A bronzkori kölyökcsapat

Kialakul a Fövény utcai gyerekek csapata

(első fejezet) 

A falu szélén a Fövény utca végén volt egy kis ház, abban lakott Pipu nagyapó és unokája Dankóca.  Pipu sokat mesélt Dankócának és a Fövény utcai gyerekek csapatának. De azért itt álljunk meg, mert ez a név „Pipu” bizony magyarázatra szorul. Nádi Miklós volt  Pipunak a becsületes neve, de ő gyakran pipázott, ha meg nem, akkor is ott billegett a szája szélén a pipa. Tulajdonképpen Dankóca, lehetett vagy három éves, adta Pipunak először ezt a nevet Nádpipa. Persze olyan babásan mondta: nágypipa. Úgyhogy lehet ez a név nem is a pipázásra utal, hanem a „nagypapára”. Négy éves korában azonban Dankóca áttért a Pipu névre, azóta is rejtély, miért. Talán mert egyszerűbb volt. Többnyire Pipunak hívta Piput, de azért néha a Nádpipa név is felbukkant.

Szóval Pipu gyakran mesélt, szeretett mesélni. Ezek kicsit furcsa mesék voltak. Pipu szerint ezek a történetek jobban hasonlítanak a valósághoz, mint más mesék. Pipu ezeket a meséket akár-történeteknek nevezte. „Akár” meg is történhetett volna,, innen ered a név. Máskor pedig példázatoknak nevezte a meséit. Pipu mesélt a bronzkori kölyökcsapat meneküléséről és letelepedéséről. Azután mesélt az okos faluról. Azután mesélt a királyok, uralkodók koráról. Mondott még egyéb tanulságos történeteket is. Valamint mesélt barlangjárás közben is. Volt, mikor Pipu, nem mesélt csak beszélgetett a gyerekekkel, de komolyabb témáról, legalábbis Pipu megpróbálta a beszélgetés fonalát ilyen irányba gombolyítani. 

Na, de hogy kerülnek ide gyerekek? Hát nagyon röviden úgy, hogy Pipu később amikor Dankóca már nagyobb, iskolás lett, alakított egy gyerekcsapatot. Ők voltak a Fövény utcai gyerekek csapata.  Ennek a gyerekcsapatnak mesélt sokat Pipu, nekik mesélte el, a bronzkori kölyökcsapat történetét is.

Viszont ezt a történetet nem Pipu meséli el. Na, ez egyre zavarosabb lesz, de valahogy csak kikecmergünk belőle.

Hát akkor ki meséli ezt a történetet? Hát én az író. Én viszont az egyik barátomtól hallottam, aki gyerekként tagja volt a Fövény utcai gyerekcsapatnak, akinek Pipu volt az edzője, és vezetője,

Ebből már ki is lehet találni, hogy Pipu már meghalt, azonban a Fövény utcai gyerekek élnek, sőt felnőttek lettek és most már ők mesélnek a gyerekeiknek, általában Pipuról, vagy Pipu valamelyik meséjéről. Vagyis Pipu mégsem halt meg teljesen, mert ő magára, a történeteire is sokan emlékeznek.

 Vegyük úgy, hogy innen kezdődik a könyv, az író, vagyis az én könyvem. 

 - Kezdetben egyáltalán nem volt csapat, sőt a Fövény utcai gyerekek alig ismerték egymást.  De ne szaladjunk ennyire előre. Volt valaha egy falu, aminek a szélső utcáját nevezték Fövény utcának. A Fövény utca legutolsó házába, az erdő szélén, élt egy nagypapa, Danka nevű unokájával. Dankát viszont a nagypapája Dankócának nevezte. Dankóca viszont már ismert okokból leginkább Pipunak nevezte Pipu-nagyapót.

Ahol laktak, szegényes ház volt, talán jobban illik rá, a kunyhó elnevezés. Viszont szép nagy füves kertje volt, tele virágokkal és gyümölcsfákkal. Pipu mindig talált valami munkát magának, viszont Dankóca gyakran volt egyedül. Nem volt sem testvére, sem barátja. Az apukáját nem is ismerte, az anyukája pedig külföldre ment dolgozni, mert az országban nem kapott olyan állást melyből el tudta volna tartani magát és Dankócát. Persze könnyű kitalálni, hogy Dankóca anyukájának, apukája nem lehetett más, mint Pipu. Az anyuka tehát külföldön dolgozott onnan küldött pénzt minden hónapban, amit a postás adott át Pipunak. Így azután, ha nem is gazdagon, de szépen eléldegéltek, kettesben, nagypapa és unoka. Kettesben éldegéltek, kivéve azt ez egy hónapot, amikor szabadságot kapott és haza tudott jönni az anyuka. Az év több részében azonban Dankóca meg Pipu egymásnak maradtak.

Persze Dankóca mindenre kíváncsi volt, mindent megkérdezett:

- Miért nem ismertem én az apukám?  - Miért hagyta el az anyukám?  - Miért nem kapott az anyukám ebben az országban Magyarországon munkát?  - Miért vagyunk mi szegények?  - Miért vannak gazdagok?

Pipu pedig legjobb tudása szerint készségesen válaszolt. Így aztán Dankóca már óvodás korában megtanulta mi az ország, mi a külföld, mi a munkanélküliség, mi a szegénység, mi a gazdagság, és azt is, hogy bizony felnőttek között is vannak rossz emberek.

Sok mindent megtanult Dankóca, már második osztályba járt, de még mindig nem akadt igazi barátja, Pipun kívül szinte nem volt senkije.

Pipu nemcsak a kérdésekre válaszolt, ő maga is sokat mesélt, régi falukról, királyokról, elnök-uralkodókról és még sok mindenről. De hát ez a történet arról szól elsősorban, hogy a Fövény utcai gyerekek lassan, de biztosan csapattá kovácsolódtak.

De hogy is kezdődött?

Ahogy már mondtam, Dankócának az iskolán kívül, az utcában nem volt barátja. Az utcabeli gyerekek kezdetben bizony csak látásból ismerték egymást, nem is nagyon köszöntek egymásnak. Elmentek ugyan egymás kerítése mellett, ha arra jártak, be is lestek: - ugyan mit csinálhat a másik gyerek - de azután siettek haza. Nem azért siettek, mert valaki várta őket, inkább csak azért, mert ez volt a szokás. Bizony nem volt társasági élet ebben az utcában. Nádpipa elég sokat töprengett, hogyan lehetne ezen változtatni, mert látta: bizony az ő kedves unokája gyakran unatkozik, hiányzik neki a gyerektársaság.

Valamint azt is látta bizony ezek a gyerekek elég szomorúan és magányosan élnek, nem tudják milyen jó, egy összetartó közösségben lenni.

De kik is voltak azok a Fövény utcai gyerekek?

Az egyik Fövény utcai gyereknek Samu volt a neve. Pontosabban Szamócának hívta mindenki, ez volt a beceneve.  Szamóca a másodikos kisfiú, aki szomszéd házban lakott a kishúgával együtt, akit Bobónak  becéztek. Bobó még csak nagycsoportos óvódás volt. Ők lettek Dankóca és Pipu legjobb barátai. Amikor pedig kialakult a csapat ők hárman, Dankóca, Szamóca és Bobó alkották a csapat magját. Ők hárman szinte mindig együtt játszottak, ők általában lelkesen hallgatták Pipu meséit. Két házzal lejjebb lakott Rolli, aki már harmadikos volt. Szembe pedig Miki, aki szintén másodikba járt, lakott a húgával, Szilvával, aki még óvódás volt, igaz ő is nagycsoportos.

Az utcában kicsit arrébb lakott még Marci, velük szembe lakott Dorka.  Marci, Dorka, Rolli, Miki, Szilva, ők nem voltak mindennapos vendégek, de azért a csapatba tartoztak mások is. A többiek pedig Mártus, Vica, Gergő, Tomi, Berci, Lackó és Réka, szintén a környéken laktak.  Volt közöttük nagycsoportos óvodás, elsős, másodikos és harmadikos is, ők csak amolyan külső-csapattagok voltak, amikor kedvük, idejük engedte akkor jöttek, máskor meg nem. Mindaddig, amíg el nem jött a nagy faluvetélkedő. De ez már sokkal később történt.

De kanyarodjunk csak vissza; hogy is lett a gyerekekből csapat?

Egyik nap Pipu kinyitotta kertkaput, és azután, ha otthon voltak, mindig szélesre tárta.

Már nem lehet tudni, először melyik gyerek nézet be, és kérdezte meg halkan: - bejöhetek játszani.

Gyere csak bátran - hívta őt Pipu. Azután a másik gyerek is bedugta fejét és megjelentek a testvérek is Bobó és Szamóca.

Gondolhatjátok kicsit viccesen jött ki, amikor Pipu bemutatkozott: engem pedig hívjatok Pipunak. A gyerekek bizony nem tudták magukba fojtani a nevetést. Viszont így gyorsan feloldódott a hangulat, felengedtek a gyereklelkek.

Eleinte csak úgy játszadoztak, Pipunak azonban tervei voltak.  

Szóval Pipu sokra tartotta a sportolást és a gyerekeket is erre biztatta, persze nem parancsokkal, sokkal inkább játékosan, jókedvűen.  Általában két csapatra oszlott a társaság, leggyakrabban, fociztak. Később kitaláltak mindenféle érdekes játékot, például a kétlabdás focit, azután ezt kombinálták a kézivel. Vagyis aki akart, az a saját térfelén válthatott kézire, csak akkor el kellett kiáltani magát: kézire váltok. Sokféle játékot találtak ki, de azért Pipu arra vigyázott, hogy ne legyen káosz, legyenek szabályok, és azokat betartsák. Aztán pedig kifeszített egy hálót, tollasoztak, de később ezt is kombinálták lábtenisszel, vagy röplabdával.  Pipu célja az volt, hogy a gyerekek ügyesen mozogjanak, erősek, kitartók legyenek. Mindig volt egy kevés edzés, meg egy kis verseny is, de azért a szabad viháncolós, futkározós játékból volt a legtöbb. Az igazi célja azonban, a csapat létrehozása volt. Később Pipu egy akadálypályát is kialakított a gyerekek segítségével. De mielőtt erről beszélnék, el kell mondani a tábla történetét. És a mesék történetét is.

Már hetek óta összejárt a társaság, amikor Pipu egyik délután felszerelte a fészer falára a táblát. Előtte való nap készítette és izgatottan várta, hogyan fogadják a gyerekek.

Ez állt a táblán:

FUGYICS.

Fövény Utcai Gyerekek Csapata.

Testedző és lélekedző klub

Nem a győzelem a fontos, hanem hogy maximálisan kihozd magadból, ami benned van.

Először is magadat kell legyőzni.

A csalásmentes, igazságos, lovagias verseny abban segít, hogy jobb emberré válhass.

Akkor hozod ki magadból a legtöbbet, ha sokat gyakorolsz.

Az gyakorol sokat, akinek nem szegi a kedvét az átmeneti sikertelenség.

Soha ne mondd: én csak ennyire vagyok képes. Tedd a lécet mindig magasabbra.

Ha valami nem sikerül, először magadba keresd a hibát.

Ha beismered a hibádat, akkor már félig kijavítottad azt.

A csapat mindig összetart.

A gyerekek csak álltak, a tábla előtt és nézegették, olvasgatták.

- Mi ez? - kérdezték Piput.

- Ezek amolyan csapatelvek. Nem kell megtanulni, de csak az lehet benne a csapatba, aki egyetért ezekkel az elvekkel.  Mi lenne, ha hivatalosan is megalakítanánk a csapatot? – kérdezte Pipu, majd hozzátette -  A fövény utcai gyerekek csapatát.

A gyerekek nem ellenkeztek, csak vonogatták a vállukat – miért ne. Pipu megkönnyebbült, attól tartott, hogy a gyerekek elutasítják, megijednek.  

- Na akkor itt van ez a toll, mindenki írja alá, itt a tábla alján, és már meg is alakult a csapat.

A gyerekek a maguk módján aláírták a táblát, de nem nagyon értették, miről van szó.

- Majd szépen kialakul minden – mondta Pipu – a lényeg, hogy mostantól már egy csapat vagyunk.  Majd együtt kitaláljuk, milyen jó dolgokat csináljon a csapat.

- Elmehetnénk kincset keresni – mondta lelkesen Marci.

- Jól van, egyszer elmegyünk kincset keresni, talán van is egy jó helyem, csak egy kicsit veszélyes hely, még erősödnötök kell – ígérte meg Pipu. A legfontosabb hogy kialakítsunk egy jó csapatot.

Nem is gondolták, hogy nemsokára milyen jól jön, hogy csapatot alakítottak. Akkor még nem tudták, hogy egy nagy csapatversenyt szerveznek a faluban.

Következő hetekben nem változott semmi, játszottak, sportoltak, kivéve, hogy Pipu elkezdett mesélni.

Volt a kert végében, a körtefa alatt, egy árnyas hely, ott volt egy ócska pad, a pad előtt egy pokróc volt leterítve. Amikor gyerekek más jól kifocizták, kiugrálták magukat és kezdtek elfáradni, vagy éppen esztelenkedni, túlpörögni, akkor Pipu mindig leültette erre a pihenőhelyre gyerekeket és beszélgetett vagy éppen szójátékokat játszott velük. Az egyik nap viszont megkérdezte: - Mi lenne, ha ma mesélnék?

Volt, aki nem örült, de azért a többség beleegyezett. Pipu megkönnyebbült, mert megint attól félt, hogy a gyerekek elzárkóznak. Szerencsére azonban több gyerek ott maradt és meghallgatta Pipu első meséjét. Pontosabban, egy hosszabb történet első fejezetét.

2. OLDAL

Pipu első meséi: 

A bronzkori kölyökcsapat kalandjai.

(második fejezet)

Hol is tartottunk? Szóval megalakult a Fövény utcai gyerekek csapata. Ezen a napon azonban Pipu, focizás után  nem szellemi játékokat játszott a gyerekekkel, hanem mesélt nekik.

A gyerekek fáradtan rogytak le körtefa alatti padra, mások pedig a takaróra ültek.

Pipu pedig belevágott a történetbe:

A nagy menekülés, valamint a bronzkori kölyökcsapat első napja.

  - Ez a mese nagyon régen a bronzkorba játszódik Ezek az emberek már egy kicsit okosabbak voltak, mint az ősemberek - kezdte Pipu a meséjét, majd így folytatta - még voltak kőszerszámok, de már ismerték a bronzot, ezt az önthető fémötvözetet és ebből is sok eszközt, szerszámot, sőt ékszert is készítettek. Nemcsak az eszközkészítésben, a beszédben is, a számolásban is, és általában okosabbak voltak, mint az ősemberek.

- Akkor elkezdem a történetet, mindeni figyeljen:

   A falu népe, a törzs, aznap, az éjjel arra riadt álmából, hogy bekövetkezett, amitől már évek óta rettegtek. De ne szaladjunk ennyire előre.

Ebben a korban volt egy falu, egy kisebb törzs, aki békésen élt kunyhóiban egy szép kis völgyben talán éppen ezen a környéken. Valószínűleg a falu népe, a kelták nagy népcsoportjához tartozott, de ennek a történet szempontjából nincs jelentősége.  Voltak olyan családok is, melyek karókból és bőrből készített sátorban éltek, más családok kunyhói fából, fűből és száraz sárból készültek. A falu tehát a lehetőségeihez képest békésen éldegélt, azonban akkortájt éppen egy rabszolga-kereskedő banda járta a környéket.

A békés falu tudta, hogy a környéken más falvakat már megtámadtak, ezért azt találták ki, hogy legalább a gyerekeket megmentik, ha bekövetkezne a támadás. Tervet készítettek, kerestek egy a faluhoz közeli barlangot, majd megtanították a gyerekeknek, hogy támadás esetén semmivel se törődve rohanjanak a barlangba. A biztonság kedvéért egy nagyfiút, egy ifjút, is kijelöltek, hogy támadás esetén ő legyen a gyerekek vezére és megmentője. Pontos tervet is kidolgoztak. Valójában egy 19 éves fiatalember volt ez a nagyfiú, de akkor nem voltak például olyan szavak, hogy "tizenkilenc". Akkor még másképp beszéltek, gondolkodtak az emberek, de azért szinte mindent el tudtak egymásnak mondani. A falubeliek ezt a nagyfiút, az apja után csak Korsósfinak nevezték, a korsós az apja szakmájára utalt, a „fi” pedig arra, hogy az apja fia. Ez a nagyfiú fiatalon elvesztette a szüleit, a nagymamája nevelte, ezért is, na meg a természete miatt is, talpraesett, erős, ügyes ifjúvá cseperedett. Ezért is bízták, a falubeliek ezt a felelősségteljes feladatot, éppen rá. 

A falu lakói féltek és felkészültek, de sokáig nem következett be a támadás. Már-már úgy látszott ez a falu elkerüli a rossz sorsát.

  Aznap este is nyugodtan tértek nyugovóra, nem is sejtették, hogy a banditák már a közeli szikláról figyelik a falut, alig várják, hogy besötétedjen.

Amint a környéket ellepte a sötétség a banda leosont, megmarkolták dárdáikat, köteleiket, lasszóikat és harci rikkantások „hiiúújúúhú!!”  közepette megtámadták a falut. Berontottak a kunyhókba és ütötték, vágták, majd megkötözték a felriadókat. A falubeliek kába álma átváltott rémálommá, a torokba kalimpáló szívdobogásuk, görcsbe ránduló izomzatuk lendítette őket, de az agyuk már nem irányított.  Páni félelem, zűrzavar alakult ki - a falu lakói sikoltozva össze-vissza rohanva menekültek volna - de a harcokban edződött banditák elfogták őket. Mert a banditák célja az volt, hogy rabszolgákat vigyenek egy távolabbi nagyobb törzs kegyetlen urának, aki azután a legjobb rabszolgákat megtartotta magának, a gyengébbeket pedig kiosztotta az alattvalói között. Szóval az életbe maradt felnőtteket mind elfogták, lábuknál fogva kötélláncra fűzték őket, majd ordítások korbácscsattogások között hamarosan el is indultak.  

Az is az igazsághoz tartozik, hogy a felnőttek közül többen szinte hagyták magukat elfogni, megkötözni. Amíg csak lehetett húzták az időt, megjátszották, mintha küzdenének, de mindez csak csel volt. Mégpedig azért tették ezt, hogy amíg banditák a felnőttekkel vannak, elfoglalva addig a gyerekek meg tudjanak szökni. És a gyerekek, ahogy már sokszor begyakorolták, a nagy kavarodás közben szépen lelapultak és szinte észrevétlenül bekúsztak az erdőbe. Az erdőben azután talpra ugrottak és rohantak a barlangba.

Ez egy érdekes barlang volt a hegyoldali erdőben.  A bejárata alig látszott, benőtték a bokrok.  A bejárat egy nagyobb szoba nagyságú barlangterembe vezetett. És kész, látszólag ekkora volt az egész barlang. Azonban a barlang jobb falán hátul volt egy nagy kőomlás, ami egészen felnyúlt barlang tetejéig. Az idegenek egyszerű kőomlásnak nézték. De ezt a kőomlást a falubeliek építették, nem véletlenül. Ugyanis kőomlás felső kövei egy szűk nyílást rejtettek, amely bejárat volt a barlang további termeibe, aknáiba.  Szóval fel kellett mászni a kőomlás tetejére onnan félre kellett tenni néhány követ, majd akkor vált szabaddá a szűk bejárat, a barlangfolyosó, melyből a barlang további részeibe lehetett eljutni.

Rémülten, de hangos szó nélkül, futottak, szaladtak a gyerekek a barlang felé.

Egyenként, vagy párosával, zihálva, izzadtan érkeztek a barlangba, a 19 éves nagyfiú, fiatalember, Korsósfi már várta őket a bejáratnál, és minden érkezőt csendre intett. Úgy számolta, hogy három kivételével a falu összes gyereke megmenekült.  - Igaz még csak most jön a neheze - gondolta.

