.

Felvetődhet az ellentmondás, hogy a szegényedő országban adócsökkentésre, költségvetés-csökkentésre van szükség, másfelől ez a helyzet, változtatást igényel, tehát adóemelésre, költségvetés-emelésre van szükség. Egyébként pedig  az adó nagysága nem egyezik a befolyt adóval.

Az ellenmondás abból ered, hogy a problémaköröket hajlamosak vagyunk összekeverni.

Ez a fejezet a helyes költségvetés kialakításról szól.

Ettől eltérő másik problémakör: ha az összes adó, költségvetés rosszul van beállítva, de még nem történt nagyobb baj, akkor mi a megoldás.

Megint másik problémakör: ha az összes adó, költségvetés rosszul van beállítva és már kialakult valamilyen baj, akkor mi a megoldás.

Megint másik problémakör: ha egyéb okból nagyobb baj van, akkor mi a megoldás.

Az hogy egy alacsony fejlettségű, szegény országban alacsonyabb az adó és költségvetés, de van egy egyenletesen dinamikus fejlődés, ezzel nő az adó, a költségvetés, teljesen rendben van.

Megint más probléma, ha egy ország  a régióhoz, vagy önmagához képest megáll lecsúszik, viszonylag fejletlenebb, szegényebb lesz. Ilyenkor általában kettős hatás alakul ki: egyfelől csökkenteni kellene az adót, költségvetést, másfelől változásra van szükség, emelni kell az adót, költségvetést. A konkrét megoldást azonban konkrét helyzet határozza meg. Mit csináljon általában pl. az eladósodott ország, vagy nagy költségvetési hiányt összehalmozó ország. Itt is kettős hatás lép fel. Általában legjobb, ha ilyenkor se nem emeli, se nem csökkenti az adót, költségvetést, hanem azok struktúráját változtatja meg. Ez akkor jó, ha átmeneti a probléma forrása: az állam nagysága és vele párhuzamosan  az összes adó, és azzal párhuzamosan a  költségvetés nagyobb mint az optimális. Persze emellett más megoldásokra is szükség van. Ugyanakkor a költségvetési hiány azért is kialakulhat, mert a költségvetés magasabb, mint a beszedett adó. Ilyenkor lehetséges megoldás egy kevés adóemelés egy kevés költségvetés-csökkentés.  Ez két jellemző probléma az összes adó és költségvetés vonatkozásában. Mindkét esetben általában kialakul a kettős hatás.  A kislépésenkénti változtatás elvét azonban mindig be kell tartani. A változás maximum évi 2-3% lehet, akár párhuzamos változásról van szó, akár egymáshoz képest (az adó változik a költségvetéshez képest) változásról van szó.

Az egyenletes fokozatos kislépéses változás szempontja, elve.

Miért fontos a viszonylag stabil lassan változó, és pontos költségvetés,  adó.

Az alcím lehetne: miért fontos az egyenletes kislépéses de dinamikus fejlődés a költségvetés szempontjából.

Arról, hogy a pénzügyi egyensúly miatt, sőt a munka-fogyasztás egyensúly miatt miért fontos, már több helyen beszéltem, és még beszélni fogok. Most másik két lényeges szempontot említek.

 A költségmegtakarítás szempontjából nagyon lényeges. Ugye itt arról van szó hasonlattal élve, hogy a szülő nem azt mondja a gyerekének: na fiam, amikor pénzre van szükséged, akkor szóljál, és én adok neked amennyit csak kérsz. Hanem ad a gyermekének mondjuk negyedévre X összeget, és azt mondja: itt van a pénz, se több, se kevesebb,  gazdálkodj belőle. Ekkor gyermek ösztönözve van arra, hogy ne költsön feleslegesen, pl. lekapcsolja  a villanyt, vásárláskor megnézi az árakat és így tovább, hiszen  az ő pénze az ő jóléte bán, minden fölösleges pazarlást. Ugyanígy tesz a jövőben költségvetést kiosztó, az állami intézményekkel, szervekkel, legalábbis a többségével, kivéve azt a keveset ahol ez nem lehetséges. Ehhez pedig stabil lassan változó és pontos költségvetés kell. Természetesen emellett nagyon pontosan előírja az elvégezendő feladatokat azoknak mennyiségét és minőségét, és annak elvégzését leellenőrzi. Ez egyébként egy nagyobb szabadságot is ad az állami intézményeknek, mert azért részben eldönthetik, hogy mit, hogyan tegyenek, sőt még a béreket is részben bizonyos határok között meghatározhatják. A felügyeleti szerv azért előírja az árakat, ill. azok viszonylag szűk mozgását. Valamint azt, hogy a jövedelmek között mekkora különbség lehet, ill. az összes jövedelem milyen határok között mozoghat. A kötöttségek azért nagyobbak, mint a magángazdaságban (ezért kell állami működés), de azért viszonylag szabadok. A lényeg azonban az, hogy megtakarításra vannak ösztönözve az állami intézmények.

A másik lényeges szempont az állami intézmények, testületek hatalmi döntéshozási függetlensége.  Itt az probléma, hogy amennyiben a költségvetés változó és azt pl. a kormány dönti el, akkor a kormány vagy a költségvetést kiosztó hatalom a saját érdekét is bele keverheti a költségvetésbe: te jó fiú voltál, te több pénzt kapsz, te rossz voltál akkor kevesebbet kapsz. Ezt megint csak úgy lehet kivédeni, hogy az intézmények testületek költségvetése viszonylag stabil és lassan változó lehet. Illetve, hogy azt a törvény írja elő és nem személyes döntés, határozza meg.

Mindkét szempontból azonban fontos a pontos beállítás, tehát pontosan annyi pénzt kapjon az intézmény, szerv, testület amennyiből a feladatait jó minőségben el tudja látni, a jövedelmek megfelelőek, sőt egy kicsit magasabbak is lehetnek, de csak hatékony, fölösleges kiadást mellőző működés esetén. Persze emellett szükség van  egy nagyon pontos működési, feladat-meghatározó szabályozásra is. Mondjuk úgy, hogy az állami intézmények szervek, testületek csak az alapelvektől, a törvényektől, a meghatározott feladatoktól, és ne az aktuális emberektől, az aktuális érdekektől függjenek.

A lényeg az, hogy a pontos, stabil lassan változó pénz, a költségvetés esetében triplán fontos.

Az első lépés, pl. Magyarország esetében az, hogy ezt a pontos költségvetést beállítsák. Ezután csak a külső körülmények, remélhetőleg kisebb változásai szerint kell ezt a pénzt évről-évre variálni.

Felmérések a közösségi területekről, az államról és azok nemzetközi összehasonlítása.

A jövőben lesz egy viszonylag pontos nemzetközi felmérés, minden országban egyforma, amely felméri egy-egy állami terület helyzetét nagyságát, minőségét valamint azt hogy egy terület az államnak mennyibe kerül. A felmérés főleg az azonos régióban levő országokat ill. az azonos gazdagságú fejlettségű országokat hasonlítja össze. Természetesen a mennyiség, minőség egy főre le van bontva.

Ebből a felmérésből azért sok mindenre lehet következtetni. Ha az átlagosnál jelentősen rosszabb, akkor valószínűleg fejleszteni kell.

Továbbá e felmérés után lehet azt megállapítani, hogy milyen fejlettségű gazdagságú ország mekkora államot igényel. Kétségkívül a felmérés kiad egy sorrendet, átlagot. Általában az X fejlettségű országokban B nagyságú az állam, B mennyiségű feladatot lát el. Az Y fejlettségű országokban általában C nagyságú az állam és így tovább. Többek között ez is szükséges ahhoz, hogy fejlettség és az állam arányára pontos összefüggést kapjunk.

Egyébként ez felmérés egyfajta életszínvonal felmérés is, az állami szolgáltatások életszínvonalának felmérése. Ha ezt kiegészíti magángazdasági területek felmérése, akkor egy teljes életszínvonal jön ki.

Persze az sem mindegy hogy a mennyiség és a minőség az egyes területeken belül mennyi pénzből, emberből, eszközből jön ki. Nyilván ha mindez túlságosan sok, akkor a hatékonysággal van baj. A hatékonyságot azonban pontosan nem a pénzből, hanem a ráfordított állítólagos munkaórából lehet kikövetkezetni.  Tehát a felmérést össze lehet kötni a hatékonyság felmérésével.

A felmérés legfontosabb feladata azonban az, hogy megállapítsa az állam termelés-növekedését, szolgáltatás-növekedését.

Az ország fokozatosan fejlődik az életszínvonal nő és ennek a fontos sőt talán a legfontosabb része az, hogy az állami szolgáltatások mennyisége és minősége is nő. Úgy is mondhatjuk, hogy magángazdasági területeknek és a közösségi területeknek arányosan kell növekedni.  Jelenleg ezzel azonban sok probléma van. Először is szerintem az emberekben, a vezetőkben jelenleg nem tudatosul az hogy az államnak is fejlődni kellene,  méghozzá viszonylag egyenletesen kellene fejlődni, évről-évre. Pl. D. úr büszkén számol be arról, hogy a következő fél évben elvégzik a az összes elmaradt útfelújítást. Ezzel persze nem kellene dicsekedni, mert az útfelújítást egyenletesen kellene elvégezni, sőt összességében minden évben több és jobb útnak kellene lenni, mint az előző évben. Vagy nem tudom, hogy melyik iskolaigazgatónak, kórházigazgatónak, stb. állandó szempontja az, hogy az ő intézményének évről-évre fokozni kell a teljesítményét a szolgáltatásainak mennyiségét, főleg a minőségét ill. mindkettőt. Méghozzá ennek a növekedésnek nem szabad több embert követelni és lehetőleg ne munkaidős növekedés legyen, hanem innovációs és szervezettségi növekedés. A költségvetési testületnek tehát figyelni kell a közösségi területek fejlődést és külön az állami területek fejlődést. Ha ez nem arányos, akkor az állami fejlesztést kell szorgalmazni. Sőt adott esetben, ha nincs fejlődés, a költségvetés nem növekedhet, ami azt jelenti, hogy az adónak kell csökkeni. Pontosabban ilyenkor kimondott célzott fejlesztési pénz szükséges, és nem az állam fejlődését követő magasabb költségvetés.

A másik probléma, az hogy jelenleg nincs is olyan felmérés, az állami munkáról, amelyet egyáltalán elfogadhatónak tekinthetnénk. Úgy is fogalmazhatok, hogy jelenleg még pontatlan és viszonylag rendszeres felmérés sincs. Miért is kellene a rendszeres és viszonylag pontos felmérés? A folyamat nagyjából a következőképpen zajlik. A magángazdaság fejlődik és ennek egy adott százalékával nő az állam bevétele. Ezt nevezhetjük, az államnak adott előlegnek. Ebből a pénzből az állam közvetlenül fejleszt, ez a modernebb eszközök vásárlásból és szervezettség fokozásából áll. Ez fejlődés kihat az oktatásra, ez alatt nemcsak a közoktatást értem, hanem az állami dolgozók, vezetők továbbképzését is, akár belső intézményen belüli továbbképzését is. Persze, ennek minden területen állandóan lenni kell ( a munkatársak továbbképzésének ) ez jelenleg szintén nem evidencia. Együttesen tehát az eszközök és az emberek tudásának fejlődésével fejlődik a terület, nő szolgáltatás mennyisége, minősége. Az eszközfejlődés fő vonalát pedig a technika megadja, ez jelenleg főleg a számítógép, ill. annak alkalmazása. Az emberek tudásának az alapja pedig társadalomtudományos ismeretek bővülése lenne. Pl. a pedagógus tudása, elsősorban a korszerű pedagógia ismeretekkel bővülne, de másodsorban bővülne az  általános társadalomtudományos ismerete is. Tehát a közösségi állami terület fejlődne, de ezt mérni is kellene. A viszonylag pontos felmérés alapján legalább a következőt meg lehetne állapítani. Pl.  hohó ez terület ez az intézmény már két éve növekvő költségből dolgozik , de ugyanakkor nincs szolgáltatás-növekedés. Ha pedig nincs szolgáltatás-növekedés, akkor nem jár neki a többletpénz.  Pontosabban erről van szó: fel kell mérni, hogy az egyes területek, és konkrétabban intézmények szervek, stb. a milyen arányban fejlődnek és ennek arányában kell a rájuk eső költségvetést kiosztani.

Érdemes röviden kitérni arra, hogy milyen lenne a jövő rendszeres és viszonylag pontos felmérése. Ez egy külön könyvet igényelne de  itt csak pár mondatra van lehetőség. Elsősorban lényeget kell mérni: azt hogy maga feladatellátás, a szolgáltatás mennyire növekedett.  Tehát valahol nagy beruházás történt, ez nem számít, csak akkor, ha az megmutatkozik a szolgáltatás mennyiségében minőségében. Pl., nézzük az egészségügyet. Itt akkor jó szolgáltatás, ha az emberek egyre egészségesebbek. Ezt például, úgy lehet mérni, hogy pontosan tuják, hogy pl. az országban mennyi, és milyen betegség van. Ha ez kevés és enyhe, vagy sok és súlyos betegség, akkor ez minősíti az egészségügyet részben, de minősíti pl. az egészséges környezetet, a környezetszennyezést is részben és még más területeket is. Természetesen mindent le kell osztani, egy főre esően. Tehát az, hogy hány beteget látnak el, hány műtét, történik, stb. csak részadat lehet. Ugyanis lehet ez azért is sok, mert az ellátás nem elég jó és visszaesnek betegek. Sőt bizonyos szempontból, minél több a beteg annál rosszabb az egészségügy. De ez sem egészen igaz, mert lehet, hogy ez csak azt jelzi hogy szinte minden problémát kezelnek. Tehát a felmérés egy komplex dolog, a kiindulás az egészségi állapot általában, de több adatot kell még figyelembe venni, ahhoz hogy konkrét szolgáltatás-növekedést meg lehessen állapítani. (Ez felmérés egyébként a hatékony állam kialakításhoz is szükséges.) A közbiztonság bűnözés megelőzés, bűnözés feltárás esetén is hasonló helyzet. A legfontosabb adat az, hogy milyen és mennyi bűncselekmény történt az országban. Ez több területet minősít, többek között a közbiztonság, rendőrség területét is. De minősíti a jogalkotás idevágó részét, az igazságszolgáltatást, a büntetés-végrehajtást, sőt a szociális rendszert is.  További adat pl. hogy az elkövetett bűncselekmények hány százaléka  lesz feltárva, ill. konkrétan szankcionálva. Vannak területek, amelyek viszonylag egyszerűbbek. Pl. az útépítés lényege: mennyi és milyen út épült adott évben és mennyi útfelújítás történt. A tömegközlekedés lényege: mennyi utast szállított a tömegközlekedés és ennek színvonala minősége. Az oktatás felmérése megint bonyolultabb ügy.

A lényeg, hogy mennyit tud egy átlagos diák, ill. a diákok többsége. Pl. a diákok (pl. egy nagyszámú reprezentatív csoport) ugyanazokat, feladatokat oldják meg sok országban, vigyázva arra, hogy ez ne kedvezzen egy országnak sem. Mint mondtam, erről egy külön könyvet lehetne írni.

Egyrészt nézni kell a meglevő állományt, állapotot másfelől fejlődést, lehetőleg az egy éves fejlődést, de két évest mindenképpen. Tehát az elsődleges feladat az, hogy kialakítsanak (ennek is fejlődnie kell) egy olyan felmérést, amely komplex módón, de lényegesítve megmutatja fejlődést. Elsősorban az állami területeket kell felmérni és ezen belül a konkrét állami területeket. A konkrét állami terület ahol az állami vezetés üzemelteti az állami területet. A területek felméréséből lehet következtetni az egész államra, összesen mekkora az állam  az állami területek tényleges nagysága, lehet következetni az állam   fejlődésre és lehet következtetni az egyes intézmények szervek fejlődésére. Ezen kívül mérni kell az egyes intézmények fejlődését is. A területek felmérést egy független, tudományos demokratikus lehetőleg nemzetközi testületnek kellene felmérni. Mondjuk az intézmények felérik saját magukat, de ennek összessége nem egyezik a komplex féméréssel akkor valami baj van, valószínűleg az intézmények önfelmérésével. A társadalomtudománynak ill. statisztika tudománynak feladata hogy ilyen felmérést kidolgozzon, ill. ezt fejlessze.

Tételezzük fel, hogy jövőben lesz olyan felmérés, amelyik képes megállapítani az éves szolgáltatás-növekedést mondjuk 1%-os pontossággal. 

A konkrét kiindulópontok a termelésnövekedés és az infláció.

Tulajdonképpen a magángazdasági termelésnövekedés és az infláció is automatikusan beépül az adóba. Azért növekszik az adó automatikusan magángazdasági termelésnövekedés arányában, mert százalékos. Általában minden adózott terület jövedelem, nyereség, stb., nő a termelésnövekedéssel és ezek adója is nő mert százalékos. Ha mégis lenne eltérés, akkor azt a kis számot a költségvetési szakembereknek ismerni kell, és figyelembe kell venni. Én itt most úgy veszem, hogy nincs ilyen eltérés. Ugyanakkor egyáltalán nem biztos hogy az állami szolgáltatás-növekedés követi a növekvő adót. Pl 4%-kal nő magángazdasági termelés ez kb. azt jelenti hogy 1,5%-kal nő a befizetett adó. Ugyanakkor az előző felmérésből az jön ki hogy az állami szolgáltatás-növekedés csak 0,5%-os. Ebben az esetben az állam nem érdemel 1,5%-os adót, csak 0,5%-ot. Tehát az adót úgy kel csökkenteni, hogy az 1%-kal alacsonyabb legyen. De ha nem nő az állami szolgáltatás, akkor viszont fejlesztésre van szükség. Ezért a megmaradt 1%-ból mondjuk 0,5%-ot ( 50%-át) mégis az államnak kell adni, de mint fejlesztési pénzt, amely feltételekhez van kötve. Ritkán az is probléma lehet, ha az állam túlságosan növekszik. Ha nagyobb arányban nő, akkor egy kevéssel nagyobb adót érdemel, de kevesebbet kell adni mint a növekedése, mert ezzel lehet visszafogni a túlzott növekedést. E szempontokat figyelembe venni és kiszámolni szakembereknek.

Nevezzük ezt: az állam-fejlődés tényezőjének.

Az infláció szintén automatikusan növeli az adót, legalábbis makrogazdaságilag.  Ha nő az infláció, nő a vállalkozások árbevétele és nő az adó. Tehát az inflációt sem kell figyelembe venni, legalábbis ha az infláció normális megengedhető, azaz 3% alatt van. Ha e felett van, pl. 6%-os akkor viszont 1%-kal csökkenteni kell az adót, mert az állam úgy tudja letörni a túl magas inflációt, ha azt nem követi, csak kétharmadával követi. Pl. az infláció 6%-os, akkor ez 3%-kal magasabb, túlzottabb infláció.  Ennek egyharmada 1%, ezt nem kéri az állam, tehát az adó, költségvetés az infláció alatt marad. Nevezzük ezt: inflációs tényezőnek.

Ki kell térni a helyes állami árakra, gondolok itt minden szolgáltatás (akár adón keresztül akár követlen állami áron keresztül fizetett) beárazására. Miért is fontos a helyes beárazás? Többek között erre kérdésre is „a helyes árazás” c. fejezetben beszélek. 

Az állami árakkal kapcsolatos feladatok.(Részletek a helyes árazás témájú, és című fejezetből)

Az egy ügyfélre eső (ennyinek kell jutni) pénzekből (költségnek és árnak is nevezhető) kell összeállni az állami szolgáltató összes „árbevételének” és végül az egész állam „árbevételének” (összes költségvetés, összes adó és közvetlen állami árak).  A helyes logika nem az, hogy egy ügyfélre (állampolgárra) ennyi jut, hanem az hogy egy ügyfélre (az emberek igényét is figyelembe véve, a helyes értékrendet is figyelembe véve, hatékony állam mellett) ennyinek kell jutni. (Persze fejlettebb rendszerben az emberek (ügyfelek, állampolgárok) igényét az objektív tájékoztatás, oktatás befolyásolja és nem a manipuláció. De még a manipulációval eltorzított összesített igény is jobb, mint a vezetés szubjektív, hatalmi érdekekből létrejövő döntése.) Az ennyi jut logika azért rossz, mert nincs egy objektív mérce, az adott vezetés dönti el, hogy mennyi jut. Az ennyinek kell jutni alapelvét az alkotmány is leírja. Az állami szolgáltatásoknak (nemzetközi összehasonlításban és a hasonló magángazdasági szolgáltatásokkal összehasonlítva) magas színvonalúnak kell lenni.

