Weiner Sennyey Tibor: Weöres: az ember

Amikor Weöres Sándorról, az emberről gondolkodunk nagyon nehéz helyzetben vagyunk, harminc évvel a halála után különösen. Manapság az irodalomtörténet írása vagy teljesen eltávolodott a szélesebb közönségtől, s inkább elméleti lett, vagy pedig éppen lesüllyedt egy képzelt színvonaltalanságra, ahol az írók-költők magánügyei, betegségei, nőügyei fontosabbak-érdekesebbek, mint a művek maguk. Erről a jelenségről írtam bővebben a ‘Hamvas és a nők’ című esszémben, elég most az hozzá, hogy fel kell ismernünk az igényt, hogy a közönség szeret jó anekdotákat hallgatni egy-egy kedves szerzőjéről, ugyanakkor ezek a történetek, kontextusukból kiragadva, az életmű ismerete nélkül, a történelmi háttér legalább vázlatos tudása nélkül nem többek, mint pletykák. A pletyka beszivárgása a történet és az irodalom területére nem új dolog, nem csupán a modern társadalom felszínes és sekélyes érdeklődésének jele, mindig is jelen volt az emberek között. Talán még a pletykát is lehetne irodalmi színvonalon művelni, ha az elvezetne a konkrét művek olvasásához, a tényleges megismerés igényéhez. Egy-egy szerző tulajdonságait, jellemző történeteit, emberi erősségeit és gyengeségeit felmutató esszének csak és csakis akkor van bármi értelme, ha az magára a műre viszi a hangsúlyt. Az olvasókat behúzza az életműbe, s kész megoldások helyett, lehetőségeket kínál fel.

Amikor Weöres Sándorról, az emberről kezdtem el gondolkozni, legalább hét különböző Weöres Sándort tudtam határozottan megkülönböztetni egymástól a saját írásai, a róla szóló emlékezések, a levelezése és az utókorban „élő” képzetek alapján.

Ma Weöres Sándort leginkább egy különc zseninek tartják, aki csodálatos gyerekverseket írt, talán ismerik A teljesség felét, esetleg a film hatására olvasták a Pscyhét is. Azért szerencsére sokan vannak, akiknek megvan a három kötetes Weöres-életműkiadás, de mint korábban írtam róla - az ismeretlen Weöres kapcsán - ez a kiadás messze nem teljes, s nagyon érdemes hozzáolvasni a csak 2013-ban megjelent Elhagyott verseket, hogyha teljesebb képet akarunk kapni Weöres életművéről. Még jobb, ha ehhez az életműhöz szorosan hozzávesszük Weöres műfordításait, amelyeket ő maga sem tartott valódi műfordításoknak, inkább „stilázátorként” gondolt magára, mint műfordítóként, megjegyezve, hogy nagyon ritkán fordíthatta azt, amit igazán szeretett. Persze

Weöres nyilatkozataival nem árt óvatosnak lenni, hiszen mint tudatos művész, ő maga is alakította nem csak költői világát, hanem saját magát is,

s így vette fel azt a csodálatos Bolond Istók-maszkot, amely aztán sajátja lett, akárcsak oly sok más költőnknek is különös maszkjaik voltak, hogy védjék, elrejtsék magukat világunktól. Valahogy a többség jobban el tudja fogadni, ha egy zseni kissé bolond, sőt hülye is, és van egy ilyen „hülye-maszkja”, mert különben a zseniség silányságukra emlékezteti a tömeget. De persze, ha valaki zseni, az már torzulás a normálishoz képest. Különös, hogy a zseni, a kivételes, a torz mindenkiebben ott lakozik, ahogyan ennek angyali és démoni lehetősége is, hiszen míg egy szuperérzékeny ember a művészetekben különösen angyali műveket hozhat létre, addig magánéletében démoni erőkkel viaskodik, s gyakran e kettő váltakozását láthatjuk. Mindez már sokkal inkább a (művészet)pszichológia, mint az irodalomtörténet, pláne a filológia területe. Ahogyan az is az, ha meg szeretnénk rajzolni Weöres Sándort: az embert is, aki műveire leginkább úgy tekintett, mint „az ekevasra”.

Azt szerette volna, hogyha írásai használhatóak.

