Képzőművészek Vándorkiállítási Társasága

Előzmények

II. Sándor cár uralkodása (1855-1881) a reformok korszaka volt Oroszországban nemcsak társadalmi (jobbágyfelszabadítás), gazdasági és közigazgatási (zemsztvórendszer, városi önkormányzatok), hanem kulturális szempontból is. Az orosz kultúra demokratizálódásának időszaka volt ez: az a kor, amelyben a művészet óriási hatást gyakorolt a társadalmi életre és a közvéleményre.

A kulturális reformok során az 1757-ben alapított pétervári Birodalmi Képzőművészeti Akadémia (Императорская Академия художеств) 1859-ben új vezetést kapott, és ez a testület az akadémia működését is jelentősen átalakította. Ám a tanítás szelleme alapvetően konzervatív maradt - sok növendék számára különösen sérelmes volt a "magas" és az "alacsony" művészet szigorú különválasztása. Az akadémia nagydíjára ("nagy aranyérem") kiírt verseny feltételeit is idejétmúltnak találták, ezért 1863-ban az iskola tizennégy legkitűnőbb diákja azzal a kéréssel fordult az akadémia vezetőségéhez, hogy változtassák meg a versenyfeladatot - a kötelezően előírt, a skandináv mitológiai jelenet (Odin lakomája a Walhallában) megfestése helyett hadd válasszon témát a művész maga.

Miután a vezetőség elutasította a kérésüket, mind a tizennégyen kiléptek az Akadémiáról (ezt az eseményt emlegetik "a tizennégyek lázadása"-ként), és megalapították a Képzőművészek Pétervári Szövetkezetét (Санкт-Петербургская артель художников), Oroszország első független képzőművészeti alkotóközösségét (az artel - артель - a gazdaságban a szövetkezeti munkaközösségnek az a formája, amelyben a tagok a közös munkára önként társulnak). A Szövetkezet tagjai együtt laktak, műveiket bemutatták egymásnak és felolvasásokat rendeztek - ezzel kezdődött az orosz festészetben az úgynevezett kritikai realizmus, a realista művészetnek az az irányzata, amely valóságábrázolásában túlsúlyba kerül a társadalombírálat, sőt a fennálló rendszer elleni lázítás elemei is megtalálhatók benne. A Szövetkezet átszervezésével jött létre 1870-ben a Képzőművészek Vándorkiállítási Társasága. Fennállásának 53 éve során az alapítókon kívül 96 művész volt a Társaság tagja.

A Társaság létrejötte és alapokmánya

Egy csapat moszkvai festőnek a Szövetkezethez írott levelében fogalmazódott meg az az elképzelés, hogy egyetlen szervezetbe kellene tömöríteni a pétervári és moszkvai festőket, és hogy ez a szervezet rendezzen vándorkiállításokat a festők műveiből országszerte. A Szövetkezetből csak Kramszkoj és Lemoh támogatta a moszkvaiak ötletét, viszont más pétervári festők ujjongva üdvözölték. 1870 szeptemberében a Képzőművészek Vándorkiállítási Társaságának tizenöt alapító tagja azzal a kérvénnyel fordult Tyimasev belügyminiszterhez, hogy hagyja jóvá a Társaság alapokmányát. November 2-án a jóváhagyást meg is kapták.

Az alapokmány 1. paragrafusa kimondja: "A Társaság feladatának tekinti vándorkiállítások szervezését a birodalom valamennyi városában a következő célokból: a) hogy lehetőséget teremtsen a vidéki lakosság számára az orosz művészettel való megismerkedésre; b) hogy fejlessze a társadalom művészet iránti fogékonyságát; és c) hogy megkönnyítse a művészek számára alkotásaik értékesítését." Az alapokmány rendelkezett arról is, hogy a Társaság ügyeiben a tagság közgyűlése, illetve a tizenegy fős vezetőség hozhat döntéseket (a vezetőség az öt-öt fős pétervári, illetve moszkvai tagozatból áll; a tizenegyedik tag az egy évre választott ún. "első jelölt"). Minden kérdést szavazásra kell bocsátani, és mindenben a szótöbbség dönt. A tagfelvételről a közgyűlés határoz, szintén szavazással.

Ez a saját korában példátlanul demokratikus szellemű alapokmány tizennyolc éven keresztül változatlan formában érvényben maradt; 1890 áprilisában új alapokmány született, amely a döntéshozás demokratikus elveit jelentősen megnyirbálta.

Mecenatúra

A peredvizsnyikek művészete nehezen bontakozhatott volna ki a közéletből is jól ismert művészettörténész és kritikus Vlagyimir Vasziljevics Sztaszov, valamint a műgyűjtő és mecénás Pavel Mihajlovics Tretyjakov tevékenysége nélkül. Ez utóbbi azzal, hogy összevásárolta a Társaság művészeinek képeit galériája számára, hatalmas anyagi és erkölcsi támogatást biztosított a festőknek. A peredvizsnyikek sok műalkotása Tretyjakov megrendelésére készült.

