Weiner Sennyey Tibor: Weöres Sándor világai

1.

Valóság és képzelet hártyavékony mezsgyéjén járunk, amikor Weöres Sándor titkos világaiba próbálunk átlépni. A XX. század egyik legfontosabb magyar költőjének vonzódását más kultúrákhoz, különös tekintettel a kínaihoz már vizsgáltam A teljesség felé kínai kiadásához írott utószavamban (amit a DRÓTon itt olvashatnak), és eddig ismeretlen levelek közzétételével megmutattam, hogy Hamvas Béla és Weöres Sándor - mester és tanítvány - kapcsolata hogyan mélyült el, miben nyilvánult meg, s végül miképpen zárult (ezt itt olvashatják a DRÓTon). Utóbbi esszémnek a végén utaltam a Mahruh veszésére, Weöres Sándor csodálatos és egyedi, nagy epikus költeményére, mint e kapcsolat hatásának kései szülötte. Beszéltem az eddig ismeretlen „Én, a határtalan szellem” című versciklusról, amelyet Weöres A teljesség felé-vel párhuzamosan írt, s méltó külön elemzésre, ahogy azt a buddhista főiskolán saját tanítványaimmal együtt meg is tettük. Hamvas és Weöres gyümölcsöző kapcsolatából születhetett az „Őskori sziklavésetek” (Elhagyott versek, 268. o.) és még számos más vers, most azonban nem a Távol Kelet és nem Hamvas Béla Weöres Sándorra tett hatásáról kívánok beszélni, hanem arról, amit a Mahruh veszése olvasása közben már gyanítottam, s később, egy különleges nyomozás során be is bizonyosodott számomra.

Weöres Sándor titkos világairól van szó, amelyekről az utóbbi időkig csak anekdoták, találgatások voltak, most pedig már konkrét bizonyítékaink is. Az olvasó számára szeretném nem csak a nyomozás eredményeit, hanem a kezdeti sejtéseket, majd a nyomozás izgalmait, a szomorú zsákutcákat, a segítőket, s végül a lezáratlan kérdéseket is elmesélni, ezért választottam inkább a személyesebb hangvételű, s hozzám amúgy is közelebb álló esszé műfaját, semmint a száraz irodalomtörténeti tanulmányt. És talán azért is, mert egy esszében sokkal többre van lehetősége az írónak, ahogy a vers is, sem csupán vers, hanem a játék és a kísérlet végtelen és kimeríthetetlen opciója. Ennek a játékosságnak és kísérletezésnek nagymestere volt Weöres Sándor, aki pontosan tudta, hogy a szabályok nem csak azért vannak, hogy betartsuk őket, hanem azért, hogy meg is szegjük őket néha. Hibáinkból, tévedéseinkből, negatív mestereinktől legalább annyit tanulhatunk, mint amikor jól csinálunk valamit, mint amikor helyes válaszokat adunk, vagy amikor valóban támogatnak minket. A versben ez még inkább így van. Egy barátommal vitorláztam nem oly rég a tengeren, és azt mondta nekem, miután végignézte, hogyan írok verset, hogy „Olyan ez a versírás, mint a keresztrejtvény fejtés! Az ember gondolkodik, gondolkodik, akárcsak Micimackó, aztán összeáll a fejében a megfelelő mondat.” Nagyot nevettem barátommal, hiszen tudtam egyszerre telitalálat, amit mond, s ugyanakkor tökéletes sületlenség.

Arra a kérdésre, hogy mi a vers Weöres Sándor doktori dolgozatában A vers születésében több helyütt is megpróbált válaszolni, s igyekezett a végletekig tárni a vers jelentésének lehetséges értelmezési horizontját.

Miért?

