Embedded Files
A költői alkotásokból kibontakozó szerzői életrajzokban meglehetősen sok szokott lenni a fiktív elem. Kormos István azon ritka alkotók közé tartozik, aki vallomásaiban, interjúiban, a baráti beszélgetésekben is egy jelentős mértékben költött életrajzot adott elő. Az itt következő adatok hiteles okmányokon, dokumentumokon alapulnak.
Kormos István 1923. október 28-án született Mosonszentmiklóson, Kops Balázs és Kormos Anna törvényes gyermekeként, tehát Kops István néven. A Kormos családnevet 1944-ben vette fel. Szülei földműves napszámosként dolgoztak a Héderváry-birtokon. Édesanyja 1925 nyarán egy következő szülés szövődményeibe belehalt, akárcsak újabb fia. Az apa ekkor egy másik Kormos-lányt vett feleségül, majd hamarosan a fővárosba költöztek.
Istvánt anyja halála után a cselédsorban élő nagyszülők kezdték nevelni. 1928-ban ők is Budapestre költöztek. Rövid ideig Angyalföldön, majd Kispesten, 1935-től az ekkor ugyancsak önálló város Pesterzsébeten éltek. Az apa második házassága megromlott, otthagyta feleségét és második fiát. István az elemi népiskola I–VIII. osztályát 1930–1938 között végezte el. Utána kifutófiúként dolgozott a Belvárosban egy Báthory utcai gyarmatáru-kereskedésben.
Vallomásai szerint 20 évesen kezdett verset írni. Az tény, hogy 1943 októberében jelentek meg először versei. A Magyar Út szerkesztőségében megismerkedett Szijgyártó Lászlóval, akihez rendszeresen feljárt magánegyetemi órákra. 1944 nyarán erzsébeti lakásukat porig rombolta egy bomba – hamarosan a Báthory utcában talált lakhatást, így elköltözött szeretett nagyszüleitől.
A háború után dolgozott a Püski Kiadónál. 1949–1950-ben filmgyári dramaturg, majd 1951-től haláláig az Ifjúsági Kiadó – 1957-től Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó – munkatársa. Ő indította útjára és szerkesztette a művelődéstörténeti jelentőségű, a Magyar irodalom gyöngyszemei és a Világirodalom gyöngyszemei című lírai antológiasorozatok; a hetvenes években a pályakezdő költők köteteit is gondozta.
Első könyve, Az égigérő fa (1946) verses meséket tartalmazott, első verseskönyve, a Dülöngélünk 1947-ben jelent meg. Ezután hosszú éveken keresztül csak verses mesék, mindenekelőtt a Vackor-történetek szerzőjeként van jelen az irodalomban, hallgatása mögött politikai és magánéleti okok is meghúzódnak. Igazából 1971-ben tért vissza költőként: a Szegény Yorick kötet nemes szenzáció volt. A kevésszavú költőnek még egy könyve készült el: az N. N. bolyongásai (1975).
Nyilatkozataiban azt említette, hogy végzettsége hat gimnáziumi osztály. Ez olyképpen igaz, hogy 1948–1949-ben a Vörösmarty Gimnáziumban a Dolgozók Gimnáziumában elvégezte az V. és a VI. osztályt, a hetedikből kimaradt. Itt ismerkedett meg első feleségével, Pallos Klárával (1929–1984), akivel 1948-ban házasságot kötött. 1950-ben megszületett Anna lányuk. A férj „bohém” életmódja miatt 1952-ben elváltak. A második feleség Rab Zsuzsa költő és műfordító (1926–1998). Kötetnyi orosz népköltészeti alkotást fordítottak együtt. Ez a házasság 1956-tól 1964-ig tartott. Nagyrészt a feleség fegyelmezetten munkás életformája elől menekült Kormos 1963 májusában Párizsba. Kamaszkora óta a francia költészetnek is híve volt, s idehaza megismerkedett a kint élő Nagy Cécile műfordítóval – utána ment ki. 1964 januárjában tért haza. Elvált Rab Zsuzsától, majd 1964 augusztusa és 1965 novembere között ismét Párizsban élt, miközben Cécile Amerikában tanított.
Párizs felszabadító hatással volt a költőre, s kiteljesedett ifjúkora óta formálódó műfordítói életműve is (Tu Fu, Chaucer, Burns, Puskin, Max Jacob, Frénaud stb.). Azonban, mint első válása után, ez időben is zaklatott az életformája: nincs rendes lakása, napirendje. 1970-ben kötött harmadik házassága hoz megnyugvást számára. Péter Márta (1940–1991) művészettörténésszel évekig a szülők lakásában élt, 1977 elején kaptak lakást Őrmezőn. Luca lányuk 1973-ban született.