Bár a vándorkiállítások látogatóinak száma évről évre nőtt, a közönség meghatározó része továbbra is a városi társadalom elitjéhez tartozott. Az átlag orosz ember nem engedhette meg magának, hogy Pétervárra vagy Moszkvába utazzon egy-egy kiállításra, hozzá az orosz festészet remekművei csak a populáris formákban, illetve eszközök által juthattak el. A kiállítások helyszínén élő fényképészek készítették a peredvizsnyikek alkotásairól az első reprodukciókat, amelyek nagy szerepet játszottak a festmények ismertségének növelésében. Az 1869-től 1918-ig hetente megjelenő pétervári Niva folyóirat, Oroszország első bulvárlapja is közölt képes beszámolókat a vándorkiállításokról. 1898-tól kezdődően a peredvizsnyikek tájképei megjelentek képes levelezőlapokon és verseskötetek illusztrációiként is.

A Társaság tagjai mellett a vándorkiállításokon mindig szerepeltek más festőművészek is: Mark Matvejevics Antokolszkij, Vaszilij Vasziljevics Verescsagin, Andrej Petrovics Rjabuskin, Ivan Petrovics Trutnyev, Filipp Antonovics Csirko és mások (összesen 113-an), akiket együttesen "kiállítóknak" neveztek (экспоненты). A kiállítók nem voltak tagjai a Társaságnak, de egyes alkotásaikat benevezték a kiállításra; a művek kiállításra való elfogadásáról a Társaság közgyűlése döntött. A kiállítók száma minden kiállításon meghaladta a Társaság tagjainak számát.

A Társaság hanyatlása

A kiállítók közül gyakran kerültek ki tagjelöltek, ám arra ritkán került sor, hogy végül valóban tagjaivá válhattak a Társaságnak. A kiállítók nem rendelkeztek szavazati joggal a Társaság közgyűlésein. Mindez idővel feszültséget szült a Társaság idősebb és fiatalabb tagjai között, és e feszültség - különös tekintettel arra, hogy a 20. század elején már megjelentek új művészeti alkotóközösségek is, amelyek a legkülönfélébb irányzatokat képviselték - a tehetséges fiatal festőknek a Társaságból való elszivárgásához vezetett. 1901-ben mindjárt tizenegy fiatal vált ki a csoportból (többek között V. Szerov, Sz. Ivanov, M. Nyesztyerov, Sz. Vinogradov, A. Arhipov és Ap. Vasznyecov).

A Társaság meggyengülése irányába hatott az a gyakorlat is, hogy a döntések során a vezetőség pétervári tagozata rendre a pétervári művészek érdekeit képviselte részrehajló módon, a moszkvai tagozat pedig a moszkvaiakét. A szervezet végül elveszítette korábbi vonzerejét, működése iránt elapadt a társadalmi igény, és képtelenné vált a megújulásra, amire pedig a 20. század elején megváltozott körülmények közepette szükség lett volna. A Társaság utolsó vezetője, az 1918-ban megválasztott Pavel Alekszandrovics Ragyimov megkísérelte újjászervezni a Társaságot, de igyekezete meddőnek bizonyult.

1922-ben rendezték meg az utolsó vándorkiállítást, 23-ban pedig megszűnt a Társaság. Szerepét sok tekintetben az 1922 májusában megalakult Forradalmi Oroszország Művészeinek Szövetsége (AHRR, illetve АХРР: Ассоциация художников революционной России) vette át - a vándorfestők 19. század végi kritikai realizmusát hozzáigazította a Szovjetunió Kommunista Pártjának új ideológiai elvárásaihoz.

Művészi törekvések

A csoport tagjai számára a 19. század utolsó harmadában tudatos cél volt szembehelyezkedni a hivatalos képzőművészettel, az úgynevezett akadémizmussal; a narodnyik eszmék voltak rájuk nagy hatással. Erősen hatottak rájuk Visszarion Belinszkij és Nyikolaj Csernisevszkij liberális nézetei: az előbbinek az a gondolata, hogy a művészetnek társadalmi és morális felelőssége van, az utóbbinak pedig az a szlavofilokkal közös meggyőződése, hogy Oroszország rendelkezik valamiféle sajátos, szelíd, belső szépséggel, amit a művészetnek ábrázolnia kell.

