Telepes utódok

Az újkori honfoglalókat sokféle pozitív, vagy kevésbé pozitív néven illették:

hospes, jövevény, kolonista, gyarmatos, telepes, betelepülő, betelepített, - vagy sváb. A lényeg a megindult munka, a fölvirágzó falvak és városok, a bevetett termőföld. Ahol néhány évtizede farkasok üvöltöttek, rácok „jártak” (vagyis raboltak) ott egyszercsak érdemes volt gazdálkodni, tervezni a jövőt, a család és a szűkebb pátria, communitás jövőjét.

Talán nem adatott meg ott sem mindenkinek a lehetőség. A városi polgár, ha városi jogaival tudott élni, személyében a boldog szabadságot élte meg. Ez volt a városi lét értelme akkor, a büszke szabadság, de ami serénységen és szorgalmon alapult. Bármilyen furcsa, volt - mint majd látjuk -, hogy a városi nemesek versenyeztek a németekkel az iparűzésben, és a céhes életben.

Kell-e erről tudnunk? Igen, bár örökre elmúlt dolgok ezek. De megtanítanak a harc, a küzdelem fontosságára. A munkapadja fölé egésznap görnyedő kézműves éppoly csodát vitt végbe, mint az évtizedeken át harcoló végvári vitéz. A heroizmus nem az, ami száz emberből X-ben megvan. Hanem valami, amit magukkal hoznak sokan, csak nem biztos, hogy rájönnek életük akár egy pillanatában is, hogy harcolniuk, küzdeniük kell-kellene. Lehet, elfedi valami az éles látás előtt e világot, lehet, hogy elfelejtődött valami régmúltbeli üzenet…

Az ő dolgos és harcos életük nagyszerűségének bizonyságai élettényeik, mikre a telepesek mindennapi életéről szóló különböző helytörténeti monográfiák és egyéb irodalmi források csak áttételes utalást adhatnak. A paraszti munka és a városi mesterségek, otthon és környezet, stb. csak egy ideál-tipikus kép, de nincs más.

A személyes család, akit – Nagyapám elbeszélésein keresztül – jelzésszerűen ismerek, egy jólétben és megelégedettségben élő tízgyermekes Tokajban élő család.A családfő dohánybeváltó tiszttartó volt (hogy Tokajban, vagy Szegeden ezt bizonytalanul tudjuk). A gyerekek között két lány (az egyikük dédanyám, Iza mama, a másik Flóra), a fiúk közül kettő (Béla és Ödön) alapítottak családot. Egy fiú hősi halált halt a galicziai csatatéren (József), egy másik bölcsészdoktornak készült ( Ferenc), de aztán inkább az egyetem mellé járt – mint mesélte Nagyapa – így lett belőle adóügyi jegyző Tarczalon. Jól tudott fogalmazni, fennmaradt néhány levél tőle…Két lány (Anna és Klementin) zárdába akartak kerülni. Ilona nem ment férjhez. Végére Jenő maradt, aki „egy kicsit ütődött volt” – mesélte Nagypapa - ő korán meghalt.

Ők tehát családfánk egyik messziről vezető erős gyökere, kikről mégis alig tudunk valamit. Pedig ők korukban szinte mindent megvalósítottak, amire ott volt a lehetőség, az alkalom. Persze, a családfa további új, friss hajtásokat hozott, de közülük már/még csak Izabella leszármazottait ismerjük.

A többi néma csend…?