Az előre kalkuláció nem azonos az előre meghatározással.  

Infláció esetén a szabály, hogy a magángazdasági infláció esetén az állami árakat, adóval együtt, kevésbé az infláció alatt szabad emelni.

Én pár százalékos eltérést el tudok képzelni az országon belül a közvetlen állami árak tekintetében. Sőt a helyi adók is változhatnak pár százalékkal a helyi kereslettől függően. 

Összegezve az állami tudományos ár: az arányos szellemi értéktöbblet kiszámításával, a hatékonysági mutatóval változó, ill. a fejlesztési költséggel, biztonsági tartalékkal növelt önköltségi ár.

Összegezve az állami tudományos, optimális árak (adóval együtt) a tudományos árak plusz mínusz 5%, a kereslet nagyságának függvényében, a kultúrált árazás keretei között. (Normális inflációnál.) Az állami tudományos, objektív árak határozzák meg az egyes állami szolgáltatások területek költségvetését. Igaz hogy ezek az árak, és az összes költségvetés változhat attól függően, hogy tendenciózus, pénzbeli állambővítésre, vagy államcsökkentésre van szükség. A kiindulás ekkor is az egyes szolgáltatások tudományos optimális ára. 

Mely területeken lehetnek közvetlen állami árak, és azok mekkorák lehetnek.

Az dönti el, hogy a fogyasztás mennyire kényszerű és mekkora szolidaritás szükséges. Persze itt is komolyabb számításra van szükség.

A rossz kalkulációból adódó szempontok.

Abból nem adódhat probléma, hogy kevesebb adó jön be a tervezettnél, ha minimális adó, plusz adó módszert alkalmaznak.

Abból viszont adódhat, hogy maga a költségvetés nagyobb, vagy kisebb lesz, mint a bejövő adó. Talán legjobb, ha költségvetést a minimálisan befolyt adóhoz tervezik, vagy a felett mondjuk 0,5%-kal.   A lényeg az, hogy ha pontosan is terveznek, akkor is 1%-kal a költségvetés, vagy kevesebb, vagy  több lehet mint a befolyó adó. Ha több a költségvetés, minta befolyó adó (ez a költségvetési hiány) akkor ezt lehet pótolni a biztonsági tartalékból. Esetleg hitelből. Ezt viszont vissza kell fizetni a következő évben. Ha több adó jön be, akkor többet kell költeni.

A költségvetési hiány.

Persze ha az állam eladósodik, az államháztartási hiány (költségvetési hiány) folyamatosan magas és azt folyamatos magas hitelfelvétellel pótolják, akkor nincs normális helyzet. Akkor eleve borul a költségvetés, akkor nem érvényes mindaz, amit eddig elmondtam.

Alapvetések a hitelezésről.

Azt meg lehet tenni, hogy néha valaki nagyobb összegű hitelt vesz fel. Azt is meg lehet csinálni, hogy valaki folyamatosan kis összegű hitelt vesz fel. Biztos tönkremenés, ha valaki folyamatosan nagy összegű hitelt vesz fel. (A hitelfelvételt nem szabad keverni a hitelközvetítéssel. Egyik oldalon felvesz hitelt, a másik oldalon hitelt nyújt. Ez hitelközvetítés, amely persze nem okoz kárt, csak ha nagyon rosszul csinálják.)

Képzeljük el a következő helyzetet.  Valakinek az éves jövedelme egymillió pénz és abból évenként egymillió-negyvenezer pénz a tartozása. A hitelkamat az infláción felül 4%. Ennek a valakinek az alapösszeg, az egymillió visszafizetése jó esetben nem nagy gond. Ugyanis azt bank, vagy több bank folyamatosan hitelezi neki, ellenben ennek fejében évi 40ezer pénzt kér. Egyszer majd vissza kell fizetni az egymilliót is, de ez még messze van. Ellenben a kamatokat állandóan fizetnie kell. Ha folyamatosan fennáll ez a helyzet, akkor a következő, történhetett.  Ez valaki mondjuk felvett egymillió hitelt és azt elverte. Vagy valaki felvett egymillió hitelt, de azt jó beruházásra költötte. Mindenesetre jelenleg dolgozik az illető, a jövedelme egymillió és ennek a 4%-át minden évben befizeti banknak, pontosabban befektetőknek.  Ráadásul ott van a veszély, hogy egy válsághelyzetben befektetők visszakérik az egymilliót is. Azt mondtam, hogy nem lehet tudni, hogy az eredeti hitelt jól vagy rosszul költötte el. Lehet tudni, mert ennek a valakinek az életszínvonala nem javult, tehát rosszul költötte el. De ne felejtsük el, a 40 ezer pénzt ez a valaki most már teljes fölöslegesen, ellenszolgáltatás nélkül fizeti másoknak. A semmire fizeti, ahogy szokás mondani. Most már az egymillió pénz elment a levesbe, nincs eltűnt csak jobb esetben maradt a kamat-visszafizetés.   Ez valaki minden magyar (tízmillió) állampolgár (az egy főre jutó évi jövedelem kb. egymillió).  Csakhogy ezt az üzletet nem a magyar állampolgárok kötötték, a pénzüket nem ő kezelték, hanem az állam tette mindezt.  Ugyanis, ha a költségvetési hiány nagy kínkeservesen (sok-sok áldozattal) lemegy 4%-ra, akkor ez lesz helyzet.  Ráadásul ez a helyet hosszabb távon megmarad, ill. csak jobb esetben marad, rosszabb esetben romlik.  Ugyanis az a helyzet, hogy az alapadósság, az egy főre jutó egymillió, olyan hatalmas, hogy kamat-visszafizetés mellett, egy legatyásodott és még mindig korrupt rosszul gazdálkodó állam (elszegényített nép) nem tud visszafizetni. Tehát az alapadósság marad, akkor a kamat-visszafizetés is marad. (Más fejezetben kifejtem hogy a megoldás mégis az alapadósság visszafizetése lenne. Ehhez azonban szükség lenne egy tisztességes, jól gazdálkodó államra.) 

Tehát már sok-sok éven keresztül fizettük és még sok-sok évig fogjuk fizetni az évi  4%-ot ( átlagosan 40 ezer forintot) a teljesen semmire.

Ez jó példa arra, hogyan nem szabad hitel felvenni, és miért káros a túlzott hitelfelvétel. Arra is jó példa hogyan nem szabad az államnak gazdálkodni, és hogyan nem szabad a költségvetést kezelni. Sajnos ez a példa egyben, a nagy magyar valóság.

(Zárójelben megjegyzem, közben egy halom privatizációból származó pénz is eltűnt.)

Hová tűnik a pénz? Mondjuk, egyharmada külföldre kerül, egyharmada egyszerűen a rossz gazdálkodás, pazarlás áldozata lesz, egyharmada pedig  a tisztességtelen magyar állami dolgozók és velük szövetkező emberek zsebébe kerül.

A lényeg az, hogy a korrupt, tisztességtelen rosszul gazdálkodó, és rosszul kalkuláló állam költségvetési hiányt termel, és ebben az esetben, egyszerűen nem lehet a költségvetésről tudományosan elmélkedni.

Szerintem nem jó dolog a költségvetési hiány, mint azt mondtam, ez csak egy rövid távú haszon, de ennek igen magas az ára. Ez minden tartós eladósodásra igaz. Mégis azt mondhatjuk, hogy 2%-os költségvetési hiány még kicsi, elfogadható, a 2-4%-os már erős probléma, a 4% feletti már súlyos probléma. Ha kicsi a költségvetési hiány (legfeljebb 2%-os),  akkor következő költségvetést  érdemes a hiány felével csökkenteni, majd a rákövetkező adót, érdemes a hiány másik felével növelni. Elvileg lehet, hogy csak költségvetést csökkentik, csak az adót növelik és még sokféle variáció. Ha nagyobb a költségvetési hiány, akkor már csökkentése is több éves tervezést igényel. Ugyanakkor a nagyobb költségvetési hiány mögött valamilyen nagyobb probléma áll. pl. az állam teljesen leromlott, vagy pl. az egész gazdasági, pénzügyi politika rossz, stb. Ez pedig azt jelenti, hogy nagyobb változásra, reformra van szükség, ez pedig általában több pénzt, nagyobb költségvetést követelne. Ugyanakkor a nagyobb probléma azzal is jár, hogy az ország rossz passzban van, viszonylag rosszul áll, lemaradt, ez pedig adócsökkentést igényelne. Ez is egy ellentmondás. A következő megoldások lehetnek. Az adót egy kevéssel, vagy egyáltalán nem növelik, a költségvetést erősebben csökkentik. Azonban a kislépések elvére ekkor is figyelni kell, a változás nem lehet évi 2%-nál nagyobb.

Ugyanez a teendő, ha kialakult a nemzeti eladósodás, már válsághelyzet, esetleg termeléscsökkenés. Persze megint azt kell mondani, hogy közben az eredeti kiváltó problémát is orvosolni kell.

A jövő költségvetésének egy lehetséges menete.

Adott év szeptember 1.-én leülnek a szakemberek és elkezdenek számolni, mint a güzü. Persze ekkor már minden adat az asztalon van. Az elveket, szempontokat pedig ismerik. Tulajdonképpen azt kell elsősorban kiszámolniuk, hogy a következő évben mennyivel növekedjen az összes adó és ezzel együtt a költségvetés. Ha következő évi adót emelni akarják, akkor már adóévben emelni kell az adót. Ehhez egy másik felfogás kell. Egyfelől ki kell választani, egy mobil adót, legyen ez a jövedelemadó. A közvéleménynek el kell fogadnia, hogy ez egy olyan adó, amely adóév közepén változhat viszont ez a változás általában 1-2% lehet nagyon kivételes esetben ötévente egyszer egy évben,  lehet maximum 3%. Ugyanis a kislépések elve alapján a következő a szabály. Normális, ha az adó, költségvetés az előző évhez viszonyítva plusz mínusz 1%-kal, vagy az alatt nő, csökken. Veszélyes, de elfogadható, ha az adó, költségvetés az előző évhez viszonyítva 1-2% között nő, csökken. Kivételes esetben ritkán rövid ideig megengedhető, ha az adó, az előző évhez viszonyítva 2-3% között nő vagy csökken.

Tehát szeptember 1-én nekilátnak és mondjuk szeptember 20-án már kihirdethetik hogy az adónak hány százalékkal kell nőnie,  csökkennie.  A december végi adó már nagyobb, vagy kisebb lesz, és a tavaszi nagy adó szintén. A következő év adója és költségvetése tehát nőhet, csökkenhet.

(Megjegyzem, lehet pl. egy olyan módszer is, amelyik az adóhatást nem következő évre állítja be, hanem azt követő évre és következő évi költségvetést állítja be az előre tervezett adó alapján. Ebbe most ne menjünk bele, mert bonyolult. Maradjunk a vázolt módszernél.)

Tehát azt kell kiszámolni mennyivel, változzon az összes adó, és azzal együtt mennyivel változzon az összes költségvetés.  Az biztos, hogy szeptemberben kiszámolt költségvetési hiányt, többletet be kell számolni.

Ezt nem lehet kicsinyíteni. Ez azért is különleges, mert egymáshoz képest kell változtatni az adót és költségvetést. Mondjuk, legyen ez mínusz 1%. Ez tehát költségvetési hiány. Ekkor mondjuk 1%-kal növeljük az adót, de nem növeljük a költségvetést.

Azt kell megvizsgálni, hogy melyik szempontot lehet kicsinyíteni. Illetve valahogy rangsorolni kel a szempontokat.

Mielőtt továbbmennénk, soroljuk fel a szempontokat (tényezőket).

A költségvetési hiány és rossz kalkuláció. A nagyobb reformok szükségessége. A válságos időszak.  A nemzeti és állami fejlesztési terv.  A valós privatizáció és a közös területek árainak kompenzációja. Az ország fejlettsége gazdagsága. Az állam nagysága, nemzetközi összehasonlításban. A lakosság igénye. A feketegazdaság virágzása, a magángazdaságok küszködése.  Az állam-fejlődés (szolgáltatás-növekedés) tényezője. Az összes termelés alakulása. Az inflációs tényező. Az állam hatékonysága. A biztonsági tartalék. Az egyenletes fejlődés a kislépésenként változtatás elve.

Növelni kell az összes adót és költségvetést. Ha nagyobb reformok válnak szükségessé. Ha válságos időszak van, akkor nem biztos. Ha nemzeti fejlesztési terv elmaradt vagy nagyon erős fejlődést ír elő. Ha közös területek árai túlzottak. Ha az ország fejlettebb stádiumban van vagy erőteljesen fejlődik a termelésnövekedés az átlagosnál nagyobb. Ha az állam nagysága kisebb, mint az átlagos. Ha lakosság igénye szerint az államnak, adónak növekednie kell. Ha az állam fejlődése nagyobb, mint a magángazdaság fejlődése.

Csökkenteni kell az adót és költségvetést. Ha valós privatizáció történt. Ha az ország elmaradottabb. Ha az állam nagysága nagyobb az átlagosnál.  Ha válságos időszak van. Ha csökken termelés (ez nem mindig igaz). Ha virágzik feketegazdaság, a vállalkozások küszködnek. Ha lakosság igénye: az állam, az adó csökkentése. Ha az állam kevésbé fejlődik, mint magángazdaság. Ha az infláció túlzottan magas. 

Tulajdonképpen a két utolsó tényező nem igazi tényező. Ha nem hatékony az állam akkor 01-0,2%-kal lehet csökkenteni a költségvetést, de nem ez a magoldás. A biztonsági tartalékról pedig feltételezzük, hogy az megvan.

Ugyanakkor az is látszik, hogy a felsorolt tényezők közül többet össze lehet vonni. Szinte ugyanazt takarják.

A lakosság igénye egy különleges tényező (szempont). Ez a legmobilabb tényező. Ha baj van akkor háttérbe szorul. Ha viszont nagyjából minden rendben van akkor akár 1-1,5%-os is lehet.

Továbbá viszonylag mobil szempont a nemzeti fejlesztési terv, (az állami fejlesztési terv). Közepesen stabil tényező: az ország fejlettsége szerinti államnagyság.  A két előző tényező viszont csak kevéssel, mondjuk max. 0,5%-ban befolyásolhatják a költségvetést.

A többi szempont (költségvetési hiány, nagyobb reformok szükségessége, stb.) stabil tényező (kis mobilitású), vagyis muszáj szinte teljesen figyelembe venni. Ugyanakkor normális gazdaságban ezek nem lehetnek jelentősek. Gyengén jelentkeznek ezek szempontok.

Érdemes még minden szempontot legalább kettébontani: erősen jelentkezik szempont, vagy gyengén jelentkezi a szempont.

Tehát szakemberek előtt ott vannak ezek szempontok ill. azok adatai és akkor kalkulálnak. A kalkuláció alapja az, hogy az összes szempontot 1-2, legfeljebb 3%-ba kell belesűríteni.

Normális esetben szempontok gyengén jelentkeznek ill. ellenkező oldalon állnak, kompenzálják egymást. Ekkor érvényesülhet a lakosság igénye erősebben, főleg, ha a lakosság igénye erős. Akkor van baj ha több erősen jelentkező szempont egy irányba mutat, és a másik irányba alig mutat szempont. Erre mondaható, az hogy kivételes helyzet már egyféle válsághelyzet, amikor az adó és költségvetés 3%-kal változhat.

Az költségvetés felosztása, közösségi, állami területekre és még kisebb egységekre.

Miután az összes adó, költségvetés helyesen került megállapításra azután szét lehet bontani. Sőt, tulajdonképpen a területek költségvetésből állt össze az összes költségvetés, tehát nem is kell szétbontani. A felsorolt szempontok ugyanúgy érvényesek a közösségi állami területekre, mint az egészre. Tehát a szétbontás nem probléma. Ha szét van bontva nagyobb egységek szerint, akkor még kisebb egységre kell szétbontani. Szerintem az egész költségvetési problémát egy független tudományos demokratikus testületnek kell kezelnie. Ennek akár lehet negyven csoportja minden, közösségi állami területnek akár külön csoportja és akár lehet kvázi negyven különálló költségvetés. Csakhogy oly sok az összefüggés a közös tényező, hogy mégis egyben kell kezelni a problémát. Az állam szétválasztásnak elve alapján ugyanakkor érdemes ennek testületnek szétosztani költségvetést egészen az intézményekig bezárólag. Ha ez a testület csak nagy egységekre bontja le a költségvetést, és aztán átadja több másik egységnek továbbosztásra akkor azon a szinten, már valószínűleg kialakul a protekcionizmus az elfogultság. Ugyanakkor az gyakorlatilag szinte lehetetlen, hogy egy testület képes legyen egészen intézményi szintig szétosztani pénzt. Ezért a költségvetési testületnek legalább ellenőrizni felügyelni kell a továbbosztást.

A szétosztás mechanizmusa pedig hatékony állam szabályaiból eredhet. Ez azt jelenti, hogy negyedévre szólóan előre, a negyedév elején, ott van minden intézmény bankszámláján a pénz: tessék gazdálkodj belőle.  Ugyanakkor negyedév közben megtörténik az ellenőrzés (az intézmény több, kevesebb feladatot lát el, ill. azt jó minőségben látja el), és a következő negyedévre már megtörténik a lehetséges korrekció.

Intézményi szinten, már mindez összefügg az intézményi demokráciával, pontosabban azzal, hogy munkatársak ügyfelek beleszólhatnak az intézmény költségvetésébe ill., jelzik, ha azzal probléma van.

A költségvetés leellenőrzése: a kijelölt helyre megy a pénz, és ott arra használják, amire kell, a költségvetés fontos része. Ezzel összefüggésben ellenőrzés másik szempontja, hogy kijelölt feladatok, állami szolgáltatások mennyiségben és minőségben, rendben vannak.

Egy kis elmélkedés a végére.

E fejezetben megint a jövő egy lehetséges változatát vázoltam. A logika ugyanaz: így is lehetne csinálni, akkor valami ilyesmire kell törekedni. A jelenlegi ettől messze van, tehát a jelenlegit meg kell változtatni, a jelenlegi nem jó. Őszintén szólva nem ismerem a költségvetés jelenlegi mechanizmusát, azonban néhány jelből arra következtetek, hogy az itt vázolttól messze van. Pl., nem kérik ki a lakosság véleményét, legalábbis érdemben nem kérik ki. Szerintem nincs komoly felmérés sem az állami szolgáltatásokról. Az egyszerű ember azt tapasztalja, hogy az adókat ad hoc módón változtatják. A választási csatározásokban mindenki összevissza beszél, ígérget, javasol. Egyáltalán, hogy jöhet ki 3%-nál magasabb költségvetési hiány? Soha nem hallottam olyan kifejezéseket, hogy optimális állam, optimális összes adó, optimális összes költségvetés. De ezeket sem öt éves adó tervezés, öt éves költségvetési terv. A vázolt költségvetésből az is következik, hogy lényegében az adózás költségvetés tekintetében kell lenni egy hosszabb távú elgondolásnak. Pl. az ország fejlettségével arányos államnagyság, hosszabb távú a nemzeti fejlesztési terv, ezek hosszabb távra jelölik ki a költségvetés alakulását. Ugyanakkor több tényező középtávon teszi mindezt, pl. a lakossági igénye, sem változik évről-évre. Számomra az is furcsa, hogy vita van a költségvetésről. Én úgy képzelem el hogy a jövőben lesz egy igen szigorú költségvetési törvény, amely részletesen előírja, hogyan kell a költségvetést elkészíteni.  Vita lehet pl. nemzeti fejlesztési tervről, de nem a költségvetésről. A költségvetés 95%-ban nem más, nem lesz más, mint statisztikusok és matematikusok pontos számolása.