A peredvizsnyikek arra törekedtek, hogy az akadémizmus antik és örök témákat feldolgozó klasszicista felfogásával szemben művészetüket szorosan saját korukhoz kapcsolják, hogy az társadalmilag aktuális, népi és nemzeti legyen. A társadalmi élet sokoldalú ábrázolását tűzték ki célul maguk elé; műveikből kiérezhető az egyenlőtlenséggel és az igazságtalansággal szembeni erős kritika. Azonban nemcsak a szegénységet ábrázolták, hanem a népi életmód szépségét is; nemcsak a szenvedést, hanem a figurák testi és lelki erejét is. Humanista művészetük kárhoztatta Oroszország arisztokratikus berendezkedését és önkényuralmi vezetését. Együttérzéssel festették meg az orosz nép nagykorúsodásának folyamatát és mozgalmait, téma volt számukra a városi társadalom élete, és később a történelmi témákban az egyszerű emberek ábrázolásának lehetőségét keresték és találták meg. Mindezek a törekvések rokonítják a peredvizsnyikeket a kritikai realizmus irányzatával.

A Társaság fénykorának két évtizedében, az 1870-es és 80-as években a témaválasztás köre egyre szélesedett, a festményekre mind jellemzőbb lett a természetesség és a szabadság. A peredvizsnyikek a kor festészetében megszokott sötét tónussal szemben szívesen festettek világos színekkel, és ecsetkezelési technikájuk is szabadabb volt az akadémistákénál. Természetességre törekedtek az ábrázolásban, és igyekeztek megjeleníteni a festményeken szereplő alakoknak a környezetükhöz való viszonyulását is.

Műfajok

A peredvizsnyik mozgalom realisztikus elvei az 1871-80-as években az orosz művészet minden haladó erejét magukkal ragadták, a festészetben pedig az életkép (zsáner) gyors fejlődéséhez vezettek. A tartalom mélysége, a társadalmi általánosítás és a formák monumentalitása vált jellemzővé e műfajra. A művészek látókörébe esett az akkori orosz valóság majd minden jelensége, így a különböző városi rétegek élete és a forradalmi érzelmű orosz értelmiség harca, de a peredvizsnyik zsánerfestők alkotói érdeklődésének középpontjában mégis a parasztság, a korabeli Oroszország legfontosabb társadalmi erejének világa állt. Az 1870-80-as évek vezető zsánerfestői közül külön ki kell emelni K. A. Szavickij, V. M. Makszimov, K, J. Makovszkij, G. G. Mjaszojedov és Ny. A. Jaroscsenko nevét.

A peredvizsnyikek művészetében a portréfestészet mindinkább elmélyedt a modell pszichológiájának elemzésében, személyisége gazdagságának, olykor ellentmondásainak feltárásában. A pozitív hős ideálját kutatva a festők (Perov, Kramszkoj stb.) az emberi jellemben a polgári erényeket tartották a legfontosabbnak.

A 19. század második felében a tájképfestészet is jelentős eredményeket ért el; a nemzeti téma, a nemzeti motívumok ebben a műfajban is meghatározókká váltak. A tájképfestő peredvizsnyikek számára fontos cél volt a hétköznapi embereket a természet, az orosz táj szeretetére és megőrzésére biztatni. A. K. Szavraszov, I. I. Siskin, F. A. Vasziljev, A. I. Kuindzsi, V. D. Polenov, I. I. Levitan nemcsak abban látták feladatukat, hogy a szülőföld szépségét örökítsék meg, hanem abban is, hogy a természetet az orosz nép életével szoros kapcsolatban ábrázolják. Számukra az orosz táj az orosz nemzetiség szimbolikus megtestesítője volt; ezzel függ össze az ábrázolt tájak egyedisége, mély tartalma, a bárki számára egyértelműen felismerhető orosz volta. Az orosz táj a peredvizsnyikek festészete nyomán vált ikonikussá a kultúrában. A peredvizsnyikek tájképfestészete az 1870-es és 80-as években virágzott. A Társaság néhány festője, mint pl. Polenov, a nyugati impresszionista festők módszerével, az ún. plein-air technikával alkotott (a műtermi megvilágítás helyett a természetes fényviszonyok közepette festett). A 19. század második felében a tájképfestészet csúcsát Levitannak, a finom lírai-emocionális árnyalatok mesterének életműve jelenti.

A Képzőművészeti Vándorfestők Társaságának honlapja: >>>

A vándorfestők (festmények és életrajzok): >>>

Felhasznált irodalom:

a Társaságról szóló orosz és angol nyelvű Wikipédia-szócikk

a Tretyakov képtár című album (Corvina Kiadó, Budapest, 1988) bevezető tanulmánya (Jurij Koroljov)

a Művészeti Lexikon (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1968) Vándorkiállítási Társaság-szócikke (IV. kötet, 631. oldal)

Beke László: Műalkotások elemzése a gimnázium I-III. osztálya számára. Tankönyvkiadó, Budapest, 1986. (295. oldal)