Hogyan, hát egy költeményt is lehet valamire használni? Nagyon is. Egy versnek több funkciója van, mint a legszuperebb svájcibicskának, ha úgy tetszik lehet akár „ekevas” is. De arról, hogy a költészetnek mi köze van az ekevashoz bővebben értekezett már Zoltán Áron, érdemes meghallgatni előadását erről.

Egyébként Weöres szeretett saját verseire meghökkentő hasonlatokat használni, van hogy krumplinak, káposztának láttatja őket, de saját magát semmiképpen sem látta-láttatta „gyermekinek”, mint ahogyan oly sokan Weörest, az embert, elsősorban gyermeknek látják máig is:

Azt hiszem csak látszat, hogy a versben gyermeki vagyok. Valójában a lélek ősrétegeivel igyekszem kapcsolatban állni, talán ez tetszhet annak, minthogy kezdeti. A primer gyakran gyermekinek látszik, holott nem az. Úgy gondolom, a verseim önmagukért beszélnek. Vélhetik persze őket gyermetegnek, játékosnak, ilyennek, olyannak, amolyannak: szerzőjük számára mindegyik egy-egy objektum csupán. Akár egy krumpli, egy káposztafej vagy egy alma. Úgyhogy arra a kérdésre, hogy gyermeteg-e, játékos-e, kezdeti-e - nemigen tudok mit válaszolni. Mindenesetre a gyermekiség az én koromban - hatvanhét éves vagyok - már bizony nem időszerű…. A költészet számomra (s minden versíró számára) magasabb síkon szavakból áll, és áll papírból, ceruzából, pusztán anyagi dolgokból - alsó síkon. A vers születéséhez mindegyikkel meg kell hogy legyen a jó kapcsolat: a szavakkal is, meg a jól kihegyezett ceruzával.”

Nádor Tamás beszélgetése Weöres Sándorral. Múzsák és mesterek. Budapest 1984.

Mielőtt teljesen leszámolnánk Weöres Sándorral, mint gyermekkel, emlékeznünk kell arra, amit Várkonyi Nándor írt az egyik visszaemlékezésében: „Sanyi és édesanyja egymás szuggesztiójában, lelkileg állandóan egymás jelenlétében élnek. Fölsejlett bennem annak a kivételes-sajátos, termékeny reverenciának eredete, amelyet később anyavallásnak neveztem el Sanyinál.” - és Weöres számos anyaverse erre nagyon jó példa, különösen a csodálatos Hetedik szimfónia, amelyet édesanyja emlékének ajánlott. Weöres családjáról, származásáról írtam már a Kozmikus költő című esszémben- (megjelent nyomtatásban a Magyar Hang 2020. júliusi lapszámaiban, két részben - Megj. szerk.) , most csak egy érdekes adalékot tennék hozzá, hogy Weöres egy helyütt megemlíti kutakodásait ősei felé, s megjegyzi:

Lehet, hogy cigány származású vagyok, és lehet, hogy nem, mert erre vonatkozólag semmi közelebbi adatot mindeddig kutatásaim ellenére sem találtam.”

Szóval lehet, hogy Weöres cigány volt, de az is lehet, hogy nem, s ennek csak akkor van jelentősége, ha azt hisszük, hogy a magyar nyelvű roma költészet külön létezik a magyartól, vagy a magyar külön a roma költészettől. A magyar nyelvű cigány irodalom szerves része a magyar irodalomnak, ahogyan nem különböztethetünk meg magyar nyelvű zsidó irodalmat sem. A magyar irodalom egy nagy párbeszéd, ahol a szerzők számára lehet fontos és feldolgozandó saját származásuk, de számunkra ez egy közös, sokszínű hagyomány, amely elmondhatatlanul nagy kincs. Érdekes lenne megvizsgálni, hogy egy-egy szerzőnél, például József Attilánál, hogyan jelenik meg a cigányság, a roma származás, de talán mindenki egyetérthet abban, hogy József Attila a magyar költészet meghatározó szereplője marad még ettől, mint ahogyan a magyar cigányság is a magyarság igen fontos része.

A költészet sok mindenre megtaníthat. Ekevas, a tudat ekevasa.

