Siker Mennyország 2

Siker Mennyország 2

Néhány kiválasztott sikeres.

(A könyv második része)

Vincent Van Gogh (1853-1890)

Van Gogh élete, sorsa előtt, az összes általam kiválasztott sikerességéről néhány gondolat.

Közülük többeknek a haláluk hozott fordulatot, legalábbis ami a sikert, népszerűséget illeti. Mutatva azt, hogy a sikeresség nem biztosan a biológiai létre korlátozható dolog.

Kezdjük a milliók közül azzal az általam kiválasztott három példával, akiknek életükben elég kevés siker népszerűség jutott, haláluk után annál több.

Akkor jöjjön az első kiválasztott. De mégse, van itt még egy-két fontos megfontolás. 

Ugyanis ebbe az egész problémakörbe az is egy fontos tényező, hogy az illető mit gondol. Vagyis az is fontos, hogy mi magunk, sikeresnek, vagy sikertelennek tartjuk magunkat.

Talán a leggyakoribb emberi gondolatok:

Milyen vagyok én? Milyen szeretnék lenni, és azt, hogy érhetem el?

Jó kérdés, hogy melyik fontosabb, az hogy mit gondolnak rólam mások, vagy az, mit gondolok én magamról. Ráadásul mindkettő lehet torz. Magamat sem tudom pontosan megítélni, de mások ítélete is lehet torz.

Én ezt gondolom, mindkettő közel egyformán fontos. Azt is gondolom, hogy bár soha nem sikerül teljesen, de arra kell törekedni, hogy kevésbé torzan lássunk másokat, valamint magunkat szintén. Illetve azt is viszonylag pontosan kellene látnunk, hogy mások hogyan ítélnek meg minket.

Visszatérve, sokat gondolkodunk azon, hogy vajon milyenek is vagyunk.

Ez így önzőnek tűnhet, de nem feltétlen az. Például én önzetlen népszerű akarok lenni, de elsősorban azért, hogy segíteni tudjak az embereknek. Vagy én híres, jó nevű tudós akarok lenni, de elsősorban az embereknek akarok használni. Mindegyik rólam szól, de aztán elkanyarodik rólam. Az is igaz, hogy csak akkor leszek önzetlen, ha a következő gondolatom már valóban más emberekről, valamilyen közösségről, a tudományról, bármiről, de nem rólam szól. Azok, akik folyton csak magukról gondolkodnak, (gondolataik közepén saját énjük áll), valóban önzők szoktak lenni.

Majdnem mindenki, de azért nem mindenki akar népszerű lenni. Vagy csak karriert, sikert szeretne, az már nem érdekli, hogy szeressék az emberek.

Azért a legtöbb ember azt szeretné, hogy szeressék, hogy népszerű legyen, de közben ismert, sikeres legyen. A legtöbb ember fontos akar lenni, de népszerű is.

Minél inkább uralmi (diktatórikusabb) a rendszer, annál sűrűbben előjön a dilemma, most a főnöknél (tanárnál, igazgatónál, edzőnél, stb.) vágódjak be, vagy a társaim, a közösség körébe legyek népszerű. Sokan az üres karrier tévútján járva, inkább a zsarnoki főnökhöz dörgölődznek, saját társaik sokaságának ellenében és utálkozásának kíséretében.

Minél demokratikusabb a rendszer, annál ritkábban jön elő az a dilemma.

Minél inkább uralmi (diktatórikusabb) a rendszer, annál inkább lehet valaki fontos ember, sőt sikeres, tényleges teljesítmény nélkül. Természetesen ennek (a jó teljesítményt nem becsülik) egy csomó hátránya van. Összefoglalva ilyenkor rosszabb működés, rosszabb élet alakul ki.

 Minél demokratikusabb a rendszer, annál inkább szükséges, hogy a karrier, siker mögött tényleges teljesítmény legyen.

De az is igaz, nem minden függ a rendszertől. Kell valamiféle tehetség ahhoz is, hogy valakit tiszteljenek, hivatalos elismertsége és népszerűsége is legyen.

Persze nem vagyok én akkora ész, hogy megmondjam; hogyan lehet ezt elérni, csak gondolkodom erről:

Az nem árt, ha viszonylag pontosan tudjuk, mit szeretnénk, milyenek szeretnénk lenni. Az is egy alapvetés, hogy bár néha az önteltséggel, keménységgel, uralkodási stílussal is elérhetünk népszerűséget, tiszteletet, de azért általában a normál életben, mindez inkább ellenszenves. Egy tutyi-mutyiságtól mentes, szerénység szimpatikusabb.

Persze beszélhetünk itt arról, hogy így, vagy úgy kellene viselkedni, de az első kérdés az: képesek vagyunk bárhogyan önakaratból dönteni, viselkedni? Pontosabban, a sok összetevőből álló jellemünk határozza meg azt is, hogy mit akarunk magunkkal (egyáltalán van e határozott elképzelésünk), és főleg azt, hogy az elképzelésünk miképp tudjuk végrehajtani.  Tehát nem arról szól a történet, hogy bármit csak úgy kigondolunk, és azt csak úgy megtesszük.

Az önálló akaratunk több dolog korlátozhatja:

Gyakran saját kialakult jellemünk foglyai vagyunk, anélkül, hogy erről tudnánk. Vagyis nagyon nehezen tudunk változni, változtatni.

Gyakran csak mások gondolatait követjük önálló átgondolás nélkül, ráadásul észre sem vesszük. Vagyis befolyásolhatók, manipulálhatók vagyunk.

Gyakran pedig a körülmények sodornak bennünket. Mire is gondolok? 

Az ember három lényegi alakítója:

Első a külső körülmények, elsősorban a nevelése, oktatása. Mire tanítják, mit tapasztal.

Második a vele született örökölt tulajdonságai, a genetikus hajlamai, (a programja).

A harmadik, az előző kettőtől mentes önálló akarata.

Ha az egyszerűség kedvéért ezt, három közel egyenlő résznek tekintjük, akkor az önálló akarat csak egyharmad.

Persze jogilag, ha valaki beszámítható normális döntően az önálló akaratot veszik figyelembe, nagyon kicsike enyhítő körülmény, hogy „de mit tanult”, vagy, „milyen génjei vannak” vagy hogy a körülmények mire ösztökélték. Ugyanis ebben az esetben nem lehetne elítélni senkit, ez pedig probléma lenne. Ugyanis a büntetésnek (negatív ítéletnek) öt hasznos célja van. Az első az építő kritika. Na de kanyarodjunk vissza, nem jogilag, de biológiailag nem vagyunk teljesen urai magunknak, többé-kevésbé magunkkal is küzdünk.  Persze nem mindenki tudja ezt. Vagy tudja, de az önteltsége már homályosította a tudatát. A lényeg, hogy a normális, jóra törekvő ember küzd magával.

Az emberek nem tudják, sokan az összetevőket sem ismerve, hogy ezt, vagy azt, miért teszik. Azt pedig végkép nem tudják, hogy ezt a cselekvést most elsősorban a nevelésük motiválta, az örökölt tulajdonságuk, vagy a szabad akaratuk. Ráadásul az átlagember olyan, hogy az elkövetett, ostobaságok nagyobb részét nem magának tulajdonítja. Egy részéről elismeri igen ez az én ostobaságom volt ezen változtatni kell. De a nagyobb részéről nem azt gondolja, hogy én tévedtem változtatni kell, hanem olyan magyarázatot talál, amelyik felmenti. Sőt az önhazugság sem ritka. A lényeg, hogy részben a  saját jellemünk foglyai vagyunk.  De azért nem mindegy hogy ezt tudjuk, ha kell, teszünk ellene, vagy nem tudjuk.