Persze a költségvetés pontos végrehajtása sem mellékes.

De nem lényegtelen az egyes intézmények (intézmények, hivatalok, szervek, vállalatok) költségvetésnek pontos megállapítása, ugyanis a pontos országos költségvetés úgy épülhet fel, hogy minden intézmény pontos költségvetési pénzt, összeget kap.

Idevágó ismétlés.

Mivel e tanulmányban már annyi mindent mondtam, nem árt egyfajta vázlatos összefoglalás-szerűséget készíteni, melynek címe: az állam és az állami intézmények (hivatalok, szervek, vállalatok, stb.) jobb munkájának tényezői.

Ez egy rendkívül bonyolult szerteágazó problémakör, ideje már felvázolni.

Egy alapvető felosztás.

A jó, vagy rossz munka megállapítása.

A munka javítása.

Egy másik alapvető felosztás:

Az állami intézmények munkájának jó egymáshoz illeszkedése.

Az egyes állami intézmények önálló jó munkája.

Egy másik alapvető felosztás:

A jogalkotó legfelső felügyelő testületek (parlament, kormány, stb.) szervek jó munkája.

És a jogalkalmazó, végrehajtó állami intézmények önálló jó munkája.

Az állam rossz munkáját felmérő és megszüntető tényezők.

Az alábbiakat vizsgálni és felmérni szükséges. Megszüntető, ha a felmérésekből kiderülő negatív eredményeket, bizonyos intézkedések, szankciók követik.

1. Az állam, az állami intézmények pont a szükséges munkát végezzék. Az állam megfelelően illeszkedjen a rendszerbe, melybe tartozik még a magángazdaság, a civilszféra, a magánszféra, a nép, stb..

2. Az állami intézmények megfelelően illeszkedjenek egymáshoz, a munkamegosztás, szabályozás, felügyelet, ellenőrzés, stb. szempontjából. 

3. Az állam, az állami intézmények megfelelő szabályozása. (Viszonylag részletes pontos szabályozás).

4. A megfelelő szabályozáson belül intézmény-típusokra lebontva a megfelelő demokrácia biztosítása és a megfelelő önrendelkezés biztosítása.

4/b. Az elfogulatlanság, a szakmaiság, a népérdekűség biztosítása. A legfelső jogalkotó és a jogalkotó testületeknek ezen kívül bizonyos önrendelkezéssel, függetlenséggel is rendelkezniük kell.

5. A kötelező közvetlen demokrácia, az intézményi demokrácia.

6. Minimálisan a panaszok, kérelmek, javaslatok (jogos és jogtalan, elintézet és elintézetlen) összeszámolása és ehhez köthető intézkedések, szankciók.

7. A piacgazdasági viszonyok részleges kialakítása.

Ennek elemei: a részleges versenyhelyzet, legyenek azonos hasonló munkát végző intézmények, hogy ezek munkáját össze lehessen hasonlítani.

A teljesítménybérezés.

Az állami árak, ill. a kvázi állami árak (állami szolgáltatás vásárlására jogosító bonusz-pénz) kialakítása.

8. A költségvetési pénz (ill. eszköz, munkaerő) variálása.

8/b. Az intézmény munkájához köthető szélesebb lehetséges potenciális ügyfélkör állapota.

8/c. A teljesítménybérezéshez képest magasak, vagy alacsonyak a vezetők, a dolgozók jövedelme.

9. A közvetlen, másik állami (de független, elfogulatlan) szervek, testületek ellenőrzése, felügyelete.

Ennek elemei.

A szabályozás betartása.

A jogorvoslati rendszerhez köthető ellenőrzés, felügyelet.

A korrupció ellenőrzése.

A munkaszervezettség felmérése és javítása.

A munka mennyiségének és minőségének felmérése.

Illetve az ezekhez köthető intézkedések szankciók.

10. A statisztikai rendszer (állapotfelmérés, munkajavulás, összehasonlítás, stb.) és a felmérés felhasználása.

(Természetesen a statisztikai rendszernek nemcsak az állami munka állapotát kell felmérnie, de magángazdasági munkát is legalábbis szektoronként. Továbbá civilszféra, magánszféra munkavégzését is, általában fel kell mérnie a nemzet, nemzetgazdaság állapotát is.)

11. Az állami dolgozók motivációjának biztosítása, az állami dolgozók oktatása.

12. Az innovatív fejlődés biztosítása. Az államnak is állandóan fejlődni szükséges, ha más szempontból nem, de minimálisan technikailag. Aki, ami nem fejlődik, az lemarad, sőt hanyatlik.

13. És végül, de nem utolsó sorban a vezetés-kiválasztó és leváltó rendszer.

Mindegyik tényezőről külön fejezetet lehet írni és némelyekről írtam is. De elismerem az egész tanulmányban össze-vissza kavarognak e tényezők, ezért is szükséges valamilyen összefoglalás-szerűség.

Természetesen a tényezők összefüggnek, de azért mindegyik tényezőnek van saját aspektusa.

Azért kavarognak e tanulmányban az itt felsorolt tényezők, mert én az államon részben túlmutató nagyobb rendszerekben, és elsősorban e rendszerek lényegén gondolkodom. Úgy mint:

A helyes alapvető államszerkezet. Az alapvető döntéshozó mechanizmus. A szabályozási rendszer A közvetlen demokrácia rendszere. A panasz, javaslati, jogorvoslati rendszer. A hatékony állam. A statisztikai (mérő) rendszer. Stb..

Az állami pénzek (eszközök, munkaerők) helyes elosztása, avagy a költségvetési pénz variálása.

Néhány alapvetés.

Természetesen a költségvetés elsősorban az állam, az állami intézmények (állami intézmények, hivatalok, szervek, vállalatok, stb.) költségvetése. Ne felejtsük el, hogy a pénznövekedésnek mindig munkanövekedésben, munkaerő-növekedésben, ill. eszköznövekedésben kell realizálódni. 

A szervezettségnek azonban mindig magas fokúnak kell lenni, ennek növeléshez csak kevés pénz szükséges, de az is többszörösen megtérül. Szervezetlenég az is, ha a megelőző munka elégtelen. Pl. az egészségügyben elégtelen a megelőző szűrővizsgálatok száma.

A szervezetlenség jelentős oka, ha az ügyfél panaszok, javaslatok nincsenek oly módón figyelembe véve, hogy azok bizonyos mértékű szabályozási, szerkezeti változásokat generáljanak.

Az állami munkák mindegyike szükséges és fontos, tehát részleges leépítésnek pénzcsökkentés által nincs értelme. Az állam vagy jól végez egy munkát, vagy sehogy sem végez. A munkamegosztás (pl. az állam és magángazdaság között) egy másik kérdés. E vonatkozásban én elvem: a nagyobb egységeket, ágazatokat szét lehet osztani, de lehetőleg ne legyen kevert (a nagy egységen belüli kisebb egységekbe ne legyen keveredés) működés. Aminek az államban van a helye, azt végezze az állam, aminek a magángazdaságban van a helye, azt végezze a magángazdaság.

Az állam (az állami intézmények) tehát fontos és szükséges munkát végez, de végezheti ezt hanyagul, pazarlóan, szervezetlenül, korruptan, antidemokratikusan, stb..  Akár több akár kevesebb pénzt adunk, a munka a pénztől önmagában nem fog javulni. A munka a felsoroltak (hanyag, szervezetlen, korrupt, stb.) csökkentése által fog javulni. Ennek pedig az elsődleges eszköze a vezetés leváltása, szankcionálása. Ezért az egész rendszer csúcsán a jó vezetés-kiválasztó, ill. vezetés-leváltó rendszer van.

Az állam profitmentes, ami nem azt jelenti, hogy az állami dolgozók vezetők nem kaphatnak rendes jövedelmet. Kivételes esetben egyes állami vállalatok akár nyereséget is termelhetnek. Nincs profit, azt jelenti, hogy az állam, mint tulajdonos szükségszerűen nem vehet be olyan pénzt, amely a tulajdonosok magáncéljait szolgálják. Mivel az államnak nincsenek magántulajdonosai, profitja sem lehet.

Ha az állami intézmény (vállalat, hivatal, szerv, stb.) rendesen (szervezetten, tisztességesen, pazarlásmentesen, stb.) dolgozik, akkor pont annyi költségvetési pénzre van szüksége, mint amennyi a költségvetése. A költségvetésbe itt beleértem az állami dolgozók, vezetők jövedelemét is.

(A teljesítménybérezés alapja, hogy a következőket meg kell állapítani.  Az állami vezető átlagos jövedelme. Az állami dolgozók átlagos jövedelme.  A jó munkát végző állami vezető maximális jutalmazott, emelt jövedelme. A jó munkát végző állami dolgozó maximális jutalmazott emelt jövedelme. Esetleg 2x2 kategória helyett, lehet 4x4 kategória. A vezetők, és a dolgozók jövedelmének egymáshoz képest arányosnak kell lenni. A jutalmazás emelés az intézmény jó munkájától függ. Azt is be kell szabályozni, hogy az egyének milyen kritériumok alapján kaphatnak emelt jövedelmet. Nagyon fontos, hogy a vezetők jutalma emelt jövedelme több okból igen mérsékelt lehet. Máshol megállapítom: a vezetés jó munkáját inkább útilag kell jutalmazni.) 

Az állami dolgozók, vezetők különböző jövedelmeket kaphatnak, különösen akkor, ha a teljesítménybérezést alkalmazunk. Ez pedig befolyásolja a költségvetési összeget.

A megfelelő jó (szervezet, tisztességes, pazarlásmentes, stb.) működést nem lehet teljesen állami felügyelettel, és közvetlen demokráciával biztosítani. Ezért ennek biztosítása, a megfelelő költségvetési pénzzel (eszköz, munkaerő, stb.) is szükséges.

Ráadásul a költségvetési pénznek van egyfajta függetlenségbiztosítási aspektusa is.

A költségvetési pénz variálása csak egy módszer (a jó munkát segítő módszerekről van szó) a sok közül, ráadásul önmagában nem használható módszer. 

Nézzük gyakorlatiasabban a problémát.

Egy állami intézmény (pl. változatlan körülmények között, nincs feladatváltozás, beruházás, stb., de pl. az inflációt, és az amortizációt mindenképpen figyelembe kell venni) benyújtja az igényét, amely az előző évi pénzzel azonos. És ez egyébként a szélesen értelmezett költségeivel azonos. Most csak pénzben gondolkodjunk. És persze a külső forrásokat, az eladósodást zárjuk ki.

Egyébként meg is kellene tiltani, hogy állami intézmény (pl. polgármesteri hivatal) hitelt vegyen fel (eladósodjon) főleg államon kívüli hitelezőtől. Legfeljebb az állam központi hitelintéző szerve nagyon mérsékelten, óvatosan vehet fel hitelt és oszthatja azt szét. 

Visszatérve, ha a külső körülmények változatlanok, akkor is két alapvető helyzet lehetséges:

Az intézmény jó, megfelelő munkát végzett.

Az intézmény rossz, gyenge, nem megfelelő munkát végzett.

Ha jó munkát végzett (és ez biztosan igaz, mert a felmérés pontos), akkor nagyjából minden rendben van. De itt megint vissza kell térni a jó munka pontos felméréséhez. Mert mi van, ha az intézmény ügyfélköre a potenciális lehetséges ügyfélköre még sincs a megfelelő állapotban. Pl. egy korház munkáját az is minősíti, hogy a körzetébe tartozó emberek milyen egészségi állapotban vannak. Pl. egy polgármesteri hivatal munkáját az is minősíti, hogy a településen élők hogyan laknak, élnek. Jól élnek, akkor végzett jó munkát. 

De csak nagyjából, mert talán azt sem árt megnézni, hogy az intézmény munkája nemzetgazdasági szempontból mennyire jelentős. Igaz ezt nagyon nehéz felmérni.

Továbbá, lehet hogy jó munkát végzett, de még a teljesítménybérezés mellett is magasak a jövedelmek. Ha magasak, akkor csökkenteni kell a költségvetési pénzt, ha viszonyt nincs teljesítménybérezés, akkor valamivel emelni kell a költségvetést még akkor is, ha jó munkát végzett az intézmény. Mert lehet hogy jövőre éppen a teljesítménybérezés elmaradása miatt romlik a munkája.

Egyféle lehetséges megoldás: az állami intézmény, ha jó munkát végez, változatlan körülmények között kapjon változatlanul viszonylag magas összeget, és a spórolásból, a hatékonyság fokozásából megtakarított összeget fordíthassa a jövedelmek emelésre. De úgy, hogy a jövedelmi különbségek arányosak igazságosak legyenek és a jövedelmek a teljesítménybérezéshez képest, ne legyenek túl magasak. A kiindulás azonban ez esetben is a jó munka.

Ezért a felmérésnek többek között tartalmaznia kell:

Természetesen a költségvetési pénz a potenciális ügyfélkör számától is függ. Az állami intézmény mennyi érték felett rendelkezik. (Az adott állami intézmény mekkora hatalmi vagyoni tömeg felett rendelkezik.)

Az intézmény potenciális lehetséges ügyfélköre az intézmény hatáskörének szempontjából, milyen állapotban van. Ez már a jó munka felmérése.

Többek között azt sem árt figyelembe venni, hogy az állami intézmény mennyi ügyet, milyen súlyú ügyet intézet közvetlenül. Közvetlenül mennyi ügyféllel, mennyi ideig foglalkozott. Ez csak a munka mennyiségét mutatja, de azért a sok, a több munka után, nyilván valamivel több pénz jár. 

A teljesítménybérezéshez képest alacsonyak, vagy magasak a jövedelmek. Ha túl alacsonyak emelni, ha túl magasak csökkenteni kell a költségvetési összeget.

A fentiek jelölik ki a költségvetési összeg alapját.

Ha rossz munkát végzett, legalábbis felmerül ennek gyanúja az előző felmérések és egyéb felmérések alapján, akkor további felmérések szükségesek. (Természetesen az is meg van állapítva, hogy a rossz munka az intézmény hibájából jött létre.)

A további felmérések, ellenőrzések felmérések kimutatják, hogy a miből adódott a rossz munka (pl. korrupció, szervezetlenség, stb.)

Ekkor meg kell szüntetni a hibát, plusz le kell váltani a vezetést.

Ha rosszul végzi az intézmény a munkáját, akkor teljesítménybérnek, a plusz jövedelemnek csökkeni, kell. Csakhogy, ez csak az átlagos jövedelemig csökkenhet ugyanis az átlag alatti jövedelem nem fog jobb munkára motiválni.

A korrupció, nem fog azáltal csökkeni, hogy csökkentik a költségvetési pénzt.

A hanyagság, szervezetlenség, pazarlás elég érdekes viszonyban áll a költségvetési pénzzel.

Lehet olyan logika, hogy adjunk kevés pénzt, és ha nem akarja, hogy a jövedelme csökkenjen, vagy elküldjék, akkor kénytelen jól szervezetten, pazarlásmentesen, hatékonyan dolgozni. Csakhogy a másik oldalon a következők állnak: lehet hogy éppen a túl kevés költségvetési pénz az oka a rossz munkának. A szervezettséghez, a jó működéshez, főleg annak kialakításához is szükséges pénz (eszköz, munkaerő, stb.)

A rossz munka kialakulhat attól, hogy túl kevés a költségvetési pénz. Ezt főleg akkor nehéz megállapítani, ha egyedi az állami intézmény, nincs összehasonlítási alap. Illetve lehetségesek állami szektorok (ágazatok), melyek teljes egészében alul vannak értékelve.

Ezért nem kerülhető el, hogy az állam kiderítse, mely okokból végez rossz munkát az állami intézmény. Ugyanis általában több ok van. Az állami intézmény bekerülhet egy negatív spirálba, az okok összeadódnak, sőt egymást gerjesztik. Ugyanis az állami intézményt nem lehet megszüntetni. Igaz lehet privatizálni, részlegesen privatizálni, ez azonban rossz megoldás.

Az állam, az állami vezetés felületességből, ostobaságból a következő hibákat követheti el. A legkönnyebb ámde legrosszabb megoldást választja: a privatizációt, egyszerűen lustaságból, tehetetlenségből, önzésből megszabadul a problémától. Persze ez a nép problémáját nem csökkenti, csak növeli.  Vagy több pénzt ad, de úgy hogy nincsenek az okok kiderítve, ill. a pénzt nem kíséri egyéb átalakítás (vezetés leváltása, átszervezés, korrupció felszámolása, stb.). Vagy kevesebb pénzt ad, de úgy hogy az okok nincsenek feltárva, ill. csökkentést nem kíséri egyéb átalakítás (vezetés leváltása, átszervezés, korrupció felszámolása, stb.).

Összefoglalnám:

Ha működik az állami rossz munkát felmérő és megszüntető rendszer (és a külső körülmények nem változnak), akkor az intézményeknek a szélesen értelmezett költségét kell megkapniuk, ill. akkor nem kell változtatni.  (Jelenleg ez nem működik.) A felmérő és megszüntető rendszeren felül is vizsgálni kell az intézményeket, főleg akkor, ha felmerül a rossz működés gyanúja. Az okok alapján kell emelni, vagy csökkenteni a költségvetési pénzt (eszközt, munkaerőt), de csak úgy szabad emelni és csökkenteni is, hogy azokat más intézkedések, átalakítások, szankciók is kísérik.

Összefoglalnám az adó és költségvetés viszonyát, mert már sok minden mondtam.

Hosszabb távú és jelentősebb költségvetési hiányt nem szabad összehozni, egyszerűbben nem lehet költségvetési hiány.

Kétféle logikából kell kiindulni:

1. Az egyik az, hogy a bevételhez kell igazítani a kiadást.

2. A másik, az, hogy itt lényegében pénzelosztásról (munkaelosztásról, fogyasztáselosztásról) van szó. Ha az állam optimális nagysága és optimális működőképessége (feltételezve, hogy adott időben ez optimális, legalábbis nem javítható gyorsan) X pénzt követel, akkor azt a magángazdaság és háztártatások rovására is be kell szedni. Tehát nem bevétel határozza meg kiadást, hanem a kiadás határozza meg a bevételt.

A kettőt úgy lehet összeilleszteni, hogy a második logika az erősebb ezért azt kell erőltetni, de nem mindenáron. Mert ha ez az erőltetés, már kényszeríttet, már jelentős ellenkezést vált ki, már a magánvállalkozások és háztartások kvázi csődbe mennek, akkor engedni kell valamennyit a második logikából, és kevesebb pénzt, adót kell beszedni, ugyanakkor az optimális állam optimális működése sérül, mert viszonylagosan le kell építeni az államot. (Ezt szokták kiadáscsökkentésnek nevezni, persze elferdítve, mert ez alapjáratban az állam leépítése.) Tehát sokat nem lehet engedni, csak bizonyos esetekben (nem rendszeresen) kevéssel lehet csökkenteni az adót (az adó arányát). Általában azonban emelni kell, a sugaras fejlődésből is ez következik.

3. A harmadik a legerősebb logika pedig a tendencia, vagyis a fokozatos emelés (esetleg csökkentés) elve.  Ez pedig arról szól, hogy van egy eddigi és jelenlegi állapot. Meg kell határozni, hogy az optimális állam optimális működése ennél több, vagy kevesebb pénzt követel. Valószínűleg többet, már azért is, mert a sugaras fejlődésnek ez a következménye és azért is, mert e rendszerben általában az állam alulértékelt. Tehát, ha több pénzt követel, akkor azt nem hirtelen, hanem évről évre kevéssel növelve az adót (az adó arányát) fokozatosan szedik be.

Ugyanakkor, ezzel párhuzamosan persze ki kell alakítani az állam optimális nagyságát, optimális működését. Itt viszont a helyes alapelv az, hogy racionalizálunk, (és korrupciómentessé tesszük), de nem azért, hogy akkor leépíthetjük, hanem azért, mert úgy több és jobb szolgáltatást tud nyújtani. Vagyis az állam leépítése, legalábbis normális, okos gazdaságban, a jelen alulértékelt viszonya mellett, szóba sem jöhet.      

Vázlatosan a feladatok.