A fáklyagyújtás után csendbe felmásztak a kőomláson elől ment a nagyfiú, félretette a bejáratot torlaszoló köveket és egyenként segített a gyerekeknek bemászni bejáraton.

 - Bent várjatok meg – suttogta. Végül ő is bemászott, de előtte bejáratból visszanyúlva helyére tette a torlaszoló köveket, nehogy felfedezzék a titkos rejteket.

A második, a belső barlangterem legalább háromszor akkora volt a külső terem, bár a fáklyák fényében leginkább csak homályos körvonalalkat lehetett látni. A belső teremből kettő barlangfolyosó nyílt, valójában még senki nem járta be az egész zeg-zúgos, kacskaringós barlangot.  A tervben csak a belső terem szerepelt, a falubéliek ide hordtak be takarókat, vizet, a szárított babot, és a sózott szárított húst, felkészülvén a bajra. Valójában a falubeliek is féltek barlangtól, úgy tartották, hogy őseik szellemei élnek benne. Féltek, de mégis használták bizonyos mágiákra és menekülésre is.   Itt  a második barlangteremben volt még az egyik szent bronzüst is elrejtve. Csak Korsósfi az ifjú tudott az üst titkos helyéről, de úgy döntött: egyelőre nem veszi elő.

- Gyertek ide körém, - mondta halkan az ifjú – a kicsik, akik még nem töltötték be a hat évet, ők ide a baloldalamra üljenek le. A nagyok, akik már elmúltak hat évesek, ők ide a jobboldalamra üljenek le.

A számokat nem mondta, hanem mutatta, de erről még beszélek.

A gyerekek pedig úgy tettek, leültek, azonban a lányok és fiuk külön csoportba verődtek. A körbeülő gyerekek árnyai ide-oda himbálództak a barlang vöröses falán. 

- Mától fogva a lányoknak is úgy kell viselkedni, mint a fiuknak, vészhelyzet van – majd folytatta - a szüleinket elfogták, ha sikerül megmenekülnünk, akkor egyszer majd, kiszabadítjuk őket. De most a legfontosabb, hogy megmeneküljünk, mert a banditák bizonyára keresnek bennünket. Mától fogva mi egy csapat vagyunk, a szabad kölykök csapata. Új élet következik mindenki új, könnyebb nevet kap. Nézzük csak - nézett végig először a kicsiken. - Te leszel a Maszat, ez után így hívnak - mutatott rá a legkoszosabb kis gyerkőcre. -  A te neved pedig mostantól, Szöszi - mutatott rá kis szőke gyerekre -  Te pedig Csámpi leszel. A te neved pedig: Pocok. Ez a pici pedig legyen Totyi. Ő pedig a vékonyka legyen Kukac. És ti itt hátul az egyikőtök legyen Öcsi, a másik pedig Csöpi.

Akkor nézzük nagyokat. Először a lányokat, bár mondtam, hogy mától kezdve nem számít.

Megpróbálok olyan nevet adni, ami első látásra jellemző – mondta, majd egyenként megnézte a lányokat és elkezdte sorolni

– A neved legyen Bodor, a tied pedig Szoknya. A te neved legyen Kékszemű, a tied pedig  Dudi.

- Miért kell nekünk új név, van nekünk rendes nevünk? – vágott közbe méltatlankodva az egyik nagyobb gyerek

- Most nincs időnk ezen vitatkozni, majd ha lesz időnk, megbeszéljük, mondta a nagyfiú. Sajnos el kell fogadnotok, hogy én vagyok a parancsnok.

- Jó akkor a te neved legyen Pari, mert állandóan parancsolgatsz - mondta nevetve a közbevágó gyerek

Az ifjú elgondolkodott – az én nevem Korsósfi, de, igaz, ami igaz, ha mindenkinek új neve lesz, akkor nekem is ez dukál, úgyhogy így válaszolt:

- Rendben van, elfogadom, mától fogva nevem Pari - mondta a nagyfiú - Viszont a te neved legyen Vagány, mert jól felvágták a nyelved. Szóval, ha megengeditek, akkor folytatnám. A te neved pedig legyen – mutatott a következő lányra - Topánka. A tied pedig Pisze, a tied pedig Hosszú, a tied pedig Hajas. És végül a te neved legyen Szöcsi.

Nézzük a nagyobb fiukat. A te neved már kiderült, te leszel a Vagány. A tied pedig mostantól Golyó. Te pedig olyan nagy vagy, hogy nem lehet a neved más, mint: Pici – mutatott egy magas nagydarab kicsit kövérkés fiúra.  Ezen aztán mindenki elkezdett nevetni - feloldódott fagyos hangulat.  Az ifjú, jobban mondva most már Pari, folytatta: - a te neved legyen Karó, a tied pedig legyen Vállas. A tied pedig legyen, Kényes. A tied pedig legyen Fürge. A te neved pedig Göndör legyen – nézett rá a göndör hajú nagyobb gyerekre.

- Gyerek? Némelyik már akár fiatalembernek is mondható. Alig fiatalabbak, mint én – gondolta Pari. Hangosan viszont így folytatta:

- A te neved legyen Sityak, mert mindig sapka van a fejeden. Neki pedig mindig tarisznya lóg a nyakadba, akkor legyen a neve Tarisznya. Ő pedig állandóan fütyörészik, akkor hívjuk őt Fuvolának. És ő - nézett végig az utolsó fiún, aki egy faágat rágcsált - legyen Csibak.

Nézzük csak, ha jól számolom, akkor van nyolc kicsi.

   Itt Pipu elhallgatott, gondolkodott, majd így szólt:

- A nyolcat, ahogy minden más számot is, persze a kezével mutatta. Abban az időben még nem volt a számoknak neve, leggyakrabban a kezükkel, az ujjaikkal mutatták a számokat. Máskor pedig körbeírták a számokat: az összes kézujj – szám, a tízet jelentette. Szóval, amikor én egy számról beszélek akkor az ujjak mutogatását, képzeljétek el. Egy olyan kommunikációt képzeljetek el, ami a rendes beszéd és a süketek jelbeszédének keveréke. Sok mindent csak jellel, vagy arcmimikával, vagy csak hangsúlyozással mondtak el. Másképp beszéltek, de azért nagyjából mindent el tudtak mondani, amit akartak.  

Pari tehát megszámolta hányan vannak.

 - Van kilenc nagyobb lány, de nem számít, hogy lányok. Mostantól nincs különbség lány és fiú között, egyforma bánás jár mindenkinek. Nincs hiszti, kényeskedés, de gúnyolódás, verekedés sincs. És úgy látom, van tizenkettő nagyobb fiú. Akkor összesen mennyi nagyobb gyerek van, ki tudja?  - Így van, bizony huszonegy.  -  És akkor egy kicsire hány nagy gyerek jut? Na ki tudja? …Több mint kettő, bizony….  - És ez nagyon fontos. Mert mielőtt lefekszünk, aludni, meg kell beszélni a legfontosabb törvényeket.  – kicsit várt, majd folytatta:

 - Egyelőre két törvény van,… az egyik, mi egy csapat vagyunk és a csapat, mindig összetart.

A másik törvény, az erősek, nagyok mindig segítik a gyengéket, a kicsiket. Majd holnap kijelöljük, hogy ki, kit segít, kettő nagyra jut egy kicsi. -  Most pedig keressetek takarókat és próbáljatok aludni.

A gyerekek pedig Parit utánozva, egy takarókat leterítették maguk alá, a másikat magukra és szinte belezuhantak az álomba olyan fáradtak voltak. Nemsokára az alvó emberek szuszogó csendje borult a csapatra.

Vagány azonban nem sokat aludhatott, ugyanis Pari kis idő után felrázta, és halkan suttogva mondta:

- Én most kimegyek, körülnézek, te leszel a helyettesem - ha baj van, nyugtasd meg a gyerekeket. Ha nem jönnék vissza, akkor holnap este próbáljatok kiosonni a barlangból. De ne ijedj meg, szinte biztosan visszajövök.

Pari pedig, ahogy mondta, kiosont barlangból. Szerencséje volt, a banditák nem vették észre, pedig éppen barlang közelébe tanyáztak. Pari viszont a bokor mögött lapulva jól hallotta minden szavukat.

- A többiek már messze járhatnak a foglyokkal – mondta az egyik bandita.

- Nekünk viszont meg találni a kölyköket, ezt parancsolta a vezér - szólt egy másik bandita, kinek az arca fehérre volt festve, kivéve a szeme körül, majd fortyogva folytatta – valahol elbújtak a kölykök, olyan nincs hogy egy faluba egy se legyen!

-  Hát igen ezt a feladatot kaptuk a nagyságos vezértől! – mondta szintén mérgesen az előző.

- Ne aggódj, nem lesz nehéz dolgunk, valahol itt bujkálhatnak a közelbe. Nem mehettek messzire – mondta a harmadik bandita.

- Holnap reggel felkelünk és átkutatjuk a környéket. Addig keressük, amíg meg nem találjuk őket. Pár koszos kölyök nem fog ki rajtunk! Na, akkor szunya van, és pofa be! – zárta be a beszélgetést a fehér arcú.

Pari pedig visszaosont barlangba, de nem tudott elaludni, aggódott és gondolkodott. Gondolkodott és mindenféle tervet készített

   Pipu ekkor elhallgatott, majd pár perc múlva megszólalt:

- Itt most befejezem ezt a mesét, de persze legközelebb folytatjuk.

A gyerekek egy része már mese közben elment játszani, de sokan maradtak. Persze Dankóca Szamóca és Bobó azok között volt, akik türelmesen és érdeklődve végighallgatták a mesét, de a többiek ekkor már a kert másik végében játszottak.

- És megmenekülnek a gyerekek? – kérdezte Bobó, de Pipu csak sejtelmesen mosolygott:

- Majd kiderül, légy türelmes.

Beesteledett és gyerekek elindultak hazafelé.

Pipu csak remélni tudta, hogy barátságos otthonba térnek haza. Olyan otthonba, melybe a szeretet, az egymásra figyelés melege sugárzik. Melyekben jóízű, őszinte beszélgetések vannak. Mert ezek az emberi melegségek még a finom ételeknél, a sok játéknál, szép és meleg lakásnál is fontosabbak. 

3. OLDAL

A bronzkori kölyökcsapat második napja

(harmadik fejezet)

A falu szélén a Fövény utca végén volt egy kis ház, abban lakott   Pipu-nagyapó és unokája Dankóca. Azután megalakult a fövény utcai gyerekek csapata. Pipu először a bronzkori kölyökcsapatról mesélt, pontosabban mondott el példázat történetet  a fövény utcai gyerekeknek.

- Na ha kiugráltátok magatok, gyertek ide pihenni, én pedig folytatnám a tegnapi mesét - és a gyerekek megint fáradtan ültek le körtefa alatti padra, mások pedig a takaróra ültek. Pipu pedig belekezdett:

- Ez a mese az előző mese folytatása - remélem, emlékeztek - a bronzkori kölyökcsapatról van szó.

Így kezdte a meséjét Pipu, majd így folytatta:

   Ebben a korban még a felnőtteknek is nagyon kevés esélye volt az életbemaradásra, hát még az apátlan, anyátlan gyerekeknek. Vajon sikerült ezeknek a gyerekeknek életben maradni? Hát majd meglátjuk.

    Ott hagytuk abba, hogy gyerekek a barlang belső termébe összebújva merültek álomba.

Mély álomba merültek, abba se akarták hagyni, de Pari a tizenhét éves nagyfiú, a vezérük felkeltette a barlangba alvó csapatot. A gyerekek álmosan bambán bámultak maguk elé, azt sem tudták, hogy hol vannak. Azután eszükbe jutott, hogy mi történt és egy kicsit megszeppentek. Volt viszont aki, büszkén ezt gondolta – micsoda kaland.

- Figyeljetek - mondta Pari halkan - eddig nagyon bátran viselkedtetek, mindenkit dicséret illett. De sajnos, most jön a neheze, mert ezek a gazfickók nem mentek el, öten itt maradtak és el akarnak kapni minket. Úgyhogy ezután kétszer ilyen bátornak kell lenni, végül mi fogunk győzni. A terv pedig a következő. Én, Vagány és Fürge elcsaljuk a banditákat. Addig ti pedig nagyon csendben elmentek a folyóhoz.

- Miért nem maradunk a barlangba?  - kérdezte Vállas

- Egyrészt, mert barlang sötét, nyirkos, hamar megbetegednénk, főleg a kicsik. És a kajánk, vizünk, sőt a fáklyánk is elfogy, talán egy-két napig elég. Másrészt, lehet, nagyon is lehet, hogy felfedezik a barlangot - válaszolt Pari, majd így folytatta:

- Néhány kérdésem még lenne. Tegye fel a kezét, aki elmúlt tíz (mutatta a kezén) meg öt éves?

 - Pari kérdése után senki nem tette fel a kezét, Pari azonban folytatta a felmérést:

- Akkor a tíz meg négy évesek tegyék fel a kezüket.

Pisze, Kékszemű, Vagány, Vállas, és Göndör tette fel a kezét.

- Most pedig azok tegyék fel a kezüket, akik már nem kicsik, de még nem múltak el, tíz, meg három évesek - folytatta a felmérést Pari.

Bodor, Hosszú, Szöcsi, Karó, Pici, Kényes, Fürge, Csibak, tette fel a kezét.

- A többiek, Hajas, Szoknya, Dudi, Topánka, Fuvola, Tarisznya, Golyó pedig nyilván egy-két évvel kisebbek. És vannak az egészen kicsik – fejezte be a felmérést Pari, majd így folytatta:

- Akkor tegnap este jól számoltunk. Nem véletlenül kérdezem, ki hány éves, ki kell nevezni a vigyázókat, de erről még beszélek. És most Göndör nagyon figyelj, mert te leszel arra az időre a kapitány, amíg mi elcsaljuk a banditákat.  De a többiek is figyeljenek. Miután elmentünk, rá egy negyed délelőttnyi időre, amíg egy fáklya ujjnyi darabot lefogy, csendbe kijössz a barlangból. Majd körbenézel, nehogy banditák legyenek a közelben Ha minden rendben van, akkor a csapat elindul csendben a folyó felé. A kaját, vizet csomagoljátok be a takarókba és vigyétek magatokkal, de ha baj van, akkor dobjátok el.

-  Merre van, a folyó felé? - kérdezte Göndör.

- Figyelj, ha barlangbejárat neked pontosan hátad mögött van, akkor jobb kéz felé van a folyó. Ha felkelő napot nézed, akkor pontosan a hátad mögött van, arra kell menni. Ha a nap a fejed fölött van nap, akkor sem pontosan a fejed felett van, akkor pontosan a nap felé fordulsz, akkor a jobb kezed felé esik a folyó. Ha nincs nap, akkor állj szembe a távoli legnagyobb hegyes heggyel, akkor a bal-kezed felé esik a folyó. Ha pedig az erdőbe vagytok, a hegyet sem látod, akkor menj oda egy vastagabb fához. Keresd meg melyik oldala a legkevésbé mohás. Akkor fordulj szembe a legkevésbé mohás résszel, akkor a bal-kezed felé esik a folyó. Érted. ……  Amint leértek folyóhoz menj és nézd, meg merre folyik. De csak egyedül, bújva nézd meg, mert a folyóparton könnyen megláthatnak a banditák.  Azután a folyás irányába a folyó mentén, menjetek le sok ezer lépés távolságot. De vigyázzatok, ne a folyóparton menjetek, hanem úgy kétszáz lépéssel beljebb. Csendbe menjetek, hogy halljátok a folyó hangját. Egyszer csak elértek egy sziklás hegyhez, ott találtok egy jó kis szurdokot, vagyis egy sziklás patakmedret, egy vízmosást. Az a szurdok jó rejtekhely, úgy ötszáz lépésre van a folyótól. Ott várjatok bújva minket. Érthető?

De figyeljetek, mert még nincs vége – folytatta Pari

– A menekülésnek is van néhány szabálya. A legfontosabb, hogy ti előbb fedezzétek fel az ellenséget, mint ő titeket. Ezért csendbe kell menni, és nagyon kell fülelni, és figyelni kell minden hangra, letört gallyra, lábnyomra minden jelre. Gyakran álljatok meg fülelni. Szóval, ha ti tudjátok, hogy ők hol vannak, ők pedig nem tudnak semmit rólatok, akkor előnybe vagytok. Mert akkor elbújhattok, vagy elosonhattok. Ha a közeletekbe érnek, akkor nem szabad elfutni, hanem nagyon jó helyre el kell bújni.  És végül harmadik szabály. Ha ők egy irányba mennek, akkor nektek hozzájuk képest először oldal irányba, utána egy kanyarral velük ellentétes irányba kell osonni.

Kicsit várt aztán folytatta:

- Most pedig megtanulunk néhány füttyjelet, figyeljetek. Aki nem tud fütyülni, az rikoltson, mint a héja. Kettő rövid fütty jelenti: itt vagyok, itt vagyunk, kereslek téged, gyere ide. Gyülekező van, ezt is jelenti a kettő rövid fütty  – és halkan füttyentett kettőt.

 - Egy rövid fütty - egyet füttyentett - értettem, itt vagyok.

  Ezután Pari halkan türelmesen mindent elmagyarázott:

 Három rövid fütty - baj van, gyertek értem. Négy rövid fütty - várj meg, érted megyünk.

Egy rövid, egy hosszú fütty - vigyázat ellenség.  Kettő hosszú fütty - oszoljon szét a csapat kettesével, hármasával, bújjon el és várja a gyülekezőt.

A magyarázat végén Pari, de a füttyjeleket is bemutatta, azután elhallgatott.

A csöndet Karó hangja szakította meg:

- Azt is mondtad, hogy ki lesz osztva, hogy kik vigyáznak majd a kicsikre.

- Így van, de ezt inkább döntsétek el ti. A nagyok válasszanak egy párt maguknak és válasszanak egy kicsit, akire vigyáznak. Akinek pedig nem jut kicsi annak más dolga lesz, azokból lesznek a felderítők és a hordárok, ők viszik a kaját, a vizet.

A gyerekek pedig úgy tettek, választottak maguknak párt. Valamint választottak egy kisebbet, akire vigyáznak. Amikor kialakultak a hármas csoportok akkor Pari így szólt:

- Szóval akkor a nagyok mindig ott vannak a rájuk bízott kicsik körül, és mindenben segítenek nekik. Persze azért nagyoknak minden kicsire vigyázni kell, de a rájuk bízottra, különösen. Most pedig minden szabályt elismételünk, de csak halkan. Kezdjük azzal, hogy: mi egy csapat vagyunk és a csapat, mindig összetart. 

A gyerekek pedig halkan utána mormolták:

- Mi egy csapat vagyunk és a csapat, mindig összetart - és a többi szabályt is szépen sorba utána mormolták.

Ezután Pari, Vagány és Fürge elindult, hogy elcsalja a banditákat.

Kiosontak a barlangból, majd futottak- rohantak, a banditák pedig utánuk - eddig bevált a terv. Persze nem folyó fele futottak, hanem pont, ellenkező irányba. És bizony a fürge-lábú edzett fiuk gyorsabbak voltak, mint banditák. De nem tűntek el a szemük elől, csak cseleztek, a céljuk az volt, hogy minél távolabb csalják el a banditákat a barlangtól, ne meg a folyótól. Utána Pari a bevált taktikát alkalmazta. Hirtelen csendben megálltak, majd elbújtak, a banditák elmentek mellettük. Kis idő múlva halkan oldalra, majd a banditákkal ellenkező irányba osontak.

Közben pedig a csapat nagyobb része kimászott a barlangból, hunyorogtak a fényben, majd elindultak a folyó felé, naplemente, azaz nyugati irányba. Göndör az átmeneti kapitány betartotta Pari utasításait és így a csapat estére elért abba a szurdokba, vízmosásba, ahol megbeszélték a találkozót. Nemsokára a három gyors legény is megérkezett a szurdokba, abban a reményben, hogy sikerült lerázni a banditákat. 

