Ez a kozmikus költészet egyértelműen a Hagyomány szellemiségére támaszkodott. De vajon mi lehet az a Hagyomány, amelynek szellemisége éppen úgy átjárja Hamvas Béla műveit, mint tanítványáét, Weöres Sándorét?

„Minden ember kivétel nélkül az isteni eredetű ősembertől származik.” Ezt állította Hamvas Béla, számtalan korai és korabeli nyugati és keleti forrást áttanulmányozva, s hozzátette, hogy a Hagyomány az egész keleti szellemiség leglényegesebb alapfogalma. A „távol-keleti, kínai, hindu, buddhista, tibeti, közép-keleti, héber, arab, mohamedán, egyiptomi és görög, korai keresztény és gnosztikus műveken” ha végigtekintünk, akkor az írott művekben bizonyos egyöntetűséget vélhetünk felfedezni. Úgy látta, hogy „az egyöntetűséget a művek egymásnak átadták, tekintet nélkül arra, hogy az egyik mű hindu, a másik arab, az egyik buddhista, a másik gnosztikus vagy mohamedán. Valamilyen hagyományról van itt szó, amely az ősidőkben kezdődött.”

Azt, hogy ez az „egyöntetűség” Hamvas Béla rögeszméje volt csupán, vagy valóban létezik, javaslom, hogy mindenki maga döntse el, lehetőleg a Védák, Buddha beszédei, a szúfi költészet és az evangéliumok tanulmányozása után. Ehhez a Hagyományhoz kapcsolódott Weöres Sándor A teljesség felé című alapművében is „kozmikus költőként”.

Azonban mielőtt jobban kifejteném, hogy egészen pontosan mit jelent mindez, érdemes rápillantani, még ha csak röviden is, hogy ki volt Weöres Sándor, hol helyezkedik el életművében A teljesség felé, és mi a pontos előzménye és háttere, végül miről is szól ez az egész.

Weöres Sándor szűkebb hazája, melyhez egész életén át igen szorosan kötődött, a Magyarország nyugat-dunántúli részén megbúvó Vas megye. Itt született 1913-ban, és itt is élt, családja birtokán, egy apró faluban, Csöngén. A magyar költészet történetének megdöbbentően sűrű és gazdag vidéke ez, olyan kiváló költők származtak innen, éltek és alkottak a környéken, mint Kisfaludy Sándor, Berzsenyi Dániel vagy Békássy Ferenc. Mind az idill, a klasszikus műveltség, a szépség, a kertek és a béke nagy költői voltak, így nem is olyan ismertek, mint a háború, a dac, a vér és a forradalom költői, amilyen Petőfi Sándor, Ady Endre vagy József Attila. Ez a vidék volt az, amelyet a mongol és a török sohasem tudott feldúlni, s amely meglepő módon mindig is magyar maradt a közvetlen német szomszédság és alkalmi befolyás ellenére. Az Őrség és Vas megye közvetlen rokonát Székelyföldben kell keresnünk, hiszen éppen úgy határa volt Magyarországnak, s innen is oda, és onnan is ide többször telepítették át a nagy magyar királyok a határok őrzőit. De míg Székelyföldre inkább Bizánc (Konstantinápoly, avagy Isztambul) ereje sugárzott fel az évszázadok során, ide sokkal inkább Bécsé és Rómáé. Mégis megmaradt mindmáig ősi magyar tájnak, ahol a hagyományokat tisztelik, s ahol régi magyar családok is fenn tudtak maradni nagyobb törések nélkül.

Ilyen történelmi magyar családból származott Weöres Sándor is. Már egész kis gyermekként kezdett verseket írni, és nagyon korán világosan kifejezte, hogy ő költő. Édesapjával való viszonya éppen ezért lett kissé nehézkes-problémás, hiszen apja, aki hivatásos katona, huszártiszt, földbirtokos volt, azt szerette volna, ha a családi birtokot, gazdaságot viszi tovább, nem pedig írogat és nyelveket tanul. Weöresnek ugyanis egészen zseniális nyelvérzéke volt, és már tizenévesen tökéletesen beszélt németül, és kínaiul is tanult. Mindezek felett remek formaérzékről tett tanúbizonyságot, valamennyi régi magyar versformában, európai és keleti költői formákban hibátlanul írt verseket. Édesanyja érzékenységét örökölte, hozzá kötődött, s nagyon sokat merített abból a spiritualitás felé nyitott körből, amelynek anyja is tagja volt. Ez a kör – Rudolf Steiner szemléletét követve – egy úgynevezett antropozófiai kör volt, amely a század elejének szellemileg legnyitottabb, legérdeklődőbb irányzatának számított, s máig is hat Európában, és amelynek nem titkolt célja a nyugati és keleti nagy hagyományok összeolvasztása, egységben való szemlélete, elsajátítása és gyakorlati alkalmazása volt.

