Vallás, mentalitás

1-2.sz. kép Szent Vendel

„Wir sind ungarische Schwabe”

Az etnikai tudathoz hozzátartozik a szülőföld szeretete, a közös nyelv(járás), az egyedi nép-név és a közös ősök (esetleg hit azokban) és mindezek megléte esetén egy sajátlagos összetatartozástudat.. A telepesek áthozták szűkebb pátriájuk szeretetét magyarföldre és az életükre csak közvetetten ható távoli birodalomi központ iránti lojalitásukat váltották fel fel új hazájukban erős (a többi nemzetiséginél erősebb) hungarus-tudattal. Sorsukat az új egzisztencia, az új otthon és az otthonosságérzés megteremtése határozta meg. "Dunai svábokká", "magyarországi németekké" az új falu, az az új vidék, az új haza alakította őket. A telepesek számára a történelem a betelepedéssel kezdődik, és az újkori nemzeti tudat (nacionalizmus) kialakulásakor már többnyire nemzedékek óta Magyarországon éltek.

A svábok nem alkottak homogén nyelvi-kulturális egységet. Ennek következtében az etnikailag meghatározható összetartozás-tudat a szülőfalu határában a legtöbb esetben véget is ért. A szülőfalu határán "túlmutató kötődések és kapcsolatok magyarok" voltak Etnikai tudatuk magában foglalja őshazájukat, származási és kulturális különbségek tudását, de nincs sajátos etnikai hazaképük, amely az ősük szülőföldje fogalmával lenne kijelölhető, mert az ősök szülőföldje Magyarországon van. Az őshaza elnevezés a kibocsátó országgal szinonim fogalom, és nem fűződnek hozzá érzelmek. A bevándorolt svábok eredeti származási helye a feledés homályába merült. Németországról mint őshazáról vagy mint anyaországról nincsenek átörökített emlékeik. A származási hely képét az egymást követő nemzedékek nem őrizték meg. Az őshaza képe valószínűsíthetően azért mosódott el a századok folyamán, mert nem volt relevanciája az utódgenerációk életében.

A németek a jobb megélhetés reményében önként telepedtek be a sűrűn lakott Németországból Magyarországra. Választott hazájukban szerzett vagyonuk, biztonság- és elégedettségérzetük növelte lojalitásukat Magyarország iránt. A svábok mindig tudatában voltak és vannak ma is, hogy magyarokénál fejlettebb munkakultúrájukkal, mezőgazdasági technikáikkal hozzájárultak Magyarország jólétéhez és gazdagodásához. Lampland (1994) szerint nincs haza föld nélkül, és nincs nemzeti szellem vagyon nélkül.. A svábok a katolikus vallásgyakorlás és a közös történelmi sors vállalásának bázisán a 19. század folyamán mély gyökereket eresztettek a Duna-medencében

A német gyarmatosok közös szokásairól és hagyományairól már különféle eredetüknél és az egyes telepeknek egymástól való nagy távolságánál fogva sem lehet szó. Így nyelvjárások alapján azonosították őket, ugyanakkor az összetelepedés által a nyelvi kiegyenlítődés is megtörténik. A különböző szász falvak közt is érdekesek voltak a nyelvjárási különbségek, s ugyanakkor a nagy településeken belül is meg voltak a nyelvjárások. Kialakulnak helyi, sajátos nyelvjárások. Ugyanakkor, a csángókhoz hasonlóan a nyelvszigetekben élők még megőrizték a kódexbeli nyelvet, szinte a 20. századig. Emellett párhuzamosan használták az egyház és az iskola közvetítette nyelvet.

Az, hogy az asszimilációig nem alakult ki bennük egy izolált, kisebbségi nemzeti öntudat, nem jelenti azt, hogy életérzésükben ne lett volna sok közös, és a környező etnikumoktól eltérő sajátosság. Valószínű, ha azokban az időkben visszatértek volna Németországba, sokmindent ott is meghittnek, ismerősnek éreztek volna. Ezen sajátosságok összességét ugyan karakterisztikának nevezték régen, de ez nem azt jelenti, hogy e vonások a telepesek legfőbb jellemzői, hanem oly érzékelhető dolgok, amik a megértést könnyítik. (Újabban romantikus felfogásnak, vagy előítéletnek is mondják ezen karakterológiát, nade ma már a nemzetet is van olyan „tudós”, aki elképzelt közösségnek írja le.)