Gondolhatjuk a sok félelem, szorongás után, a találkozáskor a csapat óriási éljenzésbe tört ki, -  hejúú, ezt a csatát megnyertük. Ujjongva ölelték egymást a lemenő nap fényében. De a háborúnak nem volt vége, azt akkor még nem sejtetették, hogy további veszélyes csaták várnak rájuk. Mert sajnos a banditákat nem sikerült lerázni, a gazfickók rájöttek, hogy átverhették őket. És azt is kiokoskodtak, hogy merre mehettek a gyerekek, úgyhogy ők is elindultak a szurdok felé. 

- Itt most megszakítom a történetet, mára elég lesz, de persze legközelebb folytatjuk – mondta Pipu azoknak gyerekeknek, akik még ott ültek körülötte. Persze Dankóca, Szamóca,  Bobó azok között volt, akik türelmesen és érdeklődve végighallgatták a mesét, de a többiek ekkor már a kert másik végében játszottak, vagy éppen hazafelé indultak.

Szamóca azért a végén azért megtette a szokásos megjegyzését: - De az a mi korunkban nem fordulhat elő. Ez csak egy mese.

- Mesének, mese, mert pontosan ez nem történt meg a valóságba. Hasonló azonban történhetett. Az okos gyerekek amúgy is, úgy hallgatják a meséket, hogy elgondolkodnak: mi az ami, most is előfordulhat? Azon is elgondolkodnak: mi a tanulság, mi az, amiből én is tanulhatok valamit?

4. OLDAL

Folytatódik az üldözés

(negyedik fejezet)

A falu szélén a Fövény utca végén volt egy kis ház, abban lakott Pipu-nagyapó és unokája Dankóca.  Pipu sokat mesélt Dankócának és a Fövény utcai gyerekek csapatának. Pipu először a bronzkori kölyökcsapat meneküléséről és letelepedéséről mesélt. Ez egy hosszú többrészes történet volt. A bronzkorban még a felnőtteknek is nagyon kevés esélye volt az életbemaradásra, hát még az apátlan anyátlan gyerekeknek. Vajon sikerült ezeknek a gyerekeknek? De Pipu soha nem árulta el a történet végét.

    Pipu ezen a napon is maga köré ültette a gyerekeket és mesélni kezdett:

  Az előző részben elmondtam, hogy banditák elfogták a felnőtteket, azonban a gyerekeknek sikerült megmenekülni. A barlangból a szurdokba mentek, ott töltötték az éjszakát.

Másnap Pari korán reggel ébresztette a szurdokba alvó csapatot:

- Kelljetek fel, kapjatok be valami kaját. Nemsokára indulunk a patakmederben felfelé a hegytetőre. A törvényekre, a szabályokra és a füttyjelekre mindenki emlékszik ugye,…. remélem. És azt is tudják a nagyok, hogy melyik kicsire kell vigyázniuk. Mindenki gondolja át újra.

Nemsokára el is indult a csapat felfelé a patakparton, a vízmosásban, köveken, kisebb sziklákon keresztül felfelé a hegytető irányába.

A banditák azonban vagy negyed délelőtt idő után, már szintén ott voltak a szurdokban. Szinte utolérték a gyerekeket. A banditák sem voltak, ostobák, a nyomokból, egyéb jelekből kitalálták, merre mehettek a kölykök.

Nemrég még itt táboroztak a kölykök, olvasták ki nyomokból.

- Arra indultak a patak mentén, felfelé, gyerünk utánuk, most elkapjuk őket – mondta a fehérre kent arcú, ö amolyan parancsnokféle volt.

A kölyökcsapat sietősen, csendben, bár zihálva haladt felfelé a hegytető irányába. A patak éppen szelíd kedvében, vékony érként csordogált, de a meder mérete és a mederbe görgetett hatalmas sziklák, fatörzsek jelezték a patak másik arcát, a zúgó áradatot.

Még félúton sem járt a csapat, amikor Pari hirtelen megállt:

- Pszt csend, valaki jön felfelé. 

A csapat megállt, elhallgatott, és a csendben jól hallatszott a banditák, kőgörgető mászása, sőt még beszédfoszlányokat is lehetett hallani.

- Ezek itt vannak a nyomunkba - suttogta Pari a többieknek – akkor megpróbáljuk becsapni őket – mondta, majd a patakmedertől jobbra eső meredek hegyoldalra mutatott – Arra megyünk tovább! De csak csendben.

A csapat pedig jobbra fordult, elkezdett mászni a bokros köves meredek hegyoldalon. Siettek, ahogy tudtak, egyre nehezebben kaptak levegőt, a szívük a torkukba dobogott. Először Kényes szólalt meg:

- Én nem bírom tovább, én itt leülök.

Azután Golyó és Topánka is csatlakozott hozzá.

Még egy kicsit a tartsatok ki – mondta Pari – legalább érjünk fel a fennsíkra, a fák közé. Ez nagyon rossz hely a pihenésre. Itt el sem lehet bújni.

- Én nem megyek tovább – nyafogott Kényes.

Meglepetésre Vállas Kényes pártjára állt és így szólt:

- Mi tudjuk, hogy mennyire vagyunk fáradtak, elég volt az állandó parancsolgatásból.

Így bizony a csapat egy része megállt és leült a meredek hegyoldal közepén, ahol még fa, bokor is alig volt. Pari nem tudott mit tenni, az egész csapat kénytelen volt megállni.

A banditáknak azonban feltűnt a csend: – Ezek letérhettek, már nem a vízmosásban mennek – mondta az egyik gazfickó.

– Felmegyek arra a sziklára és körülnézek – mondta a másik. Úgy is tett, ahogy nézelődött meg is látta a gyerekeket a hegyoldalba üldögélni. A banditák pedig cselt eszeltek ki. Halkan felmásztak a gyerekek után, mindegyik egy lombos ágat tartott a feje felett, hogy ne vegyék észre.  Az elől mászó bandita egyre közelebb ért a legalul ülő gyerekhez, aki nem volt más, mint Maszat.

A csapatnak sejtelme sem volt, milyen veszély leselkedik rájuk, az első gazfickó az öles testéhez képest hihetetlenül halkan nesz nélkül kúszott az áldozata felé.

Aztán kinyújtotta kezét és elkapta Maszat lábát

 – Segítség – sikított Maszat, de a többiek is kiáltoztak – itt vannak. Persze erre banditák is eldobták az álcájukat, hangosan szitkozódva törtek rá a gyerekekre. Az események felgyorsultak.

- Mindenki kapjon fel egy nagyobb követ és dobja az ellenségre – kiáltotta Pari.

- Mi nem vagyunk gyengék- próbált lelkesíteni Pari - jöhet baj, sorscsapás - mi nem törünk meg. Senki se gondolná, de Pari érzelmes felkiáltása hatott, elszállt a félelem, a gyerekek követték.  Szerencsére mindenütt voltak kövek. Pari meg egy nagyobb husángot kapott fel, majd leugrott vagy öt tíz lépést, és szinte röptében rávágott arra a kézre, ami Maszat lábát szorongatta. A bandita azonnal elengedte Maszat lábát, azután pedig valami hihetetlen dolog történt. Maszat ez az apró, sírós gyerkőc, ember nagyságút ugrott, rávetette magát a haramiára. Ugrás közben elkapta a gazfickó nyakát, így a lendület mindkettőjüket lerepítette a domboldalon, elsodorva az alattuk álló másik két banditát. A három bandita és Maszat magatehetetlenül gurult le a domboldalon, de akkor már Pari is hatalmas szökellésekkel elindult lefelé. Szerencsére Maszatot egy fatörzs megakasztotta, akkor már Pari is ott termett, elkapta a kisfiút és cipelte, húzta fel a dombra.

A csapat időt nyert, Maszat váratlan bátor tette mentette meg a fiatalokat..

– Most pedig futás, rohanás felfelé - kiáltotta Pari. A gyerekcsapat lélekszakadva rohant fel a fennsíkra be a fák közé. Persze a banditák ott voltak nyomukba. Amikor minden gyerek felért, akkor Pari kettő hosszat fütyült. És a gyerekek emlékeztek, mint jelent ez. Kettesével, hármasával szétoszlottak és sietősen jó búvóhelyet kerestek maguknak. Pari azonban nagy csörtetve, kiabálva tovább rohant, mintha az egész csapat arra futna. A banditák beszedték a cselt, szaladtak Pari után, észre sem vették, hogy a megbújó gyerekek mellett mennek el. Az egyik bandita három lépésre futott el a bokros gödörbe megbújó gyerekek mellett, de nem vette észre őket. Pari jó futó volt, hagyta, hadd szaladjanak utána, majd amikor jó messze értek, bevetette a bevált taktikát, újfent sikerrel. Amikor pedig visszaért, akkor kettő rövidet füttyentett, a gyerekek pedig emlékeztek mit jelent ez: itt vagyok, gyülekező. És csendbe elindultak fütty irányába. Pari pedig többször megismételte a füttyjelet.

Oda is ért mindenki kivéve három gyereket, Csibak, Bodor és Maszat hiányzott. Viszont egyszer csak a hátuk mögül meghallották a három rövid füttyöt – gyertek ide, baj van. Vagány válaszolt is négy rövid füttyel: - maradj ott, megyünk. Egy nagyobb kő mögött meg is találták az elveszetteket. Kiderült, hogy Csibaknak nagyon fáj és vérzik a lába. Pari bekötötte és ezt mondta Csibaknak: – a csapat, meg a saját érdekedbe szedd össze magad, tűrd a fájdalmat, támaszkodj rám, és menjünk.  Csibak pedig úgy tett, összeszorította a fogát és bicegve csapattal tartott.

Pari rögtön kiadta a parancsot: – most megint a visszatérős cselt alkalmazzuk, visszamegyünk ahonnan jöttünk először a szurdok aljába, de nagyon csendbe, gyorsan. Viszont könnyebb dolgunk lesz, mert lefelé megyünk.  A csapat pedig csendben elindult lefelé. Már nem voltak messze a szurdok aljától, amikor Pari, egy a hegyoldalon keresztbe menő ösvény előtt megállt, és így szólt:

- Teszünk egy kis kitérőt, ezen az ösvényen megyünk tovább, libasorba. Én megyek előre, Vagány, te zárod a csapatot.  Senki nem mehet mögötted.

Vagy ezer lépést mehettek többnyire a fák árnyéka alatt, amikor elérték egy kis tisztást, aminek a szélén kezdődött a szakadék. Lenézvén meglátták a mélységet és alatta a folyót. Pari azonban elismerően hümmögött: - nem is olyan veszélyes, jó emlékeztem, ott van a sziklapárkány. Hangosan viszont ezeket mondta:

- Azért jöttünk ide, mert ez lesz a találkozóhelyünk, ha esetleg baj lesz, akkor mindenki jöjjön, szaladjon ide. Ezért jól jegyezzétek meg az utat. Főleg azt, hogy szurdokból hogyan lehet idejönni. Mert innen a szurdokba, annak is az aljába megyünk. Soha ne felejtsetek el, a kicsikre vigyázni. Most pedig menjetek, ha leértetek, keressetek jó rejtekhelyet, pihenjetek le. Én, Göndör és Vállas itt maradunk, vagy egy kis dolgunk. Vagány addig te vezeted a csapatot, te helyettesítesz. Estére mi is leérünk.

- Miért maradtok, mit csináltok? – kérdezték a gyerekek.

- Majd holnap megtudjátok – válaszolt rejtélyesen Pari.

A gyerekcsapat délután ért le a szurdok aljába. Fáradtan, éhesen morgolódva telepedtek le.

- Egy kicsit még ki kell tartani, ki fogjátok bírni, az emberek nagyon sokat kibírnak - e szavakkal tartotta bennük a lelket Vagány – azután így folytatta.

- Elsőnek Picit és Fürgét, a nagy és a kisembert jelölöm ki, ti fogtok őrködni. A nagy fa tövébe üljetek le, onnan átlátni a környéket - de a fületek most fontosabb, mint a szemetek, mivel nemsokára sötét lesz. Ha baj van, akkor a megbeszélt füttyel adjatok jelet: vigyázat ellenség. Amikor elálmosodtok keltsetek fel engem, majd én átveszem az őrséget.

A csapat pedig fáradtan álomba zuhant.

Pici a nagydarab fiú egykedvűen unottan ücsörgött, nem izgatta, hogy őrségben van. Fürge viszont annál izgatottabban járkált ide-oda, közben magyarázott. 

- Maradj már csendbe - szólt rá Pici -  még meghallják. Fürge ugyan elhallgatott, de a mászkálást nem hagyta abba, valamit mindig meg kellett néznie. Pici pedig egyre laposabban pislogott, majd leragadt a szeme, néha le is ragadt. Pedig rosszul tette a két őrszem, hogy nem vigyázott eléggé, mert bizony a banditák nem jártak messze. Ugyanis banditák rájöttek: a kölykök valószínűleg visszamentek a szurdok aljába.

Már beesteledett, amikor a három gazember odaért, rejtekhelyükről látták, hogy a csapat alszik, ráadásul senki sem őrködik. Ugyanis Pici elaludt, Fürge pedig távolabb, éppen azzal volt elfoglalva, hogy halat fogjon a patakból. A banditák már ott álltak a köteleikkel a gyerekek mellett, már-már bekövetkezett a legrosszabb, de a szerencse most a gyerekek mellé szegődött. Ugyanis Pari, Göndör és Vállas éppen akkor értek vissza, szokás szerint csendbe osonva.

- Pszt nézzétek csak - suttogták amint meglátták a domboldalról ereszkedő banditákat. - Nincs idő, riasztani kell - szólt Pari és rögtön leadta a rövid és hosszú füttyjelet - vigyázat ellenség. A gyerekek ébredeztek, a banditák viszont gyorsítottak. De akkor már Pariék is rohantak és kiabáltak: meneküljetek, riadó!

Megint futva, zihálva menekültek az éjszaka homályába, ezt a már két nappal ezelőtt átélték. Kiáltások sikolyok, ágak reccsenése hallatszott, de a sötétben alig láttak, csak arra figyeltek, hogy ki tudják kerülni az előttük, felbukkan ágakat, köveket, gödröket. Lélekszakadva rohantak a megbeszélt helyre, libasorba Pari után. A szakadék szélén levő tisztásra sorba érkeztek a gyerekek, és számolgatták egymást.

- Fürge Dudi és Csöpi hiányzik - állapították meg egy idő után.

- Szegényeket elfoghatták – mondta valaki szomorúan.

Pari azonban erősnek mutatta magát és véget vetett a sopánkodásnak:

- Most nyomás pihenni, mert korán hajnalba indulunk.

Hajnalodott világosodott, akár a táj szépségébe is lehetett volna gyönyörködni, ha nem lettek volna ennyire elgyötörve az álmukból ébresztett gyerekek. De nekik már minden tagjuk fájt, ólombábunak érezték magukat.

- Mindenki szedje össze magát ez lesz az utolsó próba – mondta Pari, majd Vállas segítségével a rejtekhelyről előszedett egy hosszú, úgy 12 lépés hosszúságú (ez kb. 7 méternek felel meg) létrát. Összekötözött, gyerekkar vastagságú, fiatal fákból, hosszú faágakból készült a létra két szára, erre kötözték rá az erős ágakat, a létra fokait.

- Szóval akkor ezt ügyeskedtétek össze, ezért maradtatok itt - jegyezte meg Vagány. Amazok pedig csak büszkén bólintottak.

Pari, Göndör és Vállas ezután lecsúsztatta a létrát a szakadékba, úgy hogy a létra másik vége a sziklapárkányon állt.

- Most pedig szépen kettesével, elől egy nagy, mögötte egy kicsi, lemászunk a sziklapárkányra. Ne feledjétek, a nagyok másznak elől, vagyis alul, és nagyon vigyáznak a felettük mászó kicsikre.  Én mászok elsőnek, mert ez a legveszélyesebb. Ha megfogtam a létra lábát, akkor jöhetnek a többiek. Másodiknak jöjjön a Kékszemű, Öcsi kettős, amikor leértek, mászhat a következő pár. Vagány te legyél az utolsó. Segíts kijelölni a párokat. Ha valaki megakad, majd én felmászok érte. Amikor leértünk a sziklapárkányra, akkor pihenünk egyet, majd a létra segítségével a sziklapárkányról a folyópartra mászunk. Mindenki felkészült? – kérdezte legvégül.

A gyerekek nagyobb része, azonban sápadtan az ijedtségtől reszketve csak fejét csóválta. Volt, aki elkezdett sírni.

- Jól van - mondta Pari - féljétek ki magatok, sírjátok ki magatok, de azután szorítsátok össze a fogatok, győzzétek le saját félelmetek. Mert aki nem mászik le, az a banditák kezébe kerül, az pedig százszor rosszabb, mint lemászni ezen a nyamvadt létrán. Ha mindenki erősen kapaszkodik és megnézi, hogy hová teszi a lábát, akkor nem lehet baj.

A gyerekek félelme azonban nem változott.

Mi nem vagyunk gyengék - mormolta Pari - Jöhet baj, sorscsapás, mi nem törünk meg- szavalta, énekelte a biztató dalocskát.

Ez megint hatott. Mindenkinek együtt, valamint külön-külön is sikerült legyőzni a saját félelmét.

Két részből állt a lemászás, először mindenki a sziklapárkányra mászott le, majd a létrát innen csúsztatták le a folyópartra és újra kezdődött a leereszkedés.

A gyerekek pedig éhesen fáradtan, reszkető lábbal, de végül is leértek a folyópartra.

Ezután Pari beterelte a csapatot sziklafal alatt levő mélyedésbe és rájuk parancsolt, hogy onnan nem mozdulhatnak, továbbá egy szót sem szólhatnak.

Hát idáig is eljutott a kis csapat, de még nem volt vége, valahogy le kell rázni a haramiákat.

Pari félrevonult, és látszólag csak bámulta a folyót. Látszólag, mert közben gondolkodott. Délután közepére kész is volt a terv. Vagányt és Göndört magához hívta, és megbeszélte velük a tervét.

Most Vállast jelölte ki ideiglenes kapitánynak. Ö pedig Vagánnyal, Göndörrel, meg a létrával elindult a folyóparton a folyásiránnyal szembe.

Úgy ezer lépés után egy fás, bokros rejtett helyen megálltak és szétszedték a létrát, amolyan tutaj félét készítettek belőle.

- Ez meg minek - kérdezte Vagány - csak nem akarsz átmenni a túlpartra?

- Eszem ágában sincs, majd meglátod mi lesz. De most mássz fel arra a fára, mutatott - egy jó magas fára - és nézzél a szakadék felé. Ha látod a szakadék, azaz a sziklafal szélét, ahonnan lemásztunk, akkor füttyents egy rövidet. Ha pedig meglátod a sziklafal szélén a banditákat, akkor fütyüld a jelet: vigyázat ellenség.

- Vagány pedig felmászott a fára és jelezte, hogy látja a sziklafal szélét.

Azután jó darabig nem történt semmi, Pari már azt gondolta, hogy elszámította magát. Pari ugyanis úgy okoskodott, hogy a banditáknak ugyancsak el kell jutni a szakadékhoz, a sziklafalhoz. Hiszen nem ostobák, a nyomolvasáshoz pedig jól értenek. Már-már az hitte, hogy rosszul gondolkodott, amikor meghallotta a: „vigyázat ellenség” - füttyjelet a fáról. És akkor elkérte göndör ingét, majd sajátját is levette, az egészet pedig ráakasztotta a létrából kialakított tutajra. A tutajjal pedig csendbe beúszott a folyó negyedéig és ott elengedte. A tutajt pedig az áramlás egyenesen a sziklafal irányába sodorta. A sziklafal tetején pedig ott álltak banditák, a tájat kémlelték. Egyszerűen nem értették hová tűnhettek a gyerekek. Nézelődtek ide-oda, amikor az egyikük felfedezte az ócska tutajt az ingekkel

-  Odanézzetek - kiáltotta 

-  Ez meg mi a frász?  - kérdezte a másik. 

