Fövény utcai gyerekek csapata 

Kivaghy K

A Fővény utcai gyerekek csapata.

Ifjúsági kisregény

Kialakul a Fövény utcai gyerekek csapata

A falu szélén a Fövény utca végén volt egy kis ház, abban lakott Nádpipa nagyapó és unokája Dankóca.  Nádpipa sokat mesélt Dankócának és a Fövény utcai gyerekek csapatának. Ezek kicsit furcsa mesék voltak. Nádpipa szerint ezek a történetek jobban hasonlítanak a valósághoz, mint más mesék. Nádpipa ezeket a meséket akár-történeteknek nevezte. „Akár” meg is történhetne, innen ered a név. Máskor pedig példázatoknak nevezte a meséit. Nádpipa mesélt a bronzkori kölyökcsapat meneküléséről és letelepedéséről. Azután mesélt az okos faluról. Azután mesélt a királyok, uralkodók koráról. Mondott még egyéb tanulságos történeteket is. Valamint mesélt barlangjárás közben is. Volt, mikor Pipu, mert ez volt Nádpipa másik beceneve, nem mesélt csak beszélgetett a gyerekekkel, de komolyabb témáról, legalábbis Pipu megpróbálta a beszélgetés fonalát ilyen irányba gombolyítani. 

De ez a történet nem Nádpipa meséje, hanem arról szól, hogyan alakult ki a Fövény utcai gyerekek csapata. Ezt a történetet nem Nádpipa meséli el, hanem egy azóta felnőtt Fövény utcai gyerek. Ő az író, vagy az író barátja”. A neve nem fontos, mert a mesélők lényegében a „névtelen krónikások”, a történet nem róluk szól.

Ebből már ki is lehet találni, hogy Nádpipa már meghalt, azonban a Fövény utcai gyerekek élnek, sőt felnőttek lettek és most már ők mesélnek a gyerekeiknek. Vagyis Nádpipa mégsem halt meg teljesen, mert ő magára, a történeteire is sokan emlékeznek.

 Az író története, mely igaz történet, így kezdődik:

 - Kezdetben egyáltalán nem volt csapat, sőt a Fövény utcai gyerekek nem szerették, alig ismerték egymást.  De ne szaladjunk ennyire előre. Volt valaha egy falu, aminek a szélső utcáját nevezték Fövény utcának. A Fövény utca legutolsó házába, az erdő szélén, élt egy nagypapa, Danka nevű unokájával. Dankát viszont a nagypapája Dankócának nevezte, és nagyapót se nagyapónak hívjuk, hanem Nádpipának. Ugyanis Dankóca kiskorában, amikor beszélni tanult: nagypapa helyett mindig azt mondta: Nádpipa. Így aztán ráragadt az öregre ez a név: Nádpipa. Illik is hozzá, mert az öregnek valóban volt pipája, igaz nem nádpipája, csak fapipa, viszont erre elég sokszor rágyújtott.

Ahol laktak, szegényes ház volt, talán jobban illik rá, a kunyhó elnevezés. Viszont szép nagy füves kertje volt, tele virágokkal és gyümölcsfákkal. Nádpipa mindig talált valami munkát magának, viszont Dankóca gyakran volt egyedül. Nem volt sem testvére, sem barátja. Az apukáját nem is ismerte, az anyukája pedig külföldre ment dolgozni, mert az országban nem kapott olyan állást melyből el tudta volna tartani magát és Dankócát. Persze könnyű kitalálni, hogy Dankóca anyukájának, apukája nem lehetett más, mint Nádpipa. Az anyuka tehát külföldön dolgozott onnan küldött pénzt minden hónapban, amit a postás adott át Nádpipának. Így azután, ha nem is gazdagon, de szépen eléldegéltek, kettesben, nagypapa és unoka. Kettesben éldegéltek, kivéve azt ez egy hónapot, amikor szabadságot kapott és haza tudott jönni az anyuka. Az év több részében azonban Dankóca meg Nádpipa egymásnak maradtak.

Persze Dankóca mindenre kíváncsi volt, mindent megkérdezett:

- Miért nem ismertem én az apukám?  - Miért hagyta el az anyukám?  - Miért nem kapott az anyukám ebben az országban Magyarországon munkát?  - Miért vagyunk mi szegények?  - Miért vannak gazdagok?

Nádpipa pedig legjobb tudása szerint készségesen válaszolt. Így aztán Dankóca már óvodás korában megtanulta mi az ország, mi a külföld, mi a munkanélküliség, mi a szegénység, mi a gazdagság, és azt is, hogy bizony felnőttek között is vannak rossz emberek.

Sok mindent megtanult Dankóca, már másodok osztályba járt, de még mindig nem akadt igazi barátja, Nádpipán kívül szinte nem volt senkije.

Nádpipa nemcsak a kérdésekre válaszolt, ő maga is sokat mesélt, régi falukról, királyokról, elnök-uralkodókról és még sok mindenről. De hát ez a történet nem is erről szól, hanem arról, hogy a Fövény utcai gyerekek lassan, de biztosan csapattá kovácsolódtak.

De hogy is kezdődött?

Az utcabeli gyerekek kezdetben bizony csak látásból ismerték egymást, nem is nagyon köszöntek egymásnak. Elmentek ugyan egymás kerítése mellett, ha arra jártak, be is lestek: - ugyan mit csinálhat a másik gyerek - de azután siettek haza. Nem azért siettek, mert valaki várta őket, inkább csak azért, mert ez volt a szokás. Bizony nem volt társasági élet ebben az utcában. Nádpipa elég sokat töprenget, hogyan lehetne ezen változtatni, mert látta: bizony az ő kedves unokája gyakran unatkozik, hiányzik neki a gyerektársaság.

Valamint azt is látta bizony ezek a gyerekek elég szomorúan és magányosan élnek, nem tudják milyen jó, egy összetartó közösségben lenni.

De kik is voltak azok a Fövény utcai gyerekek?

A Fövény utcai gyerekek, pontosabban Szamóca ez volt beceneve annak a másodikos kisfiúnak, aki szomszéd házban lakott a kishúgával együtt, akit Bobónak  becéztek. Bobó még csak nagycsoportos óvódás volt. Ők lettek Dankóca és Nádpipa legjobb barátai. Amikor pedig kialakult a csapat ők hárman, Dankóca, Szamóca és Bobó alkották a csapat magját, ők hárman szinte mindig együtt játszottak, ők általában lelkesen hallgatták Nádpipa meséit. Két házzal lejjebb lakott Rolli, aki már harmadikos volt. Szembe pedig Miki, aki szintén másodikba járt, lakott a húgával, Szilvával, aki még óvódás volt, igaz ő is nagycsoportos.

Az utcában kicsit arrébb lakott még Marci, velük szembe lakott Dorka.  Marci, Dorka, Rolli, Miki, Szilva, ők nem voltak mindennapos vendégek, de azért a csapatba tartoztak. A többiek pedig Mártus, Vica, Gergő, Tomi, Berci, Lackó és Réka, szintén a környéken laktak.  Volt közöttük nagycsoportos óvodás, elsős, másodikos és harmadikos is, ők csak amolyan külső-csapattagok voltak, amikor kedvük, idejük engedte akkor jöttek, máskor meg nem. Mindaddig, amíg el nem jött a nagy faluvetélkedő. De ez már sokkal később történt.

De kanyarodjunk csak vissza: hogy is lett a gyerekekből csapat?

Egyik nap Nádpipa kinyitotta kertkaput, és azután, ha otthon voltak, mindig szélesre tárta.

Már nem lehet tudni, először melyik gyerek nézet be, és kérdezte meg halkan: - bejöhetek játszani.

Gyere csak bátran - hívta őt Nádpipa. Azután a másik gyerek is bedugta fejét és megjelentek a testvérek is Bobó és Szamóca. 

Eleinte csak úgy játszadoztak, Nádpipának, azaz Pipunak azonban tervei voltak. Nevezzük innen Nádpipát Pipunak ugyanis a gyerekek is így hívták. Valamelyik gyerek, egyszer, már nem lehet tudni melyik, kicsit tréfásan így kiáltott oda: - Szia Pipu. Persze erre nagy nevetés tört ki, de ez a név ebben a pillanatba már rá is ragadt Nádpipára. Így lett a nagypapából Nádpipa, a Nádpipából pedig Pipu.

Szóval Pipu sokra tartotta a sportolást és a gyerekeket is erre biztatta, persze nem parancsokkal, sokkal inkább játékosan, jókedvűen.  Általában két csapatra oszlott a társaság, leggyakrabban, fociztak. Később kitaláltak mindenféle érdekes játékot, például a kétlabdás focit, azután ezt kombinálták a kézivel. Vagyis aki akart, az a saját térfelén válthatott kézire, csak akkor el kellett kiáltani magát: kézire váltok. Sokféle játékot találtak ki, de azért Pipu arra vigyázott, hogy ne legyen káosz, legyenek szabályok, és azokat betartsák. Aztán pedig kifeszített egy hálót, tollasoztak, de később ezt is kombinálták lábtenisszel, vagy röplabdával.  Nádpipa célja az volt, hogy a gyerekek ügyesen mozogjanak, erősek, kitartók legyenek. Mindig volt egy kevés edzés, meg egy kis verseny is, de azért a szabad viháncolós, futkározós játékból volt a legtöbb. Az igazi célja azonban, a csapat létrehozása volt. Később Pipu egy akadálypályát is kialakított a gyerekek segítségével. De mielőtt erről beszélnék, el kell mondani a tábla történetét. És a mesék történetét is.

Már hetek óta összejárt a társaság, amikor Nádpipa egyik délután felszerelte a garázs falára a táblát. Előtte való nap készítette és izgatottan várta, hogyan fogadják a gyerekek.

Ez állt a táblán:

FUGYICS.

Fövény Utcai Gyerekek Csapata.

Testedző és lélekedző klub

Nem a győzelem a fontos, hanem hogy maximálisan kihozd magadból, ami benned van.

Először is magadat kell legyőzni.

A csalásmentes, igazságos, lovagias verseny abban segít, hogy jobb emberré válhass.

Akkor hozod ki magadból a legtöbbet, ha sokat gyakorolsz.

Az gyakorol sokat, akinek nem szegi a kedvét az átmeneti sikertelenség.

Soha ne mondd: én csak ennyire vagyok képes. Tedd a lécet mindig magasabbra.

Ha valami nem sikerül, először magadba keresd a hibát.

Ha beismered a hibádat, akkor már félig kijavítottad azt.

A csapat mindig összetart.

A gyerekek csak álltak, a tábla előtt és nézegették, olvasgatták.

- Mi ez? - kérdezték Piput.

- Ezek amolyan csapatelvek. Nem kell megtanulni, de csak az lehet benne a csapatba, aki egyetért ezekkel az elvekkel.  Mi lenne, ha hivatalosan is megalakítanánk a csapatot? – kérdezte Pipu, majd hozzátette -  A fövény utcai gyerekek csapatát.

A gyerekek nem ellenkeztek, csak vonogatták a vállukat – miért ne. Pipu megkönnyebbült, attól tartott, hogy a gyerekek elutasítják.

- Na akkor itt van ez a toll, mindenki írja alá, itt a tábla alján, és már meg is alakult a csapat.

A gyerekek a maguk módján aláírták a táblát, de nem nagyon értették, miről van szó.

- Majd szépen kialakul minden – mondta Pipu – a lényeg, hogy mostantól már egy csapat vagyunk.  Majd együtt kitaláljuk, milyen jó dolgokat csináljon a csapat.

- Elmehetnénk kincset keresni – mondta lelkesen Marci.

- Jól van, egyszer elmegyünk kincset keresni, talán van is egy jó helyem, csak egy kicsit veszélyes hely, még erősödnötök kell – ígérte meg Pipu. A legfontosabb hogy kialakítsunk egy jó csapatot.

Nem is gondolták, hogy nemsokára milyen jól jön, hogy csapatot alakítottak. Akkor még nem tudták, hogy egy nagy csapatversenyt szerveznek a faluban.

Következő hetekben nem változott semmi, játszottak, sportoltak, kivéve, hogy Pipu elkezdett mesélni.

Volt a kert végében, a körtefa alatt, egy árnyas hely, ott volt egy ócska pad, a pad előtt egy pokróc volt leterítve. Amikor gyerekek más jól kifocizták, kiugrálták magukat és kezdtek elfáradni, vagy éppen esztelenkedni, túlpörögni, akkor Pipu mindig leültette erre a pihenőhelyre gyerekeket és beszélgetett vagy éppen szójátékokat játszott velük. Az egyik nap viszont megkérdezte: - Mi lenne, ha ma mesélnék?

Volt, aki nem örült, de azért a többség beleegyezett. Pipu megkönnyebbült, mert megint attól félt, hogy a gyerekek elzárkóznak. Szerencsére azonban több gyerek ott maradt és meghallgatta Pipu első meséjét. Pontosabban egy hosszabb történet első fejezetét.

 Pipu első meséi: a bronzkori kölyökcsapat kalandjai.

Hol is tartottunk? Szóval megalakult a Fövény utcai gyerekek csapata. Ezen a napon azonban Nádpipa, azaz Pipu, focizás után  nem szellemi játékokat játszott a gyerekekkel, hanem mesélt nekik.

A gyerekek fáradtan rogytak le körtefa alatti padra, mások pedig a takaróra ültek. Pipu pedig belevágott a történetbe.

A nagy menekülés, valamint a bronzkori kölyökcsapat első napja.

 - Ez a mese nagyon régen a bronzkorba játszódik Ezek az emberek már egy kicsit okosabbak voltak, mint az ősemberek - kezdte Pipu a meséjét, majd így folytatta - még voltak kőszerszámok, de már ismerték a bronzot, ezt az önthető fémötvözetet és ebből is sok eszközt és szerszámot készítettek. Nemcsak az eszközkészítésben, a beszédben is, a számolásban is, és általában okosabbak voltak, mint az ősemberek.

   A falu népe, a törzs, aznap, az éjjel arra riadt álmából, hogy bekövetkezett, amitől már évek óta rettegtek. De ne szaladjunk ennyire előre.

Réges-régen volt egyszer egy falu, egy kisebb törzs, aki békésen élt kunyhóiban egy szép kis völgyben talán éppen ezen a környéken. Valószínűleg a falu népe, a kelták nagy népcsoportjához tartozott, de ennek a történet szempontjából nincs jelentősége.  Voltak olyan családok is, melyek karókból és bőrből készített sátorban éltek, más családok kunyhói fából, fűből és száraz sárból készültek. A falu tehát a lehetőségeihez képest békésen éldegélt, azonban akkortájt éppen egy rabszolga-kereskedő banda járta a környéket.

A békés falu tudta, hogy a környéken más falvakat már megtámadtak, ezért azt találták ki, hogy legalább a gyerekeket megmentik, ha bekövetkezne a támadás. Tervet készítettek, kerestek egy a faluhoz közeli barlangot, majd megtanították a gyerekeknek, hogy támadás esetén semmivel se törődve rohanjanak a barlangba. A biztonság kedvéért egy nagyfiút, szinte férfit is kijelöltek, hogy támadás esetén ő legyen a gyerekek vezére és megmentője. (Valójában egy 17 éves fiatalember volt ez a nagyfiú, de akkor még másképp beszéltek, gondolkodtak az emberek.) A falu lakói féltek és felkészültek, de sokáig nem következett be a támadás. Már-már úgy látszott ez a falu elkerüli a rossz sorsát. Aznap este is nyugodtan tértek nyugovóra, nem is sejtették, hogy a banditák már a közeli szikláról figyelik a falut, alig várják, hogy besötétedjen.

Amint a környéket ellepte a sötétség a banda leosont, megmarkolták dárdáikat, köteleiket, lasszóikat és harci rikkantások „hiiúújúúhú!!”  közepette megtámadták a falut. Berontottak a kunyhókba és ütötték, vágták, majd megkötözték a felriadókat. A falubeliek kába álma átváltott rémálommá, a torokba kalimpáló szívdobogásuk, görcsbe ránduló izomzatuk lendítette őket, de az agyuk már nem irányított.  Páni félelem, zűrzavar alakult ki - a falu lakói sikoltozva össze-vissza rohanva menekültek volna - de a harcokban edződött banditák elfogták őket. Mert a banditák célja az volt, hogy rabszolgákat vigyenek egy távolabbi nagyobb törzs kegyetlen urának, aki azután a legjobb rabszolgákat megtartotta magának, a gyengébbeket pedig kiosztotta az alattvalói között. Szóval az életbe maradt felnőtteket mind elfogták, lábukat kötélláncra kötötték, majd ordítások korbácscsattogások között hamarosan el is indultak.  

Az is az igazsághoz tartozik, hogy a felnőttek közül többen szinte hagyták magukat elfogni, megkötözni. Amíg csak lehetett húzták az időt, megjátszották, mintha küzdenének, de mindez csak csel volt. Mégpedig azért tették ezt, hogy amíg banditák a felnőttekkel vannak, elfoglalva addig a gyerekek meg tudjanak szökni. És a gyerekek, ahogy már sokszor begyakorolták, a nagy kavarodás közben szépen lelapultak és szinte észrevétlenül bekúsztak az erdőbe. Az erdőben azután talpra ugrottak és rohantak a barlangba.

Ez egy érdekes barlang volt a hegyoldali erdőben.  A bejárata nem látszott, benőtték a bokrok.  A bejárat egy nagyobb szoba nagyságú barlangterembe vezetett. És kész, látszólag ekkora volt az egész barlang. Azonban a barlang jobb falán hátul volt egy nagy kőomlás, ami egészen felnyúlt barlang tetejéig. Az idegenek egyszerű kőomlásnak nézték. De ezt a kőomlást a falubeliek építették, nem véletlenül. Ugyanis kőomlás felső kövei egy szűk nyílást rejtettek, amely bejárat volt a barlang további termeibe, aknáiba.  Szóval fel kellett mászni a kőomlás tetejére onnan félre kellett tenni néhány követ, majd akkor vált szabaddá a szűk bejárat, a barlangfolyosó, melyből a barlang további részeibe lehetett eljutni.

A gyerekek egyenként, vagy párosával koszosan riadtan érkeztek a barlangba a éves nagyfiú várta őket a bejáratnál, és minden érkezőt csendre intett. Örömmel számlálta, hogy három kivételével a falu összes gyereke megmenekült.  - Igaz még csak most jön a neheze - gondolta.

A fáklyagyújtás után csendbe felmásztak a kőomláson elől ment a nagyfiú, félretette a bejáratot torlaszoló köveket és egyenként segített a gyerekeknek bemászni bejáraton.

 - Bent várjatok meg – suttogta. Végül ő is bemászott, de előtte bajáradtból visszanyúlva helyére tette a torlaszoló köveket, nehogy felfedezzék a titkos rejteket.

A második, a belső barlangterem legalább háromszor akkora volt a külső terem, bár a fáklyák fényében leginkább csak homályos körvonalalkat lehetett látni. A belső teremből kettő barlangfolyosó nyílt, valójában még senki nem járta be az egész zeg-zúgos, kacskaringós barlangot.  A tervben csak a belső terem szerepelt, a falubéliek ide hordtak be takarókat, vizet, a szárított babot, és a sózott szárított húst, felkészülvén a bajra. Valójában a falubeliek is féltek barlangtól, úgy tartották, hogy őseik szellemei élnek benne. Féltek de mégis használták bizonyos mágiákra és menekülésre is.   Itt  a második barlangteremben volt még az egyik szent bronzüst is elrejtve. Csak nagyfiú tudott az üst titkos helyéről, de úgy döntött: egyelőre nem veszi elő.

- Gyertek ide körém, - mondta halkan a nagyfiú – a kicsik, akik még nem töltötték be a hat évet, ők ide a baloldalamra üljenek le. A nagyok, akik már elmúltak hat évesek, ők ide a jobboldalamra üljenek le.

A gyerekek pedig úgy tettek, leültek, azonban a lányok és fiuk külön csoportba verődtek. A körbeülő gyerekek árnyai ide-oda himbálództak a barlang vöröses falán. 

- Mától fogva a lányoknak is úgy kell viselkedni, mint a fiuknak, vészhelyzet van – majd folytatta - a szüleinket elfogták, ha sikerül megmenekülnünk, akkor egyszer majd, kiszabadítjuk őket. De most a legfontosabb, hogy megmeneküljünk, mert a banditák bizonyára keresnek bennünket. Mától fogva mi egy csapat vagyunk, a szabad kölykök csapata. A régi nevünket mások nem tudják megjegyezni, mindenki új nevet kap. Nézzük csak - nézett végig először a kicsiken. - Te leszel a Maszat, ez után így hívnak - mutatott rá a legkoszosabb kis gyerkőcre. -  A te neved pedig mostantól, Szöszi - mutatott rá kis szőke gyerekre -  Te pedig Csámpi leszel. A te neved pedig: Pocok. Ez a pici pedig legyen Totyi. Ő pedig a vékonyka legyen Kukac. És ti itt hátul az egyikőtök legyen Öcsi, a másik pedig Csöpi.

Akkor nézzük nagyokat. Először a lányokat, bár mondtam, hogy mától kezdve s nem számít.

Megpróbálok olyan nevet adni, ami első látásra jellemző – mondta, majd egyenként megnézte a lányokat és elkezdte sorolni

– A neved legyen Bodor, a tied pedig Szoknya. A te neved legyen Kékszemű, a tied pedig  Dudi.

- Miért kell nekünk új név, van nekünk rendes nevünk? – vágott közbe méltatlankodva az egyik nagyobb gyerek

- Most nincs időnk ezen vitatkozni, majd ha lesz időnk, megbeszéljük, mondta a nagyfiú. Sajnos el kell fogadnotok, hogy én vagyok a parancsnok.

- Jó akkor a te neved legyen Pari, mert állandóan parancsolgatsz - mondta nevetve a közbevágó gyerek

- Rendben van, elfogadom, mától fogva nevem Pari - mondta a nagyfiú - Viszont a te neved legyen Vagány, mert jól felvágták a nyelved. Szóval, ha megengeditek, akkor folytatnám. A te neved pedig legyen – mutatott a következő lányra - Topánka. A tied pedig Pisze, a tied pedig Hosszú, a tied pedig Hajas. És végül a te neved legyen Szöcsi.

Nézzük nagyobb fiukat. A te neved már kiderült, te leszel a Vagány. A tied pedig mostantól Golyó. Te pedig olyan nagy vagy, hogy nem lehet a neved más, mint: Pici – mutatott egy magas nagydarab kicsit kövérkés fiúra.  Ezen aztán mindenki elkezdett nevetni - feloldódott fagyos hangulat.  A nagyfiú, jobban mondva most már Pari, folytatta: - a te neved legyen Karó, a tied pedig legyen Vállas. A tied pedig legyen, Kényes. A tied pedig legyen Fürge. A te neved pedig Göndör legyen – nézett rá a göndör hajú nagyobb gyerekre.

- Gyerek? Némelyik már akár fiatalembernek is mondható. Alig fiatalabbak, mint én – gondolta Pari. Hangosan viszont így folytatta:

- A te neved legyen Sityak, mert mindig sapka van a fejeden. Neki pedig mindig tarisznya lóg a nyakadba, akkor legyen a neve Tarisznya. Ő pedig állandóa fütyörészik, akkor hívjuk őt Fuvolának. És ő - nézett végig az utolsó fiún, aki egy faágat rágcsált - legyen Csibak.

Nézzük csak, ha jól számolom, akkor van nyolc kicsi.

   Itt Pipu elhallgatott, gondolkodott, majd így szólt:

- A nyolcat, ahogy minden más számot is, persze a kezével mutatta. Abban az időben még nem volt a számoknak neve, leggyakrabban a kezükkel, az ujjaikkal mutatták a számokat. Máskor pedig körbeírták a számokat: az összes kézujj – szám, a tízet jelentette. Szóval, amikor én egy számról beszélek akkor az ujjak mutogatását, képzeljétek el. Egy olyan kommunikációt képzeljetek el, ami a rendes beszéd és a süketek jelbeszédének keveréke. 

Pari tehát megszámolta hányan vannak.

 - Van kilenc nagyobb lány, de nem számít, hogy lányok. És van tizenkettő nagyobb fiú. Akkor összesen mennyi nagyobb gyerek van, ki tudja? Így van, bizony huszonegy. És akkor egy kicsire hány nagy gyerek jut? Na ki tudja? …Több mint kettő, bizony…. És ez nagyon fontos. Mert mielőtt lefekszünk, aludni, meg kell beszélni a legfontosabb törvényeket. Egyelőre két törvény van, az egyik: mi egy csapat vagyunk és a csapat, mindig összetart. A másik törvény: az erősek, nagyok mindig segítik a gyengéket, a kicsiket. Majd holnap kijelöljük, hogy ki, kit segít, kettő nagyra jut egy kicsi. Most pedig keressetek takarókat és próbáljatok aludni.

A gyerekek pedig parit utánozva, egy takarókat leterítették maguk alá, a másikat magukra és szinte belezuhantak az álomba olyan fáradtak voltak.

Vagány azonban nem sokat aludhatott, ugyanis Pari kis idő után felrázta, és halkan suttogva mondta:

- Én most kimegyek, körülnézek, te leszel a helyettesem - ha baj van, nyugtasd meg a gyerekeket. Ha nem jönnék vissza, akkor holnap este próbáljatok kiosonni a barlangból. De ne ijedj meg, szinte biztosan visszajövök.

Pari pedig, ahogy mondta, kiosont barlangból. Szerencséje volt, a banditák nem vették észre, pedig éppen barlang közelébe tanyáztak. Pari viszont a bokor mögött lapulva jól hallotta minden szavukat.

- A többiek már messze járhatnak a foglyokkal – mondta az egyik bandita.

- Nekünk viszont meg találni a kölyköket, ezt parancsolta a vezér - szólt egy másik bandita, kinek az arca fehérre volt festve, kivéve a szeme körül, majd fortyogva folytatta – valahol elbújtak a kölykök, olyan nincs hogy egy faluba egy se legyen!

-  Hát igen ezt a feladatot kaptuk a nagyságos vezértől! – mondta szintén mérgesen az előző.

- Ne aggódj, nem lesz nehéz dolgunk, valahol itt bujkálhatnak a közelbe. Nem mehettek messzire – mondta a harmadik bandita.

- Holnap reggel felkelünk és átkutatjuk a környéket. Addig keressük, amíg meg nem találjuk őket. Pár koszos kölyök nem fog ki rajtunk! Na akkor szunya van, és pofa be! – zárta be a beszélgetést a fehér arcú.

Pari pedig visszaosont barlangba, de nem tudott elaludni, aggódott és gondolkodott. Gondolkodott és mindenféle tervet készített

   Pipú ekkor elhallgatott, majd pár perc múlva megszólalt:

- Itt most befejezem ezt a mesét, de persze legközelebb folytatjuk.

A gyerekek egy része már mese közben elment játszani, de sokan maradtak. Persze Dankóca Szamóca és Bobó azok között volt, akik türelmesen és érdeklődve végighallgatták a mesét, de a többiek ekkor már a kert másik végében játszottak.

- És megmenekülnek a gyerekek – kérdezte Bobó, de Nádpipa csak sejtelmesen mosolygott:

- Majd kiderül, légy türelmes.

Beesteledett és gyerekek elindultak hazafelé.

Nádpipa csak remélni tudta, hogy barátságos otthonba térnek haza. Olyan otthonba, melybe a szeretet, az egymásra figyelés melege sugárzik. Melyekben jóízű, őszinte beszélgetések vannak. Mert ezek az emberi melegségek még a finom ételeknél, a sok játéknál, szép és meleg lakásnál is fontosabbak.

A bronzkori kölyökcsapat második napja

A falu szélén a Fövény utca végén volt egy kis ház, abban lakott Nádpipa-nagyapó és unokája Dankóca. Azután megalakult a fövény utcai gyerekek csapata. Nádpipa, azaz Pipu először a bronzkori kölyökcsapatról mesélt, pontosabban mondott el példázat történetet  a fövény utcai gyerekeknek.

- Na ha kiugráltátok magatok, gyertek ide pihenni, én pedig folytatnám a tegnapi mesét - és a gyerekek megint fáradtan ültek le körtefa alatti padra, mások pedig a takaróra ültek. Pipu pedig belekezdett:

- Ez a mese az előző mese folytatása - remélem, emlékeztek - a bronzkori kölyökcsapatról van szó - kezdte a meséjét Pipu, majd így folytatta:

- Ebben a korban még a felnőtteknek is nagyon kevés esélye volt az életbemaradásra, hát még az apátlan, anyátlan gyerekeknek. Vajon sikerült ezeknek a gyerekeknek életben maradni? Hát majd meglátjuk.

    Ott hagytuk abba, hogy gyerekek a barlang belső termébe összebújva merültek álomba.

Mély álomba merültek, abba se akarták hagyni, de Pari a tizenhét éves nagyfiú, a vezérük felkeltette a barlangba alvó csapatot. A gyerekek álmosan bambán bámultak maguk elé, azt sem tudták, hogy hol vannak. Azután eszükbe jutott, hogy mi történt és egy kicsit megszeppentek. Volt viszont aki, büszkén ezt gondolta – micsoda kaland.

- Figyeljetek - mondta Pari halkan - eddig nagyon bátran viselkedtetek, mindenkit dicséret illett. De sajnos, most jön a neheze, mert ezek gazfickók nem mentek el, öten itt maradtak és el akarnak kapni minket. Úgyhogy ezután kétszer ilyen bátornak kell lenni, végül mi fogunk győzni. A terv pedig a következő. Én, Vagány és Fürge elcsaljuk a banditákat. Addig ti pedig nagyon csendben elmentek a folyóhoz.