Tehát a Magyarországra betelepült németek az életről vallott szemléletmódja is gyökeresen eltért a Kárpát-medence többi népének szemléletétől. A németek eszményképe a szorgalmas, beosztó, takarékos, céltudatos, vállalkozó polgár volt. Ellentétben a magyarokkal és a délszlávokkal, az asszonyok is kivették részüket a gazdasági munkából. Fényes Elek például így ír a magyarokról: „pazarló, s általjában nem takarékos ; dolgozni tud nagyon jól, s bírja is, de nem mindig van rá kedve"; a németekről: „csendes, munkás, szorgalmatos emberek; a városi életet, rendet, csinosságot, tudományokat, mesterségeket szeretik; a föld és szőlőművelést, lótenyésztést kitűnő szorgalommal űzik, ahonnan a magyarországi jobbágyok közt legvagyonosabbak (...) minden más idegen ajkú magyarországi lakosok közt a magyar nyelvet bevenni vagy tanulni legkészebbek".

Azok, akik a harmadik honfoglalás óriási népmozgásait szervezték, a telepeseket szorgalmasnak, engedelmesnek, békésnek, sőt jámbornak tartották. A szomszéd lakosok többnyire jó barátságban élnek a német gyarmatosokkal, kiket jó tulajdonságaik és aránylag nagyobb műveltségük miatt becsűlnek. Munkás, takarékos és okos, sőt kissé ravasz embereknek tartják őket, kiknél csak némely helyütt mutatkozik némi erkölcsi züllöttség és az iszákosságra való hajlam – írták róluk.

A „félelemből takarékoskodó embert" az idők múlásával felváltja a „halmozó". A kezdeti szükségletek racionalizálását pedig a célszerűség etikája. Mivel viszonylag nagyobb tömegek léphettek a polgárosodás útjára, gazdasági etikájuk egyrészről modellként szolgált a többieknek, mint felemelkedési stratégia. Másrészről azonban az eltérő gazdálkodási, nyelvi és vallási hagyományok birtokában megtelepülő népcsoportok között az ellentétek parazsa mindig csak rövid időre szunnyadt a hamu alatt, hogy az első kínálkozó alkalommal lángot vessen. Állandósult a „ki kit győz le” vetélkedés, vallási és nemzetiségi színezete volt olykor a földek „elszerzésének”. Hozzájárult ehhez a magyar és német mentalitás különbözősége is. A gazdálkodásban alulmaradó és lecsúszó egzisztenciájú, kényelmes, a mának élő, néha szilaj magyarok egy részét irritálta a „svábok” sótlansága, takarékos életmódja, kielégíthetetlen birtokszerzési vágya.

A németeknek határozottan mindig jobban ment, mint a magyaroknak. A németek alkalmazkodóbbak és találékonyabbak voltak. Amikor a faluban élő német kézművesek a megrendelések hiánya miatt nem jutottak munkához, két lábon állásra kényszerültek. Mint annyi más sváb településen, iparuk mellett földet műveltek, szőlőt termesztettek és bort készítettek. Amikor már elég munkájuk volt, akkor sem adták fel a többlábon-állást. Csak télen foglalkoztak szakmájukkal, családtagjaikkal együtt tavasszal ugyanúgy föld- és szőlőműveléshez láttak.

Vallás

A németek igen vallásosak voltak, ha tehették papjukkal együtt jöttek, aki vigaszt nyújtott és lélekben is erősítette népét. A németek felekezeti alapon is tagolódtak. A Tolnába betelepített németek 82 %-a római katolikus volt, a többiek nagyrészt evangélikusok.

A Völgységben és a mezővárosokban főleg katolikusok, a Hegyhát falvaiban inkább evangélikusok éltek. Három településen német reformátusok is laktak. Itt is megfigyelhetjük azt, hogy a vallásban megtestesülő mentalitásbeli különbségek vagyoni különbségeket is szültek: a protestáns falvak gazdagabbak voltak a katolikusnál.