-  Ez - mondta a fehér arcú – a kölykök halála. A kölykök át akartak menni a folyón ezzel az ócska tutajjal, de belefordultak. Ezek bizony a folyóba fulladtak. A gazfickók még egy darabig tanácskoztak, de azután egyetértettek: – Itt már úgysem találunk senkit - Akkor megyünk a bandához, a nagyfőnökhöz, a hegyen túlra - adta ki a parancsot a fehér arcú.

De sajnos nem magukba indultak, három foglyul ejtett gyereket, Fürgét, Hajast és Csöpit magukkal hurcolták.

A gyerekcsapat viszont győzött, mert megmenekült. A győzelmet azonban csak később ünnepelhették meg. Most még semmiben nem lehettek biztosak, csak reménykedtek, hogy sikerült a csel, sikerült megmenekülni. Csak csendesen örültek, a levegőből lassan tisztult ki a félelem nyomasztó árnya.

Viszont Pari figyelmeztetően szólt: - Három társunkat elvesztettünk, mindenki gondolja át, milyen hibák voltak. Ha majd nyugis helyzetbe leszünk, megbeszéljük.

   Másnap már ki mertek jönni, óvatosan másztak elő a rejtekhelyről. De aztán egyre inkább felszabadultak. Minden baj ellenére élvezték, hogy szabadon mászkálhatnak, beszélgethetnek, heverészhetnek a folyóparton, a gyerekeknek már ez is sokat jelentett.   A megélhetéshez az életben maradáshoz, azonban nem elég a szabadság.  Élelmet, szállást kellett keríteni, ezért néhány napos pihenés után visszatértek ahonnan jöttek szüleik falujába, legalábbis annak helyére. De azért ez sem ment olyan könnyedén.

   Mert a letelepedés, a mindennapos élet kialakítása cseppet sem könnyebb, mint a menekülés - fejezete be Pipu a történetet, majd széjjelnézett. De bizony akkora a gyerekek nagyobb része már kert másik végében játszott, és csak a szokásos társaság ücsörgött Nádpipa körül.

- Akkor holnap folytatjuk – szólt Pipu – most pedig jöhet a játék. 

5. OLDAL

A hatalomátvétel

A hatalomátvétel

(tizedik fejezet) 

A következő nap, mikor már kiugrálták magukat Pipu intett a gyerekeknek: - gyertek, folytatjuk a tegnapi történetet.

Ott tartottunk, hogy Pari Göndörrel elment a vásárba, Vállas csak erre várt.

   Vállasék másnapra időzítették az akciót. – Holnap lesz a nagy nap, a forduló – mondogatták egymásnak

- Másnap délután mikor már befejezték a munkát, Karó először Csibakhoz ment oda, és azt hazudta:

 – Kékszeművel találkoztam az előbb és nagyon bánatos volt. Azt üzente, hogy vár téged……  tudod az erdei út melletti fatönkön üldögél mostanában.

Csibak pedig elindult az erdőbe.

Ezután Vagányhoz ment, neki ezt hazudta:

- Csá Vagány most nem kötekedni jöttem, képzeld valaki megtalálta a tolvajt, a titkos kamrát is, ahol gyűjtögette a lopott holmit. Gyere, odakísérlek.

- Na erre kíváncsi vagyok – mondta Vagány, majd elindult Karóval.

Vállas, aki nem messze volt a titkos kamrától, látta, hogy Vagány meg Karó elindultak, és akkor leadta a kettő rövid, kettő hosszú füttyjelet. Pisze, Szöcsi és Tarisznya pedig a terv szerint mindenkihez odaszaladt, oda is szóltak mindenkinek: - gyertek gyorsan az erdőszélre, lebukott a tolvaj.

Először Karó meg Vagány értek a titkos kamrához, ami valójában csak egy gödör volt, az erdő szélén.

 – Itt van a lopott holmi, nézd meg közelebbről - mondta Karó, Vagánynak. Az pedig lehajolt, hogy jobban szemügyre vegye, de éppen akkorra értek oda a többiek is, kivéve Kékszeműt és Csibakot.

Az éppen odaérő csapat ennyit látott, hogy Vagány ott térdelt a titkos kamra, a földbe ásott gödör mellett Ebben a pillanatban lépett elő Vállas a fák mögül és így szólt hangosan:

- Itt van, láthatjátok ki a tolvaj, éppen enni jött.  Mi már régóta figyeljük, de kell ennél jobb bizonyíték, most is ott áll a lopott holmi mellett. Vagány a tolvaj! – kiáltott, ezzel Vagányra mutatott.

Vagány persze látta, hogy csapdába csalták.

- Bravó Vállas ezt jó kieszelted, de senki sem hisz neked. Ezt mint te, és bandád lopta el, saját bűnöddel akarsz mást gyanúba keverni! – kiáltott felháborodottan Vagány.

De Vállas már tudta, mit fog mondani:

- Ne nekem higgyetek, hanem a saját szemeteknek! Ő áll ott a lopott dolgok mellett, és nem én.  Jól nézzétek meg, hol van ez a hely, talán ott ahol mi szoktunk lenni?  – fordult Vállas a csapat felé, majd megint Vállasra nézett, így folytatta – oly nagy bűnt követtél el Vagány, hogy a csapat nevébe megfosztalak parancsnoki beosztásodból és letartóztatlak.

Közben Karó már a terv szerint Vagány mögé somfordált, s már a kötél is oda volt készítve.

- Letartóztatsz? Na ezt megnézem magamnak. Próbáld meg – szólt Vagány, de már tudta, hogy nem kerülhető el a verekedés. Átvillant még az agyán, ha néhány mellém állnak, akkor biztosan győzünk. Jobbra, hátra sandított, ott látta, hogy Karó ott ólálkodik a háta mögött, Vállas pedig közeledik, két lépés múlva el is éri.

Hírtelem megfordult, majd visszakézből gyomorszájon ütötte Karót, aki egy pillanatra összegörnyedt. De mire visszafordult, akkor már Vállas, mint egy kos fejjel, meg kézzel előre, rárontott. Karó pedig mögé térdelt, így Vagány a lökéstől hátra, a hátára zuhant. De akkor már mind a ketten ott lógtak nyakában. Vállas a nyakát szorongatta, Karó pedig az odakészített kötelet a lábára hurkolta. Vagány már nem tudott felállni, mert ütöttek, rúgtak, martak haraptak a támadók, végül a hasára fordították, megkötözték. Bármilyen erős, ügyes volt Vagány, Vállas kicsavarta a karját Karó pedig ráhurkolta a másik kötelet. Ha akkor valaki segít neki a csapatból, kiszabadulhatott volna, de senki sem mozdult, csak megkövülten bámulták a verekedést. Aminek a vége az lett, hogy Vagány, kezét, lábát megkötve, egy közeli fához kötözték. Csak néhány kicsi, Maszat, Csámpi, Kukac sírt, sivalkodott:

- Ne bántsátok Vagányt! -  De Pisze Tarisznya, valamint Szöcsi is keményen rájuk szólt: - csend legyen – és még karjukat is megszorították.

Ezután Vállas intett Karónak: – most pedig elkapjuk a bűntársat, Csibakot.

Csibak miután megpróbálta Kékszeműt megvigasztalni, éppen az erdőből tartott hazafelé, amikor megállt előtte Vállas meg Karó. Karó máris ott volt a háta mögött. Letartóztatunk - mondta Vállas, de akkor már Karó rá is dobta a kötelet. Csibaknak valahogy mégis sikerült kiszabadulni, azonnal rohanni kezdett. Karó meg Vállas a nyomába. Amikor Csibak, érezte, hogy Karó már szinte elkapja, hirtelen megállt, félrelépett és Karót grabancánál fogva a futásával megegyező irányba taszította, vagy inkább dobta, ami miatt Karó vagy tíz lépés távolságot repült. Viszont éppen akkor érkezett oda Vállas, aki futtában ütött. Csibak elszédült a csontos ököltől. Vállas ezután kikapta Csibak lábait, de ekkor már Karó is visszaért. Csibakot a Vagány melletti fához kötözték.

Később pedig Kékszeműt is megfenyegették:

- Téged nem bántunk, mert lány, vagy, de az első gyanús mozdulatnál, véged van.

    Pipu ekkor megállt a mesélésbe, körülnézett és örömmel szemlélte, hogy a gyerekek körülötte ülnek és akár estig is hallgatnák a történetet. De ez lehetetlen, ezért így szólt: - Itt befejezem, majd holnap folytatjuk.

11. OLDAL

Vállas uralkodása

(Tizenegyedik fejezet)

A falu szélén a Fövény utca végén volt egy kis ház, abban lakott Pipu-nagyapó meg unokája Dankóca.  Pipu sokat mesélt Dankócának és a Fövény utcai gyerekek csapatának. Pipu először a bronzkori kölyökcsapat meneküléséről és letelepedéséről mesélt. A kis csapat megmenekült, letelepedett, azonban a problémák, bajok soha nem fogynak el. Ebben a történelmi korban, a bronzkorban még a felnőtteknek is nagyon kevés esélye volt az életbemaradásra, hát még az apátlan anyátlan gyerekeknek. Egyelőre, a példázattörténet szerint a kölyökcsapat nem tud megküzdeni a nehézségekkel.

Pipu aznap megint belekezdett, pontosabban folytatta a történetet:

   Hát bizony ott hagytam abba, hogy amíg Pari Göndörrel a nagy cserevásárba intézte a csapat kereskedelmi ügyeit, addig Vállasnak sikerült csellel lefegyverezni és megkötözni Vagányt, valamint Csibakot. Ezzel már félig a kezükbe került a csapat irányítása.

Másnap Vállas összehívta a csapatot. Nem volt ez olyan igazi csapatgyűlés, csak Vállas mondott beszédet.

- Mától fogva új világ kezdődik. Ez a szabadság, a rend világa lesz. Nem lesznek törvények, mindenki azt csinál, amit akar. Csak egy törvény lesz: tisztelet a vezérkarnak. Ahhoz, hogy a vezérkar jó döntéseket tudjon hozni, jól kell élnie. Ami azt jelenti, hogy a vezérkar minden tagjának két tálka húsban bővelkedő leves jár. Nem érdekel, miként hozzátok létre, az sem, kinek mennyi marad. Csak az számít, hogy a vezérkar megkapja, ami jár neki. Akinél pedig azt látjuk, hogy kihúzza magát, nem szolgál rendesen, az bűnös, az verést, vagy megkötözést kap büntetésül. Továbbá az is ilyen büntetést kap, aki szidalmazza a vezérkart, csorbítja annak tekintélyét. A vezérkar pedig így áll fel: én leszek a fővezér. Így is kell szólítani. Karó az alvezér. Pisze, Tarisznya és Szőcsi lesznek a tábornokok.  Egyelőre, mert aki megérdemli, az bármikor tábornok lehet. Mi nem kivételezünk, csak azt nézzük, ki hogyan viselkedik.

Pari régi törvényeit felejtsétek el. Persze a jelszavait is: Közös gondoskodás. Közös döntés. Ezek badarságok. Mától kezdve az új jelszó: Szabadság és rend!

Ezután a megkötözött Vagányék felé mutatott, majd így folytatta - Látjátok, ott vannak a bűnösök, ne feledjétek, most már eljött az igazság világa, a bűnösöknek lakolni kell. Most pedig menjetek szabadon a dolgotokra.  

Csak Karó Pisze meg Tarisznya éljenzett: - Éljen Vállas. Éljen a szabadság és a rend.

A többiek csak némán álltak, leginkább csak rossz érzések töltötték el őket. Még nem látták át, hogy valójában milyen világ köszönt be.

A beszéd után Karó így szólt Vállashoz:

- Főnök, már ne is haragudj.

Vállas, azonban rámordult: - nem főnök, hanem vezér, neked is vezér vagyok.

- Jaj elnézést – folytatta megszeppenve Karó – szóval vezér, én nem értem, hogyan adhatsz ezeknek a gilisztáknak szabadságot.

- Nem értesz te semmit – válaszolta Vállas - ez szabadságnak rendnek látszó valami, valójában szolgaság – vigyorogta el magát – majd meglátod hogyan fognak nemsokára pitizve szolgálni

- Jó, de akkor miért mondtad, hogy bárki lehet tábornok.

- Azért mert még így is kevesen vagyunk, ahhoz hogy fenntartsuk a rendet. Aki leginkább nyalizik, az miért ne lehetne tábornok. Téged nem érint, mert te felettük állsz, alvezér vagy. Nekem már van is egy jelöltem.

- Ki az? – kérdezte Karó

- Pici – ő a legerősebb, és mellénk állítható. Menj is és küldd hozzám, hadd beszéljek vele.

Karó kétségeit legyőzte a félelme, nem mert többet vitatkozni, inkább megkereste Picit, és a vezérhez küldte.

- Üdv neked – fogadta Picit Vállas, majd folytatta – én már régóta figyelem milyen méltatlan helyzetbe vagy te itt a csapatba. Eleve itt van, a gúnyos neved, hogy „Pici”.

Pici, amikor te vagy közöttünk a legnagyobb, legerősebb. Persze ezt a nevet is, az a kevély Pari adta neked, jól megalázott.

- Engem a nevem nem annyira zavar, de valahogy a csapat nem akar befogadni – válaszolt Pici

- Ahogy engem se, minket se, akarnak elismerni, de ez azért van, mert félrevezették őket. Ne félj nemsokára tisztelni fognak téged.  De térjünk a lényegre, mit szólnál, ha mától fogva neved Öles lenne, sőt Öles tábornok, mert kineveznélek tábornoknak.

Pici, azaz, Öles úgy érezte: na végre, vége van a megaláztatásnak. Annyi önkritikája nem volt, hogy a saját hibáit is felmérje, így azután hálásan fogadta a kinevezést. 

  Vállasban, a vezérség különös átalakulásokat hozott létre. Egyfelől egyre inkább kezdte elhinni, hogy ő a csapat jótevője. Elkezdte elhinni, hogy az ő elképzelései csakis hasznára vannak a csapatnak

- Én jótevő vagyok, csak hát ez sok kis giliszta, ezt nem akarja észrevenni. Direkt gáncsoskodnak, sőt még vezérségemet is elvennék – e gondolat jutott egyre gyakrabban az eszébe. Egyre rosszabbul kezdte érezni magát: egyre csak az járt a fejébe: ki, hogyan fogja elvenni tőle a vezérséget.

 -  Elvehetik a giliszták, a szolgák úgy hogy fellázadnak –  e körül forogtak a gondolatai.

-  Viszont elég sok saját embert szerveztem magam mellé, ők majd megakadályozzák. Mindenesetre figyeltetni kell, kik akarnak lázadást szítani. De mi van, ha éppen a saját embereim fordulnak ellenem, hiszen ők sokat tudnak. Vagy talán éppen Karó akarja vezérséget megkaparintani. Hogy is lehet ezt megakadályozni? Egymásra is mószeroljanak az embereim, legyenek féltékenyek egymásra? Igen, de mi lesz, ha Pari meg Göndör visszatér? Csapdába kell csalni őket, és őket is meg kell kötözni. Na igen, de mi legyen a megkötözöttekkel? Elengedni, száműzni nem lehet őket, mert akkor visszajönnek.  Nincs más megoldás vagy megtöröm őket, vagy őket is kinevezem tábornoknak. De úgysem fogadják el. Akkor mit tegyek? – ilyen gondolatok között őrlődött Vállas, a hőn vágyott hatalom így vált, mániává és gyötrelemmé.

De nemcsak ő szenvedett, az egész csapat is. Kiderült, hogy akár tíz nap alatt is le lehet rombolni egy összetartó csapatot. Olyan ez, amikor évekig építesz egy házat, vagy egy gépet, azután jön valaki, és órák alatt szétveri. Szóval a csapat munkája csak döcögött, igazából senki nem szervezte meg, ugyanis a kevés vezető energiáját, idejét teljesen lekötötte a rendteremtés. Egy idő után elhitték - ők csak rendet teremtenek.  A vezérkar, mert így nevezték magukat a vezetők, egyáltalán nem dolgoztak - legalábbis nem termeltek, viszont duplán ettek. A többiek pedig ezt látván szintén kedvtelenül dolgoztak, azt is csak akkor, ha főnök volt a közelben. Ha módjukban állt, akkor semmit se dolgoztak - vagyis a kamra nemhogy gyarapodott volna, de lassan kiürült. Vállas persze állandóan zargatta vezérkart:

- Figyeljetek már, ki sumákol, le a lógósokkal. Én ugyan azt mondtam, hogy nem érdekel, ki mit csinál, csak mi a vezérkar jól éljünk. De nyilvánvaló, hogy aki lóg, az károsít minket, tehát őket, meg kell büntetni.

Így azután a vezérkar tagjai egész nap járták a tábort, figyelték az embereket, gúnyos megjegyzéseket tettek, ráadásul minden nap kiválasztottak valakit, aki szerintük keveset dolgozott, és megverték. Ez úgy történt, hogy Pici, bocsánat Öles, valamint Karó odalépett a kiválasztott emberhez, Öles lefogta Karó pedig kétszer-háromszor megpofozta, térden, bokán rugdosta a szerencsétlent, végül még oda is szólt – ezt azért kapod, mert meglopod a vezérkart.

Összességében azért a vezérkar tagjai sem voltak elégedettek. Egyrészt féltek Vállas szeszélyitől. Másfelől, nem erről, az egész napos felügyelésről álmodoztak.

   Természetesen a közös gondoskodás rendszere megszűnt, hiszen a kegyetlenség elterjedt, mint a pestis.  Egyszer például az egyik kicsi, Maszat leesett a fáról. A többiek szaladtak volna  segítséget nyújtani, illetve, hogy szokás szerint nagyobb baj esetén, bevigyék a közös ház betegeknek fenntartott sarkába, hogy ott kezdjék ápolgatni.  De még szinte el sem indultak, Vállas rájuk ordított:

- Mi ez itt, elfecséreljük a munkaidőt? Fölösleges dolgokkal foglalkozunk? Mától kezdve mindenki magára vessen, magáról gondoskodjon! Majd megtanultok vigyázni!

Maszat, mint Pari pártfogoltja amúgy is tüske volt Vállas szemébe. Maszat csuklója rettenetesen fájt, de nem ordított csak csendesen sírdogált. Vállas ráförmedt:

- Ne nyafogjál, nyamvadék. -  majd gúnyosan így folytatta – nemsokára itt lesz Pari apuci, majd ő megpuszilgat te  korcs.

Maszatnak még csuklójánál is jobban fájt a lelke. Nem szólt semmit csak folyt a könnye, és sajgó szívvel ezt gondolta:  - igenis jön és magához ölel ahogy szokott. Ahogy régebben anyuci is. De majd téged is magához ölel, csak vigyorogj, minden meg lesz bosszulva. 

Senki nem volt igazán boldog, de az egyszerű csapattagok voltak a legínségesebb helyzetben. Őket állandóan megalázták, ráadásul egy idő után szabályosan éheztek.

El lehet képzelni, milyen nehéz volt egyébként is az élet a bronzkori gyerekek számára, reggeltől estig dolgoztak, hogy életbe maradjanak. Erre jön egy-két ócska lelkű beképzelt alak aki még inkább megkeseríti az életet. Nemcsak a parancsolgatásokkal, hanem azzal, hogy silány gazdálkodás jön létre miattuk.

Ugyanis, a kevesebb termelés, a kevesebb étel, igazságtalan elosztása, dupla adag-csökkenést jelentett az egyszerű tagok, meg a kicsik számára.

Eközben mit éreztek, hogyan viselkedtek az egyszerű csapattagok? 

Ne felejtsük el, azokról a tagokról van szó, akiket Pari egyszerűen csak közömbösöknek nevezett. Név szerint pedig, ha kicsiket nem számoljuk: Szoknya, Hajas, Topánka, Bodor, Hosszú, Golyó, Kényes, Sityak, Fuvola. Ők akik szintén éheztek, szenvedtek, miért is maradtak birkák, belenyugvók?