- Miért nem maradunk a barlangba?  - kérdezte Vállas

- Egyrészt, mert barlang sötét, nyirkos, hamar megbetegednénk, főleg a kicsik. És a kajánk, vizünk, sőt a fáklyánk is elfogy, talán egy-két napig elég. Másrészt, lehet, nagyon is lehet, hogy felfedezik a barlangot - válaszolt Pari, majd így folytatta:

- Néhány kérdésem még lenne. Tegye fel a kezét, aki elmúlt tucat meg három éves?

 - Pari kérdése után senki nem tette fel a kezét, Pari azonban folytatta a felmérést:

- Akkor a tucat meg kettő évesek tegyék fel a kezüket.

Pisze, Kékszemű, Vagány, Vállas, és Göndör tette fel a kezét.

- Most pedig azok tegyék fel a kezüket, akik már nem kicsik, de még nem múltak el, tucat, meg egy évesek - folytatta a felmérést Pari.

Bodor, Hosszú, Szöcsi, Karó, Pici, Kényes, Fürge, Csibak, tette fel a kezét.

- A többiek, Hajas, Szoknya, Dudi, Topánka, Fuvola, Tarisznya, Golyó pedig nyilván egy-két évvel kisebbek. És vannak az egészen kicsik – fejezte be a felmérést Pari, majd így folytatta:

- Akkor tegnap este jól számoltunk. Nem véletlenül kérdezem, ki hány éves, ki kell nevezni a vigyázókat, de erről még beszélek. És most Göndör nagyon figyelj, mert te leszel arra az időre a kapitány, amíg mi elcsaljuk a banditákat.  De a többiek is figyeljenek. Miután elmentünk, rá egy negyed délelőttnyi időre, amíg egy fáklya újnyi darabot lefogy, csendbe kijössz a barlangból. Majd körbenézel, nehogy banditák legyenek a közelben Ha minden rendben van, akkor a csapat elindul csendben a folyó felé. A kaját, vizet csomagoljátok be a takarókba és vigyétek magatokkal, de ha baj van, akkor dobjátok el.

- Merre van, a folyó felé? - kérdezte Göndör.

- Figyelj, ha barlangbejárat neked pontosan hátad mögött van, akkor jobb kéz felé van a folyó. Ha felkelő napot nézed, akkor pontosan a hátad mögött van, arra kell menni. Ha a nap a fejed fölött van nap, akkor sem pontosan a fejed felett van, akkor pontosan a nap felé fordulsz, akkor a jobb kezed felé esik a folyó. Ha nincs nap, akkor állj szembe a távoli legnagyobb hegyes heggyel, akkor a balkezed felé esik a folyó. Ha pedig az erdőbe vagytok, a hegyet sem látod, akkor menj oda egy vastagabb fához. Keresd meg melyik oldala a legkevésbé mohás. Akkor fordulj szembe a legkevésbé mohás résszel, akkor a balkezed felé esik a folyó. Érted. ……Amint leértek folyóhoz menj és nézd, meg merre folyik. De csak egyedül nézd meg, mert a folyóparton könnyen megláthatnak titeket a banditák.  Azután a folyás irányába a folyó mentén, menjetek le sok ezer lépés távolságot. De vigyázzatok, ne a folyóparton menjetek, hanem úgy kétszáz lépéssel beljebb. Csendbe menjetek, hogy halljátok a folyó hangját. Egyszer csak elértek egy sziklás hegyhez, ott találtok egy jó kis szurdokot, vagyis egy sziklás patakmedret, egy vízmosást. Az a szurdok jó rejtekhely, úgy ötszáz lépésre van a folyótól. Ott várjatok minket. Érthető?

De figyeljetek, mert még nincs vége – folytatta Pari

– A menekülésnek is van néhány szabálya. A legfontosabb hogy ti előbb fedezzétek fel az ellenséget, mint ő titeket. Ezért csendbe kell menni, és nagyon kell fülelni, és figyelni kell minden hangra, letört gallyra, lábnyomra minden jelre. Gyakran álljatok meg fülelni. Szóval, ha ti tudjátok, hogy ők hol vannak, ők pedig nem tudnak semmit rólatok, akkor előnybe vagytok. Mert akkor elbújhattok, vagy elosonhattok. Ha a közeletekbe érnek, akkor nem szabad elfutni, hanem nagyon jó helyre el kell bújni.  És végül harmadik szabály. Ha ők egy irányba mennek, akkor nektek hozzájuk képest először oldal irányba, utána egy kanyarral velük ellentétes irányba kell osonni.

Kicsit várt aztán folytatta:

- Most pedig megtanulunk néhány füttyjelet, figyeljetek. Aki nem tud fütyülni, az rikoltson, mint a héja. Kettő rövid fütty jelenti: itt vagyok, itt vagyunk, kereslek téged, gyere ide. Gyülekező van, ezt is jelenti a kettő rövid fütty  – és halkan füttyentett kettőt.

 - Egy rövid fütty - egyet füttyentett - értettem, itt vagyok.

  Ezután pari halkan türelmesen mindent elmagyarázott:

 Három rövid fütty - baj van, gyertek értem. Négy rövid fütty - várj meg, érted megyünk.

Egy rövid, egy hosszú fütty - vigyázat ellenség.  Kettő hosszú fütty - oszoljon szét a csapat kettesével, hármasával, bújjon el és várja a gyülekezőt.

A magyarázat végén Pari, de a füttyjeleket is bemutatta, azután elhallgatott.

A csöndet Karó hangja szakította meg:

- Azt is mondtad, hogy ki lesz osztva, hogy kik vigyáznak majd a kicsikre.

- Így van, de ezt inkább döntsétek el ti. A nagyok válasszanak egy párt maguknak és válasszanak egy kicsit, akire vigyáznak. Akinek pedig nem jut kicsi annak más dolga lesz, azokból lesznek a felderítők és a hordárok, ők viszik a kaját, vizet.

A gyerekek pedig úgy tettek, választottak maguknak párt. Valamint választottak egy kisebbet, akire vigyáznak. Amikor kialakultak a hármas csoportok akkor Pari így szólt:

- Szóval akkor a nagyok mindig ott vannak a rájuk bízott kicsik körül, és mindenben segítenek nekik. Persze azért nagyoknak minden kicsire vigyázni kell, de a rájuk bízottra, különösen. Most pedig minden szabályt elismételünk, de csak halkan. Kezdjük azzal, hogy: mi egy csapat vagyunk és a csapat, mindig összetart.

A gyerekek pedig halkan utána mormolták:

- Mi egy csapat vagyunk és a csapat, mindig összetart - és a többi szabályt is szépen sorba utána mormolták.

Ezután Pari, Vagány és Fürge elindult, hogy elcsalja a banditákat.

Kiosontak a barlangból, majd futottak- rohantak, a banditák pedig utánuk - eddig bevált a terv. Persze nem folyó fele futottak, hanem pont, ellenkező irányba. És bizony a gyors és edzett fiuk gyorsabbak voltak, mint banditák. De nem tűntek el a szemük elől, csak cseleztek, a céljuk az volt, hogy minél távolabb csalják el a banditákat a barlangtól, ne meg a folyótól. Utána Pari a bevált taktikát alkalmazta. Hirtelen csendben megálltak, majd elbújtak, a banditák elmentek mellettük. Kis idő múlva halkan oldalra, majd a banditákkal ellenkező irányba osontak.

Közben pedig a csapat nagyobb része kimászott a barlangból, hunyorogtak a fényben, majd elindultak a folyó felé, naplemente, azaz nyugati irányba. Göndör az átmeneti kaptány betartotta Pari utasításit és így a csapat estére elért abba a szurdokba, vízmosásba, ahol megbeszélték a találkozót. Nemsokára a három gyors legény is megérkezett a szurdokba, abban a reményben, hogy sikerült lerázni a banditákat.  A csapat óriási éljenzésbe tört ki, amikor találkoztak, ezt a csatát megnyerték. Ujjongva ölelték egymást a lemenő nap fényében. De a háborúnak nem volt vége, azt akkor még nem sejtetették, hogy további veszélyes csaták várnak rájuk. Mert sajnos a banditákat nem sikerült lerázni, a gazfickók rájöttek, hogy átverhették őket. És azt is kiokoskodták, hogy merre mehettek a gyerekek, úgyhogy ők is elindultak a szurdok felé.

- Itt most megszakítom a történetet, mára elég lesz, de persze legközelebb folytatjuk – mondta Pipu azoknak gyerekeknek, akik még ott ültek körülötte. Persze Dankóca, Szamóca,  Bobó azok között volt, akik türelmesen és érdeklődve végighallgatták a mesét, de a többiek ekkor már a kert másik végében játszottak, vagy éppen hazafelé indultak.

Szamóca azért a végén azért megtette a szokásos megjegyzését: - De az a mi korunkban nem fordulhat elő. Ez csak egy mese.

- Mesének, mese, mert pontosan ez nem történt meg a valóságba. Hasonló azonban történhetett. Az okos gyerekek amúgy is, úgy hallgatják a meséket, hogy elgondolkodnak: mi az ami, most is előfordulhat? Azon is elgondolkodnak: mi a tanulság, mi az, amiből én is tanulhatok valamit?

Folytatódik az üldözés

A falu szélén a Fövény utca végén volt egy kis ház, abban lakott Nádpipa-nagyapó és unokája Dankóca.  Nádpipa, azaz Pipu sokat mesélt Dankócának és a Fövény utcai gyerekek csapatának. Nádpipa először a bronzkori kölyökcsapat meneküléséről és letelepedéséről mesélt. Ez egy hosszú többrészes történet volt. A bronzkorban még a felnőtteknek is nagyon kevés esélye volt az életbemaradásra, hát még az apátlan anyátlan gyerekeknek. Vajon sikerült ezeknek a gyerekeknek? De Pipu soha nem árulta el a történet végét.

    Pipu ezen a napon is maga köré ültette a gyerekeket és mesélni kezdett:

- Az előző részben elmondtam, hogy banditák elfogták a felnőtteket, azonban a gyerekeknek sikerült megmenekülni. A barlangból a szurdokba mentek, ott töltötték az éjszakát.

Másnap Pari korán reggel ébresztette a szurdokba alvó csapatot:

- Kelljetek fel, kapjatok be valami kaját. Nemsokára indulunk a patakmederben felfelé a hegytetőre. A törvényekre, a szabályokra és a füttyjelekre mindenki emlékszik ugye,…. remélem. És azt is tudják a nagyok, hogy melyik kicsire kell vigyázniuk. Mindenki gondolja át újra.

Nemsokára el is indult a csapat felfelé a patakparton, a vízmosásban, köveken, kisebb sziklákon keresztül felfelé a hegytető irányába.

A banditák azonban vagy negyed délelőtt idő után, már szintén ott voltak a szurdokban. Szinte utolérték a gyerekeket. A banditák sem voltak, ostobák, a nyomokból, egyéb jelekből kitalálták, merre mehettek a kölykök.

Nemrég még itt táboroztak a kölykök, olvasták ki nyomokból.

- Arra indultak a patak mentén, felfelé, gyerünk utánuk, most elkapjuk őket – mondta a fehérre kent arcú, ö amolyan parancsnokféle volt.

A kölyökcsapat sietősen, csendben, bár zihálva haladt felfelé a hegytető irányába. A patak éppen szelíd kedvében, vékony érként csordogált, de a meder mérete és a mederbe görgetett hatalmas sziklák, fatörzsek jelezték a patak másik arcát, a zúgó áradatot.

Még félúton sem járt a csapat, amikor Pari hirtelen megállt:

- Pszt csend, valaki jön felfelé. 

A csapat megállt, elhallgatott, és a csendben jól hallaszott a banditák, kőgörgető mászása, sőt még beszédfoszlányokat is lehetett hallani.

- Ezek itt vannak a nyomunkba - suttogta Pari a többieknek – akkor megpróbáljuk becsapni őket – mondta, majd a patakmedertől jobbra eső meredek hegyoldalra mutatott – Arra megyünk tovább! De csak csendben.

A csapat pedig jobbra fordult, elkezdett mászni a bokros köves meredek hegyoldalon. Siettek, ahogy tudtak, egyre nehezebben kaptak levegőt, a szívük a torkukba dobogott. Először Kényes szólalt meg:

- Én nem bírom tovább, én itt leülök.

Azután Golyó és Topánka is csatlakozott hozzá.

Még egy kicsit a tartsatok ki – mondta Pari – legalább érjünk fel a fennsíkra, a fák közé. Ez nagyon rossz hely a pihenésre. Itt el sem lehet bújni.

- Én nem megyek tovább – nyafogott Kényes.

Meglepetésre Vállas Kényes pártjára állt és így szólt:

- Mi tudjuk, hogy mennyire vagyunk fáradtak, elég volt az állandó parancsolgatásból.

Így bizony a csapat egy része megállt és leült a meredek hegyoldal közepén, ahol még fa, bokor is alig volt. Pari nem tudott mit tenni, az egész csapat kénytelen volt megállni.

A banditáknak azonban feltűnt a csend: – Ezek letérhettek, már nem a vízmosásban mennek – mondta az egyik gazfickó.

– Felmegyek arra a sziklára és körülnézek – mondta a másik. Úgy is tett, ahogy nézelődött meg is látta a gyerekeket a hegyoldalba üldögélni. A banditák pedig cselt eszeltek ki. Halkan felmásztak a gyerekek után, mindegyik egy lombos ágat tartott a feje felett, hogy ne vegyék észre.  Az elől mászó bandita egyre közelebb ért a legalul ülő gyerekhez, aki nem volt más, mint Kényes. Aztán kinyújtotta kezét és elkapta Kényes lábát

 – Segítség – sikított Kényes, de a többiek is kiáltoztak – itt vannak. Persze erre banditák is eldobták az álcájukat, hangosan szitkozódva törtek rá a gyerekekre. Az események felgyorsultak.

- Mindenki kapjon fel egy nagyobb követ és dobja az ellenségre – kiáltotta Pari.

- Mi nem vagyunk gyengék- próbált lelkesíteni Pari - jöhet baj, sorscsapás, aljasok ármánykodása - mi nem törünk meg. Ez már hatott, elszállt a félelem, a gyerekek követték.  Szerencsére mindenütt voltak kövek. Pari meg egy nagyobb husángot kapott fel, majd leugrott vagy öt tíz lépést, és szinte röptében rávágott arra a kézre, ami Kényes lábát szorongatta. A bandita azonnal elengedte Kényes lábát, a többi bandita is megtorpant a feléjük zúduló kövek miatt.

– Most pedig futás, rohanás felfelé - kiáltotta Pari. A gyerekcsapat lélekszakadva rohant fel a fennsíkra be a fák közé. Persze a banditák ott voltak nyomukba. Amikor minden gyerek felért, akkor Pari kettő hosszat fütyült. És a gyerekek emlékeztek, mint jelent ez. Kettesével, hármasával szétoszlottak és sietősen jó búvóhelyet kerestek maguknak. Pari azonban nagy csörtetve, kiabálva tovább rohant, mintha az egész csapat arra futna. A banditák beszedték a cselt, szaladtak Pari után, észre sem vették, hogy a megbújó gyerekek mellett mennek el. Az egyik bandita három lépésre futott el a bokros gödörbe megbújó gyerekek mellett, de nem vette észre őket. Pari jó futó volt, hagyta, hadd szaladjanak utána, majd amikor jó messze értek, bevetette a bevált taktikát, újfent sikerrel. Amikor pedig visszaért, akkor kettő rövidet füttyentett, a gyerekek pedig emlékeztek mit jelent ez: itt vagyok, gyülekező. És csendbe elindultak fütty irányába. Pari pedig többször megismételte a füttyjelet.

Oda is ért mindenki kivéve három gyereket, Csibak, Bodor és Maszat hiányzott. Viszont egyszer csak a hátuk mögül meghallották a három rövid füttyöt – gyertek ide, baj van. Vagány válaszolt is négy rövid füttyel: - maradj ott, megyünk. Egy nagyobb kő mögött meg is találták az elveszetteket. Kiderült, hogy Csibaknak nagyon fáj és vérzik a lába. Pari bekötötte és ezt mondta Csibaknak: – a csapat, meg a saját érdekedbe szedd össze magad, tűrd a fájdalmat, támaszkodj rám, és menjünk.  Csibak pedig úgy tett, összeszorította a fogát és bicegve csapattal tartott.

Pari rögtön kiadta a parancsot: – most megint a visszatérős cselt alkalmazzuk, visszamegyünk ahonnan jöttünk először a szurdok aljába, de nagyon csendbe, gyorsan. Viszont könnyebb dolgunk lesz, mert lefelé megyünk.  A csapat pedig csendben elindult lefelé. Már nem voltak messze a szurdok aljától, amikor Pari, egy a hegyoldalon keresztbe menő ösvény előtt megállt, és így szólt:

- Teszünk egy kis kitérőt, ezen az ösvényen megyünk tovább, libasorba. Én megyek előre, Vagány, te zárod a csapatot.  Senki nem mehet mögötted.

Vagy ezer lépést mehettek többnyire a fák árnyéka alatt, amikor elérték egy kis tisztást, aminek a szélén kezdődött a szakadék. Lenézvén meglátták a mélységet és alatta a folyót. Pari azonban elismerően hümmögött: - nem is olyan veszélyes, jó emlékeztem, ott van a sziklapárkány. Hangosan viszont ezeket mondta:

- Azért jöttünk ide, mert ez lesz a találkozó helyünk, ha esetleg baj lesz, akkor mindenki jöjjön, szaladjon ide. Ezért jól jegyezzétek meg az utat. Főleg azt, hogy szurdokból hogyan lehet idejönni. Mert innen a szurdokba, annak is az aljába megyünk. Soha ne felejtsétek el, a kicsikre vigyázni. Most pedig menjetek, ha leértetek, keressetek jó rejtekhelyet, pihenjetek le. Én, Göndör és Vállas itt maradunk, vagy egy kis dolgunk. Vagány addig te vezeted a csapatot, te helyettesítesz. Estére mi is leérünk.

- Miért maradtok, mit csináltok? – kérdezték a gyerekek.

- Majd holnap megtudjátok – válaszolt rejtélyesen Pari.

A gyerekcsapat délután ért le a szurdok aljába. Fáradtan, éhesen morgolódva telepedtek le.

- Egy kicsit még ki kell tartani, ki fogjátok bírni, az emberek nagyon sokat kibírnak - e szavakkal tartotta bennük a lelket Vagány – azután így folytatta.

- Elsőnek Picit és Fürgét, a nagy és a kisembert jelölöm ki, ti fogtok őrködni. A nagy fa tövébe üljetek le, onnan átlátni a környéket - de a fületek most fontosabb, mint a szemetek, mivel nemsokára sötét lesz. Ha baj van, akkor a megbeszélt füttyel adjatok jelet: vigyázat ellenség. Amikor elálmosodtok keltesetek fel engem, majd én átveszem az őrséget.

A csapat pedig fáradtan álomba zuhant.

Pici a nagydarab fiú egykedvűen unottan ücsörgött, nem izgatta, hogy őrségben van. Fürge viszont annál izgatottabban járkált ide-oda, közben magyarázott. 

- Maradj már csendbe - szólt rá Pici -  még meghallják. Fürge ugyan elhallgatott, de a mászkálást nem hagyta abba, valamit mindig meg kellett néznie. Pici pedig egyre laposabban pislogott, majd leragadt a szeme, néha le is ragadt. Pedig rosszul tette a két őrszem, hogy nem vigyázott eléggé, mert bizony a banditák nem jártak messze. Ugyanis banditák rájöttek: a kölykök valószínűleg visszamentek a szurdok aljába.

Már beesteledett, amikor a három gazember odaért, rejtekhelyükről látták hogy a csapat alszik, ráadásul senki sem őrködik. Ugyanis Pici elaludt, Fürge pedig távolabb, éppen azzal volt elfoglalva, hogy halat fogjon a patakból. A banditák már ott álltak a köteleikkel a gyerekek mellett, már-már bekövetkezett a legrosszabb, de a szerencse most a gyerekek mellé szegődött. Ugyanis Pari, Göndör és Vállas éppen akkor értek vissza, szokás szerint csendbe osonva.

- Pszt nézzétek csak, suttogták. - Nincs idő, riasztani kell - szólt Pari és rögtön leadta a rövid és hosszú füttyjelet - vigyázat ellenség. A gyerekek ébredeztek, a banditák viszont gyorsítottak. De akkor már Pariék is  rohantak és kiabáltak: meneküljetek, meneküljetek!

Megint zihálva menekültek az éjszaka homályába, ezt a már két nappal ezelőtt átélték. Kiáltások sikolyok, ágak reccsenése hallatszott, de a sötétben alig láttak, csak arra figyeltek, hogy ki tudják kerülni az előttük, felbukkan ágakat, köveket, gödröket. Lélekszakadva rohantak a megbeszélt helyre, libasorba Pari után. A szakadék szélén levő tisztásra sorba érkeztek a gyerekek, és számolgatták egymást.

- Fürge Dudi és Csöpi hiányzik - állapították meg egy idő után.

- Szegényeket elfoghatták – mondta valaki szomorúan.

Pari azonban erősnek mutatta magát és véget vetett a sopánkodásnak:

- Most nyomás pihenni, mert korán hajnalba indulunk.

Hajnalodott világosodott, akár a táj szépségébe is lehetett volna gyönyörködni, ha nem lettek volna ennyire elgyötörve az álmukból ébresztett gyerekek. De nekik már minden tagjuk fájt, ólombábunak érezték magukat.

- Mindenki szedje össze magát ez lesz az utolsó próba – mondta Pari, majd Vállas segítségével a rejtekhelyről előszedett egy hosszú, úgy 12 lépés hosszúságú (ez kb. 7 méternek felel meg) létrát. Összekötözött, gyerekkar vastagságú, fiatal fákból, hosszú faágakból készült a létra két szára, erre kötözték rá a rövidebb, de erős ágakat, a létra fokait.

- Szóval akkor ezt ügyeskedtétek össze, ezért maradtatok itt - jegyezte meg Vagány.

Pari, Göndör és Vállas ezután lecsúsztatta a létrát a szakadékba, úgy hogy a létra másik vége a sziklapárkányon állt.

- Most pedig szépen kettesével, elől egy nagy, mögötte egy kicsi, lemászunk a sziklapárkányra. Ne feledjétek, a nagyok másznak elől, vagyis alul, és nagyon vigyáznak a felettük mászó kicsikre.  Én mászok elsőnek, mert ez a legveszélyesebb. Ha megfogtam a létra lábát, akkor jöhetnek a többiek. Másodiknak jöjjön a Kékszemű, Öcsi kettős, amikor leértek, mászhat a következő pár. Vagány te legyél az utolsó. Segíts kijelölni a párokat. Ha valaki megakad, majd én felmászok érte. Amikor leértünk a sziklapárkányra, akkor pihenünk egyet, majd a létra segítségével a sziklapárkányról a folyópartra mászunk. Mindenki felkészült? – kérdezte legvégül.

A gyerekek nagyobb része, azonban sápadtan az ijedtségtől reszketve csak fejét csóválta. Volt, aki elkezdett sírni.

- Jól van - mondta Pari - féljétek ki magatok, sírjátok ki magatok, de azután szorítsátok össze a fogatok, győzzétek le saját félelmetek. Mert aki nem mászik le, az a banditák kezébe kerül, az pedig százszor rosszabb, mint lemászni ezen a nyamvadt  létrán. Ha mindenki erősen kapaszkodik és megnézi, hogy hová teszi a lábát, akkor nem lehet baj.

A gyerekek félelme azonban nem változott

Mi nem vagyunk gyengék - mormolta Pari - Jöhet baj, sorscsapás, aljasok ármánykodása- mi nem törünk meg- szavalta, énekelte a biztató dalocskát.

Ez megint hatott. Mindenkinek együtt, valamint külön-külön is sikerült legyőzni a saját félelmét.

Két szakaszban másztak le, először mindenki a sziklapárkányra mászott le, majd a létrát innen csúsztatták le a folyópartra és újra kezdődött a leereszkedés.

A gyerekek pedig éhesen fáradtan, reszkető lábbal, de végül is leértek a folyópartra.

Ezután Pari beterelte a csapatot sziklafal alatt levő mélyedésbe és rájuk parancsolt, hogy onnan nem mozdulhatnak, továbbá egy szót sem szólhatnak. Most Vállast jelölte ki ideiglenes kapitánynak.

Ö pedig Vagánnyal, Göndörrel, meg a létrával elindult a folyóparton a folyásiránnyal szembe.

Úgy ezer lépés után egy fás, bokros rejtett helyen megálltak és szétszedték a létrát, amolyan tutaj félét készítettek belőle.

- Ez meg minek - kérdezte Vagány - csak nem akarsz átmenni a túlpartra?

- Eszem ágában sincs, majd meglátod mi lesz. De most mássz fel arra a fára, mutatott - egy jó magas fára - és nézzél a szakadék felé. Ha látod a szakadék, azaz a sziklafal szélét, ahonnan lemásztunk, akkor füttyents egy rövidet. Ha pedig meglátod a sziklafal szélén a banditákat, akkor fütyüld a jelet: vigyázat ellenség.

- Vagány pedig felmászott a fára és jelezte, hogy látja a sziklafal szélét.

Azután jó darabig nem történt semmi, Pari már azt gondolta, hogy elszámította magát. Pari ugyanis úgy okoskodott, hogy a banditáknak ugyancsak el kell jutni a szakadékhoz, a sziklafalhoz. Hiszen nem ostobák, a nyomolvasáshoz pedig jól értenek. Már-már az hitte, hogy rosszul gondolkodott, amikor meghallotta a: „vigyázat ellenség” - füttyjelet a fáról. És akkor elkérte göndör ingét, majd sajátját is levette, az egészet pedig ráakasztotta a létrából kialakított tutajra. A tutajjal pedig csendbe beúszott a folyó negyedéig és ott elengedte a tutajt. A tutajt pedig az áramlás egyenesen a sziklafal irányába sodorta. A sziklafal tetején pedig ott álltak banditák, a tájat kémlelték. Egyszerűen nem értették hová tűnhettek a gyerekek. Nézelődtek ide-oda, amikor az egyikük felfedezte az ócska tutajt az ingekkel

-  Odanézzetek - kiáltotta 

-  Ez meg mi a frász?  - kérdezte a másik. 

-  Ez - mondta a fehér arcú – a kölykök halála. A kölykök át akartak menni a folyón ezzel az ócska tutajjal, de belefordultak. Ezek bizony a folyóba fulladtak. A gazfickók még egy darabig tanácskoztak, de azután egyetértettek: – Itt már úgysem találunk senkit - Akkor megyünk a bandához, a nagyfőnökhöz, a hegyen túlra - adta ki a parancsot a fehér arcú.

De sajnos nem magukba indultak, három foglyul ejtett gyereket, Fürgét, Hajast és Csöpit magukkal hurcolták.

A gyerekcsapat viszont győzött, mert megmenekült. A győzelmet azonban csak később ünnepelhették meg. Csak csendesen örültek, a levegőből lassan tisztult ki a félelem nyomasztó árnya.

Viszont Pari figyelmeztetően szólt: - Három társunkat elvesztettünk, mindenki gondolja át, milyen hibák voltak. Ha majd nyugis helyzetbe leszünk, megbeszéljük.

   Minden baj ellenére élvezték, hogy szabadon mászkálhatnak, beszélgethetnek, heverészhetnek a folyóparton. A gyerekeknek már ez is sokat jelentett.   A megélhetéshez az életben maradáshoz, azonban nem elég a szabadság.  Élelmet, szállást kellett keríteni, ezért néhány napos pihenés után visszatértek ahonnan jöttek szüleik falujába, legalábbis annak helyére. De azért ez sem ment olyan könnyedén.

   Mert a letelepedés, a mindennapos élet kialakítása cseppet sem könnyebb, mint a menekülés - fejezete be Pipu a történetet, majd széjjelnézett. De bizony akkora a gyerekek nagyobb része már kert másik végében játszott, és csak a szokásos társaság ücsörgött Nádpipa körül.

-          Akkor holnap folytatjuk – szólt Pipu – most pedig jöhet a játék.

A letelepedés, részlet Pari naplójából.

A falu szélén a Fövény utca végén volt egy kis ház, abban lakott Nádpipa-nagyapó unokájával Dankócával.  Nádpipa, azaz Pipu sokat mesélt Dankócának meg a Fövény utcai gyerekek csapatának. Pipu először a bronzkori kölyökcsapat meneküléséről és letelepedéséről mesélt. Ez egy hosszú többrészes történet volt. Előző napokban Pipu elmesélte: miként menekültek meg a kölykök, a banditák elől.

Másnap Pipu a sport, valamint a játék után belevágott a történet következő fejezetébe.

     A menekülés után következett a letelepedés, de ez sem volt egyszerű. Mert a letelepedés a mindennapos élet kialakítása egy cseppet sem könnyebb, mint a menekülés. Ebben a korban még a felnőtteknek is nagyon kevés esélye volt az életbemaradásra, hát még az apátlan anyátlan gyerekeknek.

Pari évekkel később, amikor már ő és a gyerekek is idősek lettek, viaszemlékezett és emlékeit leírta egy naplóba. Akkoriban még rovásírással írtak, de a lényeg, hogy a megöregedett Pari visszaemlékezett. Pari ezeket írta le:

   A bronzkori cserecsapat mindennapos életének ezernyi gondját-baját és örömét képtelenség részletesen elmondani – majd így folytatta a naplót:

De azért legfontosabb dolgokat megpróbálom elmondani, a letelepedésről. Számomra letelepedés volt a legizgalmasabb, és a legszebb időszak - bár nem voltak harcok, háborúk, kalandok - de a hétköznapi sikereknél, kudarcoknál szerintem nincs izgalmasabb és szebb.