Azért, mert a vers nem csupán szavak és mondatok, rímek és ritmusok, hangok és dallamok, s nem is csak az ihletett pillanat megragadására tett újabb és újabb kísérlet, nem is csupán a múzsa csókja, az angyali érintés, a végtelen beáramlása a végesbe, hanem olyasmi is mint a keresztrejtvény. Még inkább olyan mint az algoritmus, vagy a programnyelv. Valami aminek köze van a kombinatorikához is, valami, ami olyan nekünk, érző embereknek, mint a lyukkártyával működő számítógépeknek a lyukkártya volt. Az ember elolvassa és futni kezd a program. Megmozdul valami. Itt leszünk és most. Vagy éppen valahol teljesen máshol és másutt. Míg az egyik vers képes a jelen pillanatba hozni, addig a másik teljesen elvarázsol. A költészet és a matematika rokon, de nem úgy, ahogyan sokan képzelik. Egy haikunak nem elég, ha szótagszámai megvannak, egy haikunak ugyanúgy szépnek kell lennie, mint egy matematikai megfejtésnek. Aki kételkedne afelől, hogy a matematikai megfejtések is szépek, annak figyelmébe ajánlom Pierre Fermat egy megjegyzését, amely megváltoztatta a matematika történetét: „Igazán csodálatos bizonyítást találtam erre a tételre, a margó azonban túlságosan keskeny, semhogy ideírhatnám.” (Ez volt a nagy Fermat-sejtés, amit Diophantosz Aritmetika c. könyvének margójára jegyzett fel, latinul természetesen. Úgy olvastam valahol, hogy Fermat tételét végül Eulernek sikerült igazolnia, akinek gráfelmélete a königsbergi hidakkal egészen elbűvölt, mikor még diszkrét matematikát tanultam. Nem véletlenül írja Guillermo Martínez argentin matematikus Jorge Luis Borgesről szóló kiváló könyvében, hogy a matematikai érvelésnek esztétikája van, már Eukleidész óta. Óvatosan hozzáteszi, hogy a számítógépek megjelenésével „végső soron tehát súlyos esztétikai probléma kezd körvonalazódni.” - de ez egy másik esszé témája kellene, hogy legyen. Elég az hozzá, hogy amint a matematika, úgy a költészet is lehet szép és igaz, mert hiszen, ahogy a költő mondja „Beauty is truth, truth beauty,—that is all / Ye know on earth, and all ye need to know.” Sőt, tovább megyek, éppen így lehet szép egy filológiai probléma megoldása is.

A filológiai probléma esetünkben akkor merült fel bennem, amikor egy könyvbemutatón üldögélve egykori professzoromat hallgattam az akkor frissen megjelent Weöres Sándor egybegyűjtött prózai írásai című kötet bemutatóján. Arról volt szó, hogy Weöres Sándor egész irodalomtörténeteket volt képes ihletett perceiben rögtönözni baráti társaságban, amelyeknek látszólag semmi valóságos alapja sem volt. Állítólag írt is ilyeneket, de ezeknek semmi nyoma. Mint egy vadászeb, amikor szagot kap a nádasban, úgy füleltem. Éreztem, hogy valami nem stimmel. Weöres nagy varázsló volt, de soha nem beszélt a levegőbe. Ugyanannyira jellemző volt rá a rögtönzés, mint a nagy témák hosszan, akár egész élethosszon át való görgetése.

Mi lehet ezek mögött a rögtönzött irodalomtörténetek mögött?

Vajon le is írta őket?

Ha igen, miféle „kitalált világok története” ez?

Hosszú éveknek kellett eltelnie, hogy értékelhető bizonyítékokra bukkanjak.

2.

Mielőtt azonban tovább mennénk, tegyük fel a kellemetlen és közönséges kérdést, hogy miért fontos nekünk, hogy Weöres Sándor egész világokat és egész világok elképzelt irodalomtörténetét találhatta ki baráti beszélgetések során?

Azért mert Weöres Sándorról van szó, A teljesség felé, a Pschyé, a Rongyszőnyeg, a Medúza verseinek szerzőjéről, arról a Weöres Sándorról, akinek műfordítás kötetei majdnem kétszer annyit tesznek ki mint egész életműve, arról a Weöres Sándorról, aki, ha életművét bármilyen más világnyelven alkotja, akkor Yeats, Pessoa, Neruda mellett emlegetnék, arról a Weöres Sándorról, aki mégsem alkothatta más nyelven meg mindazt, amit alkotott, mert menthetetlenül magyar költőnek született, holott kétségtelenül volt benne egy kis kínai és nem kevés földönkívüli is.

Amikor a költők képzeletét követjük, akkor ugyanúgy járunk el, mint amikor egy matematikai megoldásnak nem csak az eredményét vizsgáljuk, hanem az odavezető következtetéseket. Elvégre is Sherlock Holmesban és Poirot felügyelőben sem az a csodálatos, hogy megtalálja a gyilkost - akiről a legtöbb esetben már az első pillanattól fogva sejtjük, hogy ő a tettes - hanem ahogyan megfejtik az esetet. A dolgok mikéntje, hogyansága sokszor sokkal tanulságosabb, mint az, hogy milyen eredménnyel zárulnak. Az ember kertészkedni sem csak a termésért kertészkedik, hanem mert a kertészkedés a művelés egy formája, végső soron magáért a kertészkedés öröméért.

Vajon professzorom története csak egy anekdota, vagy valami több van mögötte? A bőröm borsózni kezdett, a karomon a szőrszálak égnek álltak, a gyomromban egy gombócot éreztem, éppen mint amikor Békássy Ferenc nevével találkoztam először. Nem tehettem mást, mint hogy utánanéztem, hogy a Weöres Sándor életművéről, írásairól szóló szakirodalomban - bármilyen ijesztően is hangozzék ez a szóösszetétel egy esszében, hogy „szakirodalom” - szóval, hogy a többiek mit írtak, mit tudtak erről.