Az összes költségvetés (egyben államnagyság és összes adó, állami bevétel) kiszámítása az optimális állam nagyság elvei alapján. Az optimális nagyságú állam elvei. (Gyakorlatilag kettő testület határozza meg az állam nagyságát szerepét gazdasági szempontból, ez és privatizációért felelős testület. Az összes adó nagyságát pedig ez testület határozza meg.) 

A közősségi területekért felelős az állam, nemcsak tisztán állami területekért elve. A közösségi terület ahol az egyén nem választhat szabadon fogyasztást, árat, fizetést. Ahol érvényesül a szolidaritás, az egyenlőség az esélyegyenlőség elve.

A kevert zavaros állam elkerülésnek elve. A nyugdíjrendszer és az állami hitelezés leválasztása a költségvetésről, adózásról elv.

A költségvetés szempontjai és azok pontos adatai szerinti pontos, sokoldalú költségvetési számolás. A költségvetés szempontjai: A költségvetési hiány (esetleg többlet) és rossz kalkuláció. A nagyobb reformok szükségessége. A válságos időszak.  A nemzeti és állami fejlesztési terv. A költségvetés beintegrálása tervezett, és viszonylag pontosan szabályozott (hosszabb távú, középtávú) tervezésbe (fejlesztésbe).  A valós privatizáció és a közös területek árainak kompenzációja. Az ország fejlettsége gazdagsága. Az állam nagysága, nemzetközi összehasonlításban. A lakosság igénye. A feketegazdaság virágzása, a magángazdaságok küszködése.  Az állam-fejlődés (szolgáltatás-növekedés) tényezője. Az összes termelés alakulása. Az inflációs tényező. Az állam hatékonysága. A biztonsági tartalék. Az egyenletes fejlődés a kislépésenként változtatás (évi 1-2%, kivételesen max. 3%) elve. A stabil, lassan, kevéssé változó költségvetés. Mindezek pontos adataiból, a mechanizmusok ismeretében (mikor, mennyre kell csökkenteni, növelni) kell összeállítani az állami területek költségvetését és az összes költségvetést.

A helyes mechanizmus: a következő év optimális összes költségvetésének megfelelően az összes adó változtatása. A biztosan befolyó adó szerinti költségvetés plusz befolyó adó szerinti plusz költségvetés. Szétosztás negyedévente előre egészen intézményi szintre való lebontásban.

Az ellenőrzés: az állam, az előirt megfelelő mennyiségű, minőségű szolgáltatást nyújtja. A költségvetési pénz helyes felhasználása. Mindez egyben, területenként és intézményi szintig lebontva. Mindehhez és ezzel összefüggésben az állam fejlődésének megállapításhoz pontos felmérésre, van szükség. Valamint a nemzetközi viszonylatú államnagyság, államterület nagyság, államhatékonyság megállapítása miatt pontos nemzetközi felmérésre van szükség.

A költségvetéssel kapcsolatos rendszeres szavazás részbeni megszervezése.

Egy olyan költségvetési törvény kialakítása, mely mindezt részletesen előírja, és a visszaéléseket is felderíti, szankcionálja. A költségvetés betartatása pontos részletes törvényekkel, szigorú szankcionálással.

A fogyasztási torzulások (anyagi fogyasztások, egyéni családi fogyasztások) csökkentése a költségvetésnek is feladata.  A fegyverkezési, katonai kiadások minimalizálása.  A fölösleges állami kiadások minimalizálása.

Ha működik az állami rossz munkát felmérő és megszüntető rendszer (és a külső körülmények nem változnak), akkor az egyes intézményeknek (állami intézmények, hivatalok szervek, vállalatok, stb.) szélesen értelmezett költségét kell megkapniuk, ill. akkor nem kell változtatni.  (Jelenleg ez nem működik.) A felmérő és megszüntető rendszeren felül is vizsgálni kell az intézményeket, főleg akkor, ha felmerül a rossz működés gyanúja. Az okok alapján kell emelni, vagy csökkenteni a költségvetési pénzt (eszközt, munkaerőt), de csak úgy szabad emelni és csökkenteni is, hogy azokat más intézkedések, átalakítások, szankciók is kísérik.

A felsorolt feladatok egy, vagy több független tudományos demokratikus testületet, vezetésrészt igényelnek.

Történelmi és százalékos értékelés.

A történelmi értékelés szinte azonos az adózás történelmi értékelésével, ami nem csoda, mert a költségvetés az adózás másik oldala. Az adózás beszedi az állam pénzeit, javait a költségvetés elkölti. Itt is lényeges szempont hogy egy a vezetés hatalmát vagyonát erősítő diktatórikusabb állam, vagy egy néprétegnek (lakosságnak) szolgáltató demokratikusabb állam költségvetéséről van szó. Ez a demokratikus fejlődés függvénye.

A másik szempont a költségvetés tervezettsége, pontossága. Mindig is volt valamilyen állam és valamilyen költségvetés. Korábban teljesen tervezetlen szervezetlen, eseti jellegű volt. Később ez egyre tervezettebb, szervezettebb lett, de mint az előzőkből kiderült ez még mindig alacsony színvonalú. Az alacsony színvonal megint úgy derül ki hogy a jelenlegit összehasonlítjuk egy fejlettebb a nép véleményét is figyelembe vevő megoldással (általam vázolt) és így a hiányosságok különbségek egyértelműen megmutatkoznak.

Ezek alapján: rabszolgatartó rendszer 1%, feudalizmus 1,5% klasszikus kapitalizmus 2,4% jelenlegi államkapitalizmus 3,2%, brezsnyevi szocializmus 3,1%. Jelenlegi kínai szocializmus 3,2%? Az ötven éven belül elérhető tényleges demokrácia költségvetése 4%.

Újra egy nagyobb egységhez, csoporthoz érkezett a tanulmány ez pedig a termeléssel kapcsolatos rendszertényezők csoportja.

Még egy megjegyzés: nagyobb reformok esetleg a rendszerváltozások csak részben pénzkérdések. A változtatások jelentős részéhez feléhez háromnegyedéhez elég az elvek, módszerek, megváltoztatása és az átszervezés. Ez viszonylag kevés pénzbe kerül mert lényegileg erről van szó: eddig ezt a munkát végezted holnaptól ehelyett ezt a munkát végzed. Eddig így csináltad holnaptól pedig szinte azonos eszközökkel, de így csinálod.

Egyébként ez az egész összefügg azzal, hogy esetenként nem lehet egyenletesen fejleszteni rendszert átalakítani csak több két-három nagyobb lépcsőben. Ez a lépcsős ugrásszerű rendszerváltás.

Az állam belső struktúrájának, a területek ágazatok, ill. az egyes intézmények, szervek, testületek pontos költségvetése.

Az összes költségvetés meghatározása után az állam a nagyobb területeinek ágazatainak költségvetést kell a meghatározni. Ebben is részt kell venni a lakosságnak. A vázolt szavazólapok ez irányú szavazást is tartalmaznak. Természetesen ebbe is kell lenni beleszólásnak a független tudományos, demokratikus testületeknek, a szakembereknek. Az hogy mindez mentes legyen az aktuális hatalmi vagyoni érdekektől pl az kell hogy a költségvetést vizsgáló elosztó testület szintén független tudományos demokratikus testület legyen. Természetesen e testület költségvetést nem ez a testület határozná meg. Senki nem lehet önirányító.

A következő egység emlékeztető tartalma

A fogyasztás, az árazás, a termelés és a fogyasztásstruktúra. Piacgazdaság.

Az optimális ár, a tisztességes haszon.. B/16, B/21/a, B/21/b, B/0/2 ábrák, ill. inflációs ábrák. Elméleti rendszertényező                                      

A mérhető (életszínvonal, gazdaságosság) rendszer és a mérhetetlen (erkölcs világnézet) rendszer. B/0/2 ábra. Elméleti rendszertényező.

Gondolatok a fogyasztásról. B/0/1, B/1, B/3 ábrák, és más ábrák. Elméleti rendszertényező.                                                                                    

És mi legyen a lakásvásárlási hitelekkel? A lakásgazdálkodás a közgazdaságtudomány fontos ága. De érdemes a lényegre kitérni, mert eddig megválaszolatlan fontos kérdések merülnek fel. Termelés-fogyasztás egyensúly, konkrétabban az ingatlanpiaci és egyben építőipari egyensúly. Elméleti rendszertényező.                                                                    

 A termelés (beleértve a szolgáltatásokat is) és fogyasztásstruktúra nagy problémakörének egyszerű vázlatos összefoglalása. Elméleti rendszertényező.                                                                                                                

Ideje az eddig leírtakat rendezni. Nagyon-nagyon sok piactorzító (kereslet-kínálat) ill. piacmegszüntető tényező (jelenség, manipuláció, trükk) van, ezért a magángazdaság két részre osztható: még piacgazdaságnak, versenygazdaságnak elfogadható magángazdaság, ill. már nem piacgazdasági, versenygazdasági magángazdaság. B/22 ábra és más ábrák. Elméleti rendszertényező.                                                                       

Ideje tisztázni a túlfogyasztással, a külső finanszírozással kapcsolatos tévedéseket. Elméleti rendszertényező.                                                 

A nagytőke (totál, globál kapitalisták csoportja és sleppje szerveződése) lényege. Sok helyre szóló kiegészítés. Elméleti rendszertényező. (Ismételt fejezet)                

A fogyasztás-kiválasztás (a termelés-fogyasztás struktúrája), a piactorzító tényezők. A gazdasági verseny.  A vásárlói kultúra. Rendszertényező. B/0/1, B/1, B/3, B/22 ábrák, és más ábrák.                                                                                                             

Rabszolgatartó rendszer 1%, feudalizmus 1,6%, klasszikus kapitalizmus 2%, jelenlegi államkapitalizmus 2,3%, brezsnyevi szocializmus 2%. Jelenlegi kínai szocializmus 2,2%?  Az 50 éven belül kialakítható fejlettebb rendszerben 3%.

Az optimális ár, a tisztességes haszon. B/16, B/21/a, B/21/b, B/0/2 ábrák, ill. inflációs ábrák. Elméleti rendszertényező.

Végül is e tanulmányt végigkísérik az alábbi problémakörök.

A működési egyensúlyok problémája.

Az igazságtalanság problémája.

A kettő összefügg pl. úgy hogy aki megszegi a működési egyensúlyok szabályait azt szankcionálni kell. Ellenkező esetben felbomlik a működési egyensúly és az igazságosság. A „tisztességesség” és az „igazságosság” az „egyensúlyosság” és a „jó” rokon, szinte azonos fogalmak. Ezek ellentétei is szinte azonosak.

A működési egyensúlyt „pénzoldalról” felbonthatja a rossz árazás.

Továbbá a rossz, igazságtalan jövedelemosztás.

Továbbá a rossz hitelezés, megtakarítás.

A működési egyensúly egy fontos része a helyes termelés és fogyasztásstruktúra.

Az itt felsorolt problémaköröknek sok kiterjedése van ezért e tanulmányban minduntalan, mindenhol felbukkannak.

A helyes árazásról egy külön hosszú fejezet szól, az inflációról ugyancsak. Ezek a „pénzügyi rendszer” c. tanulmányrészben találhatók.

Ez a fejezet tehát csak kiegészítő jellegű. Ugyanakkor a költségvetés (adózás) igen fontos része helyes árazás, amennyiben a költségvetési pénz a szélesebben értelmezett állami árakból ( az adó egy átalánydíjas árbevétel) tevődik össze. A helyes árazás még a fogyasztással is szoros összefüggésben van.  Ezért a helyes árazásról szóló fejezetet ( pénzügyi rendszer tanulmányrész)  nem árt átolvasni.

Ugyanakkor a „pénzügyi alapok” c. tanulmányrészben is foglakozom az árbevétellel, a haszonkulccsal, és más tényezőkkel. Ez is kiegészíti az itt leírtakat.

Az alapvető kategorizálás soha nem árt.

A fogyasztás-kiválasztás és az árazás két összefüggő, de mégis különböző problémakör. A fogyasztás-kiválasztás (fogyasztásstruktúra), mint a szükségletek, igények, megjelenése megelőzi az árazást. Az árak persze hatnak a fogyasztásra, de ez a visszahatás gyengébb minta főhatás. Meg kell jegyezni, hogy a fogyasztásstruktúrára természetesen hat a termelésstruktúra is, amelynek azért van önálló aspektusa (pl. a technikai fejlődés). Nagyobbrészt azonban a termelés és a fogyasztás egymás kölcsönhatásában alakul.

Az árazás, az árak aránya, az optimális árazás a következő területekre hat elsősorban, amennyiben az ár fogalmát viszonylag szűken értelmezzük.

Hat a fogyasztás-kiválasztásra, fogyasztásstruktúrára.

Hat a kereslet (vásárlópénz) és a kínálat (fogyasztásra készen álló termékek, szolgáltatások) egyensúlyára. (Tisztázni kell, hogy a vásárlási igény, a strukturális eltérések, a hiánycikkek problémája hová tartozik.)

Evvel a témával „Az alapvető pénzügyi, gazdasági folyamatok, jelenségek” c. tanulmányrészben foglalkozom.

Hat az inflációra.

És még vannak az egyéb hatások.

Szélesebb értelemben minden ár, az adó is ár, a kamat is ár, a jövedelem is ár (a munka ára). Szélesebb értelemben az ár mindennel összefügg.

Érdemes még felsorolni az alapvető felfogásokat.

Az egyensúly, az optimális értékek, arányok felfogása. Egyensúlyi helyzetben jár mindenki a legjobban. A piacgazdaság szabadsága és a viszonylag enyhébb hullámzás összeegyeztethető. Az egyensúlytalanság hektikusság egyértelműen rossz, meg kell előzni.

Nem számít az aktuális egyensúly, majd utólag korrigálunk. Az egyensúlytalanság egy kicsit tényleg rossz, de elég az utólagos korrekció.

Az egyensúlytalanság tendenciájából kiszámítható az a működés, ami legnagyobb nyereséget, profitot hozhatja. Vagyis az egyensúlytalanság nem rossz dolog.

Hozzáteszem, hogy e felfogások nyilván, más, még alapvetőbb felfogásokból erednek, pl. a világnézetről szóló elemzések, erről szólnak.  Nemcsak az elemzésből erednek az alapvető felfogások, de az alapvető felfogások meghatározzák az elemzéseket. Az elfogulatlan, önállóan, átgondoltan elemző, az elfogulatlanságból eljut valamelyik alapfelfogáshoz. Miután meggyőződése lett valamelyik felfogás, attól fogva már az elemzései is ebből indulnak ki. Aki keveri az alapfelfogásokat annál gyanítható, hogy nem önálló, átgondoltan elemzőről van szó. Természetesen szerintem az első felfogás a helyes.

Értelmezni kell, hogy mit jelent a piacgazdaság vonatkozásában a tisztességtelen ár.

Lehet ebben egy jogi aspektus is, pl., ha monopolhelyzet van. Vagy ha a megtévesztik a vásárlót, pl. a minőség vonatkozásában, stb..

Ezektől eltekintve, logikusan, jogosan így is gondolkodhatunk: nem kötelező vásárlás, ha X áron megvette, akkor nyilván megéri neki, ha pedig nem, akkor az a saját hibája. Ha pedig az eladó ennyiért el tudja adni, miért ne tegye. Ha pedig rossz árat szab ki az, ezért károsul, az ő hibája.

Valójában, a tisztességtelen ár, általában nem jogi fogalom, hanem közgazdasági és nemzetérdeki fogalom.  Azt jelenti, hogy minél több a tisztességtelen ár, annál rosszabbul működik a gazdaság, annál nagyobb lesz az összesített kár, annál inkább károsodik a nemzet, a lakosság, a nép, szinte minden ember.

Aki helyesen gondolkodik a társadalomról, annak a szűk jogi megfontolás mellett meg kell jelennie a közgazdasági, nemzetérdeki megfontolásnak is.

Szerintem mi a jó (életképes, piacképes) termék, szolgáltatás? Tételezzük fel, hogy az előállító cég alkalmazottainak átlagos bére megegyezik az ország alkalmazottainak átlagos bérével. Továbbá tételezzük fel, hogy az igazgatóság és tulajdonosok jövedelme összességében nem haladja meg az alkalmazottak összes bérének az 50%-át, illetve a legnagyobb jövedelem nem lehet nagyobb, mint az átlagos alkalmazotti jövedelem 30-40-szerese. E feltételek mellett, ha minden költséget összeadunk beleszámítva az előző jövedelmeket, beleszámítva az adókat, és minden egyebet még mindig kell maradnia legalább 8% (az előállítási költséghez mért) olyan nyereségnek, amely a fejlesztésre fordítódik. Ebben az estben beszélhetünk jó, életképes termékről, szolgáltatásról. Egy, egyszerűbb, pontatlanabb megközelítés: ha az alkalmazotti bérek átlaga megegyezi az országos átlaggal, akkor is kell maradni legalább 8% fejlesztésre fordított összegnek.

Az optimális haszonkulcs pedig az, ha az előzőkben vázolt feltételek (jövedelmek, ill. összes költség) mellett a fejlesztésre fordított összeg 8-30% közé esik.

Látszólag a piacgazdaság önszabályzó mechanizmusa is elintézi ezt. A folyamat a következő lenne: van egy olyan termék, szolgáltatás, amely a fentinél sokkal nagyobb haszonkulcsot hoz, akkor azt sokan elkezdik előállítani ezáltal megnő a kínálat és ennek következtében kénytelenek csökkenteni az árakat. A gyakorlatban azonban az tapasztalható, hogy nagyon sok olyan termék szolgáltatás van amelyiknek a haszonkulcsa jóval nagyobb mint a fent említett szerintem optimális haszonkulcs. Ez elsősorban a piactorzító tényezők (rejtett árkarterek, monopolhelyzet, protekcionizmus, szegénységből eredő, stb.) miatt vannak. A továbbiakban azt szeretném megvilágítani, hogy az optimális ártól (optimális és tisztességes haszonkulcstól) való eltérés (főleg a magasabb a reálisabb és a veszélyesebb) miért káros a nemzetgazdaság szempontjából.

A jelenlegi általános felfogás: az optimális ár amiért a vevő megveszi az árút. A vevő felnőtt ember, döntse el ő, hogy mit mennyiért vesz meg. Szerintem ez a felfogás, bár van benne igazság, mégsem egészen helyes. Ilyen alapon a jog nem ismerné a csalás fogalmát. Az üzleti életben is több finomabb formában létezik a vevő szándékos félrevezetése haszonszerzés céljából. Ezen kívül létezik a kényszerhelyzet, pl. a monopolhelyzetben levő cégek árai, amikor vitatható a vevő önálló döntése.

A másik ide kapcsolódó elvi probléma: az állam feladatai közé tartozik-e az erkölcsi nevelés? Szerintem igen, hozzátenném, hogy a demokrácia értelmében az erkölcsi normákat nem egy szűk vezetésnek kell meghatározni, hanem a többségnek. Mondjuk, úgyhogy a relatív erkölcsös többség részben jó irányban befolyásolja a relatív kisebbségek különböző szempontból torzult erkölcsét. Persze a helyes erkölcsöt nem lehet erőltetni, de többek között lehet példát mutatni.

Az viszont vitathatatlan, hogy az állam, (a központi irányítás) kötelessége a hosszú távú nemzetgazdaság fejlődésének biztosítása. Ebben a fejezetben azt szeretném bizonyítani, hogy az erkölcs, az igazságosság egyirányú a hosszú távú gazdaságossággal a népréteg hosszú távú életszínvonalával.  Pontosabban megint ezt szeretném bizonyítani, mert például a népréteg egyenletes fogyasztásnövekedése (reáljövedelem emelkedése) is egyszerre erkölcsös igazságos, és egyben gazdaságos történés.

Az optimális ár problémája.

Tulajdonképpen két részre kell bontani a problémát, az egyik az optimális piaci ár kialakítása.

Ellenben gyakran a piaci ártól függetlenül is meg kell állapítani egy a valós értéknek megfelelő árat, lásd ingatlan, vagyonadó kapcsán az ingatlanok, vagyonok értéke. De az optimális piaci árat is csak akkor lehet megállapítani, ha piaci ártól függetlenül is vannak kapaszkodók. Ugyanis a piaci ár nagyon torz lehet. Egy másik fejezetben több ilyen kapaszkodót felsorolok. Megint másik fejezetben az átárazás gyorsaságáról elmélkedem.