Szóval ebből állunk mi, de miből áll az életünk? Szinte ugyanabból. Pontosabban belőlünk a három tényezővel (külső ránk ható körülmények, örökölt tulajdonságok, önálló akarat) és vannak még az életünkre ható külső körülmények. Tehát a külső körülmények kétszeresen hatnak, egyrészt a jellemünkre, másrészt az életünk alakulására. Talán nem rossz hasonlat, hogy mi egy kis vitorlás hajócskában ülünk a tengeren (a külső körülményeken), amely tenger ide sodor, dobál, hol szelídebben, hol vadabbul. Persze mi megpróbálunk saját céljaink felé haladni, vitorlázni, de ez csak részben sikerül.

Ki erősebben, ki gyengébben áll ellen a külső körülményeknek.  Van aki elhatározza: csak azért is, és sikerül neki. A másik embernek nem sikerül, vagy el sem határozza.

(Egyébként az is egyfajta behódolás a környezetünknek, ha abból ítéljük meg a rendszert, a társadalmat, a környeztet, hogy nekünk magunknak mostanában hogy ment a sorsa. Hiszen ha okosan akarunk élni, akkor nemcsak magunkra kell figyelni, de sok mindenre körülöttünk, minél messzebbre nézve. )

Ráadásul az egyik embernek átlagosan „szelídebb tenger”  jut, a másiknak  vadabb, itt már belép a szerencse is. Ahogy az is bizonyos szerencse, hogy ki milyen géneket örökölt. Tehát az ötödik lényegi elem, a szerencse.

Vagyis: külső tanító nevelő körülmények, örökölt tulajdonságok, önálló akarat, külső sodró körülmények és a szerencse. Nevezzük ezt öt meghatározó elemnek.

Sőt mi emberek, általában a külső sodró körülményeket, pl. a társadalom tengerét is megpróbáljuk megváltoztatni. Néha ez nagyon kicsit sikerül jó irányba, máskor kicsit, de rossz irányba, vagy sehogy. Nagyon kevés ember van, aki elhatározottan gonosz: na, én direkt ártok, engem utáljanak. De olyan már elég sok van, aki ha nem is szándékosan, de átgondolatlanságból, rossz értelmezésből, önzésből, egyéb okból árt valakiknek és magának is.

Az itt leírt példák híres emberek, akiket az öt meghatározó elem, a híresség irányába sodort.  Közülük azonban hárman bár pozitívan változtatták meg az emberi élet, a társadalom tengerét, de csak haláluk után lettek híresek elismertek.

Van Gogh, sorsa, sikeressége.

Vele kezdem a sort, a kiválasztott nyolc emberem bemutatását. Nincs különösebb oka, hogy vele kezdem, időben sem ő a legkorábbi, igaz csak egy előzi meg.

Van Gogh talán világbajnok abban a tekintetben, hogy életében a legsikértelenebb festő volt, halála után a legsikeresebb. Életében összesen egy, azaz egy festményt adott el, úgy, hogy testvére Theo mint egy párizsi galéria alkalmazottja kifejezetten árulta képeit. Ezzel szemben napjainkban és már évtizedek óta a világ legsikeresebb, legnépszerűbb festője.  Ezt kiállítások látogatottságából valamint az eladott képekből, ill. azok áraiból ki lehet számítani.

Élete:

1853-ban született Hollandiában egy viszonylag átlagos közép-osztálybeli családban. 1890-ben halt meg, tehát 37 évet élt. Ennek ellenére elég sok minden történt életében. Állítólag 900 képet festett, aminek jelentős része elpusztult, eltűnt. Hiszen életében, de még halála után is pár évig jelentéktelen festőnek számított.

A legtöbb képe állítólag úgy semmisült meg, hogy halála után „véletlenül” mégis rendeztek egy kiállítást, vélhetően nem nagy sikerrel, majd a kiállítás után a „csak helyet rabló” képek egy jelentős részét egyszerűen kidobták a szemétbe. Ha tudták volna, hogy milliódolláros képeket dobálnak ki, valószínűleg nem tették volna.

A gyerekkora viszonylag átlagos volt, legalábbis felülről nézve.

Az öt gyerek, ami akkoriban szintén átlagosnak számított, közül ő volt az első, vagyis a legöregebb.  Apja református pap, öt gyerek, Hollandia, ez rendben van. 

A történelmi kor, a rendszer, amiben élt, szintén nagyjából rendben levőnek mondható, Persze itt azért ingathatjuk a fejünket.  Van Gogh életét, viselkedését, sőt személyiségét is részben meghatározta az a világ (kor, társadalom) amibe élt.

Ez a kor a 19. század második fele, az első világháború előtti kor, a nyugati világ, a modern kor egyik prosperáló (fejlődő) békés korszaka.  Persze ez az átlagot jelenti, azt hogy más korszakokhoz viszonyítva ebben a korban a jó (békés, előrelépő, boldogabb) napok és a rosszabb napok aránya általában, egy kevéssel kedvezőbb, mint egy rosszabb korban, rosszabb rendszerben. Ennek a kornak is megvoltak a nehézségei. Rengeteg szegény volt, nyugat-Európában is, ott is, ahol Van Gogh élt.  Egyébként, Van Gogh bejárta szinte egész nyugat-Európát. Mondhatjuk, több nyelven beszélt, világpolgár volt. De ez akkoriban nem volt kivételes.

Bár békésnek tűnhet ez a kor, de mégis ez volt a változások kora. Gazdasági, technikai (ipari) és társadalmi, na meg kulturális, művészeti változások.

A változásoknak pedig mindig két arca van, az egyik a haladás jó arca, a másik a káosz, a szokatlan, kellemetlen és félelmetes új arc.

Ebben a korban élt és alkotott Van Gogh. 

Mindig felvetődik; de honnan jött a tehetsége?

Ez is mindig felvetődik a nagy művészekkel kapcsolatban.

Legtöbbször azt kell mondani: sehonnan. Úgy értve, hogy a családban voltak (melyik családban nincsenek), tehetségesnek látszó emberek, de ők megmaradtak hétköznapi embernek, szabónak, papnak, kereskedőnek, stb. Szóval az igazán nagy művész ős, genetikai előd, nagyon ritkán fordul elő. Van Gogh, és a többi szereplőm esetében is ez a helyzet.

Mondhatjuk a tehetség egy véletlenszerű, szerencsés, személyes adomány. Amit illik kihasználni, de illik meghálálni is.

Természetesen Van Gogh, mint általában a nagy művészek ellentmondásos személyiség, lázadó jellem volt. de azért a lázadás típusa sem mindegy.

Van Gogh ebben a tekintetben sem szokványos. A fiatalok általában a szülők, felnőttek maradi szokásai ellen a szabadság, a lezserség, a lazább erkölcs irányában lázadnak.

Van Gogh is lázadt ebbe az irányba, de az ellenkező irány is kivehető: - Bizonyos szempontból legyünk erkölcsösebbek, segítsük például a szegényeket, a rászorulókat, de ne legyünk álszentek – ezt gondolta, vallotta.

És ahogy leírtam ezt, rádöbbentem; nemcsak Van Gogh gondolta ezeket, hanem több más szereplőm is.