Visszatértünk a régi faluba az erdőszéli tisztásra, de azért tervem szerint egy kicsit beljebb húzódtunk az erdőbe.

Először is megbeszéltük a menekülés tanulságait. Megbeszéltük, hogy senki nem lehet kényeskedő, gyenge, figyelmetlen önző, mert ezzel nemcsak saját magának árt, hanem a csapatnak is.

Azután szomorú kötelességünk kellett teljesíteni: el kellett temetni a halottakat.

Majd következett a használható dolgok összeszedése. Sajnos a régi falu nagyobb része leégett, és a banditák is kifosztották, de azért találtunk, vásznakat, bőröket, cserépedényeket, és más dolgokat. És a menekülésből megmaradt néhány takaró, továbbá, úgy ötven lépés hosszúságú kötél. Semmit nem dobtunk ki, ebben a helyzetbe mindent meg kell becsülni.

Szerencsére találtunk egy nagyobb hálót, azzal már másnap lemehettünk a folyóhoz halászni.

Az első napokban nagyon sok dolgunk volt.

Én elhoztam a barlangból a szent bronzüstöt, a főzőüstöt. Sok-sok teát, gyógyteát és sok-sok levest kell főzni, hogy mindenki visszaszerezze az erejét. Sokan teljesen kimerültek, különböző betegségekben szenvedtek a gyerekek. Csibak lába sem jött még rendbe.  Nyílt tűzre, tábortűzre, néhány kőre állítottam az üstöt, és felforralt forró vízbe tettem a növényeket, így készültek a teák. Szerencsére nagymamától mindent megtanultam a növényekről. Vagy, ha levest készítettem, akkor a növények, gyökerek mellett, húsokat tettem a forró vízbe. Egyelőre nem válogatunk a húsokba, minden állatnak, békának, teknősnek, madárnak, sőt a gilisztának, csigának is megettük az ehető részét, persze átmosva, megfőzve. Találtam egy cseréplapot, azt használtam fedőnek, hogy az értékes gőzaroma ne párologjon el. Persze először tüzet kellett rakni, és a tűzgyújtás tűzfenntartás egy külön tudomány. Eleinte íjszerű szerkezettel forgattunk egy farúdat, a keményfába fúrt lyukba, oly gyorsan, hogy a nagyon száraz vékony széna, szalma, kóc meggyulladjon. A megfelelő fújás, légáramlás nagyon fontos.  Külön kis csoportot, három gyereket kellett kijelölni a tűz, és a tűzszerszámok védelmére. De egyáltalán hívhatom őket gyerekeknek? Hiszen felnőttek hiányában, neki kellett felnőttként viselkedni, dolgozni.

Talán legokosabb, ha a csapattárs lesz a nevük. Minden gyerek, csapattárs, és nem gyerek.

Egyre több emlék elevenedik meg. Emlékszem, hogy nagy terveim voltak. Már-már úgy érzem, mintha megint ott lennék.

- Elterveztem, hogy, amint időm lesz, nekiállok, hogy állati faggyúból és méhviaszból egyfajta hosszan égő kanócot készítsek, ami egy levegőző cserépbúra alatt fog égni. Így mindig lesz egy láng, amivel meggyújthatjuk a tüzet. A terv már a fejembe volt, de még meg kellett valósítani. Más terveim is voltak.

Cseréptárgyakat is kell készíteni, agyagot keresni azt megformálni, kiégetni.

Vesszőből pedig kosarakat, és halászvarsákat is kell fonni. Később pedig a vadászat miatt egész vesszőkerítésekre is szükség lesz. A hálós vadászatot szeretném kialakítani, amikor egy kisebb vadakat behajtjuk a hosszan kifeszített hálóba. Két oldalon is lenne két vesszőkerítés ez terelné vadakat, hátulról csapat hajtja, és elől lenne a háló, amibe belefutnak. Ehhez azonban hálót kell készíteni, ehhez viszont kendert kell áztatni tilolni, fonni. A kenderültetvény rendbe hozása, és egyelőre kóc, spárga, kötél készítése szintén fontos feladat.  Később majd megpróbálunk vásznat szőni. Mindezt a szüleink már csinálták, de most csak mi vagyunk.

Továbbá, hurkokat, dárdákat és nyilakat is kell készíteni, mert másfajta vadászatra is szükség lesz.

Kövek pattintásával, pedig éles köveket, vagyis kőkéseket kell készíteni. Mindenkinek legyen egy kőkése és egy hegyes dárdája.

Mi gyerekek sajnos nem tudtunk előállítani fémeket, rezet, bronzot, ezért kénytelenek voltunk kőszerszámokat készíteni.

A környékbeli méhrajok felkutatása és megcsapolása szintén a feladatok között szerepelt. Nagyon fontos, hogy ne fosszuk ki a körülöttünk levő természetet, csupán annyira csapoljuk meg, hogy továbbra is el tudjon látni bennünket.

Ijesztően sok feladat jött elő. Megrémisztett ez a sok munka tennivaló. Mindenképpen, szépen sorba tervszerűen kell haladni – ez volt a vezérlő gondolatom.

A következő gond, az volt, hogy melyik csapattársat - mely munkára jelöljem ki.

Másnap megkértem a csapattársakat, hogy mindenki nagyon szedje össze az emlékezetét, hogyan csinálták mindezt a szüleink. És ha egy idősebb csapattárs egy dologban járatos, az legyen annak a csoportnak a főnöke és tanítsa a többieket. Persze az is számít, hogy ki melyik munkát végezné szívesen.

     Elérkeztünk háromszor minden kézujj (harminc nap) napjához  azóta hogy visszajöttünk a faluba, és elkezdtük az új falut építeni. Egy fán, faragott, rovátkákkal jelöltük a napokat, meg a különleges eseményeket. 

Teltek, múltak napok a tervek, faladatok lassan megvalósultak.  Az egyik napon, két okból is vastagabb vonást vágtunk, egyfelől letelt egy újabb kéz ujj napsor, másrészt sikerült az összes munkacsoportot kialakítani. Létrejött egy halászó csoport, egy vadászó csoport, egy gyűjtögető csoport, továbbá, egy ház és eszközkészítő csoport. Valamint voltak a tűzfelelősök és csapatkamra felelősök is. Éjszaka pedig kétszer, két ember őrségbe állt. Minden tisztelet a csapattársaké volt, nagyjából mindenki, rendesen dolgozott. Talán a gyűjtögetőknek volt a legfontosabb dolguk. Nem akartam különbséget tenni, de valahogy lányok, Bodor Szoknya Dudi jelentkeztek erre a munkára. Mondtam nekik, hogy minden gombát, gyümölcsöt, bogyót, gyökeret, virágot, amit csak találnak, mutassanak meg, majd én kiválogatom őket. Senki nem kóstolhat meg magától semmit, mert lehet, hogy mérgező.  Volt is ebből egy baj, a tudtom nélkül megkóstolták, a lila mérgező bogyót, és többen hasbajt kaptak. Szerencsére nem lett nagyobb betegség, de tanulnunk kellett az esetből.

Megint csak áldom a nagymamám, hogyha szigorúan is, de megtanított a növények ismeretére. Pedig annak idején mennyire tiltakoztam: hagyjon ezzel a lányos dogokkal. 

A gyűjtögetők engem figyelve azért lassan megtanulták mi az ehető, miből, mit lehet főzni. Sajnos én időm nagyobb részében, a bronzüst mellé voltam kötve, pedig szívesebben csináltam volna házakat és szerszámokat.  Célom, az volt, hogy nappal mindenki, több tálka gyógyteát igyon, estére pedig mindenkinek jusson egy tálka tartalmas, halat, vagy húst és zöldséget is tartalmazó leves. Már mindenkinek faragtunk fából evőtálkát, amiből persze inni is lehet. De az állandó főzés miatt szinte egész nap a szent bronzüst körül kellett forgolódnom. Néhányszor azért kijutottam az erdőbe, a környékre, és felmértem, hol milyen ehető növények vannak, ehető gyökerek csicsóka, vadsóska-levél, egyebek. Erdei gyümölcsök is voltak a környéken. De persze elsősorban azok gyógynövények érdekeltek melyekből méz-édesítéssel egészen iható teát lehet készíteni. Találtunk édes ehető gyökeret, továbbá egy vadméh fészket. Megmutattam a gyűjtögető csapatnak, mi hasznos, mi káros, mi hol található, egy idő után már nélkülem is ügyesen gyűjtögettek.  Gyógyteákkal gyógyítottuk a betegeket is. Bizony beteg mindig volt, egyszer valamilyen köhögős járvány kapta el csapatot. Szerencsére nem terjedt el. Mindenesetre bevezetettem a tisztasági szabályokat: kötelező volt az állandó kézmosás, főleg evés előtt, nem ettünk bele a közös tálba, sem egymás ételébe. Rendszeresen legalább háromnaponta meg kellett fürdeni, és ruhát mosni, egyelőre a folyóba. Csak az általam ellenőrzött ételt, teát lehet enni, inni. Közben azért egyre többen kezdték elsajátítani a növényismeret és az ételkészítés fortélyait. A szigorú szabályoknak meglett az eredménye, kevesebb megbetegedés történt.

Göndör lett a ház és eszközkészítő csoport vezetője. Mint mondtam, szívem szerint én lettem volna, de hát a csapatfőnök a legnagyobb szolga, legalábbis, ha lelkiismeretes. A tisztás szélére építettük nappali közösségi házat fából, sárból, fűből. A fa a vázat adta, a fű pedig nem engedte be a nagy meleget és hideget. Kettő fakeret közé tömték be a füvet. A házakat kívülről bekenték sárral, amit nap megszárított. A ház minden oldalán volt egy jó időben eltolható rész, amit aljtolónak később pedig egyszerűen ajtónak neveztünk. Ezeken ki be lehet járni, a világosság és a szellő is be tud jönni. A tető sátor alakú volt, a középső farúdat a ház közepén levő fa oszlopok tartották. A tető nagy viaszos levelekkel volt befedve, amikre lapos köveket tettek. A tető, jó hosszan lelógott, a házak oldalát is védte az esőtől.

A házak belsejébe sok-sok száraz füvet hordtunk, ezen pihentünk és aludtunk.

Az éjszakai alvó házat ugyanúgy készítettük el, mint a nappalit, csak beljebb a fák takarásába, az erdőszélen.  Különálló egyéni házakat akkor még nem építettünk, csak közös házakat, igaz azokban el lehetett különülni, ha valaki éppen arra vágyott. Az éjszakai ház, ezért külön fülkékre volt felosztva. A nappali házban volt egy betegek számára kijelölt hely. A ház másik szélén pedig a kőből készült tűzhely állt. Rossz időben ott főztünk. Jó időben viszont a főtéren égett a tűz, ott volt a csapat tűzhelye.

Elkészült a csapat-éléskamra is, szintén a nappali ház mellett volt, a tető föléje nyúlt, védte az esőtől, hótól Az éléskamra egy földbe ásott árok volt. Az árkon keresztbe vastag faágakat tettünk a faágakon hálok, lógtak, ebben voltak a különböző élelmek. Az élelmek, a hűvös árokban voltak, de nem értek a földhöz. A húsokat főzéssel és szárítással is tartósítottuk, persze előtte fel kellett aprítani. Vagy füstöléssel tartósítottuk. Persze ez már régi és most is használt mód. Most is aprítással, szárítással lehet a növények egy részét, a gombákat, a teafüveket is tartósítani. Néha csak pár napra kellett raktározni, azonban a hideg, havas télre is gondolni kellett.  Nem minden növényt lehetett így tartósítani.

A tűzfelelősök is kamrafelelősök már akkor is egy külön csoportban voltak.

Elkészültek a fatálak és a kőkések is. Egyre több a vesszőt fontunk, a hálót szőttünk, valamint dárdát, nyilat készítettünk.

De akkor még a letelepedés elején még sok mindent el kellett készíteni. Először is fel kellett készülni a télre, eleséget kellett raktározni.

Télre valamiféle olyan kéményes kemence kellett volna, amelyik melegíti a házat, de nem gyújtja fel. De az akkor még nem készült el.

És nem készült el a kút sem. A patak közelbe terelése is csak terv volt. Gabonaültetvény is csak terv volt. Sokat álmodoztam, milyen jó lenne egy gabona ültetvény.   Mert a belőle készíthető liszt, illetve tészta, kenyér a legfontosabb eleség. Terveztem még egy termesztő ágyást is, arra gondoltam az erdei növényeket itt kellene termeszteni a falu szélén. Egy pár vadkecskét is be kellene fogni, és szaporítani. A halászaton, vadászaton és mindenen javítani kellene. Sót is kellene szerezni. O nagy szellem hogyan bírjuk mindezt? Csak mindent, fokozatosan tervszerűen.

Viszont a dolgok, ha lassan és sok gonddal, akadállyal is, azért alakultak. A tervek is kezdtek megvalósulni. Akkor még nem gondoltam, hogy mennyi baj, gond leselkedik ránk.

Viszont az első ünnepi csapatgyűlést sikerült megtartani, jól is sikerült. Alaposan elterveztem. Nagyon szépre sikeredett.

    Pipu eddig ért a történetbe, de akkor már csak azt vette észre, hogy egyetlen gyerek sincs körülötte - már a kert végében játszottak.  - Na jó majd legközelebb folytatjuk – mondta, de már csak magának, mert a gyerekcsapat már a kert végében hangoskodott.

 Az ünnepi gyűlés

A falu szélén a Fövény utca végén volt egy kis ház, abban lakott Nádpipa-nagyapó és unokája Dankóca.  Nádpipa, azaz Pipu sokat mesélt Dankócának meg a Fövény utcai gyerekek csapatának. Pipu először a bronzkori kölyökcsapat meneküléséről és letelepedéséről mesélt. Ez egy hosszú többrészes mese volt. Az előző részekben volt arról szó, hogyan menekült meg a kölyökcsapat a banditák üldözése elől. Majd Pipu, Pari kapitány visszaemlékezésén keresztül elmesélte a kezdeti letelepedést. Ebben a korban még a felnőtteknek is nagyon kevés esélye volt az életbemaradásra, hát még az apátlan anyátlan gyerekeknek. Vajon sikerült ezeknek a gyerekeknek? De Pipu soha nem árulta el a történet végét.

Ezen napon pedig, szokás szerint, miután gyerekek fáradtan ültek a körtefa alá, Pipu is elkezdte a következő rész elbeszélését.

    Végre elérkezett a nap, amikor a bronzkori gyerekcsapat megünnepelhette, hogy életbe maradt. Igen, az bizony hatalmas hőstett volt, hogy megmenekült életben maradt és letelepedett a csapat. Délután hatalmas tábortüzet raktak a falu legnagyobb terének, a főtér közepén. A főtér volt, a nappali ház mellett levő, farönkökkel teli, meglehetősen nagy tér. Ahol jó időben csapattagok beszélgettek, játszottak, ettek, szóval ott töltötték a szabadidejük nagyobb részét.  Az ünnep napján, amikor lement nap, fellobbantak a lángok. Akkora éppen elkészült az ünnepi leves is, méghozzá, dupla adag.

A csapattagok a tűz köré ültek, és jóízűen vacsoráztak.

Pari pedig kiállt a tűz elé és így beszélt:

- Csapattársak, barátaim ma ünnepelünk, megünnepeljük, hogy megmenekültünk, hogy letelepedtünk, visszatértünk szüleink otthonába. A mai ünnep a szüleink tiszteletének is szól.

De mai ünnep elsősorban csapat törvényes megalakulásáról szól. Ez az első igazi csapatgyűlés.

Mert mostantól mi már törvényesen is egy csapat leszünk, mert remélem közfelkiáltással, elfogadjátok a következő törvényeket. A csapattörvényeket úgy alkottam meg, hogy levontam az eddigi tanulságokat.

Emlékeztek a menekülés alatt néhányszor bajba kerültünk, és sajnos néhány társunkat is elvesztettük.  Ha emlékeztek, akkor ti is tudjátok, hogy egyik esetben a nyafogás, a lustaság sodort minket bajba, Egy csapattársunk nyafogott, megállt és majdnem elkaptak minket banditák. A másik esetben pedig a figyelmetlenség volt baj, az őrség figyelmetlen volt és banditáknak sajnos három társunkat sikerült elfogni.  De arra is emlékezzetek, amikor néhányan újítani akartak, megették a lila bogyót és betegek lettek. Erről is kigondoltam egy törvényt, ami nem az újítás, de a kapkodás ellen szól.

A bajok általában abból erednek, ha valaki a csapatot nem eléggé szereti, tiszteli, a saját dolgait csapat elé helyezi.

Most pedig én elmondom a törvényeket, ti pedig, ha egyetértetek, akkor hangosan utánam mondjátok, majd utána azt kiáltjátok: elfogadjuk! Ha csönd lesz, akkor nem fogadtátok el a törvényt, ha viszont hangosan zeng ez a rét, akkor elfogadtátok a törvényt. Most pedig álljatok fel és mondjátok utánam:

 Pari feltartotta a hüvelykujját:

-  Az első törvény. Mi egy csapat vagyunk és a csapat, mindig összetart. Csak az összetartó csapat képes legyőzni a nehézségeket!

A tűzz lobogott, pattogott, táncolt és a csapat hangosan Pari után mormolta, egyre és egyre hangosabban.

- Mi egy csapat vagyunk és a csapat, mindig összetart. Csak az összetartó csapat képes legyőzni a nehézségeket!

Utána pedig ezt kiáltották:- Elfogadjuk!

Pari folytatta – figyelem – mondta, majd feltartotta a hüvelyk és a mutatóujját:

 – A következő törvény. A csapat megbeszéli a gondokat, és közösen tervez!

A csapat pedig mormolta: - A csapat megbeszéli a gondokat, és közösen tervez! Elfogadjuk! - kiáltották.

Pari pedig folytatta, Három ujjat mutatatva mondta:

– A következő törvény. A nagyok, az erősek nem bántják, de segítik a kicsiket, a gyengéket, a betegeket!

A csapat pedig utána mormolt, majd kiáltotta: - Elfogadjuk!

- Figyelem - négy ujjat mutatott:

 - A következő törvény. Aki nyafogós, aki lusta, aki figyelmetlen, az elbukik, és csapatra is bajt hoz. Aki csapatra bajt hoz, azt nem tisztelheti a csapat!

A csapat pedig megismételte és megint az kiáltotta:  - Elfogadjuk!

- Figyelem - öt ujjat mutatott:

- A következő törvény. Mindenkinek van saját tulajdona, ami csak az övé, de csapatnak is van tulajdona, ami mindenkié, és amit mindenkinek úgy kell gondozni, mintha sajátja lenne!

A csapat, bár kissé kelletlenül, de ezt is megismételte és kiáltotta: - Elfogadjuk!

-  Jön a következő - hat ujjat mutatott – törvény:

- Aki csapatot, a csapat bármelyik tagját, vagy csapattulajdont nem szolgálja, gyengíti, árt, az mindenkinek, magának is árt!

A csapat ezt is elismételte és kiáltotta: - Elfogadjuk!

 - A következő - hét ujjat mutatott – törvény:

- Vigyázunk a természetre, a növényekre, az állatokra, a vízre, a földre, mert ők adnak nekünk élelmet, házat, eszközt!

A csapat ezt is elismételte, és kiáltotta: - Elfogadjuk!

 - Figyelem - nyolc ujjat mutatott - a következő törvény:

 - Hálát adunk az őseinknek és szüleinknek, hogy tudásukat és értékes dolgaikat ránk hagyták! Vigyázunk őseink örökségére és mi is, továbbadjuk a tudásunk!

Ha nehezen is de ezt is elismételte a csapat, és utána kiáltották: - Elfogadjuk!

- Nincs vége - kilenc ujjat mutatott – törvény:

- Új dolgok az előzőnél jobb dolgok létrehozásán is állandóan gondolkodunk, de csak akkor vezetjük be, ha megvitattuk, kipróbáltuk!

Ezt is kisebb hangzavarral, de elismételte csapat. De a kiáltás már egységes volt:- Elfogadjuk!

- Az utolsóelőtti - tíz ujjat mutatott – törvény:

- Mindenkinek tudása szerint szorgalmasan, figyelmesen kell dolgozni, hogy ő maga és a csapat életbe maradjon! Nemcsak életbe akarunk maradni, de egyre jobban akarunk élni!

Ezt is elmorogta a csapat, de kiáltás egységes volt:  - Elfogadjuk!

- Az utolsó törvény -  tíz ujjat meg még egyet mutatott:

 -  Aki csapattörvényeket megszegi, az megérdemli a csapat megvetését! A büntetésről a csapat dönt!

És a csapat az utolsó törvényt is Pari után mondta, mormolta: - Aki csapattörvényeket megszegi, az megérdemli a csapat megvetését! A büntetésről a csapat dönt!

És utána jött a kiáltás: - Elfogadjuk!

Pari ezután így folytatta:

- Most már valóban egy csapat vagyunk. És most énekeljetek, táncoljatok, és gyakran ismételjétek a törvényeket, hogy ne felejtsétek el azokat. Mához kétszer minden ujj napra, megint összegyűlünk, tüzet rakunk, táncolunk és elismételjük a törvényeket, mert azok mutatják az utat. A jó törvények barátok és nem ellenségek.

És akkor, füstszaggal keveredő ételillatban, a pattogó szikrák és a lángnyelvek szeszélyes tánca alatt, rákezdett az ütemes méltóságteljes dobogás, valaki egy fahusánggal ütött egy odvas fatönköt. A gyerekek keze lába pedig szabadon lendült az ütemre.

Tam, tam, tratatata, tam, tam, tititata,  tam, tam tititata, -  tramm, tramm, tratatata, tam tam tititata -  tatta, tatta, trattatta tititata tratta. És pergett dobogott tovább a dob. Tam tam tratatata szökkennek a fiuk, lányok. A tűz körül emberi formák árnyai szökkentek körbe, le s fel, mintha minduntalan meg akarnák érinteni csillagokat.

Kicsik és nagyok szinte az egész csapat ott szökdécselt a lángok körül.

Egy idő után pedig valaki tánc közben rázendített, és az alkalmi kórus követte:

- Mi egy csapat vagyunk és a csapat, mindig összetart. A csapat, az összetartó csapat mindent legyőz, nem félünk, nem félünk, mi győzünk.

Pari folytatta, a csapat pedig ütemesen, a tánc ritmusában, tam, tam, tratatata, utána mondta:  - A csapat megbeszéli a gondokat, és közösen tervez. A kórus moraja pedig elrepült a sötét erdő fele – A csapat megbeszéli a gondokat, és közösen tervez.

Ezután jött a következő majd megint a következő törvény. És akkor, a lángok alatt, tánc közben, ütemre szökellve, ugrálva elmondták, szinte elénekelték az összes törvényt.

Kurjongatás, tánc, vigadalom, zene és bona, minden volt aznap éjjel, ami csak kellett.

   Néhányan azonban nem voltak a táncolók között. Vállas és társa Karó ez a szikár magas csontos fiú, távolabbról, megvető arccal nézték a táncolókat: - Ezek minek örülnek, a rabságnak? - csak annyit kérdezett Vállas a barátjától.

Egy kicsit odébb, bokrok sötétjében ahol már a tücsökzene hangosabb volt mint a zene, és nem a tűz, de csillagok világítottak egy lány meg egy fiú, csak nézte egymást. Látták érezték egymást, bár sötét volt. Kékszemű és Göndör volt ez a lány és ez a fiú. Vannak percek, amikor fölösleges beszélni, minden magától értetődő. Az érintés szépsége semmihez sem fogható.

    Pipu körülnézett és csodálkozva látta, hogy a gyerekek zöme még ott ül körülötte. Most kivételesen nem rohantak játszani. Így azután sajnálkozva jelentette be, a hogy csak másnap következik a folytatás.

 Baljós jelek mutatkoznak – újabb részlet Pari naplójából.

(Azoknak ajánlott, akik szeretik a mélyebb, nehezebb, tartalmasabb gondolatokat.)

A falu szélén a Fövény utca végén volt egy kis ház, abban lakott Nádpipa-nagyapó unokájával Dankócával.  Azután megalakult a Fövény utcai gyerekek csapata. Nádpipa, azaz Pipu sokat mesélt Dankócának meg a csapatnak. Az előző napokban Pipu elmesélte: miként menekültek meg a bronzkori kölyökcsapat a banditák elől. Ezután következett a letelepedés, de ez sem volt egyszerű. A kis csapat megmenekült és letelepedett, azonban a problémák, bajok soha nem fogynak el. Az ünnepi gyűlés azonban jól sikerült. Vajon sikerül a gyerekeknek életbe maradni? De Pipu soha nem árulta el a történet végét.

Pipu ezen napon így kezdte a meséjét:

 - Megint azt mondom el, amit Pari évekkel később leírt a naplójába.

   Szóval Pari ezt írta naplójába:

  Akkoriban a letelepedés első hónapjaiban sok minden aggodalommal töltött el, a dolgok valahogy nem mentek jó irányba. Gyakran aggódtam, féltettem csapatot, sokszor azonban dühös voltam rájuk, nem mindenkire, de sokukra. Máskor meg szomorú voltam, néha meg szégyelltem magam, hogy csak ennyit értem el.. A vágyaim nem teljesültek. Arra gondoltam, hogy ezek rossz érzések, de én inkább örömérzéseket szeretnék átélni, büszke szeretnék lenni. Valamint a jóleső megnyugvás érzését szeretném átélni. Én is szeretek vidám lenni.

De mi is volt a baj? Túl sokat veszekedtek egymással a csapattagok. Sokat veszekedtek, ezzel egymásnak okoztak félelmet, dühöt, bánatot, szégyent.  Láttam, hogy a munka, a jó élet megteremtése, mert ez kettő összefügg, akadályokba ütközik. Így pedig a természet okozta nehézségek legyőzése, az időjárás, ennivaló keresés megoldása is nehezebbé vált.

Az meg nyilvánvalóvá vált, hogy az általam elképzelt közös gazdálkodás, csapatgazdálkodás csődöt mondott. A másik elképzelésem, a közös döntési rendszer, is akadozott, de elhatároztam, arról nem mondok le. És a közös gondoskodásról sem.

Ahogy visszagondolok, leginkább az alábbi gondolatok jártak akkor a fejemben:

 - Én vagyok a vezető, sokan kapitánynak tartanak, ezért mindez az én feladatom, az én felelősségem. De ha nem lennék a vezető, akkor is kötelességemnek érezném, hogy a csapat kevesebb rosszat, és több jót éljen meg. De vajon a csapattársak is ezt érzik? Ha létrejönne a csapatgazdálkodás, akkor jobban menne a munka, akkor kevesebbet veszekednének. Ha jobban menne a munka, akkor kevesebbet éheznénk, finomabbakat ennénk, kevesebbet fáznánk, jó kényelmes és szép dolgok vennének körül minket. Kevesebbet betegeskednénk, egészségesebbek lennénk.  Ha kevesebbet veszekednénk, egymást is kevesebbet bántanánk szóban és tettben, ez is, sok rossz érzést megszüntetne. De vajon a többiek is így képzelik el a jó életet? Vagy szeretnek veszekedni?

Persze olyan áron nem kell a béke, hogy nem megy a munka. Olyan áron sem kell a béke, hogy elnézzük a rosszat. Szóval a munkának is jól kéne menni, és kevesebbet kellene egymást bántani. De miért is bántják az emberek egymást? Erre a kérdésre majd visszatérek.

Persze sokat gondolkodtam azon, hogy egyáltalán az embereket boldogabbá lehet-e tenni. Bizony, sok olyan dolog jutott eszembe, ami azt mondja: nem lehet. Még az is lehet, hogy a csapatba én vagyok a legszomorúbb, leginkább szorongó, dühős tag.  Lehet, hogy mások sírása, veszekedése dühe nem is annyira komoly. Az is lehet, hogy az ember, én is, csak erre a szintre képes. A félem, düh, bánat is bennünk van. És az egymás bántása, az önzés is bennünk van.  Most idősebben, mégis azt mondom: lehet a boldogságot fokozni, lehet fejlődni, csak nagyon nehézkesen, lassan.

De leginkább mégis azt gondoltam: - valahogy gondolkodási tévúton vagyok. Mert én, mint vezető vagy egyszerű csapattag csak a feltétlen optimizmus, bizakodás oldalán állhatok. Soha nem szabad azt mérlegelni, hogy a jó mennyire hozható létre. Nem szabad kételkedni. Nem érdekes, hogy mennyit, de valamennyit lehet a dolgokon javítani. Nem oda kell tenni hangsúlyt, hogy csak kííccsíít lehet javítani, hanem oda, hogy lehet javítani.

Szóval úgy néz ki, hogy a csapatgazdálkodás megbukott.

A csapatgazdálkodásnak egyébként két összetevője lenne. Az egyik, hogy mindenki hoz élelmiszereket a csapatkamrába, nem számoljuk ki mennyit. Azért se számoljuk, mert a házépítők az eszközkészítők nem élelmiszert termelnek, de azért hasznos munkát végeznek. Szóval, nem számoljuk a betett munkát. A fogyasztás meg egyforma lett volna, mindenki megkapja pl. az esti tálka levesét, és aki éhes az repetázhat. Arra számítottam, hogy mindenkibe lesz, a mások iránt annyi tisztelet, szeretet, hogy rendesen dolgozik. Lehet, hogy valaki gyengébb, ügyetlenebb, de legalább próbálkozik. Valamint lesz annyi tisztelet, szeretet, hogyha nem nagyon éhes, akkor nem kér repetát. Ez nem jött be. A csapat egy része valóban ilyen, őket én a rendes oldalnak nevezem.