Várkonyi Nándor, aki a költő jó barátja volt, s hasonlóan fontos szerzőnk, az 1976-ban kiadott Pergő évek című visszaemlékezésében megjegyzi, hogy:

Viszont tudom, mert olvastam, hogy megírta egy nem létező ország irodalomtörténetét, szabatosan korszakokra osztva, jellemezve az irányzatokat, és méltatva a kiválóbb tehetségeket, a legkomolyabb pofával és tárgyilagos, akadémiai modorban. Gondolom, karikírozni akarta a szabályszerű tudományos irodalomtörténeteket, példátlanul groteszk, kacagtató olvasmány volt.”

Várkonyi Nándor: Pergő évek. Magvető. 1976. 386. o.

Várkonyira hivatkozik a legismertebb Weöres-monográfiában Kenyeres Zoltán, aki hozzáteszi, hogy

Később részben ezt az ötletét próbálta összekapcsolni egy szürrealista álomleírással A képzelt város című prózaversében, de ez a gyengébb művei közé tartozik.”

Kenyeres Zoltán: Weöres Sándor. Kossuth. 2013. 138. o.

Ugyanakkor rengeteg más tanulmányban találhatunk utalásokat a képzelt irodalomtörténetre, ebből az egyik legrészletesebb Kovács Sándor Iváné:

Weöres Sándor ezt a művét 1943-ban a Medúza megjelenése után mesteréül ajánlkozó Hamvas Bélának küldte el, kézirata azonban egy bombázás során megsemmisült. Emlékezete mégis híven megőrizte a lényegét. Amikor rákérdeztem, olyan szabatosan mondta el a világirodalom e legkülönösebb - ráadásul elvesztett — irodalomtörténetének vázlatát, mint egy eminens szigorlatozó. A Mahruh óriás őscsillagon élő 8-10 nép és a rajtuk átvonuló népek irodalma több nyelven és több millió éven át alakult, ősi aranykora a menu-korszak, ezüstkora a sebu-kor volt, erre következett az átvonuló harcos népek kora, a surru- vagy nan-időszak, majd a restaurációé, a niern- vagy nief-peridus. Az első négy fejlődési szakasz kb. 10 millió évig tartott, a két utolsó már emberibb léptékű, csak néhány tízezer év. A menu: a nyugalmas, fenséges, idillikus, mitologikus, misztikus ősköltészet kora - „ekkori" szövegek például az Auntilan és a Kamiid, amelyek Weöres Sándor művei között mint Endymion (1943) és mint Atlantis (1944) szerepelnek. Két tervezett őseposz, a hosszabb Karajor és a tömörebb Kumpalor azonban nem készült el, megvoltak ellenben a kész művek elemző magyarázatai, sőt térképek is könnyítették a tájékozódást. (Erről a Kortársban közölt „térképverse" jut eszembe, bár ennek helynevei modernebb egzotikumot sugallnak: Bololo, Hulioi, Zutim; talán csak a Monog s az Ong ősbarbár hangzatú.) Az 1952-ben önálló művé kidolgozott Mahruh veszése sebu-kor végi szöveg, e korszak főműve mégsem ez, hanem az Aureange. Teljes részletességgel a ven- vagy vej-időszak tárult volna fel.

Jelentékenyebb írói: Nagy Holio, egy különféle műfajokat egymás mögé soroló, majd szimmetrikusan megismétlő gigantikus eposz szerzője; Num Szunuhán, aki esetleg „nem is volt” vagy azonos a több ezer évvel ezelőtti Sznuhival, maroknyi hátrahagyott műve sem azonosítható biztonságosan; Lamo Ameni, kéziratok pénzért átírója, eredetiség nélküli gráfomán; és végül Aol Golo, egy fejedelem udvari krónikása, aki úgy írja meg dicsőítő szövegeit, hogy azokban a leköpdösése is benne van a magasztaltalak. De abbahagyom az emlékezés nyomán kialakítható rekonstrukciót, mert Weöres Sándor még 100-150 szerzőt tudna karakterizálni.

Érdekes, hogy Várkonyi Nándor mulatságosnak találta ezt a fantázia-irodalomtörténetet, pedig ha van köze valamihez mégis, az mindenekelőtt a Szíriát oszlopai komolyan vett, a „benső végtelenbe” transzponált mítosz-mitológiája. Történeti időtlensége sokkal inkább konkrét, mint helyzeteinek és típusainak megszületése körüli betájolhatósága.