Van Gogh, nyughatatlan vándorló lélek volt, mint ahogy sok más művész is. De nem mindegyik. És egyáltalán előny, pozitívum, hogy valakinek mozgalmas kalandos élete van, abban a tekintetben, hogy sok helyen megfordul? Nem. Miért is lenne ő nagyra becsültebb, mint az aki tervezetten nyugodtan él, családot alapít, gyerekeket nevel, nem vándorol, csak a helyi adottságokat használja.  Mindegyik életnek meg lehet a maga nehézsége, maga sikere, a maga büszkesége.

Van Gogh a vándorló életet választotta, vagy ez jutott neki.

Valószínűleg eme vándorlelkek többsége valahol vágyik a nyugisabb családi életre, de mégsem úgy alakul. Persze kérdés: igazából mennyire erős ez a vágy.

Itt most viszont megakadtam, mert soroljam fel, merre járt, és ott mit csinált Van Gogh? Mit csinált a belga bányászok között, vagy Londonban, Párizsban, és még tizenhat másik helyen? Semmi kedvem hozzá, és nem is akarok életrajzot írni.

Aztán eszembe jutott, nincs könnyebb dolga annak, aki művészt akar bemutatni, hiszen csak be kell mutatni az alkotásait, műveit. Abból pedig sok mindenre következtethetünk. Sokszor a helyszínre is, de akkori, pár hónapos időszaknak megfelelő, és az aktuális aznapi lelki állapotára mindenképpen. nem teljesen, de azért ez egy jó kiindulás.

Szóval általában egy ember életében elért sikeresség-népszerűség, halála utáni másképp alakul, erősödik vagy kopik De ezekben a példákban, nem csekélyek az eltérések, néhány szélsőséges esetet választottam ki. Azt is megmutatva, hogy a sikeresség jelentős mértékben szerencse kérdése.

Van Gogh azokhoz a milliókhoz tartozott, akik életükben nem voltak érdemeik szerint megbecsülve. Nagyon, nem volt. Az előbb említettem a szerencsét, mint az egyik tényezőt. Sokan azonban szerencse helyett „sors kezét” vagy „isten útját” látják. A kettő abban azonos, hogy az egyén számára kiszámíthatatlan, független az önérdemtől. Abban más, hogy az egyik feltételez valamiféle globális tervezettséget, a másik nem. Még pontosabban a természetnek, illetve a szerencsének is vannak bizonyos törvényei, de …., innen már nem folytatnám e problémát, mert azért a siker a fő téma.

Kitérés stréberségre, vagy a lázadásra, mint sikertényezőre.

A tehetségen és a szorgalmon kívül nemcsak a szerencsének tudható be, hogy valaki sikeres, vagy sem. Vannak azért olyan tényezők is, mint a rideg, ellenzéki avagy az alkalmazkodó, kvázi hízelkedő viselkedés. Valamint a reklám-intenzitásnak is van jelentősége. Elég izgalmas kérdés, hogy a felsorolt viselkedések (hideg, ellenzéki, vagy alkalmazkodó hízelkedő), mely határig lehetnek elfogadhatók. Sajnos, és itt már megint beléphet a politika, a vezetés, hatalmi szempontú beleszólása a siker alakulásába. Az ország vezetése, a rendszer mindig kialakít egyfajta elismerési légkört, kultúrát.  Általában (iskolában, munkahelyen, otthon, közéletben, stb.) merre tolódik el az elismerés? Inkább a stréber, hízelgő, problémamentes, embereket ismerik el. Ez inkább a diktatórikusabb rendszerekre jellemző. Vagy egyre többször, egyre elterjedtebben, a valódi hasznos teljesítményt, az okos igaz gondolatokat is, értékelik, akkor is ha azok, nem stréber figuráktól jönnek. Ez a demokratikusabb rendszerekre jellemző.  

Visszatérve Van Gogh esetére. Van Gogh sikertelenségében valószínűleg a szerencsétlenségnek volt nagy szerepe. Hiszen az is egyfajta szerencsétlenség, ha az alkotó megelőzi a korát, vagyis az alkotó kora nem ismeri fel az alkotás kiválóságát.

Van Gogh és a többiek példája azonban azt mutatja, hogy az életben elért siker, vagy sikertelenség, nem egy végső állapot. És még kevésbé biztos, hogy ez egy igaz, igazságos helyzet. Sőt ez a szélsőséges fordulat „a legkevésbé sikeresből a legsikeresebb lesz”, azt sejteti, hogy a sikeresség alakulásában a szerencsén túlmenő, erők is részt vesznek. Például, a másvilági igazságszolgáltatás.

De azért van itt még egy tényező, amire ha akarok, ha nem, ki kell térni. Mindig mindenkinek ki kell térni. Ez pedig az adott társadalmi, politikai rendszerbeli, vezetésbeli körülmények. Egyszerűbben társadalmi körülmények.  Az egyén sikerességében többé-kevésbé természetesen benne van az a társadalmi háttér, amiből a közvetlen megítélés táplálkozik. Pl. hogy a szegény, alsóbb, vagy megvetett rétegből jövő gyerekek, emberek mindig is, manapság is hátrányban vannak. Ahogy a hízelgést megvető, egyenes gerincű emberek is. Azután ott van a kor, a rendszer, az iskolarendszer, szintén befolyásoló tényezők.  A társadalmi rétegek közötti átjárhatóság, szintén. A társadalom fajtája, a hatalmi rendszer, a történelmi események, a kultúra, sőt még stílus, a divat is beleszól abba, hogy valaki milyen karriert ér el, illetve mennyire lesz sikeres. Van Gogh egyébként azok közé tartozott, akiknek életét sikerességét kevésbé érintették a társadalmi körülmények. Viszont a többi kiválasztott példámról ez már nem mondható el. Sőt lesznek olyan szereplőim, akik maguk alakítják a társadalmat.

Szóval Van Gogh életében a tehetségéhez tudásához képest rendkívül sikertelen volt. Tizedannyi elismerést sem kapott, mint amannyit megérdemelt volna. Egyébként a másik két példaként hozott ember szintén, a nevük később derül ki.  Azért itt álljunk meg néhány szóra, mert ez egy borzalmas állapot. Tapasztalatom szerint szinte alig van olyan ember, aki elégedett lenne az elismertségével, a sikerével.  De azért az igazságtalan mellőzés nagysága, indokoltsága is számít.

Már az igazságtalan mellőzöttség is egy fájdalmas állapot, mintha testi betegség emésztené az embert, de ha ezt állandóan tehetetlenség érzése is kíséri, akkor az őrjítő. A düh égető, görcsbe rántó érzése, vagy a bánat elkeseredés nyomasztó állapota, bénítja az embert. 

Vincent és Theo beszélgetése

(Helyszín: Párizsban levő, kép-galéria, kiállító terem és üzlet, melynek működtetésében holland polgárok is részt vettek. Többek között Theo Van Gogh, Vincent öccse volt a galéria helyettes vezetője. A cégnek Európa szerte több kirendeltsége volt, például Londonba is. Maga a galéria egy régi stílusú bérház földszinti portál részében terült el, több teremből állt.) 

- Végre Vincent, ha tudnád, milyen boldog vagyok, hogy visszajöttél Párizsba - mondta a galéria ajtajában lelkesen Theo az éppen megérkező bátyjának Vincent Van Goghnak.

- Én is örülök Theo. Hát ez az a híres galéria, ahol tízesével adjátok el a képeket.