Tehát egyfajta (több fajta van) a piaci ártól részben független érték-megállapítás.

 A vagyontárgyak, ingatlanok tárgyak értékének néhány gyakorlati megoldása.

Az biztos, hogy az aktuális piaci ár (forgalmi érték) önmagában nem adja ki az objektív értéket.

Egy lehetséges érték-megállapítás.

A három éves piaci ár átlaga már közelebb áll az objektív értékhez. A három éves piaci ár átlaga kombinálva, a vételi ár inflációval növelt értékével, talán még pontosabb.  Mindez esetleg kombinálva az előállítási összeg inflációval növelt értékével. És mindez beszorozva különlegességet, egyediséget kifejező arányszámmal.

Egy egészen más logikájú megállapítás.

Az átlag megállapítása és attól való (kategorizált) eltérés módszere.

Pl., megállapítanak egy átlagos környéken levő, átlagos helyzetű, átlagos minőségű ingatlan négyzetméter-árát. Ezután pedig azt nézik, hogy pl. az adott ingatlan mennyiben tér el az átlagtól. A környék szempontjából, pl. 7 kategória felállítása, 3 átlag feletti, 3 átlag alatti, egy átlagos. Az egyéb helyzet szempontjából pl. 3 kategória felállítása, egy átlag feletti, egy átlag alatti, egy átlagos. A minőség szempontjából pl. 3 kategória felállítása, egy átlag feletti, egy átlag alatti, egy átlagos.  Persze minden kategóriához tartozik egy arányszám (szorzószám, százalékszám).

Az optimálishoz közeli piaci ár.

Az optimális árnak két vonatkozása van. Egyrészt az ár tartalmazza valós értéket, azt az értéket, melyet a vevő első látásra nem biztos, hogy észre vesz, pl. az egészségi, környezetvédelmi, stb. hatást.

A másik vonatkozás hogy az ár, az árszínvonal ne legyen túl magas, és ne legyen túl alacsony sem. Ha túl magas, akkor a vevő, a vevők általában rosszul járnak, de általában az eladók sem járnak jól, kivéve egy-két csaló, spekuláns eladót. Ha magas az ár, árszínvonal akkor csökken a kereslet, kevesebb az eladott áru, szolgáltatás, tehát az eladók profitja nem nő. A vevők rosszul jártak az eladók maradtak a pénzüknél. Ha túl magas az ár, akkor a termelő igaz kevesebbet dolgozik, de a munkakapacitása kihasználatlanul marad.

Ha túl alacsony az ár, árszínvonal akkor vevők jól járnak, de ez utólag visszaüt. Végső soron a termelők kénytelenek vagy a béreket csökkenteni, vagy a minőséget rontani, vagy a mennyiséget csökkenteni. Ha túl alacsony az ár, akkor a termelő aránytalanul sokat dolgozik. Ez a feszített munka visszahathat a minőségre és a közérzetre.  Ráadásul egy feszített hektikus gazdaság alakul ki. Egyébként a másik helyzetben is az alakul ki. Ha túl alacsony az ár, akkor a termelő, az eladó profitja változatlan, mert sokat ad el kevésért, de egyéb okokból rosszul jár. Ugyanakkor a vevők általában gyengébb minőségű termékeket kapnak, tehát a hasznuk csak részleges.

A munka is egyféle árucikk tehát ez a fejtegetés a bérekre is vonatkozik. A bér, jövedelem a munka ára.

A pénz átváltási értéke (árfolyama) meghatározza egy ország optimális árait, munkaárait (béreit), a külföld vonatkozásában.  Ha rossz az árfolyam, akkor az árak túl magasak vagy túl alacsonyak. Mindkét esetben végső soron az eladó a nemzetgazdaság károsodik, de hosszú távon a külföld, a vevő is rosszul jár. Természetesen a külföldi pénzek árfolyamának eltérése az optimálistól szintén az optimális ártól való eltérést eredményez.

A hitelkamat a hitelezési tevékenység ára, a hitelkamat (betéti kamat). Az optimális kamat a hitelezési tevékenység optimális ára. Általában minden tevékenységnek van optimális ára.

Ha nem jó a túl magas ár és nem jó a túl alacsony ár sem, akkor az optimális ár a középár körül van. A középár a termelés szolgáltatás vonatkozásában (nem viszonteladás, nem használt termék, bérbe adott termék, stb.) a tiszta nyereség 10-30% közé esik. Ezen belül a kereslet kínálat arány határozza meg azt az egy százalékot, árat, melyet pontos optimális árnak nevezhetünk.

Általában ( mondjuk 70%-ban) az optimális ár az ami a legnagyobb nyereséget hozza, egy normális emberi léptékű munka mellett. Általában az optimális ár mellett a legnagyobb a nyereség a termelési költségekhez képest. Ez a százalék persze függ attól is, hogy normális piacgazdaságról, vagy kapzsiságdeterminált piacgazdaságról van szó. Normális piacgazdaságban ez 90%-ban igaz, egy kapzsiságdeterminált piacgazdaságban csak 50%-ban igaz.

Az optimális árból keletkező haszon megegyezik a tisztességes haszonnal.

 Tételezzük fel, hogy egy terméket el lehet adni 60%-os tiszta haszonnal. Ha megvizsgáljuk, hogy miért, az esetek jelenetős részében valamilyen piactorzító tényezőt (félrevezető reklám, monopolhelyzet, stb.) felfedezhetünk. Tételezzük fel, hogy nincs semmilyen piactorzító tényező, mégis veszik az adott terméket. A logika a következő: ha a vevőnek megéri, miért ne vehetné meg akár háromszoros áron is? Továbbá az eladó szuverén joga, hogy akár háromszoros árat állapítson meg, és ezzel akár saját magát károsítsa.

Ez a felfogás azért vitatható. Egyrészt ha az eladó túl magas áron kínálja a portékáját, akkor feltehetően arra vár hogy egy balek besétál a csapdájába, ami előbb-utóbb be is szokott következni. Ez pedig már a csalás bűntettét már kimeríti. Másrészt ebben az esetben egy csökkentett tevékenységet folytat, ami kihasználatlan munkakapacitást jelent.

Ezért szerintem a helyes felfogás: rendben van, vegye meg irreális áron, de az eladó és vevő is adózzon e hobbi után. Nemzetgazdasági szempontból ugyanis káros ha az árak általában eltérnek az optimális ártól, túl alacsonyak, túl magasak. Ekkor a termelők, eladók ill. vevők jelentős része rosszul jár, tehát az egész gazdaságot kár éri.  Tehát nem arról van szó, hogy az egyes árakat kell szabályozni, hanem általában az árakat, de ennek az a következménye, hogy az egyes, adott esetben tisztességes árak is áldozatául esnek ennek a szabályozásnak. Ez a közösség logikája, igazságossága.

Általában kb. 90%-ban figyelembe véve a piactorzító tényezőket a túl magas ár egyben tisztességtelen ár is. Az előző részben szó volt, arról hogy milyen adózással lehet az optimális középárat biztosítani. A nyereség az ártól is függ, tehát ha a túl magas nyereséget adóztatjuk, akkor a túlzott árrést (haszonkulcsot) is megakadályozzuk. Igaz ez egy durva szabályozás, elég sok a káros mellékhatása. Az igazi az lenne, ha magát az árrést (haszonkulcsot) ill. az áremelés nagyságát lehetne adóztatni, ehhez azonban pontosabb, kiterjedtebb ellenőrzés szükséges.

Az adózáson kívül van azonban két másik eszköz a teljes tudatos fogyasztói magatartás erről már szó volt. A másik eszköz a tudatos eladói magatartás kialakítása. A tudatos eladói magatartásnak inkább azt kell megérteni, hogy a túl nagy ár, a folytonos áremelés sem jó, hosszabb távon az is visszaüt általában és konkrétan az eladóra is.

Bár egyenlőséget tettem a túl alacsony és a túl magas ár ártalmassága közé azért meg kell jegyezni, hogy általában a túl magas ár a jellemző. A túl magas ár nem más, mint a néprétegből való egyfajta pénzkivonás, hiszen a  magas árrés nyeresége a tőkések a tulajdonosok vagyonát növeli A túl magas általános haszonkulcs folyamatos túl magas árszínvonalat, okoz és ez egy folyamatos néprétegből való pénzkivonást jelent, aminek károsságáról ( hektikus gazdaság, magas infláció, stb.) már szó volt.  Arról más nem is szólva, hogy az arányos és igazságos vagyoni hierarchia kialakítását is lehetetlenné teszi.

A tisztességes haszon, azaz az optimális ár nem más, mint a helyes árképzés. Ha helytelen az árképzés akkor a gazdasági arányok értékek eltorzulnak. Egy előző részben felsoroltam a lényeges gazdasági arányokat, ezt nem ismétlem meg. Azt azonban kihangsúlyozom, hogy tisztességes haszon, optimális ár, helyes árképzés nélkül lehetetlen kialakítani helyes gazdasági arányokat.

Úgy gondolom elég okot felsoroltam, ahhoz hogy bebizonyítsam a tisztességtelen (túl magas) haszonkulcs gazdaságilag is káros ezért szükség van a csökkentésére, szabályozására. Az erkölcs, a tisztesség és a gazdaságosság ebben az esetben ugyanazt a feladatot igényli.

Az optimális ár nem azt jelenti, hogy minden árrésnek, haszonkulcsnak egyformának kell lenni. Természetesen egy új egy hasznos kiváló termék nagyobb haszonkulcsot érdemel, mint egy régi haszontalan termék. A termékek szolgáltatások, tevékenységek szelektálására szükség van. Sőt azt mondhatjuk, hogy a jelenleginél intenzívebb, objektívabb szelektálásra van szükség. Az optimális ár nem a szelekciót kérdőjelezi meg. Az optimális ár elmélete azt mondja, hogy a vezetésnek államnak ki kell jelölni egy átlagos optimális haszonkulcsot, és az attól való eltérést kell korlátozni szűkíteni, ugyanakkor igazságosabbá tenni. Az optimális ár elmélete azt mondja, hogy jelenlegi kapzsiságdeterminált piacgazdaság túl nagy és igazságtalan haszonkulcsokat enged meg, ill. generál.

Az előző részben vázolt adórendszer nagyjából jó, de azért meg kell említeni a káros mellékhatásokat is.

Az árcsapdák.

Az előző részben vázolt adórendszer, lényege hogy az értéktelen tevékenységek fizessenek magasabb adókat, ezáltal azok ára emelkedik, minek következtében kevesebben vásárolják és így a termelésük sem lesz nyereséges.

Az első probléma abból adódik, hogy, a fogyasztó tudatában a magas ár azonosul a jó minőséggel. Ez már most sem fedi a valóságot és egy szelektívebb adózás mellett még kevésbé lesz igaz. A vázolt adózás következtében nem az értékes, de az értéktelen termékek lesznek drágák.   E probléma megoldása: a teljes tudatos fogyasztói magatartás kialakítása. Pontosabban arról van szó, hogy a fogyasztónak rá kell ébredni, hogy az ár nem azonos a minőséggel, vagyis a minőséget az ártól független vizsgálja. Továbbá, jó, ha tudja, hogy a legértékesebb termékek többsége valószínűleg közepes árkategóriába tartozik.

A második probléma már fogasabb kérdés.

Ha túl magas az ár, akkor az illegális eszközök (adócsalás, feketegazdaság, feketepiac) szükségszerűen erősödnek. Nincs igazán jó megoldás. Nézzük pl. a cigaretta (mint káros termék) árazását. Ha teljesen betiltják, akkor számos példa mutatja, hogy a feketegazdaság, feketekereskedelem, és vele együtt a bűnözés maximálisan elkezd tombolni.  Ha alacsony az ára, akkor még többen dohányoznak. A magas ár, a káros mellékhatásaival együtt is, még a legjobb megoldás. Ebben az esetben én nem látok jobb megoldást, mint a magas árat, illetve a szigorúbb, következetesebb ellenőrzést. Hosszabb távon a pedig teljes tudatos fogyasztói magatartás kialakítása, az objektív tájékoztatás, a meggyőzés, a helyes megoldás.

Ez egy elméleti rendszertényező, amelyben azért megfogalmazódtak feladatok. Ezek a feladatok azonban más rendszertényezők feladataival megegyeznek, ezért elméleti rendszertényező, ez a fejezet.

A legjellemzőbb, legáltalánosabb és ezért legnagyobb piactorzító (egyben versenytorzító) tényező, a természetesen, automatikusan (nem direkt, módón) kialakuló árkarterek. Ez eleve leértékeli a versenyt, a piacot 15-20%-kal.

Az árkarter kialakulása automatikus és szinte természetes. Tulajdonképpen az a természetes folyamat történik, hogy az eladó mielőtt beárazná a terméket, szolgáltatást, munkát, érdeklődik, hogy az a termék, szolgáltatás, munka más helyen mennyibe kerül. Ezután szinte törvényszerűen, általában, a kb. 10%-kal a piaci átlag feletti árhoz kapcsolódik ill., abból indul ki. Az árkarter, többek között az a jelenség, amikor az árak a kelleténél, a lehetségesnél sokkal inkább egy, azonos szintre kerülnek. Nem teljesen azonos ez a szint de közel azonos. (Megjegyzem: gyakran a piaci átlagárak is magasabbak az optimálisnál.) Ha nem lenne árkarter akkor az árak 70%-a, a piaci átlag ár, plusz, mínusz 20%-os eltérésen belül mozognának. A természetes, automatikus (nem direkt) árkarter azt jelenti, hogy az  árak 70%-a, a piaci átlag felett 10%,  plusz, mínusz 10%-os eltérésen belül mozognak. Nem kell azt nagyon bizonygatni, hogy ez miért értékeli le a versenyt.

Itt is kitérek arra, hogy verseny és verseny (piac és piac) között igen nagy különbségek vannak. Talán sokan nem tudják de a verseny, a piac színvonala (motiváló hatása, önszabályzása, stb.) a 30%-ostól egészen 90%-osig terjedhet. Igen sok tényező befolyásolja, hogy e mezőben, hol helyezkedik el az adott verseny, piac színvonala. 30% alatti színvonalnál nem beszélhetünk versenyről, piacról, 90% feletti verseny piac, pedig gyakorlatilag nem létezik. A természetes, automatikus árkarter pedig azt jelenti, hogy gyakorlatilag alig van 70%-os szinvonal feletti verseny, piac.

Talán azoknak, akik mintegy imát ismételgetik – verseny jó, a verseny mindent megold – frázist, nem ártana tisztában lenni az alapvető közgazdasági ismeretekkel. A 60%-nál magasabb színvonalú verseny, piac valóban jó, de annál alacsonyabb színvonalú verseny, piac, főleg, ha az 50% alá süllyed már nem jó.

Haszon, haszonkulcs az optimálisság, tisztességesség szempontjából.

Az ár, árrés, haszon, haszonkulcs rokon értelmű fogalmak. A továbbiakban az egyszerűség kedvéért nem sorolom fel mind a négyet, de oda lehet gondolni.

Tisztességes haszon tisztességes haszonkulcs tisztességes ár – tudom manapság szinte ismeretlen fogalmak. Ez a tanulmány azonban a jövőről szól. Ugyancsak ismeretlen az optimális haszon, optimális haszonkulcs stb. fogalmak. Ez útibbi azért mert „ majd a piac eldönti, szabályozza” felfogás uralkodik.  Ugyanakkor azt tapasztaljuk, hogy lépten, nyomon bosszankodunk a tisztességtelen árakon, hasznokon, úgy látszik a piac, mégsem képes ezt szabályozni. Egyébként a tisztességes és optimális haszonkulcs szintén rokon értelmű fogalmak. Optimális az, ami hosszabb távon nekünk és mindenkinek a leghasznosabb. Összevontan a legjobb megoldás. Nagyjából ez a tisztességes is, hiszen ha nem ezt a megoldást választjuk, akkor valakinek kárt okozunk, vagyis tisztességtelen vagyunk.

Mi történik pl., ha túl magas haszonkulcsot állapítunk meg, vagyis a munkánkat túlzottan felértékeljük. Először is lehet, hogy nem tudjuk eladni a terméket (termék és szolgáltatás) ezzel kárt okozunk magunknak. Vagy eladjuk egy-két óvatlan embernek (baleknak) ezzel nekik okozunk kárt. Vagy valamilyen tisztességtelen eszközzel, piactorzító tényezővel élünk ( pl. monopolhelyzet, árkarter) ezzel szintén kárt okozunk a vevőnek, de mindenki másnak is a többi eladónak is. Vagy, mi is belépünk az inflációgenerálók (általános áremelés) táborába és ekkor szintén kárt okozunk. Ekkor ugyanis az árak, haszonkulcsok kiegyenlítik egymást, tehát hosszabb távon mi sem járunk jól, ellenben az inflációnak van egy egyéb károkozása, ami mindenkire hat így ránk is. Később gyakran emlegetem az indokolatlan (csakis profitnövelő okú, a termelési fogyasztási körülmények nem változnak) áremelést, haszonkulcsemelést, mint károkozást.

Van azonban egy másik károkozás is. Általában minden termékben valahol benne van valamilyen természeti erőforrás (alapanyag, energia, stb.), illetve mások munkája. Ha saját munkánkat túlságosan felértékeljük, akkor ezzel arányaiban leértékeljük a természeti erőforrásokat, ill. mások munkáját.

Szót kell említeni még arról, jelenségről, hogy kistermelők portékát a kereskedők gyakran fillérekért veszik meg, majd sokszoros haszonkulccsal, nagy haszonnal továbbadják. Az okok részletezése nélkül kijelenthető ez is tisztességtelen haszonkulcs problémakörébe tartozik.

Ha pedig jelenleg jellemzőek gyakoriak a tisztességtelen, nem optimális haszonkulcsok akkor érdemes elgondolkodni azon hogyan lehet olyan gazdaságot létrehozni, amelyekben a tisztességes optimális haszonkulcsok lesznek a jellemzők.

Ha haszonkulcsról beszélünk, akkor szét kell választanunk a termelői haszonkulcsot a kerekedői haszonkulcstól. Ahány termék annyiféle termelési költség (előállítási, bekerülési, ön, stb. költség). Széles skálán változik a természeti erőforrás aránya, a beletett emberi munka aránya és annak minősége. Kereskedelmi haszonkulcs, (egyébként bérbeadási haszonkulcs és hitelezési haszonkulcs esetében is) sokkal egységesebb a kiszámíthatóbb a dolog. Egyfelől a termelési költség leegyszerűsíthető beszerzési költségre. Másfelől a munka lényege az, hogy a terméket el kell adni, tehát a felsorolt arányok sokkal kevésbé változnak. A kereskedői árrésben tehát a ráfordított munkaórát, és a termelési költséget nem, muszáj figyelembe venni, mondhatjuk azt, hogy ez kereskedő ügyességén, szervezettségén, üzleti stratégiáján múlik, hiszen minden kereskedőnek közel azonos feladatot kell végrehajtania. Ugyanez nem mondható el a termelő esetében, ott figyelembe kell venni a ráfordított munkaórát, és termelési költséget.

Ugyanakkor minden termelő (termelő és szolgáltató) egyben szükségszerűen kereskedő (értékesítő) is, hiszen az első eladást neki kell végrehajtani.

Ugyanakkor az első lépcső a termelés, ez teszi lehetővé a kereskedést, a bérbeadást, a hitelezést.

Visszatérnék arra a problémára, hogy amennyiben két vállalkozó ugyanazt a feladatot látja el, akkor nem kell figyelembe venni a ráfordított munkaórát. Ez ellentétben áll egy másik felfogással miszerint: a munkák értékénél csak a következő két tényezőt vegyük figyelembe: a ráfordított munkaórát és annak a munkának a kvalitását. Ez egy logikus és igazságos rendszer lenne, de ez sem tökéletes. Pl. azt mondjuk, hogy adott termék 100 órai segédmunkát, 100 órai szakmunkát és 100 órai tervezői, szervezői, igazgatói  munkát igényel. Két cég nekiáll ugyanazt a terméket gyártani és kiderül, hogy az egyik cégnél ezek 100 órák, csak 80 órák, a másiknál ezek 120 órák. Vagy mindkét cégnél, ezek 100 órák, csak az egyik cég sokkal jobb minőségű, tartósabb terméket állít elő, mint a másik. Valószínűleg ez azért van, mert a segédmunkák, szakmunkák, tervezői, szervezői munkák minősége között hatalmas különbségek lehetnek.