A csapat egy másik része, Vállas és társasága viszont elég pofátlan direkt lazsál, és mindig kér repetát. Ők a kilógók. Sok nevet lehet nekik adni, de legyenek: kilógók. Úgy értve a kilógást, hogy valójában nem akarnak csapatba beilleszkedni. A csapat harmadik része pedig a kettő között van, és közömbös is.  A csapatgazdálkodás másik része, hogy vannak csapattulajdonok, például ott vannak a közös házak. Én úgy képzeltem el, hogy mindenki gondozgatja ezeket, mondjuk, lát egy gyomot a házba, akkor lehajol és kitépi. Lát egy szemetet, akkor felveszi. Na és persze, senki se szemetel. Nem nagy dolgok ezek, a lényeg hogy mindenki magának érzi, ami közös. Persze mondanom se kell, csak a csapat kisebb része, leginkább a rendesek, akik magukénak érzik a közöst. A kilógók és a közömbösök nem. A múltkor direkt a bejárathoz tettem egy halom gallyat, kíváncsi voltam, ki rakja arrébb. Hát csapat nagyobb része szépen átlépett rajta, eszük ágában sem volt, hogy megfogják. Pedig csak kis munka lett volna. Ráadásul, ez az egész egy lavinát indít el. Mert a rendes megfogja azt a szemetet és kidobja a szemétbe. Kidobja egyszer, kétszer, de nem biztos hogy harmadszor is. Amikor azt látja, hogy senki más nem fogja meg, még köszönetet sem kap érte, sőt a kilógók egyre pofátlanabbak, megéri nekik, akkor a rendes is abbahagyja, érthető, hogy abbahagyja.

Én azt hittem, hogy ez a közös gazdálkodás annyira egyértelműen jó és igazságos, hogy szinte mindenki egy perc alatt megérti. Megérti a csapattörvényt, ami erről szól. De van valamiféle önző birtoklásvágy az emberekbe. És a sértődések is gátolják az együttműködést - sértődések pedig mindig vannak, mert szinte mindenki okosabbnak érzi magát.  Még a fele másokba, a közömbösökbe is ott van ez a kódolt önző birtoklásvágy, és a presztízsharc, pedig ők nem kimondottan önzők, nagyravágyók. Szóval az emberek nagyobb része csak a saját tulajdonát tiszteli, szereti, a közöst nem. Pedig hát az is az övék, de ezt mégsem értik. Ha az emberek nem akarják, nem értik, akkor büntetést adni sem érdemes.  Ez számomra, a rendesek számára érthetetlen, dühítő, de nem tudom, mit tegyek. Az biztos, hogy ezért szidást érdemelnek, de ennyi.  Vagy valahogy meg kellene nekik magyarázni a nyilvánvaló jót. De a nyilvánvaló jót, hogy lehet magyarázni, ha nem látják. Vagy talán egyesek a rosszat, azért nem érzik rossznak, mert ők csinálták. Akkor talán az lesz a legjobb, ha a közös házak helyett mindenki magának épít házat. Ez minden szempontból rosszabb, kényelmetlenebb, nyáron, hidegebb télen melegebb, de mit lehet tenni. Továbbá a számolatlan termelést és a javak számolatlan kivételét is abba kell hagyni. Mindenkinek lesz a saját háza, mellette egy saját éléskamrája, abba gyűjti az élelmet, és annyit eszik, amennyit termelt. Majd mindenki szerez magának saját üstöt, és magának főz. Aki pedig nem élelmet termel, az elcseréli a munkáját élelemre.  Ez az egész egyéni gazdálkodás sokkal rosszabb lesz, sokkal több munkát igényel, de mit lehet tenni. Én még azért megpróbálom meggyőzni a csapatot, hogy ez hatalmas butaság, de úgy néz ki nem fog sikerülni.

Hogyan lehet meggyőzni az embereket, arról, hogy a közös jobb, mert kevesebb munkával többet lehet elérni? Ezek szerint, sehogy.

Persze a kicsik gyengék, és a betegek segítségéről azért nem lehet lemondani. A közös gondoskodás rendszeréről soha nem mondok le.  Két dolog miatt. Egyrészt ha nincs az emberekbe együttérzés, akkor előbb-utóbb kinyírják egymást. Ha nincs igazságosság, akkor is. Másrészt a közösen szervezett működés, a tanítás, a betegellátás, sokkal hatékonyabb, mint az egyéni. Valamint a védelem, a rendfenntartás, az igazságszolgáltatás is ilyenek, csak közösen alakíthatók ki.  

A közös döntés rendszeréről sem hagyom magam letéríteni.

Már most kirajzolódik, hogy a csapat ketté fog válni. Érződik a rossz harcának szaga a levegőben. Sokasodnak a baljós jelek. Egyre több a veszekedés, a konfliktus. Vállas meg a társasága egyre szemtelenebb és kötözködőbb lesz.  Azt is lehet tudni, legalábbis én tudom, hogy mi van a lelke mélyén.

Ilyesmi járhat a fejében: - én nem vagyok megérdemelt helyen a csapatba. Nekem kellene főnöknek lenni. Ilyen balekok, senkik ne uralkodjanak felettem? Dehogy hagyom ezt. Csak az alkalomra várok. Szóval Vállas, és a hozzá hasonlók ezt gondolják. Mindezt pedig onnan tudom, hogy ez van a lelkek mélyén, hogy volt idő, amikor én is így gondolkodtam.

Tudom, hogy ilyen sekélyes gondolatmenet irányítja az ilyen embereket. A presztízsharc irányítja ezeket, az embereket. Nem bírják elviselni, még egy percig sem, hogy ne ők legyenek a főnökök. Persze egy idő után el is érik, ők lesznek a főnökök, és akkor létrejön a rosszak harca. A feltörekvő rosszak harcolnak a hatalmon levő rossz uraságokkal.

Jó lenne tudni, honnan és hogyan kerülnek ezek a rosszak az emberekbe. Mert akkor talán meg lehetne nekik magyarázni, hogy ezek rosszak. Egy részük talán a rossz szellemek műve. Egy részük talán nem más, mint védekezés, sérelmek, félelmek váltják ki. A birtoklásvágy a presztízsharc, az önzőség, olyan, mint egy fertőző betegség, terjed.

Ilyesmi gondolatok jártak akkoriban az eszembe.

Igen, emlékszem, időnként nagyon el voltam keseredve. Bár igyekeztem, titkolni elvégre nekem, mint vezetőnek biztonságot, örömöt kellett volna sugároznom.  Máskor valóban bizakodtam, nemcsak megjátszásból.

Ami viszont nagy örömmel töltött el, a kicsik, a négy, öt, hat évesek viselkedése. Sokkal kevesebb baj volt velük, mint amire számítottam. Persze néha hisztiztek, néha pedig irigykedtek egymásra, de erről le lehetett beszélni őket. Mégis összességében valahogy bennük több megértés, becsületesség, türelem volt, mint néhány nagyban. Rájuk még lehetett hatni, talán ezért könnyebb volt velük bánni.

Ki ne hagyjam, az is nagy öröm volt, hogy találtam sót a barlangba. Végre megsózhattuk az ételeinket,  még cserére is maradt. El is határoztam, hogy nemsokára elindulok valakivel a cserevásárba és  sok értékes dolgokra, mézre, fűszerekre, üstre, és ki tudja mire cserélem a sót.

  Ezeket írta Pari a naplójába – fejezte be Pipu, csak Bobó ült mellette.

-  Ez nem is volt mese – mondta Bobó

-  Jó akkor ez nem mese, hanem elmélkedés, azoknak, akik nem félnek a gondolkodástól – válaszolta Pipu.

Pari és Vállas vitája.

A falu szélén a Fövény utca végén volt egy kis ház, abban lakott Nádpipa-nagyapó, azaz Pipu és unokája Dankóca. Nádpipa először a bronzkori kölyökcsapat meneküléséről és letelepedéséről mesélt. A kis csapat megmenekült és letelepedett, azonban a problémák, bajok soha nem fogynak el. Ebben a korban, a bronzkorban, még a felnőtteknek is nagyon kevés esélye volt az életbemaradásra, hát még az apátlan anyátlan gyerekeknek. Vajon sikerült ezeknek a gyerekeknek?

A gyerekek szokás szerint leültek pihenni, inni, eszegetni és Nádpipa belekezdett a történetbe:

  - Szóval Pari baljós jeleket látott, pontosabban látta, és érezte is, hogy kis csapat tagjai között egyre erősebb a széthúzás.

Pari az egyik reggel intett Vállasnak:

 - Gyere, beszélgessünk egy kicsit

Vállas nyeglén válaszolt: - Nincs sok kedvem beszélgetni 

Pari azonban folytatta: - Szépen megkérlek, legyél rendes, ne rontsd el a csapat összetartását. Ne ziláld szét a csapatot. Ne mutass rossz példát. Ne rontsd a közhangulatot.

Vállas: - Engem nem érdekel a csapat.

-  Akkor mi érdekel?

-  Meg szeretném találni magam, önmegvalósítás, ez az én célom.

-  Szóval, akkor elégedetlen vagy magaddal. Ez a nagy beképzeltség, ezek szerint csak álca.

-  Én nem álcázom magam, csak azt akarom, ha ezek a gyenge senki emberkék, és az egész híres csapat tisztelne.

- Részben megértelek, a fiatalok fő kérdése, milyen legyek? Mit kell tennem, hogy tiszteljenek, ezt sokan kérdik maguktól. Milyen legyek hogyan viselkedjek, a gyerekekkel, felnőttekkel, azzal a fiúval, lánnyal, aki tetszik nekem. Hogyan viselkedjem a barátaimmal, a csapattársaimmal és az idegenekkel? De talán azon is el kellene gondolkodni te mit tehetsz, önzetlenül…

 - Már nagyon unom ezeket a lelkizéseket, ezeket a magasztos prédikációkat. Ki vagy te, talán az Isten! – vágott közbe ingerülten Vállas

-  Pedig képesek vagyunk magunkat javítani, nevelni. És sajnos elrontani is. A jellemünket kívülről is lehet alakítani, de igazából saját magunk tudjuk alakítani – válaszolt nyugodtan Pari.

- Egyszerűen arról van szó, hogy én mást tartok jónak, mint te. Miért gondolod, hogy csak a te véleményed a jó az igaz. Nem te vagy a beképzelt?

- Ha jók akarunk lenni, akkor tudni kell, hogy mi a jó, mi a rossz. Ehhez pedig sok tanulás, és sok gondolkodás szükséges. Te vajon elmondhatod magadról, hogy sokat tanultál, hogy naponta legalább egy órát gondolkodsz a jóról, rosszról?

- Persze hogy gondolkodom, csak én utálom ezt az engedelmes jó kisfiú stílust, amit te szeretnél itt bevezetni. Sőt ez nem is kisfiú stílus, ez a babusgatott kislányoknak való. Nekem az ellenkezője tetszik. 

- Gyakran a rossz is szimpatikus, szeretnénk rosszak lenni, vagyis a rosszat tartjuk jónak. Sajnos, erről le kell szokni.

- Értsd már meg, nekem más a jó, mint neked. Te erőlteted rám a véleményed és nem én rád, akkor most melyikünk a jó? Könnyű a felnőtteknek, állandóan parancsolgatnak. És ha kisebb nem engedelmeskedik, mert van saját akarata, akkor rögtön ő lesz a rossz. Most is te parancsolgatsz, csak álszenten kérésnek állítod be!

-  A te véleményed, viselkedésed is hat a csapatra. Én pedig nem kényszerítlek, csak megpróbálok meggyőzni. De beszélgessünk a jóról.  Képesek vagyunk magunkat javítani, de többféle jó van. Képesek vagyunk magunkat javítani, de figyelembe kell venni, milyennek születtünk. Van, amit nem tudunk magunkra erőltetni, illetve van, amiből csak keveset tudunk magunkra erőltetni, mert nincs hozzá készségünk-hajlamunk, nem olyanok vagyunk. Mindenki egyéniség, találd meg magadat, légy hű magadhoz.

-  Pontosan ezt teszem, akkor meg mi a probléma? – kérdezte gúnyosan Vállas

-  Persze alakítod magad, de rossz irányba változol, tehát valami baj van.

Egy csomó dologban, tulajdonságban az arany középút a jó. De talán a legfontosabb, a önbizalom, nagyképűség és a bátortalanság, önbizalomhiány arany középútjának megtalálása.

 Ne legyél ügyefogyott, mafla, de nagyképű se.  Legyél kritikus, újító, de ne legyél ellentmondó kötekedő, olyan, aki csak magát tartja okosnak. Általában keresd az arany középutat, de mindig jusson eszedbe: nem mindenbe az arany középút a legjobb.

-  Már megint ez a prédikáció, unalmas. Hányszor mondjam: ami szerinted rossz, az szerintem jó.

-  Többféle jó van, de még sokkal több a rossz oldal. Rossz, amikor valamiben átlag alatt vagyunk. A jellemnek, a tulajdonságoknak nagyon sok oldala van. Az egyik fontos oldal a hatalomvágy, a nagyképűség foka.  A túlzás rossz, a rossz az átlag alatti. Az ember csak néhány dologban lehet jó, kiváló a többiben átlagos. Arra kell vigyázni, hogy semmiben ne legyél átlagon aluli. Ha el tudod érni, hogy néhány dologban kiváló, vagy jó legyél, és semmibe nem legyél erősen átlag alatti, akkor már jó vagy – magyarázta hosszasan Pari.

-  Mondtam már, hogy nem érdekel. Utálom ezt a beképzelt álszent, lekezelő dumát!

-  De te mondtad, szeretnéd, ha tisztelnének. Akkor gondold át számodra ki a szimpatikus, kire nézel fel igazán, kivel érzed jól magad. Ha te is szimpatikus szeretnél lenni tiszteletet, szeretnél, akkor viselkedj úgy, mint az általad kedvelt ember. Általában az ilyen igazán kedvelt emberek szerények, nyugodtak nem veszekedősek, nem főnökösödnek. Az öndicséret bűzlik.

-   Lehet, hogy másoknak ezek a szerény jó kisgyerekek a szimpatikusak, nekem nem.

- A legfontosabb tulajdonság azonban az önzetlenség, nem ártsunk, de inkább használjunk másoknak. Sokan ezt a nem tartják fontos dolognak, pedig valójában ez a legfontosabb. Fontosabb, mint a szépség, az okosság, az ügyesség, a vagányság, mindennél fontosabb.

- Ez megint egy maszlag, púder, senki nem értékeli, ha jó vagy, ha segítesz másokon. Csak lenéznek. A legnagyobb mese: jótett helyébe, jót várj.

-  Ez részben igaz. Legalábbis a jó, amit a jótett helyébe kapsz, csak hosszú távon és áttételesen jön vissza. És az okozott ártás is hosszabb távon és áttételesen jön vissza. Nem azért kell önzetlennek lenni, hogy visszakapjuk, hanem azért hogy legyünk valakik. A senki hernyó, azt hiszi, hogy ő milyen erős, ügyes hernyó, jól él, és azt hiszi, hogy sokan felnéznek rá. Pedig ő csak egy élősködő, nem ad hozzá az élethez, csak elvesz abból.

- Nem akarok egész nap, robotoló senki lenni, meghunyászkodó munkagép lenni. Nem akarok egyhangú életet élő gyáva szolga lenni.

-  Az a valaki, aki hozzátesz az élethez, a jóléthez. Ahhoz kell a legnagyobb bátorság és erő (lelki erő) hogy magadat, a saját rossz tulajdonságaidat, félelmeidet, gyengeségeit felismerd és legyőzd. És ahhoz kell a legnagyobb bátorság és lelki erő, hogy a mindennapos hasznos, de sokszor kicsinyesnek, unalmasnak látszó munkádat elvégezd. Lelkiismeretesen gondoskodj azokról, emberekről, állatokról és tárgyakról, akiket a sors a te oltalmad alá rendelt.

-  Ezek frázisok. Az élet nem erről szól, hanem a versenyről. Szerintem is győzzön és uralkodjon a jobb az erősebb. Vigyázz öreg, egyszer még pitizni fogsz! – indult fenyegetően Pari felé. 

- Te nem versenyezni szeretsz, hanem harcolni - válaszolt nyugodtan Pari, nem lépett hátra, csak folytatta - Amiben csak lehet, döntsön az igazságos szabályozott verseny, ezt mondom én is. De olyan verseny, döntsön, ami veszteseket nem alázza meg. Olyan verseny, ami veszteseknek is ad esélyt, visszavágót. A versenyzőknek egyenlő feltételeket kell biztosítani, a gyengébbek, kisebbek kapjanak előnyt. A győztes legyen büszke, de nem legyen nagyképű, maradjon szerény. A győztesek, és a vesztesek között legyen különbség, de ne, hatalmas különbség.

- Már megint ez a szenteskedés. Az erősebb, a ravaszabb győz és ez a lényeg.

- A versenybe nem lehet rejtett ravaszság trükközés, mindennek láthatónak és érthetőnek kell lenni. Nem lehet kijátszható szabály. Tilos a csalás, a szabályok mindenkire egyformán vonatkoznak. Ha nem így van, akkor soha nem derül ki, ki valójában a jobb abban, amibe versenyeznek.

-  Az erősebb, ravaszabb állapítja meg a szabályokat.

- De akkor azt ne nevezze versenynek, mert nem az. Nevezze erőszakos uralomnak leigázásnak, kifosztásnak. Szerintem inkább az a baj, hogy nem bírod elviselni a vereséget. Te vagy a gyenge, nyafogós kisgyerek.

-  Ezt a baromságot meg honnan veszed.

- Onnan, hogy nem mersz szabályosan igazságosan versenyezni. A vesztesnek el kell viselni a vereséget. A vereségnek nem arra kell őt ösztönözni, hogy elkeseredjen, magát lehetetlen alaknak tartsa, hogy ne merjen versenyezni. Mert aki az álnok harchoz fordul, bár tudna versenyezni, az is gyáva. Hanem arra kell ösztönözni a vereségnek, hogy javítson magán, még többet gyakoroljon. És arra, hogy megkeresse mi az, miben ő igazán jó lehet.

- Azért beszélsz ilyen magasról, mert te vagy az erősebb,  mögötted áll a csapat. Egyelőre mögötted állnak, de amint úgy tartja érdekük és gyávaságuk már más mögött fognak állni. Mindig az erősebbnek van igaza. 

- A vita nem verseny, hanem igazságkeresés. Az igazságok nem versenyezhetnek egymással, mert az igazságnak természet, Isten szerint le kell győzni a hamisságot. Lehet, hogy nem rögtön, de egyszer legyőzi a hazugságot, a hamisságot. A hazugság terjesztője, és megvalósítója mindenkinek, magának is árt. Erővel pedig végképp nem lehet igazságversenyt nyerni. Álnokosodással, hazugsággal sem lehet igazságversenyt nyerni.

- Elegem van, ebből a nagyképű dumából. Hagyj békén, nem érdekel, felejtsük el egymást. A saját utamat fogom járni akkor is, ha ez neked nem tetszik! – vágta oda Vállas, majd köszönés nélkül otthagyta Parit.

  - Szerintem is unalmas ez a sok lelkizés – mondta Dankóca, aki Bobó és Szamóca társaságában ott maradt és végighallgatta Pipu meséjét. 

 - Igazad van, a lelki fröccs unalmas, sőt kiábrándító. akkor ezt is felejtsük el. 

Szétesik a csapat.

A falu szélén a Fövény utca végén volt egy kis ház, abban lakott Nádpipa-nagyapó és unokája Dankóca. E ház kertjében alakult meg a Fövény utcai gyerek csapata.  Nádpipa, azaz Pipu először a bronzkori kölyökcsapat meneküléséről és letelepedéséről mesélt. A kis csapat megmenekült és letelepedett, azonban a problémák, bajok soha nem fogynak el. Ebben a történelmi korban, a bronzkorban még a felnőtteknek is nagyon kevés esélye volt az életbemaradásra, hát még az apátlan anyátlan gyerekeknek. Vajon sikerült ezeknek a gyerekeknek?

  Ezen napon Pipu halkan, bölcselkedő hangon kezdte a meséjét:

- Egy furcsa, szomorú dolog történt a csapattal. De most nem a banditák okozták a bajt, és nem is a természet. Nagyjából a természetet is sikerült legyőzniük, úgy értve, hogyha szegényesen is, de eléldegéltek. De saját magukat nem sikerült, legyőzni, ugyanis saját maguknak okozták a bajt.

Nem volt különösebb oka, mégis ártalmas belső ellenségeskedés és harc alakult ki.

Az állatok sem viselkednek így.

- Dehogynem - vágott közbe Szamóca – a vadállatok még ölnek is.

- Jó akkor elmondom, szerintem mi különbség van az ember és az állat között – mondta Pipu, majd így folytatta:

- Természetesen az ember sokkal okosabb, tud beszélni, vannak ötletei, tud házakat, eszközöket készíteni. Továbbá, ami különbségnek mondható, hogy az emberben van egy előrejutási vágy, a jobb életre törekszik. Az állatokban, ha van is ilyen, de nem olyan erős, mint az emberben. Bár néha az ember is elfeledkezik erről a törekvéséről.

Talán az ember érzelmei is színesebbek, sokrétűbbek és erősebbek, mint az állaté.

Valamint az ember kialakulásában komoly szerepe van a közösségi létnek is. Igaz, már az állatok többsége is közösségbe, azaz társadalomba él.  Sokféle állatközösséget ismerünk. Pari pl. gyakran látott, gazellacsordákat, de vannak elefántcsordák, bölénycsordák, marhacsordák, oroszláncsapatok, farkascsapatok és még hosszan lehet sorolni. Sőt még talán hangyákat, méheket is idevehetjük. És persze a majomcsapatokat se hagyjuk ki. Érdekes hogy például a méhek katonásabb közösségben élnek, mint például a farkasok.

Az emberi közösség azonban szervezettebb, nem katonásabb, de szervezettebb, mint az állatoké és minél okosabb az ember, annál szervezettebb. Talán az együttérzés, az empátia, az összefogás is erősebb. De sajnos nem mindig. Ugyanakkor az embernél egyéniség szerepe is erősödik.

Talán ebből adódik az ember egyik nagy ellentmondása. Egyfelől az ember, a többség, a kelleténél önzőbb, nem érdekli a közösség.  Másfelől viszont nagyon is bégetve megy a többiek után, illetve a vezér után. Akit ő nem is akart, de ha már ő a főnök, akkor már fél tőle és nyalja a talpát. Szóval ez látszólag ellenmondás. Valójában nem ellentmondás, mert mindkettő az önzésből és az ostobaságból ered.

Az állatcsapatokban is vannak pozícióküzdelmek, van a vezérségért való küzdelem. Viszont ha már kialakult a belső rend, onnan az állatcsapat összetart, minden egyed vállalja a közösségi létet.

Szerintem elvárható lenne, az embertől, hogy ezek a pozíció-küzdelmek finomabbak kisebbek igazságosabbak legyenek a gondolkodó ember közösségeiben. Ne az erősebb, ravaszabb, de az okosabb győzzön, méghozzá igazságos versenyben. Olyan versenyben, ami azt méri: mennyit használ másoknak.  De nem ez, hanem ennek az ellenkezője következett, be, az emberi csapatokban kialakuló belső harcok, mindenképpen sokasodtak, és valójában kegyetlenek.  A háború pedig, egy olyan teljes alávalóság, és ostobaság, amire csak az ember képes. Az állatok nem háborúznak, az állatok döntően csak a megélhetésük miatt bántják a másikat – tehát akkor az elején nem mondtam nagy butaságot.

Ekkor Pipu bizony észrevette, hogy a gyerekek unatkoznak: - a gyerekek nem bölcselkedésre kíváncsiak, hanem a történetre – gondolta majd így szólt:

   -  Na de nagyon elkanyarodtam. Inkább folytatom a bronzkori kölyökcsapat történetét.

    Vállas és haverja Karó, a halászok közé került, egyszerű halásznak. Pari ugyan felkérte Vállast, hogy legyen a halászok vezetője, de Vállas sértődötten elutasította, mondta is Karónak: - ilyen piti tisztséget akar nekem adni. Nekem legalább parancsnok-helyettesnek kellene lennem.

Hozzájuk csapódott még Pisze is, ez az egyébként csinos lány, aki, ha nem is volt szerelmes Vállasba, de felnézett rá. Öt tartotta, a legbátrabb, legvonzóbb, fiúnak, Vállas kemény zabolátlan, félelmet nem ismerő viselkedése lenyűgözte. És ha Pisze ment, akkor Szőcsi is ment, mert ő pedig Piszét imádta.  Valamint Tarisznya is ebbe a csoportba tartozott, itt érezte jól magát, és be is fogadták.  De a halászok közé csak Vállas, Karó és Pisze lett beosztva, Szöcsi meg Tarisznya más beosztást kapott. Vállasék, nevezzük így ezt a csoportot, nem nagyon szerettek dolgozni, amikor csak lehetett a folyóparti fűzfa árnyékába, heverésztek, cseverésztek, és nevetgélve nézték, ahogy a többi halász kínlódik a hálókkal, varsákkal, egyáltalán a halfogással. Este pedig felmentek a halászokkal a táborba, de ott is inkább elkülönülve ücsörögtek, vagy éppen járkáltak, de közben, ahol csak alkalmuk nyílt, szurkáló, lekicsinylő megjegyzéseket tettek. Többre tartották magukat a többinél, ezt nem is rejtették véka alá.

Viszont az ételosztásnál, már azért is hogy megmutassák „nekünk ezt is lehet”, mindig az elsők között álltak, ráadásul, szinte mindig kértek második adagot.

Ugyanakkor, ha nekik szólt valaki, akkor rögtön jöttek a szokásos válaszok: - nehogy már te parancsolgass. Ki vagy te itt. Felejts már el kiskoma. 

Ez a csoport megváltoztatta a csapat felfogását viselkedését, de nem éppen jó irányba

- Nehogy már te mondd meg nekem, hogy mit csináljak – talán ez volt a leggyakoribb mondat, és gondolat, ami a csapatba ekkortájt elhangzott.

Ugyanakkor szinte mindenkinek volt egy jó szándékú elképzelése, terve, mit hogyan kellene csinálni. A terveket, elképzeléseket azonban nem egyeztették össze, meg se próbálták. Mindez persze ellenségeskedéshez vezetett. 

Talán akkor kezdődik a nagyobb baj, ha ellenségeskedő légkör alakul ki. Nem azzal folytatják veszekedést: van egy kis vita, de ezért ő akkor is barátom marad. Van egy kis vita ez természetes, de azért őt szeretem. „Sok jóban-rosszban együtt voltunk, sok minden összeköt bennünket”. De nem ezzel a gondolattal folytatják a vitát, hanem igazi ellenségekké vállnak, ez pedig már igazi baj.  Persze nem egyformán hibásak abban, hogy elfajul a vita. Az egyik fél sokkal inkább okolható. Viszont nehezen bizonyítható, hogy melyik. Sokszor éppen az a hibás, aki kevésbé látszik annak.

Vállasnak, ennek valóban erős, széles vállú, jó kiállású fiúnak, szinte mániájává vált: - nehogy már mások mondják meg nekem, mit csináljak.

Már a kezdetektől fogva gyűltek és gyűltek a sérelmek benne. Nem tetszett neki, hogy Parinak miért Vagány meg Göndör a kedvence. Nem tetszett neki, hogy ő csak negyedik ötödik a csapatba. Sokszor még a lányoknak is nagyobb hatalom jut – mikor ezekre gondolt, összeszorult az ökle a dühtől.  Azután elmosolyogta magát, mert arra gondolt: - lesz ez még másképp is, nagyon meg fogtok lepődni.  Karónak, haverjának, akit egy kicsit le is nézett, gyakran mondogatta: 

- Ezek a senkik, agyatlan giliszták akarnak parancsolgatni. A legalsó helyre szorítanának, szolgasorba. Ha nem teszünk semmit, akkor kicsinálnak.

- Nekem kell főnöknek lenni – az utolsó gondolatot nem mondta ki, de a lelke mélyén mindig ott volt ez az akarat, ez a vágy.

Karó, a társ, persze gúnyosan, mosolyogva válaszolt: - nehogy már ezek a buta kis pondrók parancsolgassanak. Lesz ez még másképpen, főnök.

Valójában Vállas imádott uralkodni, parancsolgatni, a sérelmek inkább kitalált ürügyek voltak,  és nem valós okok.

Karó ez a magas, szikár fiú sok mindenben hasonlított Vállashoz, de abban nem, hogy amíg Vállas magát imádta a legjobban, addig Karó Vállast istenítette. Legalábbis megelégedett az alvezér szerepével. Vállasnak soha nem lett volna elég az alvezéri pozíció.

Szóval Vállasnak társaival együtt sikerült egyfajta gőgös kötekedő közhangulatot kialakítani.

Pari, Vagány Göndör, Kékszemű, Csibak, a jó oldal, persze rossz szemmel nézték a kialakult helyzetet, de nem nagyon tudtak mit tenni. Pari ugyan egyszer beszélt Vállassal, de nem tudott semmit sem elérni.

Kérdés, hogy a többiek, ha kicsiket nem számítjuk, hova tartoztak? Pari így fogalmazott magába: ők a közömbösök, de erről még szó lesz.

Leginkább Vagány mérgelődött, hol magában, hol a többieknek magyarázta:

- Micsoda alávaló banda ez. Semmit se tesznek, mégis magasabb rendűnek tartják magukat. Én ezt nem fogom hagyni.

