Óhaza

Ebbe a nagy mozgalomba illeszthető be tehát a magyar föld benépesítését célzó kolonizáció. XIV. Lajos rablóhadjáratai és a spanyol örökösödési hadjárat évtizedeken át pusztítottak, úgyhogy ott a lakosság szegénysége nem sokban különbözött a harmincéves háború okozta nyomortól. Az 1688-1697 közötti pfalzi örökösödési háborúban a franciák stratégiai célból szisztematikusan elpusztították Pfalz tartományt, Mannheimet, Heidelberget, Wormsot és Spire városát. Felprédálták Lajos Vilmos őrgróf badeni birtokait is. Sokan menekültek a zsoldos seregek rémtettei, kegyetlenségei ekkor Hessenbe Erős Lajos fejedelem oltalma alá.

Erre a fegyverzajtól megfélemlített népességre súlyosan nehezedett a sok kis egyházi és világi uralkodó, territoriális fejedelem hatalma, akik ekkor mindnyájan XIV. Lajost játszottak, mindegyik saját Versaillest épített magának és költséges barokk udvartartásával szokatlanul megterhelte a bár többnyire szerződési viszonyban levő, de szolgáltatásait fizetni nem tudó, s így szinte földhözkötött alattvalókat. Az akkori Németország 276 függő és független kisebb és nagyobb fejedelemségbõl, királyságból, hercegségbõl, püspökségbõl, stb. állt. A hazájukat elhagyó németek többsége eleinte osztrák, francia vagy cseh földre, majd a 17. század végétől a török alól felszabadult Magyarországra költözött. A kivándorlók derékhadát kezdetben Baden és Württemberg adta, de az 1720-as évektől egyre többen jöttek Frankföldről, Bajorországból és Hessenből is.

Császári kérések érkeztek a birodalom császárához, majd az egyes birodalmi kerületekhez is, s amennyiben ott nem támadt nehézség, csakhamar megjelentek – ha királyi telepítésről volt szó, a császári „telepítési biztos” – vagy pedig egyes magyar urak verbuválói – az illető falvakban, akik nem egyszer plakátszerű nyomtatott röplapokon próbálták a népet kivándorlásra csábítani, ígérve nekik szabad utazást a Dunán, egészséges, friss vízben bővelkedő, termékeny földet, annyi szántót, rétet, szőlőt, erdőhasználatot, amennyit még „a leggazdagabb paraszt is alig élvez Németországban”, s ami a legfőbb: 200 forintért kész házat, szekeret, ekét, boronát, négy ökröt, két lovat, négy tehenet, három borjút, két tenyész-sertést és az első termésig teljes élelmet kapnak. Bár természetesen az ilyen ígéreteket koránt sem mindig tartották meg.

Az egyik tényező, ami lehetővé tette, hogy a németek elhagyják az országukat az volt, hogy a széttagolt Német Birodalomban szabad költözködési joguk volt. A másik ok, hogy a német földbirtok öröklési rendje csak az elsőszülött fiúnak biztosítja a földet (primogenitura), a többi utód pénzben megkaphatja az örökségét, és máshol kell boldogulnia, mert ha nem megy el a háztól, az örökösödés után úgy kezelik, mint egy egyszerű cselédet. Ennek a jogrendnek a hatása volt, hogy a második, ill. sokadik szülöttek – mint a magyar népmesékben a legkisebb fiú – elmehettek szerencsét próbálni, tanulhattak, és/vagy akár idegen földön telepedhedtek le. (Ne feledjük, hogy ők csak szűkebb pátriájukért „adták volna az életüket”, nem a császárért, ha szülőföldjükön nem boldogulhattak, érthető, hogy útra keltek.) Innen eredhet hát a német karakter híres „vándor” vonása és a németség kelet felé irányuló nagy kolonizációs nyomása. A kormányzat persze általában azon volt, hogy visszatartsa őket, de az összkeresztényi szempont mégis lehetővé tette a kivándorlást annak, akinek 200 Forintnál kisebb vagyona volt.

A kivándorlók rendszerint a szegényebb rétegekből kerültek ki. Miután megváltották magukat a helyi földesúrtól, manumissziót, vagyis elbocsátó levelet kaptak. Ennek birtokában szabadon költözhettek más országokba. A telepes családok gyalog vagy kocsival jutottak el az ulmi vagy a donauwörthi kikötőig, ahol hajóra szálltak, és Ulmer Schachtel-nak (magyarul ulmi skatulya) nevezett hajóikon elindultak Magyarország felé

Az Ó- és Újhaza között megindult a levelezés. A Magyarországra települtek hívták családtagjaikat, a rokonokat, földijeiket. Volt, aki visszatért még otthoni vagyonkájának eladása végett... és erõs propagandát fejtett ki a magyarországi kivándorlás ügyéért. Hosszadalmas és keserves úton, szekéren, batyuval gyalogosan, majd Ulm térségből a Dunán bárkákkal, tutajokkal kötöttek ki választott hazájukban.