Családi élet

A török hódoltság után idetelepedett németek ácsai plántálták át a speciális faszerkezetes - „Fachwerk" építési módot. Házaik megőrizték az óhazái gyakorlatot, mert lakóépületeik padlástere a szokásosnál magasabb és több részre osztott, gabona, gyümölcs és más termény tárolására is alkalmas volt. Az állékonyság növelésére alkalmazott fagerenda vázat az épület két véghomlokzatát lezáró tűzfalnál és a padlásteret részekre osztó falaknál alkalmazták itt a Dél-Dunántúlon. A falazat nem favázszerkezettel készült, hanem a vidéken használatos tömött falból vagy vályogtéglából.

A német telepesnél nem találunk összetett családot, több házaspárt egy háztartásban. Az összeírásokban ugyan találkozunk egy telken élő két házaspár feljegyzésével is, ez a szülők és egy nős fiuk egy telken való élését jelzi, de nem biztos, sőt többnyire nincs is erről szó, hogy egy háztartást képeznének. A szigorú törzsöröklési rend szerint ugyanis csak egy fiú örökli a házat, a hozzá tartozó ingatlanokkal és felszereléssel együtt.

A vagyonból nem részesülő többi fiú egy ideig, míg meg nem nősültek, segítettek az otthon maradt testvérnek, aki így gyűjtötte össze azt az összeget, amit az új egzisztenciát, önálló életet kezdő elköltözőnek kifizetett. Ez néha jelentős összeg volt, amivel egy eladósodott magyar paraszttól házat vagy földet is vehetett. A német telepesek Európa nyugati felének házasodási szokásait követték: későn házasodtak, és sokan még nősülésük előtt elköltöztek a faluból. Sokkal több gyermekük volt, mint a 18. század végén egykézésbe kezdő magyaroknak.

A családi munkamegosztásban a telepes németeknél nincsen éles választóvonal férfi és női munkakör között. A nőket nem foglalja le annyira a vászonneműek munkája, mint a magyar asszonyokat. Ha termeltek is kendert és egyes helyeken fel is fonták, de kevés helyen vesződtek a szövésével is. Többször említik leírások, hogy azok a német asszonyok sem értenek a szövéshez, akik magyar falvakban laknak: a magyaroknál nem mehetett férjhez az a leány, aki nem értett a fonáshoz, szövéshez, hímzéshez, aki nem készítette el a maga és az ura minden vászonruháját.

A német községekben az örökségből kizárt férfiak nagy része megtanulta a takácsmesterséget, és télen, amikor nem volt lehetősége mezőgazdasági napszámba járni, bérbe szőtte a gazdák lepedőit, zsákjait. A magyar falvakban a díszes mintás szövést is az asszonyok végezték, köztük takács alig élhetett meg. Igaz, a polgárosultabb ízlést követő német viselet már a telepítések idején manufaktúrákban, gyárakban készült nyersanyagokat használt: pamutvásznat, posztót, kékfestőt. A viseleteknek megszűnt a kor és állapotjelző szerepe. Ennek megfelelően egy német nő ruhatára sokkal szerényebb volt egy nála szegényebb magyarénál. A magyar népviseletek a különböző színösszeállítással és díszítéssel a 20. századig jelezték a viselő korát, az évszakot és az ünnepi alkalmat. A német falvakban a polgári divatok következtében sokhelyütt igen korán egyaránt a fekete szín lett az ünnep és a gyász színe, és a hétköznapi sem volt más, mint a használt ünnepi. Nem egy faluban a fiatal lányok és az öreg asszonyok is feketében jártak.

A gyermek a német családban nem volt állatőrző. A kijáró jószágot, ahol volt ilyen, közös, falusi nyájakba hajtották és hivatásos pásztorok kezére bízták. Az állatőrzés tehát nem vonta el a gyermekeket az iskolától, nem is kellett nekik megszokni az állatokkal együtt való kint hálást, a „betyár” életet. Nem szűrrel, hanem dunyhával takarózhattak. Ezzel szemben sokkal korábban befogták őket a mezőgazdasági munkákba. Különösen a szegényebbek, mire sor alá álltak, már minden munkához értettek. Összehasonlítva a hasonlókori magyar vagy szerb fiatalokkal, sokkal előbb végeztek rendszeres izommunkát, míg a magyaroknál és szerbeknél sokkal hosszabban kitolódott a fiatalság gondtalanabb, táncos élete.

Házaikat igényesen építették, a falak vályogból vagy döngölt agyagból voltak, ami télen meleg, nyáron hűvös volt. Az agyagos döngölt földet később felváltotta az agyag- szalma- víz keverékéből készült tégla, amelyet egy fából elkészített téglaformából öntöttek ki, amit előzőleg a napon szárították. A házak többsége folyosószerűen épült, a szobák egymás után, egymásba nyíltak. A konyhához egy keskeny folyosó vezetett lépcsővel. A lakóház végében keresztben présház vagy gazdasági épületet építettek.

A német falvak már külső képükben is eltértek a magyarokétól és a többi nemzetiségétől. Falvaik rendezettebbek voltak. Mázaik sorban az utcákra néztek, a szalagszerű telkeket a ház tengelyére merőlegesen épített pajták kettéosztották. Előfordult, hogy pajtáik olyan hosszúak voltak, mint amilyen széles maga a telek, és a végükkel összeépített gazdasági épületek a falut két oldalról szinte bezárták. Egy Bél Mátyás korából fennmaradt leírásból ismerjük a 18. századi német házat: a "németek csinosabban épitkeznek, mint a magyarok. Nem kedvelik a sövényfalat: a gerenda-, kő- vagy téglafalat szeretik. S akár kö-, akár faházat építenek, arra törekednek, hogy ne csupán használható, hanem egyúttal a legkényelmesebb legyen a lakásuk."

A magyarországi németek általában a tompa, meleg színeket kedvelik, és a ruházatban is kerülik az élénk árnyalatokat. A tolnai németek jellegzetes viselete a Patschker - kötött gyapjú lábbeli horgolt díszítéssel szőtt kendervászon talppal - és a facipő, a Klumpe. A viselet darabjait a XIX. század második feléig saját maguk termelte anyagokból készítették. Kender, len, gyapjú, bőr szolgált alapanyagul. Az anyagok, a hagyományok és az egyéni ízlés, a divatáramlatokkal együtt formálták a viseleteket

A németek takácsaikkal szövették, kékfestőkkel sötétkékre festették a házi vásznat. Az ünneplő ruha is ilyen sötétkék vászonból készült. Sárgarézcsatos cipő (a csizma csak később került divatba), harisnya, térdígérő szintén csatos nadrág, mellény és kabát, kalap volt a férfiak öltözete. Sötétkék mintás (virágos és szegélyes), jóval térden alul, de nem bokáig érő szoknya, csatos cipő és harisnya, rövid (könyökig érő) ujjú blúz (Jacke) és mintás fejkendő volt a nők ruházata." A férfiak a gallérforma szürke köpenyt vőlegénykorban kapták, és a posztómaradékokból szőtt hosszú nagykendő a nők téli ruházatához tartozott.