- Gyere beljebb, nézz, körül. Abban a teremben vannak a klasszicisták, emitt pedig az impresszionisták. Gondolom, téged inkább ez érdekel.

- És az én képeim, azt mondtad három ki van állítva.

- Azok külön, ott hátul a sarokban – mutatott Theo egy másik terem felé.

- Miért nem az impresszionisták között?

- Lássuk be, nem egészen oda illenek.

- Miért is?

- Nézd meg magad, nézz körül az impresszionista teremben. Gyere elkísérlek…….. – Látod az az igazi impresszió, az álmodozó hangulat, az érzelmek kifejezése. Virágos rét, hívogató csobogó víztükör. A valóságtól való eltérés csakis érzelmi lebegést szolgálja.

- Miért szerinted, csak boldog vidám könnyed hangulat van? Nincs szenvedés, kétely, szorongás, elkeseredés? Én ezt akarom megfesteni. Pontosabban nem akarom, hanem csak azt tudom, festés közben nem is én vezetem a kezem. Kavarognak az érzelmek, kavarognak a vonalak, és a színek is. Vagy éppen sír a vászon, ahogy én is.

- A keserű, fájó érzelmekre nem kíváncsiak az emberek, felejteni és lebegni szeretnek, értsd meg. Jobb lenne, ha te is…

- Nem, nemcsak azért nem mert ez jön belőlem. Azért sem mert a valóság az sok-sok szenvedés, és kevés boldogság. Ezt láttam mindenhol. Én a szegények között éltem. Szóval nem vagyok hajlandó hazudni.

- Jó hogy te hoztad szóba, a családunknak, és nekem sem tetszik ez a szegényes, igénytelen élet. Vagy talán, a züllött szó, jobban illik rá. Azt az utcalánnyal való esetet is elítéljük, felettébb elítéljük. Hogy csinálhattál babát egy örömlánynak. Egy utcalánynak, egy ilyen feslett…

- Ne folytasd, én ősszintén szerettem Sient, szerettük egymást….. szerelemmel.  Tudom hogy nem kedvel a családom. Ez nagyon fáj, de mit tegyek. Tudom hogy nem vagyok egy könnyű ember, főleg ebben a katonás családban, de én nem tartom magam rossz embernek.

- Te mindig ilyen, …….. ilyen ledér nőket nézel ki magadnak. Nem is szerelemből, inkább szánalomból. A szánakozást, a kesergést, a reménytelenséget szereted. Mert aztán ők is átvernek, valljuk be. Valójában egy nagy balek vagy.

- Lehet, hogy sok mindenben igazad van Theo, de én őszintén, tiszta lélekkel élem ezt az életet. Én előbb vágatnám le a kezem, mintsem ártsak, vagy hazudjak bárkinek. Lehet, hogy én csak egy szerencsétlen csodabogár vagyok, de ha megerőszakolnám magam, bedarálnám magam az álszent társadalomba, akkor meg is ölném magam. Ez van. Most pedig megyek.

- Ismerlek, hiába tartoztatnálak,….. bármit is teszel én mindig melletted állok. Írj majd. 

Te mit mondtál volna Theo helyében Vincentnek?

A jóindulatú érzékeny emberek gyakran egyfajta tehetetlenséget éreznek. A tehetetlenség, amikor az ember érzi, tudja, hogy segíthetne, örömet adhatna, de mégsem tud. Az egy külön kín, ha valaki segíteni szeretne, sőt tehetségénél, tudásánál fogva képes is lenne, de állandóan, lenézik,félre állítják. 

Életének utolsó, legfontosabb szakasza.

Vincent Van Gogh meglehetősen sok vándorlás, sok keresgélés, sok lakhely-változás után  1889-ben Ariesben kötött ki.

Ez egy dél-francia település, Van Gogh szinte megszállott állapotban alkotott.  Van a nagy művészeknek ilyen korszakuk, mikor mintha egy földöntúli erő hajtaná őket. Úgy érezte, hogy sikerült végre jó, megkapó képeket festenie, most elkapta a fonalat. Egyébként jól érezte. Megszállottan festett reggel, délben és éjjel. Éjjel a kalapjának karimájára tett égő gyertyákat, ezek fényénél alkotott. Ennek ellenére a sikertelenség koszos hullámai egyre gyakrabban vágták arcul. Az még hagyján, hogy helybeliek mosolyogva súgtak össze a háta mögött. Az viszont már durvábban érintette, hogy Theo öccse leveleiből az derült ki, hogy megint nem, még mindig nem sikerült képeket eladni. Ezt tetőzte vendég barátjának Gauguin (ejtsd:gogen) a megjegyzési. Valószínűleg az általa tisztelt festő-barát be-be szólhatott, végül is keményen összevesztek, majd Gauguin elutazott. A mellőzött egyébként lázban égő zsenik szelídek próbálnak maradni – de ez folyamatosan lehetséges?  Visszatérve, valószínűleg ez csak az utolsó csepp lehetett a pohárba, itt szakadhatott el a cérna, Van Gogh pár óra múlva lenyisszantotta az egyik fülét. A történet vége, most is, nem is annyira ritkán; őrület, elme-klinika, (szanatórium) öngyilkosság.

Végül, ahogy az összes szereplőnél Van Gogh vonatkozásban is tegyük fel a kérdéseket, csak úgy magunknak. Miért alakult a sikeressége, a népszerűsége, a karrierje úgy, ahogy alakult? Mennyire volt hasznos, jó ember?

Akár ez a beszélgetés is elhangozhatott Gauguin (ejtsd: Gogen) és Van Gogh között.

(Helyszín: szerencsére Van Gogh képein meglehetősen részletesen le van festve az a kisváros, az a ház, azok a szobák, sőt azok a székek amelyek a beszélgetés helyszínét, a környezetet alkották.)

- Azt tanácsolom pihenj egy kicsit Vincent – szólt  kissé gúnyos hangon Gaugugin

- Nem lehet, most érzem a színeket, most,… most elkapom a fonalat – válaszolta Van Gogh, konok csillogással a szemében.

- De nem erről szól az élet

- Nem a munkáról, nem hivatásról, hát akkor miről?

- Arról hogy jól érezzük magunkat, és ez csak úgy megy, ha barátságos, kedves szerető emberekkel, barátságos, békés vidám órákat töltünk el, – mindennap. Egy közös nevetés többet ér száz eladott képnél.

- Pont ez vagy nekem, a barátságos vidám barát.

- Csakhogy te állandóan dolgozol, te állandóan meg vagy feszülve, te nem tudod elengedni magad. Ezek nem vidám laza békés órák. Elmegyek Vincent!

- Nem mehetsz el, ne menj el, kérlek, érzem, ahogy elnyel a kavargó örvény.

- Elmegyek Vincent, mert én nem tudok rajtad segíteni, én nem vagyok segítő alkat. Sokszor magamon sem tudok segíteni. Elmegyek, amíg tudok, félek, hogy veled merülök. 

És valóban elment, Vincent pedig leitta magát, nem düh kapta el, nem is hiszti, hanem az a hideg szinte tervszerű elkeseredés: „nem vitás mindenre teljesen alkalmatlan vagyok, életképtelen vagyok” – lemondó fájdalom.

