Újhaza

2. kép A Duna eredete

A németek telepítése tudatos, szervezett, állami, egyházi és

földesúri telepítéspolitika eredménye volt.1689-ben megjelent az

a királyi rendelet, amely a németek betelepítésének feltételeit és

módozatait első ízben szabályozta. Ennek irányítására királyi

újratelepítési bizottságot hívtak életre. A kamara arra is

számított (különösen eleinte), hogy a katolikus németek a

Habsburgok támaszai lesznek a rebellis magyarokkal szemben. Megindult a földesúri magántelepítés

is. 1712-től – gróf Károlyi Sándor tevékenysége révén – vált a földesúri telepítés spontánból

módszeresen kidolgozottá és szisztematikusan végrehajtottá. A magyar közép- és kisbirtokosok

csekély anyagi lehetőségeik miatt alig, vagy egyáltalán nem tudtak bekapcsolódni a telepítési

mozgalomba, nem volt módjuk a költséges és csak nagyobb tömegek mozgatása esetén kifizetődő

vállalkozásokra.

A legnehezebb sorsa a század első felében érkezetteknek volt, akik már Németországban is inkább a

szegényebbek közül kerültek ki. Közöttük nagy volt nemcsak a halandóság, hanem az elvándorlás,

kóborlás is. Tudunk olyan telepítésről, mely során Bécsből és a környező tartományokból

összegyűjtötték a rendzavarókat, korhelyeket, verekedős elemeket, minden támogatás nélkül

rákényszerítették őket az útra, és a Bánátban szélnek eresztették őket. Bécs ily módon szabadult meg

a városban élő „erkölcstelen személyektől”, így a prostituáltaktól is. Ennek a gyakorlatnak II. József

vetett véget.

3. kép A Duna első felszíni folyása

Minél nagyobb volt a magyarországi kereslet új telepesek iránt, annál

inkább meggondolták a német földesurak, eleresszék-e saját

munkaerőiket, s ezt csak akkor voltak hajlandók megtenni, ha abból

maguknak is hasznuk akadt. Míg eleinte gyakran eltekintettek a császár

kérésére az ú. n. manumissio, az elbocsátási illeték lefizetésétől, ezt

utóbb rendesen megkövetelték távozó jobbágyaiktól, úgyhogy egészen

szegény emberek annál kevésbé jöhettek el, mert az itteni

berendezkedésre is kellett, hogy ha nem is császári pátensekben megkövetelt 200, de legalább 60–

80–120 forintja legyen egy-egy új telepesnek. Ily módon gyorsan emelkedett a bevándorlók

színvonala, rendes, dolgos emberek jöttek be, akik, ha otthon korábban iparosok voltak is, gyorsan

beletanultak a mezőgazdaságba és főként szorgalmukkal jó nevet szereztek maguknak. Sokan

próbáltak ugyanis iparosokként itt megélhetést találni, de ezekre alig volt szükség, helyesebben: senki

sem tudta megfizetni termékeiket. Az első összeírásokban büszkén vallják magukat mestereknek, a

második, harmadik összeírásban már jobbágyként szerepelnek, kénytelenek a földből megélni.

A szerencsésebbek olyan földesúrra is találhattak, aki félig fölépített házakkal várta őket, csak a

lakóház befejezésénél kellett segédkezniük. Volt ahol a ház elkészülte után kaptak egy tehenet, ágyat,

szalmazsákot, pokrócot, zsákot, fejszét, kapát, villát, rokkát, a telkesek esetében 4 lovat vagy 22

forintot, lószerszámot, ekét, boronát és más, a gazdálkodáshoz szükséges felszerelést. A

legszerencsésebbek azok voltak, akik a betelepítések vége felé, a 18. század utolsó évtizedeiben

érkeztek a Bánátba. Nekik 15 év adómentességet és teljesen felépített falvakat ígértek; ahol imaház,

iskola, pap- és tanítólak is állt. Két-két falunak kijelölt sebész felcsere volt, és a faluközösségek még a

tűzoltó felszerelést is megkapták.

A forrásokban egybehangzó az értékelés, hogy a telepesek a magyarországinál fejlettebb

mezőgazdasági és szőlészeti módszereket hoztak magukkal. Ugyancsak előmozdították a fejlődést az

iparos kolonisták, nemcsak faluhelyen, hanem különösen a városias településeken, ahol a polgárjogot

elnyerve még egyszer utóljára felvirágoztatták a céhes kézművességet, távlatban pedig virágzó városi

élet motorjává válhattak.

Egy-egy falu a legkülönbözőbb német vidékek lakóiból tevődött össze, aszerint, amint a kivándorlási

biztos vagy verbunkos itt is, ott is rá tudott beszélni egy-két embert a bevándorlásra. A különböző

dialektussal beszélő telepesek azután ugyanazon faluban összeszoktak egymással, s keverék német

nyelv állott elő, melyben hozzáértők ma is felismerik az eredeti, németországbeli dialektusok

maradványait. Miután azonban mindegyik ily települési hullám megtörött és szétszóródott, régi

telepesek közé más német törzsbeli újak jöttek, így állt elő az a szinte bábeli dialektus-zavar, mely

kétszáz év leforgása alatt, az állandó együttélésben lassankint csillapodott és tisztult olyképen, hogy a

különböző moselfrank, hesseni, elzászi, sváb, keleti frank, sőt még a hazánkban régóta elterjedt bajor

és osztrák dialektusok is háttérbe szorultak a. rajnai frank mögött, melyben gyökerezik hazai

németségünk legtöbb mai nyelvi sajátsága.

A legelső időkben ideérkező németek még saját költségükön utaztak, maguk erejéből építették fel

házaikat és vették meg mezőgazdasági eszközeiket. Ezért csak tehetős parasztok érkeztek, mert ők

tudták mindezt fedezni. Az első telepesek „őshazájáról” és pontos számukról nem tudunk semmit,

mert iratok nélkül érkeztek. Nem kétséges, hogy sok telepes eleinte csalódik új hazájában és a csábító

ígéretekben, melyekkel idecsalogatták. Nem várt nehézségekkel találkozik: járványok, a szomszédok

ellenséges magatartása, szokatlan éghajlat stb. Az első telepesek nem is maradnak meg sokáig egy

helyen. Rendszerint továbbállnak az eleinte 3, majd csakhamar 5 évre szóló teljes adómentesség

lejártával. Megszöknek, új helyen jelentkeznek és kérnek 5 év adómentességet. A telepesek ugyanis

mindnyájan eleve rendelkeznek a szabad költözés jogával. Az „őslakos” magyar falvak lakói ezzel

szemben örökös, röghöz kötött jobbágyok.