A Képzőművészek Vándorkiállítási Társaságát 1870 novemberében alapította meg tizenöt festő: Ivan Nyikolajevics Kramszkoj, Grigorij Grigorjvics Mjaszojedov, Nyikolaj Nyikolajevics Ge, Vaszilij Grigorjevics Perov, L. L. Kamenyev, M. K. Klodt, M. P. Klodt, A. I. Korzuhin, K. V. Lemoh, K. Je. Makovszkij, Ny. Je. Makovszkij, I. M. Prjanyisnyikov, A. K. Szavraszov, Ivan I. Siskin és V. I. Jakobi. A peredvizsnyikek a nevüket az általuk szervezett vándorkiállításokról kapták: ezekkel jelentős kultúra-népszerűsítő és esztétikai felvilágosító-nevelő tevékenységet fejtettek ki az orosz nép széles rétegeiben.
A művészcsoport elnevezése:
Товарищество передвижных художественных выставок
magyarul Képzőművészek Vándorkiállítási Társasága vagy a vándorfestők csoportja
az angol szakirodalomban Society for Travelling Art Exhibitions
A csoport tagjaira használt elnevezések:
oroszul передвижники - magyarul (peredvizsnyiki) és angolul (Peredvizhniki) is
magyarul vándorfestők
angolul még: The Wanderers, The Itinerants
A Társaság tagjai 1886-ban.
Álló sor (balról jobbra): Grigorij Grigorjevics Mjaszojedov, Konsztantyin Apollonovics Szavickij, Vaszilij Dmitrijevics Polenov, Jefim Jefimovics Volkov, Vaszilij Ivanovics Szurikov, Ivan Ivanovics Siskin, Nyikolaj Alekszandrovics Jarosenko, Pavel Alekszandrovics Brjullov, Alekszandr Karlovics Beggrov.
Ülő sor (balról jobbra): Szergej Nyikolajevics Ammoszov, Alekszandr Alekszandrovics Kiszeljov, Nyikolaj Vaszijevics Nyevrev, Vlagyimir Jegorovics Makovszkij, Alekszandr Dmitrijevics Litovcsenko, Illarion Mihajlovics Prjanyisnyikov, Kirill Vikentyjevics Lemoh, Ivan Nyikolajevics Kramszkoj, Ilja Jefimovics Repin, Szergej Vasziljevics Ivanov, Nyikolaj Jegorovics Makovszkij
Előzmények
II. Sándor cár uralkodása (1855-1881) a reformok korszaka volt Oroszországban nemcsak társadalmi (jobbágyfelszabadítás), gazdasági és közigazgatási (zemsztvórendszer, városi önkormányzatok), hanem kulturális szempontból is. Az orosz kultúra demokratizálódásának időszaka volt ez: az a kor, amelyben a művészet óriási hatást gyakorolt a társadalmi életre és a közvéleményre.
A kulturális reformok során az 1757-ben alapított pétervári Birodalmi Képzőművészeti Akadémia (Императорская Академия художеств) 1859-ben új vezetést kapott, és ez a testület az akadémia működését is jelentősen átalakította. Ám a tanítás szelleme alapvetően konzervatív maradt - sok növendék számára különösen sérelmes volt a "magas" és az "alacsony" művészet szigorú különválasztása. Az akadémia nagydíjára ("nagy aranyérem") kiírt verseny feltételeit is idejétmúltnak találták, ezért 1863-ban az iskola tizennégy legkitűnőbb diákja azzal a kéréssel fordult az akadémia vezetőségéhez, hogy változtassák meg a versenyfeladatot - a kötelezően előírt, a skandináv mitológiai jelenet (Odin lakomája a Walhallában) megfestése helyett hadd válasszon témát a művész maga.
Miután a vezetőség elutasította a kérésüket, mind a tizennégyen kiléptek az Akadémiáról (ezt az eseményt emlegetik "a tizennégyek lázadása"-ként), és megalapították a Képzőművészek Pétervári Szövetkezetét (Санкт-Петербургская артель художников), Oroszország első független képzőművészeti alkotóközösségét (az artel - артель - a gazdaságban a szövetkezeti munkaközösségnek az a formája, amelyben a tagok a közös munkára önként társulnak). A Szövetkezet tagjai együtt laktak, műveiket bemutatták egymásnak és felolvasásokat rendeztek - ezzel kezdődött az orosz festészetben az úgynevezett kritikai realizmus, a realista művészetnek az az irányzata, amely valóságábrázolásában túlsúlyba kerül a társadalombírálat, sőt a fennálló rendszer elleni lázítás elemei is megtalálhatók benne. A Szövetkezet átszervezésével jött létre 1870-ben a Képzőművészek Vándorkiállítási Társasága. Fennállásának 53 éve során az alapítókon kívül 96 művész volt a Társaság tagja.