Édesanyja révén már egészen kis gyermekkorától nagyon sok mindennel találkozhatott az ifjú költő, még ha csak egy kis magyar faluban élt is. Weöres anyja, Blaskovich Mária gazdag nagyszebeni szerb polgárcsaládból származott, és fiát kezdettől fogva segítette és támogatta költői, írói pályáján, amely nem volt éppen zökkenőmentes. Nemcsak apja neheztelése miatt, hanem mert valóban zseni volt, a kiemelkedő tehetséggel pedig gyakran jár együtt az, hogy nehezen illeszkedik be a közösségbe az illető, és csak az érdekli, ami zsenijéhez kapcsolódik, amivel tudását fejlesztheti. Három középiskolát is megjárt Weöres, mire végre egyetemre kerülhetett, ahol már támogató közegben nagy életfeladatának, a költészetnek élhetett. A közoktatás akkor is, most is sajnos nehezen tudott bánni az átlagon felüli intelligenciával, a kivételes zsenivel, és Weöres Sándor egyértelműen ilyen volt.

Korának kiemelkedő magyar költői – Kosztolányi Dezsőtől Füst Milánig – mind elismerően szóltak róla, és támogatták a fiatal zsenit. Pályája meredeken ívelt felfelé a második világháború előtt. Alighogy befejezte az egyetemet Pécsett, megkapta az egyik legrangosabb korabeli elismerést, amelynek anyagi segítségével bejárhatta Észak-Európát, és 1937-ben eljutott a Távol-Keletre is, Kínába. Ennek az első nagy keleti útnak (később megismételte feleségével, a szintén költő Károlyi Amyval) igen nagy jelentősége volt. Weöres Sándort mindig is érdekelte a Kelet, különösen Kína.

A Conte Rosso hajó fedélzetén jutott el Kínába, töredékekben fennmaradt útinaplójából azt is tudjuk, hogy már a hajón megismerkedett egy kínai mérnökkel, és hogy vele is a kínai költészetről beszélgetett: „Az előző oldalakon útitársam és sakkpartnerem, Szung kínai mérnök jegyzetei vannak. Huszonnyolc éves, Sanghaiban és Olaszországban tanult, Csing-taóba való. Németül beszélgettünk, sok érdekeset mesélt a kínai vallásról, szellemiségről, életről. Kérésemre ide jegyzett a füzetembe néhány dolgot a kínai versformáról és ritmusról (…)” (A Conte Rosso fedélzetén a Dél-kínai-tengeren 1937. január 29-én. Részlet Weöres Sándor töredékben fennmaradt távol-keleti útinaplójából).

Weöres ekkor huszonnégy éves volt, s a Kelet, Ázsia és Kína iránti érdeklődése és figyelme egész hosszú életén keresztül, 1989-es haláláig elkísérte. Ezt azért fontos kiemelnünk, mert Hamvas Bélával, mesterével csak 1944-ben vette fel a kapcsolatot, A teljesség felé keleti témái tehát már ezen első utazás nyomán, sőt – ahogy Várkonyi Nándorral való atyai jóbarátságának dokumentumait áttanulmányozva láthatjuk – jóval korábban megjelentek gondolkodásában, írásaiban. De a formák, a prózában írott versek, amelyek afféle bölcsességesszenciák, csak Hamvas Béla hatása után realizálódhattak könyvvé.

2.

Az újabb irodalomtörténeti munkák elismerik Weöres és Hamvas, költő és mester kapcsolatának jelentőségét. Ehhez érdemes tudni, hogy Weöres Sándort 1956-ig, Hamvas Bélát pedig haláláig, 1968-ig mellőzték elsősorban politikai okok miatt.

Weöres egyébként A hallgatás tornya címmel jelentetett meg verseskötetet 1956-ban, amikor végre már nem csak gyerekversekkel állhatott a nagyközönség elé; ennek alapötletét az említett 1937-es, töredékes útinaplóban is megtalálhatjuk. Weöresre amúgy is jellemző volt az a kettősség, hogy egy-egy nagy témát, gondolatot, ötletet hosszan görgetett, máskor meg egyszerűen csak rögtönzött. Hamvas és Weöres, mester és tanítvány kapcsolatának részletes ismertetése külön esszé témája kell legyen, most elég az hozzá, hogy 1944-ben Hamvas Béla elolvasta Weöres Sándor Medúza című kötetét, írt róla, és Weörest nagyon megérintették Hamvas szavai, szabályosan lelkesedett értük, rögtön fel is vették a kapcsolatot, levelezni kezdtek, mely levelezés csodálatos tükre két ragyogó szellem barátságának. Az egyik levélben azt írta Hamvasnak: „Hamvas Bélát köszönti Weöres Sándor disznópásztor.