Vállas rövid időn belül Vagány esküdt ellensége lett. Ha egymás közelébe értek mindenfélét sziszegtek egymásnak: - Mi van beképzelt úr. - Még találkozunk .-  Na jó alig várom.

Vagány, aki Göndörön kívül, Pari másik helyettese volt, gyakran kapta meg az ételosztó tisztségét. Az ételosztás csapatban egy fontos megbízatásnak számított. És amikor Vagány volt az ételosztó, akkor bizony általában Vállasnak és haverjainak kisebb adagokat adott. És az is előfordult, hogy nem adott nekik második adagot.

Egy esetben, viszont már durvább dolog történt, Vagány, Vállas fatálkája mellé öntötte a második adagot. Ez úgy kezdődött, hogy Vagány már az ételosztás elején, az egyik halásztól hallotta: - ezek a Vállasék ma megint nem dolgoztak, egyszer jöttek be a folyóba, akkor is csak pancsoltak.

Ezután Vállas, mögötte Karó is, másodszor is beállt a sorba, újabb adagért. Vagánynak, ennek, az erős, vidám, mozgékony fiúnak persze felforrt a vére, ezt látván. Amikor Vállas odaért, Vagány a merőkanál levest a tálka szélére öntötte. Így a második adag nagyobb része a földre ömlött. Vagány pedig gúnyos vigyorral a képén megjegyezte: - jaj, bocsi, de ügyetlen vagyok ma. Utána Karóval ugyanezt tette Vagány – a tálka mellé löttyintette az ételt.

Karó már ütésre emelete a kezét, de Vállas rápisszegett: - ne most, ne itt, majd eljön ennek is az ideje.

Pedig Pari kifejezetten kihirdette a szabályt, mindenkinek egyforma adagot kell adni, és mindenkinek, aki kér, jár a második adag, kajaosztásban nincs kivétel. Szóval Vagány talán jogos felháborodásban, de mégis megszegte a csapat egy fontos szabályát, visszaélt a hatalmával.

Pari erről nem tudott, ha tudott volna, nyilván elmagyarázza Vagánynak, hogy ezzel többet árt, mint használ. Vagy eltiltotta volna az ételosztástól

Vállasék viszont még ellenségesebbé váltak  A táborban is szinte mindig félrevonultak egy erdőszéli helyre, egymás között beszélgettek, nevetgéltek. Egyik alkalommal Vállas így fordult Tarisznyához:

- Figyú, te gyakran vagy kamra-felügyelő. Szőcsi pedig az egyik tűzfelelős, szóval ő is ott van a kaja körül. Kellene nekünk valami kis kajapótlék, látod, hogy ez a szemét Vagány mit csinál, azt se adja oda, ami jár.

- Jó de mégis hogyan? - kérdezte leplezett ijedtséggel Tarisznya.

- Amikor nem figyelnek, levágsz egy darabot, aztán beteszed a tarisznyádba, úgyis mindig a nyakadba hordod. Szöcsi pedig majd segít neked, majd falaz neked - igaz Szöcsi – kacsintott a vékony lányra.

Másnap Tarisznya Szöcsi segédletével, már elcsent egy darab húst, meg pár gyümölcsöt a csapatkamrából, és büszkén adta oda Vállasnak.

- Jól van barátom – dicsérte meg Vállas - csak így tovább.

A tolvajok ezután rendszeresen megdézsmálták a csapatkamrát, amit Vállasék gátlás nélkül meg is ettek.

Eleinte a csapat szinte észre sem vette. Azután valahogy feltűnt a hiány, de nem tudták ki és hogyan fosztogatja csapatkamrát.

-  Talán valami róka – mondta valaki. 

-  Dehogy róka azt észrevennénk, inkább egerek, pockok -  mondta egy másik csapattag. 

-  Vagy talán közülünk valaki – szólt bele a harmadik.  El is határozták, hogy jobban vigyáznak a kamrára, azonban azt nem gondolták, hogy éppen a vigyázók között vannak a tolvajok.

Vége lett nyárnak, beköszöntött a hűvösebb ősz, azután az ősz is lassan átfordult télbe. A szürke felhőkből sokat esett az eső, a megbarnult falevelek csillogtak, a víz mindenhová befolyt, az eső illata járta be a tábort.

Egyre kevesebb lett a zöldség gyümölcs, a hal, a vad.  A kamrába pedig alig volt tartalék, az is látszott, hogy ez télire nem lesz elég. Talán, ha Vállasék rendesen dolgoznak, és nem fosztogatnak, elég lett volna, de így bizony kevésnek bizonyult. Pari el is rendelte, hogy kisebb adag ételt kell főzni, már a betegeknek sem jutott második adag. Persze Vállasékat nem érintette az ínség, ők ellopták a „betevőt”, A többiek azonban, már gyakran éheztek, ami nagyon rossz érzés, főleg, ha szinte naponta átéli az ember.

Pari el is határozta, hogy összeszedi az elcserélhető dolgokat, többek között több zsák sót, és mindezt elviszi a hegyen túli cserevásárba. Hoz értük élelmet, tavaszra pedig gabona-vetőmagot.

Ugyanis eddig azt még nem mondtam el, hogy Pari, abban a híres barlangban, pontosabban az egyik vágatban sót talált. A só akkoriban azon a tájon nagy kincs volt. Ez a só pedig nem volt máshol, de éppen abban a barlangban, melyben még a menekülés idején elbújtak. Pari egyszer mikor barlangot járta, véletlenül megkarcolta a barlang falát, valami szokatlan pergett onnan, Pari megnyalta és érezte a sót. Pari pedig elkezdett örömében táncolni énekelni, mert tudta, nagy kincset talált.

De még arról sem szóltam, hogy már nagyon régóta, minden év őszén volt akkoriban egy nagy vásár, amolyan cserevásár, a hegyen túl, egy völgyben. Azért volt cserevásár, mert akkor még nem volt pénz, így a termékeket valamint a jószágokat egymásra cserélték. A cserevásárba minden faluból mentek emberek, illetve mindenki ment akinek valamiből több volt a kelleténél. A többletet persze a hiányzó dolgokra cserélték, így mindenki jó járt, legalábbis ha nem történt becsapás.  Szóval a cserevásár nagyon fontos esemény volt.

Jó kérdés: azokban az időkben hogyan lehetett békésen megtartani a cserevásárt? Eleinte valóban kifosztották banditák, a vásárba igyekvőket. Több banda is volt, azután egymás ellen is harcoltak. De ezzel az egésszel csak azt érték el, hogy megszűntek a vásárok, vagy más, titkos helyre költöztek. Így az után a banditák rájöttek, hogy csak annyit szabad rabolni, hogy ne menjenek tönkre a vásárosok, velük a vásárok. Egy idő után pedig azt mondták, mi nem is rabolunk, csak adót, meg vámot szedünk, aki át akar haladni a területünkön, az fizessen adót, meg vámot.

Három út vezetett a vásárra és azon három rablóbanda, pontosabban, vámszedő banda, szépen elosztozott. Bárhonnan is ment a vásárba igyekvő, nem úszhatta meg, hogy a portékájának egy részét ne vegyék el. Az is igaz, hogy a rablók arra vigyáztak, hogy rajtuk kívül más ne raboljon. Így azután, lassan a rablókból urak lettek. Nem lehet pontosan tudni, mikor, hogyan, de egyszer csak már uraknak hívták őket. Sőt még azt is elkezdték terjeszteni: az urak, a családjukkal együtt a nagy szellemek akaratából lesznek urak.

De térjünk vissza a csapathoz, Pari elhatározta, hogy Göndörrel elviszi dolgokat a vásárra, de főleg sót. Már neki is állt, előkészítette az indulást.

Viszont a másik oldalon Vállasék és egyre többet sugdolództak, szervezkedtek. Főleg Vállas Karóval szervezkedett, de Vállas volt az okosabb, és mint okosabb, egy ravasz tervet agyalt ki. A társaiknak, „a bandának” nem mondták el a tervet – de egyszer csak Vállas bejelentette:

- Holnaptól az elkobzott élelmet, így hívta, amit elloptak, nem esszük meg, hanem eldugjuk, elraktározzuk.  De nem itt a mi helyünkön, hanem éppen a falu másik végében.  Ezután így is tettek. Pár nap múlva Vállas így szólt Karóhoz, Piszéhez Szöcsihez, meg Tarisznyához:  

- Nemsokára Pari elindul a vásárba, akkor jön el a mi időnk. Ha kettő hosszú, majd kettő rövid füttyjelet hallotok, akkor mindenkihez, odaszaladtok, mindenkit elcsalogattok a titkos kamrához. De csak ennyit mondjatok: - gyertek gyorsan, kiderült az igazság, lebukott a tolvaj. 

Ez nagyon fontos, ne felejtsétek el, készüljetek rá.  Pisze te halászokat csalogatod el. Szöcsi te a gyűjtögetőket hívod. Tarisznya te pedig a többieket vezeted a titkos raktárhoz. A lényeg, hogy füttyjeltől számítva gyorsan ott legyen az egész csapat. Vigyázat a többieknek semmit se szabad megsejteni, különösen Vagánynak, Csibaknak, Kékszeműnek, nem.  

Ezután minden nap figyelmeztette a haverjait, mi a feladatuk.

Hat nap múlva Pari, Göndörrel, na meg egy jó felpakolt kétkerekű kordéval elindult a cserevásárba.

- Legkésőbb háromszor összes új nap múlva, egy holdforduló után, megjövünk.  

- Fogadjatok szót Vagánynak, mert erre az időre ő lesz a parancsnok - e szavakkal búcsúzott Pari a csapattól.  Göndör pedig nem szólt semmit csak a búcsúzóul hosszan nézett Kékszemű szemébe.

Pár napig nem történt semmi, talán csak annyi, hogy Kékszemű, aki gyűjtögető volt, leginkább egy erdei fatönkön szomorkodott.  Persze Göndör miatt volt bánatos.

- Ez jó is lehet nekünk – mondta Vállas Karónak, majd így folytatta – szóval akkor elmentek. Holnap kezdhetjük. Minden világos, a köteleket már odakészítetted? – kérdezte.

Karó pedig bólogatott.

Itt Pipu, néhány gyerekek morgása ellenére befejezte az aznapi mesélését. Nem széledtek szét a gyerekek, legalábbis, Bobó, Szamóca, Pankóca ott ült Pipu mellett, várta volna a folytatást.

Pipu azonban folytatás helyett csak ígéretet tett: - holnap folytatjuk.

A hatalomátvétel

A következő nap, mikor már kiugrálták magukat Pipu intett a gyerekeknek: - gyertek, folytatjuk a tegnapi történetet. Ott tartottunk, hogy Pari Göndörrel elment a vásárba, Vállas csak erre várt.

   Vállasék másnapra időzítették az akciót.

- Másnap délután mikor már befejezték a munkát, Karó először Csibakhoz ment oda, és azt hazudta:

 – Kékszeművel találkoztam az előbb és nagyon bánatos volt. Azt üzente, hogy vár téged……tudod az erdei út melletti fatönkön üldögél mostanában.

Csibak pedig elindult az erdőbe.

Ezután Vagányhoz ment, neki ezt hazudta:

- Csá Vagány most nem kötekedni jöttem, képzeld valaki megtalálta a tolvajt, a titkos kamrát is, ahol gyűjtögette a lopott holmit. Gyere, odakísérlek.

- Na erre kíváncsi vagyok – mondta Vagány, majd elindult Karóval.

Vállas, aki nem messze volt a titkos kamrától, látta, hogy Vagány meg Karó elindultak, és akkor leadta a kettő rövid, kettő hosszú füttyjelet. Pisze, Szöcsi és Tarisznya pedig a terv szerint mindenkihez odaszaladt, oda is szóltak mindenkinek: - gyertek gyorsan az erdőszélre, lebukott a tolvaj.

Először Karó meg Vagány értek a titkos kamrához, ami valójában csak egy gödör volt, az erdő szélén.

 – Itt van a lopott holmi, nézd meg közelebbről - mondta Karó, Vagánynak. Az pedig lehajolt, hogy jobban szemügyre vegye, de éppen akkorra értek oda a többiek is, kivéve Kékszeműt és Csibakot.

Az éppen odaérő csapat ennyit látott, hogy Vagány ott térdelt a titkos kamra, a földbe ásott gödör mellett Ebben a pillanatban lépett elő Vállas a fák mögül és így szólt hangosan:

- Itt van, láthatjátok ki a tolvaj, éppen enni jött.  Mi már régóta figyeljük, de kell ennél jobb bizonyíték, most is ott áll a lopott holmi mellett. Vagány a tolvaj! – kiáltott, ezzel Vagányra mutatott.

Vagány persze látta, hogy csapdába csalták.

- Bravó Vállas ezt jó kieszelted, de senki sem hisz neked. Ezt mint te, és bandád lopta el, saját bűnöddel akarsz mást gyanúba keverni! – kiáltott felháborodottan Vagány.

De Vállas már tudta, mit fog mondani:

- Ne nekem higgyetek, hanem a saját szemeteknek! Ő áll ott a lopott dolgok mellett, és nem én.  Jól nézzétek meg, hol van ez a hely, talán ott ahol mi szoktunk lenni?  – fordult Vállas a csapat felé, majd megint Vállasra nézett, így folytatta – oly nagy bűnt követtél el Vagány, hogy a csapat nevébe megfosztalak parancsnoki beosztásodból és letartóztatlak.

Közben Karó már a terv szerint Vagány mögé somfordált, s már a kötél is oda volt készítve.

- Letartóztatsz? Na ezt megnézem magamnak. Próbáld meg – szólt Vagány, de már tudta, hogy nem kerülhető el a verekedés. Átvillant még az agyán, ha néhány mellém állnak, akkor biztosan győzünk. Jobbra, hátra sandított, ott látta hogy Karó ott ólálkodik a háta mögött, Vállas pedig közeledik, két lépés múlva el is éri.

Hírtelem megfordult, majd visszakézből gyomorszájon ütötte Karót, aki egy pillanatra összegörnyedt. De mire visszafordult, akkor már Vállas, mint egy kos fejjel, meg kézzel előre, rárontott. Karó pedig mögé térdelt, így Vagány a lökéstől hátra, a hátára zuhant. De akkor már mind a ketten ott lógtak nyakában. Vállas a nyakát szorongatta, Karó pedig az odakészített kötelet a lábára hurkolta. Vagány már nem tudott felállni, mert  ütöttek, rúgtak, martak haraptak a támadók, végül a hasára fordították, megkötözték. Bármilyen erős, ügyes volt Vagány, Vállas kicsavarta a karját Karó pedig ráhurkolta a másik kötelet. Ha akkor valaki segít neki a csapatból, kiszabadulhatott volna, de senki sem mozdult, csak megkövülten bámulták a verekedést. Aminek a vége az lett, hogy Vagány, kezét, lábát megkötve, egy közeli fához kötözték. Csak néhány kicsi, Maszat, Csámpi, Kukac sírt, sivalkodott:

- Ne bántsátok Vagányt! -  De Pisze Tarisznya, valamint Szöcsi is keményen rájuk szólt: - csend legyen – és még karjukat is megszorították.

Ezután Vállas intett Karónak: – most pedig elkapjuk a bűntársat, Csibakot.

Csibak miután megpróbálta Kékszeműt megvigasztalni, éppen az erdőből tartott hazafelé, amikor megállt előtte Vállas meg Karó. Karó máris ott volt a háta mögött. Letartóztatunk - mondta Vállas, de akkor már Karó rá is dobta a kötelet. Csibaknak valahogy mégis sikerült kiszabadulni, azonnal rohanni kezdett. Karó meg Vállas a nyomába. Amikor Csibak, érezte, hogy Karó már szinte elkapja, hirtelen megállt, félrelépett és Karót grabancánál fogva a futásával megegyező irányba taszította, vagy inkább dobta, ami miatt Karó vagy tíz lépés távolságot repült. Viszont éppen akkor érkezett oda Vállas, aki futtában ütött. Csibak elszédült a csontos ököltől. Vállas ezután kikapta Csibak lábait, de ekkor már Karó is visszaért. Csibakot a Vagány melletti fához kötözték.

Később pedig Kékszeműt is megfenyegették:

- Téged nem bántunk, mert lány, vagy, de az első gyanús mozdulatnál, véged van.

    Pipu ekkor megállt a mesélésbe, körülnézett és örömmel szemlélte, hogy a gyerekek körülötte ülnek és akár estig is hallgatnák a történetet. De ez lehetetlen, ezért így szólt: - Itt befejezem, majd holnap folytatjuk.

 Vállas uralkodása.

A falu szélén a Fövény utca végén volt egy kis ház, abban lakott Nádpipa-nagyapó meg unokája Dankóca.  Nádpipa, azaz Pipu sokat mesélt Dankócának és a Fövény utcai gyerekek csapatának. Nádpipa először a bronzkori kölyökcsapat meneküléséről és letelepedéséről mesélt. A kis csapat megmenekült, letelepedett, azonban a problémák, bajok soha nem fogynak el. Ebben a történelmi korban, a bronzkorban még a felnőtteknek is nagyon kevés esélye volt az életbemaradásra, hát még az apátlan anyátlan gyerekeknek. Egyelőre, a példázattörténet szerint a kölyökcsapat nem tud megküzdeni a nehézségekkel.

Pipu aznap megint belekezdett, pontosabban folytatta a történetet:

    - Hát bizony ott hagytam abba, hogy amíg Pari Göndörrel a nagy cserevásárba intézte a csapat kereskedelmi ügyeit, addig Vállasnak sikerült csellel lefegyverezni és megkötözni Vagányt, valamint Csibakot. Ezzel már félig a kezükbe került a csapat irányítása.

Másnap Vállas összehívta a csapatot. Nem volt ez olyan igazi csapatgyűlés, csak Vállas mondott beszédet.

- Mától fogva új világ kezdődik. Ez a szabadság, a rend világa lesz. Nem lesznek törvények, mindenki azt csinál, amit akar. Csak egy törvény lesz: tisztelet a vezérkarnak. Ahhoz, hogy a vezérkar jó döntéseket tudjon hozni, jól kell élnie. Ami azt jelenti, hogy a vezérkar minden tagjának két tálka húsban bővelkedő leves jár. Nem érdekel, miként hozzátok létre, az sem, kinek mennyi marad. Csak az számít, hogy a vezérkar megkapja, ami jár neki. Akinél pedig azt látjuk, hogy kihúzza magát, nem szolgál rendesen, az bűnös, az verést, vagy megkötözést kap büntetésül. Továbbá az is ilyen büntetést kap, aki szidalmazza a vezérkart, csorbítja annak tekintélyét. A vezérkar pedig így áll fel: én leszek a fővezér. Így is kell szólítani. Karó az alvezér. Pisze, Tarisznya és Szőcsi lesznek a tábornokok.  Egyelőre, mert aki megérdemli, az bármikor tábornok lehet. Mi nem kivételezünk, csak azt nézzük, ki hogyan viselkedik.

Pari régi törvényeit felejtsétek el. Persze a jelszavait is: Közös gondoskodás. Közös döntés. Ezek badarságok. Mától kezdve az új jelszó: Szabadság és rend!

Ezután a megkötözött Vagányék felé mutatott, majd így folytatta - Látjátok, ott vannak a bűnösök, ne feledjétek, most már eljött az igazság világa, a bűnösöknek lakolni kell. Most pedig menjetek szabadon a dolgotokra.  

Csak Karó Pisze meg Tarisznya éljenzett: - Éljen Vállas. Éljen a szabadság és a rend.

A többiek csak némán álltak, leginkább csak rossz érzések töltötték el őket. Még nem látták át, hogy valójában milyen világ köszönt be.

A beszéd után Karó így szólt Vállashoz:

- Főnök, már ne is haragudj.

Vállas, azonban rámordult: - nem főnök, hanem vezér, neked is vezér vagyok.

- Jaj elnézést – folytatta megszeppenve Karó – szóval vezér, én nem értem, hogyan adhatsz ezeknek a gilisztáknak szabadságot.

- Nem értesz te semmit – válaszolta Vállas - ez szabadságnak rendnek látszó valami, valójában szolgaság – vigyorogta el magát – majd meglátod hogyan fognak nemsokára pitizve szolgálni

- Jó, de akkor miért mondtad, hogy bárki lehet tábornok.

- Azért mert még így is kevesen vagyunk, ahhoz hogy fenntartsuk a rendet. Aki leginkább nyalizik, az miért ne lehetne tábornok. Téged nem érint, mert te felettük állsz, alvezér vagy. Nekem már van is egy jelöltem.

- Ki az? – kérdezte Karó

- Pici – ő a legerősebb, és mellénk állítható. Menj is és küldd hozzám, hadd beszéljek vele.

Karó kétségeit legyőzte a félelme, nem mert többet vitatkozni, inkább megkereste Picit, és a vezérhez küldte.

- Üdv neked – fogadta Picit Vállas, majd folytatta – én már régóta figyelem milyen méltatlan helyzetbe vagy te itt a csapatba. Eleve itt van, a gúnyos neved, hogy „Pici”.

Pici, amikor te vagy közöttünk a legnagyobb, legerősebb. Persze ezt a nevet is, az a kevély Pari adta neked, jól megalázott.

- Engem a nevem nem annyira zavar, de valahogy a csapat nem akar befogadni – válaszolt Pici

- Ahogy engem se, minket se, akarnak elismerni, de ez azért van, mert félrevezették őket. Ne félj nemsokára tisztelni fognak téged.  De térjünk a lényegre, mit szólnál, ha mától fogva neved Öles lenne, sőt Öles tábornok, mert kineveznélek tábornoknak.

Pici, azaz, Öles úgy érezte: na végre, vége van a megaláztatásnak. Annyi önkritikája nem volt, hogy a saját hibáit is felmérje, így azután hálásan fogadta a kinevezést. 

  Vállasban, a vezérség különös átalakulásokat hozott létre. Egyfelől egyre inkább kezdte elhinni, hogy ő a csapat jótevője. Elkezdte elhinni, hogy az ő elképzelései csakis hasznára vannak a csapatnak

- Én jótevő vagyok, csak hát ez sok kis giliszta, ezt nem akarja észrevenni. Direkt gáncsoskodnak, sőt még vezérségemet is elvennék – e gondolat jutott egyre gyakrabban az eszébe. Egyre rosszabbul kezdte érezni magát: egyre csak az járt a fejébe: ki, hogyan fogja elvenni tőle a vezérséget.

 -  Elvehetik a giliszták, a szolgák úgy hogy fellázadnak –  e körül forogtak a gondolatai.

-  Viszont elég sok saját embert szerveztem magam mellé, ők majd megakadályozzák. Mindenesetre figyeltetni kell, kik akarnak lázadást szítani. De mi van, ha éppen a saját embereim fordulnak ellenem, hiszen ők sokat tudnak. Vagy talán éppen Karó akarja vezérséget megkaparintani. Hogy is lehet ezt magakadályozni? Egymásra is mószeroljanak az embereim, legyenek féltékenyek egymásra? Igen, de mi lesz, ha Pari meg Göndör visszatér? Csapdába kell csalni őket, és őket is meg kell kötözni. Na igen, de mi legyen a megkötözöttekkel? Elengedni, száműzni nem lehet őket, mert akkor visszajönnek.  Nincs más megoldás vagy megtöröm őket, vagy őket is kinevezem tábornoknak. De úgysem fogadják el. Akkor mit tegyek? – ilyen gondolatok között őrlődött Vállas, a hőn vágyott hatalom így vált, mániává és gyötrelemmé.

De nemcsak ő szenvedett, az egész csapat is. Kiderült, hogy akár tíz nap alatt is le lehet rombolni egy összetartó csapatot. Olyan ez, amikor évekig építesz egy házat, vagy egy gépet, azután jön valaki, és órák alatt szétveri. Szóval, rosszul ment a munka, igazából senki nem szervezte meg a munkát, ugyanis a kevés vezető energiáját, idejét teljesen lekötötte a rendteremtés. Egy idő után elhitték - ők csak rendet teremtenek.  A vezérkar, mert így nevezték magukat a vezetők, egyáltalán nem dolgoztak - legalábbis nem termeltek, viszont duplán ettek. A többiek pedig ezt látván szintén kedvtelenül dolgoztak, de csak ha főnök volt a közelben. Ha módjukban állt, akkor semmit se dolgoztak - vagyis a kamra nemhogy gyarapodott volna, de lassan kiürült. Vállas persze állandóan zargatta vezérkart:

- Figyeljetek már, ki sumákol, le a lógósokkal. Én ugyan azt mondtam, hogy nem érdekel, ki mit csinál, csak mi a vezérkar jól éljünk. De nyilvánvaló, hogy aki lóg, az károsít minket, tehát őket, meg kell büntetni.

Így azután a vezérkar tagjai egész nap járták a tábort, figyelték az embereket, gúnyos megjegyzéseket tettek, ráadásul minden nap kiválasztottak valakit, aki szerintük keveset dolgozott, és megverték. Ez úgy történt, hogy Pici, bocsánat Öles, valamint Karó odalépett a kiválasztott emberhez, Öles lefogta Karó pedig kétszer-háromszor megpofozta, térden, bokán rugdosta a szerencsétlent, végül még oda is szólt – ezt azért kapod, mert meglopod a vezérkart.

Összességében azért a vezérkar tagjai sem voltak elégedettek. Egyrészt féltek Vállas szeszélyitől. Másfelől, nem erről, az egész napos felügyelésről álmodoztak.

   Természetesen a közös gondoskodás rendszere megszűnt, hiszen a kegyetlenség elterjedt, mint a pestis.  Egyszer például az egyik kicsi, Maszat leesett a fáról. A többiek szaladtak volna  segítséget nyújtani, illetve, hogy szokás szerint nagyobb baj esetén, bevigyék a közös ház betegeknek fenntartott sarkába, hogy ott kezdjék ápolgatni.  De még szinte el sem indultak, Vállas rájuk ordított:

- Mi ez itt, elfecséreljük a munkaidőt? Fölösleges dolgokkal foglalkozunk? Mától kezdve mindenki magára vessen, magáról gondoskodjon! Majd megtanultok vigyázni!

Szerencsére Maszat nem sérült meg komolyabban, egyedül is fel tudott állni.

Senki nem volt igazán boldog, de az egyszerű csapattagok voltak a legínségesebb helyzetben. Őket állandóan megalázták, ráadásul egy idő után szabályosan éheztek.

El lehet képzelni, milyen nehéz volt egyébként is az élet a bronzkori gyerekek számára, reggeltől estig dolgoztak, hogy életbe maradjanak. Erre jön egy-két ócska lelkű beképzelt alak aki még inkább megkeseríti az életet. Nemcsak a parancsolgatásokkal, hanem azzal, hogy silány gazdálkodás jön létre miattuk.

Ugyanis, a kevesebb termelés, a kevesebb étel, igazságtalan elosztása, dupla adag-csökkenést jelentett az egyszerű tagok, meg a kicsik számára.

Eközben mit éreztek, hogyan viselkedtek az egyszerű csapattagok?

Ne felejtsük el, azokról a tagokról van szó, akiket Pari egyszerűen csak közömbösöknek nevezett. Név szerint pedig, ha kicsiket nem számoljuk: Szoknya, Hajas, Topánka, Bodor, Hosszú, Golyó, Kényes, Sityak, Fuvola. Ők akik szintén éheztek, szenvedtek, miért is maradtak birkák, belenyugvók?

Ki, miért volt közömbös? Ahány tag, annyiféle indok. Volt aki, csak egyszerűen békésen, nyugisan szeretett volna élni, vagyis félt. Volt aki, önző, magának való alak volt - élek a mának és magamnak, mással nem törődők – gondolta ostoba együgyűséggel.  Voltak, akiket nem zavart, hogy zsarnokság van, egészen jól érezték magukat a szolga szerepben. Őket Vállas ravaszul táborőröknek nevezte ki,  egy kicsit több ételt kaptak, mint a többiek. Ekkor még egy kicsit büszkék is lettek arra, hogy egy kicsit nagyobb hatalmuk van, mint a többieknek. Azt már nem vették észre, hogy még így is rosszabbul élnek, mint régebben.

Volt, aki nem érezte magát elég rátermettnek, hogy ellenálljon. Ezeknek a tagoknak állandóan lelkiismeret-furdalásuk volt, különösen, ha a megkötözött Vagányra és Csibakra gondoltak, azonban soha nem mertek nyíltan kiállni. Vagány, valamint Csibak elkeseredett kiáltozása szinte minden nap lehallatszott a táborba. ezeknek a beletörődőknek, háborgott a lelkük, egymás között összesúgtak, csendben szitkozódtak, de ennél többet nem tettek.

Volt, aki egyszerűen buta volt, nem értette, hogy probléma van. Pontosabban, lehet, hogy érezte,  a nagyobb éhséget, de már az okokat nem tudta kikövetkeztetni. Például nem látta, hogy Vállas bandája zsarnokoskodása miatt van mindez. Persze a lehetséges közös megoldást még kevésbé látta.

Összességében, általában persze csapat sokkal rosszabbul érezte magát, nemcsak azért mert éheztek, de azért is, mert kevésbé voltak szabadok, mint azelőtt.

   Kékszemű, Göndör kedvese azonban megpróbált valamit tenni, persze titokban, miközben úgy tett, mint akit nem zavar az új rendszer. Sokat gondolkodott, először Vagány meg Csibak kiszabadításán törte a fejét, de őket nagyon őrizték. Azután arra gondolt, hogy Parinak, Göndörnek  nemsokára vissza kell érkezni. Valahogy még a táborba érés előtt értesíteni kellene őket – gondolta kékszemű.