A Társaság létrejötte és alapokmánya
Egy csapat moszkvai festőnek a Szövetkezethez írott levelében fogalmazódott meg az az elképzelés, hogy egyetlen szervezetbe kellene tömöríteni a pétervári és moszkvai festőket, és hogy ez a szervezet rendezzen vándorkiállításokat a festők műveiből országszerte. A Szövetkezetből csak Kramszkoj és Lemoh támogatta a moszkvaiak ötletét, viszont más pétervári festők ujjongva üdvözölték. 1870 szeptemberében a Képzőművészek Vándorkiállítási Társaságának tizenöt alapító tagja azzal a kérvénnyel fordult Tyimasev belügyminiszterhez, hogy hagyja jóvá a Társaság alapokmányát. November 2-án a jóváhagyást meg is kapták.
Az alapokmány 1. paragrafusa kimondja: "A Társaság feladatának tekinti vándorkiállítások szervezését a birodalom valamennyi városában a következő célokból: a) hogy lehetőséget teremtsen a vidéki lakosság számára az orosz művészettel való megismerkedésre; b) hogy fejlessze a társadalom művészet iránti fogékonyságát; és c) hogy megkönnyítse a művészek számára alkotásaik értékesítését." Az alapokmány rendelkezett arról is, hogy a Társaság ügyeiben a tagság közgyűlése, illetve a tizenegy fős vezetőség hozhat döntéseket (a vezetőség az öt-öt fős pétervári, illetve moszkvai tagozatból áll; a tizenegyedik tag az egy évre választott ún. "első jelölt"). Minden kérdést szavazásra kell bocsátani, és mindenben a szótöbbség dönt. A tagfelvételről a közgyűlés határoz, szintén szavazással.
Ez a saját korában példátlanul demokratikus szellemű alapokmány tizennyolc éven keresztül változatlan formában érvényben maradt; 1890 áprilisában új alapokmány született, amely a döntéshozás demokratikus elveit jelentősen megnyirbálta.
Mecenatúra
A peredvizsnyikek művészete nehezen bontakozhatott volna ki a közéletből is jól ismert művészettörténész és kritikus Vlagyimir Vasziljevics Sztaszov, valamint a műgyűjtő és mecénás Pavel Mihajlovics Tretyjakov tevékenysége nélkül. Ez utóbbi azzal, hogy összevásárolta a Társaság művészeinek képeit galériája számára, hatalmas anyagi és erkölcsi támogatást biztosított a festőknek. A peredvizsnyikek sok műalkotása Tretyjakov megrendelésére készült.
A kiállítások története
A Társaság első kiállítása 1871. november 29-én nyílt meg Pétervárott, a Képzőművészeti Akadémia épületében; később pedig továbbutazott Moszkvába, Kijevbe és Harkovba. Pétervárott tizenhat művész alkotásai szerepeltek a tárlaton, a kiállítás vándorlása során összesen húsz festő 82 képe volt látható. Különös sikerrel szerepelt Szavraszov Megjöttek a varjak, illetve Ge Nagy Péter kihallgatja fiát, Alekszej cárevicset Peterhofban című képe, valamint Antokolszkij Rettegett Iván című szobra, de általában az egész kiállítás sikeres volt: Oroszország kulturális életének jelentős eseményeként kezelték, és társadalmi igény támadt az újabb kiállításokra. Fennállásának fél évszázada alatt a Társaság 47 kiállítást rendezett meg: az évenkénti tárlatok mellett gyakran párhuzamos kiállításokat is tartott olyan városokban, ahová az alapkiállítás nem jutott el, a peredvizsnyikek olyan munkáiból, amelyek az alapkiállításon nem keltek el (éppen az ilyen művek felgyűlése adta az ötletet a párhuzamos kiállítások megrendezésére). Az alapkiállításokhoz képest a párhuzamosok több helyre jutottak el; az első például, amely 1886 augusztusától 1888 áprilisáig vándorolt Oroszországban, nem kevesebb mint tizenkét városba jutott el: Nyizsnij-Novgorodba, Kazanyba, Szamarába, Penzába, Tambovba, Kozlovba, Voronyezsve, Novocserkasszkba, Rosztovba, Taganrogba, Jekatyerinoszlavlba és Kurszkba.
