A most következő szöveg a hagyományos és népszerű formában prózairodalomnak nevezett műfajról szól. A költészetet nem érinti, akkor sem, amikor költőkről esik szó.
Intézzük el először a Lordot. Legkésőbb Hofmannstahl óta tudjuk, hogy a szavak, mint a korhadt gomba a szájban. Ez nem írói válság, hanem az alkalmatlan eszköz használatának kényszerű következménye. A nyugati szellemtörténet évezredes félreértés tükre, mert téves kiindulási pontot választott: lehet tudni a nyelv által. A nyelv és ennek szellemi lecsapódása, a fogalmi gondolkodás egyetlen alapvető, egzisztenciális kérdés megválaszolására sem alkalmas. A lényeg nem jelenik meg a nyelvben. Valójában több zavart okoz, mint amennyi tisztulást eredményez. Mert az Univerzum és a Szellem dolgait erőszakosan lefordítjuk egy alkalmatlan eszközzel, majd pedig e törvényszerűen tökéletlen és hibás fordítást azonosítjuk magával a dologgal.
Szokratész az, aki nem ír. Az író ellenben mégiscsak az, aki ír. És nincs más eszköze, mint a nyelv. Fiatalon mindent ki akarunk fejezni. Harminc évvel később kénytelenek vagyunk szembesülni az adornoi kérdéssel: "Csupán ennyi?" Mert már tudjuk, hogy a szellem számára elérhető "minden" csupán semmiség a lét és nem-lét lényegéhez mérten. Akkor is tudjuk, ha egyetlen fogalmunk sincs a lényegről. És azt is tudjuk, hogy egyetlen szöveg sem visz tovább a következőnél. Ennél többen bízni naívság vagy ostobaság. Kevesebbel beérni megvilágosodottság, kétségbeesés vagy végső rezignáció. Ha viszont egyikről sincs szó, hogyan lehetséges továbblépni a következő szövegig úgy, hogy ne csupán a tömeg, a térfogat dagadjon? Hogyan lehet növelni az irodalom keménységi fokát (Ludwig Hohl), hogy elbírja az irodalom épületének újabb szárnyait?
Hogyan lehetséges továbblépni egy olyan korszakban, amikor az írásbeliség jóval alapvetőbb fordulat kényszerű részese, mint Gutenberg idején. Gutenberg után pontosan ugyanúgy lehetett írni, mint előtte. Holnap nem lehet, legalábbis nem érdemes úgy írni, mint ma, mint ahogy írunk Apuleius óta. Az a fordulat, amelyről itt szó esik, hozzávetőlegesen a 19. század derekán kezdődött (elsősorban a franciák, Baudelaire, Rimbaud, Apollinaire, Alfred Jarry majd Mallarme), a szellemi változás csirái azonban már a 18. század végén, a 19. század elején (Hölderlin, Büchner, Kleist) is ott voltak. A szellemi fordulat a DADA, Kafka-Gertrude Stein-Proust-Joyce, valamint Wittgenstein, Valery és Walter Benjamin megjelenésével a 20. század közepére elérte azt a pontot, ahonnét visszalépni már nem lehetett, a továbblendülés viszont nem történt meg. A fölhalmozott erő azonban évtizedekig a holtponton tartotta az irodalmat. Az 1980as évek közepén kirobbanó technológiai forradalom, elsősorban a digitalizáció és a World Wide Web tömeges elérhetőségével, minden eddiginél nagyobbb gyorsítóerőt adott a változásoknak. A 19. század derekán kezdődő fordulat tehát csak most fog befejeződni, és ez - az irodalmi aktőrök szándékától függetlenül - felül fogja írni a kétévezredes irodalmi törvényszerűségeket, szokásrendszert. A kérdés nem az, hogy lezajlik-e ez a fordulat, hanem az, hogy mit tudnak kezdeni a változásokkal az irodalom művelői.