A mitikus történeti időtlenség belső élményköreiből persze még akkor is távol esik a Három veréb hat szemmel történelmi konkrétsága, ha korábbról éppen egy irodalomtörténet mítoszi műformáját lehet felmutatni. A Hamvas Bélának postázott kézirat az elképzelt lehetetlen rendszerbe állítása, nem a lehetőé.”

Kovács Sándor Iván: Egy képzelt irodalomtörténettől a valóság rendszerig (Weöres Sándor antológiája a magyar költészet rejtett értékeiről és furcsaságairól I. rész) Jelenkor, 1976. július-december (19. évfolyam, 7-12. szám) 1976-09-00 / 9. szám

Mindez csak megerősítette bennem, hogy lennie kell itt még valaminek. Aztán elolvastam a Mahruh veszését egyszer, kétszer, sokszor, és már nem csak éreztem, hanem tudtam, hogy emögött a vers mögött sokkal több van, mint egy elveszett, barátoknak szórakoztatásként borozgatás közben rögtönzött történet. Weöres a Mahruh mögött elrejtett valamit.

Lehet, hogy egy egész elveszett világot?

3.

Fel kell tennünk a kérdést, hogy mégis mi a csuda a Mahruh veszése?

Sokan úgy tartják, hogy e költemény az egyetlen forrása Mahruh elpusztult világának. A költő bevezetője sejtetni engedi, hogy „Mahruh elreppent cseppje Földünk”, hogy tehát valamiféle rokonság áll fel az ős csillag világa és köztünk. A vers, ami szerint ember és emlékezet régebbi, mint Földünk, tehát, hogy még a Föld születésénél is korábban, valamely más égitesten született az emberiség. Milyen volt ez a más-égitest, más-világ? Megoszlanak forrásaink. A Mahruh veszésének ismert kiadásai Weöres Sándor összes művében és egy különkiadás a költő aláírásával, amely 1982-ben jelent meg is, azt mondja, hogy

Mahuh, ahonnan származunk, gömbölyű és üres óriásbuborék volt s a mostaninál ezerszerte nagyobb tengereket, rónákat, hegyeket hordozott; s többfajta élőlényt és sokkal több embert.”

- de fennmaradt egy másik változat is, ahol azt mondja a költő, hogy:

A hajdani milliószoros Föld: gömbölyű és üres óriásbuborék volt, belül keserű levegővel telve és kívűl édes levegővel borítva, a tenger hártyaként gömbölyült a belső feszítő ürességre, s a mostaninál sokkalta nagyobb síkságokat, hegyeket, irdatlan lényeket hordozott. A belső körben a Nap minden kísérője sokszorosan elfért volna, de akkor ezek még nem voltak. Kívül három izzó égitest keringett, s úgy világítottak és melegítettek, mint most a Nap; de nem egyformán ragyogták be a domborulat minden helyét: némelyik részre a három fény felváltva sütött, itt folyton világosság volt; más részre sosem esett napsugár, itt örök félhomály derengett; s a legtöbb részen váltakozott nappal és éjszaka sokféle ütemben.”

Mahruh veszése. Variáció. Egybegyűjtött prózai írások. Helikon. 2013. 328. o.

Ez az ismeretlen verzió valószínűleg korábbi, de a költő életében megjelent kiadásokban Weöres megnevezi a három csillagot is, amelyek Mahruh - számunkra alig-alig elképzelhető - világában ragyognak:

Kívül három izzó égitest keringett, úgy világítottak és melegítettek, mint most a Nap: a sárga Udmirtu, a fehér Khaureu és a vörös Bingu; és kilenc tarka üstökös kígyózott velük. Bonyolult ütemben, váltakozó világosságban-sötétségben ringatta óriásait és törpéit Mahruh, „az ősök léptei alatti hely”, az „istenek gyümölcsös kertje”.

- vagy ahogy a valószínűleg korábbi verzióban mondja:

A hármas fény alatt nyújtózott a tenger, rajta termékeny, vagy sivár szárazföldek, melyeket a legnagyobb földi távlatokkal úgy mérhetnénk, mint hernyóarasszal a fakérget; a lakott földek peremén láng- és kékfüst vonulatok, s óceán nagyságú zuhatagok, s akkora hegyek, hogy talpuk a földön nem férne el és csúcsuk a Holdat elsöpörné, s folyamok, melyeken a Hold elúszna. Itt az embereknek háromszoros fény, harmincszoros erő, háromszázszoros termőföld jutott, s az ekkor beszélt nyelveken istenek és emberek úgy érintkeztek, mint szülők és gyermekek. Ez volt Mahruh, az ősök lépte alatti hely, az istenek gyümölcsös kertje.”

Mahruh veszése. Variáció. Egybegyűjtött prózai írások. Helikon. 2013. 328. o.