Mark Matvejevics Antokolszkij: Rettegett Iván (1870)
Bár a vándorkiállítások látogatóinak száma évről évre nőtt, a közönség meghatározó része továbbra is a városi társadalom elitjéhez tartozott. Az átlag orosz ember nem engedhette meg magának, hogy Pétervárra vagy Moszkvába utazzon egy-egy kiállításra, hozzá az orosz festészet remekművei csak a populáris formákban, illetve eszközök által juthattak el. A kiállítások helyszínén élő fényképészek készítették a peredvizsnyikek alkotásairól az első reprodukciókat, amelyek nagy szerepet játszottak a festmények ismertségének növelésében. Az 1869-től 1918-ig hetente megjelenő pétervári Niva folyóirat, Oroszország első bulvárlapja is közölt képes beszámolókat a vándorkiállításokról. 1898-tól kezdődően a peredvizsnyikek tájképei megjelentek képes levelezőlapokon és verseskötetek illusztrációiként is.
A Társaság tagjai mellett a vándorkiállításokon mindig szerepeltek más festőművészek is: Mark Matvejevics Antokolszkij, Vaszilij Vasziljevics Verescsagin, Andrej Petrovics Rjabuskin, Ivan Petrovics Trutnyev, Filipp Antonovics Csirko és mások (összesen 113-an), akiket együttesen "kiállítóknak" neveztek (экспоненты). A kiállítók nem voltak tagjai a Társaságnak, de egyes alkotásaikat benevezték a kiállításra; a művek kiállításra való elfogadásáról a Társaság közgyűlése döntött. A kiállítók száma minden kiállításon meghaladta a Társaság tagjainak számát.
A Társaság hanyatlása
A kiállítók közül gyakran kerültek ki tagjelöltek, ám arra ritkán került sor, hogy végül valóban tagjaivá válhattak a Társaságnak. A kiállítók nem rendelkeztek szavazati joggal a Társaság közgyűlésein. Mindez idővel feszültséget szült a Társaság idősebb és fiatalabb tagjai között, és e feszültség - különös tekintettel arra, hogy a 20. század elején már megjelentek új művészeti alkotóközösségek is, amelyek a legkülönfélébb irányzatokat képviselték - a tehetséges fiatal festőknek a Társaságból való elszivárgásához vezetett. 1901-ben mindjárt tizenegy fiatal vált ki a csoportból (többek között V. Szerov, Sz. Ivanov, M. Nyesztyerov, Sz. Vinogradov, A. Arhipov és Ap. Vasznyecov).
A Társaság meggyengülése irányába hatott az a gyakorlat is, hogy a döntések során a vezetőség pétervári tagozata rendre a pétervári művészek érdekeit képviselte részrehajló módon, a moszkvai tagozat pedig a moszkvaiakét. A szervezet végül elveszítette korábbi vonzerejét, működése iránt elapadt a társadalmi igény, és képtelenné vált a megújulásra, amire pedig a 20. század elején megváltozott körülmények közepette szükség lett volna. A Társaság utolsó vezetője, az 1918-ban megválasztott Pavel Alekszandrovics Ragyimov megkísérelte újjászervezni a Társaságot, de igyekezete meddőnek bizonyult.
1922-ben rendezték meg az utolsó vándorkiállítást, 23-ban pedig megszűnt a Társaság. Szerepét sok tekintetben az 1922 májusában megalakult Forradalmi Oroszország Művészeinek Szövetsége (AHRR, illetve АХРР: Ассоциация художников революционной России) vette át - a vándorfestők 19. század végi kritikai realizmusát hozzáigazította a Szovjetunió Kommunista Pártjának új ideológiai elvárásaihoz.
Művészi törekvések
A csoport tagjai számára a 19. század utolsó harmadában tudatos cél volt szembehelyezkedni a hivatalos képzőművészettel, az úgynevezett akadémizmussal; a narodnyik eszmék voltak rájuk nagy hatással. Erősen hatottak rájuk Visszarion Belinszkij és Nyikolaj Csernisevszkij liberális nézetei: az előbbinek az a gondolata, hogy a művészetnek társadalmi és morális felelőssége van, az utóbbinak pedig az a szlavofilokkal közös meggyőződése, hogy Oroszország rendelkezik valamiféle sajátos, szelíd, belső szépséggel, amit a művészetnek ábrázolnia kell.