1977. október 6-án este, lakásában halt meg, az infarktus percek alatt végzett vele. A Farkasréti temetőben nyugszik.
1977-ben Radnóti-díjat kapott, ezt már nem tudta átvenni.
Fontosabb díjak, elismerések:
1955, 1972 – József Attila-díj
1977 – Radnóti-díj
Kormos István (1923–1977) költő, műfordító, szerkesztő. Első verseskönyve 1947-ben jelent meg, majd nagyon hosszú időre elhallgatott, kötettel 1971-ben jelentkezett ismét. Ekkor érett szemléletének megfelelően stilizálta korai munkáit is, amelyeket népiesnek és szürrealistának neveztek. Végül egyikké sem vált, bár mindkét tendencia megmaradt a háttérben. Orpheuszi alkat, azaz abszolút költőiségre törekszik, az életet és a költészetet szinte eggyé olvasztva, s meghatározó e líra szerelemmotívuma is. A veszteségeket, a magányt részben a dal, az édes zene ellenpontozza, részben a bohóc, a clown szerepe, amely iróniát és rezignációt, édenálmot és pokolképzetet egyesít lét és nemlét kérdésével szembesülve. Főbb versei: Fehér virág; Vonszolnak piros delfinek; Ház Normandiában; Tengermély; Szegény Yorick; Nakonxipánban hull a hó. A gyermekirodalomban is remekelt (Vackor-történetek).
Versei a Népszabadságban, az Élet és Irodalomban jelentek meg. Költészetét a szegénységgel való érzelmi azonosulás és sajátos népi szürrealista hang jellemzi.
1965 áprilisában a 42 éves Kormos István súlyos autóbalesetet szenvedett a franciaországi Reims környékén. Andrée Appercelle költőnő autójában ült, amikor beléjük rohant egy másik kocsi. Kormosnak az arca sérült meg, a költőnőnek a lába tört el. Mégsem a sérülések miatt aggódtak, hanem azon, hogy a kiérkező mentőorvos Andrée férjének ismerőse volt. A kínos lebukásról Kormos pár nappal később így írt egy levélben: „Mindenki tudta nélkül voltunk el Párizsból, férje se tudta. Azt hitte, Párizsban intézi dolgait. Orvos a férj, és ismer, és tudom, hogy féltékeny rám.(...) Ma érkezik Cécile húga, Éva, hazudnom kell, de mit?” A levélben szereplő Cécile de Nagy műfordító, a költő élettársa, a baleset idején éppen Amerikában tartózkodott. Távollétében Kormosnak az asszony húgával, Évával volt viszonya. A levelet pedig volt feleségének, Rab Zsuzsa költőnőnek írta.
Kormos István szerette a nőket. Nem nőcsábászként, hanem – ahogy barátja, Lator László fogalmazott – játékos és tragikus szenvedéllyel. „Jóformán mind szerelmes vers, amit írtam” – vallotta költészetértől, s életét szerelmek történeteként is meg lehetne írni. A nőkhöz való viszonyát meghatározta, hogy édesanyja leányanyaként hozta a világra, és belehalt a szülésbe. Nagyszülei nevelték, apját nem ismerte. A nyolc elemijével a családjában legmagasabb iskolai végzettséget elért fiú a Héderváry-kastély cselédsoráról került Pestre a háború éveiben. Autodidakta módon képezte magát, bejárt a bölcsészkar önképzőköri óráira, s eközben a dolgozók gimnáziumában tanult. Itt ismerte meg első feleségét, Pallos Klárát, akivel 1948-ban, osztálytársakként házasodtak össze.
A fiatal költő ezt követően kimaradt a gimnáziumból, fordításokból élt, majd az ifjúsági könyvkiadónál kapott állást, ekkor írta első gyermekverseit. 1950-ben megszületett kislánya, ám házassága hamarosan felbomlott. Szerette feleségét, de kötöttségeket nem tűrő természete alkalmatlan volt a családi életre. Legjobb barátja, Fodor András költő „esténként egyre-másra kimaradozó, kártyázó, otthoni környezetét elhanyagoló, társként, családfőként megbízhatatlan férj”-ként jellemezte Kormost. 1952-ben váltak el Pallos Klárával, akivel élete végégig szoros baráti viszonyban maradt. A házasság kudarca megviselte a költőt, albérletében még az öngyilkosság gondolata is megkísértette.