Érdemes megjegyezni, hogy Weöres Sándor itt utalást tesz az akkor beszélt nyelvekre, melyek annyira mások voltak, hogy istenek és emberek megértették egymást rajtuk.

Vajon milyen lehet egy világunk előtt letűnt világ nyelve?

Milyen lehet egy ismeretlen nyelv?

Ezek a kérdések nem csak minket, hanem Weöres Sándort is legalább annyira foglalkoztatták, de erre még később visszatérünk. Most azonban még éppen csak megérkeztünk Mahruhra, s máris fel kell tennünk a kérdést, hogy „hová lett Mahruh?” A költő egy alteregót mutat - mint egy korábbi inkarnációt - egy lantost, Rou Erou-t látjuk magunk előtt, nevének jelentése Bíbor Láng.

Mahruh végső korszakának, a tűz- és vízözönnek kezdetekor egy lantos szólal, határtalan háborúk közt, világrengés idején; száz pusztuló földet felsorol és elsirat. A szerző Rou Erou-nak, azaz Bíbor Láng-nak nevezi magát. A hanyatlás idején élt, és sokkal kisebb művész, mint az előző virágkorok számtalan költője; de éneke, szinte a veszés pillanatában, villámcsapásként végigvilágít Mahruh tájain, és sommázva látjuk, ha vázlatosan is, hogy míly élet forrt ott.”

Mahruh veszése.

A bevezetőből az is kiderül, hogy az ének eredeti címe még csak nem is az, hogy Mahruh veszése, hanem: „Kana vuanh athetan jargelih” - magyarul: „Gyászdob száz lerogyó világért Jargeh városában.”

A költemény egy apokaliptikus felsorolás, amelyben százszámra cikáznak országok és városok nevei, végigszáguldva Mahruhon, felvillantva történetükből, pusztulásukból, szépségükből és romlásukból egy-egy lassan, hol homályosan, hol élesen látható pillanatképet. A poszthumán apokalipszisben alig akad emberi szereplő, mintha egy összegyűrt, széttépet és folyton perzselődő tájabroszt szemlélne, zavaros és könnyes szemmel az ember.

Nem tehettem mást, mint hogy felírtam valamennyi ország nevét és jellemzőit, táblázatokat készítettem, kerestem a visszatérő motívumokat, s a poszthumán valóságban is megtaláltam Rou Erou, avagy Bíbor Láng rejtett hőseit: a Kolibrilányt, a Fehér Egyszarvút és a „jóbarátot”: Bütykös cimborát. Ők azok a szereplők, akik a nagy monológban újra és újra megjelennek, éppen csak áttűnnek, sejtetve egyfajta lehetséges, de el nem mondott történetet.

A száz strófából álló vers végül A negyven király éneke című megrázó zárókölteménnyel fejeződik be, amelynek szintén legalább két verzióját ismerem. A negyven király, mintha valami baromfiszerű, de inkább Lovecraft démonjaihoz hasonlatos, leírhatatlan torz lénnyel, országokat elnyelő, iszonyatos szörnyeteggel küzdene az apokalipszis végén, míg végül rettentően hallatszik közös sóhajuk:

Legelőbb a part fogy el,

később minden sziget és zátony,

aztán a tenger,

aztán az égbolt,

aztán a fény,

aztán a sötétség

végül semmi sem lesz:

ott megtörténik szabadulásunk.

Mert szent és örök az üresség, s az emberben fészkel,

és az ürességben fészkel az ember.”

De miért?

A bevezető korábbi változatában a költő megindokolja a szörnyű fenevad eljöttét, a pusztulás okát:

Kérded, hová lett Mahruh? Az emberek egyre hatalmasabbak és gőgösebbek lettek, nem volt békesség miattuk. Egy örök sötétben fekvő birodalomnak, Elliarh-nak (ez nem szerepel a költemény száz látható és leírt birodalmai között - megj. wst) szakadatlan homálytól kékbőrű népe volt a legokosabb és leggonoszabb; érezték erejüket és egymástól kérdezték: „Miért élünk mindig sötétben és hidegben? Nincsenek világosabb és melegebb tájak is?” Az elven tüzet fogták szekerükbe, végigtiportak minden birodalmat, felhatoltak az ég magasságába és lefúrtak a föld mélyébe. Megrendült a föld, víz, lég, elridegültek a fények, még a beszéd is átalakult, istenek és emberek mind-kevésbé értették egymást, mindennek rendje megbomlott, de ők egymáshoz így szóltak: „Majd a rendről mi fogunk gondoskodni.” A mélység keserű levegőjét is áhították, a fény-nem-látta rejtett erőket, átfúrták a lenti üresség boltozatát, feltört a belső keserű levegő és elvegyült a külső édes levegővel; és Mahruh szétpattant, mint a tűvel átszúrt buborék. Megszűnt minden hely, és nem volt többé se ég, se föld; külső űrbe szétrepülő cserepekké bomlott Mahruh. Mégis a legfőbb és egyetlen Hatalomnak úgy tetszett, hogy ne szűnjék meg minden élet: a szétpattant Mahruh egy cseppje a mi Földünk; de az egykori mérhetetlen virulás összezsugorodott és nincs többé oly nyelv, melyen istenek és emberek érthetnék egymást.”