A „gyermek Weöres” mégis a leginkább tetten érhető a verseiben, sehol sem annyira, mint az egyik nagy kedvencemben, a Fű, fa, füst címűben, ahol a költészet és a gyermeki világteremtés legszebb képeit hozza:

Özönvíz-táj ez, tág és széditő,

a kőkorszaknál ősibb az idő,

emlékezés sem kísér az uton -

Ekkép mesélték, csak innen tudom:

mikor pelenkám volt még és dadám

s a Hold kezemnél ült az almafán,

az «ee-ee» és «papa-mama» után

az első, amit kimondott a szám:

«fü, fa, füst».”

S e vers eljut addig, hogy huszonnégy éves korában a költő az első szavakat miképpen „használja”:

Sorsom huszonnégy esztendőt lerótt,

még végigélnék néhány-milliót:

hasztalan vággyal nézem a jövőt,

gyerek áll így a más-cukra előtt.

De a kevés is jobb, mint semmi se,

az élet szép, csak bánni kell vele

s ha félrebillen kedvem kereke,

helyrezökkenti a varázsige:

fü, fa füst.”

Így volt tehát Weöres Sándor „gyermek” és így nem volt. Persze volt ő „tanítvány” is, leginkább Hamvas Béla tanítványaként szokták hivatkozni, de legjobb, ha megkérdezzük őt magát, hogy ki volt mestere:

Voltak és vannak is mestereim. Halottak és elevenek. Voltak mestereim a kortársi világból, személyes ismerőseim, akikkel találkozhattam, beszélgethettem: Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Füst Milán, Bartók Béla, Kodály Zoltán, Fülep Lajos, Hamvas Béla, Várkonyi Nándor - és sorolhatnám a többieket. Aztán voltak olyan mestereim is, akikkel már nem ülhettem egy asztalhoz, mert réges-régen éltek, némelyiküknek még a nevét se tudjuk, csak a műve ismeretes. Ilyen például a Gilgames eposz vagy Lao-ce műve, Az Út és Erény könyve (Lao-ce nem név: öreg mestert jelent). Mestereim voltak a keleti költészetnek olyan nagyságai, mint a kínai Po Csü-ji vagy a hindu Dzsajadéva. És mestereim voltak az európai múlt nagyjai is: Dante, Shakespeare, Hölderlin, Góngora, Mallarmé - ez a lista is igen hosszú… Hogy tanultam-e tőlük, és mit, hogyan tanultam? Stiláris elemeket, szerkezeti elemeket, kompozíciókat, faktúrát, szépen megmintázott felületet. Vagy egyszerűen: mélységet és magasságot. Kitől ezt, kitől azt. Hol így, hol úgy.”

Egyedül mindenkivel. Weöres Sándor beszélgetései, nyilatkozatai, vallomásai. Szépirodalmi. 1993. 377.

Weöres volt férj is, ház és sok-sok tárgy tulajdonosa, s egy alkalommal ellátogatott hozzá és feleségéhez egy riporter, kevés ennyire mulatságos riportot olvasni költőkkel:

RIPORTER: (…) Idejöttünk tárgyak ügyében mégis; fényképezni őket és róluk faggatózni. A helyszín: Weöres Sándoréknál a Rózsadombon.

WEÖRES: Én azt mondhatnám, hogy teljesen érzéketlen vagyok a tárgyak iránt. A könyveket is folyton elvesztem, elajándékozom vagy kölcsönadom. Engem a tárgyak általában elhagynak. Olyan szórakozottan élek a tárgyak közt, hogy ha megkérdeznék tőlem, mi van körülöttem, hát nemigen tudnám elmondani. Teljesen vakon élek a tárgyak közt, annyira nem érdekelnek. Véletlenül összejött tárgyak vesznek körül, vagy legalábbis nem gyűjtöttem semmit. A gyerekkor óta nem. Akkor voltam bélyeggyűjtő, de nem szoktam tárgyakat összeszedni, vagy legalábbis saját számomra nem. Nem tudom például sosem, hogy hány ingem van, harisnyám, hány pár cipőm, abszolút érzéketlen vagyok a tárgyak iránt. Meg kell néznem mindig, hogy ha az egyik lábamra fekete cipőt vettem, a másikra nem húzok-e véletlenül barnát, vagy nincs-e rajtam kétféle harisnya, vagy nem fordítva veszem-e föl a nadrágot vagy a kabátot. Azt hiszem, életemben egyetlen tárgyat ki nem választottam.