Elment az éppen aktuális szerelméhez, egy örömlányhoz. Nem tudni, mi történt a sivár padlásszobában, de gyanús, hogy Van Gogh zsebébe ott lapult a borotvája. Amit elő is vett. Majd mindent előkészítve, kiszámított mozdulatokkal lenyisszantotta a saját fülét. Amit odaadott az örömlánynak megőrzés céljából. És mi történt azután? Ki lehet találni.

Ezután kétéves szanatóriumi (elmeklinikai, ma pszichiátriának neveznénk) időszakos kezelgetés, következett. Közben remek képeket festett.

Főhősünk Vincent Van Gogh végül is magányosan sikertelenül, keserűen fájdalmasan halt meg.

Konkrétan azt kellene mondani: öngyilkos lett. De a híres emberek halálának módját sokan cáfolják, ha pedig öngyilkos lesz, akkor duplán törnek fel a kétségek.

Nem mennék bele az öngyilkosság vitájába, itt sem más szereplő esetében sem, csak következőt mondom: lehet, hogy nincs konkrétan öngyilkosság, de az tény hogy Vincent van Gogh lelki betegen, végső soron elkeseredve sikertelenül reményét vesztve halt meg. Ha pedig ilyen állapotban volt, akkor a konkrét öngyilkosság csak másodlagos  kérdés. 

Szóval Van Gogh ott feküdt a korházi ágyán, a mellkasán levő kötésen átszivárgott a vér. Két nappal korábban az auvers-i vár  mellett, az ágas-bogas bokrok alatt szíven lőtte magát, most pedig itt fekszik, Theo öccse  fölé hajolt. Aztán jött az alig hallható végső sóhaj.

Biológiai értelemben meghalt, megszűnt a keringése, az agya leállt, a sejtjei, szervei megálltak. Azonban az életsejtje, (a lelke) kiszállt az agyából, egy darabig még ott lebegett a test felett, majd eltávozott az atom alatti anyagi világba, annak is az lélek-érzelem mező részébe. 

Van Gogh lelke is abba a mennyei kávéházba járt

Azonban Van Gogh földi története itt nem zárult le, meglepő fordulatot vett.

Ekkor még nem tudhatjuk mi történt vele a másvilági létében, abban az igazságszolgáltatásban, csak sejthetjük. Vajon, mivel jó ember volt, és nemcsak a festészete, hanem sok egyéb jótette miatt, halála után is, valahol valahogy jól érzi magát?

De a földi életben is folytatódott az „élete”.

És innen kezdődik a történet második része:

Mi történt Van Gogh halála után, hogyan lett híres, sikeres?

Szívesen mondanám: a tehetség, a jó alkotás mindig utat tőr magának. Azonban ez frázis lenne, pontosabban ez megint féligazság.

Van egy olyan sanda gyanúm, hogy rengeteg tehetséges jó alkotás veszik el úgy, hogy nem is kerül igazán közönség elé. Sok oka lehet ennek, nem szeretnék belemenni. Nemcsak a tehetséghez kell szerencse, de ahhoz is, hogy a jó alkotás, nagyközönség elé kerüljön és a nagyközönség képes legyen azt megismerni, befogadni. Persze minden szerencsének kell segítő. (Most itt sem mennék bele a vakszerencse, és elrendelt, de az egyén akaratán kívüli sors különbségének elemzésébe.  Egyszerűen szerencséről beszélek.)

Ebben az esetben Vincent van Gogh sógornője, pontosabban Theo öccsének felesége volt a szerencse segítője. A történet azonban elég érdekes:

Vincent nagyjából két évvel korábban nyisszantotta le a fülét, azután egyfajta pszichiátriai kezelést kapott.  Természetesen Theot nagyon megviselte bátyjának problémája,  és folytatódó sikertelensége. Annak ellenére, hogy Vincent egyre jobb képeket festett. A jelek arra mutatnak, hogy Theo eleve olyan feleséget választott, aki adott esetben képes lesz Vincent képeit reklámozni, eladni., egyszóval menedzselni. Mintha a következő események nem lennének véletlenszerűek:

Theo és Johanna Bonger 1889 áprilisban házasságot kötött. A hölgy egy diplomás művelt pedagógus volt,   ezen kívül is meglehetősen széles műveltséggel, művészi érzékkel is  rendelkezett.

1890 januárban megszületik a fiuk, akit Vincent, Wiliemnek neveznek. 1890 júliusban Vincent Van Gogh meghal (öngyilkos lesz). 1891. januárban Theo is „öngyilkos” lesz. Nagy valószínűséggel öngyilkos lesz, de az biztos, hogy bátyja halála rendkívül megviseli, lelki, testi beteggé teszi.  Érdekes felvetés, hogy Vincent halálára azért lehetett számítani.

Az özvegy pedig nekilát Vincent képeit menedzselni. Lehet, nem azonnal és nem teljesen szakszerűen kezdte el a munkát, de pár év alatt teljes szívvel, energiával beleállt, jól is végezte ezt a munkát. Amely munkát manapság marketing munkának mondanánk. Szépen fokozatosan halad, egyre több kiállítást szerveznek, egyre több képet egyre drágábban adnak el, Vincent Van Gogh halála után egyre sikeresebb lesz.

A hölgy érdeme vitathatatlan, de azért itt mégis egyfajta csoda történt.

Mert azért ne felejtsük el: a világ legsikertelenebb festőjéből a világ legsikeresebb festője lett. Ehhez a tízfokú előrelépéshez pedig, a logika törvényei szerint, nem elég az emberi erő, nem elég a kiváló életmű (ezek csak maximum ötfokú előrelépést biztosítanának), ehhez „csodára” volt szükség.

Itt térnék ki bővebben az ambícióra.

Az ambícióból ered a szorgalom, de az ambíció, több mint a szorgalom.

Az ambíció szerintem az életcélról szól. Az ambíció az életcél iránya, erőssége, elérésének alapvető elvei.

Mondhatjuk: élet-motiváció.

Egyszerűbben az ambíció, az a vágy, hogy fontos, elismert emberek legyünk.

Még égszerűbben, az ambíció, az embereknek azon vágya, hogy fontos emberek legyenek.  Sok emberben pontosan nem tudatosul, de a bensőkben munkálkodik a fontosság-vágy.  Rengeteg, módja, fajtája van az ambíciónak.  Van, aki csak a családon belül, van aki a kisközösségen belül szeretne fontosságot elérni. És van aki: „nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” módon. Az ambíció testvére a presztízsharc.

Minden közösségben kialakul a presztízsharc, inkább csak az a kérdés, mennyire kulturáltan. A börtönökben például durván, kulturálatlanul jelenik meg.

Sokszor teljesen torzan jelenik meg az ambíció.

Sokan például csak a saját fontosságuk emelése miatt mutatkoznak segítőkész, jószívű embernek. Ebben végeredményben nem lesz sok köszönet. Ideális esetben az ambíció összekapcsolódik az igazi segítőkészséggel az igazi szeretettel. Igaz olyan is van, hogy valaki valóban segíteni akar, de az fordítva sül el. Általában azért mert nem eléggé átgondoltan segített. De sajnos teljesen vétlenül is okozhatunk bajt.

Ideális esetben az ember, az ambícióját a hasznos, érdekes munkájában éli ki.

Nyilvánvaló hogy az ambíciónak fontos szerepe van sikerben, a karrierben, az egyén sorsának alakulásában.

Visszagondoltam a gyerekkori fiatalkori iskolai és egyéb ismerőseimre. Sokféle ambíciót láttam, de ez is olyan, mint általában a fontos dolgok, csak akkor vesszük észre, ha kifejezetten figyelünk rá. Írásaim talán legfontosabb célja, hogy a fiatalok figyelmét olyan fontos dolgokra irányítsam, amire eddig nem nagyon figyeltek.