Ki, miért volt közömbös? Ahány tag, annyiféle indok. Volt aki, csak egyszerűen békésen, nyugisan szeretett volna élni, vagyis félt. Volt aki, önző, magának való alak volt - élek a mának és magamnak, mással nem törődők – gondolta ostoba együgyűséggel.  Voltak, akiket nem zavart, hogy zsarnokság van, egészen jól érezték magukat a szolga szerepben. Őket Vállas ravaszul táborőröknek nevezte ki,  egy kicsit több ételt kaptak, mint a többiek. Ekkor még egy kicsit büszkék is lettek arra, hogy egy kicsit nagyobb hatalmuk van, mint a többieknek. Azt már nem vették észre, hogy még így is rosszabbul élnek, mint régebben.

Volt, aki nem érezte magát elég rátermettnek, hogy ellenálljon. Ezeknek a tagoknak állandóan lelkiismeret-furdalásuk volt, különösen, ha a megkötözött Vagányra és Csibakra gondoltak, azonban soha nem mertek nyíltan kiállni. Vagány, valamint Csibak elkeseredett kiáltozása szinte minden nap lehallatszott a táborba. ezeknek a beletörődőknek, háborgott a lelkük, egymás között összesúgtak, csendben szitkozódtak, de ennél többet nem tettek.

Volt, aki egyszerűen buta volt, nem értette, hogy probléma van. Pontosabban, lehet, hogy érezte,  a nagyobb éhséget, de már az okokat nem tudta kikövetkeztetni. Például nem látta, hogy Vállas bandája zsarnokoskodása miatt van mindez. Persze a lehetséges közös megoldást még kevésbé látta.

Összességében, általában persze csapat sokkal rosszabbul érezte magát, nemcsak azért mert éheztek, de azért is, mert kevésbé voltak szabadok, mint azelőtt.

   Kékszemű, Göndör kedvese azonban megpróbált valamit tenni, persze titokban, miközben úgy tett, mint akit nem zavar az új rendszer. Sokat gondolkodott, először Vagány meg Csibak kiszabadításán törte a fejét, de őket nagyon őrizték. Azután arra gondolt, hogy Parinak, Göndörnek  nemsokára vissza kell érkezni. Valahogy még a táborba érés előtt értesíteni kellene őket – gondolta Kékszemű.

  Pariék visszaérkezéséről Vállas és Karó is egyre többet sugdolódzott.

 - Ha visszajönnek, mi a terved vezér? - kérdezte Karó, Vállastól.

- Ahogy beérnek a táborba, el kell kapni őket! Mondjuk az őr egy hosszú és négy rövid füttyel jelez, akkor mi mind, te, én Pisze Öles, Tarisznya, és Szöcske fegyveresen odaszaladunk, lerohanjuk őket.. Hatan, főleg ha ravaszak vagyunk, hátulról támadunk, csak elbírunk kettőjükkel.

- Rendben van, mondjuk sikerül megkötözni őket, de mi lesz utána.

- Nem kötözzük meg, elintézzük őket örökre. Te az éles kőbaltádat használod én meg bronzhegyű dárdámat. Úgyhogy készülj, ez ránk vár. A többieket pedig készítsd fel, de az ölésről ne beszélj, ők arra kellenek, hogy elvonják a figyelmüket.

Ez a terv már Karót is rettegéssel töltötte el, de persze esze ágában sem volt kimutatni.

    A következő napokban viszont Kékszemű egyedül, titokban tervet készített.  Több holmit ellopott a táborból, ezekkel kiosont és az erdőnek egy eldugott szegletében lázas munkába kezdett. Bár Kékszemű nem ismerte az akkoriban szokásos rovásírást, azt csak nagyon kevesen ismerték, de mégis valami feliratot készített.

És azután elment arra az útra, melyen Parinak, Göndörnak a táborba kellett érkezni, és a tábor előtt több ezer lépéssel, több helyre is kirakott valamit.

-   Na itt most már muszáj befejezni. Így is már túl hosszúra sikeredett – mondta Pipu. Igaz a gyerekek közül már csak törzstagok, Dankóca, Szamóca, na meg Bobó ültek körülötte.

12. OLDAL

    A zsarnokok elbuknak 

(tizenkettedik fejezet)

Dankóca nagypapája Pipu segítségével megalakult a Fövény utcai gyerekek csapata. Pipu ennek a gyerekcsapatnak egy másik kölyökcsapatról mesélt. A bronzkori kölyökcsapat először megmenekült a banditák üldözése elől. Sikerült letelepedniük, azonban ekkor a bajok nem kívülről, hanem belülről jöttek.  Néhány csapattag a zsarnokoskodásával keserítette a csapat életét, miközben az igazi kapitány a csapat érdekébe a vásárba járt.

Gyertek folytatjuk  - szólt Pipu, majd belevágott:

    Pari meg Göndör jókedvűen bandukoltak hazafelé vásárból, szekerük a teher alatt fájdalmasan nyikorgott az úton.

- Mindjárt otthon leszünk – jegyezte meg Pari

- Jól sikerült a vásár, ezzel az ennivalóval már kihúzzuk a telet. A bőrökből pedig ruhát, bocskort varrunk a kicsiknek – mondta Göndör.

- Tavasszal pedig elvetjük a magokat. De figyelj csak, te is láttad? – kérdezte felélénkülve Pari, és egy irányba mutatott.

- Nem, mit?  - kérdezett vissza Göndör.

- Ott, ott valami lóg arról a fáról – mutatott egy fára Pari.

- Aha, látom, csak valami rongy. Nem számít – szólt közömbösen Feketehaj.

- Dehogynem minden szövetdarabra szükség lehet. Egyébként is hogyan kerülhetett oda. Én leveszem. –  mondta és úgy is tett.

- Nézd csak, ezen van valami rajz – mondta izgatottan Pari, ahogy a szövetdarabot a kezébe forgatta.

- Á csak valami ákom-bákom – vonogatta a vállát Göndör.

- Dehogyis, nézd csak meg jobban. Ez egy villám, a villám jelentése, a veszély. A ház, ami pedig utána van, a falut, a mi táborunkat jelzi. Majd egy dárda rajza következik. Ez pedig a harc, vagy a harcos jele. És legalul, egy szembefordított tenyér. Tudod mit gondolok én erről az ábráról? Vigyázat a faluban harcosok vannak, veszély van. Ezt egy barát üzeni. Ezt mondja ez a rajz.

- Hát talán, de nem hinném – kételkedett még mindig Göndör.

- Azért jobb óvatosnak lenni. Nem megyünk be a faluba, pontosabban előbb titokban körülnézünk, mielőtt bemennénk.  Most itt szépen lepakolunk, eldugjuk az árut, majd meglessük, mi van a csapattal.

   Úgy is tettek, ahogy Pari mondta. Az erdő irányából megkerülték a falut, azután pont az úttal ellentétes oldalon, kúszva közelítették meg azt. Már délután volt, először nem láttak semmi gyanúsat. De akkor Pari jobbra tőlük, vagy kétszáz lépéssel meglátta, hogy valaki a fához van kötve. Közelebb kúsztak és meglátták először Csibakot, azután Vagányt, ahogy szinte már ájultan ott ülnek egymástól nem messze, mindketten egy-egy fához kötve. Azt is látták, ahogy Golyó egy dárdával a kezében őrködik.

Göndör majdnem felordított dühében, de Pari lepisszegte.

- Psszt, térképezzük fel, ami a helyzet, azután csináljunk tervet.

Miután alaposabban körülnézek, látták, vagy inkább sejtették, mi a helyzet.

- Szinte biztos, hogy Vállas meg Karó átvette hatalmat - suttogta Pari, majd elmondta a tervét.

Miután beesteledett, lecsendesedett a tábor, Pari meg Göndör, Golyó mögé lopakodott, lefogták és kicsavarták kezéből a lándzsát, és ezt sziszegték:

- Csend, ha meg mersz mukkanni, akkor itt döflek le. Ezután a rabokhoz osontak hárman – psssz, cssit, csak mi, Pari és Göndör vagyunk - nyugtatták meg a megkötözötteket, miközben kioldozták őket.  Ezután hátramentek az erdőbe ahol kimentett Vagány, Csibak elmondta mi a helyzet. Pari rögtön el is készítette az új tervet. Ezután meglepetésükre Golyó elkezdett rimánkodni: – Én nem akartam, én utáltam ezt, csak kényszeríthettek. Bocsánatot kérek. Hadd menjek veletek, segítek nektek.

- Pariba vegyes érzelmek dúltak, legszívesebben leköpte volna ezt a gyáva, rinyáló árulót. Azonban azt is tudta, hogy a végső cél a béke, továbbá, hogy megint összetartson a csapat. Ezért, ha keserű szájízzel is, de elfogadta Golyó felajánlását.

Még aznap éjjel visszaosontak a táborba, először barátoknak jelezték csendben, hogy megjöttek, és ha kell, segítsenek. Azután pedig a másik őrt, Kényest fogták el, kötözték meg. Most már elég dárdájuk lett.  Majd következett volna Vállas meg Karó, akik akkor már egyedül laktak a közös házba, mivel azt nemrég kisajátították maguknak.  A négy dárdás csendbe lépett be házba.

– Ki az, mi van? - kérdezte nyugtalanul Karó, aki felfigyelt a neszezésre. De akkor már két dárda szegeződött mellének. Vállas a helyzetet felismerve, felpattant, futott volna, de Vagány már ugrott, majd a  nyakánál fogva rántotta a földre.

- Itt az uralkodásod vége - mondta Vagány a dühtől sziszegve, és már szúrta volna a dárdáját, de Pari rászólt:

- Állj, mi nem alacsonyodunk le az ő szintjükre. Egyelőre kötözzétek meg őket.

Most pedig elmegyünk Piciért.  - Már nem Pici, hanem Öles  tábornok - mondta gúnyosan Vagány.

-  Az mindegy, őt is el kell fogni – mondta Pari, már indult is előre.

Picivel, azaz Ölessel könnyebb dolguk volt, mint amire számítottak. Szinte szó nélkül tette le a dárdáját, tette feje fölé a kezét, anélkül hogy rászóltak volna.

- Ez is nagy rinyagép, csak akkor mer erősködni, ha túlerőben van – jegyezte meg Csibak.

Pisze, Szöcsi, Tarisznya szintén nem ellenkeztek. Úgy viselkedtek, mintha nem is tettek volna semmit. Pari meg se kötöztette őket, de rájuk szólt: - Jobb lesz, ha meghúzzátok magatok, amíg a csapatgyűlés dönt.

   Így lett vége Vállas uralkodásának. A zsarnokság árnya azonban még jó ideig ott lebegett a táborba Látszólag szinte mindenki örült, ujjongott, éltette a felszabadítókat

- Éljen Göndör, hajrá Vagány, veled vagyunk Pari  -  kiabálta a csapat.

Esténként azonban, amikor lekucorodtak a fekhelyükre, feltörtek a rossz emlékek, az elfojtott sérelmek, és a visszafojtott lelkiismeretek is megjelentek.

Valahogy megérezték, még nincs vége ennek a történetnek.

-     Ez most ennyi volt – szólt Pipu.

-     Hát ezt még folytathattad volna – morgott Szamóca.

-     Holnap folytatjuk, addig kibírjátok, még tudunk egy kicsit játszani.

13. OLDAL

Ki kell alakítani csapatdöntés rendszerét - részlet Pari naplójából.

(tizenharmadik fejezet)

- Na gyerekek, ma megint Pari naplóját olvasom fel - kezdte a meséjét aznap Pipu. Persze mindenki tudta, ezt a naplót nem Pari írta, hanem Pipu.  Az edzéstől és a játéktól elfáradt gyerekek közül csak néhány morgolódott halkan  - ugyan már. Mások pedig azt morogták: - ez nem olyan érdekes, mint amikor mesélsz. Azonban mindenki ülve maradt, a mesét, a pihenést még mindig jobbnak tartották, mint a felállást.

-  Aki nem szeret gondolkodni az csukja be a fülét. Szóval így szól Pari naplója – folytatta Pipu – Megint Pari naplójából mesélek:

  A zsarnokság leverése után, mert Vállas uralkodását csak így lehet nevezni, sok minden melengette a szívem, de még többet szomorkodtam. Mindig arra gondoltam: - Az rendben van, hogy most mellém és jók mellé állnak a tagok, de miért engedték a rosszak uralkodását? Miért nem léptek fel a zsarnokság ellen?- tisztelet a kivételnek. Mert ami történt, az borzalom volt, megaláztatásban és éhezésben élt a csapat.

Én is, mint ahogy Vagány többször javasolta, legszívesebben a legnagyobb büntetést, a kiközösítést, adtam volna a bűnösöknek, de sok minden miatt visszafogtam magam. Először is kivizsgáltam, kivizsgáltuk, mi is történt és az hogyan történhetett meg. Kiderült, hogy sajnos Vagány is hibázott, nem volt elfogulatlan vezető, az ételosztásnál visszaélt a hatalmával. Persze nem ő volt a fő bűnös, de az ő hibája is erősen hozzájárult, hogy létrejöttek a rossz események. Vagány esetéből azt a következtetés vontam le, hogy a hatalom, még a jó, becsületes embereket is képes rossz útra téríteni. Ha pedig a hatalomra kerülő ember nem makulátlan, akkor szinte biztosan beleveszik a hatalommal járó hibákba. Ha teljesen igazságos akarok lenni, akkor Vagány többet nem lehet vezető.

Az alábbiakon gondoltam akkoriban:

 - Végső soron nem nekem kell ezekben döntenem, hanem a csapatnak. Annál is inkább, mert én is hibáztam. Bár már a rossz történések előtt is láttam a baljós jeleket, de mégsem tettem eleget, hogy elkerüljük a rossz eseményeket.

A fő felelősség mégis rajtam van, nem menekülök el. Ugyanakkor úgy kell most vezetnem, hogy kialakuljon a csapatdöntés rendszere, mert csak ez biztosíthat hosszú távon, békés, barátságos, jól élő csapatot. Soha többet ne alakuljon ki ilyen zsarnokság, ennek megteremtése most a legfontosabb feladatom.

Sok minden miatt aggódóm, de leginkább a kicsik miatt, és azon belül is leginkább Maszat miatt.

Maszatnak és a többi kicsinek miért kell szenvedni? Ezt én nagyon igazságtalannak tartom. Nem tudom ki a hibás ebben, de azt gondolom, végső soron leginkább a felnőttek azután a nagyobb fiúk között a leghitványabbak. De az ártatlan kicsiknek miért kell szenvedni?

Azt gondolom ebben a helyzetben, amikor engem is elragadhat a győztesek kevélysége, tehet engem is diktátorrá, - különösen fontos, hogy nagyon türelmes nagyon átgondolt legyek.

Most nem is a büntetés, majd a helyzet normalizálása a legfontosabb, hanem az: hogyan lehet mindezt elkerülni. Ilyen a jövőbe nem fordulhat elő, megelőző törvényekre van szükség.  Minél tovább gondolkodom, annál inkább ráébredek, csak a csapatdöntés rendszere akadályozhatja meg.  Hiszen ha lett volna egy eltörölhetetlen alaptörvény, mely szerint becsületes szavazás nélkül senki nem veheti át hatalmat, akkor Vállas is kénytelen lett volna magát megszavaztatni, és akkor talán másképpen alakulnak a dolgok. Ha pedig Vállas nem tartotta volna be ezt a törvényt, akkor Vállas egyértelműen megszegte volna a legfontosabb törvényt.

Így viszont Vállas arra hivatkozik, hogy mivel nem volt ilyen törvény, ő nem volt törvényszegő, ráadásul bizonyos értelemben igaza is van.  Abban is van némi igaza, amikor azt mondja: kénytelen volt erővel átvenni hatalmat, hiszen semmi esélye nem volt azt békésen megszerezni. Szóval csapatdöntés rendszerének azt is biztosítani kell, hogy mindenki indulhasson valamilyen előválasztáson, mindenkinek legyen esélye bekerülni az ideiglenes vezetők közé.

Ugyanakkor az is igaz, hogy egy erőszakos, ravasz, viszonylag népszerű önjelölt diktátor minden törvényt képes így, vagy, úgy, eltiporni.

Persze Vállas mag a bandája akkor is tolvaj és csaló, de olyan törvényt nem lehet csinálni, hogy tolvajok, csalók nem lehetnek vezetők. Mert a tolvaj, csaló vezető magáról ezt nem ismeri el. A tolvajokat, csalókat a törvény szerint el kell ítélni, de ezt a törvényt is csak a csapat hozhatja meg - és tartathatja be.  Egyébként, ha a többség azt mondja: - nekünk tolvaj, csaló, zsarnoki vezető kell - akkor sajnos azt is el kell fogadni. De miért mondana ilyen ostobaságot, a többség. A közömbösök kicsit önzők, kicsit gyávák, de azért nem őrültek.

Sokan nem értik, de a törvények még akkor is fontosak, ha azokat megszegik. A jó törvények megszegése azért mégis egy akadály a rossz emberek előtt, még akkor is, ha azok zsarnokok.

Szóval az egyik cél, a csapatdöntés rendszerének kialakítása. És ezután majd csapat határoz arról, ki legyen a vezető és kinek milyen büntetés jár.

Másfelől három hibából, problémából alakult ki ez a helyzet, és alakulnak ki az ehhez hasonló helyzetek:

Az egyik, hogy még a jókat is megszédíti, rossz útra eltéríti a hatalom, de ezt már mondtam. Azt gondolom, hogy ezt a hibát, problémát igen nehéz gyorsan megszüntetni. Illetve ezért is szükséges a csapatdöntés rendszere.

A másik az, hogy mindig voltak vannak rosszak, akik ráadásul hatalomra vágyók, a hatalmat gyakran meg is szerzik, mivel alig válogatnak az eszközökbe. Ezen segíthet a csapatdöntés, avagy a demokrácia rendszere. Segíthet, de teljes védelmet nem nyújthat. Már, azért sem mert ott van a harmadik probléma, a közömbösök problémája. Szóval erre a problémára sincs teljes és gyors megoldás.

Illetve a harmadik, hogy az emberek, talán legnagyobb része sajnos a közömbösök táborába tartozik. Ezek olyan félig önző, félig rossz emberek. Félig viszont jó emberek. Hol ilyenek, hol olyanok.  Persze ahány ember, annyiféle.  De összességébe ezek a közömbösök mégis a rosszak malmára hajtják a vizet. Ez ebből a történésből is kiderült, hiszen a közömbösök egy kicsit is Vállas ellen fordulnak, akkor másképp alakult volna a helyzet.  Másfelől addig úgysem alakulhat ki normális demokrácia, normális csapatdöntés, amíg ezek a közömbösök, ha nem is teljesen, de egy kicsit nem változnak meg. Valahogy ezeket a közömbösöket kellene egy kicsit jobb, a közösséggel jobban törődő emberekké tenni.  Szerintem a három baj közül, ez ami leginkább orvosolható. Valahogy ezeknek a félig önző embereknek kellene elmagyarázni, hogy miért jó és fontos a csapatdöntés rendszere. Egyáltalán fel kellene kelteni a társadalmi érdeklődésüket. Szóval ez a jövő szempontjából is fontos lenne. Talán, ha egyszerűen érthetően és csakis az igazat mondjuk el nekik, akkor egy kicsit megváltoznak.

Talán az a baj, hogy az emberek többsége vagy farkas, ők a rosszak, akik megeszik, legalábbis kihasználják a birkákat. Vagy birka, a birkák a szolgák meg a közömbösök. Persze a közömbös is helyezkedik a nyájon belül, de nem fog össze a farkasok ellen. Olyan ez, amikor csak forró víz van, vagy csak hideg víz van, az igazán kellemes meleg-víz hiányzik. Az a legrosszabb, ha az emberek kisebb része farkas, nagyobb része birka. Miért nem tud az emberek többsége valahol farkas és a birka között lenni?