  Pariék visszaérkezéséről Vállas és Karó is egyre többet sugdolódzott.

 - Ha visszajönnek, mi a terved vezér? - kérdezte Karó, Vállastól.

- Ahogy beérnek a táborba, el kell kapni őket! Mondjuk az őr egy hosszú és négy rövid füttyel jelez, akkor mi mind, te, én Pisze Öles, Tarisznya, és Szöcske fegyveresen odaszaladunk, lerohanjuk őket.. Hatan, főleg ha ravaszak vagyunk, hátulról támadunk, csak elbírunk kettőjükkel.

- Rendben van, mondjuk sikerül megkötözni őket, de mi lesz utána.

- Nem kötözzük meg, elintézzük őket örökre. Te az éles kőbaltádat használod én meg bronzhegyű dárdámat. Úgyhogy készülj, ez ránk vár. A többieket pedig készítsd fel, de az ölésről ne beszélj, ők arra kellenek, hogy elvonják a figyelmüket.

Ez a terv már Karót is rettegéssel töltötte el, de persze esze ágában sem volt kimutatni.

    A következő napokban viszont Kékszemű egyedül, titokban tervet készített.  Több holmit ellopott a táborból, ezekkel kiosont és az erdőnek egy eldugott szegletében lázas munkába kezdett. És azután elment arra az útra, melyen Parinak, Göndörnak a táborba kellett érkezni, és a tábor előtt több ezer lépéssel, több helyre is kirakott valamit.

-          Na itt most már muszáj befejezni. Így is már túl hosszúra sikeredett – mondta Pipu. Igaz a gyerekek közül már csak törzstagok, Dankóca, Szamóca, na meg Bobó ültek körülötte.

 A zsarnokok elbuknak

Dankóca nagypapája, Nádpipa, azaz Pipu segítségével megalakult a Fövény utcai gyerekek csapata. Pipu ennek a gyerekcsapatnak egy másik kölyökcsapatról mesélt. A bronzkori kölyökcsapat először megmenekült a banditák üldözése elől. Sikerült letelepedniük, azonban ekkor a bajok nem kívülről, hanem belülről jöttek.  Néhány csapattag a zsarnokoskodásával keserítette a csapat életét, miközben az igazi kapitány a csapat érdekébe a vásárba járt.

Gyertek folytatjuk  - szólt Pipu, majd belevágott:

    Pari meg Göndör jókedvűen bandukoltak hazafelé vásárból, szekerük a teher alatt fájdalmasan nyikorgott az úton.

- Mindjárt otthon leszünk – jegyezte meg Pari

- Jól sikerült a vásár, ezzel az ennivalóval már kihúzzuk a telet. A bőrökből pedig ruhát, bocskort varrunk a kicsiknek – mondta Göndör.

- Tavasszal pedig elvetjük a magokat. De figyelj csak, te is láttad? – kérdezte felélénkülve Pari, és egy irányba mutatott.

- Nem, mit?  - kérdezett vissza Göndör.

- Ott, ott valami lóg arról a fáról – mutatott egy fára Pari.

- Aha, látom, csak valami rongy. Nem számít – szólt közömbösen Feketehaj.

- Dehogynem minden szövetdarabra szükség lehet. Egyébként is hogyan kerülhetett oda. Én leveszem. –  mondta és úgy is tett.

- Nézd csak, ezen van valami rajz – mondta izgatottan Pari, ahogy a szövetdarabot a kezébe forgatta.

- Á csak valami ákom-bákom – vonogatta a vállát Göndör.

- Dehogyis, nézd csak meg jobban. Ez egy villám, a villám jelentése, a veszély. A ház, ami pedig utána van, a falut, a mi táborunkat jelzi. Majd egy dárda rajza következik. Ez pedig a harc, vagy a harcos jele. És legalul, egy szembefordított tenyér. Tudod mit gondolok én erről az ábráról? Vigyázat a faluban harcosok vannak, veszély van. Ezt egy barát üzeni. Ezt mondja ez a rajz.

- Hát talán, de nem hinném – kételkedett még mindig Göndör.

- Azért jobb óvatosnak lenni. Nem megyünk be a faluba, pontosabban előbb titokban körülnézünk, mielőtt bemennénk.  Most itt szépen lepakolunk, eldugjuk az árut, majd meglessük, mi van a csapattal.

   Úgy is tettek, ahogy Pari mondta. Az erdő irányából megkerülték a falut, azután pont az úttal ellentétes oldalon, kúszva közelítették meg azt. Már délután volt, először nem láttak semmi gyanúsat. De akkor Pari jobbra tőlük, vagy kétszáz lépéssel meglátta, hogy valaki a fához van kötve. Közelebb kúsztak és meglátták először Csibakot, azután Vagányt, ahogy szinte már ájultan ott ülnek egymástól nem messze, mindketten egy-egy fához kötve. Azt is látták, ahogy Golyó egy dárdával a kezében őrködik.

Göndör majdnem felordított dühében, de Pari lepisszegte.

- Psszt, térképezzük fel, ami a helyzet, azután csináljunk tervet.

Miután alaposabban körülnézek, látták, vagy inkább sejtették, mi a helyzet.

- Szinte biztos, hogy Vállas meg Karó átvette hatalmat - suttogta Pari, majd elmondta a tervét.

Miután beesteledett, lecsendesedett a tábor, Pari meg Göndör, Golyó mögé lopakodott, lefogták és kicsavarták kezéből a lándzsát, és ezt sziszegték:

- Csend, ha meg mersz mukkanni, akkor itt döflek le. Ezután a rabokhoz osontak hárman – psssz, cssit, csak mi, Pari és Göndör vagyunk - nyugtatták meg a megkötözötteket, miközben kioldozták őket.  Ezután hátramentek az erdőbe ahol kimentett Vagány, Csibak elmondta mi a helyzet. Pari rögtön el is készített az új tervet. Ezután meglepetésükre Golyó elkezdett rimánkodni: – Én nem akartam, én utáltam ezt, csak kényszeríthettek. Bocsánatot kérek. Hadd menjek veletek, segítek nektek.

- Pariba vegyes érzelmek dúltak, legszívesebben leköpte volna ezt a gyáva, rinyáló árulót. Azonban azt is tudta, hogy a végső cél a béke, továbbá, hogy megint összetartson a csapat. Ezért, ha keserű szájízzel is, de elfogadta Golyó felajánlását.

Még aznap éjjel visszaosontak a táborba, először barátoknak jelezték csendben, hogy megjöttek, és ha kell, segítsenek. Azután pedig a másik őrt, Kényest fogták el, kötözték meg. Most már elég dárdájuk lett.  Majd következett volna Vállas meg Karó, akik akkor már egyedül laktak a közös házba, mivel azt nemrég kisajátították maguknak.  A négy dárdás csendbe lépett be házba.

– Ki az, mi van? - kérdezte nyugtalanul Karó, aki felfigyelt a neszezésre. De akkor már két dárda szegeződött mellének. Vállas a helyzetet felismerve, felpattant, futott volna, de Vagány már ugrott, majd a  nyakánál fogva rántotta a földre.

- Itt az uralkodásod vége - mondta Vagány a dühtől sziszegve, és már szúrta volna a dárdáját, de Pari rászólt:

- Állj, mi nem alacsonyodunk le az ő szintjükre. Egyelőre kötözzétek meg őket.

Most pedig elmegyünk Piciért.  - Már nem Pici, hanem Öles  tábornok - mondta gúnyosan Vagány.

-  Az mindegy, őt is el kell fogni – mondta Pari, már indult is előre.

Picivel, azaz Ölessel könnyebb dolguk volt, mint amire számítottak. Szinte szó nélkül tette le a dárdáját, tette feje fölé a kezét, anélkül hogy rászóltak volna.

- Ez is nagy rinyagép, csak akkor mer erősködni, ha túlerőben van – jegyezte meg Csibak.

Pisze, Szöcsi, Tarisznya szintén nem ellenkeztek. Úgy viselkedtek, mintha nem is tettek volna semmit. Pari meg se kötöztette őket, de rájuk szólt: - Jobb lesz, ha meghúzzátok magatok, amíg a csapatgyűlés dönt.

   Így lett vége Vállas uralkodásának. A zsarnokság árnya azonban még jó ideig ott lebegett a táborba Látszólag szinte mindenki örült, ujjongott, éltette a felszabadítókat

- Éljen Göndör, hajrá Vagány, veled vagyunk Pari  -  kiabálta a csapat.

Esténként azonban, amikor lekucorodtak a fekhelyükre, feltörtek a rossz emlékek, az elfojtott sérelmek, és a visszafojtott lelkiismeretek is megjelentek.

-          Ez most ennyi volt – szólt Pipu.

-          Hát ezt még folytathattad volna – morgott Szamóca.

-          Holnap folytatjuk, addig kibírjátok, még tudunk egy kicsit játszani.

Ki kell alakítani csapatdöntés rendszerét - részlet Pari naplójából.

- Na gyerekek, ma megint Pari naplóját olvasom fel - kezdte a meséjét aznap Pipu. Persze mindenki tudta, ezt a naplót nem Pari írta, hanem Pipu.  Az edzéstől és a játéktól elfáradt gyerekek közül csak néhány morgolódott halkan  - ugyan már. Mások pedig azt morogták: - ez nem olyan érdekes, mint amikor mesélsz. Azonban mindenki ülve maradt, a mesét, a pihenést még mindig jobbnak tartották, mint a felállást.

-  Aki nem szeret gondolkodni az csukja be a fülét. Szóval így szól Pari naplója – folytatta Pipu

  -  A zsarnokság leverése után, mert Vállas uralkodását csak így lehet nevezni, sok minden melengette a szívem, de még többet szomorkodtam. Mindig arra gondoltam: - Az rendben van, hogy most mellém és jók mellé állnak a tagok, de miért engedték a rosszak uralkodását? Miért nem léptek fel a zsarnokság ellen?- tisztelet a kivételnek. Mert ami történt, az borzalom volt, megaláztatásban és éhezésben élt a csapat.

Én is, mint ahogy Vagány többször javasolta, legszívesebben a legnagyobb büntetést, a kiközösítést, adtam volna a bűnösöknek, de sok minden miatt visszafogtam magam. Először is kivizsgáltam, kivizsgáltuk, mi is történt és az hogyan történhetett meg. Kiderült, hogy sajnos Vagány is hibázott, nem volt elfogulatlan vezető, az ételosztásnál visszaélt a hatalmával. Persze nem ő volt a fő bűnös, de az ő hibája is erősen hozzájárult, hogy létrejöttek a rossz események. Vagány esetéből azt a következtetés vontam le, hogy a hatalom, még a jó, becsületes embereket is képes rossz útra téríteni. Ha pedig a hatalomra kerülő ember nem makulátlan, akkor szinte biztosan beleveszik a hatalommal járó hibákba. Ha teljesen igazságos akarok lenni, akkor Vagány többet nem lehet vezető.

Az alábbiakon gondoltam akkoriban:

 - Végső soron nem nekem kell ezekben döntenem, hanem a csapatnak. Annál is inkább, mert én is hibáztam. Bár már a rossz történések előtt is láttam a baljós jeleket, de mégsem tettem eleget, hogy elkerüljük a rossz eseményeket.

A fő felelősség mégis rajtam van, nem menekülök el. Ugyanakkor úgy kell most vezetnem, hogy kialakuljon a csapatdöntés rendszere, mert csak ez biztosíthat hosszú távon, békés, barátságos, jól élő csapatot. Soha többet ne alakuljon ki ilyen zsarnokság, ennek megteremtése most a legfontosabb feladatom.

Azt gondolom ebben a helyzetben, amikor engem is elragadhat a győztesek kevélysége, tehet engem is diktátorrá, - különösen fontos, hogy nagyon türelmes nagyon átgondolt legyek.

Most nem is a büntetés, majd a helyzet normalizálása a legfontosabb, hanem az: hogyan lehet mindezt elkerülni. Ilyen a jövőbe nem fordulhat elő, megelőző törvényekre van szükség.  Minél tovább gondolkodom, annál inkább ráébredek, csak a csapatdöntés rendszere akadályozhatja meg.  Hiszen ha lett volna egy eltörölhetetlen alaptörvény, mely szerint becsületes szavazás nélkül senki nem veheti át hatalmat, akkor Vállas is kénytelen lett volna magát megszavaztatni, és akkor talán másképpen alakulnak a dolgok. Ha pedig Vállas nem tartotta volna be ezt a törvényt, akkor Vállas egyértelműen megszegte volna a legfontosabb törvényt.

Így viszont Vállas arra hivatkozik, hogy mivel nem volt ilyen törvény, ő nem volt törvényszegő, ráadásul bizonyos értelemben igaza is van.  Abban is van némi igaza, amikor azt mondja: kénytelen volt erővel átvenni hatalmat, hiszen semmi esélye nem volt azt békésen megszerezni. Szóval csapatdöntés rendszerének azt is biztosítani kell, hogy mindenki indulhasson valamilyen előválasztáson, mindenkinek legyen esélye bekerülni az ideiglenes vezetők közé.

Ugyanakkor az is igaz, hogy egy erőszakos, ravasz, viszonylag népszerű önjelölt diktátor minden törvényt képes így, vagy, úgy, eltiporni.

Persze Vállas mag a bandája akkor is tolvaj és csaló, de olyan törvényt nem lehet csinálni, hogy tolvajok, csalók nem lehetnek vezetők. Mert a tolvaj, csaló vezető magáról ezt nem ismeri el. A tolvajokat, csalókat a törvény szerint el kell ítélni, de ezt a törvényt is csak a csapat hozhatja meg - és tartathatja be.  Egyébként, ha a többség azt mondja: - nekünk tolvaj, csaló, zsarnoki vezető kell - akkor sajnos azt is el kell fogadni. De miért mondana ilyen ostobaságot, a többség. A közömbösök kicsit önzők, kicsit gyávák, de azért nem őrültek.

Sokan nem értik, de a törvények még akkor is fontosak, ha azokat megszegik. A jó törvények megszegése azért mégis egy akadály a rossz emberek előtt, még akkor is, ha azok zsarnokok.

Szóval az egyik cél, a csapatdöntés rendszerének kialakítása. És ezután majd csapat határoz arról, ki legyen a vezető és kinek milyen büntetés jár.

Másfelől három hibából, problémából alakult ki ez a helyzet, és alakulnak ki az ehhez hasonló helyzetek:

Az egyik, hogy még a jókat is megszédíti, rossz útra eltéríti a hatalom, de ezt már mondtam. Azt gondolom, hogy ezt a hibát, problémát igen nehéz gyorsan megszüntetni. Illetve ezért is szükséges a csapatdöntés rendszere.

A másik az, hogy mindig voltak vannak rosszak, akik ráadásul hatalomra vágyók, a hatalmat gyakran meg is szerzik, mivel alig válogatnak az eszközökbe. Ezen segíthet a csapatdöntés, avagy a demokrácia rendszere. Segíthet, de teljes védelmet nem nyújthat. Már, azért sem mert ott van a harmadik probléma, a közömbösök problémája. Szóval erre a problémára sincs teljes és gyors megoldás.

Illetve a harmadik, hogy az emberek, talán legnagyobb része sajnos a közömbösök táborába tartozik. Ezek olyan félig önző, félig rossz emberek. Félig viszont jó emberek. Hol ilyenek, hol olyanok.  Persze ahány ember, annyiféle.  De összességébe ezek a közömbösök mégis a rosszak malmára hajtják a vizet. Ez ebből a történésből is kiderült, hiszen a közömbösök egy kicsit is Vállas ellen fordulnak, akkor másképp alakult volna a helyzet.  Másfelől addig úgysem alakulhat ki normális demokrácia, normális csapatdöntés, amíg ezek a közömbösök, ha nem is teljesen, de egy kicsit nem változnak meg. Valahogy ezeket a közömbösöket kellene egy kicsit jobb, a közösséggel jobban törődő emberekké tenni.  Szerintem a három baj közül, ez ami leginkább orvosolható. Valahogy ezeknek a félig önző embereknek kellene elmagyarázni, hogy miért jó és fontos a csapatdöntés rendszere. Egyáltalán fel kellene kelteni a társadalmi érdeklődésüket. Szóval ez a jövő szempontjából is fontos lenne. Talán, ha egyszerűen érthetően és csakis az igazat mondjuk el nekik, akkor egy kicsit megváltoznak.

Talán az a baj, hogy az emberek többsége vagy farkas, ők a rosszak, akik megeszik, legalábbis kihasználják a birkákat. Vagy birka, a birkák a szolgák meg a közömbösök. Persze a közömbös is helyezkedik a nyájon belül, de nem fog össze a farkasok ellen. Olyan ez, amikor csak forró víz van, vagy csak hideg víz van, az igazán kellemes melegvíz hiányzik. Az a legrosszabb, ha az emberek kisebb része farkas, nagyobb része birka. Miért nem tud az emberek többsége valahol farkas és a birka között lenni?

  Jó hír viszont, hogy a csapat gazdaságilag rendben van. Ha szűkösen is, de lesz elég ennivalónk a télre. Ha a zsarnokokon múlt volna, akkor most nem lenne semmi. Azonban szerencsés volt a vásár, a sót, valamint fonott dolgokat, és cserépkorsókat is jól tudtuk elcserélni. Teljes kézujj zsák gabonamagot hoztunk, a felét megőröljük, kenyeret sütünk, a másik felét tavasszal elvetjük. Hoztunk még vadcitromot, gyümölcsöket is, de szárított húst is. Nagymamámtól tudom, aki télen nem eszik  vadcitromot, az súlyosan megbetegszik. Azért amennyit télen tudunk, mi is halászunk vadászunk, gyűjtögetünk. A közös házat persze visszakapta csapat, a szélén levő tűzhelyet sikerült egyfajta kemencévé alakítani, a kemence hátsó fala melegíti a közös házat. Így a közös házba télen lehet kosarakat fonni, ruhákat varrni, és ha kell, ott is alszunk. Ja és a kovakőről, továbbá a tűzfémről se feledkezzünk el, amit szintén a vásárba szereztünk. Összeütjük és csihú, máris pattan a szikra és gyullad a vékony szalma. Ráadásul olajt is hoztunk, így már működik a magam, készítette olajlámpa. A tűzfelelősök most már inkább arra vigyáznak, hogy nehogy kigyulladjon a ház. A tűz mellett mindig áll egy vízzel teli kivájt fateknő, nemcsak iszunk belőle, de ha lenne egy kis tűz, azt gyorsan leöntenénk.  Az is fontos hogy már mindenkinek van állati bőrből varrt bocskora.

Szóval ezeken gondolkodtam és teljes erőmből készültem a második nagy csapagyűlésre.

-          Hát ez nem volt izgalmas – mondta az egyik gyerek.

-          Mondtam, ez csak a gondolkodóknak való –  Válaszolt Pipu

 A második nagygyűlés és a közös döntés törvényei.

Figyelem mese van – kiabálta Nádpipa.

- Már unalmas - kiáltott vissza az egyik gyerek.

- Na jól van, csak az jöjjön, akit érdekel a történet vége. Aki meg szeretné tudni végül is sikerült a bronzkori gyerekeknek igazi csapatot, közösséget kialakítani.

Danka, Bobó és Szamóca elindultak a körtefa alá. Majd szép lassan a többiek is megérkeztek, helyet foglaltak.

Nádpipa pedig belekezdett:

   - A második maggyűlést a közös faházba tartották, amit akár fűháznak is hívhatunk. Kint éppen a napokban esett le a hó, a táj, vakító fehérbe öltözött. A kemence fűtötte házat, de ez a langyosság csak a fagyot kergette ki, az édes meleghez kevés volt. A csapat fázósan bújt egymáshoz, mások meg éppen a szalmába fúrták magukat. A szerencsések pedig a kemence falához dőltek.

A csapat hangulata közel sem volt oly vidám, mint az első gyűlésen, borúsan, de komolyan szemlélték, ahogy Pari kiállt középre.

Tőle jobbra, öt lépésre Vállas és Karó állt megkötözve. Mellettük pedig kötelek nélkül ott ült Pisze, Szöcsi, Tarisznya, Öles, Golyó, Kényes egy csoportban..

- Büntessük meg a gazokat - kiáltotta valaki a félhomályból, mire felhördült csapat, hangzavarból ilynek hallatszottak ki: – szemetek, zsarnok disznók, gatyafejűek.

-  Csönd – kiáltotta Pari - nem olyan egyszerű ez, amennyiben törvényesen, igazságosan akarunk eljárni. Márpedig csak úgy lehet – azután a halk morajlásban így folytatta:

- Ugyanis Vállas meg Karó azt mondják, ők nem voltak zsarnokok. De azt is mondják, hogy amit ők tettek azt semelyik törvény eddig nem tiltotta.

- Ez így van  – szólt Vállas.

- Sajnos ebben igazuk van – folytatta Pari – ezért először azokat a törvényeket kell meghozni, amelyek tiltják a zsarnokságot. De ha azt mondjuk, tilos a zsarnokság, akkor az önmagában nem mond semmit, mert nem lehet tudni, mi értendő ez alatt. De ha elfogadjuk a közös döntés törvényeit, akkor azzal, már a zsarnokságot is tiltjuk. Amíg a közös döntés törvényei érvényesek, addig nem fordulhat elő, ami az elmúlt hetekben történt. Ezért legelőször a közös döntés törvényeit kell meghozni. Utána pedig már a közös döntés törvényei szerint hozhatunk néhány fontos törvényt, majd kiválaszthatjuk az átmeneti vezetést.

-  És megbüntethetjük Vállast meg Karót – szólt Vagány.

- Sajnos nem büntethetjük meg, mert az már utólagos büntetés lenne. Mert amikor Vállas és társai aljaskodtak, akkor még nem szegtek törvényt, tehát a miatt egyelőre nem ítélhetjük el őket. Viszont ha a jövőben elkövetnek hasonlót, akkor már elítélhetjük őket.  Sőt, sajnos Vállast, Karót, meg a többieket egyelőre el kell engedni. Ráadásul ők is, és mindenki részt vehet a szavazáson. Egyelőre mindenkinek egyenlő a szavazati joga.

-  Na ugye – mondta Vállas gúnyos vigyorral a száján.

- A csapat felhördült, de azután, bár morgolódva, de elfogadták Pari érvelését. Így azután Vállas, Karó köteleit kioldozták.

  Ha tudta volna Pari, hogy mi fog történni, akkor nem engedte volna el Vállast meg Karót, bár   

 aminek  meg kell történnie, az előbb-utóbb meg is történik. 

- Most pedig a következő lesz a szavazás, azaz a törvény-elfogadás menete – mondta Pari, majd folytatta – Én elmondom a javasolt törvényjavaslatot. Ezek egyelőre egy csapattag, pontosabban az én javaslataim. Az után még egyszer elmondom, hogy mindenki megértse. Azután hagyok egy kis időt, hogy mindenki át tudja gondolni. Akinek van valami kérdése, megjegyzése, az szóljon. A megjegyzésre, kérdésre azok válaszolnak, akik akarnak. Ha a vita lezajlott, akkor még egyszer elmondom a törvényjavaslatot, majd felteszem a kérdést: ki ért vele egyet? Azután azt is megkérdem: ki ellenzi. Akik pedig egyik kérdésre sem teszik fel a kezüket, ők a tartózkodók. Ha a többség egyetért, akkor el van fogadva a törvény. 

Szóval akkor az  - egy ujjat mutatott -  törvényjavaslatom:

 - Csak átmeneti vezetők, felettesek lehetnek. Az átmeneti vezetőket csak az egész csapat többsége választhatja ki, és válthatja le, vagy választhatja újra, bármelyik csapatgyűlésen. Minden holdtölte után csapatgyűlést kell tartani.

Pari elismételte a törvényt és csapat elgondolkodott.

-  Akkor te is átmeneti vezető leszel, kérdezte? – kérdezte Vállas.

-  Ha megválasztanak, akkor igen – válaszolt Pari.

-  És ha engem választanak meg? – kérdezet gúnyosan Vállas.

- Akkor te leszel az átmeneti vezető – mondta Pari, majd folytatta – ha nincs más megjegyzés, kérdés, akkor felteszem a kérdést: ki ért vele egyet, az tegye fel a kezét.

A csapat feltette a kezét kivéve Vállast és barátait. Vállas Karó, Pisze, Szöcsi, Tarisznya,  ellene szavaztak. Ketten pedig nem szavaztak.

Pari először számolgatott, majd megállapította: -  A törvényt elfogadta a csapat. Majd Kékszemű jelekkel lerajzolja egy nagy vászonra a törvényeket, hogy ne felejtsük el őket.

Ugyanis tizenkilenc tagból tizenkettő, vagyis a többség egyetértett,(persze ők másképp számoltak). Ráadásul a kicsik is megszavazták, tehát helyes volt Pari számolása.

Pari folytatta - figyelem – kettő ujjat mutatott – a következő törvényjavaslatom.

- Az átmeneti vezető döntése azért átmeneti, mert a csapatgyűlés a legfelső törvényalkotó, igazságosztó. A csapatgyűlés többsége jóváhagyhatja, megszüntetheti, átírhatja az átmeneti vezető döntéseit. A csapatgyűlés többsége átírhat, megszüntethet bármilyen korábbi törvényt, és új törvényt hozhat.

Azután Pari újra elmondta a javaslatát.

- Szerintem ez baromság – mondta megvetően Karó.

- Majd a szavazásnál eldől, hogy baromság – válaszolt Pari – ne feledjétek el, a cél, hogy ne tudjon újra kialakulni zsarnokság.

Azután Pari megint elmondta a javaslatát és csapat többsége, kivéve Vállasékat, akárcsak korábban, ezt is megszavazta.

 - A következő – három ujjat mutatott Pari – törvényjavaslat:

 -  A csapatgyűlés, a csapat legfontosabb munkája.

A szavazás hasonlóan zajlott le, mint előtte, Vállasék gúnyolódtak, de csapat megszavazta.

-  A következő – Pari négy ujjat mutatott – törvényjavaslat:

- A csapatgyűlés döntéshozása úgy történik, hogy bármelyik csapattárs javaslatára a csapattársak szavaznak, és az lesz a döntés, a törvény, a terv, amit a többség megszavaz.

Ezt is elfogadta a csapat, Pari pedig folytatta:

 - A következő – öt ujjat mutatott – törvényjavaslat, de figyeljetek, mert ez hosszabb lesz:

- Háromszor összes új nap elteltével, ez egy holdforduló, legalább egyszer csapatgyűlést és csapatszavazást kell tartani. A csapatgyűlésnek addig kell tartani, amíg csapat legfontosabb eddig rendezetlen gondjaiban, terveiben megoldások születnek. Nem maradhat semmilyen sérelem, javaslat vita, döntés, de legalább indoklás nélkül. A csapatgyűlésre fel kell készülni. A csapatgyűlésre való felkészülés miatt az átmeneti vezetőknek el kell mondani mindenkinek a nagyobb bajokat, a fontos terveket és azokról szóló véleményeket, és tényeket.

- Ezt inkább többször elmondom – mondta Pari.

Bizony itt már voltak kérdések, nem mindenki értette, pontosan miről van szó, de Pari elmagyarázta. Végül is, a csapat többsége ezt is megszavazta.

 - Figyelem - hat ujjat mutatott - törvényjavaslat, ez is hosszú lesz – mondta Pari

- Az építő kritika és javaslat, nem árt csapatnak, hanem használ. Dicséretet érdemel, aki a csapatgyűlésen elmondja a sérelmét, javaslatát, bármire vonatkozhat a sérelem, javaslat. A jogos sérelem, egyben általában javaslat, mert valamin változtatni kell. Azok kapnak jutalmat, akik egy évben a legtöbb, a csapat által elfogadott, önálló, okos, csapatérdeket növelő, lényeges javaslatot, vagy kritikát mondanak.

Lenézést esetleg büntetést érdemelnek, akik egy évben semmilyen értékelhető javaslattal nem állnak elő. Akik súlyosan hibáznak. Az is hiba, ha valaki a saját hibájából eredő bajáról fölöslegesen, hosszasan vitázik. Az is hiba, ha valaki udvariatlanul, vadul, elfogultan vitázik. Az is hiba, ha valaki érdektelenül bambul, vagy elkerüli a gyűlést. Az is hiba, ha valaki a gyűlésen hazudik, félrebeszél vagy erősen túloz. Tilos a szavazási szövetség és a szavazási barátság. Persze meg kell hallgatni mások véleményét, de csak arra a javaslatra szabad szavazni, amivel önmaga is egyetért.

Na ezen a javaslaton még többet vitatkoztak. Parinak bizony sokat kellett magyarázni. Elég hosszan beszélgettek erről a javaslatról, de azután a többség elfogadta.

Pari pedig folytatta: - következő – hét ujjat mutatott - törvényjavaslat:

 - Minden döntés után azt is meg kell beszélni, hogyan lehet azokat kárpótolni, akiket a törvény hátrányosan érint.

- Akkor mi is kárpótlást érdemlünk – mondta Vállas ravaszul.

- Miért titeket melyik törvény érintett hátrányosan?

- Mindegyik – válaszolt Vállas

És miért? – kérdezte Pari

Mert ez nem teszik nekünk, mi mást szeretnénk - pimaszkodott Vállas.

-  Ez nem hátrány – válaszolt Pari.

Végül is a csapattöbbség megszavazta a törvényjavaslatot.