Ebben az írásban bár különböző emberek szerepelnek, de mindegyik jelentős ambícióval megáldott ember. De a való életben, a sok milliárd embert nézve, nem mindenki akar híres, ismert ember lenni. De szinte mindenkiben dolgozik valamilyen fontosság-vágy.

Visszatérve fiatalkori ismerőseimre, egy kicsit kategorizáljunk. Voltak a jó tanulók (Karinthy Frigyes remek írásai jutnak eszembe), aki nyilván valamiféle karrierre iskolázottságra, társadalmi státuszra, megbecsült életre (jó állás, család, stb.) törekedtek.

De ezek is tovább oszthatók:

Akik megelégedtek az átlagos élettel. És akik többre vágytak, hírnévre, magas beosztásra, stb..

És voltak a rossz-tanulók. De ne gondoljuk, hogy a rossz tanulóknak nem volt ambíciójuk, a néhány kivételt leszámítva.  Én életem során egyetlen fiatalt, ismertem, akinek alig volt ambíciója, belőle hajléktalan lett.

A rossz-tanulóknak is van ambíciója (megint a zseniális Karinthy – pl. Lógok a szeren – írására gondolhatunk), csak nekik, másféle. Közülük is sokan szeretnének zseniális művészek, sportolók, netán forradalmi vezetők lenni. Csakhogy ők valami egyéni csodaszerű utat vizionálnak. Egy részük, álmodozik, de azért ez az álmodozás is meghatározza a viselkedésük, életük.  Az emberek, fiatalok egy része ilyen, más része, más, sokféle ember van.

Volt olyan osztálytársam, aki azt gondolta: nem baj, ha rossz tanuló vagyok, de majd híres sportoló leszek. Volt olyan is aki: nem baj hogy rossz tanuló vagyok, de majd híres rockénekes leszek. A harmadik: majd híres feltaláló leszek, stb..

Volt olyan rossz-tanuló is, aki szinte tudatosan készült az egyszerű dolgos életre: majd jó szaki válik belőlem. Vagy: majd veszek egy tanyát.

És nem egy olyan ismerősöm is volt, aki már fiatalkorában sem a legális, a szokásos mederben akart pénzt, hírnevet, hanem egyfajta illegális életvitelben. Mondjuk ki: vannak fiatalok, emberek, kiknek már fiatalkorukban is bűnözői ambíciójuk alakul ki.

Természetesen ez utóbbira lehet egyértelműen azt mondani: ez hibás ambíció, nemcsak a többieknek, de magának a törtető alanynak is árt.  De az már kérdés, hogy van e hatékony lebeszélési mód.

Visszatérve a rossz-tanulók szokatlan álmodozó ambícióra (kivéve a bűnözői ambíciót), nem biztosan rosszak, kudarcosak ezek az elképzelések. Sok fiatalnak azért nem tetszik a konvencionális szokásos érvényesülés, mert túl sok fölöslegességet, butaságot, álszentséget, birkaságot lát benne. És némelyeknek be is jön az újszerű út, másoknak nem. Sok híres művész, tudós, feltaláló, stb. kezdte rossz-tanulóként lázadó fiatalként a pályafutását. Gondolom én, hogy inkább a tehetség az elszántság, és a szorgalom számít.  Mert ezen tulajdonságokkal a „forradalmárok” is rendelkezhetnek. Máskor pedig a forradalmárkodás, csak a lustaságot, tehetségtelenséget leplezi.

Persze érdekes módon a kilógó, újító (forradalmi beállítottságú) és a konvencionális ambíció, egy ember élete során is változhat.  Például a fiatal forradalmárból idősebb korában vaskalapos főhivatalnok lehet. Vagy a stréber jó tanulóból később például lázadó művész lehet. Szóval változhat.

A nagyobb álmokat kergetők többsége is beleolvadt a hétköznapi életbe, úgy értve, hogy nem lettek híres sportolók, tudósok, színészek, forradalmárok, de maffiózók sem.

Ez jó, vagy rossz? Szerintem egyik sem. Végső soron egyik sem, mert hosszasan lehetne vitatkozni, de az érvek, ellenérvek nagyjából egálban vannak. Azt talán ki lehet jelenteni, hogy teljesen jellegtelen, a csak önmagának való élet, a nyom nélküli élet nem jó, szinte értelmetlen. Szükséges valamekkora társadalomépítés, aminek sok módja lehet.

Ugyanakkor többféle ambíció van. Egy másik kategorizálás: Van, akinek a főnöki elismerés a legfontosabb. Számára második legfontosabb, a hivatalos státusz, beosztás, fizetés, vagyon, státuszszimbólumok. Neki a társadalmi elismertség abból áll, hogy az emberek irigylik, ismerik a beosztását, vagyonát. Az emberek szeretete csak harmadlagos.

A másik fő típus ennek pont az ellenkezője, legfontosabb az emberek szeretete, és csak harmadlagos a főnöki elismerés. Mondanom sem kell, hogy nekem az utóbbi a szimpatikus. 

Van e túlzottan alacsony, vagy túlzottan magas, már káros ambíció?

Azt gondolom, hogy vannak ilyenek, hozzátéve, hogy nem önmagukban károsak, hanem az irányultságukkal és a megvalósítási módszerükkel együtt.

Innen viszont néhány kikanyarodást kell tenni. Úgy értve, hogy a fő témához nem szorosan, de mégis kapcsolódó témára ki kell térni. A „ki kell” kifejezést úgy értve, hogy a kitérés nélkül, hiányos lenne az írás. 

A fiatalság a lázadó korosztály. Legyen ez az első kitérő.

Fiatalság helyett találóbb lenne kamaszokat (serdülőket, pubertásokat, tinédzsereket) mondani. Szóval ez a 11-18 éves korosztály, amely szintén több szakaszra osztható. Minden korosztálynak megvannak a nehézségei, de a kamaszoknak különösen sok van.  Nem egy könnyű kor.

Kezdjük a testi változással, amely összességében inkább kellemetlen, mint kellemes. Azt kevesebben tudják, hogy a genetikus lélektani fejlődésbe is komoly változások mennek végbe.  A 4-11 évesek félig ösztönösen (genetikusan) a szülők, és a közvetlen nevelők tanításaira fókuszálnak. Többnyire őket követik, ők a példaképek.

Ez egy-két év alatt ez megváltozgat. Például jobban előjönnek az eredetileg örökölt lelki tulajdonságok. Jobban előjön, erősödik az önálló szabad akarat, amely nagyobb részt ilyenkor lakul ki.  Erősödik a felnőtt korosztálytól és a közvetlen nevelőktől való elfordulás, ezzel párhuzamosan inkább a saját korosztályuk felé, a barátok, baráti társaságok felé fordulnak. Ennek többek között a genetikai szabadprogramon (hajlamon) kívül az is az oka, hogy a „csodálatos” felnőttek egyre kevésbé csodálatosak.

Egyfelől még egy adag felnőtti gyengeséget, álszenteskedést felfedeznek, mert már gyerekkorukban is sokat felfedeztek. „Hát a felnőttek társadalma közel sem olyan jó, tökéletes, mint ahogy előadják” – nagyjából ez a kiábrándulás lényege. 