  Jó hír viszont, hogy a csapat gazdaságilag rendben van. Ha szűkösen is, de lesz elég ennivalónk a télre. Ha a zsarnokokon múlt volna, akkor most nem lenne semmi. Azonban szerencsés volt a vásár, a sót, valamint fonott dolgokat, és cserépkorsókat is jól tudtuk elcserélni. Teljes kézujj zsák gabonamagot hoztunk, a felét megőröljük, kenyeret sütünk, a másik felét tavasszal elvetjük. Hoztunk még vadcitromot, gyümölcsöket is, de szárított húst is. Nagymamámtól tudom, aki télen nem eszik  vadcitromot, az súlyosan megbetegszik. Azért amennyit télen tudunk, mi is halászunk vadászunk, gyűjtögetünk. A közös házat persze visszakapta csapat, a szélén levő tűzhelyet sikerült egyfajta kemencévé alakítani, a kemence hátsó fala melegíti a közös házat. Így a közös házba télen lehet kosarakat fonni, ruhákat varrni, és ha kell, ott is alszunk. Ja és a kovakőről, továbbá a tűzfémről se feledkezzünk el, amit szintén a vásárba szereztünk. Összeütjük és csihú, máris pattan a szikra és gyullad a vékony szalma. Ráadásul olajt is hoztunk, így már működik a magam, készítette olajlámpa. A tűzfelelősök most már inkább arra vigyáznak, hogy nehogy kigyulladjon a ház. A tűz mellett mindig áll egy vízzel teli kivájt fateknő, nemcsak iszunk belőle, de ha lenne egy kis tűz, azt gyorsan leöntenénk.  Az is fontos hogy már mindenkinek van állati bőrből varrt bocskora.

De mégis a félelem a gyűlölet szelleme itt ólálkodik, amíg ez az ügy nincs lezárva, amíg a bűnösök és velük a csapat nem kap igazságot.

Szóval ezeken gondolkodtam és teljes erőmből készültem a második nagy csapagyűlésre.

-    Hát ez nem volt izgalmas – mondta az egyik gyerek.

-    Mondtam, ez csak a gondolkodóknak való –  Válaszolt Pipu

14.OLDAL

Az ünnepi gyűlés

(hatodik fejezet)

A falu szélén a Fövény utca végén volt egy kis ház, abban lakott Pipu-nagyapó és unokája Dankóca.  Pipu sokat mesélt Dankócának meg a Fövény utcai gyerekek csapatának. Pipu először a bronzkori kölyökcsapat meneküléséről és letelepedéséről mesélt. Ez egy hosszú többrészes mese volt. Az előző részekben volt arról szó, hogyan menekült meg a kölyökcsapat a banditák üldözése elől. Majd Pipu, Pari kapitány visszaemlékezésén keresztül elmesélte a kezdeti letelepedést. Ebben a korban még a felnőtteknek is nagyon kevés esélye volt az életbemaradásra, hát még az apátlan anyátlan gyerekeknek. Vajon sikerült ezeknek a gyerekeknek? De Pipu soha nem árulta el a történet végét.

Ezen napon pedig, szokás szerint, miután gyerekek fáradtan ültek a körtefa alá.

Pipu is elkezdte a következő rész elbeszélését:

   Végre elérkezett a nap, amikor a bronzkori gyerekcsapat megünnepelhette, hogy életbe maradt. Igen, az bizony, ez hatalmas hőstett volt, hogy megmenekült életben maradt és letelepedett a csapat. Délután hatalmas tábortüzet raktak a falu főterének közepén. A főtér volt, a nappali ház mellett levő, farönkökkel teli, meglehetősen nagy tér. Ahol jó időben csapattagok beszélgettek, játszottak, ettek, szóval ott töltötték a szabadidejük nagyobb részét.  Az ünnep napján, amikor lement nap, fellobbantak a lángok. Akkora éppen elkészült az ünnepi leves is, méghozzá, dupla adag.

A csapattagok a tűz köré ültek, és jóízűen vacsoráztak.

Pari pedig kiállt a tűz elé és így beszélt.

Pipu itt megállt, mert úgy érezte, ezt meg kell magyaráznia: - persze emlékezzetek, az akkori beszéd, hangzásban csak kicsit hasonlított a mostani beszédhez, nemcsak azért mert a kelet- Kelta nyelv külön nyelv volt. De akkoriban sok szót, mutatással, jelbeszéddel, gesztikulálással, vagy egységes hangadással, mélyebb-magasabb morgással, horkantással, sikítással, ilyesmi hanghatással fejeztek ki. Valamint nagyon sok volt a hangutánzó szó. A végeredmény, a beszéd értelmes tartalma azonban meglepően magas színvonalú volt. Pipu folytatta a mesét:

Szóval Pari kiállt a tűz elé és ezt mondta: 

- Csapattársak, barátaim ma ünnepelünk, megünnepeljük, hogy megmenekültünk, hogy letelepedtünk, visszatértünk szüleink otthonába. A mai ünnep a szüleink tiszteletének is szól.

De mai ünnep elsősorban csapat törvényes megalakulásáról szól. Ez az első igazi csapatgyűlés.

Mert mostantól mi már törvényesen is egy csapat leszünk, mert remélem közfelkiáltással, elfogadjátok a következő törvényeket. A csapattörvényeket úgy gondoltam ki, hogy levontam az eddigi tanulságokat.

Emlékeztek a menekülés alatt néhányszor bajba kerültünk, és sajnos néhány társunkat is elvesztettük.  Ha emlékeztek, akkor ti is tudjátok, hogy egyik esetben a nyafogás, a lustaság sodort minket bajba, Egy csapattársunk nyafogott, megállt és majdnem elkaptak minket banditák. A másik esetben pedig a figyelmetlenség volt baj, az őrség figyelmetlen volt és banditáknak sajnos három társunkat sikerült elfogni.  De arra is emlékezzetek, amikor néhányan újítani akartak, megették a lila bogyót és betegek lettek. Erről is kigondoltam egy törvényt, ami nem az újítás, de a kapkodás ellen szól.

A bajok általában abból erednek, ha valaki a csapatot nem eléggé szereti, tiszteli, a saját dolgait csapat elé helyezi.

Most pedig én elmondom a törvényeket, ti pedig, ha egyetértetek, akkor hangosan utánam mondjátok, majd utána azt kiáltjátok: elfogadjuk! Ha csönd lesz, akkor nem fogadtátok el a törvényt, ha viszont hangosan zeng ez a rét, akkor elfogadtátok a törvényt. Most pedig álljatok fel és mondjátok utánam:

 Pari feltartotta a hüvelykujját:

-  Az első törvény. Mi egy csapat vagyunk és a csapat, mindig összetart. Csak az összetartó csapat képes legyőzni a nehézségeket!

A tűzz lobogott, pattogott, táncolt és a csapat hangosan Pari után mormolta, egyre és egyre hangosabban.

Majd a végén kiáltottak és döngették a mellüket: - Elfogadjuk! 

Pipu itt megint megállt, egy kis magyarázkodásra: - az „elfogadjuk” kiáltás, nemcsak egy hangsor volt, hanem egy mozdulat is, a kar kinyúlt előre, felfelé, aztán megmarkolta a levegőt, a kéz ökölbe szorult, majd a kar a mellhez csukódott, a fogadkozó megdöngette a saját mellét. Pipu folytatta a mesét:

Pari most két ujját tartotta fel:

- Jöhet baj, sorscsapás, mi nem törünk meg! 

Csapat ismételte, utána pedig kiáltották:- Elfogadjuk! 

Pari folytatta – figyelem – mondta, majd feltartotta három ujját :

 – A következő törvény. A csapat megbeszéli a gondokat, és közösen tervez!

A csapat pedig mormolta: - A csapat megbeszéli a gondokat, és közösen tervez! Elfogadjuk! - kiáltották.

Pari pedig folytatta, négy ujjat mutatva, mondta:

– A következő törvény. A nagyok, az erősek nem bántják, de segítik a kicsiket, a gyengéket, a betegeket!

A csapat pedig utána mormolt, majd kiáltotta: - Elfogadjuk!

- Figyelem - öt ujjat mutatott:

 - A következő törvény. Aki nyafogós, aki lusta, aki figyelmetlen, az elbukik, és csapatra is bajt hoz. Aki csapatra bajt hoz, azt nem tiszteli a csapat!

A csapat pedig megismételte és megint az kiáltotta:  - Elfogadjuk!

- Figyelem - hat ujjat mutatott:

- A következő törvény. Mindenkinek van saját tulajdona, ami csak az övé, de csapatnak is van tulajdona, ami mindenkié, és amit mindenkinek úgy kell gondozni, mintha sajátja lenne!

A csapat, bár kissé kelletlenül, de ezt is megismételte és kiáltotta: - Elfogadjuk!

-  Jön a következő - hét ujjat mutatott – törvény:

- Aki csapatot, a csapat bármelyik tagját, vagy csapattulajdont nem szolgálja, gyengíti, árt, az mindenkinek, magának is árt!

A csapat ezt is elismételte és kiáltotta: - Elfogadjuk!

 - A következő - nyolc ujjat mutatott – törvény:

- Vigyázunk a természetre, a növényekre, az állatokra, a vízre, a földre, mert ők adnak nekünk élelmet, házat, eszközt!

A csapat ezt is elismételte, és kiáltotta: - Elfogadjuk!

 - Figyelem - kilenc ujjat mutatott - a következő törvény:

 - Hálát adunk az őseinknek és szüleinknek, hogy tudásukat és értékes dolgaikat ránk hagyták! Vigyázunk őseink örökségére és mi is, továbbadjuk a tudásunk!

Ha nehezen is de ezt is elismételte a csapat, és utána kiáltották: - Elfogadjuk!

- Nincs vége - tíz ujjat mutatott – törvény:

- Új dolgok az előzőnél jobb dolgok létrehozásán is állandóan gondolkodunk, de csak akkor vezetjük be, ha megvitattuk, kipróbáltuk!

Ezt is kisebb hangzavarral, de elismételte csapat. De a kiáltás már egységes volt:- Elfogadjuk!

- Az utolsó-előtti - tíz ujjat, utána mégy egyet, mutatott – törvény:

- Mindenkinek tudása szerint szorgalmasan, figyelmesen kell dolgozni, hogy ő maga és a csapat életbe maradjon! Nemcsak életbe akarunk maradni, de egyre jobban akarunk élni!

Ezt is elmorogta a csapat, de kiáltás egységes volt:  - Elfogadjuk!

- Az utolsó törvény -  tíz ujjat meg még kettőt mutatott:

 -  Aki csapattörvényeket megszegi, az megérdemli a csapat megvetését! A büntetésről a csapat dönt!

És a csapat az utolsó törvényt is Pari után mondta, mormolta: - Aki csapattörvényeket megszegi, az megérdemli a csapat megvetését! A büntetésről a csapat dönt!

És utána jött a kiáltás: - Elfogadjuk!

Pari ezután így folytatta:

- Most már valóban egy csapat vagyunk. És most énekeljetek, táncoljatok, és gyakran ismételjétek a törvényeket, hogy ne felejtsétek el azokat. Mához kétszer minden ujj napra, megint összegyűlünk, tüzet rakunk, táncolunk és elismételjük a törvényeket, mert azok mutatják az utat. A jó törvények barátok és nem ellenségek.

És akkor, füstszaggal keveredő ételillatban, a pattogó szikrák és a lángnyelvek szeszélyes tánca alatt, rákezdett az ütemes méltóságteljes dobogás, valaki egy fahusánggal ütött egy odvas fatönköt. A gyerekek keze lába pedig szabadon lendült az ütemre.

Tam, tam, tratatata, tam, tam, tititata,  tam, tam tititata, -  tramm, tramm, tratatata, tam tam tititata -  tatta, tatta, trattatta tititata tratta. És pergett dobogott tovább a dob. Tam tam tratatata szökkennek a fiuk, lányok. A tűz körül emberi formák árnyai szökkentek körbe, le s fel, mintha minduntalan meg akarnák érinteni csillagokat.

Kicsik és nagyok szinte az egész csapat ott szökdécselt a lángok körül.

Egy idő után pedig valaki tánc közben rázendített, és az alkalmi kórus követte:

- Mi egy csapat vagyunk és a csapat, mindig összetart. A csapat, az összetartó csapat mindent legyőz, nem félünk, nem félünk, mi győzünk.

Pari folytatta, a csapat pedig ütemesen, a tánc ritmusában, tam, tam, tratatata, utána mondta:  - A csapat megbeszéli a gondokat, és közösen tervez. A kórus moraja pedig elrepült a sötét erdő fele – A csapat megbeszéli a gondokat, és közösen tervez.

Ezután jött a következő majd megint a következő törvény. És akkor, a lángok alatt, tánc közben, ütemre szökellve, ugrálva elmondták, szinte elénekelték az összes törvényt.

Kurjongatás, tánc, vigadalom, zene és bona, minden volt aznap éjjel, ami csak kellett.

   Néhányan azonban nem voltak a táncolók között. Vállas és társa Karó ez a szikár magas csontos fiú, távolabbról, megvető arccal nézték a táncolókat: - Ezek minek örülnek, a rabságnak? - csak annyit kérdezett Vállas a barátjától.

Egy kicsit odébb, bokrok sötétjében ahol már a tücsökzene hangosabb volt mint a zene, és nem a tűz, de csillagok világítottak egy lány meg egy fiú, csak nézte egymást. Látták érezték egymást, bár sötét volt. Kékszemű és Göndör volt ez a lány és ez a fiú. Vannak percek, amikor fölösleges beszélni, minden magától értetődő. Az érintés szépsége semmihez sem fogható.

    Pipu körülnézett és csodálkozva látta, hogy a gyerekek zöme még ott ül körülötte. Most kivételesen nem rohantak játszani. Így azután sajnálkozva jelentette be, a hogy csak másnap következik a folytatás.

7. OLDAL

Baljós jelek mutatkoznak – újabb részlet Pari naplójából.

(hetedik fejezet)

(Azoknak ajánlott, akik szeretik a mélyebb, nehezebb, tartalmasabb gondolatokat.)

A falu szélén a Fövény utca végén volt egy kis ház, abban lakott Pipu-nagyapó unokájával Dankócával.  Azután megalakult a Fövény utcai gyerekek csapata. Pipu sokat mesélt Dankócának meg a csapatnak. Az előző napokban Pipu elmesélte: miként menekültek meg a bronzkori kölyökcsapat a banditák elől. Ezután következett a letelepedés, de ez sem volt egyszerű. A kis csapat megmenekült és letelepedett, azonban a problémák, bajok soha nem fogynak el. Az ünnepi gyűlés azonban jól sikerült. Vajon sikerül a gyerekeknek életbe maradni? De Pipu soha nem árulta el a történet végét.

Pipu ezen napon így kezdte a meséjét.

   Megint azt mondom el, amit Pari évekkel később leírt a naplójába.

   Szóval Pari ezt írta naplójába:

  Akkoriban a letelepedés első hónapjaiban sok minden aggodalommal töltött el, a dolgok valahogy nem mentek jó irányba. Gyakran aggódtam, féltettem csapatot, sokszor azonban dühös voltam rájuk, nem mindenkire, de sokukra. Máskor meg szomorú voltam, néha meg szégyelltem magam, hogy csak ennyit értem el.. A vágyaim nem teljesültek. Arra gondoltam, hogy ezek rossz érzések, de én inkább örömérzéseket szeretnék átélni, büszke szeretnék lenni. Valamint a jóleső megnyugvás érzését szeretném átélni. Én is szeretek vidám lenni.

De mi is volt a baj? Túl sokat veszekedtek egymással a csapattagok. Sokat veszekedtek, ezzel egymásnak okoztak félelmet, dühöt, bánatot, szégyent.  Láttam, hogy a munka, a jó élet megteremtése, mert ez kettő összefügg, akadályokba ütközik. Így pedig a természet okozta nehézségek legyőzése, az időjárás, ennivaló keresés megoldása is nehezebbé vált.

Az meg nyilvánvalóvá vált, hogy az általam elképzelt közös gazdálkodás, csapatgazdálkodás csődöt mondott. A másik elképzelésem, a közös döntési rendszer, is akadozott, de elhatároztam, arról nem mondok le. És a közös gondoskodásról sem.

Ahogy visszagondolok, leginkább az alábbi gondolatok jártak akkor a fejemben:

 - Én vagyok a vezető, sokan kapitánynak tartanak, ezért mindez az én feladatom, az én felelősségem. De ha nem lennék a vezető, akkor is kötelességemnek érezném, hogy a csapat kevesebb rosszat, és több jót éljen meg. De vajon a csapattársak is ezt érzik? Ha létrejönne a csapatgazdálkodás, akkor jobban menne a munka, akkor kevesebbet veszekednének. Ha jobban menne a munka, akkor kevesebbet éheznénk, finomabbakat ennénk, kevesebbet fáznánk, jó kényelmes és szép dolgok vennének körül minket. Kevesebbet betegeskednénk, egészségesebbek lennénk.  Ha kevesebbet veszekednénk, egymást is kevesebbet bántanánk szóban és tettben, ez is, sok rossz érzést megszüntetne. De vajon a többiek is így képzelik el a jó életet? Vagy szeretnek veszekedni?

Persze olyan áron nem kell a béke, hogy nem megy a munka. Olyan áron sem kell a béke, hogy elnézzük a rosszat. Szóval a munkának is jól kéne menni, és kevesebbet kellene egymást bántani. De miért is bántják az emberek egymást? Erre a kérdésre majd visszatérek.

Persze sokat gondolkodtam azon, hogy egyáltalán az embereket boldogabbá lehet-e tenni. Bizony, sok olyan dolog jutott eszembe, ami azt mondja: nem lehet. Még az is lehet, hogy a csapatba én vagyok a legszomorúbb, leginkább szorongó, dühős tag.  Lehet, hogy mások sírása, veszekedése dühe nem is annyira komoly. Az is lehet, hogy az ember, én is, csak erre a szintre képes. A félem, düh, bánat is bennünk van. És az egymás bántása, az önzés is bennünk van.  Most idősebben, mégis azt mondom: lehet a boldogságot fokozni, lehet fejlődni, csak nagyon nehézkesen, lassan.

De leginkább mégis azt gondoltam: - valahogy gondolkodási tévúton vagyok. Mert én, mint vezető vagy egyszerű csapattag csak a feltétlen optimizmus, bizakodás oldalán állhatok. Soha nem szabad azt mérlegelni, hogy a jó mennyire hozható létre. Nem szabad kételkedni. Nem érdekes, hogy mennyit, de valamennyit lehet a dolgokon javítani. Nem oda kell tenni hangsúlyt, hogy csak kííccsíít lehet javítani, hanem oda, hogy lehet javítani.

Szóval úgy néz ki, hogy a csapatgazdálkodás megbukott.

Ekkor Pipu körülnézett és látta már csak hárman ülnek mellette Pankóca, Szamóca és Bobó. Talán be kellene fejezni – gondolta. Jó de engem érdekelnek a saját gondolataim, talán nem is nekik mesélek, hanem magamnak. hangosan csak ennyit mondott:

- Akkor folytatom, majd elmentek, ha unjátok.

- Szerintem ez inkább a te naplód, és nem Parié – mondta Dankóca.

- Az könnyen lehet. De hát mi ketten sokszor eggyé válunk, hiszen  ő az én hősöm – mondta Pipu.

Pipu pedig folytatta a történetet:

    A csapatgazdálkodásnak egyébként két összetevője lenne, igazság szerint.. Az egyik, hogy mindenki hoz élelmiszereket a csapatkamrába, nem számoljuk ki mennyit. Azért se számoljuk, mert a házépítők az eszközkészítők nem élelmiszert termelnek, de azért hasznos munkát végeznek. Szóval, nem számoljuk a betett munkát.