A két felfogás az ellentmondás mellett azért kombinálható. Ha sikerül kiszámítani egy pontos átlagot (optimális tisztességes árat, haszonkulcsot),  akkor azt kehet mondani, hogy a különbség az egyik cég plusz haszna ill. plusz kára.

Milyen termelői hasznok vannak. A termelő az első árnál valahogy így gondolkodik. Az a lényeg hogy nekem minden költségem (alapanyag, energia, segédanyag, félkész termék, eszközhasználat, adó, stb.) megtérüljön, plusz nekem tisztességes jövedelmem keletkezzen. Vagy nem a tisztességes jövedelem a célja, hanem a minél nagyobb jövedelem. Egyébként a kereskedő, a bérbeadó hitelező is így gondolkodik.

Itt viszont megint kettéválik a jövedelemi haszonkulcs.

Az összes ott dolgozó jövedeleméről van szó, a vállalkozó (tulajdonos, befektető) és az alkalmazottak jövedelméről, vagy csak a vállalkozó (tulajdonos befektető) jövedelméről.

Ezért megkülönböztethetünk: összjövedelemi haszonkulcsot és vállalkozói (befektetői) haszonkulcsot. Ha profitról beszélünk, akkor általában ez utóbbiról beszélek.

Továbbá amikor a megfelelő jövedelemre gondol, akkor kiindulhat abból, hogy mi az átlagos jövedelem és ehhez képest méri. Méghozzá úgy méri ezt, hogy azt mondja: ember és ember közötti munkák, jövedelmek között legfeljebb 10-szeres, 20-szoros különbségek lehetnek. Vagy nincs ilyen határ, lehetnek akár 100-szoros, 1000-szeres különbségek is. Az én kiindulópontom az, hogy a munkák és jövedelmek között legfeljebb 16-szoros különbségek lehetnek. Ez azt jelenti, hogy segédmunka és magasan kvalifikált munka (tervező, szervezői, igazgatói, stb.) között legfeljebb 16-szoros különbség lehet.

Eddig szó volt természeti erőforrások arányáról az árban, de ezt nem fejtettem ki. Nem volt szó egy lényeges tényezőről, a vállalatfejlesztésről. A vállalatfejlesztésre (beruházásra) fordított összeg, ami közgazdasági értelemben a leginkább tekinthető igazi haszonkulcsnak.

Eddig tehát háromféle haszonkulcsról volt szó.

Vállalkozói, befektetői. A betett összeg, ami adott esetben az összes termelés költség (bérköltséggel együtt) ez majdnem megegyezik az árbevétellel, tehát ennek az összegnek egy bizonyos százaléka, amely a vállalkozó befektető jövedelme. Itt megint ketté kell osztani a problémát. Egyfelől van befektető haszna, ami azért jár, mert a pénzét, tőkéjét nem fogyasztja el, hanem időszakosan kölcsönadja. Ez a munka nélkül járó haszon, ami elvileg termelésnél, a bérbeadásnál, a hitelezésnél is egyforma, hiszen minden esetben ugyanarról a késleltetett fogyasztásról, időszakos lemondásról van szó.  Ezen kívül ott van a vállalkozó befektető tényleges munkavégzése (kalkulálás, intézkedés, esetleg szervezés, igazgatás, stb.) amiért neki jövedelem jár. Ennek mértéke nagyon változó, lehet csak ennyit tudunk: ez egy magasan kvalifikált munkának tekinthető. Másfelől, ez általában termelő tevékenységben a legtöbb, a kereskedelmi bérbeadói tevékenységben kevesebb és a hitelezési tevékenységben a legkevesebb.

Kérdés, hogy mi a befektetett összeg? A termelés elindításához a befektetőnek be kell tennie az összes termelési költséget, az összes bérköltséget, az összes adóköltséget, és egy éven belül a fejlesztési költséget is. Ez nagyjából azonos az árbevétellel, pontosabban az árbevétel mínusz a befektető haszna. Természetesen, ha több befektető van, akkor a befektetési összeg arányában illeti meg a haszon. Mégsem lehet az árbevételből kiindulni, mert nem tudjuk hogy mennyi ebből a befektető haszna, márpedig éppen ezt akarjuk megtudni. Adócsalás leleplezése szempontjából viszont figyelembe lehet venni. Lényegében a kereskedés, és a bérbeadás is, a vállalkozói tevékenység, aminek lehet költsége, tehát itt is befektetett induló összeg plusz az összes költség, a  befektettet összeg. A hitelezésnél egyszerűbb, itt elhanyagolható a költség, tehát itt a hitelösszeg a befektetés.

Továbbá van az összjövedelmi haszon, haszonkulcs.

Továbbá van fejlesztésre fordítandó haszon, haszonkulcs.

Továbbá meg lehet állapítani egy kombinált haszonkulcsot ami a fejlesztési haszonkulcsból áll valamint a az összjövedelemi haszonkulcs egy részéből áll. Az összjövedelem azon része, ami a termésfejlődésből, ill. a hozzáadott innovációs értéktöbbletből áll, illetve ennek azon részéből melyet jövedelemként visszaadnak.

Más szempontból pedig van termelői haszonkulcs és kereskedelmi haszonkulcs. A későbbiekben többször szóba kerül haszonkulcs, a tisztességes haszon. Melyikről beszélek, ez vagy kiderül, vagy döntse el az olvasó.

Mindenesetre az kijelenthető, hogy önmagában haszonról, haszonkulcsról beszélni, nem túl értelmes dolog.

Mielőtt továbbmennék a következő rendszert vázolom.

Itt is megjegyzem. E tanulmány a jövőről szól. E tanulmány során gyakran nem egy jövő utat vázolok fel, hanem többet. A vázolt jövő utak nem mondanak ellent egymásnak (az alapelvek ugyanazok) alán kombinálni is lehet őket. Én ezt elismerem, de nem tartom hibának.

Ami vállalkozói befektető haszonkulcsot illeti. Mindig a befektetett összeg és egy év átlaga a kiindulópont. Ha a hitelező haszna (kamat, hozam) 3%-nál magasabb akkor fizessen adót, méghozzá lehetőleg progresszívan. Ha a bérbeadó befektető haszna 4%-nál nagyobb akkor fizessen adót (progresszívan). Ha a kereskedő haszna 5%-nál nagyobb akkor fizessen adót (progresszívan). Ha a termelő, befektető haszna 6%-nál nagyobb akkor fizessen adót (progresszívan).

Ha egy vállalat nem fordít legalább 8%-ot fejlesztésre, akkor az fizessen adót.

Minden vállalat fizessen évi 8%-ék természetpótlási adót, melyet valóban természetpusztulás megakadályozására költenek.

Ha termelő vállalat összjövedelemi haszna nagyobb, mint 70%, akkor fizessen adót, progresszívan. Ez csak sorozatgyártó, tömegtermelő vállalatokra vonatkozna.

Ha egy kereskedő, bérbeadó vállalat összjövedelmi haszna nagyobb, mint 20%-ék akkor fizessen adót progresszívan. Ha egyszemélyes a vállalat, befektető egyben dolgozó is akkor egy adó belép, 4,5-6%-nál és egy másik adó, 20, ill. 70%-nál. Hitelezésnél nem kell vállalatról beszélni.

A fenti rendszert egyébként elsősorban nem azért vázoltam, mert egy adózási rendszert akartam propagálni. Azt akartam vázolni, hogy szerintem kb. melyek (mely határig terhednek)  az optimális tisztességes, hasznok haszonkulcsok és hol kezdődnek a nem optimális, káros és tisztességtelen haszonkulcsok. Ott kezdődnek ahonnan adót kell rájuk fizetni.

A fent vázoltból nem lehet adórendszer elsősorban azért nem, mert ez nem igazságos: A termelő vállalat összjövedelmi haszna, nagyobb, mint 70%-ék akkor fizessen adót. Ez a szám lehet, hogy makrogazdasági szempontból jó, de az egyes vállatok szintjén igazságtalan. Mi van, ha egy vállalat, vállalkozó nagy munkaigényes kis anyagköltségű munkát végez. Az ő hasznának, haszonkulcsának jogosságát (tisztességét optimálisságát) csak akkor lehetne megállapítani, ha figyelembe vennénk, hogy az ő munkája hány munkaórát igényelne optimális esetben. Ezt több szempontból is lehetetlen megállapítani. Az hogy  a termelés egy részénél nem lehet megállapítani tisztességes optimális haszonkulcsot, nem jelenti azt, hogy ne lenne tisztességes optimális haszon, haszonkulcs. A gazdaság 80%-ban meg lehet állapítani és ezért nemcsak elméletileg, de gyakorlatilag is van ilyen tényező.

Másfelől ez tanulmány nemcsak arról szól, hogy mit kell tennie az államnak vezetésnek. Arról is szól, hogy aki elolvassa, megértse, hogy mi a helyes hasznos, felfogás cselekvés. Adott esetben, ha egy vállalkozó e fejezetet elolvassa, akkor talán még inkább rájöhet, hogy túl magas haszonkulcs, miért káros másoknak és végső soron önmagának is.

Egy másik fejezetben azt bizonygatom, hogy a viszonylag alacsony haszonkulcs (elsősorban kereskedelmi haszonkulcsról van szó) azért előnyős, mert akkor az eladó több terméket tud eladni, tehát végső soron nagyobb haszna lesz, mint annak, aki viszonylag magas haszonkulccsal dolgozik. Ha pedig a vevő hasznát is beszámítjuk, akkor a viszonylag alacsony haszonkulcs egyértelműen hasznosabb. Minden vállalkozó, eladó a másik oldalon vevő.

Egyébként igaza van annak, aki azt mondja, hogy én lényegében ugyanazt hajtogatom. Állandóan tisztességtelen jövedelmekről beszélek, csak más szempontok alapján. Erre azért van szükség, mert az ellenérvelők is előhoznak számtalan szempontot, és ezt mondják: igen ez igaz, de ha ebből szempontból nézzük, akkor nem igaz. Ezért kell körbejárni minden egyszerű dolgot sok oldalról.

A túlzott jövedelmek, megfogására ott van az erősen progresszív jövedelemadó. Mi van azonban ha vállalkozó, befektető azt mondja az én megnövelt adóterhem áthárítom, méghozzá úgy, hogy emelem a vállalkozói befektetői haszon arányát, ill. növelem az összjövedelmi haszon arányát? Nem árt ezt az utat is lezárni.

Kétségtelen nem ártana az optimális tisztességes haszonkulcs meglétét, értékét bizonyítani. A bizonyításba most nem mennék bele, mert nagyon hosszadalmas lenne. Egyébként a hitelezésről szóló fejezetben elmélkedem a kamatnagyságról ez talán egy bizonyítás. Másik bizonyítás az, hogy a fejlesztés jó dolog. Az egész gazdaság szempontjából biztosan az.

A harmadik bizonyítás az, hogy szükség van természet erősebb értékelésre, arra hogy a haszonból több jusson a természet visszaállításra, ill. megakadályozásra, annak hogy tovább pusztuljon.

Néhány mondatban kitérnék a természetpótlási adóra.

Ha túlságosan felértékeljük a munka értékét, akkor leértékeljük a természeti erőforrásokat.

Jelenleg a természeti erőforrások értékét nem természet kapja vissza, hanem azok tulajdonosai, aki leginkább kizsákmányolják természetet, a profitjuk csak csekély részét fordítják a természet visszaállítására, pótlására, a természetpusztítás megállítására. Lényegében a természeti erőforrások nem az emberektől jönnek, hanem valóban természettől. Ez egy ingyenes ajándék, pontosabban annak látszik. Az csak egyik lépés lenne, ha jövedelemi haszonkulcs leszállításával felértékelnénk a természeti erőforrásokat. Ez a lépés nem sokat ér a másik lépés nélkül, anélkül hogy ezt a pénzt (munkát) valóban természetnek adnánk vissza, és nem a természetet birtoklóknak. A fix adó csak egy megoldás lehet a sok közül.

A haszonkulcs még összefügg többek között a vállalkozások nagyságával (kisvállalkozások nagyvállalkozások). Összefügg a hitelezés hasznával, kamatok nagyságával.

A mérhető (életszínvonal, gazdaságosság) rendszer és a mérhetetlen (erkölcs világnézet) rendszer. B/0/2 ábra. Elméleti rendszertényező.

Végül is e tanulmányt végigkísérik az alábbi problémakörök.

A működési egyensúlyok problémája.

Az igazságtalanság problémája.

A kettő összefügg pl. úgy hogy aki megszegi a működési egyensúlyok szabályait azt szankcionálni kell. Ellenkező esetben felbomlik a működési egyensúly és az igazságosság. A „tisztességesség” és az „igazságosság” az „egyensúlyosság” és a „jó” rokon, szinte azonos fogalmak. Ezek ellentétei is szinte azonosak.

A működési egyensúlyt „pénzoldalról” felbonthatja a rossz árazás.

Továbbá a rossz, igazságtalan jövedelemosztás.

Továbbá a rossz hitelezés, megtakarítás.

A működési egyensúly egy fontos része a helyes termelés és fogyasztásstruktúra.

Az itt felsorolt problémaköröknek sok kiterjedése van ezért e tanulmányban minduntalan, mindenhol felbukkannak.

(Az alábbi egyféle maghatározást, minden erkölcsről szóló fejezetben leírom, mint egyféle közös kiindulópontot. Az erkölcs (erkölcsösség) az erkölcstelenség hiánya, részben ellentéte. Az erkölcstelenség még nem bűn, legalábbis nem bizonyítható bűn, de másoknak (egyéneknek) ill. a közösségnek árt, azokat zavarja, sérti. Illetve a közösség normáit sérti. Az erkölcs a „jognak” nem a szervezeti, működési szabályzat oldalához kapcsolódik, hanem az általános bűn, erény, igazságosság oldalához. )

Kezdjük e fejezetet egy kis ismétléssel.

Lényeges gondolatok, igazságok a tisztességtelenségről.

Nagyon egyszerűen: miért érdemes tisztességesnek lenni?

Sok helyen, sok módón foglalkozom a kérdés megválaszolásával. Mert látszólag banális ügy, de mégis meghatározza az életet, a rendszert. Nem az egy eset, hanem az, hogy minden eset növeli a tisztességtelenség átlagát. Viszonylag egyszerű dologról van szó, de valójában mégsem annyira egyszerű. X ember becsapja (vagy meglopja) Y embert, mondjuk 200 Ft-tal. X ember jól jár, Y ember károsul. Látszólag egyszerű a dolog. Azonban van egy viszonylag egyszerű cáfolat. Felsorolok három érvet, (tízet is felsorolhatnék) amiből az következik, hogy X ember e becsapás következtében is, egy idő után hasonlóan károsul, mint Y ember. Vagyis ha a tisztességtelenség az általános, (az átlagos tisztességtelenség akkor népréteg tekintetében átlagosan csak károsuló van.

Ha általános a becsapás, akkor nagy valószínűséggel, idővel Y embert is becsapja meglopja valaki. Az is mondható, hogy tisztességtelenség körbe forog, ezért a döntő többségre rákerül a sor, előbb-utóbb károsuló lesz, Y csaló is az lesz.  Ez azonban csak azt jelenti, hogy a többség egálba kerül. A következő érv azonban azt bizonyítja, hogy ennél rosszabb helyzet alakul ki, a döntő többség nem egálba kerül, hanem károsul. Ugyanis a tisztességtelen nemzetgazdaság sok okból gyengébben működik, kevesebbet termel, mint a tisztességes gazdaság. És a nemzetgazdaságnak minden ember a tagja, ez a gyengébb működés mindenkit károsít, Y csalót is. (A nemzettársak egy csapatba fociznak, egy bárkában eveznek.) Miért is működik a tisztességtelen nemzetgazdaság gyengébben? Ezzel is sok helyen foglalkozom, itt csak két érvet említek. A tisztességtelenség kitalálása, végrehajtása, de főleg a tisztességtelenség kivédése, rengeteg „munkát, energiát”, időt emészt fel, amely „munka, energia”, idő miatt kevesebb munka, energia, idő marad a valóban hasznos munkára. A tisztességtelen gazdaságban nem a hasznos munka lesz a fontos, ezért azt, az emberek elhanyagolják, így kevesebb hasznos munka folyik.

A harmadik érv így szól: a valószínűleg, vagy lehetségesen (nem kizárható) létező másvilági ítélkezés, a másnak ártót, a csalót, a tolvajt negatívan ítéli meg a másvilági léte rosszabb kellemetlenebb lesz, mintha tisztességes maradt volna.

Tehát a cáfolat is (miért nem jár jól Y csaló hosszabb távon jól) is egyszerű.

De itt jön az újabb csavar, mégsem egyszerű, mert belép, a problémakörbe, a rendszer, a rétegek, a külföld problémája. Ezt a gondolatsort innen folytatom, de előtte, felsorolom a tisztességtelenség alapvető kategóriáit.

Érdemes egyszer-kétszer az érdemtelen, tisztességtelen jövedelmeket (pénzszerzéseket, fizetéseket, stb.) felsorolni, csakhogy lássuk, milyen hatalmas és kiterjedt dologról van szó.

A hagyományos illegális (rendőrségi ügyek) tisztességtelenségekkel kezdem, bár ez a legkisebb tétel. (1. csoport)

Hagyományos lopások, csalások, sikkasztások. Pl. valaki ellop az üzletből egy tejfölt, vagy egy gyerekbiciklit. Vagy ellop egy pénztárcát. Vagy betör egy lakásba. Vagy illegális pilótajátékot játszik. Vagy díjbeszedőnek adja ki magát. Vagy kivesz a vállalati kasszából (lehet állami és magángazdasági) pénzt. Stb., stb..

A következő tételek nem egyértelműen illegálisak. Vagy ha azok is, a felderítésük és a büntetésük erősen hiányos. (2. csoport)

Ha valaki a jövedelméhez képest rosszul, hiányosan végzi a munkáját.

Ezt külön kategóriába tettem, bár végeredményben mindig a munka nélkül szerzett jövedelemről, fogyasztásról van szó. Mégsem hagyható ki ez a kategória.

A korrupció. Az állami korrupció. A magángazdasági korrupció. Az állami és magángazdasági korrupció összefonódása. Pl. a kenőpénzek ellenébe adott plusz szolgáltatások. Pl. a tisztességtelen pályáztatások, a magasabb árból visszakap az elbíráló. Stb., stb..

Az adócsalások. Illegális adócsalás. Feketegazdaság. „Legális” adócsalás (adóminimalizálás). Tisztességtelen, aránytalan, igazságtalan adóengedmények. Stb., stb..

A következő tételek legálisak, és egyenként is a leghatalmasabb tételek.

(3. csoport)

Tisztességtelen, túl magas árból eredő jövedelmek. Több helyen beszélek ezekről. Fő okozó, a monopolhelyzet. A tisztességtelen állam is monopolhelyzetben van.  (Idesorolom az árhoz, bérhez képest jelentősen rosszabb minőségű, kevesebb munkát. Bár ez, mint szükségszerű és általános tétel kétségekkel nevezhető tisztességtelenségnek.)

Egyéb üzleti trükkökből eredő jövedelmek. Pl. a bankok egyoldalú, utólagos szerződésmódosításai. A kisbetűs pontok érvényesítése. Megint egy széles kategóriáról van szó. Végeredményben a tisztességtelen, túlzó agymosó reklámok is idetartoznak. Stb., stb..

A vezetés aránytalanul érdemtelenül magas jövedelme. Mivel a vezetés osztja el a jövedelmet, magának túl sokat, érdemtelenül sokat ad. Ebből is van állami és magángazdasági.