A peredvizsnyikek arra törekedtek, hogy az akadémizmus antik és örök témákat feldolgozó klasszicista felfogásával szemben művészetüket szorosan saját korukhoz kapcsolják, hogy az társadalmilag aktuális, népi és nemzeti legyen. A társadalmi élet sokoldalú ábrázolását tűzték ki célul maguk elé; műveikből kiérezhető az egyenlőtlenséggel és az igazságtalansággal szembeni erős kritika. Azonban nemcsak a szegénységet ábrázolták, hanem a népi életmód szépségét is; nemcsak a szenvedést, hanem a figurák testi és lelki erejét is. Humanista művészetük kárhoztatta Oroszország arisztokratikus berendezkedését és önkényuralmi vezetését. Együttérzéssel festették meg az orosz nép nagykorúsodásának folyamatát és mozgalmait, téma volt számukra a városi társadalom élete, és később a történelmi témákban az egyszerű emberek ábrázolásának lehetőségét keresték és találták meg. Mindezek a törekvések rokonítják a peredvizsnyikeket a kritikai realizmus irányzatával.
A Társaság fénykorának két évtizedében, az 1870-es és 80-as években a témaválasztás köre egyre szélesedett, a festményekre mind jellemzőbb lett a természetesség és a szabadság. A peredvizsnyikek a kor festészetében megszokott sötét tónussal szemben szívesen festettek világos színekkel, és ecsetkezelési technikájuk is szabadabb volt az akadémistákénál. Természetességre törekedtek az ábrázolásban, és igyekeztek megjeleníteni a festményeken szereplő alakoknak a környezetükhöz való viszonyulását is.
Műfajok
A peredvizsnyik mozgalom realisztikus elvei az 1871-80-as években az orosz művészet minden haladó erejét magukkal ragadták, a festészetben pedig az életkép (zsáner) gyors fejlődéséhez vezettek. A tartalom mélysége, a társadalmi általánosítás és a formák monumentalitása vált jellemzővé e műfajra. A művészek látókörébe esett az akkori orosz valóság majd minden jelensége, így a különböző városi rétegek élete és a forradalmi érzelmű orosz értelmiség harca, de a peredvizsnyik zsánerfestők alkotói érdeklődésének középpontjában mégis a parasztság, a korabeli Oroszország legfontosabb társadalmi erejének világa állt. Az 1870-80-as évek vezető zsánerfestői közül külön ki kell emelni K. A. Szavickij, V. M. Makszimov, K, J. Makovszkij, G. G. Mjaszojedov és Ny. A. Jaroscsenko nevét.
A peredvizsnyikek művészetében a portréfestészet mindinkább elmélyedt a modell pszichológiájának elemzésében, személyisége gazdagságának, olykor ellentmondásainak feltárásában. A pozitív hős ideálját kutatva a festők (Perov, Kramszkoj stb.) az emberi jellemben a polgári erényeket tartották a legfontosabbnak.
A 19. század második felében a tájképfestészet is jelentős eredményeket ért el; a nemzeti téma, a nemzeti motívumok ebben a műfajban is meghatározókká váltak. A tájképfestő peredvizsnyikek számára fontos cél volt a hétköznapi embereket a természet, az orosz táj szeretetére és megőrzésére biztatni. A. K. Szavraszov, I. I. Siskin, F. A. Vasziljev, A. I. Kuindzsi, V. D. Polenov, I. I. Levitan nemcsak abban látták feladatukat, hogy a szülőföld szépségét örökítsék meg, hanem abban is, hogy a természetet az orosz nép életével szoros kapcsolatban ábrázolják. Számukra az orosz táj az orosz nemzetiség szimbolikus megtestesítője volt; ezzel függ össze az ábrázolt tájak egyedisége, mély tartalma, a bárki számára egyértelműen felismerhető orosz volta. Az orosz táj a peredvizsnyikek festészete nyomán vált ikonikussá a kultúrában. A peredvizsnyikek tájképfestészete az 1870-es és 80-as években virágzott. A Társaság néhány festője, mint pl. Polenov, a nyugati impresszionista festők módszerével, az ún. plein-air technikával alkotott (a műtermi megvilágítás helyett a természetes fényviszonyok közepette festett). A 19. század második felében a tájképfestészet csúcsát Levitannak, a finom lírai-emocionális árnyalatok mesterének életműve jelenti.
Felhasznált irodalom:
a Társaságról szóló orosz és angol nyelvű Wikipédia-szócikk
a Tretyakov képtár című album (Corvina Kiadó, Budapest, 1988) bevezető tanulmánya (Jurij Koroljov)
a Művészeti Lexikon (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1968) Vándorkiállítási Társaság-szócikke (IV. kötet, 631. oldal)
Beke László: Műalkotások elemzése a gimnázium I-III. osztálya számára. Tankönyvkiadó, Budapest, 1986. (295. oldal)