„Foglalkozásom idilli és aranykori-királyi, csak az a kár, hogy ha egy-egy levél megírására megszakítom, mindjárt szidnak-fenyegetnek érte; este, vagy éjjel írni pedig nem lehet, világítóeszköz és külön szoba híján. (…) Itt Csöngén majdnem minden szétszóródott, de nálam lévő kézirataid megmaradtak: »Az öt Géniusz földje«, »ơsök útja, istenek útja« és »A tao virágai« (…).” (Csönge, 1945. július 24. Weöres Sándor: Egybegyűjtött levelek II.)

A tao virágai Hamvas Béla Csuang-céről és a Tao-tö-kingről szóló, sokáig kallódó esszéje volt, amelyet csak 2013-ban adtak ki, bár alapjait már 1940-ben megírta, és fordításait publikálta a Napkelet nevű folyóiratban. Hamvas Béla teljes Tao-tö-king-fordítása mindmáig lappang, Weöres Sándor fordítása 1958-ban jelent meg. Érdekes lenne egymás mellé tenni egyszer majd a kettőt. Most azonban be kell érnünk azzal, hogy megjegyezzük, a taoizmussal és a tao nagy kínai hagyományával egyrészt utazásai során, másrészt és főleg Hamvas Béla hatására találkozott. Azért főleg, mert Weöres Sándor egy későbbi interjújában megjegyezte, hogy két keleti útja során inkább impressziókat tudott csupán gyűjteni a Keletről, s valójában a költészet révén kapcsolódott az egész Távol-Kelethez, így Kínához is. Olyannyira, hogy élete során fordított indiai, vietnámi, bengáli, perzsa, mongol költőket – sok nyugati mellett –, de semmiből sem olyan sokat, mint a kínai költészetből. Magyarra fordította a Dalok könyvét, Lao-ce és Csuang Ce műveit, igen sok más kínai költő mellett Li Taj-po, Tu Fu és Po Csü-ji verseit, s azokban az években, amikor saját versei nem jelenhettek meg, még Mao Ce-tung költeményeit is ő ültette át magyarra. Nyugodtan mondhatjuk, hogy Weöres Sándor műfordítói munkássága mennyiségben szinte nagyobb, mint a saját neve alatt írott versei, s ebben a gazdag műfordítói pályában kiemelkedő helye van a kínai költészetnek. Igazi híd volt ez a tevékenysége a Kelet és a Nyugat között, szélesre tárva a magyar szellem kapuit a Távol-Kelet hatalmas horizontja előtt, megteremtve a mélyebb megértés lehetőségét Európában Ázsia felé.

A teljesség felé tisztább megértéséhez tehát nélkülözhetetlen mindezt tudni, továbbá hogy miért is írta a könyv elejére ezt az ajánlást: „Hamvas Bélának, mesteremnek köszönöm, hogy megírhattam ezt a könyvet: ő teremtett bennem harmóniát.”

Hamvas egyébként meglepő módon írt a neki ajánlott könyvről, s talán senki sem jellemezte olyan jól A teljesség felé lényegét, mint ő, amikor azt mondta: „Weöres Sándor e prózai költeményében döntő lépés történik: nagy képességekkel rendelkező költő történetünk folyamán először tud túllépni a merő társadalmi lény sötét és kavargó ösztönvilágán – először tud túllépni a merő társadalmi lény csillapíthatatlan szenvedélyes tevékenységei lázán – és énjének teljes súlyával az őskori és örök szellemi hagyomány alapjaira áll, hogy a kiegyensúlyozott abszolút állapotát elérje s ezt az emberiségre sugározza.”

De miből áll ez „az őskori és örök szellemi hagyomány”? Mi az, aminek nyomait találhatjuk A teljesség felé prózaverseiben?

Részleteiben – A teljesség felében éppen úgy, mint Weöres más verseiben is – egyértelműen észre lehet venni a keresztény hatást, amelyet nagyon erősen igyekszik a szerző elhatárolni a vallástól, ezért mondja, hogy „Dúld fel hiedelmeid, a hit légy te magad” –, később pedig elsősorban a kereszténység legfontosabb üzenetére rámutatva: a felebaráti és önzetlen szeretetre. Itt azonban egy pillanatra meg kell állnunk és ki kell tekintenünk mind A teljesség felé szövegvilágából, mind annak „boldogságfilozófiák” felől való, érdekes, de sajnos egyoldalú olvasatából. Eleve problémás „boldogságfilozófiának” nevezni az antropozófiát, a kereszténységet, a buddhizmust, amelyeknek nyomai e műben fellelhetők.

Különösen érthető ez, ha a negyedik és legnagyobb hatást emeljük ki: a taoizmust. Mi az a tao, vagy pontosabban, ahogy a kínaiak is mondják: a dao?