A fogyasztás meg egyforma lett volna, mindenki megkapja pl. az esti tálka levesét, és aki éhes az repetázhat. Arra számítottam, hogy mindenkibe lesz, a mások iránt annyi tisztelet, szeretet, hogy rendesen dolgozik. Lehet, hogy valaki gyengébb, ügyetlenebb, de legalább próbálkozik. Valamint lesz annyi tisztelet, szeretet, hogyha nem nagyon éhes, akkor nem kér repetát. Ez nem jött be. A csapat egy része valóban ilyen, őket én a rendes oldalnak nevezem.

A csapat egy másik része, Vállas és társasága viszont elég pofátlan direkt lazsál, és mindig kér repetát. Ők a kilógók. Sok nevet lehet nekik adni, de legyenek: kilógók. Úgy értve a kilógást, hogy valójában nem akarnak csapatba beilleszkedni. A csapat harmadik része pedig a kettő között van, és közömbös is. 

A csapatgazdálkodás másik része, hogy vannak csapattulajdonok, például ott vannak a közös házak. Én úgy képzeltem el, hogy mindenki gondozgatja ezeket, mondjuk, lát egy gyomot a házba, akkor lehajol és kitépi. Lát egy szemetet, akkor felveszi. Na és persze, senki se szemetel. Nem nagy dolgok ezek, a lényeg hogy mindenki magának érzi, ami közös. Persze mondanom se kell, csak a csapat kisebb része, leginkább a rendesek, akik magukénak érzik a közöst.

A kilógók és a közömbösök nem ilyenek.  

A múltkor direkt a bejárathoz tettem egy halom gallyat, kíváncsi voltam, ki rakja arrébb. Hát csapat nagyobb része szépen átlépett rajta, eszük ágában sem volt, hogy megfogják. Pedig csak kis munka lett volna. Ráadásul, ez az egész egy lavinát indít el. Mert a rendes megfogja azt a szemetet és kidobja a szemétbe. Kidobja egyszer, kétszer, de nem biztos, hogy harmadszor is. Amikor azt látja, hogy senki más nem fogja meg, még köszönetet sem kap érte, sőt a kilógók egyre pofátlanabbak, megéri nekik, akkor a rendes is abbahagyja, érthető, hogy abbahagyja.

Én azt hittem, hogy ez a közös gazdálkodás annyira egyértelműen jó és igazságos, hogy szinte mindenki egy perc alatt megérti. Megérti a csapattörvényt, ami erről szól. De van valamiféle önző birtoklásvágy az emberekbe. és okoskodás presztízsharc is. És a sértődések is gátolják az együttműködést - sértődések pedig mindig vannak, mert szinte mindenki okosabbnak érzi magát.   

Ez számomra, a rendesek számára érthetetlen, dühítő, de nem tudom, mit tegyek. Az biztos, hogy ezért szidást érdemelnek, de ennyi.  Vagy valahogy meg kellene nekik magyarázni a nyilvánvaló jót. De a nyilvánvaló jót, hogy lehet magyarázni, ha nem látják. Vagy talán egyesek a rosszat, azért nem érzik rossznak, mert ők csinálták. Akkor talán az lesz a legjobb, ha a közös házak helyett mindenki magának épít házat. Ez minden szempontból rosszabb, kényelmetlenebb, nyáron, hidegebb télen melegebb, de mit lehet tenni. Továbbá a számolatlan termelést és a javak számolatlan kivételét is abba kell hagyni. Mindenkinek lesz a saját háza, mellette egy saját éléskamrája, abba gyűjti az élelmet, és annyit eszik, amennyit termelt. Majd mindenki szerez magának saját üstöt, és magának főz. Aki pedig nem élelmet termel, az elcseréli a munkáját élelemre.  Ez az egész egyéni gazdálkodás sokkal rosszabb lesz, sokkal több munkát igényel, de mit lehet tenni. Én még azért megpróbálom meggyőzni a csapatot, hogy ez hatalmas butaság, de úgy néz ki nem fog sikerülni.

Hogyan lehet meggyőzni az embereket, arról, hogy a közös jobb, mert kevesebb munkával többet lehet elérni? Ezek szerint, sehogy.

Persze a kicsik gyengék, és a betegek segítségéről azért nem lehet lemondani. A közös gondoskodás rendszeréről soha nem mondok le.  Két dolog miatt. Egyrészt ha nincs az emberekbe együttérzés, akkor előbb-utóbb kinyírják egymást. Ha nincs igazságosság, akkor is. Másrészt a közösen szervezett működés, a tanítás, a betegellátás, sokkal hatékonyabb, mint az egyéni. Valamint a védelem, a rendfenntartás, az igazságszolgáltatás is ilyenek, csak közösen alakíthatók ki.  

A közös döntés rendszeréről sem hagyom magam letéríteni.

Már most kirajzolódik, hogy a csapat ketté fog válni. Érződik a rossz harcának szaga a levegőben. Sokasodnak a baljós jelek. Egyre több a veszekedés, a konfliktus. Vállas meg a társasága egyre szemtelenebb és kötözködőbb lesz.  Azt is lehet tudni, legalábbis én tudom, hogy mi van a lelke mélyén.

Jó lenne tudni, honnan és hogyan kerülnek ezek a rosszak az emberekbe. Mert akkor talán meg lehetne nekik magyarázni, hogy ezek rosszak. Egy részük talán a rossz szellemek műve. Egy részük talán nem más, mint védekezés, sérelmek, félelmek váltják ki. A birtoklásvágy a presztízsharc, az önzőség, olyan, mint egy fertőző betegség, terjed.

Ilyesmi gondolatok jártak akkoriban az eszembe.

Igen, emlékszem, időnként nagyon el voltam keseredve. Bár igyekeztem, titkolni elvégre nekem, mint vezetőnek biztonságot, örömöt kellett volna sugároznom.  Máskor valóban bizakodtam, nemcsak megjátszásból.

Ami viszont nagy örömmel töltött el, a kicsik, a négy, öt, hat évesek viselkedése. Sokkal kevesebb baj volt velük, mint amire számítottam. Persze néha hisztiztek, néha pedig irigykedtek egymásra, de erről le lehetett beszélni őket. Mégis összességében valahogy bennük több megértés, becsületesség, türelem volt, mint néhány nagyban. Rájuk még lehetett hatni, talán ezért könnyebb volt velük bánni.

Ki ne hagyjam, az is nagy öröm volt, hogy találtam sót a barlangba. Végre megsózhattuk az ételeinket,  még cserére is maradt. El is határoztam, hogy nemsokára elindulok valakivel a cserevásárba és  sok értékes dolgokra, mézre, fűszerekre, üstre, és ki tudja mire cserélem a sót.

  Ezeket írta Pari a naplójába – fejezte be Pipu, csak Bobó ült mellette.

-  Ez nem is volt mese – mondta Bobó

-  Jó akkor ez nem mese, hanem elmélkedés, azoknak, akik nem félnek a gondolkodástól – válaszolta Pipu.

8. OLDAL

Pari és Vállas vitája.

(nyolcadik fejezet)

A falu szélén a Fövény utca végén volt egy kis ház, abban lakott Pipu és unokája Dankóca. Pipu először a bronzkori kölyökcsapat meneküléséről és letelepedéséről mesélt. A kis csapat megmenekült és letelepedett, azonban a problémák, bajok soha nem fogynak el. Ebben a korban, a bronzkorban, még a felnőtteknek is nagyon kevés esélye volt az életbemaradásra, hát még az apátlan anyátlan gyerekeknek. Vajon sikerült ezeknek a gyerekeknek?

A gyerekek szokás szerint leültek pihenni, inni, eszegetni, majd Pipu belekezdett a történetbe:

  Szóval Pari baljós jeleket látott, pontosabban látta, és érezte is, hogy kis csapat tagjai között egyre erősebb a széthúzás.

Pari az egyik reggel intett Vállasnak:

 - Gyere, beszélgessünk egy kicsit

Vállas nyeglén válaszolt: - Nincs sok kedvem beszélgetni 

Pari azonban folytatta: - Szépen megkérlek, legyél rendes, ne rontsd el a csapat összetartását. Ne ziláld szét a csapatot. Ne mutass rossz példát. Ne rontsd a közhangulatot.

Vállas: - Engem nem érdekel a csapat.

-  Akkor mi érdekel?- kérdezte Pari.

-  Meg szeretném találni magam, önmegvalósítás, ez az én célom.

- Szóval, akkor elégedetlen vagy magaddal. Ez a nagy beképzeltség, ezek szerint csak álca.

-  Én nem álcázom magam, csak azt akarom, ha ezek a gyenge senki emberkék, és az egész híres csapat tisztelne.

- Részben megértelek, a fiatalok fő kérdése, milyen legyek? Mit kell tennem, hogy tiszteljenek, ezt sokan kérdik maguktól. Milyen legyek hogyan viselkedjek, a gyerekekkel, felnőttekkel, azzal a fiúval, lánnyal, aki tetszik nekem. Hogyan viselkedjem a barátaimmal, a csapattársaimmal és az idegenekkel? De talán azon is el kellene gondolkodni te mit tehetsz, önzetlenül…

 - Már nagyon unom ezeket a lelkizéseket, ezeket a magasztos prédikációkat. Ki vagy te, talán az Isten! – vágott közbe ingerülten Vállas

-  Pedig képesek vagyunk magunkat javítani, nevelni. És sajnos elrontani is. A jellemünket kívülről is lehet alakítani, de igazából saját magunk tudjuk alakítani – válaszolt nyugodtan Pari.

- Egyszerűen arról van szó, hogy én mást tartok jónak, mint te. Miért gondolod, hogy csak a te véleményed a jó az igaz. Nem te vagy a beképzelt?

- Ha jók akarunk lenni, akkor tudni kell, hogy mi a jó, mi a rossz. Ehhez pedig sok tanulás, és sok gondolkodás szükséges. Te vajon elmondhatod magadról, hogy sokat tanultál, hogy naponta legalább egy órát gondolkodsz a jóról, rosszról?

- Persze hogy gondolkodom, csak én utálom ezt az engedelmes jó kisfiú stílust, amit te szeretnél itt bevezetni. Sőt ez nem is kisfiú stílus, ez a babusgatott kislányoknak való. Nekem az ellenkezője tetszik. 

- Gyakran a rossz is szimpatikus, szeretnénk rosszak lenni, vagyis a rosszat tartjuk jónak. Sajnos, erről le kell szokni.

- Értsd már meg, nekem más a jó, mint neked. Te erőlteted rám a véleményed és nem én rád, akkor most melyikünk a jó? Könnyű a felnőtteknek, állandóan parancsolgatnak. És ha kisebb nem engedelmeskedik, mert van saját akarata, akkor rögtön ő lesz a rossz. Most is te parancsolgatsz, csak álszenten kérésnek állítod be!

-  A te véleményed, viselkedésed is hat a csapatra. Én pedig nem kényszerítlek, csak megpróbálok meggyőzni. De beszélgessünk a jóról.  Képesek vagyunk magunkat javítani, de többféle jó van. Képesek vagyunk magunkat javítani, de figyelembe kell venni, milyennek születtünk. Van, amit nem tudunk magunkra erőltetni, illetve van, amiből csak keveset tudunk magunkra erőltetni, mert nincs hozzá készségünk-hajlamunk, nem olyanok vagyunk. Mindenki egyéniség, találd meg magadat, légy hű magadhoz.

-  Pontosan ezt teszem, akkor meg mi a probléma? – kérdezte gúnyosan Vállas.

Ekkor valami szokatlan hangra figyeltek fel, mindketten. Ugyanis ahogy vitatkoztak, lassan lépdeltek a folyópart felé. A szokatlan hang, pedig gyereksírás volt, és a magas fűből jött. Sietésre váltottak, szinte egyszerre vették észre Maszatot a magas fűben üldögélve sírt.

-  Mi baj van, kis-haver? – kérdezte Pari.

-  Semmi, semmi – szipogta Maszat, aki nevéhez méltóan most is sáros, koszos volt.

- Semmi, semmi, ugyan már, akkor nem sírnál – kérdezgette tovább Pari.

Ekkor Maszat felzokogott:

-    AAnnyú, anyukám!

A nagyok megdöbbenve néztek a kicsire. Parinak azonban nemcsak megdöbbent, de a szíve is elfacsarodott, legalábbis úgy érezte, mintha megcsavarodott volna. Hirtelen megértette, ezeknek a kicsiknek mennyire hiányozhat anyukájuk puha ölelő gondoskodása. Fojtott hangon kérdezte a gyereket:

-    Melyik csapatba tartozol?

-    A halászosba, hozzájuk – mutatott bátortalanul Vállasra.

-   Ezután én vigyázok rád, maradj mindig mellettem, ne sírj kis-haver, megoldjuk. Mi ketten megoldjuk. Oké, adj egy pacsát. -  Ezután Vállashoz fordult:

-    Na erről beszélek. Itt a példa, meg kell változnod.

-  Mást se teszek állandóan alakítgatom magam, változok, akkor mi a probléma? – kérdezte gúnyosan Vállas.

    -  Persze alakítod magad, de rossz irányba változol, tehát valami baj van.

     - Ha mafla vagyok az a baj, ha önálló vagyok, akkor rögtön önző, beképzelt, erőszakos alak leszek.

      - Egy csomó dologban, tulajdonságban az arany középút a jó. De talán a legfontosabb, a önbizalom, nagyképűség és a bátortalanság, önbizalomhiány arany középútjának megtalálása.

 Ne legyél ügyefogyott, mafla, de nagyképű se.  Legyél kritikus, újító, de ne legyél ellentmondó kötekedő, olyan, aki csak magát tartja okosnak. Általában keresd az arany középutat, de mindig jusson eszedbe: nem mindenbe az arany középút a legjobb.

-  Már megint ez a prédikáció, unalmas. Hányszor mondjam: ami szerinted rossz, az szerintem jó.

-  Többféle jó van, de még sokkal több a rossz oldal. Rossz, amikor valamiben átlag alatt vagyunk. A jellemnek, a tulajdonságoknak nagyon sok oldala van. Az egyik fontos oldal a hatalomvágy, a nagyképűség foka.  A túlzás rossz, a rossz az átlag alatti. Az ember csak néhány dologban lehet jó, kiváló a többiben átlagos. Arra kell vigyázni, hogy semmiben ne legyél átlagon aluli. Ha el tudod érni, hogy néhány dologban kiváló, vagy jó legyél, és semmibe nem legyél erősen átlag alatti, akkor már jó vagy – magyarázta hosszasan Pari.

-  Mondtam már, hogy nem érdekel. Utálom ezt a beképzelt álszent, lekezelő dumát!

-  De te mondtad, szeretnéd, ha tisztelnének. Akkor gondold át számodra ki a szimpatikus, kire nézel fel igazán, kivel érzed jól magad. Ha te is szimpatikus szeretnél lenni tiszteletet, szeretnél, akkor viselkedj úgy, mint az általad kedvelt ember. Általában az ilyen igazán kedvelt emberek szerények, nyugodtak nem veszekedősek, nem főnökösödnek. Az öndicséret bűzlik.

- Lehet, hogy másoknak ezek a szerény jó kisgyerekek a szimpatikusak, nekem nem.

- A legfontosabb tulajdonság azonban az önzetlenség, nem ártsunk, de inkább használjunk másoknak. Sokan ezt a nem tartják fontos dolognak, pedig valójában ez a legfontosabb. Fontosabb, mint a szépség, az okosság, az ügyesség, a vagányság, mindennél fontosabb.

- Ez megint egy maszlag, púder, senki nem értékeli, ha jó vagy, ha segítesz másokon. Csak lenéznek. A legnagyobb mese: jótett helyébe, jót várj.

-  Ez részben igaz. Legalábbis a jó, amit a jótett helyébe kapsz, csak hosszú távon és áttételesen jön vissza. És az okozott ártás is hosszabb távon és áttételesen jön vissza. Nem azért kell önzetlennek lenni, hogy visszakapjuk, hanem azért hogy legyünk valakik. A senki hernyó, azt hiszi, hogy ő milyen erős, ügyes hernyó, jól él, és azt hiszi, hogy sokan felnéznek rá. Pedig ő csak egy élősködő, nem ad hozzá az élethez, csak elvesz abból.

- Nem akarok egész nap, robotoló senki lenni, meghunyászkodó munkagép lenni. Nem akarok egyhangú életet élő gyáva szolga lenni.

-  Az a valaki, aki hozzátesz az élethez, a jóléthez. Ahhoz kell a legnagyobb bátorság és erő (lelki erő) hogy magadat, a saját rossz tulajdonságaidat, félelmeidet, gyengeségeit felismerd és legyőzd. És ahhoz kell a legnagyobb bátorság és lelki erő, hogy a mindennapos hasznos, de sokszor kicsinyesnek, unalmasnak látszó munkádat elvégezd. Lelkiismeretesen gondoskodj azokról, emberekről, állatokról és tárgyakról, akiket a sors a te oltalmad alá rendelt.

-  Ezek frázisok. Az élet nem erről szól, hanem a versenyről. Szerintem is győzzön és uralkodjon a jobb az erősebb. Vigyázz öreg, egyszer még pitizni fogsz! – indult fenyegetően Pari felé. 

- Te nem versenyezni szeretsz, hanem harcolni - válaszolt nyugodtan Pari, nem lépett hátra, csak folytatta - Amiben csak lehet, döntsön az igazságos szabályozott verseny, ezt mondom én is. De olyan verseny, döntsön, ami veszteseket nem alázza meg. Olyan verseny, ami veszteseknek is ad esélyt, visszavágót. A versenyzőknek egyenlő feltételeket kell biztosítani, a gyengébbek, kisebbek kapjanak előnyt. A győztes legyen büszke, de nem legyen nagyképű, maradjon szerény. A győztesek, és a vesztesek között legyen különbség, de ne, hatalmas különbség.

- Már megint ez a szenteskedés. Az erősebb, a ravaszabb győz és ez a lényeg.

- A versenybe nem lehet rejtett ravaszság trükközés, mindennek láthatónak és érthetőnek kell lenni. Nem lehet kijátszható szabály. Tilos a csalás, a szabályok mindenkire egyformán vonatkoznak. Ha nem így van, akkor soha nem derül ki, ki valójában a jobb abban, amibe versenyeznek.

-  Az erősebb, ravaszabb állapítja meg a szabályokat.

- De akkor azt ne nevezze versenynek, mert nem az. Nevezze erőszakos uralomnak leigázásnak, kifosztásnak. Szerintem inkább az a baj, hogy nem bírod elviselni a vereséget. Te vagy a gyenge, nyafogós kisgyerek.

-  Ezt a baromságot meg honnan veszed?

Ekkor váratlanul Maszat is megszólalt:

- Onnan, hogy nem mersz szabályosan, igazságosan versenyezni. 

- Mi van kis taknyos, téged ki kérdezett?  - mordult a kicsire Vállas. Pari azonban megvédte:

- Igaza van, Maszatnak, a vesztesnek el kell viselni a vereséget, ez is egyfajta bátorság. Persze a vereségnek nem arra kell őt ösztönözni, hogy elkeseredjen, magát lehetetlen alaknak tartsa, hogy ne merjen versenyezni. Mert aki az álnok harchoz fordul, bár tudna versenyezni, az is gyáva. Hanem arra kell ösztönözni a vereségnek, hogy javítson magán, még többet gyakoroljon. És arra, hogy megkeresse mi az, miben ő igazán jó lehet.

- Azért beszélsz ilyen magasról, mert te vagy az erősebb, mögötted áll a csapat. Egyelőre mögötted állnak, de amint úgy tartja érdekük és gyávaságuk már más mögött fognak állni. Mindig az erősebbnek van igaza. 

- A vita nem verseny, hanem igazságkeresés. Az igazságok nem versenyezhetnek egymással, mert az igazságnak természet, Isten szerint le kell győzni a hamisságot. Lehet, hogy nem rögtön, de egyszer legyőzi a hazugságot, a hamisságot. A hazugság terjesztője, és megvalósítója mindenkinek, magának is árt. Erővel pedig végképp nem lehet igazságversenyt nyerni. Álnokoskodással, hazugsággal sem lehet igazságversenyt nyerni.