RIPORTER: Inkább csak megtűröd őket itt magad körül?

WEÖRES: Nem is kell hozzá türelem. Egyszerűen nem látom őket.

SZERKESZTŐ: Nem lehet véletlen mégsem, hogy itt a heverő fölött két szőttes párnahaj…

WEÖRES: Nem én vettem a szőtteseket, sőt még meg se néztem őket. Hogyha nem mondod, hogy itt szőttesek vannak, nem is tudok róluk… Tudat alatt nyilván ott vannak körülöttem, és valami módon hatnak. Nincs is semmiféle ellenszenvem a tárgyak iránt, de rokonszenvem sincs, szóval valami abszolút süket közöny. Nem is bántanak a tárgyak. Miattam ott lehetnek, de nemigen jutnak el a tudatomig. (…)”

- egy kicsit később, azért a költő mellett ülő - szintén költő - Károlyi Amyt is megkérdezték minderről:

RIPORTER: Most (Károlyi) Amyt hadd kérdezzem, hogy van ő ugyanazzal, amiről Sándor elmondta már a véleményét.

KÁROLYI AMY: Hát éppen ellenkezője. Nagyon is kötődtem a tárgyakhoz. Talán túlságosan is. Ebből aztán jól kigyógyultam a háború és az ostrom alatt, amikor mindenünk elpusztult. Azóta is szeretem a tárgyakat, de olyan ez most, mintha kölcsönkaptam volna őket, vagy vendégségben lennének nálunk. Ápolom őket és jól bánok velük. Az ember a kölcsöndologgal jobban bánik, mint a sajátjával. Vendégségben nem akar senkinek fájdalmat okozni, ugye? … Nagyon is gondozom és ápolom őket, örülök nekik, de valahogy az a roppant erős kötődés, ami megvolt, amíg az ember azt érezte, hogy „ez mindig az enyim lesz”, ez nincsen meg.

SZERKESZTŐ: Gyűjtemény volt, ami elpusztult? KÁROLYI AMY: Nem. Otthon volt. (…)”

Egyébként Weöres Sándort kevesen látták olyannyira jól, mint éppen Károlyi Amy. A közelség egyszerre elhomályosíthat, de kivételes embereknél más a helyzet és ők ketten egészen kivételesek voltak.

Azt írja Károlyi Amy Weöres kéziratos verseiről, rajzairól:

(…) gyermek és ősember közötti produktumok Weöres kéziratos versei és rajzai. Ezeket még a nagy szakmai tudás sem segíti. Vonalaik groteszk kifejező ereje nem Altamira rafinált művészeié, hanem az ausztrálnégerek fenyőtű emberkéinek rokona. Valami földmélyi kapcsolatuk van a versek szerzőjével, valami, ami az akadémiákon elsajátíthatatlan, a kézjegy azonossága.”

Károlyi Amy: A tanú megszólal. 59. o.

Weöres feleségéről írott gúnyversei szintén a hagyatékban maradtak fenn, Amy halála előtt nem jelenhettek meg, végül 2013-ban, az Elhagyott versek kötetben olvashatunk párat, s kérdés továbbra itt is, hogy ezeket mennyire szabad referenciális olvasattal közelíteni meg, hiszen

a költőt nem köti az igazságköteles beszéd, még akkor sem, ha egyedül ő mondja ki az igazságot.

Ugyanúgy el kell utasítanunk azt, hogy Weöres az ember apolitikus volt, éppen a Rapszódia a kivívott szabadságról és más Magyarországról szóló versei alapján, mint azt, hogy politikus-alkat lett volna, a szó köznapi értelmében, ahogyan Karinthy Ferenc és Déry Tibor Weöresről szóló Római-anekdotája ezt jól megvilágítja.

Nem sokkal elutazása előtt Dérynek támadt egy képtelen ötlete: hogy Weöres Sanyit agitáljuk be a kommunista pártba. Tamáskodtam, aligha fog menni, nem illenék oda, se szervezetileg, hát még ideológiailag, egyebekről nem is szólva. Ám ő leintett, erősködött, ez taktikai kérdés, zseniális, nagy költő, fontos ember az irodalomban, okvetlen nyernénk vele.