„道可道，非常道。名可名，非常名”

Azaz:

„Az út, mely szóba-fogható,

nem az öröktől-való;

a szó, mely rája mondható,

nem az örök szó.”

Lao-ce: Az út és erény könyve. Weöres Sándor fordításában.

Vagy:

„Az értelem, amit meg lehet nevezni,

nem az örök értelem,

A név, amit meg lehet nevezni,

nem az örök név.”

Taoteking. Hamvas Béla fordításában.

Vagy pedig saját fordításban:

„A dao, amit kimondasz, nem az örök dao.

A név, amit nevén nevezel, nem az örök név.”

Ez a Daodejing (Tao te king) első sora, s egy Kínát nálam jobban ismerő barátom szerint elég, ha egy kínainak ennyit mondok, mert biztosan érteni fogja. Mindenki másnak jól látható, hogy Hamvas és Weöres fordítása is mennyire nagy jelentéstartományt tár fel, mennyire nehéz ezt bárhogyan máshogy, mint kínaiul megfogalmazni, hacsak nem lehetetlen. Úgyhogy inkább idézem Hamvas Béla említett tanulmányát, A tao virágait:

„A tao őskori kínai szó, ezért teljességgel lefordíthatatlan. Nem csak azért, mert őskori és kínai, hanem azért is, mert a létnek olyan köréből való, amelyből kétezer ötszáz évvel ezelőtt kiestünk. (…) A tao nem a csend, a béke, a nyugalom, a bölcsesség, a tisztaság, az egyszerűség, De a tao a csendben, a nyugalomban, a bölcsességben, a tisztaságban, az egyszerűségben lakik. Maga a tao megfoghatatlan, láthatatlan, taníthatatlan.” Hamvas Béla: A tao virágai.

Nos, ez a megfoghatatlan, leírhatatlan tao – vagy pontosabban dao – van jelen A teljesség felé majdnem minden sorában. Olyannyira, hogy A teljesség felé könyvvel párhuzamosan, tehát a negyvenes években írott és fiókban maradt, az olvasóközönség számára teljesen elfelejtett, és csak 2013-ban (!) publikált, de szorosan e művéhez kapcsolható „Én, a határtalan szellem” című nagy ívű, 49 költeményből álló versciklusban a szerző azonosítja magát és meghaladja magát, amikor úgy kezdi énekét, hogy

„Szólok, én, a határtalan szellem

a kicsiny emberen keresztül.

Szólok, én, Lao-ce,

más életen keresztül.”

Weöres Sándor: Én, a határtalan szellem

Nincs azonban külön e könyvben sem a kereszténység, a buddhizmus, a taoizmus, mert nem keresztény, nem buddhista és nem is taoista e könyv. Ez a könyv a Hagyomány talaján áll, éppen úgy, mint a kereszténység, a buddhizmus és a taoizmus is. Ugyanabból a forrásból merít, mégis mást (is) mond.

Végezetül arra a kérdésre kellene válaszolnunk, hogy mint „mond a teljesség felé”? Ez a könyv az én értelmezésem szerint az alapállás realizálásáról szól. Arról, hogy van vallás nélküli hit, s az nem alacsonyabb szintű, hanem sokkal inkább univerzálisabb. Az emberi élet értelme a teljességre törekvés, amelyet az alázat révén érthetünk meg, s akkor, ha az énünket – bármit is értsünk én alatt – kiszélesítjük a mindenségre. Ebből a tudásból fakad az, amit nem nevezhetek máshogyan – Várkonyi Nándor definícióját elfogadva és tovább építve –, mint hogy kozmikus költészet. A kozmikus költészet nem magyar, nem kínai, nem tartozik semmilyen néphez sem, mégis elválaszthatatlan a népektől, s elválaszthatatlan a személytől, akiben megfogalmazódik. A nyelv eszköze, az emberi lény lényegét tárja fel. A kozmikus költészet egyszerre megszólít, személyes, ahogy az egyes ember is, mégis benne áll az univerzumban, nem idegen tőle, hanem azonos vele. Weöres Sándor – későbbi verseivel teljesítette ezt ki – A teljesség felében a kozmikus költészet alapvetéseit fogalmazta meg, s amikor olvassuk nemcsak annak nagysága és bölcsessége, szépsége és harmóniája érinthet meg minket, hanem emberen túlisága is.

Nem tehetünk mást, mint hogy újra és újra elolvassuk ezt a kis könyvet és Weöres Sándor kiadott és elhagyott verseit is, hol felcsapva, hol az elejétől a végéig, hol részletekbe menően, hol csak ihletet merítve belőle, mert benne van az egész kozmosz, s a kozmoszban benne vagyunk mi magunk is.