Másfelől ott van az dilemma, hogy hol gyerekként kezelik őket hol szinte felnőttként. Igaz ez saját maguk vonatkozásában is probléma; most felnőtt vagyok, vagy gyerek vagyok?

Ez a gyerek-felnőtt átmeneti állapot rengeteg problémával jár. Pl. a nemiség területén is lebegnek a határok. A felnőttek kritizálása területén is problémák vannak, gyakran gondolják: - Most már megmondhatnám, de mégis megsértődne.  (A kritika csomagolásával azért még bajok vannak.)

Nagyjából az elmondottak miatt lázadnak. Na meg, ez a lázadás, legalábbis a továbblépés, a felnőtté válás, az önálló élet korszaka.

És akkor rátérhetünk a kamaszkori lázadásra, nem minden kamasz, fiatal egyformán, de azért többé-kevésbé, mindegyik elégedetlen, mást szeretne, mint ami körülötte levő világ.

Azonban a fiatalok lázadásának két vetülete van.

Az egyik a korosztályi lázadás. Igaz ez inkább a 16-20 éves korosztályra vonatkozik. Az új generáció lázadása. Vagyis azok a lázadás-aspektusok, amik többé-kevésbé minden fiatalra illenek, vagyis általánosítva a korosztály jellemzői. Nemcsak a jelen korban, de úgy tűnik, szinte minden történelmi korban, szükségszerűen előjön a fiatalabb korosztály lázadása. Szinte minden fiatal generáció bizonyos fokig mást akar, mint az idősebb korosztályok.

Kezdjük ezzel, az általános lázadással, pontosabban a felnőttek világának elvetésével, például a kispolgárok lenézésével, a polgárpukkasztással. A begyepesedett maradiság, és ostobaság felettébb ingerli a fiatalokat.

Általában a fiatalok azért a felületen, vagy a középszinten lázadnak, ami abban merül ki, hogy kialakítják a maguk divatját, öltözködését, a maguk művészetét, zenéjét, a maguk kultúráját. Ez sem lebecsülendő, de azért ez még nem rendszer-változtatás. Általában a fiatal korosztály lázadása csak pedzegeti a rendszerváltozást (építsünk egy másfajta jobb demokratikusabb rendszert), de nem jut el az igazi rendszer-változtatásig. Minden rétegnek, osztálynak megvan a maga sajátos politizálása, a fiataloknak is. Egy részükre az aktív mozgékony, kissé átgondolatlan politizálás jellemző, más részükre éppen a tapasztalatlanság, és a lenevelés miatt az érdektelenség jellemző. De általában nem jutnak el a forradalomig, kivéve egy-két történelmi szituációt, amikor forradalmi helyzet, ill. forradalom alakul ki. Ezen a forradalmakban a fiataloknak általában komoly szerep jut.

A fiatal korosztály lázadása általában kimerül a „kultúra” részbeni megváltoztatásban. Ennek is van értelmes és kevésbé értelmes oldala. Értelmes, amikor a fiatalok azt mondják egy-egy, valóban bugyuta szokásra: atyavilág ez mekkora ostobaság, mi nem követjük. Valamivel kevésbé értelmes, az új divat létrehozása, öltözködés, környezet, zene, stb.. Ezek mögött legtöbbször nem az értelem áll (a régi ezért, meg azért kényelmetlen, egészségtelen volt), hanem csakis azon érzés, hogy nekünk, fiataloknak is legyen saját stílusunk. Vagy éppen a fiatalokat átverő, kihasználó „üzletemberek találmánya” az egész új divat-felhajtás.

Persze a kultúra szót nem véletlenül tettem idézőjelbe. Ugyanis a kultúra része volt (lenne most is) a szokásrend, a hétköznapi és ünnepi rituálék. Azt vettem észre, hogy ez nem változik, hanem egyszerűen megszűnik.  A fiatalok a szokásokat, szokásrendet (pl. a köszönés, a találkozás, a vendégség, az ünnepnapok, mindezek menete, stb.), nem megváltoztatják, hanem fokozatosan megszüntetik. Most ebben a fura lebegő tervezetlen, szervezetlen világban jöttem rá, hogy a szokások szokásrendnek volt és lenne értelme.

A fiatal korosztály lázadásának másik vetülete az egyénekre bontott lázadás, illetve annak elemzése.

Miről is beszélek?

Vannak kamaszok, akik nagyon durván, már a normális határt átlépve „lázadnak”. Kialakulhat egyfajta gúnyolódó kegyetlenség. Vagy önrontó nihil, - értelmetlen az élet - érzés. Ennek nyomán valamilyen lezüllés, pl. tudatmódosító szerek használata, csavargás, stb.

Enyhébb esetben „hagyjál békén, mindenki hagyjon békén” érdektelenség.  Bár ez megtévesztő is lehet, mert azért a lehetséges szerelmek, meg a haverok jöhetnek.

Valamint az sincs kizárva, hogy ennek (hagyjál békén) van egy ilyen üzenete is: foglalkozz velem, de jó ütemben, amikor én szeretném.

És hát a dafke-viselkedés is ebbe a korban teljesedik ki. A dafke-viselkedés egy lépéssel túl megy az elutasításon, a figyelembe vétel hiányán. A dafke-viselkedés lényege: az ellenkezőjét csinálom, amit mondasz. Hozzátéve, hogy nemcsak a fiatalokra, kamaszokra jellemző, hanem általában az emberre. Sajnos rá kellett jönnöm, hogy dafke-viselkedés, az öncélú presztízsharccal karöltve egy felettébb gyakori dolog. Amúgy egy rendkívül veszélyes dologról van szó, hiszen, ebben az esetben a jó szándékú segítő képtelen bármit is tenni. A probléma összekapcsolódik kritika elfogadásának problémájával.

A kritika jó, a kritikán nem szabad megsértődni, - főleg akkor, ha a dafke-viselkedés, az öncélú presztízsharc megszűnik.

Mondhatjuk, a kamasz nehezen találja a helyét, ….. de jobban belegondolva, nemcsak a kamasz, a felnőttek, sőt az öregek sem találják gyakran a helyüket. De talán a kamasz egy fokkal azért van nehezebb helyzetben, mert még nincs viselkedési egyénisége, nincs jellem-stílusa, nincsenek irányt jelző elvei, ezeket ebben a korban kellene kialakítani.

Szóval ez egy nehéz, veszélyes kor.

Gyakran sajnos kamaszkorban megy tönkre az egész élet. Veszélyes kor.

Szerencsére a többségnél a lázadás nem lépi át a „normális lázadás” határát.  „A normális lázadásba sok minden beleférhet. Pl. a felnőttek irányában, egy fokozottabb kritika, mely gyakran csak részben megalapozott. Egyszerűbben „pimaszkodás”. Aztán a flegmáskodás. Illetve az említett gúnyos kegyetlenség, vagy nihil, enyhébb, még nem önrontó fokozata.

Azt is látni kell, hogy az aktívabban politizáló fiatal, a társadalmi szinten is lázadó fiatal, kevésbé lépi át a normális lázadás határát. Ez látszólag ellenmondás, de tény, hogy ezek a fiatalok empatikusak, embertársaikra is gondolnak, tehát kegyetlen gúnyos, vagy éppen az életunt stílus meglehetősen távol áll tőlük. Ez még egy okkal több, hogy a fiatalok politika, társadalom iránti érdeklődését, lebeszélés helyett inkább növeljük. 