Így hát este összeültünk, és kezdtük nyomni a szöveget. Érdekes, nem is igen ellenkezett, kíváncsian hallgatta érveinket, nyitottan, inkább meglepve, semmint elutasítón, van benne valami, amit beszélünk, ismerte el, megfontolandó. Csupán némi időt kért, hadd aludjon rá, nem szívesen sietné el, majd folytatjuk, evvel búcsúztunk. Utána Tibor a kezét dörzsölte: ugye, hogy megmondta.

Másnap azonban Sanyika azzal állt elő: mégis buddhista szerzetes lenne, lehetőleg egy tibeti lámakolostorban, tervezi is, rövidesen odautazik, terepszemlére. Püff neki – kezdhettük elölről, Marxnál és Hegelnél és Démokritosznál. Barátunk ezúttal is résztvevőn, szinte helyeslően figyelt, bólogatott, időnként még ránk is licitált, de újfent oda lyukadt ki, hadd gondolja meg kissé. Reggelre aztán – ami őnáluk jócskán dél vagy kora délután − az lett belőle, megvitatták Amyval, ráébredt, jelenleg az animizmus, samanizmus jobban foglalkoztatja, különös hajlamot érez az effélére, olykor kifejezetten a mágikus megszállottság állapotába kerül… S ez így ment továbbra is, hiába dumáltunk a fülébe hosszú estéken át, a döntő válaszadás helyett mindennap mással jött: Amerikába készül, Utah államba, a szigorú szertartású mormon szektához, hindu jógivá lesz, majd a Mithrász-kultusz, a lélekvándorlás, kabalisztika, óegyiptomi misztika, spiritiszta szeánszokra szeretne járni, esetleg médiumként, életében és költészetében azonosulni az abszolútummal, s hasonlók.”

Karinthy Ferenc: Róma, 1948. − I.n.: Magyar Orpheusz. Szépirodalmi Könyvkiadó. Budapest. 1990. 275. o.

Weöres Sándor nem lépett be a Kommunista Pártba, és ellentétben sok rosszindulatú megjegyzéssel, amit később kapott, nem is állt be soha a „kardalosok közé”.

Egyébként Weöres Sándor a fejlődésben sem hitt, ahogy Karinthy Ferenc a kapcsolódó anekdota végén megjegyzi:

Végül már a gyökerekhez értünk, a gyakorlati politikából vissza a filozófiai alapokhoz. Sanyi kereken tagadta a fejlődés elvét a történelemben, szerinte inkább körforgás vagy hullámmozgás, kultúrák fölemelkedése és alásüllyedése, a világszellem felragyogása s elhalványulása.

- Drága jó Sanyikám − játszottam ki már-már az utolsó kártyákat. − Nincs fejlődés, sommásan elutasítod? Vegyük azt, például Traianus alatt két hétig is eltarthatott, míg Aquincumból lekocsikáztál Rómáig. Ma pedig repülőn két óra.

- Micsoda két óra? − csattant föl magas gyerekhangján Weöres. − Én hat hónapig vártam az útlevelemre!”

Karinthy Ferenc: Italia mia. 1989.

Ezekből a rövid anekdotákból jól láthatjuk, hogy Weöres nem volt az a kimondott turista Rómában, s nem egészen úgy viselkedett, ahogyan azt akkoriban elvárták vagy később képzelték róla. Szóval Weöres úgy volt turista, hogy nem volt turista, éppen úgy járkált Rómában, mint Ázsiában. Emberként, költőként és főleg Weöres Sándorként.

Weöres a nagy költő, mondják, de semmit sem utasított jobban vissza, mint a „nagyságot”. Ahogyan írja:

„(…) Nem akarok óriás hulla lenni, melyen tízezer évig araszolva majszol

megannyi puhány kandiság (mit izélt, hol?) és kathedra-hű hódolat;

se példakép, mellyel az új kezdeményeket dermeszti meg

a múltba mutató zsandárkodás; se fennkölt szobor a sarkon,

melyről csurog a vidám verebek kritikája

nem is őróla - mit bánják, kifene volt? - hanem az életről, kinek szobra nincsen.