- Figyelem – nyolc ujjat mutatott - törvényjavaslat – mondta Pari és folytatta:

- A csapatnak egyelőre három átmeneti vezetője lehet, ebből az egyik a fővezető.  Ha két csapattag vitatkozik, akkor is az átmenetileg az átmeneti vezetők döntenek a vitában. A csapatgyűlésig azt kell tenni, amit az átmeneti vezetők mondanak. Azonban a jó vezető, amikor csak lehet, a vele vitatkozónak enged. A jó vezető sokak véleményét megkérdezi. Az átmeneti vezető nem élhet jobban, mint a többi csapattag.

Ez a javaslat az átmeneti vezetők viselkedésről szól – jött rá csapat, miközben beszélgettek, vitatkoztak. Végül ezt is megszavazták.

Amint csend lett Pari folytatta: - A következő – kilenc ujjat mutatott - törvényjavaslat.

 - Mindenki bármikor kiléphet a csapatból, ha bejelenti, de akkor az előnyökből sem részesülhet.

Ezt is megvitatták és megszavazták.

És végül az utolsó – tíz ujjat mutatott - törvényjavaslat - mondta Pari:

- Aki nem tartja be a csapattörvényeket, vagy gátolja azokat, az árt a csapatnak. Aki bárkinek árt csapatból az egész csapatnak is árt. Ezek a csapattagok enyhe ártás esetben, szidást, megvetést érdemelnek Súlyosabb esetben, nem részesülhetnek csapat előnyeiből és csak fél-adag ételt kaphatnak.

A legsúlyosabb esetben, ha kiderül, hogy képtelen csapattal együtt élni, akkor azt a csapatból ki kell zárni, nem élhet együtt a csapattal.  Akkor ő már külső embernek számít, és ha árt csapatnak, akkor külső ellenségnek számít.

A csapatgyűlés szavazással dönti el, melyik büntetés jár.

Külső ellenség ellen, önvédelemből, minden szükséges védekezés, még a fegyverhasználat is megengedhető.

- Miért nincs megkötözés, börtön és verés – kiáltotta Vagány.

- Mert az lenne a jó, ha ez egy békés barátságos csapat maradna, és remélem a többiek is így gondolják. Amíg egy csapattárs, csapattal együtt akar élni, kész megváltozni, addig nem kell szigorú büntetés – magyarázta Pari. Láttátok Vállas uralkodása alatt mennyi idő, valamint ember kellett a „rendhez”, közben pedig az igazi munka állt. Remélem, ti nem akarjátok, hogy ez megismétlődjön.

Persze a csapat megint elkezdett vitatkozni, ha valaki mérges lett, kiabált, Pari rászólt: - emlékezz csak a hatodik törvényre, hogyan kell vitázni.

Végül ezt a törvényjavaslatot is elfogadták.

Többen már nagyon elfáradtak, a kicsik el is aludtak. De Pari megint kiállt középre és azt mondta:

- Sajnos ezzel nincs vége, mert még meg kell választani a csapat átmeneti vezetését. Most eszünk, pihenünk, azután pedig választunk.

Egy óra múlva elkészült az ünnepi húsleves, dupla hússal. A csapat mindjárt jobb kedvre kerekedett, ahogy átmelegítette őket a meleg leves. Többen még a hóba is kimentek, vidáman szaladgáltak, hógolyóztak.

Pari azonban mindenkit behívott és így szólt:

- Most pedig megválasztjuk az átmeneti vezetést. A meghozott törvények szerint ez a következőképpen zajlik. Aki akar az javasol egy, kettő, vagy három vezetőt, egynek akár magát is javasolhatja, azután csapat szavazással dönt. Addig nem fejezzük be a csapatgyűlést, amíg nincs megválasztva az átmeneti vezetés.

- Jó akkor én mindjárt javasolom magam fővezetőnek, és Karót meg Piszét vezetőnek – mondta hangosan Vállas. A csapat megint felmorajlott, de Pari szólt:

- Rendben van, szavazzunk. Ki fogadja el Vállas javaslatát?

Vállas javaslatát csak négyen fogadták el, tizenketten ellene szavaztak, hárman tartozódtak.

- Ezt a javaslatot elutasította a csapat – állapította meg Pari. Más javaslatotokat kérek.

- Legyen Pari a fővezető, Vagány, Göndör a vezetők – kiáltotta Csibak. Úgy van – helyeselt a csapat. Pari azonban így szólt.

- Köszönöm a megtiszteltetést, elfogadom, a következő csapatgyűlésig, mert akkor megint választunk. Azonban én Vagányt nem javaslom. Bár talán, ő a legjobb barátom, de nem tudom elfelejteni, hogy egyszer már megszédítette hatalom, visszaélt a hatalmával. Én Vagányt sajnos nem tudom vezetőtársnak elfogadni.

- Akkor legyen Pari a fővezető, Göndör meg Kékszemű pedig a vezető – mondta halkan Vagány.

- Köszönöm Vagány, most nagyot nőttél a szemembe - mondta Pari, majd folytatta – akkor szavazzunk erre a javaslatra. Tizenegyen tették fel a kezüket, amikor az igenre az egyetértésre kellett szavazni, négyen szavaztak ellene a többek nem szavaztak

- Akkor megválasztottuk az átmeneti vezetést, és be is zárhatjuk ezt a gyűlést, majd körülbelül egy holdtölte után folytatjuk – mondta Pari. De akkor egy váratlan dolog történt.

Nem tudni, hogyan szerzett Vállas kést, de egyszer csak ott termett Göndörrel szemben, kezében, egy éles hegyes kőkést forgatva.

- Na gyere csak, te híres vezető, döntsük el, ki a keményebb, ki a jobb – sziszegte gyűlölettel Vállas. A csapat még Pari is lemerevedett, Göndör visszalépett, a két ellenség-ellenfél körbelépegetve méregette egymást.

- Mi van, fogjál már egy kést és harcolj - sziszegte Vállas Göndörnek.

- Állj, itt nem lesz harc, ez egy igazságos csapat, itt nem erővel dől el, ki lesz vezető. Dobd el a kést Vállas  - kiáltotta Pari.

- Azt én döntőm el, hogy lesz harc – sziszegte Vállas, azután így rikoltott fel – akkor tisztelt vezető, itt a jutalmad – majd a kőkését teljes erőből Göndör felé hajította.

Göndör, azonban oldalt lépett, a kőkés pedig berepült a félhomályba, majd egy sikoltás hallatszott.

Kukac a legkisebb és legkedvesebb kisgyerek sikoltott, amint átdöfte a vállát a kőkés.  De akkor már csapat ledöntötte, ütötte, csépelte Vállast.

- Állj – kiáltotta Pari - ne verjétek, de azért fogjátok le, kötözzétek meg. Ő maga pedig odaszaladt Kukachoz, hogy segítsen rajta.  Tiszta kötéssel, biztató szavakkal  próbált segíteni. A seb azonban mély volt, a gyógyteák sem segítettek. Kukac sok vért vesztett, félig ájultan, seblázban égve, még negyed nap után is válságos állapotban hevert a szalmán. Pari pedig lassan középre lépkedett.

- Na akkor most már az érvénybe levő törvényeink szerint, a tizedik törvény szerint ítélkezhetünk. Most már ítélkezhetünk - mondta elkeseredetten Pari, majd  megkérdezte:

- Milyen büntetést érdemel Vállas a tette miatt, amiatt hogy súlyosan ártott az egyik csapattársunknak?

- A legsúlyosabb büntetést - kiáltottak többen.

- Akkor szavazzunk, ki szavaz arra, hogy Vállas a legsúlyosabb büntetést, a kiközösítést, a száműzést kapja?

Majdnem mindenki feltette a kezét, Pari pedig megállapította:

A csapat úgy döntött, hogy Vállast kiközösíti, száműzi.

   - Akár itt is lehetne a történet vége – fejezte be a meséjét Nádpipa, de kis idő múlva folytatta –   Viszont még történt egy s más. Ezt majd holnap mondom el.

 Hogyan alakult ki a csapatból az okos falu.

A falu szélén a Fövény utca végén volt egy kis ház, abban lakott Nádpipa-nagyapó meg unokája Dankóca.  Nádpipa, azaz Pipu segítségével létrejött a Fövény utcai gyereke csapata. Pipu sport és játék után sokat mesélt a Fövény utcai gyerekek csapatának. Ezek kicsit furcsa mesék voltak, Pipu szerint ezek a történetek jobban hasonlítanak a valósághoz, mint más mesék. Pipu ezeket meséket, példázat történeteknek nevezte.  Elmesélte a bronzkori kölyökcsapat történetét, kezdve banditáktól való meneküléstől, befejezve az okos falu kialakulásáig.

Figyelem következik az utolsó rész, akit érdekel, az jöjjön – hívta a gyerekeket Pipu.

Miután a gyerekek leültek Pipu folytatta:

   - Másnap a megkötözött Vállast ez egész csapat lekísérte a tábor határához.

- Most itt elengedünk, de ha meglátunk a környéken ólálkodni, netán át mered lépni a tábor határát, akkor úgy bánunk veled, mint egy idegen ellenséggel, a fegyverünket is használjuk. A lényeg, hogy húzzál innen, soha többet nem akarunk látni – mondta Pari.

- Ki jön velem? – kérdezte Vállas, miközben Karóra majd Piszére nézett.

A csapat legnagyobb meglepetésére egyikük sem akart Vállassal menni. Még Pari is beleszólt:

-  Az utolsó előtti törvény értelmében, mindenki bármikor kiléphet csapatból. Szóval most szóljon, ha valaki el akar menni. Semmi gond, csak akkor ne jöjjön vissza, főleg segítségért ne jöjjön.

Karó is Pisze is, azonban hallgattak, félresomfordáltak, talán arra gondoltak, hogy a csapat nélkül az sem biztos, hogy életben maradnának, főleg így télidőben. Egyikük sem volt annyira jellemes, hogy ne az önzése győzedelmeskedjen.

Vagány Vállashoz fordulva, gúnyosan meg is jegyezte:

- Látod vezér, ez a nagy tisztelet, amit kivívtál magadnak. Még az úgynevezett barátaid is cserbenhagynak.  Legfeljebb félelem volt az, de nem tisztelet. Egyébként pedig ilyen barátokat érdemelsz.

Vállas pedig elindult, a csapat csendbe nézte, ahogy lassan eltűnik az erdőbe.

Többet nem látták Vállast, csak kósza hírek érkeztek róla. Állítólag beállt a hegyen túli banditák táborába, de ott is összetűzésbe került a vezérrel, aki egyszerűen megölette.

Kukac nagy nehezen meggyógyult, de soha nem lett teljesen egészséges, a bal karját nem tudta mozgatni, egyébként is állandó ápolásra szorult. Viszont ő lett a falu egyik védence és talán a közös korház sem alakul ki nélküle.

Karó, Pisze, Tarisznya még másfél évig kénytelen-kelletlen a csapatban maradt, de egy szép nyári reggel ők is elmentek.

Ahogy a törvénybe volt, azután minden hónapban, amikor újhold kezdődött tartottak egy csapatgyűlést. Voltak egészen rövid, valamint hosszabb csapatgyűlések. A csapat volt annyira bölcs, hogy az alaptörvényeken nem nagyon változtatott. Viszont elég sok új törvényt hoztak. Először a régi kezdeti törvényeket, amit az első csapatgyűlésen hoztak, fogadták el újra, de már szabályos szavazással. Utána pedig mindenféle törvényt hoztak, arról hogy milyen legyen a közös védekezés, a közös korház, a közös iskola. A tisztaságról, egészségről is hoztak törvényeket, mert többen megbetegedtek. Sok törvényt hoztak arról is, hogy mi a bűn, mi a másnak ártás, és melyik bűn milyen büntetést érdemel. Kékszemű pedig nagy vásznakra jelekkel lerajzolta, leírta a meghozott törvényeket. Olyan ügyes volt ebben Kékszemű, hogy kevés magyarázat után szinte mindenki el tudta  olvasni ezeket az írásokat. Később ebből alakult kis az írás.

Azonban, ahogy Pari jósolta a közös ház, illetve a közös kamra megszűnt, túl sokat vitatkoztak az elosztáson. Helyette egyéni családi házakat építettek egyéni kamrákkal. Pari ugyan ostobaságnak tartotta, de belenyugodott, már csak ilyen az ember, nem nagyon tud közösen gazdálkodni. Azonban a közös döntés, a közös törvényhozás rendszere ebben a faluban még sokáig magmaradt. És ennek köszönhette a falu, hogy zsarnokság nélküli viszonylag jó gazdaságú sokat termelő, jól élő falu volt. A belső harcok nem emésztették fel az emberek energiáját, idejét, elegendő maradt a munkára.

A közös védelmet, a közös korházat, a közös iskolát és a közös döntés rendszerét, beleértve a közös igazságszolgáltatást elnevezték államnak. Ebben a csapatban szükségszerű volt, hogy kialakuljon a közös korház, meg a közös iskola, azaz az állami korház és az állami iskola, hiszen egy csomó szülő nélküli kisgyerekről kellett gondoskodni a csapatnak. Jóval később sajnos ez is megszűnt, de sok évig így volt.

Talán a közös döntés miatt, de a rosszak nagyobb része elment, a közömbösök is azért egy kicsit magjavultak, lehet, hogy emiatt lett ez a falu viszonylag békés, barátságos falu.

Két év múlva Vagányt is beválasztották vezetésbe, mivel Pari önként visszavonult, azt mondta:  - Kíváncsi vagyok, nélkülem hogy boldogul falu, mert én nem tudok örökké itt maradni. 

Pari még öt évig a faluban maradt, és amikor látta, hogy nélküle is rendbe mennek a dolgok elköszönt:

-   Lehet, hogy máshol is szükség van rám, soha nem felejtelek titeket, de sajnos tovább kell mennem.

Eközben Kékszemű és Göndör összeházasodtak. Persze a házasság előtt, együtt jártak, szerelmesek voltak, de ez egy másik történet. Hamarosan megszületett az első gyerekük. Később még öt gyerekük született. Ők voltak az első házasok, de többen követték őket. Vagány Szoknyát vette el, Fuvola pedig Bodort. Később Öles és Hosszú is megesküdött. A kicsikből Csámpiból, Öcsiből, Maszatból, Pocokból, Totyiból, Szösziből, minden kicsiből, nagyok lettek, kamaszok lettek, és bár sok minden nem tetszett nekik, de ezért ebben a faluban mégis több egyetértés volt, mint máshol. Azért, ezek gyerekek már kiskorukban is átéltek lényeges dolgokat ezért okosabbak lettek, mint más gyerekek.

De ha már kicsiknél tartunk, folyamatosan előjött egy probléma mellyel meg kellett küzdeni minden átmeneti vezetőnek, de nemcsak nekik, hanem általában nagyoknak, a törvényhozóknak. Ezt a problémát röviden úgy nevezhetjük, hogy a szigorúság, avagy az engedékenység problémája.

    Egyik nap, mikor már Pari átadta a vezetést éppen a két vezető Kékszemű, valamint Göndör vitatkozott a szigorúságról. Ráadásul ők akkor már jegyben jártak, már eltervezték, hogy esküvel fogadják meg a szerelmüket. Azért ez csendes rendes vita volt, nem olyan örök-harag, kiabálós.

Először Göndör szólalt meg: - azért egyik másik kicsi már tűrhetetlenül szemtelen.

 - A nagyok sem különbek – válaszolt kékszemű.

- Ez igaz, de most én a kicsikről beszélek. Igaz beszélhetünk általában a fegyelemről is. És arról is, hogy mennyi sok és milyen szigorú törvények legyenek.

- Mindenképpen türelmesnek kell lenni, és sokat kell magyarázni – érvelt kékszemű.

- Egyszerűen meg kell tanítani nekik olyan alapvetéseket, hogy legyél segítőkész, de segítséggel soha ne élj vissza, ne kérj fölöslegesen. A segítséget pedig illik viszonozni. Ha pedig ez a viszonzás kicsit kevesebb, mint amennyit te adtál, azért ne sértődj meg. De ha sokkal kevesebb, akkor már meg kell beszélni, mert a hallgatag megsértődésnek nincs értelme. És általában illik az időseket tisztelni, mert ők is tévednek, de azért többnyire nagyobb a tapasztalatuk – fejtegette hosszasan Göndör.

- És van még vagy tízszer tíz alapvetés. Én is ezt mondom, ezeket meg kell tanítani, a kicsiknek, de nem parancsolva, hanem mesélve, meggyőzve, magyarázva, türelmesen.

- Rendben van, de a végtelenségig a türelem, meg a magyarázkodás sem megoldás. Mi van például, ha valamit gyorsan időre kell megcsinálni. Persze jól kell megcsinálni, összecsapni sem lehet.

- Azért jó türelem, meg a sok magyarázat, mert az, kevesebb sírást, boldogtalanságot okoz. Vagy talán nem az a célunk, hogy a csapatba mindenki jól érezze magát, főleg a kicsik – mondta Kékszemű, majd folytatta - de van egy ennél fontosabb indok is. Mégpedig, hogy amit erőszakolnak, azt pillanatnyilag megcsinálják, de az nem tartós. Legközelebb újra lehet kezdeni. Csak az válik tartós tudássá, ami saját meggyőződésből jön. Azért kell sokat magyarázni, és sok szemszögből, hogy az értelmükkel is elfogadják a jót, mert akkor már önként teszik és örökké tart. Amit kényszerből tesznek az csak addig tart, amíg a kényszer tart. Érted már.

- Én értem ez két nagyon fontos indok, de akkor is azt mondom valahol türelemnek, az engedékenységnek is van határa. Másfelől azt is mondom, hogy a határtalan engedékenység az elkényeztetéshez és fegyelmezetlenséghez is vezethet.

-    A gyakori fegyelmezés a sok szabály oda vezethet, hogy már nem is figyelnek rá.

-  Így van, de ennek a másik oldala, hogy nem a szigorú törvények tartják vissza a rosszba sántikálókat, hanem az, ha biztosan kiderül, és megkapják a büntetésüket. Szóval mindkettőnknek igaza van. Én elfogadom, hogy valahol határt kell húzni, nem mehet végtelenségig a türelem és a magyarázás, meggyőzés. De te is fogadd el, hogy nagyon sok okos magyarázatra, meggyőzésre van szükség. És persze az sem mindegy hogy valóban a jóra tanítson a meggyőzés.

- Elfogadom, de még mindig nem lehet tudni pontosan hol is van az engedékenység határa. Talán ez a nevelés művészete.

Hát így zajlott le ez egyik vita, de ez jó vita volt. Kékszemű és Göndör a vita után megértőbb igazságosabb lett nemcsak a csapattagokkal, de saját gyerekeivel szemben is.

   Visszatérve, arra hogyan lett a gyerekek táborából, okos falu.

Szóval szaporodott gyarapodott a tábor, melyet, már falunak neveztek. De nemcsak a születések miatt szaporodott, hanem amiatt is, hogy sokkal többen jöttek ide más falukból, mint amennyin innen elmentek. Bevezettek egy olyan törvényt, ami szerint, ha az  új jövevény nem állja ki az egyéves próbaidőt, ha ezalatt megsérti a törvényeket, ha nagyon lusta, ha nem elég aktív a csapatgyűléseken, akkor nem maradhat a faluba. Így azután inkább csak a rendesebb emberek maradtak a faluban. Egyébként a csapatgyűlést később, amikor már közel ezer emberből állt a közösség, falugyűlésnek nevezték. A vezetést pedig a tíz tagú bölcsek-tanácsa látta el. De ez már egy másik történet. 

 - Szóval, sikerült a bronzkori gyerekcsapatnak Pari vezetésével életben maradni. Nemcsak pár évig életben maradni, hanem sokáig. Mert bizony abban a korban azok a faluk elsorvadtak szétmentek, vagy szolgák lettek, ahol nem voltak jó törvények és jó emberek. Ez a falu azonban még sokáig élt és virult. El is nevezték: okos falunak. Egyszer majd mesélek az okos faluról is – fejezte be a bronzkori gyerekcsapat történetét Pipu.

   Ezzel végére ért a bronzkori kölyökcsapat története, Pipu meséje. Nem is mese volt ez, hanem példázat-történet, mert akár meg is történhetett volna, volt hozzá, hasonló.

A Fövény utcai gyerekek csapata azonban továbbra is megmaradt, a sport a játék után Pipu mesélt, de most már az okos falu sorsáról, vagyis a későbbi történelemről. Mesélt a rendőrség az igazságszolgáltatás kialakulásáról. A nagyon gazdag emberek gazdasági uralkodásáról. A királyok országok kialakulásáról. A hatalmi harcokról.

  A fövény utcai gyerekek csapata azonban nemcsak meséket hallgatott, de elindult a nagy faluversenyen.

Beszélgetés az okos falu további sorsáról.

A történet után az egyik napon, a gyerekek,  Dankóca, Szamóca , Bobó, valamint Pipu még egyszer elbeszélgettek az okos falu további sorsáról.

   - Eszembe jutott megint a gyerekcsapat.  Ha jól értem, akkor,…. ha különálló házakat építettek, még sem maradt meg a csapat!? – kezdte a beszélgetést Szamóca.

- Egy kicsit hosszú leszek, előre is elnézést kérek – kezdte a válaszát Pipu, majd folytatta:

- Kezdjük azzal, hogy vannak falkába, csapatba, hordába, rajba élő állatok. Pl. az oroszlánok, elefántok, farkasok. Vagy éppen a hangyák, bár azok sokkal inkább a gépezet részei, mint például az oroszlánok. Viszont vannak különálló családokban élő állatok is, mint például a medvék, még lehetne sorolni.

Úgy néz ki, hogy az ember amolyan is-is élőlény, valahol a középúton szeret élni. Közösségbe, de különálló családba is. Lehet, sőt valószínű ez is belejátszott az emberi fejlődésbe. Abba, hogy a sok-sok állat közül, pont az ember őséből lett ember. Persze ennek vannak más okai is, de talán ez az egyik.

Nagyon fontos azt nézni, hogy a többség hogyan szeret élni.  A többség igénye határozza meg az élet szabályait, azt ne egyes emberek mondják meg. 

Visszatérve, Pari először azt képzelte, hogy a falu, a gyerekcsapat inkább majomcsapathoz, elefántcsapathoz hasonló legyen, de rá kellett jönnie, hogy az embereknek ez nem megy.  Közösségbe is akartak élni, sok mindent, közösen csinálni, de egyben saját családot, saját házat, saját birtokot is akartak. Lehet azon gondolkodni, hogy ez jó, vagy rossz, de úgy néz ki, ilyen az ember. A baj ott kezdődött, hogy később ez az arány, a valóságos történelemben eltolódott,  a saját család, az önzés irányába, és talán még most is egy kicsit ott van. Mert azért azt látni kell, hogy a bizonyos csapat-tevékenységek nagyon előnyösek az ember, minden ember számára. Egy csomó mindent, sőt szinte mindent úgy tud az ember hatékonyan megtermelni, ha bizonyos foki összefog, együttműködik. 

Azután ott van a közös korház, iskola, rendőrség, katonaság, igazságszolgáltatás, sőt a közös irányítás és egyebek. Ezt nevezzük államnak. Belátható, hogy ezek aztán tényleg csakis a közösségi rendszerben hatékonyak. Képzeljétek el, mi lenne, ha egy falu úgy védené meg magát, a támadó csapat ellen, ha ők egyénileg családonként védekeznének. Nem lenne közös taktika, mindenki össze-vissza harcolna.

 -  Ez történt, amikor az ellenséges banditák lerohanták az első falut – szólalt meg Bobó.

-  Úgy van, el is pusztították a falut – válaszolt Pipu, de nem fejezte be, folytatta:

- Vagy képzeljétek el, mi lenne, ha nem lenne közös ingyenes korház, akkor a szegény emberek az utcán halnának meg.  Vagy, ha nem lenne közös ingyenes iskola, akkor a szegény, de tehetséges gyerekek nem tudnának tanulni. Vagy nem lenne közös igazságszolgáltatás? Akkor önbíráskodás folyna, mindenki úgy büntetne, ahogy neki tetszene.

Szóval szükség van csapatra, szükség van államra. De az emberek ezért szeretnek el is különülni, nem olyanok, mint az elefántok. Nehéz megtalálni az arany középutat – itt elgondolkodott Pipu, de folytatta:

- Közben az emberiség történetében volt egy másik nagy folyamat is. Ez pedig, az volt, hogy a kis törzsekből, falukból, országok, sőt birodalmak lettek. Szerintem jobb lett volna, ha ez nem történik. Sokan azt mondják ez is szükségszerű volt, talán igazuk is van. De én ki merem jelenteni, ez összességében kárára volt az embereknek.  Én kimondom, bár sokan megvetnek emiatt: valahogy újra kisebb közösségekben kellene élni, persze már az okos ember, a modern kor szabályai mellett.

Viszont visszatérnék a családi, illetve a közös élet kettősségére, úgy, hogy ezt az egész országok, királyok, császárok, birodalmak problémát megpróbálom leválasztani.

Az emberiség első törvényei sajnos csakis a magánbirtokot, a családi birtokot védték. Persze ezt sokszor összekötötték, összekeverték az isten, a király hamis védelmével. 

Persze a testi sértést is elítélték, ami viszont természetes. Ne ölj. Ne lopj. Ne kívánd a másik vagyonát. Lehetne még sorolni. Mindez tilos, mert a másik embernek árt. E törvények önmagukban nagyjából rendben vannak. De vannak túlzások, hiányok is vannak. Sajnos ezt is elfelejtették megfogalmazni: minden tilos, ami a másik embernek árt, ezen kívül viszont minden szabad. Hiányzott és a mai napig is, részben hiányzik ez a vezérlő elv. Valamint ez is részben hiányzik: mindenki a szerint  legyen értékelve, megítélve mennyi hasznot, illetve ártalmat okoz más embereknek, a társadalomnak.

A másik hiba, az igazi történelemben, legalábbis eleinte, hogy a csapat a közösség védelméről eleinte igen kevés törvény szólt.

- Pari csapattörvényei főleg erről szóltak. Például, hogy a csapat összetart - vágott a beszélgetésbe Szamóca.

- Igazad van, én a történetembe direkt kihangsúlyoztam a csapat-törvények fontosságát – válaszolt Pipu, majd folytatta:

- Az igazi történelembe azonban sokáig, nem jöttek létre igazi csapattörvények. Létrejöttek az uraságokat, királyokat védő törvények, valamint katonaság, papság, de ezek nem igazi csapattörvények. Jóval később, már a XX. században, sokan kezdtek rájönni, hogy az állam jó dolog lenne. Csakhogy akkor sokan, sok vezető is átesett a ló másik oldalára. De volt ebben azért ravaszság is. Mert ők úgy képzelték, legyen erős állam, de azt persze én, mi irányítjuk. Vagyis a közösség lényegét, a közös döntéshozást, a demokráciát, teljesen kihagyták. Így azután, ez hamis csapatépítés lett.  A többség, a szegény emberek számára éppen annyira ártalmas volt, mint a csapatnélküliség, az államnélküliség. Ez másfajta diktatúra volt, mint a hagyományos királyi diktatúra, de szintén diktatúra volt. És akár hiszitek, akár nem, van még egy fajta diktatúra, az anarchikus kiskirályi diktatúra, de erre már tényleg nem térek ki. Elég az hozzá, hogy a „vezetőknek” egymástól eltérő elképzelésük van, sokat veszekednek, vitatkoznak, harcolnak, de ez többnyire a rosszak harca.

- Pari nem engedte, hogy a közös döntéshozás rendszere megszűnjön - szólt bele most Pankóca.

-   Így van, és az én történetembe, ezért lett sikeres, ez a falu. De hát ez csak egy példázattörténet. Az igazi történelem, egyfelől nagyon bonyolult, másfelől, egyszerű is lehetne, ha az emberek lelke mélyén nem lenne sok zavaros eltérítő érzés, gondolat.  De szerintem mára ennyi elég volt, most menjetek játszani – fejezte be Pipu a beszélgetést.

   De most már tényleg térjünk rá a nagy versenyre, a múltból lépjünk át a valóságba, a jelenbe.

A fövény utcai gyerekek elindulnak a faluversenyen.

Felkészülés nagy versenyre.

A falu szélén a Fövény utca végén volt egy kis ház, abban lakott Nádpipa-nagyapó meg unokája Dankóca.  Nádpipa, azaz Pipu segítségével létrejött a Fövény utcai gyereke csapata. Pipu a sport, játék után sokat mesélt a Fövény utcai gyerekek csapatának. Ezek kicsit furcsa mesék voltak, Pipu szerint ezek a történetek jobban hasonlítanak a valósághoz, mint más mesék. Pipu ezeket meséket, példázat történeteknek nevezte.  Elmesélte a bronzkori kölyökcsapat történetét, kezdve banditáktól való meneküléstől, befejezve az okos falu kialakulásáig. Azután mesélt a királyok uralkodók koráról. Mondott még egyéb tanulságos történeteket is. Mesélt barlangjárás közben is. Volt amikor Pipu nem mesélt, csak a történelemről és a társadalomról beszélgetett a gyerekekkel.

    Ezt a történetet azonban nem Pipu meséli el, hanem az egyik felnőtt Fövény utcai gyerek meséli el. Talán ő maga az író, talán csak az író barátja, nem fontos, mert az író, csak krónikás.

Pipu már meghalt. Azonban a Fövény utcai gyerekek élnek, sőt felnőttek lettek, most már ők mesélnek a gyerekeiknek. Vagyis Pipu mégsem halt meg teljesen.

De mint mondtam, azért komolyabb esemény is történt a Fövény utcai csapat életébe.