Mahruh veszése. Variáció. Egybegyűjtött prózai írások. Helikon. 2013. 329. o.

Mondhatnánk persze, ahogy a szakirodalom mondja is, hogy a versben a második világégés szörnyű utóérzete, és a Rákosi korszak borzongása villódzik (1952-ben fejezte be Weöres e versét), s mondhatjuk azt is, hogy a kétféle befejezés, avagy Mahruh végének kétféle magyarázata a két verzióban a mi világunk lehetséges végeit is jelöli: az érthetetlen pusztulást, s a bolygó kizsigerelését, mely végül egy. A Mahruh veszését el kell olvasni, most csak rövid ízelítőt adhattam belőle, de volt itt valami, valami egészen különös, mégpedig az a sajátos szóalkotás, ahogy Weöres Sándor ezeknek az elképzelt országoknak és városoknak a neveit alkotta meg, hogy annyira realisztikusan sorolta fel őket, mintha kezében lett volna tényleg egy térkép. A költemény eredeti címét ízlelgettem: „Kana vuanh athetan jargelih”.

Miféle nyelven van ez?

Vajon tényleg nincs már olyan nyelv, melyen emberek és istenek megérthetik egymást?

4.

Weöres Sándor nyelvalkotó és fordító zsenijét sokan és sokféleképpen dicsérték már, nekem mégis a legkedvesebb, mikor olyan nyelveken alkotott, amelyek világunkban nem fellelhetőek, úgy is mondhatnánk nincsenek, bár mivel Weöres megalkotja őket, mégis léteznek valamiképpen, még ha sokszor egy-egy vers is csupán csak az egész, vagy mint a Mahruh esetében láttuk, nem több, mint városok, országok nevei. Tolkien tündenyelve juthat eszünkbe párhuzamként, nem véletlenül. Kortársak voltak ugyanis. A teljesség felének egyik szép, éppen a versről szóló passzusában olvashatjuk is, hogy

Olvass verseket olyan nyelveken is, amelyeket nem értesz. Ne sokat, mindig csak néhány sort, de többször egymásután. Jelentésükkel ne törődj, de lehetőleg ismerd az eredeti kiejtésmódjukat, hangzásukat.

Így megismered a nyelvek zenéjét, s az alkotó-lelkek belső zenéjét. S eljuthatsz oda, hogy anyanyeled szövegeit is olvasni tudod a tartalomtól függetlenül is; a vers belső, igazi szépségét, testtelen táncát csak így élheted át.”

A teljesség felé. A versről.

Éppen ezért volt elképesztően izgalmas Weöres Sándortól Barbár dal című verse, amelynek „eredetijét” és „fordítását” egy régi felvételről a költő előadásában is meghallgathatjuk. Szintén ilyen a Képzelt eredeti és képzelt fordítás variáns (Elhagyott versek, 348. o.), amely más formában megjelent A sebzett föld éneke kötetben Istenasszony címmel. Még érdekesebb a Galumbe tinaibe vaí kezdetű vers (Elhagyott versek, 521. o.), amely után minden a versben szereplő szónak három jelentését adja meg a költő, így mindenki magának „fordíthatja le” az ismeretlen nyelven szóló verset végtelen variánsban.

Felírtam magamnak és ízlelgettem Mahruh szavait, s azt éreztem, hogy a kutatásom megrekedt. Valaminek még kell itt lennie, csak nincs előttem, hiába olvasom keresztül kasul valamennyi megjelent Weöres Sándor kötetet. Nem tévedtem.

Telefonon beszéltem a Weöres-összes köteteket szerkesztő Steinert Ágotával, aki szóban nagyon segítőkész volt, beszámolt arról, hogy a Weöres-kiadásokat készítve számtalan cetlivel, rajzzal, térképpel szembesült, amelyekből néhányat én magam is láttam a Petőfi Irodalmi Múzeumban, igaz azokat a Tulipánföldnek és más korai fantasztikus elbeszélésekhez rajzolt a költő. Ezeket személyesen is átnéztem, s még mindig hiányérzetem volt.