Persze a kamaszoknál is létezik a jó tanuló és a rossz-tanuló típus. Fiatalok között is vannak stréberek karrieristák, igaz nem sokan. De ahogy idősödnek az emberkék, sajnos egyre több lázadó ifjú torzul át karrierista törtető lénnyé.

A rossz tanulók (nagyobb réteg) egy részéből lázadó forradalmár lelkű, kicsit túlzásokba eső fiatal válik. Egy másik részéből, még a normálisság határát nem átlépő lázadó kamasz válik. És egy kisebb része, sajnos  lezüllik.  Az utóbbiakat kell igazából megmenteni.

Néhány mondatot kell szólni, a valóban gyenge képességű fiatalokról, emberekről is.

Én a jogi megközelítést tartom a legtisztábbnak.

- Á ez hülye, menjen a fenébe – mondjuk gyakran az ilyen és az olyan emberre is. De valójában ki a hülye és mondhatjuk e bárkire?

Tulajdonképpen a problémakör lényege: hogyan kategorizáljunk.

Nem mindenki születik jó képességekkel. Persze az nagy kérdés, hogy a felszínen látszó, rosszabb képesség mennyiben önhiba és mennyiben, nem önhiba. Például valaki csak lustaságból rossz tanuló, vagy pszichés problémákból, vagy a családi körülményei miatt.

A helyes hitélethez, alaposan mérlegelni kell az önhiba-önérdem nagyságát.

És néhány mondat az örök dilemmáról: a szigorúságot, a kritikát kultiváljuk inkább, vagy az engedékenységet, a dicséretet. Persze amit másoktól elvárunk, azt magunktól is illik, ez egyértelmű.

Örök és általános mindenhonnan előbukkanó dilemma, pont azért, mert oly sok vetülete van, hogy állandóan találkozunk vele. Hiszen ha embereket, cselekvéseket, produkciókat kell megítélni, akkor is kérdés; szigorúan vagy enyhébben tegyük. A jognak is az egyik alapkérdése. A politikának is, abban a tekintetben, hogy a vezetőkkel mennyire legyen szigorú a nép. (Szerintem a magyar nép gyakran túlzottan elnéző a vezetőivel szemben.)

Idekapcsolódóan, pedig: az hogy egy életet, hasznosnak, sikeresnek ítélünk meg, attól is függ, hogy milyen szigorúan bíráljuk el.

Ha gyerekünk neveléséről van szó, akkor is előjön, de akkor is, ha általában a gyerekek fiatalok nevelésről van szó. Éppen a probléma szétszórtsága miatt nincs is rá egyértelműen jó megoldás. Ráadásul felettébb szubjektív, helyzet és hangulatfüggő. Néhány elvet, kiindulást azért meg lehet állapítani.

Az első idézet magamtól pontosabban az egyik „plakát” szövegemből. Egy felkavarodó vitára reagáltam, aminek a témája az volt: megengedhető a gyerekek fiatalok enyhébb fokú (pl. ritkán elcsattanó szülői pofon) testi fenyítése. Sajnos ez is egy részletkérdést felvető, de azt sem végigtárgyaló, elmaszatoló vita volt.

Az én hozzászólásom:

Szabad e kezet emelni, stb.. kérdéshez.  A rossz kérdések tipikus példája. De a válaszok többsége arra is rávilágít, hogy butul az ember. Ugyanis a következő kérdést kell megvizsgálni.  Az engedékenyen, testi fenyítés nélkül nevelt gyerekek (felnőttek) között kevesebb, vagy több a becstelen erőszakos, önző, mint a kicsit szigorúbban nevelt, kirívó esetben könnyű testi fenyítést kapó gyerek (felnőtt) között? Ezt pontos statisztikai adattal kellene megmérni. Nincs ilyen mérés. De van egy olyan sanda sejtésem, hogy a szigorúbban neveltek között kevesebb az önző, erőszakos, becstelen.

És még egy megjegyzés: a liberális, engedékeny, testi fenyítés nélküli nevelés nem azonos a szeretetteljes gyerekérdekű neveléssel. És még egy megjegyzés: a néha elcsattanó szülői pofonnál sokkal fontosabb nevelési problémák vannak.

Egy másik megfontolás az arany középútból indul ki.  Vagyis nyilvánvalóan a túlzott szigorúság, de a túlzott engedékenység sem helyes, egyiknek sincs jó hatása pl. a nevelt gyerekre. A túlzott engedékenység, csakis rábeszéléssel, szelíden, türelemmel próbálunk hatni, csak egy határig válhat be. Sokakra, sokszor nem lehet. És az is kétséges, hogy az önzők megjátszva magukat mennyire használják ki a naivak szelídségét. Szóval, ha egyik szélsőség sem célravezető, akkor nyilván az arany középút (bizonyos határig legyünk engedékenyek, elnézők, dicsérjünk is, kritizáljunk is) körül kell keresni a jó megoldást. Az is biztos, hogy a hektikus, egyik időben túl engedékeny, másik időben túl szigorú vagyok, talán a legrosszabb megoldás.

Egy harmadik meggondolás pedig a keresztény vétek- megbocsátásból indulhat ki. De vigyázat ennek az alapja az, hogy különbséget tesz a vétek és a bűn között. A kisebb „bűnöket”, a vétkeket meg kell bocsátani. Az igazi bűnöket azonban nem. Sokan félremagyarázzák ezt a keresztény tant. Valójában nincs szó a bűnök megbocsátásáról. A bűn büntetés érdemel, a bűn vonatkozásában ne legyünk megbocsátók. Viszont a vétek megítélésében legyünk engedékenyek. A nehézség, hogy szét kell választani a vétket a bűntől.

Valójában a szigorúság nehezebb, több fáradsággal, konfliktussal jár, mint az engedékenység, ezért általában tévedés a szigorúságot öncélú kötözködésnek venni. A túlzottan engedékeny ember gyakran önzésből, kényelemből engedékeny. A túlzottan szigorú viszont gyakran túlzott „csak az én megoldásom jó” önteltségből megy túl a határon. 

Visszatérve az ambícióra.

Van azonban az ambíciónak egy másik vetülete is ez pedig, a kegyetlenség, a törtetés.

Mindenki lehet kegyetlen törtető, sőt a konvencionális karrierista még inkább, mint a nem konvencionális (kilógó újító, forradalmi) ember.

Mit lehet mondani a kegyetlen mások kárán érvényesülő, csak a maga karrierjét néző emberre?  Természetesen erkölcstelen aljas ember, a többségük, azért többnyire vissza is kapja. Ezt elmondhatjuk, de más kérdés, hogy mit érünk a puszta elmondással. A jogot, a rendszert kellene átalakítani.

Összefoglalva, az ambíció (életambíció, életcél, stb.) fontos dolog, amely alakítja életutunk, viselkedésünk, sikerességünk, karrierünk. Ha tudatosan látjuk, tudjuk, milyen ambíciók lehetnek, és mi milyenek vagyunk, akkor egy fokkal tudatosabban alakíthatjuk. Kevésbé fogunk vakon kóvályogni.

Ami pedig ezen írás kiemelt szereplőit illeti.

Meglehetősen ambiciózus emberek. Többségük talán rossz-tanulói „forradalmi” (nem jó tanulói) ambícióval bírt, legalábbis fiatalkorban. De nem mindegyik. Többségük élete, karrierje enyhén szólva hullámzik, fenn magasban, lenn a mélyben. Ahogy a mi életünk is persze azért nem ilyen szédítő eltérésekkel.