A technológiai forradalom tehát megadja a végső lökést, hogy elmozdulhasson az irodalom a több, mint félévszázada tartó holtpontól. Ezt a korszakot folyamatosan rendkívül magas irodalmi színvonal jellemezte és jellemzi ma is. Soha nem látott mennyiségben jöttek és jönnek létre mind szakmai, mind pedig művészi szempontból kiemelkedő művek. Ez az irodalom azonban - néhány kivételtől eltekintve - szinte kizárólag a térfogatot, a tömeget növelte és növeli, és saját szavainak, történeteinek pompájától eltelve forog önmaga körül. Ha kiemelnénk ezt a roppant tömeget, legföljebb kissebb rezgéseket észlelnénk. Ha kiemelnénk Kafkát, Proustot vagy Joyce-ot, egy egész épületszárny omlana be.
Megoldásokkal persze mi sem szolgálhatunk. "Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről-színre; most rész szerint van bennem az ismeret, akkor pedig úgy ismerek majd, a mint én is megismertettem." A probléma csak az, hogy nem létezik "akkor", csak a folyamatos "most". És ennek a "most"-nak a hálózatosság (g423) a kulcsszava. A hálózatosság lényege, hogy a textúra három dimenzióban (g169), egyidejűleg és folytonosan terjed. A terjedés eszköze a multimedia, a hangzó és az irott nyelv, a dallam és a ritmus, továbbá a kép együttese. A történet/történés szerepét a kontextualitás veszi át. A kontextualitás szövete a belső (intern) és a külső (extern) utalásrendszer. A terjedés tipusa szerint lehet például asszociációs, szekvenciális, véletlenszerű, de számos egyéb terjedési tipus is elképzelhető. A hálózatos irodalom folytonossága abból következik, hogy a szálak, a médium lényegéből adódóan nem elvarrhatók (g446). Mindig lehetséges egy következő lépés, és a szálak vonalán tetszés szerint lehet előre-hátra haladni. A narrátor vagy eltűnik, vagy a narrátorok kórusa lép a helyébe. A szerzői én vagy eltünik, vagy egyvonalba lép a többi "szerzővel", vagy egészen egyszerűen az alkotás mellé lép, a terjedés már egyébként sem igényli. Értelmét veszti az "én könyvem, én kommentárom, az én történetem" (Pascal) emlegetése. Mindezekből következik, hogy a szöveg sokközpontú. A textúra alapegysége nem a mondat, az egyes motívum, hanem az akkord, az összhang, az összehangoztatás. A "szerző", a compiler szervez, szerkeszt, fordít, adaptál és persze komponál. A kompozíció és a konstrukció egybeolvad.
Mindez persze teljesen új olvasót, befogadót igényel, másfajta észlelési technikákat, készségeket, másfajta aktivitást. A legzseniálisabb textúra is csupán holt anyag, ha nincs, aki megszólaltassa, méltóképpen megszólaltani tudja. A befogadó a partitúra Callasa, Flaxternja, Rabinja, Horowitza, Du Préje. Ő teszi a textúrát mágikussá, mert minden egyes jel a legmélyebb megértés bejárata lehet, ha a megfelelő szellemi állapotban (diszpozíció) mélyedünk el benne. Egy szellemi korszak minősége a befogadás, a megszólaltatás, a megszólaltatni tudás minősége. A művészetet az elmúlt évtizedekben meghatározó patt helyzet visszavonhatatlanul eldőlt. A játszma további alakulásáról nyilván még nem lehet pontos képünk, annyi azonban bizonyos: a 21. század technológiai forradalma minden eddiginél radikálisabban és gyorsabban felül fogja írni évezredes kultúrális beidegződéseinket. A művésznek és a befogadónak nincs más lehetősége, minthogy a maga sajátos módján és a maga sajátos technikáival kompatibilissé váljék a változásban. Ha ezt nem teszi meg, önmagát számolja föl művészként és befogadóként.
2013