Írtam a Weöres Sándor jogörökösöket képviselő ügyvédi irodának is, kérve, hogy engedélyezzék a kutatást a hagyatékban, de sajnálatos módon elutasító választ kaptam. Így még mindig helyben topogtam egyre erősödő megérzéseimmel. Mégpedig azzal, hogy Weöres Sándor életművének egy nagyon fontos részlete mindmáig tisztázatlan.

Ekkor kerültem kapcsolatba a szombathelyi tanárral, Lőcsei Péterrel, aki a Vas Megyei Levéltárban kutatott. Lőcsei Péter - akinek elképesztő munkája Weöres Sándor kapcsán minden tiszteletet és elismerést megérdemel -, kérésemre elküldte kutatási eredményeit, dolgozatait és könyveit végigolvasva láttam, hogy pontosan annak töredékeit, nyomait találta meg, amit kerestem.

Lőcsei Péter leírja, hogy:

Az említett vázlatfüzeteken, az országos közgyűjteményekben elhelyezett dokumentumokon és a költő hagyatékában feltételezhető kéziratokon kívül alighanem a legizgalmasabb és legtöbbet ígérő autográf Weöres-korpuszt a Vas Megyei Levéltárban őrzik. Az anyag akkor került Szombathelyre, amikor Weöres Sándor édesapja beköltözött a táplánszentkeresztesi szociális otthonba. A tulajdonában lévő családi iratokkal (levelek, birtokösszeírások, gazdasági feljegyzések) együtt tekintélyes mennyiségű szépirodalmi kéziratot adott át. (…) A Vas Megyei Levéltár Weöres-anyagában találhatóak azok a térképek, „népszámlálási adatok”, kimutatások, amelyek a költő világokat teremtő képzeletének szemléletes bizonyítéka.”

Lőcsei Péter: A nevek birodalma - a képzelt birodalmak nevei. Weöres Sándor kiadatlan vázlatai, térképei a Vas Megyei Levéltárban. I. rész. Vasi Szemle. 2005. LIX. évfolyam. 2. szám. 190. o.

Az anyag részletes áttanulmányozása után elismerően csettintettem.

Igen, ez az.

Weöres Sándor nagyon sok időt szánhatott arra, hogy ebben az ismeretlen világban kellőképpen elmerüljön. Lőcsei Péter joggal emeli ki a számok és nevek ismeretében a világ monumentalitását, illetve a nevek hangtani alakjainak megfigyelésekor, hogy

(…) gyakoriak a mássalhangzó-torlódások; némelyikben a szó elején és végén is találkozunk ilyenekkel. Különösen azért szokatlanok, mert egyszótagosak: Klejmb, Szfuvh, Mjalmb, Klaff, stb. A többi adat szintén mássalhangzóval kezdődik, és azzal is végződik. A két szótagú kifejezésekben rendre hiátus fordul elő: Miob, Biamb, Böimv, Vijev, stb. Az összesítésben magas, mély és vegyes hangrendű nevek egyaránt szerepelnek. Jellemző, hogy hosszú hangok nem találhatóak bennük. Első látásra is feltűnik, hogy a kifejezéseknek csaknem a fele kötőjeles alakulat. (…)”

Lőcsei Péter: A nevek birodalma - a képzelt birodalmak nevei. Weöres Sándor kiadatlan vázlatai, térképei a Vas Megyei Levéltárban. II. rész. Vasi Szemle. 2005. LIX. évfolyam. 3. szám. 274. o.

De ezek „csak” a hangtani érdekességek.

Maguk a rajzok egészen elképesztőek és értékesek.

Találunk itt térképet Egy név nélküli városról (63. folio), Ikano városának phülékre osztott rajzát, Mobao városának és környékének térképét, Oten várának alaprajzát, virágzó birodalmak hatalmas lakosságú városainak és országainak térképeit. Majd mindezek után elképesztően részletes népszámlálási adatokat tartalmazó táblázatok következnek, amelyekben e „képzelt birodalmak” létszámát tekintjük végig. Aztán egy cetlin (4. folio) az egyik birodalom ábécéjét találjuk, különleges horgolt írást. Utána pedig Tepi császár könyvtárának gyűjteményének felsorolása következik (Tepi kultúrájáról más feljegyzés is tanúskodik), majd pedig egy időrendi táblázat, amelyben -40.000-től jutunk el 3500-ig. A táblázat három részre van osztva, az első oszlopban van a történelem, a másodikban a képzőművészet, a harmadikban pedig az irodalom és a zene. Az ősidőben a gor-ok észak Mizatban jelennek meg, kőkúpok és barlangművészet jellemzi a képzőművészetet, s a Kuma szentkönyv ősrétege jön létre. Innen végig, korszakokon, háborúkon keresztül jutunk el Megor és Eiomor utolsó fénykoráig, a végső harcokig, melyből Új-Megor emelkedik ki 3500-ban. Korszakok, nevek, évszámok, országok területe, lakossága, négyzetkilométerre eső lakóinak száma hosszú táblázatokban, városok neveinek felsorolása, mind-mind Weöres Sándor saját feljegyzései.