Minden nagyság: kicsiség is. Mert van még naqyobb, vagy ha nincs: lehet. (…)”

Weöres Sándor: Nagyság - részlet

Na jó, de hát egy ilyen csodálatos költő, aki ennyire játékos gyerekverseket írt, az biztosan játékos alkat volt, közvetlen kapcsolata volt a gyerekekkel, és nagyszerű zenei hallása volt! Erről egy másik nagyon szórakoztató rádiós interjú jut az eszembe, idézem:

RIPORTER: Játékos ember volt gyermekkorában? Ugyanis az ember arra gondolna, hogy egy olyan valaki, mint Ön, akinek szinte minden szó egy-egy játékot jelent, még hogyha kemény munkával kidolgozott vagy elkészített játék is, az az élet más területein is játékos ember.

WEÖRES: Nem, gyermekkororomban egyáltalán nem voltam játékos, afféle koravén voltam. Elemista koromban Shakespeare-t, Goethét, Schillert olvastam, klasszikusokat, és nem sok játékos hajlamom volt.

RIPORTER: És később? Mert hát hihetetlen módon közelített a gyerekvilághoz?

WEÖRES: Később is, tulajdonképpen a verstanok, az elméletek sokkal inkább meghatározzák azt, amit csinálok, mint a játékosság.

RIPORTER: És a gyerekekkel való kapcsolata milyen lett a későbbiek folyamán?

WEÖRES: A gyerekekkel való közvetlen kapcsolatom nagyon ritka és nagyon kevés. Saját gyerekünk nincsen, ilyen módon unoka sincs, úgyhogy idegen gyerekekkel foglalkozom néha, de nem rendszeresen, csak éppen amikor adódik.

RIPORTER: Egy-két apróbb csalódás már ért, hiszen elmondta, hogy alapvetően nem volt játékos ember, és hogy a természetben található zörejek, zajok, zenék utánzása nem a költő munkája, tehát nem ebből áll a költészet. Abban azonban biztos vagyok, hogy jó fülhallása van, tehát jó zenei hallása.

WEÖRES: Nagyon rossz a hallásom, és teljesen antimuzikális vagyok, soha nem lehetett zenére megtanítani, ami a verseimben zenei elem, az ugyanannyira mozgáselem is, táncelem. Nem is annyira tánc, mint inkább mozgásművészet, szóval valami mozdulatművészethez közvetlenebb köze van a verseimnek, mint a zenéhez.

RIPORTER: Végül is akkor jó táncos volt fiatalkorában? A mozgáskészsége fölé emelkedett a többinek?

WEÖRES: Tánckészségem nem volt. Mozgáskészségem sem annyira ritmikus vonalon. Rendkívül hajlékony voltam, és jó fáramászó.”

(Elhangzott a Magyar Rádióban, 1980. április 23-án.)

Azt legalább már tudjuk, ha mást nem is, hogy Weöres Sándor jó fáramászó volt.

Érdekel ugyanis, mindannyiunkat és természetesen érdekel, hogy „milyen ember a költő?”

De valójában rólunk szól, különösen egy ilyen nagyívű életmű és művész vizsgálatakor, hogy mennyit tudunk felfogni belőle, hogy mennyit tudunk befogadni belőle. Minél közelebb akarunk hozzá jutni, annál több arcát láthatjuk meg. Például megláthatjuk az alkohol problémákkal küzdő Weöres Sándort, a depresszióval küzdő Weöres Sándort és az öreg Weöres Sándort is, a sok derűs kép mellett, amelyek mélységekből a költő egészen elképesztő verseket bányászott ki, s ezek mind karnyújtásnyira vannak tőlünk, csak olvasnunk kell őket.

A legfontosabb, hogy mi, az utókor mit kezdünk mindezzel a hagyatékkal, amit Weöres Sándor, az ember, hátrahagyott, s amely nem más, mint az életmű, valamennyiünk közös öröksége.

S hogy rólunk, az utókorról mit gondolt Weöres?

(…) még síromban is azokkal tartok, akik nem tisztelik rám fogott vagy valódi rigolyáimat, bátran túllépnek a bearanyozott hülyén, olyan kezdemények és tetők felé, amilyenekről én nem is álmodhatok.”