Pénzpiaci és tőzsdei spekulációból eredő jövedelmek. Pl. a pénzváltó trükkök, és egyéb trükkök (alacsony áron vesz pénzt, értékpapírt, és magas áron adja el). Pl. a túl magas kamat, hozam. Pl. a túl alacsony és feltétel nélküli hitel. Stb., stb.

Néhány megjegyzés a felsoroláshoz.

Ahol érdemtelenül hasznosuló van, ott károsuló is van. És az a tisztességes dolgozó réteg. Illetve, a viszonylag tisztességesebb. Hozzátéve, hogy a külföldi emberek zsebébe kerülő (külföldön elfogyasztott) érdemtelen jövedelmek egy fél fokkal nagyobb kárt okoznak, mint az itthon maradó érdemtelen jövedelmek.

Az állam is és magángazdaság is szinte egyformán lehet tisztességtelen, egyik sem jobb a másiknál. A problémát nem oldja meg: „legyen csak állam”, vagy „legyen csak magángazdaság”.

Ez 8 alapvető kategória és 3 csoport.

A tisztességtelen érdemtelen jövedelmek megoszlása százalékosan, szerintem.

1. csoport 8%.   2. csoport  28%.   3. csoport 64%.

Látszik, hogy egy hatalmas kiterjedt rendszerről van szó, mondhatjuk: rendszer-tisztességtelenségről van szó.

Értékeljük a tisztességtelen jövedelmek szempontjából a rendszerfejlődést, a jelenlegi rendszert, és a jövő rendszerét. Én ezt nem teszem meg, de talán a kedves olvasó elgondolkodik ezen. Azért egy gondolat. A szocialista (kommunista) rendszer egyik kiindulása: olyan hatalmas rendszer-tisztességtelenségről van szó, hogy ezt csak egy egészen más rendszerrel lehet megváltoztatni. (A problémát nem oldja meg, a „csak állam”, megoldás.)

Miért ne lopjak, mondja a zsebtolvaj, a betörő. És a többiek is „jogosan” mondhatják: miért ne legyek korrupt, miért ne csaljak adót, miért legyek tisztességes, stb., hiszen ebben a világban a tisztességtelen, érdemtelen jövedelem az általános.

A legveszélyesebb tételek a legális tisztességtelenséghez tartózó tételek, a 3.csoport. Amíg ezek megvannak (sőt a legnagyobbak), addig fokozottan jogosan mondhatják az emberek: miért legyek tisztességes, ha ebben a világban a tisztességtelenség az általános, sőt megengedetten általános. Az emberek, még az egyszerű emberek is látják, érzékelik ezt az általános és legális tisztességtelenséget, érdemtelenséget. Nem várható el, hogy kevesebb lopás, betörés, köznapi átverés, korrupció, adócsalás legyen, ha vannak legális hatalmas tisztességtelenségek, érdemtelenségek.

A törvények, az ellenőrzések szigorítása csak félmegoldást hozhat. Kismillió ellenőrzésről és törvényről lehet szó.  A teljes megoldásban abból kell kiindulni, hogy valóban itt egy rendszer-tisztességtelenség van.  Ezért az én megoldásom a következőből indul ki. A részletek helyett az alapvetéseket kell lefektetni. Tisztázni kell, hogy egyáltalán mekkora jövedelmi különbségek lehetnek, és azt is kb. ki, milyen tevékenység, mennyit érdemel. A törvénynek ezen határokat kell garantálni. A túllépéseket kell szankcionálni. Ezzel párhuzamosan az emberek tudatát kell megváltoztatni. Az embereknek tisztán kell látni: mi a tisztességtelenség, érdemtelenség, és az, milyen károkat okoz. Az érdemtelen jövedelem, az érdemtelen fogyasztás károkozása azonos (csak a nagyságtól függ), függetlenül attól, hogy milyen kategóriába, csoportba tartozik.  Ha valaki érdemtelenül többet fogyaszt, akkor más, mások érdemtelenül kevesebbet fogyasztanak, függetlenül a kategóriától és a legalitástól. 

Ezen felül pedig kategóriák szerinti általános megoldásokat kell keresni. Pl. alapvetően, mit lehet kezdeni a pénzpiaci spekulációval. Pl. alapvetően, mit lehet kezdeni a korrupcióval. Pl. alapvetően, mit lehet kezdeni az adócsalásokkal. Pl. alapvetően, mit lehet kezdeni a monopolhelyzettel. Stb., stb..

Folytatom a bevezető elmélkedést.

Egyfelől megállapítottam hogy nem érdemes tisztességtelennek lenni, mert szinte mindenki ráfrag, a csaló, a tolvaj is általában károsul.

Másrészt megállapítottam, hogy a tisztességtelenség a rendszerből adódik, és egyes szűk rétegek, mégis hasznosulók lesznek, annak ellenére, hogy a többség, a nép (átlagosak és szegények) károsul.  A rendszerből ered a következő tisztességtelenségek nagysága. A korrupció, a tisztességtelen árak, a vezetés aránytalan jövedelme, az aránytalan, spekulációs pénzpiaci jövedelmek, és részben az üzleti trükkök, ezek olyan tényezők, amelyeket a jelen rendszer nem szabályoz kellő szigorral, más módón (pl. oktatással) sem lép fel ellenük. Vagyis ezek a jelen rendszerben legális, megengedett, sőt propagált tisztességtelenségek. Ráadásul összegszerűen a legnagyobb tisztességtelenségek. Ebből látszólag az következik, hogy mégsem érdemes tisztességesnek lenni, mert hiába tisztességes a többség, mégsem fog jobban élni, mert egy szűk réteg akkor is elviszi tisztességből eredő hasznot. Hibás viszont ez a következtetés, hogy akkor mégis jó, vagy legalábbis nem számít a tisztességtelenség.

Az is mondható, azzal hogy a nép tagjai egymást is átverik, károsítják, még egy lapáttal rátesznek a rendszerből adódó tisztességtelenségre, így az összes tisztességtelenség megduplázódik, és ennek megduplázódott összes tisztességtelenségnek ők lesznek a károsultjai. 

A helyes konklúzió a következő: a nép, a többség, az átlagos jövedelműek, a szegények, akkor járnak a legjobban, ha tisztességesek maradnak, ez azonban nem elég, törekedniük kell arra, hogy a rendszer (elvek, módszerek, törvények, stb. által) is tisztességessé váljon.

Az aránytalan és igazságtalan hatalmi, vagyoni és ismertségi különbségekkel kapcsolatos felfogási problémák.

Ez egy olyan probléma, amely végigkíséri ezt az egész tanulmányt, szinte minden fejezetben felbukkan. Később lesz szó arról, hogy az erkölcs az értékrend, és az alapvető felfogások három összefüggő, de mégis különböző kategória. Itt és most azt mondom teljesen mindegy, hogy az aránytalan és igazságtalan különbségekkel kapcsolatos felfogásokat melyik kategóriába (értékrend, erkölcs, felfogás) soroljuk be.

Egy olyan példával kezdeném az érvelést, mely bizonyítja, hogy az aránytalan ( túl nagy különbség) egyben igazságtalan is. Az akármilyen verseny első helyezettje hatalmas erkölcs és anyagi elismerést kap (királylányt fele országot) a második helyzettett kivégzik. A példa túlzó, de azért arra rávilágít, hogy az aránytalanság magában hordozza az igazságtalanságot. Az első helyzet megérdemelten lett első helyezet, mert egyenlő feltételek mellett ő érte el a kitűzött célt, mégis az aránytalan elosztás egyben igazságtalan elosztást okoz. Talán nem is annyira fiktív ez a példa, ha a háborúk logikájára gondolunk. Vannak játékok, az első helyzet milliókat nyer, autót, házat, a többi semmit. Az általános közfelfogás nem egyértelműen ítéli el az aránytalan elosztást. A helyes erkölcsös felfogás, legalábbis szerintem: mindenki a teljesítménye arányában érvényesüljön. Pl.: első helyzetnek ötmillió pénz, második helyzetnek hárommillió pénz, harmadik helyzetnek egymillió pénz, a többieknek ötszázezer pénz legyen a jutalma. A különbség így is tízszeres. Valaki egyáltalán elgondolkodik, hogy mekkorának kellene lenni a maximális különbségnek?   A való világban sem figyelünk az arányosság igazságosságára.

Vannak milliárdosok és hajléktalan szemétből élők, ez eleve aránytalan elosztás.

Most más vizekre evezek. Valaki lop egy kenyeret. Jól lehet azt az éhező gyermekének lopja, mégis egyértelműen elítéljük, és jogosan ítéljük el mert valaki mást megkárosított. A szomszédban épül egy kastély, az ítéletünk nem olyan egyértelmű, mint az előbbi esetben. Pedig ami az összeget illeti a kastély ára milliószorosa a kényér árának. Az is biztos, hogy nem az éhező gyermeke fogja megenni a kastélyt, mert az nem csokiból van. Hát igen morgunk: ne kérdezd, hogy az első milliók honnan származnak. Tulajdonképpen morgunk, de csodáljuk a tulajdonost: ez igen, ez egy ügyes ember. Nagy megtiszteltetésnek számít, ha szóba áll velünk és eszünk ágában sincs megkérdezni, honnan van erre pénze. A lelkünk mélyén pedig tudjuk (én és még a hozzám hasonlók), hogy az aránytalanság eleve igazságtalanság.  Ezt az érzést azonban gyorsan elnyomják egyéb érzéseink. A kérdezősködés udvariatlanság lenne, egyébként pedig irigy kutyának látszanánk, pedig nem vagyunk azok. Ő mégis elmondja, hogy lottón nyerte a pénzét.  Most még jobban csodáljuk a szerencsés embert, jobban mintha azt mondta volna, hogy  egy találmányból szerezte a pénzét. Sajnos ugyanúgy csodálnánk, ha tőzsdei befektetésből szerezte volna a pénzét vagy ügyes privatizációból. A csodálatunk tulajdonképpen annak szól, hogy munka nélkül szerezte a pénzét. Az nem nagy szám, ha megérdemelten sok-sok munkával szerzi a pénzét, de az hogy valaki munka nélkül az már valami. Hiszen mi is erről álmodozunk nem? Igen, de itt van a kenyér-tolvaj esete, akit viszont jogosan elítéltünk, mert munka nélkül akart bevételt szerezni. Mért csodáljuk az egyiket, és miért ítéljük el a másikat. Azért mert az egyik egy piti tolvaj, a másik egy nagystílű ember? Ezt elutasítom, nekem van erkölcsi érzékem. Az ok valójában az, hogy az egyiknél, a kenyér tolvajnál, nyilvánvaló a más számára ártás, a másiknál a lottó nyertesnél úgy tűnhet, hogy bizony az nem károsít meg senkit.

Amit én tisztázni szeretnék az, hogy a lottónyertes és minden munka nélkül szerzett vagyon, illetve minden a hasznos munkához képest aránytalan vagyon valójában kárt okoz másoknak. Ugyanez igaz a hatalomra vagy az ismertségre is. Minden érdemtelen hatalom, ismertség kárt okoz másoknak.

Komolyan mondom, személy szerint semmi bajom a lottó nyertesekkel, a gazdagokkal, a vezetőkkel, a sikeres emberekkel. Irigy vagyok, persze ez a vád mindig előszedhető. Tulajdonképpen van is benne valami, nem sok, mert nem vagyok szegény, közepesen jómódú vagyok. Azt viszont elismerem, hogyha én gazdag lennék bizony nagy valószínűséggel, másképp vélekednék. Nehogy már elvegyék tőlem a lottónyereményem. Valahogy meg kellene magyaráznom elsősorban magamnak, hogy milyen alapon van nekem százszor, ezerszer több vagyonom, mint másoknak. Én mindenkit megértek, de a mindenki is értse meg hogy itt nem az irigység a lényeg. A lényeg, hogy egyesek, talán önhibájukon kívül kárt okoznak másoknak. Nekem is és másoknak is.

A nagy baj velünk (én és a hozzám hasonlók) hogy a gazdaságosság és az erkölcstelenség számunkra két különböző dolog.  Különböző? Szinte ellentétes. Erre a mondatra bólogatunk: nem erkölcsös, viszont gazdaságos – mintha értenénk.

Megint óvodás szinten kell végiggondolni. Valakit anyagi kár ér – ez gazdaságtalan. Valaki, valakinek anyagi kárt okoz - ez erkölcstelen.  Hol van itt a különbség? Talán, ott, hogy a kár nemcsak anyagi lehet? Van nem anyagi kár? Már ez is kétséges. Nem éhezek, csak megpofoznak, vagy megsértenek. Az első anyagi kár, a második, harmadik erkölcsi kár? Én nem érzek nagy különbséget, az életminőséget, életszínvonalat rontja mindhárom. Egyébként az igazságszolgáltatás is pénzbe kerül, az is munka.

Egyszerű logikai alapon is kijelentem: ami gazdaságtalan az általában erkölcstelen (igazságtalan, téves felfogású) és ami erkölcstelen az gazdaságtalan, mert az anyagi károkozás mindkettő lényege. Amikor anyagi kárt okoznak, akkor egyrészt a lelkünkbe taposnak az igazságérzetünk is háborog, másrészt az anyagi jólétünk is csorbát szenved. Ez inkább összekapcsolja gazdaságosságot és az erkölcsöt, és nem szétválasztja.

Azért van itt még egy baj velünk. Azt mondjuk, hogy gazdaságos, akkor arra gondolunk, hogy X úrnak rövid távon ez bejött, vagyis haszonra tett szert. Egyrészt  X úr további életén már nem gondolkodunk, és főleg nem nézzük az eseményeket a nemzet szempontjából, a világ szempontjáról már nem is beszélve. A gazdaságos kifejezés tehát általában egy rövid távú egyéni haszonszerzést jelent. Van azonban a gazdaságosságnak egy másik, jobb felfogása is, a hosszú távú és nemzet egészére, sőt az egész világra kiterjedő felfogás. 

Úgy gondoljuk: nem az a baj, hogy vannak gazdagok, sikeresek, hanem az a baj hogy vannak szegények és sikertelenek.  A gazdagság problémáját függetlenítjük a szegénység problémájától. A szegénység borzalmas, de a gazdagságban nincs semmi rossz – gondoljuk.  Ennek a felfogásnak ellentmond a vagy-vagy elosztás elve. Újra és újra ki kell hangsúlyozni, hogy a túlzott aránytalan, túlzott sikerről, hatalomról, gazdagságról van szó.

Talán azt sem látjuk világosan, hogy az aránytalan és igazságtalan hierarchia és az erkölcs, világnézet összefügg.

Talán abban is kételkedünk, hogy az erkölcs, becsület, tisztesség és az életszínvonal és gazdaságosság összefügg. Az erkölcsöt, valami idejét múltja, avítt, elvont, gyakorlattól független dolognak gondoljuk.

Ez a problémakör, a téves felfogásaink cáfolata, végigkíséri ezt a tanulmányt.

Az említett téves felfogások ellentétét többek között az alábbiak is bizonyítják.

Az erkölcs és gazdaságosság azonosságai.

A tisztességtelen haszon (árrés, haszonkulcs). Egyrészt azért erkölcstelen, mert megkárosítja a vevőt másrészt az eladó számára munka nélkül szerzett jövedelem. Ezért tisztességtelen, mondhatjuk erkölcstelen. Ugyanakkor nemzetgazdasági szempontból is káros, mert az optimális ártól való eltérés felborítja a helyes nemzetgazdasági arányokat. Erkölcstelen tisztességtelen és ugyanakkor gazdaságtalan.

A népréteg egyenletes fogyasztásnövekedése erkölcsös, tisztességes, mert csökkenti az aránytalan és igazságtalan vagyoni hierarchiát. Ugyanakkor gazdaságos is, mert termelésfokozó hatása van. A néprétegből való pénzelvonás erkölcstelen és gazdaságtalan.

Egy erkölcstelen, tisztességtelen (kapzsiságdeterminált) gazdaságban a bizalmatlanság légköre alakul ki. A vállalkozások együttműködése (szövetkezet, kölcsön, bérlet, termelési és kereskedelmi együttműködés, stb.) csak alacsony szinten alakul ki. Ez csökkenti a gazdaságosságot. Ez a gazdaságtalanság szintén az erkölcstelenségből, tisztességtelenségből ered.

Egy erkölcstelen tisztességtelen (kapzsiságdeterminált) gazdaságban, rendszerben a vállalkozásoknak fokozottabb vagyon és jogvédelemre van szüksége. A vagyonvédelemhez szükség van biztonsági őrségre, valamint fokozottabb adminisztrációra, könyvelésre. A jogvédelemhez pedig fokozott jogi munka, ügyintézés, stb. szükséges. Ezeket a munkákat nevezhetjük improduktív munkáknak, mert a termeléstől vonják el a pénzt, energiát, munkaerőt. Az erkölcstelenség, tisztességtelenség megint csak gazdaságtalanságot okoz. Meg kell jegyezni, hogy a jelenlegi rendszerben a vállalkozásoknak nemcsak a másik vállalkozással szemben van szüksége a fokozott védelemre, hanem az állammal szemben is.

A pazarló, hedonista termelés és fogyasztás gazdaságtalan, ugyanakkor erkölcstelen is.

Ez a néhány példa a sok közül talán bizonyítja, hogy az erkölcs és gazdaságosság összefügg.

Személy szerint nincs semmi bajom a gazdagokkal, a sikeresekkel, a vezetőkkel, politikusokkal, nem az irigység beszél belőlem. Nem a rossz emberek és jó emberek harcáról van szó. Nem a gonosz oldal és jó oldal blőd meséjéről van szó. Azt szeretném bizonyítani, hogy az a rendszer, amely az aránytalan és igazságtalan hierarchiára épül mindenkinek ártalmas. Még a gazdagok és sikeresek számára is ártalmas.

Azt szeretném bizonyítani, továbbá, hogy az erkölcs, a becsület, a tisztesség nem csupán azért alakult ki, mert az igazságérzetünk háborog, és ezáltal rosszul érezzük magunkat. Az erkölcs elsődleges feladata az életszínvonal, az egészség, a gazdaságosság, védelme. A gyerekek számára ez természetes. Pl. a tízparancsolat kapcsán felmerül bennük: mire jók ezek a törvények? Mennyiben segítette, segíti elő az egészséges életet, a jólétet, a nyugodt gazdálkodást? Az értelmesebb gyerekek számára teljesen világos, az erkölcs nem szólhat csupán az igazságérzetről. Az erkölcs, becsület, tisztesség elsősorban az életszínvonal, az egészség, a gazdaságosság, miatt alakult ki.

A fenti megállapítást én már elfogadtam igazságként. Ezért szerepelnek ebben a tanulmányban olyan fogalmak melyek tudománytalannak együgyűnek, tűnnek, mint: kapzsiságdeterminált piacgazdaság, munka nélkül szerzett jövedelem, igazságtalan és aránytalan hierarchia, hatalmi vagyoni jellegű vezetés, és még sorolhatnám.

A világnézet, értékrend, erkölcs, felfogás nemcsak jogi, de gazdasági tényező is.

Ez a fejezet azért nem gyakorlati rendszertényező, mert az erkölcs a világnézettel együtt külön gyakorlati rendszertényezőt képez, ahol még sok más vonatkozása is felmerül ennek a szerteágazó problémakörnek.

Ugyanakkor a rész és egész problémája itt is jelentkezik. Az erkölcs a világnézet egy jelentős része az egész rendszernek, de az egész is hat a részre. Vagyis a rendszer részben kialakítja a maga erkölcsét világnézetét. Mindenesetre az erkölcs, világnézet általában láthatatlanul, de ott húzódok a gazdasági folyamatok hátterében.

Egyéb gondolatok a közerkölcsről.

Szinte minden embert ér, ( sajnos egyre gyakrabban ér) olyan tisztességtelenség, átverés, amely gazdasági, anyagi kárt okoz neki. Az ostoba ilyenkor erre következtetésre jut: akkor én is belépek a becstelenek táborába, nehogy már én legyek a balek. Addig az egyszerű következtetésig nem jutnak el, hogy minél több ember lép be az átverések körébe, annál több átverés lesz, és őt magát is egyre több átverés éri el. Végső soron, a profi, a minden erkölcsi érzék nélküli átverők járnak jól, de ők is csak viszonylag. Mindenki károsodik, csak egyesek viszonylag kevésbé károsodnak.