A legérdekesebbek a folyóparti városok felsorolása (61. folio), mintha egy folyami utazás állomásait látnánk, majd egy másik jegyzeten jó hosszú, 177 napig tartó utazás állomásainkat felsorolását találjuk, s a városok közötti távolságokat. Az érdekesség, hogy némely városok nevei (Kuf, Issi e Hoi) a fényerősség táblázaton is szerepel, amely az egyik legegyedibb dokumentum a megtalált anyagban. A fényerősség táblázat így néz ki, ezt érdemes hangosan felolvasni magunknak:

fényerősség

Elliar - Svasu Akoho 1

Svasu Akoho - Takiru 1-2

Takiru - Asimen 2-5

Asimen - Issi e Hoi 5-10

Issi e Hoi - Kuf 10-20

Kuf - Serada 20-40

Serada - Anga Elel 40-100

Anga Elel - Légvirág 100-200

Légvirág - Csillagkapu 200-500

Csillagkapu - Csúcs 500-1000”

Vajon mi volt a célja mindezzel Weöres Sándornak?

Vajon az egész csak játék, vagy több annál?

Lehetséges, hogy Weöres Sándor miközben Csöngén várta a háború végét a csillagkapun keresztül más világokba utazott?

Összefüggenek-e ezek a jegyzetek?

Kapcsolódnak-e a hatalmas költeményhez, a Mahruh veszéséhez?

Készült-e a Mahruh-hoz is térkép?

Utóbbi kérdést a legegyszerűbb megválaszolnunk. Létezik egy fotóalbum, Weöres Sándor és Károlyi Amy élete képekben címmel, amelynek 158-dik oldalán egy részletet találunk Mahruh térképéből, ha jól megfigyeljük, akkor láthatjuk egészen elképesztő kidolgozottsággal. De csak egy részletet, Mahruh egész térképe vagy megsemmisült vagy a hozzáférhetetlen hagyatékban lappang.

A legenda szerint, ahogy idéztem, Weöres Sándor megírta e képzeletbeli népek irodalomtörténetét, s elküldte mesterének Hamvas Bélának, mindezt a háború alatt. Hamvas házát bombatalálat érte, számos értékes kézirat elpusztult, köztük talán Weöresé is, amiről a költő később így nyilatkozott:

Nem tudom, hogy olyan volt-e ez az irodalomtörténet, aminek az elvesztése kár. Különböző periódusok voltak benne az őskortól a modern időkig, meglehetősen analógiájára azoknak az irodalmaknak, amelyek évezredeket ölelnek fel. (…) Egy ilyenféle képzelt nép irodalmának története volt ez analízise akart lenni annak, hogy különböző korszakokban hogyan, miben tud megnyilvánulni egy nép szelleme.”

Egyedül mindenkivel. Weöres Sándor beszélgetései, nyilatkozatai, vallomásai. Budapest. 1993. 92. o.

A feladványt csak részben oldottuk meg. Weöres Sándor titkos világainak töredékei vannak kezünk ügyében, egy egész hatalmas világmindenség aprócska darabkái, s most úgy tűnik esélyünk sincs megfejteni a titkot, hogy mennyire volt játék, s mennyire volt komoly mindez. Igaz, minden játék komoly, s minden komolyság játék a költészet világában.

Végezetül érdemes fel tennünk a kérdést: mit kezdjünk mi mindezzel?

Alighanem az egész Weöres-életműben kevés annyira aktuális költemény van a XXI. században mint éppen a Mahruh veszése, s kevés annyira elmét nyitogató, mint ezek az elképzelt nyelven írottak. A Mahuh-térkép - akár a részlet is, de legjobb lenne újra kiadni, mindkét verzióval és a teljes térképpel együtt -, remek lehetőség, hogy költészetet és földrajzot együtt láttathassunk, akár gyerekeknek, akár felnőtteknek. De maga a Mahruh-történet, tökéletesen alkalmas arra, hogy megmutassuk, hogyan pusztulhat el egy egész világ, ha esetleg valaki még mindig nem értené.

No és persze vannak dolgok, amelyekkel egészen egyszerűen semmit sem kell kezdeni, csak engedni, hogy mosolyra fakasszanak, mint például azok a versek, amelyek szintén a levéltárban hevernek, zárásként mutatok is egyet, azt ami „Lágy, gömbölyded ütemek” címmel van jelezve:

Ange ambang ulanojje

balanga janegol

mo hítula e mante

a kuaháj imanan.

Jekale munni temmo

a jajja mimeno

golopandu ameníja

u kuahéj imanan.”