A következő nagy szerelem 1956-ban köszöntött rá: megismerte a 30 éves Rab Zsuzsát, akivel hamarosan összeházasodtak. Barátai úgy gondolták, hogy a protestáns felekezeti iskolában végzett, fegyelmezett költőnő majd megszelídíti Kormost. Ez kezdetben így is történt, ismerősei végre jól öltözöttnek, polgáriasultnak látták a költőt, akit felesége a rendszeres alkotásra is megpróbált rászoktatni. Bár a korban szokatlan módon magázták egymást, erős szerelem kötötte össze a két nagyon különböző embert. Kormos ugyanakkor felesége „genfi kálvinista szelleméről” és elviselhetetlen munkafegyelméről panaszkodott barátainak. Rab Zsuzsa erre így emlékezett: „Viszketett a lelkiismerete, hiszen ő akkoriban alig dolgozott, illetve népszerű Vackor-meséit írta, bámulatosan rövid idő alatt. Néha elmondott egy-egy sosem hallott verset. – Ki írta? – Én. – Mutassa. – Csak a fejemben van. – Miért nem írja le? – Minek? (Ezeket a verseket nem láttam leírva azóta sem.) Sokat sírdogáltam ezen tehetetlenségemben.”
A költő túlságosan rendezett életüket okolta azért, hogy nem tud új verseket írni, felesége pedig folyamatosan számon kérte rajta a kritikusok által is várt költeményeket. „Úgy látszik, Pista csak elesettségében tud írni. Majd ád ő néki nyomorúságot, egyszer csak magára hagyja, hadd kínlódjon” – idézte Rab Zsuzsa kifakadását egy barátjuk. Végül mégsem ő lépett. Kormos István 1962-ben Budapesten megismert egy félig magyar származású francia műfordítónőt, Cécile-t, aki meghívta magához Párizsba. Az utazás lehetősége a házasság béklyójából való szabadulást is jelentette számára. 1963-ban úgy utazott ki Párizsba, hogy tudta, soha nem fog visszatérni a feleségéhez. Már csak a válóperére jött haza; ahogy első feleségétől, úgy Rab Zsuzsától is barátságban vált el. Az együttélés felelősségétől megszabadulva a költőnő lett egyik legszorosabb lelki társa, akinek azután is hosszú leveleket írt, hogy visszautazott Franciaországba.
Új szerelme, a 37 éves Cécile de Nagy felnőttként tanult meg magyarul, Németh László Iszonyát fordította franciára. A két év alatt, amit Kormos Párizsban töltött, alig néhány hónapot éltek ténylegesen együtt, Cécile ugyanis eközben a virginiai egyetemen tanított. A költő pesti barátai még abban sem voltak biztosak, hogy a nő létezik, s nem csak Kormos szerelemvágyának fiktív kivetülése. Cécile létezett ugyan, de gyakori távollétében a szerelemvágy csakugyan tárgyat keresett magának. Hol Normandiában töltött romantikus napokat Cécile húgával, Évával, hol pedig Párizsban esett szerelembe egy afrikai lánnyal, majd egy japán egyetemistával. Hűtlenségei ellenére úgy gondolta, Cécile-lel köti össze az életét. Amikor azonban 14 éves lánya meglátogatta, honvágy fogta el, és rájött, hogy képtelen lenne külföldön élni.
Hazatérése után a nincstelen költő gyorsan változó albérletcímeinél csak új szerelemeinek száma volt több. „Páris óta vagy húsz nővel volt dolgom. (...) Van asszony, aki válni akar a kedvemért, menyasszony, aki szélnek eresztette vőlegényét. De se egyik, se másik. Csöndes, tiszta kislányra vágyom.” Vágya 1969-ben teljesült: ekkor ismerte meg a 29 éves Péter Márta muzeológust. Harmadik felesége szelídségével a régóta vágyott biztonságot is megteremtette számára, de megkötni sem kívánta férjét. A nyugalom és a szabadság kettősségében alkotókedve is szárnyalni kezdett, negyed század után újra verseskötetet adott ki. Bár 1973-ban közös kislányuk is született, saját lakáshoz csak 1977-ben jutottak. Kormos fél évet sem töltött első igazán magáénak érzett otthonában: 53 évesen szívrohamban meghalt. „Gyerekkoromtól ez komisz szokásom: / szívem titokban hűségeskedik” – írta az örökké szerelmes költő utolsó kötetében.
Vonszolnak piros delfinek
Nakonxipánban hull a hó (1962-1965)
Szegény Yorrick (1962-1965)
Fehér virág
Ház Normandiában
Tengermély
Orpheus panasza
Page updated
Google Sites
Report abuse