- és még ennél is keményebb, amikor ezt írja:

Figyelmeztetlek benneteket, hogy olyan írásművet hagyok rátok, mint az olaszokra Dante, az angolokra Shakespeare. Ez nektek, csibéim, legalább ötezer év életet, jelent, ha csak valamennyire is tudtok bánni vele. Ne hagyjátok füstbe szóródni, se mennybe szállni, legyetek kissé reálisabbak és praktikusabbak.”

Weöres Sándor: Testamentum II. Egybegyűjtött prózai írások. Helikon. 2011. 373. o.

Post scriptum

Mivel ez az előadás a szentendrei zsidó közösség imaházában, a Szántó Imaházban hangzott el, s megígértem, hogy Weöres életéből egy zsidósággal kapcsolatos történetet is kiemelek, engedjék meg tehát, hogy megemlítsem Pásztor Bélát, Weöres Sándor nagyon jó barátját, aki költő volt, olvasásra igazán érdemes költő. Weöres gazdag életművében találunk egy különleges könyvet, amit ők ketten, Pásztor és Weöres, együtt írtak, ez a Holdaskönyv. A Holdaskönyv végére Weöres ezt írta:

Bizonnyal szokatlanul érinti az olvasót, hogy ennek a strófa-sorozatnak két szerzője van. Csak regény, színdarab, tudományos munka szokott több szerzőtől származni, vers szinte soha. Ezért néhány szót kell szólnom a Holdaskönyvről; meg azért is, hogy a szerzőtársról, Pásztor Béla barátomról megemlékezzem, aki a második világháborúban zsidó kényszer-munka-szolgálatos volt és eltűnt.

Abban a költő-nemzedékben, melyhez mindketten tartozunk, Pásztor Béla volt valamennyiünk közt a legszövevényesebb képzeletű; zsúfolt és szeszélyes motívumok halmozója. Lénye szinte nem is e világból való volt, mintha egy jámbor földalatti szellem, a gyökerek és elásott kincsek manója tévedésből embernek született volna. Képzelete, akárcsak az enyém, folyton kikívánkozott a náci terror és a háború által leszűkített emberi sorsból, ez kapcsolt össze bennünket. 1940-ben, mikor Pesten éltem, gyakran eljött hozzám, ilyenkor valósággal fürödtünk a felelőtlen, kacskaringós, elszabadult vers-fabrikálásban. Négysoros strófákat rögtönöztünk, furcsa és kusza versikéket; ha az egyik elkezdett valamit, folytatta a másik; ha az egyik leírt valamit, belejavított, vagy belerontott a másik; javítás-e, rontás-e, nem sokat törődtünk vele: úgy hajszoltuk az ötleteket, mint a szél a vízfodrot, a lehullt lombot, a port. A közösen írt strófákból egy marékravalót kis ciklusokba osztottunk, Holdaskönyv címmel. Talán nem is versek, csak közös hancúrozás. Vagy primitív hímzések, naiv kerámiák: sűrű indázatban nyüzsgő pirinyó démon-, ember-, állat-alakok.”

A Holdaskönyv utolsó néhány strófája „A bóhocok éneke” így hangzik:

1

Szeretőm egy puskatok,

gyermekeim pisztolyok,

kékes füst az énekük,

szent Hubertus, légy velük.

2

Szép sarokkő, kőcseléd,

vidd a kutyák levelét.

Magas Devla fejtse meg,

mit kívánnak az ebek.

3

Erdő szélén három ház,

fegyház, kórház, hullaház,

mindben egy-egy kedvesem,

csak velem nincs senkisem.

4

A tök-disznó én vagyok,

rejtőzködnöm bölcs dolog:

adú les rám mindenütt,

ha nem búvok, agyonüt.

Elúnta a harangját,

megszökött a harangláb.

Most a harang égen lóg,

lábát űzik a kopók.

Pásztor Bélát 1942-ben munkaszolgálatra hívták be, 1943 januárjában eltűntek nyilvánították. Összes verseit 2018-ban adták ki. Keressék, olvassák őt is, nem sok olyan ember volt, akivel Weöres Sándor együtt írt verseket.