Állandó kérdés a tisztességesség, rend, fegyelem és a szabadság összeillesztése.

Egyfelől minden apróságra rá lehet fogni, hogy az tisztességtelenség, rendetlenség. Természetesen nem lehet minden apró vétséget, tévedést megbüntetni. Ez már korlátozza a szabadságot. Ugyanakkor a teljes büntetlenség (vajon ez a szabadság) sem lehet, mert akkor bármikor, bárki (általában az erkölcsi érzés nélküliek, de ők gyakran) kárt okozhat másoknak. A károkozást, nevezhetjük akár szabadságkorlátozásnak. De ha a szavakon lovagolunk: ha teljes a „szabadság”, akkor bármikor, bárki korlátozhatja a másik konkrét szabadságát. Pl. bizonyos cselekvésekre, kényszerítheti, vagy éppen megtilthat bizonyos véleményeket, cselekvéseket. A legnagyobb szabadság, tehát nem a korlátok nélküli szabadság. Megoldásként megint a szokásos három dolog jut az eszembe. Mivel itt szubjektív érzésekről van szó, a többség összegzett szubjektív igénye, ami kijelölheti határt. Itt megint eljutottan a közvetlen demokráciához. A másik az arany középút keresése. A harmadik a jelenségek, folyamatok megértése, vagyis az oktatás, tájékoztatás.

Manapság az ember csodálkozó tekintetekkel találja magát szemben, ha kiejti azt a szót, hogy közerkölcs. Egyébként hasonló csodálkozást vált ki többek között  becsület, vagy az igazság ( igazságosság) szó is. Kétségtelen az erkölcs fogalmát és az erkölcsös magatartást nemcsak a jelenlegi rendszer, nemcsak a liberális felfogás járatta le, de lejáratta a prüdéria (rosszul értelmezett erkölcs, álerkölcs) is, valamint lejáratta az erkölccsel visszaélő, az erkölcs nevében ténykedő, de valójában, erkölcstelen önző ember (emberek) is. Ez a probléma végighúzódik az emberiség történelmén. Számos történelmi esemény és irodalmi alkotás szól erről a jelenségről. Eszembe jutnak pl. a boszorkányperek, a szexualitás erkölcstelenné nyilvánítása, a fölösleges vallási rituálék, vagy a szocialista erkölcs. A felsorolt jelenségekben (hosszasan lehetne még sorolni hasonlókat), az mindenképpen közös, hogy mindegyik lejáratta az erkölcsöt. Első látszatra úgy tűnik, hogy az erkölcs csak bajt, problémát okozó dolog, el kell felejteni. Van itt azonban egy érdekes összefüggés, amin érdemes elgondolkodni. Ez pedig az, hogy az erkölcs pozitív hatásáról nem tudunk semmit.  Valószínűnek látszik hogy az erkölcs, az erkölcsösség is olyan dolog, melynek a negatív vonatkozásai tisztán, gyorsan világosan kirajzolódnak, míg ezzel szemben pozitív hatásai (nem kétséges, hogy azok is vannak), elmosódnak, igen csak nehezem mutathatók ki. Sok dolog van e világon, mely hasonló cipőben jár. Amint visszaélnek vele, helytelenül használják, az rögtön kitetszik, szemet szúr, de pozitív hatásait, elsősorban a hosszú távúság és a lassú szerves építő jelleg miatt nem vagyunk képesek érzékelni. Mi lenne, lett volna világból erkölcs nélkül? A kérdés teoretikus, mert erkölcs, mint igazságérzet, és mint jogalap, volt, van és lesz. Az erkölcs nem olyan dolog, amit félre tudunk, vagy elő tudunk venni, mint egy ruhadarabot.  Az erkölcs jelentősége és szigorúsága azonban kétségtelenül változhat. Jelenleg éppen az erkölcs féltetételével, jelentéktelenné nyilvánításával próbálkozik a modern világ.

A kérdést tehát fogalmazzuk meg árnyaltabban. Létre tudott volna jönni, az  un. fejlett világ, ha ezekben az országokban történelem folyamán egyre gyengül a közerkölcs? Létre tudott volna jönni a történelmi fejlődés, ha kevesebb lett volna az erkölcscsősz, ha általában kisebb lett volna a rend, a fegyelem, az igazságosság? Azt kell válaszolni, hogy valószínűleg nem. A felsoroltak (rend, fegyelem, igazságosság, becsület, stb.) a szélesen értelmezett erkölcs részei legalábbis összekapcsolhatók azzal.  Természetesen nemcsak az erkölcs a fejlődés tényezője, vannak még fontos tényezők (változtatás szellemisége, kultúrája, innováció, stb.), de az talán kijelenthető: az erkölcs a fejlődés egyik tényezője. Ha így gondolkodunk a prüdériáról, az álerkölcsről, az erkölcs nevében elkövetett ostobaságokról, visszaélésekről, túlzásokról akkor inkább a következő helyzet állapítható meg. Az erkölcs, az erkölcsös magatartás egy általában pozitív dolog, melynek viszont igen sok káros mellékhatása, káros kinövése lehet. A cél tehát nem lehet az, hogy magát az erkölcsöt tekintsük rossz elavult dolognak, és csökkentsük, hanem az, hogy a káros kinövéseit megakadályozzuk. A káros kinövések nélküli erkölcsre, erkölcsös magatartásra, erkölcstudományra, és erkölcsi oktatásra szükség van.

Talán egyszerűbb, ha az erkölcstelenség körforgására gondolunk. Én mint Z  fésűgyártó átvágom Y fodrászt, az átvágja X kuncsaftot, aki egyben kereskedő, aki átvágja K bankárt, aki átver engem. Ha mi verünk át valakit, az nem túl jó érzés, ha minket vernek át, az nagyon tré érzés.

A tisztességesség (erkölcsösség, becsületesség, igazságosság) és a gazdaságosság végső soron mindig egybevág. Ez a legfőbb alapelv, amit ebben, tanulmányban sok helyen, sok módón bizonyítok. Ezt az egyszerű, de alapvető igazságot kellene megérteni hazánkban, ezt kellene megtanítani gyerekeinknek. A tisztességes viselkedés része az is, ha a tisztességesség keretein belül fellépünk a tisztességtelenség ellen. Nem lehet tisztességes az, aki nem lép fel, nem tesz eleget a tisztességtelenség ellen. Ez pedig a második számú alapelv.

Az igazságosság erkölcs, jog, tisztesség két fő rendező elve.

Mindenki (másoktól, a társdalomtól), a másoknak hasznosság, a másoknak ártás arányában kapja meg a jutalmát, ill. a büntetését.

Nemcsak a társadalmi (ember általi) igazságtalanságot kell megszüntetni, de a természet általi (véletlenszerű, betegség baleset, árvaság, stb.) igazságtalanságot is csökkenteni kell. Mindenki azt kapja, amit megérdemel. Pl. az árvagyerek, nem érdemel rosszabb sorsot, mint más gyerek.

Néhány további társadalomtudományos törvény (igazság).  

Az igazságosság (erkölcs, jog, tisztesség, a két fő rendező elv), a tudás (átgondolt, önálló), a jó működés, az általános hosszabb távú jólét, egymással összefüggő egymást segítő, gerjesztő tényezők. Az általános, hosszabb távú jólét, ill. ennek a fejlődése, csak akkor (és ott) lehetséges, ha az igazságosság (erkölcs, jog, tisztességesség, a két fő rendező elv), a tudás erősen van, és fejlődik.

Az igazságtalanság (erkölcstelenség, jogtalanság, tisztességtelenség, a két fő rendező elv hiánya), a tudatlanság, a rossz működés, a rossz élet (nyomor, betegség, halál, háború, szolgaság, stb.) egymással összefüggő egymást gerjesztő tényezők.

Elmélkedések a fenti törvényekkel kapcsolatban.

Ki kell mondani az ilyen egyszerű banálisnak tűnő igazságokat is. E tanulmány részben arról szól, hogy a fenti igazságokat bizonyítsa.

Valójában az alaposan gondolkodó számára nem is annyira banálisak ezek a törvények. Minden szó egy külön kategória, egy külön problémakör, annak ellenére, hogy erősen összefüggnek. Minden szónak van egy lebontása. Pl. nem véletlenül bontottam szét a jelen van, és a fejlődés, szavakat. Nem elég egy látszólag jó állapotot elérni, a továbbhaladással is foglakozni kell.

A fő kérdés azonban az, hogy előfordulhat hogy ebből a négy-tíz tényezőből egy-kettő-három a többivel ellentétes, vagy eltérő irányba halad? Vagy egy-kettő-három jelentősen lemarad a többihez képest? A felsorolt szavaknak, problémaköröknek mekkora az önálló aspektusuk?

Létezhet e pl. egy jó törvényekkel (joggal) rendelkező, de ehhez képest erkölcstelen társadalom?  Vagy egy okosabb, de erkölcstelenebb társadalom? És még lehetne sorolni a kérdéseket.

Azt gondolom, hogy ellentétes irány nem létezik. És azt gondolom hosszabb távon évszázados, évezredes távlatokban nem létezhet nagyobb legfeljebb 1-2%-os szintbeli különbség. (Ez szintbeli különbség egyébként felvetődik a jóléti szint és a demokratikus szint vonatkozásában is.) 

A felsorolt tényezőkből a példa kedvéért ragadjuk ki a tudást (az okosságot) és az igazságosságot. Azt gondolom hogyha valaki szándékosan akarna pl. egy okos,  de igazságtalan,  társadalmat kialakítani,   akkor az hosszabb távon nem sikerülhetne neki. Még kevésbé sikerülhetne egy buta, igazságtalan, de jól élő társadalmat létrehozni. Először is ekkor nem okosságról (bölcsességről), legfeljebb önző-firnyákosságról lehet beszélni. Ennek a valakinek, egyszerre kellene megtámadnia az okosságot, és az igazságosságot és akkor kialakulna a rosszul élő társadalom. Rövid távon azonban ki lehet alakítani egy kb. 10%-os különbséget.

Nézzünk egy konkrétabb példát. Ez valaki szándékosan eltörli az erkölcsi oktatást. A társadalomtudományos oktatás is csak abban merül ki, hogy pénzügyi befektetésekre oktatja a gyerekeket. A társadalomtudományos törvények hiányoznak az oktatásból. Ellenben viszonylag magas szintű a természettudományos, technikai oktatást alakít ki. ( Megjegyzem hazánkban ehhez hasonló oktatás van.) A következmény az lesz hogy az emberek mondjuk 10%-kal okosabbak lesznek, ill. ehhez képes 10%-kal erkölcstelenebbek lesznek. Azért csak 10%-os az okosodás, mert e okosodásnak a fele, az csupán önző-firnyákosódás.  Az igazságtalan társadalom visszahúzza az általános jólétet, melynek az igazságosság is része.  Az erkölcstelen tisztességtelen gazdaság azonban visszaveti a termelést is. A kisebb termelésből kevesebb energia idő (pénz) jut a természettudományos, technikai oktatásra is. Ez is romlik.

Szerintem valószínűleg igazak a következők.

Ha kettő lényeges, összefüggő tényező pozitív irányba mutat, akkor  az állapot jónak, pozitívnak nevezhető. Ha a kettő tényező rossz irányba mutat, akkor  az állapot rossznak, negatívnak  mondható. A két tényezőt egymáshoz képest legfeljebb 10%-kal tudjuk eltéríteni. (Egyszerre viszont ennél nagyobb mértékben is el tudjuk téríteni. Egyébként 10% egy körív mentén 36 fokot jelent, amennyiben ezt az egészet egy körív mentén képzeljük el. Elképzelhető, pl. egy óra, melynek a két mutatóját tologatjuk, de a két mutató egy gumival össze van kötve. Kiindulásnál mindkét mutató pl. kettő óránál áll, ez egy viszonylag jó, pozitív irány.) X tényezőhöz képest Y tényezőt negatív irányban 10-zel elfordítjuk. (Nagyobb mértékben nem lehet elfordítani) Az átalagszint nem öttel a kettő átlagával csökken hanem héttel.  X tényezőt és Y tényezőt egyszerre viszont akár negatív 15-re is fordíthatjuk, akkor az átlagszint is odakerül. Ha viszont X tényező negatív állapotban van és  Y tényezőt 10-zel pozitív irányba fordítjuk, akkor az átlagszint nem ötöt halad, hanem csak kb. hármat. Vagyis a különbségnek van egy lerontó vonatkozása. A két tényezőt viszont egyszerre akár 15-tel is pozitív irányba fordíthatjuk.

Általában azonban nem kettő, hanem több tényező van jelen a társadalomban, és ezek sem egyenlő fontosságúak. Viszont a következők sok tényező esetén is igazak. Az egymással összefüggő tényezőket egymáshoz képest csak korlátozottan lehet elmozdítani. Hosszabb távon még ez az elmozdulás is közeledik egymáshoz. A különbségnek van egy lerontó vonatkozása, vagyis nem harmonizáló tényezők a negatív irányba tolódnak el.  Minél több tényezőt fordítunk el egyszerre, azonos irányba, annál nagyobb lehet a pozitív, vagy negatív változás. (Minél több tényező van jelen egy tényező annál kisebb részt jelent. Órahasonlatnál: sok mutató van, de az összekötő gumik sokkal rövidebbek. Ha erőszakosan, széjjelhúzott legyezőt formálunk a mutatókból, akkor az átlag színvonal negatívabb, lesz mint az ugyanolyan irányú összecsukott legyező alakzat.) Megjegyzem: a gyakorlati rendszertényezők is hasonlóan viszonyulnak egymáshoz.

Pozitív irány, pozitív változás, pozitív szint: a társadalmi jólét (döntő többség jóléte), továbbá az igazságosság (erkölcs, jog, tisztességesség, a két fő rendező elv megléte), a tudás – iránya, szintje, ill. erősödése.

A negatív irány, szint, változás, ennek az ellentéte.  

Az erkölcsből kiindulva megint eljutottam a társadalomtudományig.

Az életben azonban nem szándékosságról, hanem általában érdekszövetségről van szó. A közvetlen kapcsolat és terv nélküli érdekszövetség azonban majdnem úgy működik, mint egy szándékos terv. 

Szerintem fontos erkölcsi elv (fontos felfogás), amely nélkül nem hozható létre igazságos és fejlett társadalom.

A hatalmi, vagyoni, egyéb különbségek arányosságát, igazságosságát figyelni kell.  Ha számunkra károsan alakulnak ezek különbségek, de jelentéktelenek, akkor ne szóljunk, ne tegyünk ellene. Ha számunkra előnyösen, más számára károsan alakulnak ezek a különbségek, de jelentéktelenek, akkor szóljunk, tegyünk ellene. Ha egy bizonyos határon túl mennek ezek a különbségek, jelentősek, akkor mindenképpen szóljunk, tegyünk ellene.

Szerintem borzalmas, és rosszul is működik az a társadalom, amelyben mindenki mindig méricskél és legkisebb igazságtalanságra is  megsértődik.  Ilyenkor a szabad társadalomban szinte semmilyen közös munka, tevékenység, semmilyen közös akarat nem jöhet létre, mert a résztvevők jelentős része a legkisebb igazságtalanságra (ilyent mindig találni, nincs tökéletes igazságosság) negatívan reagálva elállhat a közös munkától. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy az aránytalanság igazságtalanság korlátlanul megengedhető. E tanulmány azt bizonygatja, hogy a túlzott aránytalan, igazságtalan különbségek minden szempontból károsak.  Az emberi munkák, tevékenységek, döntően közösek.

Mit mondunk az óvódás gyermekünknek, ha a másik gyerek elveszi a játékát. Ne hagyd magad. Vagy: add csak oda, ne légy irigy. Ha ö veszi el más játékát: ne vedd el, nem a tiéd. Ez talán így nem egészen jó. Így talán jobb az oktatás.

Add csak oda, nem lesz semmi bajod, nem ér  téged kár, ha egy kicsit ő is játszik vele. De ha elzavarnak, ha mindenedet elveszik, akkor ne hagyd magad. Mérlegelj gyermekem kis dolgok miatt ne balhéz, de azért mindennek van határa. Ne vedd el más játékát, mert lehet, hogy ő sértésnek veszi. Igen te odaadod, de lehet hogy ő nem olyan okos, mint te. Mutasd meg, hogy te nem vagy irigy. Akkor ő talán azt gondolhatja: nekem mindent el szabad vennem, én kaphatok úgy is, hogy nem adok: Igen gondolhatja ezt is, de reméljük nem ennyire buta. De gondolhatja azt is, hogy akkor ő sem lesz irigy. Ha te is irigy vagy, ő attól nem válik okosabbá, csak akkor már nem egy gyerek lesz, buta és irigy, hanem kettő. Persze nem ártana, ha mi felnőttek, először saját magunkat oktatnánk ki.

Gondolatok a fogyasztásról. B/0/1, B/1, B/3 ábrák, és más ábrák. Elméleti rendszertényező.

Általános megállapítások.

A termelés célja a fogyasztás. Erről szól a sokat emlegetett szélesen értelmezett életszínvonal. És erről szól a szükségletek arányos kielégítése.

A fogyasztás minősége legalább olyan fontos, mint a fogyasztás mennyisége. Mindkettőnél fontosabb a fogyasztásstruktúrája (szerkezete), azaz mit és miből mennyit fogyaszt az ember. Ugyanezek elmondhatók a termelésről (szolgáltatásokat is beleértve) is.

A fogyasztásstruktúrát lehet alakítani a termelésstruktúra alakításával és a fogyasztásstruktúra alakításával is. Az egyiknél azt befolyásolja pl. az állam, a vezetés, hogy mit termeljenek, a másiknál azt befolyásolja, hogy mit fogyasszanak. Az egyiknél a termelőket, szolgáltatókat befolyásolják elsősorban. A másiknál a fogyasztókat befolyásolják elsősorban, de a következmény ugyanaz a fogyasztásstruktúra kialakulása, mivel a termelés van a fogyasztásért és nem fordítva.

Van egy másik közgazdasági felfogás ez pedig így kezdődik: csak azt lehet elosztani amit megtermelnek. És így folytatódik: termeljünk sokat, és akkor jut szegénynek gazdagnak. Akkor jut lakásra, ruhára, szórakozásra, az igazságszolgáltatásra, az egészségügyre és egyebekre is jut elég. Ezért hát a termelés a fontos, az elosztással, a szelekcióval, a kiválasztással, a tervezéssel nem nagyon kell foglalkozni. Két félmondat azonban hiányzik ebből. Egy darabig jut. És a szemétbe is elég sok jut. 

Éppen napjainkban jön elő a természet, Isten ezen gazdasági törvényszerűsége: minden meggondolatlan fölösleges termelés, fogyasztás keményen megbosszulja magát.

A természet Isten értelmet adott az embernek, amivel képes sokat termelni. És értelmet adott az embernek, amivel képes értelmesen elosztani, kiválasztani, tervezni.

Ezért hát a helyes felfogás ez:

Legyen átgondolt, szelektált, jól elosztott, tervezett a termelés, fogyasztás és a jól kiválasztott, elosztott termelésre, fogyasztásra igaz: termeljünk minél hatékonyabban, termeljünk minél többet. A hosszabb távon is hatékony termelés azonban később nem üt vissza, tehát természetkímélő.

Ismétlés.

Szükséges, hogy a választék minden tekintetben bővüljön. Ez azonban nem jelentheti a fölösleges termékek, szolgáltatások megjelenését, a szelekció, az átgondoltság, a tervezettség hiányát. És nem jelenti a káros termékek, szolgáltatások megjelenését. (És ide lehet venni a szellemi termékeket is.) Sőt, a pontos kiszámolást, a pontos szelekciót, a pontos tervezést jelenti, azt, hogy pontosan annyi fajta hasznos termék, szolgáltatás jelenjen meg amennyire igény van.

(Az igények pedig fokozatosan bővülnek) És káros termék, szolgáltatás akkor sem jelenhet meg, ha igény van rá.

Tulajdonképpen az alábbi a gondolatok más fejezetekben is megtalálhatók, most itt a fogyasztás szempontjából vannak vázolva.