A történet pedig így esett:

   - Nádpipa, azaz Pipu március elején valamilyen ügyben a falu, polgármesteri hivatalában járt. Valójában nem is faluról van szó, hanem nagyközségről, de a „falu” szebben hangzik. Ott hallotta, hogy húsvétkor nagy sportrendezvényt tart a falu. Ekkor már több mint másfél év is eltelt azóta, hogy megalakult a Fövény utcai gyerekek csapata. Szóval, bő két hónap múlva húsvét szombatján, vasárnapján és hétfőjén sportnapok lesznek, a falu futballpályáján. Az induló csapatokat korosztályonként csoportosítják.  A legkisebb korosztályban a hattól tízévesek indulhattak. A versenyszámokban lesz kispályás foci és akadályverseny. Pipu amikor ezt meghallotta rögtön arra gondolt, hogy de jó is lenne, ha a csapata indulhatna. A gondolatot tett követte, és addig járt a hivatal, pontosabban Marosiné ügyintéző hölgy nyakába, addig győzködött, kérelmezett, amíg megengedték, hogy a Fövény utcai gyerekek, külön csapatként indulhassanak. Azt is megtudta, hogy rajtuk kívül előreláthatólag négy csapat indul a hat-tízéves korosztályban, kettőt a hazai iskola állít ki, a másik kettő pedig a szomszéd faluból jön. Egy csapatba pedig legalább nyolc versenyzőnek kell lenni, mert ugyan a kispályás fociba csak hattagú csapatok indulnak, de az akadályversenybe nyolc versenyszám lesz.

Pipu pedig már március elején nekilátott a csapat tervszerű felkészítéséhez. Ezután már nem játékról beszélt, hanem edzésről: - Na most egy órán keresztül kemény edzés lesz. – mondogatta.  Azelőtt nem használta ezt az „edzés” szót, de az óráját sem nézegette.  A csapat egyik fele csodálkozott, a másik fele zúgolódott: - mi ez a nagy szigorúság. Akkor Pipu leült gyerekekkel beszélgetni, majd elmondta milyen verseny lesz, és azt is, hogy ő bizony benevezte a csapatot erre a versenyre.

-          Talán meg kellett volna minket is kérdezni – mondta felháborodottan Szilva

-          Hát most megkérdezlek titeket – mondta Nádpipa.

-          Nekem nincs kedvem versenyezni – legyintett Miki.

-          Szerintem pedig semmi esélyünk - folytatta a kételkedést Szamóca.

-          Semmi esélyünk? Tudjátok, hol dől el az esély? – kérdezte Nádpipa – majd meg sem várva választ, a fejére bökött – Itt ni, a fejekben. A dolgok nagyobbik része a fejünkbe dől el, akár hiszitek, akár nem. Ha mi akarjuk és hisszük, akkor van esélyünk.

-          Igen, de a tornatanárok összeválogatják a legjobb sportolókat – méltatlankodott Bobó

-          Na jó - mondta Nádpipa -  akkor most ideje, hogy átnézzük a táblánkat, vagyis az elveinket.  És a csapatot ahhoz a táblához hívta, amelyet rögtön csapat megalakulásakor kirakott.

A garázs falán még ott volt az öreg tábla, igaz, az írás már megkopott rajta.

FUGYICS.

Fövény Utcai Gyerekek Csapata.

testedző és lélekedző klub

Ez alatt pedig a csapatelvek.

 - A tábla szerint, amit ti is aláirtatok, miért is kellene nekünk versenyen indulni? – kérdezte Pipu, de a gyerekek csak vállukat vonogatták.

- Na jó, akkor megmondom én – mondta Pipu, majd folytatta – Nem másokat kell nekünk legyőzni, hanem elsősorban magunkat. Ez a verseny megmutatja, hogy le tudjuk e magunkat győzni. Ha kihozzuk magunkból a legtöbbet, akkor nincs szégyenkezni valónk, még akkor sem, ha kikapunk. Csak akkor van szégyenkezni valónk, ha nem merünk magunkkal szembenézni. Ha kényelmesek vagyunk. A legrosszabb, ha el sem indulunk, mert akkor már attól is félünk, hogy szembenézzünk magunkkal. Rendben van, nem kell ma választ adni, de holnap erről szavazást tartunk – fejezte be Pipu.

Másnap a tizenhárom gyerekből csak hét jött edzésre. Edzés után Pipu szomorúan fordult a gyerekekhez: - Na úgy látszik, mégsem jön össze ez a verseny. Akik nem jöttek edzésre, ők ezzel üzenik - nem akarnak versenyezni. Nem túl bátor véleménynyilvánítás. Heten vagyunk  egy csapatnak pedig legalább nyolc főből, kell állni, szóval kevesen lennénk, még akkor is, ha itt mindenki a versenyre szavazna. Már indultak volna haza, amikor futást hallottak. Szilva meg Miki futott be kapun, és lihegve újságolták: - mégis elindulhatunk, megengedte az anyukánk. És mi is szeretnénk versenyezni.

-          Na jó, akkor most megtartjuk a szavazást – mondta Pipu – ki szavaz amellett, hogy részt vegyünk a versenyben?

Mind a kilenc kéz felemelkedett.

A következő napokban, hetekben Pipu egyre keményebb edzéseket tartott. De azért megpróbálta érdekessé tenni, sokféle gyakorlattal. Azt is bevezette, hogy a bevezető gyakorlatokat mindig más gyerek vezényelte le. Persze meg is magyarázta: - már csak hat hetünk van hátra, majd a verseny után pihenünk.

A csapat ekkor már tizenegy biztos tagból állt, mert mások is csatlakoztak, egyfelől tehát jó haladtak a dolgok. Másfelől viszont egyre sokasodtak a bajok problémák, konfliktusok Voltak gyerekek, akik állandóan fölényeskedtek, kioktatták a társaikat. Viszont olyanok is voltak, akiknek hamar elment kedvük, nem bíztak eléggé magukban. Valamint voltak, akik csalással akartak jobb eredményt elérni. Mert Pipu minden edzés végén kiosztott a legjobbak között egy szelet csokit, volt, akinek három, volt, akinek kettő, volt akinek egy kocka jutott. És volt, akinek egy sem.  De ebből is sok vita keletkezett. Szóval sok veszekedés volt a csapaton belül. Pipu persze magyarázgatott, de azután más jutott az eszébe.

Néhány nap múlva egy újabb meglepetés várta a gyereket. Most a kert másik végében a kerítésre volt feltéve egy nagy papírlap. Pont ott ahol egy pokrócon végeztek fekvőtámaszt, bukfencet, felülést, az ügyesebbek pedig a tigrisbukfencet, a cigánykereket, sőt a kézenállást is gyakorolták.

A papírlapra egy meglehetősen hosszú szöveg volt felírva.

Versenyelvek.

A verseny csak igazságos, egyenlő feltételű, szabályozott, igazságos díjazású lehet. Aki nem igazságosan szabályozottan versenyez, az harcol, leigáz és árt.

A háború, a harc, nem verseny.

A kicsinyes presztízsharcok értelmetlenek, csak szabályozatlan harc, széthúzás ered belőlük.

Az életben, a versenyre való felkészülésben, segíteni kell a másikat, mert az nem más, mint az egyenlő feltételek, megteremtése, megóvása. Az élet nagyobb része az egyenlő feltételek, az igazságos verseny megteremtéséről szól.

A versenybe nem kell az ellenfélnek segíteni, de akadályozni, ártani sem szabad.

Nemcsak egyéni, de csapatversenyek is vannak. A csapaton belül a verseny ideje alatt nem lehet komolyan vetélkedni. Ekkor a csapatgyőzelem a cél. A csapattagok tisztelik egymást.

Meg kell tanulni őszintén, de udvariasan vitatkozni. A fölösleges vitákat kerülni kell. Soha ne feledd el: lehet, hogy a másiknak van igaza. A többség döntését el kell fogadni.

A verseny legfontosabb célja, hogy szórakozva legyél egészségesebb, okosabb, ügyesebb, erősebb. Azért kell az egészség, okosság ügyesség, erősség, hogy többet tudj magadon és másokon segíteni.

A sport, a tanulás, a munka, szórakoztató és örömet adó, ha annak fogod fel.

A verseny másik célja hogy kiderüljön ki a jobb. A jobb elismerést, jutalmat érdemel, azonban az utolsók sem kaphatnak megvetést, büntetést. Az elsők, és az utolsók között nem lehet hatalmas különbség.

Aki meg sem próbálja, mert fél a kudarctól, annak biztosan nem sikerül.

Csak az érhet el jó eredményt, aki sokat gyakorol, tanul, edz. Aki bízik magában, de nem lesz beképzelt. Aki mindig, egy kicsit többet vár magától.

Az is jó eredmény, ha nincs is az elsők között, de önzetlenebb, okosabb, egészségesebb emberré vált.

A jószívűségről, az önzetlenségről soha nem szabad elfeledkezni, akkor sem, ha éppen verseny van, akkor meg pláne nem, ha nincs verseny. Ne terheld a másikat fölösleges kéréssel. Segíts és adj a másiknak, ha arra kér. Kérdezd meg a másikat: miben segíthetsz neki.

Nem szabad elfelejteni: ami neked kis fáradtság, kis ártalom, az lehet, hogy a másiknak nagy ártalom, vagy nagy segítség.

A segítség és az adás nem lehet erőszakos. A segítség és az adás nem lehet felületes. Amit nem akarsz magadnak, azt ne akard másnak.

A gyerekek olvasgatták, nézegették, a vállukat vonogatták – Na és akkor mi van? – kérdezgették Piput.

-          Semmi nincs, csak olvasgassátok – válaszolta Pipu – okosabbak lesztek tőle.

   A verseny előtti utolsó két hét pedig arról szólt, hogy Pipu mivel sejtette, hogy milyen versenyszámok lesznek, felmérte, ki miben ügyes és azt gyakoroltatta. Látta például, hogy Rolli nagyon ügyesen biciklizik, ezért Rollinak mindenféle biciklizési feladatot adott. Szamóca ügyesen pattogtatta a labdát neki olyan faladatokat adott, hogy még ügyesebben bánjon a labdával. Dankóca nagyon jól futott zsákba ezért neki még többet kellett zsákba futni. Szóval minden gyerek kapott valamilyen speciális edzést is. Bobó pedig kislány létére ügyesen rúgta a labdát, ezért ő labdás feladatokat kapott.

    Majd elérkezett a nagy nap, húsvét szombatja délelőtt tíz óra, amikor az öt csapat a hat- tízéves korosztályban felsorakozott a pálya szélén. Amolyan napos-borzongós idő volt, amikor tavaszi napocska lágy melege váltakozott a tél hátramaradt hűvös leheletével. A piros csapat a kék csapat a zöld csapat, a lila csapat és a fekete csapat azonban az izgalomtól átmelegedve nem sokat érzett ebből a hidegből. A Fövény utcai gyerekek csapata, a FUGYICS kapta fekete trikót, ők lettek a fekete csapat, számukra a fekete lett a legszebb szín. Azután elkezdődött a verseny.

 Az író, a krónikás itt letette a tollat, pontosabban a számítógépét: - Elfáradtam, majd holnap megírom, mi történt a versenyen.

A nagy verseny.

A fővény utcai gyerekek alaposan felkészültek a versenyre, de a verseny maga az igazi mérce.  Kispályás focimécsekkel kezdődött a verseny.

A feketék, vagyis a Fövény utcaiak, először a lila csapatot kapták ellenfélnek. Pipu meccs előtt még gyorsan elismételte a már százszor elismételt taktikát és stratégiát:

- Rolli te vagy kapus a szemed mindig labdán. Miki meg Dankóca ti vagytok hátvédsor, Mikié baloldal, Dankócáé a jobboldal, mindig a támadó ember elé álltok. Az átadást megpróbáljátok elcsípni. Két ember lehetőleg ne fusson egyszerre egy labdáért. Középpályások Szamóca a baloldalon, Marci a jobboldalon. Ti középpályán próbáljátok az ellenfelet megakasztani, de ha kell, hátramentek védekezni. Ha pedig támadás van, akkor előre nyomultok labdával, vagy anélkül rohantok előre, mindig úgy helyezkedtek, hogy szabadon kaphassátok a labdát. A lesipuskás elöször Gergő lesz, ő leginkább maradjon elől, ott védekezzen. De a legfontosabb feladata hogy legyen elől egy ember, akinek passzolni lehet, aki, persze, berúgja a gólt. Bobó te leszel az aranytartalék.  Ha közel vagytok az ellenfél kapujához és nem áll előtettek senki, akkor zutty, kapura kell rúgni. Ha pedig előtettek állnak, akkor le kell passzolni, vagy cselezni kell. A lényeg a gyorsaság, meg a pontosság. Figyelem, koncentráció. Győzni fogunk!- fejezte be Pipu, majd a csapat szokás szerint összeütötte az öklét és lazán összerúgott.

Az első meccs nem alakult valami jól, az ellenfél csatára elég messziről lőtt, a labda ide-oda pattogott és valahogy bepattant a kapuba. Rolli árnyékra vetődött. A lilák szurkolói tapsoltak, elég sok szülő családtag jött el minden csapattal, kivéve a feketéket. Csak egy anyuka és egy nagymama jött el. A Fövény utcai szülők sajnos a sok munkától állandóan fáradtak, fásultak voltak, egyébként is általában ezt gondolták: -á úgysem sikerül. Ő sem viszi sokra.  

Pipu azonban nem így gondolta, a szünetbe lelket öntött a csapatba: - Nincs semmi baj, sok időnk van még…. játszatok úgy, mintha az utolsó percben vesztésre állnánk. Vagyis mindent bele.

A második félidőben, vagyis a második tíz percben érdekesen alakult a mérkőzés.  Rögtön a második félidő elején Gergő rúgott egy kapufát. Utána sem volt szerencséje csapatnak, de az utolsó percben Szamóca kapta elől a labdát, lőtt és gól. Góóól kiabált a csapat, Pipuval az élen.

Ez egy jó kis döntetlen – mondta a meccs végén Pipu.

A második meccsen a zöldek ellen ragyogóan játszott a csapat. Végig vezetett először Dankóca rúgott egy távoli gólt, azután Marci cselezett és lőtt, góóól. Az ellenfél az utolsó percben még rúgott egy gólt, de már nem tudott kiegyenlíteni.

A harmadik mérkőzés a pirosak ellen azonban nem sikerült. Talán elbízta magát csapat, pedig Pipu mondta: - Minden mérkőzés egy külön feladat, mindig játszatok úgy, mintha ez lenne a sorsdöntő mérkőzés. A pirosak mégis győztek három nullára.

És akkor következett az utolsó a valóban sorsdöntő mérkőzés a kékek ellen. A kékek voltak valójában a legügyesebbek, de mégsem ők vezettek az összesítés alapján. Talán, mert túl sokat önzősödtek. Pipu ezekkel, a mondatokkal indította útnak csapatot: - Tudjátok, minden a fejben dől el. Elsősorban magatok kell legyőzni, magatokból kell a legjobbat kihozni, de ne legyetek önzők, mint a kékek. Sok passzal, meg a csapat szolgálatával kell kihozni magatokból a legjobbat.

A mérkőzés azonban rosszul kezdődött, a leggyorsabb kék játékos elfutott a szélen, és lőtt, sajnos gól. A kékek vérszemet kaptak, teljesen bedurvultak, de a bíró nem fújt, engedte. Azután pedig, egy kék játékos a kapu előtti kavarodásban fellökte Mikit, majd belőtte a gólt. Mindenki a bíróra nézett, de ez megadta gólt.  Kettő nulla, a félidőben.

- Nincs semmi baj, innen szép győzni, az első perctől kezdve mindent bele, meglepjük őket – mondta Pipu a szünetben, majd így folytatta -  Szamóca te mész a kapuba. Rolli pedig Szamóca helyén játszik. Gergő helyett pedig Bobó lesz a lesipuskás.

A második félidőben a kékek újra támadtak és lőttek is, de Szamóca hatalmasat védett. Az izgalom a tetőfokára hágott. A feketék gyönyörű támadást indítottak,  Dankóca leadta Rollinak, aki elrobogott a pálya szélén majd beadta Marcinak, aki egy cselt csinált, átadta Bobónak aki lőtt, és góóól. Kettő-egy, hajrá mindent bele. Azután Miki vitte labdát, már az ellenfél kapuja előtt volt, amikor elgáncsolták azonban a bíró nem fújt, előnyszabály, a labda Dankóca elé pattant, ő fürgén megfordult, oldalt lépett és lőtt, góóól. Kettő-kettő. Közben egy kék játékos került üresen a kapu elé, de csak kapufát lőtt. Majd eljött az utolsó perc. A labda kékek térfelén pattogott, de valahogy hátra gurult. Nádpipa bekiabált: - Szamóca gyere, gyere, lövés. És a kapuból kirohanó Szamóca a félpályáról egy hatalmasat rúgott a labdába és góóóól. Három-kettő. A bíró pedig a sípjába fújt, vége a mérkőzésnek. Megnyertük éljen, kiabált, ujjongott, ugrált örömébe a fekete csapat.

Összesítésbe végül is a pirosak győztek, a fekete csapat a Fövény utcaiak második helyen végeztek, de ez csak a fele volt a versenynek. Mert másnap, vasárnap következett az akadályverseny. Az egész versenyt az nyeri, aki a két verseny, a foci és az akadályverseny összesítése alapján, az első helyen végez. A szervezők minden csapatnak kiosztották az akadályverseny menetének leírását. Pipu elégedetten bólogatott, nagyjából erre számított, lesz benne zsákbafutás, békaügetés, labdavezetés, biciklizés, meg egyebek. Meg is beszélte gyerekekkel, ki melyik számba induljon.

- Akkor lélekben, fejben mindenki készüljön, holnap kilenckor a kertünkbe találkozunk -   búcsúzott el Pipu a gyerekektől.

 Az író, a krónikás itt megint pihenni tért.

A furcsa akadályverseny.

Másnap, vasárnap, már kezdés előtt negyedórával ott voltak a pálya szélén a Fövény utcaiak.

De valami nem stimmelt. A tegnapi szurkolókból senkit nem lehetett látni, a pálya se volt kijelölve, csak tengés-lengés volt. Az is gyanús volt, hogy csak a focitornát nyerő piros csapat volt ott rajtuk kívül. A pálya szélén pedig a pocakos magát mindig tekintélyesnek mutató polgármester tanácskozott az embereivel. Amikor pedig meglátták a fövény utcaiakat összesúgtak, feléjük tekintgettek, valamit nagyon tárgyaltak. Gyakran van úgy, hogy az ember a nézésekből, a mozdulatokból jobban tudja, mit gondolnak róla, mint a szavakból. Gyakran a nézések a mozdulatok igazabban szólnak, mint a szavak. Pipu meg a gyerekek, valami ilyesmit olvastak ki a tekintetekből: - mit keresnek itt ezek, de kellemetlen.

Azután a pocakos polgármester, sovány titkárával az oldalán odasétált hozzájuk:

-          Jó napot, úgy látszik, nem mondták meg önöknek, hogy elmarad a kicsik akadályversenye - fordult Pipu felé, és így folytatta - Sajnos nincs rá idő. Most kiosztjuk az első helyért járó jelvényeket a piros csapatnak, azután egy óra múlva jönnek a nagyobbak, majd a felnőttek.

-          Elnézést polgármester úr, de ezek a gyerekek hónapokig készültek erre a versenyre. Ezért kérem, kérjük önöket, hogy tartsuk meg a versenyt – mondta magát visszafogva Pipu.

-          Sajnálom ez így alakult, így döntött a versenybizottság – mondta a polgármester, mint aki befejezte beszélgetést, és már ment is volna.

-          Pipu azonban ingerülten szólt:- Mindketten tudjuk, hogy végül is maga dönt mindenben. Ez érthetetlen, miért nincs rá idő?

-          Á emlékszem már magára, maga az a türelmetlen kötekedő ember, akinek van az a házügye – mondta fölényesen a polgármester, és még hozzátette: - Megkérem, ne akadályozza a munkánkat.

-          Ha az igazságkeresést kötekedésnek nevezi, akkor én vagyok az. De most nem rólam van szó, hanem a gyerekekről, arról, hogy milyen képük alakul ki a hatalomról – válaszolta Pipu

-          Nem árt, ha a gyerekek megtanulnak türelmesnek lenni. Megtanulják, hogy nem mindig az van, amit szeretnének.

-          Igen, ez a legkényelmesebb a hatalom szempontjából, ha nincs kritika, akkor azt tesznek, amit akarnak!

-          Ezt kikérem magamnak! – mondta kevélyen, lerázóan a polgármester.

-          De még nem válaszolt a kérdésemre, miért nincs idő az akadályversenyre?

-          Ha mindenáron tudni akarja, azért mert akkor csúszna program. Nekem itt pontosan fél tizenkettőkor el kell mondanom egy félórás beszédet. Később nem mondhatom el, mert fontos dolgom van.

-          Megtudhatnám, mi az a fontos dolog?

-          Magának ahhoz semmi köze - mondta ingerülten a polgármester. Persze jó oka volt, hogy ezt a fontos dolgot nem kötötte mások orra alá. Merthogy ez a fontos dolog teljesen magánjellegű volt, történetesen éppen a barátnőjével volt találkozója.

-          Jól van akkor mi tüntetni fogunk. – mondta Nádpipa – mit kiabáljunk gyerekek? – fordult a gyerekek felé.

-          Kiabáljuk azt, hogy versenyezni akarunk –  kiáltotta Dankóca.

-          Halljam akkor mindenki egyszerre, versenyezni akarunk – mondta Pipu a gyerekek felé fordulva. A gyerekek pedig egyszerre kiáltották:

-          Versenyezni akarunk, versenyezni akarunk.

-          De el sem jöttek csapatok – mondta zavarodottan a polgármester.

-          Az első és második helyezet eljött, és ez a lényeg. Ha újra a pirosak győznek, akkor egyértelműen ők győztek. Ha viszont mi nyerünk, akkor legyen két első helyezet, akkor mi is megérdemeljük a győztes címet, a jelvényt is – mondta Pipu.

-          Rendben van, majd beszélek a rendezőkkel – mondta kelletlenül a polgármester.

Nemsokára elkezdték kialakítani az akadálypályát, pontosabban a két egymás mellett levő, egyforma akadálypályát az eredeti tervek alapján. A nagyjából 30 méter hosszú pálya egyik végébe helyezték el az alapvonalat, a másik végébe egy-egy asztalt tettek az asztalra egy tálcát, melyen két pohár, meg  egy sörös üveg volt. Kicsit távolabb elhelyeztek egy-egy szemétkosarat. A jobb oldali utakon kellett az asztalig elszaladni, megkerülni az asztalt, a baloldalon pedig visszafutni. A nehezítés miatt a jobboldalon egy kígyóvonalat, amolyan szlalom pályát jelöltek ki. Baloldalon visszafele, pedig  betettek egy hosszú pallót, amit középen alátámasztottak, így billenő palló lett belőle, ezen kellett haladni.

A számokat, valamint a szabályokat pedig a rendezőség közölte a csapatokkal. Elsőnek, az alapvonalról indulva biciklivel kell végighaladni, amikor a versenyző visszaér és teljes testtel áthalad az alapvonalon, akkor indulhat a következő versenyző, akinek az a feladata, hogy egy labdát lábbal végigvezessen a pályán. Majd következik a békaügetés, azután a pókmászás. Ezután labdát pattogtatva kellett elfutni az asztalig, ott megállva a labdát be kellett dobni szemétkosárba, utána visszafutás az alapvonalig.  Majd lovacskázva, vagyis hogy az egyik gyerek a hátára vesz egy másik gyereket, kellett végigszaladni. Ezután következik a zsákba futás. Az utolsó szám pedig az egyensúlyozás ezért tették oda a tálcát az üveggel és két pohárral.

Pipu a verseny előtti percekben halkan ezeket mondta a köré gyülekező csapatnak.

- Felejtsetek el mindent, amit korábban a versenyekről mondtam, csak erre a három törvényre gondoljatok. Soha nem állok ki úgy versenyezni, hogy veszítek. Nincs könnyű mérkőzés. Minden mérkőzésen életem legjobb teljesítményére törekeszem. Mindenki ezekre gondoljon, mert ez a sikeres versenyzés három fő törvénye.

Vigyáz kész start, elindult a verseny, Rolli nagyon ügyesen biciklizett az asztalig megkerülte, majd vissza, a billenő pallón egy kicsit megingott, de nem esett le, győzött, viszont a piros csapat nem maradt le sokkal. Bobó indult lány létére a labdarúgós feladatban. Bobó pedig megszolgálta a bizalmat, ügyesen passzolgat és rohan.  De mégsem tudott előnyt szerezni.  Kérdés, ki halad át jobban a billenő pallón? Bobó rúgása legurult, ezzel időt veszített, de a piros csapat versenyzője ugyanúgy járt. Még mindig a Fövény utcaiaknál az előny. A békaügetésben azonban a pirosak megelőzték a feketéket, hiába kiabált a csapat:  -  hajrá, mindent bele. 

Az egyre gyűlő közönség is egyre hangosabb drukkolt. A pókmászásban Marci csak annyit ért el, hogy nem nőtt a pirosak előnye. Szamóca indult a labdát pattogtatva, ügyesen kacsázott a kígyópályán, de jött a kosárba dobás, Szamóca első dobása nem sikerült – ajaj – vissza kell hozni a labdát. Azonban a piros versenyző is elrontja - de egy néző mintha segítene - visszadobja az elgurult labdát – a piros mezes dob - a labda a kosárban. Minden tekintet a bíró felé fordul, és ő meg is fogja a sípját – de nem fúj. Szamócának viszont újra kellett dobni, hiába futott villámgyorsan vissza, a pirosak fél pálya előnyt, szereztek.  - Nincs veszve semmi – mondja Pipu az induló Mikinek, akinek a hátán ü testvére Szilva. Miki rohant, mint egy magvadult ló, de csak faragni tudott a hátrányból, egy kevéssel még mindig a piros csapat állt jobban.  Gyerünk Dankóca kiáltotta szinte egyszerre a csapat, Dankóca pedig elindult a zsákban, és hatalmas szökkenésekkel megelőzte a piros csapat versenyzőjét, aki ráadásul le is esett a billenő pallóról. -  Újra nálunk az előny, nem is kevés, hurrá. Gergő indult utolsónak, elfutott az asztalig ott felvette a tálcát az üveggel és két pohárral, majd uzsgyi vissza, már billenő pallón is átért, -  de nem, mégse - elesett. A palló végén kifordult a bokája, és ott ül a földön tálcával a kezében, még a poharak, sőt az üveg sem borult fel. Talán nincs olyan nagy baj. 

- Gyerünk, állj fel - ordított mindenki, de hiába, Gergőnek nagyon fájt a lába.  A piros versenyző akkor vette fel a tálcát az asztalról rohant, az üveg fel is borult, de a bíró továbbengedte.  Akkor Miki a legnagyobb termetű fiú berohant és felemelte Gergőt, aki Mikire támaszkodva, kezében a tálcával fél lábon kezdett ugrálni kifele. A piros versenyző azonban már szinte beérte. Már ott vannak szinte egymás mellett.  De, de, mégis - ha csak tíz centivel is, Miki támogatásával Gergő ért be előbb a célba. - Éljen hurrá - borultak egymás nyakába a Fövény utcaiak -  ezt megnyertük -  a nézők pedig tapsoltak.

A bíró azonban komoly képpel odament a rendezőséghez, a polgármester állt középen, majd láthatóan hevesen tanácskozni kezdtek.

Tíz perc múlva hirdettek eredményt. A bíró bejelentette: 

- Az akadályversenyt a piros csapat nyerte meg, így az egész versenyt is a piros csapat nyerte meg. Még hozzátette -  A fekete csapat az utolsó számban, amiatt hogy ketten vitték be  a tálcát, súlyos szabálytanságot követett el, ezért nyert a piros csapat.

A díjátadásnál a nézők tapsa, valamint füttye között a Fövény utcaiak csak dermedten nézték, hogy kapják meg a jelvényt a pirosak, csak Dankóca arcán kezdtek csorogni a könnyek hangtalanul.

Egy óra múlva már a csapat a kertben a körtefa alatt üldögélt, ki csendben, szomorúan, ki dühösen mérgelődve, fel-fel pattanva:

 - Micsoda igazságtalanság, mi az, hogy mi szabálytalankodtunk, talán ők csaltak – mondta dühösen Szamóca.

-          Őket kétszer is továbbengedte a bíró. Minket pedig jól megbüntettek – mondta szomorúan Bobó.

-          Egyébként is nem csaltunk, mert csak annyi volt a szabályban, hogy az utolsó versenyben a versenyzőnek kell bevinni a tálcát, ez pedig megtörtént – szólt méltatlankodva Dankóca.

-          Jól van, nyugodjatok már meg – mondta Pipu, majd így folytatta - ne feledjétek el, miért versenyzünk. Nem nyerésért, hanem azért, hogy erősebbek, ügyesebbek és okosabbak legyünk. Ebből a versenyből is tanultunk. Legközelebb mi fogunk győzni.

Pipu szavai azonban nem nagyon vidították fel a csapatot. A következő hetekben még összejártak, de jött az esős ősz, egyre kevesebb gyerek, egyre ritkábban jött el Pipu kertjébe. Ezután a csapat már nem maradt a régi.

    Hát így eset, ez az eset - fejezte be a történetet az író. de ezt még hozzátette.

Ez volt a gyerekek első komolyabb igazságtalansága. De azután, mint minden ember életébe, jöttek újabb igazságtalanságok. Vannak, akik belenyugodnak az igazságtalanságba, de talán azok hasznosabbak a társadalom számára, akik nem nyugodnak bele. Persze az sem túl okos, ha magukat emésztik, de türelmesen, szívósan is lehet küzdeni az igazságtalanságok ellen.