- Elegem van, ebből a nagyképű dumából. Hagyj békén, nem érdekel, felejtsük el egymást. A saját utamat fogom járni akkor is, ha ez neked nem tetszik! – vágta oda Vállas, majd köszönés nélkül otthagyta Parit.

  - Szerintem is unalmas ez a sok lelkizés – mondta Dankóca, aki Bobó és Szamóca társaságában ott maradt és végighallgatta Pipu meséjét. 

 - Igazad van, a lelki fröccs unalmas, sőt kiábrándító. Akkor ezt is felejtsük el?

- Aha

- Szerintem pedig azért a komoly beszédre, a szigorúságra is szükség van.  

Beszélgetés az okos falu további sorsáról

(tizenhatodik fejezet) 

A történet után az egyik napon, a gyerekek,  Dankóca, Szamóca, Bobó, valamint Pipu még egyszer elbeszélgettek az okos falu további sorsáról.

   - Eszembe jutott megint a gyerekcsapat.  Ha jól értem, akkor,…. ha különálló házakat építettek, még sem maradt meg a csapat!? – kezdte a beszélgetést Szamóca.

- Egy kicsit hosszú leszek, előre is elnézést kérek – kezdte a válaszát Pipu, majd folytatta:

- Kezdjük azzal, hogy vannak falkába, csapatba, hordába, rajba élő állatok. Pl. az oroszlánok, elefántok, farkasok. Vagy éppen a hangyák, bár azok sokkal inkább a gépezet részei, mint például az oroszlánok. Viszont vannak különálló családokban élő állatok is, mint például a medvék, még lehetne sorolni.

Úgy néz ki, hogy az ember amolyan is-is élőlény, valahol a középúton szeret élni. Közösségbe, de különálló családba is. Lehet, sőt valószínű ez is belejátszott az emberi fejlődésbe. Abba, hogy a sok-sok állat közül, pont az ember őséből lett ember. Persze ennek vannak más okai is, de talán ez az egyik.

Nagyon fontos azt nézni, hogy a többség hogyan szeret élni.  A többség igénye határozza meg az élet szabályait, azt ne egyes emberek mondják meg. 

Visszatérve, Göndör a csapat új vezetője, először azt gondolta, hogy a falu, a gyerekcsapat inkább majomcsapathoz, elefántcsapathoz hasonló, de rá kellett jönnie, hogy az embereknek ez nem megy.  Közösségbe is akartak élni, sok mindent, közösen csinálni, de egyben saját családot, saját házat, saját birtokot is akartak. Lehet azon gondolkodni, hogy ez jó, vagy rossz, de úgy néz ki, ilyen az ember. A baj ott kezdődött, hogy később ez az arány, a valóságos történelemben eltolódott, a saját család, az önzés irányába, és talán még most is egy kicsit ott van. A saját önzés irány azt is jelentette hogy megjelentek az erőszakos vagy éppen rafinált emberek, akik magukból urat csináltak. 

Mert azért azt látni kellene, hogy a bizonyos csapat-tevékenységek nagyon előnyösek az ember, minden ember számára. Egy csomó mindent, sőt szinte mindent úgy tud az ember hatékonyan megtermelni, ha bizonyos foki összefog, együttműködik. 

Azután ott van a közös kórház, iskola, rendőrség, katonaság, igazságszolgáltatás, sőt a közös irányítás és egyebek. Ezt nevezzük államnak. Belátható, hogy ezek aztán tényleg csakis a közösségi rendszerben hatékonyak. Képzeljétek el, mi lenne, ha egy falu úgy védené meg magát, a támadó csapat ellen, ha ők egyénileg családonként védekeznének. Nem lenne közös taktika, mindenki össze-vissza harcolna.

 -  Ez történt, amikor az ellenséges banditák lerohanták az első falut – szólalt meg Bobó.

-  Úgy van, el is pusztították a falut – válaszolt Pipu, de nem fejezte be, folytatta:

- Vagy képzeljétek el, mi lenne, ha nem lenne közös ingyenes kórház, akkor a szegény emberek az utcán halnának meg.  Vagy, ha nem lenne közös ingyenes iskola, akkor a szegény, de tehetséges gyerekek nem tudnának tanulni. Vagy nem lenne közös igazságszolgáltatás? Akkor önbíráskodás folyna, mindenki úgy büntetne, ahogy neki tetszene.

Szóval szükség van csapatra, szükség van államra. De az emberek ezért szeretnek el is különülni, nem olyanok, mint az elefántok. Nehéz megtalálni az arany középutat – itt elgondolkodott Pipu, de folytatta:

- Közben az emberiség történetében volt egy másik nagy folyamat is. Ez pedig, az volt, hogy a kis törzsekből, falukból, országok, sőt birodalmak lettek. Szerintem jobb lett volna, ha ez nem történik. Sokan azt mondják ez is szükségszerű volt, talán igazuk is van. De én ki merem jelenteni, ez összességében kárára volt az embereknek.  Én kimondom, bár sokan megvetnek emiatt: valahogy újra kisebb közösségekben kellene élni, persze már az okos ember, a modern kor szabályai mellett.

A másik hiba, az igazi történelemben, legalábbis eleinte, hogy a csapat a közösség védelméről eleinte igen kevés törvény szólt.

- Pari csapattörvényei főleg erről szóltak. Például, hogy a csapat összetart - vágott a beszélgetésbe Szamóca.

- Igazad van, én a történetembe direkt kihangsúlyoztam a csapat-törvények fontosságát – válaszolt Pipu, majd folytatta:

- Az igazi történelembe azonban sokáig, nem jöttek létre igazi csapattörvények. Létrejöttek az uraságokat, királyokat védő törvények, valamint katonaság, papság, de ezek nem igazi csapattörvények. Elég az hozzá, hogy a „vezetőknek” egymástól eltérő elképzelésük van, sokat veszekednek, vitatkoznak, harcolnak, de ez többnyire a rosszak harca.

- Pari nem engedte, hogy a közös döntéshozás rendszere megszűnjön - szólt bele most Pankóca.

-   Így van, és az én történetembe, ezért lett sikeres, ez a falu. De hát ez csak egy példázattörténet. Az igazi történelem, egyfelől nagyon bonyolult, másfelől, egyszerű is lehetne, ha az emberek lelke mélyén nem lenne sok zavaros eltérítő érzés, gondolat.  De szerintem mára ennyi elég volt, most menjetek játszani – fejezte be Pipu a beszélgetést.

   De most már tényleg térjünk rá a nagy versenyre, a múltból lépjünk át a valóságba, a jelenbe.

17. OLDAL

A fövény utcai gyerekek elindulnak a faluversenyen.  

Felkészülés nagy versenyre.

(tizenhetedik fejezet)

Innen már csak kizárólag a Fövény utcai gyerekek csapatáról szól a történet.

A falu szélén a Fövény utca végén volt egy kis ház, abban lakott Pipu-nagyapó meg unokája Dankóca.  Pipu segítségével létrejött a Fövény utcai gyereke csapata. Pipu a sport, játék után sokat mesélt a Fövény utcai gyerekek csapatának. Ezek kicsit furcsa mesék voltak, Pipu szerint ezek a történetek jobban hasonlítanak a valósághoz, mint más mesék. Pipu ezeket meséket, példázat történeteknek nevezte.  Elmesélte a bronzkori kölyökcsapat történetét, kezdve banditáktól való meneküléstől, befejezve az okos falu kialakulásáig. Azután mesélt a királyok uralkodók koráról. Mondott még egyéb tanulságos történeteket is. Mesélt barlangjárás közben is. Volt amikor Pipu nem mesélt, csak a történelemről és a társadalomról beszélgetett a gyerekekkel.

    Ezt a történetet a nagy versenyről, azonban nem Pipu meséli el, Ő már meghalt, hanem az egyik felnőtt Fövény utcai gyerek meséli el az írónak.  Az író pedig mindenkinek, aki elolvassa. 

    A véletlen úgy hozta, hogy egy komolyabb esemény is belépet a Fövény utcai csapat életébe.

   Pipu március elején valamilyen ügyben a falu, polgármesteri hivatalában járt. Valójában nem is faluról van szó, hanem nagyközségről, de a „falu” szebben hangzik. Ott hallotta, hogy húsvétkor nagy sportrendezvényt tart a falu. Ekkor már több mint másfél év is eltelt azóta, hogy megalakult a Fövény utcai gyerekek csapata. Szóval, bő két hónap múlva húsvét szombatján, vasárnapján és hétfőjén sportnapok lesznek, a falu futballpályáján. Az induló csapatokat korosztályonként csoportosítják.  A legkisebb korosztályban a hattól tízévesek indulhattak. A versenyszámokban lesz kispályás foci és akadályverseny. Pipu amikor ezt meghallotta rögtön arra gondolt, hogy de jó is lenne, ha a csapata indulhatna. A gondolatot tett követte, és addig járt a hivatal, pontosabban Marosiné ügyintéző hölgy nyakába, addig győzködött, kérelmezett, amíg megengedték, hogy a Fövény utcai gyerekek, külön csapatként indulhassanak. Azt is megtudta, hogy rajtuk kívül előreláthatólag négy csapat indul a hat-tízéves korosztályban, kettőt a hazai iskola állít ki, a másik kettő pedig a szomszéd faluból jön. Egy csapatba pedig legalább nyolc versenyzőnek kell lenni, mert ugyan a kispályás fociba csak hattagú csapatok indulnak, de az akadályversenybe nyolc versenyszám lesz.

Pipu pedig már március elején nekilátott a csapat tervszerű felkészítéséhez. Ezután már nem játékról beszélt, hanem edzésről: - Na most egy órán keresztül kemény edzés lesz. – mondogatta.  Azelőtt nem használta ezt az „edzés” szót, de az óráját sem nézegette.  A csapat egyik fele csodálkozott, a másik fele zúgolódott: - mi ez a nagy szigorúság. Akkor Pipu leült gyerekekkel beszélgetni, majd elmondta milyen verseny lesz, és azt is, hogy ő bizony benevezte a csapatot erre a versenyre.

-      Talán meg kellett volna minket is kérdezni – mondta felháborodottan Szilva

-     Hát most megkérdezlek titeket – mondta Pipu.

-     Nekem nincs kedvem versenyezni – legyintett Miki.

-      Szerintem pedig semmi esélyünk - folytatta a kételkedést Szamóca.

-      Semmi esélyünk? Tudjátok, hol dől el az esély? – kérdezte Pipu – majd meg sem várva választ, a fejére bökött – Itt ni, a fejekben. A dolgok nagyobbik része a fejünkbe dől el, akár hiszitek, akár nem. Ha mi akarjuk és hisszük, akkor van esélyünk.

-      Igen, de a tornatanárok összeválogatják a legjobb sportolókat – méltatlankodott Bobó

-      Na jó - mondta Pipu -  akkor most ideje, hogy átnézzük a táblánkat, vagyis az elveinket.  És a csapatot ahhoz a táblához hívta, amelyet rögtön csapat megalakulásakor kirakott.

A garázs falán még ott volt az öreg tábla, igaz, az írás már megkopott rajta. 

FUGYICS.

Fövény Utcai Gyerekek Csapata.

testedző és lélekedző klub

Ez alatt pedig a csapatelvek.

 - A tábla szerint, amit ti is aláirtatok, miért is kellene nekünk versenyen indulni? – kérdezte Pipu, de a gyerekek csak vállukat vonogatták.

- Na jó, akkor megmondom én – mondta Pipu, majd folytatta – Nem másokat kell nekünk legyőzni, hanem elsősorban magunkat. Ez a verseny megmutatja, hogy le tudjuk e magunkat győzni. Ha kihozzuk magunkból a legtöbbet, akkor nincs szégyenkezni valónk, még akkor sem, ha kikapunk. Csak akkor van szégyenkezni valónk, ha nem merünk magunkkal szembenézni. Ha kényelmesek vagyunk. A legrosszabb, ha el sem indulunk, mert akkor már attól is félünk, hogy szembenézzünk magunkkal. Rendben van, nem kell ma választ adni, de holnap erről szavazást tartunk – fejezte be Pipu.

Másnap a tizenhárom gyerekből csak hét jött edzésre. Edzés után Pipu szomorúan fordult a gyerekekhez: - Na úgy látszik, mégsem jön össze ez a verseny. Akik nem jöttek edzésre, ők ezzel üzenik - nem akarnak versenyezni. Nem túl bátor véleménynyilvánítás. Heten vagyunk  egy csapatnak pedig legalább nyolc főből, kell állni, szóval kevesen lennénk, még akkor is, ha itt mindenki a versenyre szavazna. Már indultak volna haza, amikor futást hallottak. Szilva meg Miki futott be kapun, és lihegve újságolták: - mégis elindulhatunk, megengedte az anyukánk. És mi is szeretnénk versenyezni.

-     Na jó, akkor most megtartjuk a szavazást – mondta Pipu – ki szavaz amellett, hogy részt vegyünk a versenyben?

Mind a kilenc kéz felemelkedett.

A következő napokban, hetekben Pipu egyre keményebb edzéseket tartott. De azért megpróbálta érdekessé tenni, sokféle gyakorlattal. Azt is bevezette, hogy a bevezető gyakorlatokat mindig más gyerek vezényelte le. Persze meg is magyarázta: - már csak hat hetünk van hátra, majd a verseny után pihenünk.

A csapat ekkor már tizenegy biztos tagból állt, mert mások is csatlakoztak, egyfelől tehát jó haladtak a dolgok. Másfelől viszont egyre sokasodtak a bajok problémák, konfliktusok Voltak gyerekek, akik állandóan fölényeskedtek, kioktatták a társaikat. Viszont olyanok is voltak, akiknek hamar elment kedvük, nem bíztak eléggé magukban. Valamint voltak, akik csalással akartak jobb eredményt elérni. Mert Pipu minden edzés végén kiosztott a legjobbak között egy szelet csokit, volt, akinek három, volt, akinek kettő, volt akinek egy kocka jutott. És volt, akinek egy sem.  De ebből is sok vita keletkezett. Szóval sok veszekedés volt a csapaton belül. Pipu persze magyarázgatott, de azután más jutott az eszébe.

Néhány nap múlva egy újabb meglepetés várta a gyereket. Most a kert másik végében a kerítésre volt feltéve egy nagy papírlap. Pont ott ahol egy pokrócon végeztek fekvőtámaszt, bukfencet, felülést, az ügyesebbek pedig a tigrisbukfencet, a cigánykereket, sőt a kézenállást is gyakorolták.

A papírlapra egy meglehetősen hosszú szöveg volt felírva.

Versenyelvek.

A verseny csak igazságos, egyenlő feltételű, szabályozott, igazságos díjazású lehet. Aki nem igazságosan szabályozottan versenyez, az harcol, leigáz és árt.

A háború, a harc, nem verseny.

A kicsinyes presztízsharcok értelmetlenek, csak szabályozatlan harc, széthúzás ered belőlük.

Az életben, a versenyre való felkészülésben, segíteni kell a másikat, mert az nem más, mint az egyenlő feltételek, megteremtése, megóvása. Az élet nagyobb része az egyenlő feltételek, az igazságos verseny megteremtéséről szól.

A versenybe nem kell az ellenfélnek segíteni, de akadályozni, ártani sem szabad.

Nemcsak egyéni, de csapatversenyek is vannak. A csapaton belül a verseny ideje alatt nem lehet komolyan vetélkedni. Ekkor a csapatgyőzelem a cél. A csapattagok tisztelik egymást.

Meg kell tanulni őszintén, de udvariasan vitatkozni. A fölösleges vitákat kerülni kell. Soha ne feledd el: lehet, hogy a másiknak van igaza. A többség döntését el kell fogadni.

A verseny legfontosabb célja, hogy szórakozva legyél egészségesebb, okosabb, ügyesebb, erősebb. Azért kell az egészség, okosság ügyesség, erősség, hogy többet tudj magadon és másokon segíteni.

A sport, a tanulás, a munka, szórakoztató és örömet adó, ha annak fogod fel.

A verseny másik célja hogy kiderüljön ki a jobb. A jobb elismerést, jutalmat érdemel, azonban az utolsók sem kaphatnak megvetést, büntetést. Az elsők, és az utolsók között nem lehet hatalmas különbség.

Aki meg sem próbálja, mert fél a kudarctól, annak biztosan nem sikerül.

Csak az érhet el jó eredményt, aki sokat gyakorol, tanul, edz. Aki bízik magában, de nem lesz beképzelt. Aki mindig, egy kicsit többet vár magától.

Az is jó eredmény, ha nincs is az elsők között, de önzetlenebb, okosabb, egészségesebb emberré vált.

A jószívűségről, az önzetlenségről soha nem szabad elfeledkezni, akkor sem, ha éppen verseny van, akkor meg pláne nem, ha nincs verseny. Ne terheld a másikat fölösleges kéréssel. Segíts és adj a másiknak, ha arra kér. Kérdezd meg a másikat: miben segíthetsz neki.

Nem szabad elfelejteni: ami neked kis fáradtság, kis ártalom, az lehet, hogy a másiknak nagy ártalom, vagy nagy segítség.

A segítség és az adás nem lehet erőszakos. A segítség és az adás nem lehet felületes. Amit nem akarsz magadnak, azt ne akard másnak.

 A gyerekek olvasgatták, nézegették, a vállukat vonogatták – Na és akkor mi van? – kérdezgették Piput.

- Semmi nincs, csak olvasgassátok – válaszolta Pipu – okosabbak lesztek tőle.

   A verseny előtti utolsó két hét pedig arról szólt, hogy Pipu mivel sejtette, hogy milyen versenyszámok lesznek, felmérte, ki miben ügyes és azt gyakoroltatta. Látta például, hogy Rolli nagyon ügyesen biciklizik, ezért Rollinak mindenféle biciklizési feladatot adott. Szamóca ügyesen pattogtatta a labdát neki olyan faladatokat adott, hogy még ügyesebben bánjon a labdával. Dankóca nagyon jól futott zsákba ezért neki még többet kellett zsákba futni. Szóval minden gyerek kapott valamilyen speciális edzést is. Bobó pedig kislány létére ügyesen rúgta a labdát, ezért ő labdás feladatokat kapott.

    Majd elérkezett a nagy nap, húsvét szombatja délelőtt tíz óra, amikor az öt csapat a hat- tízéves korosztályban felsorakozott a pálya szélén. Amolyan napos-borzongós idő volt, amikor tavaszi napocska lágy melege váltakozott a tél hátramaradt hűvös leheletével. A piros csapat a kék csapat a zöld csapat, a lila csapat és a fekete csapat azonban az izgalomtól átmelegedve nem sokat érzett ebből a hidegből. A Fövény utcai gyerekek csapata, a FUGYICS kapta fekete trikót, ők lettek a fekete csapat, számukra a fekete lett a legszebb szín. Azután elkezdődött a verseny.

 Az író, a krónikás itt letette a tollat, pontosabban a számítógépét: - Elfáradtam, majd holnap megírom, mi történt a versenyen.

18. OLDAL

A nagy verseny.

(tizennyolcadik fejezet)

    Ezt a történetet a nagy versenyről, azonban nem Pipu meséli el, Ő már meghalt, hanem az egyik felnőtt Fövény utcai gyerek meséli el az írónak.  Az író pedig mindenkinek, aki elolvassa.  

A fővény utcai gyerekek alaposan felkészültek a versenyre, de a verseny maga az igazi mérce.  Kispályás focimécsekkel kezdődött a verseny.

A feketék, vagyis a Fövény utcaiak, először a lila csapatot kapták ellenfélnek. Pipu meccs előtt még gyorsan elismételte a már százszor elismételt taktikát és stratégiát:

- Rolli te vagy kapus a szemed mindig labdán. Miki meg Dankóca ti vagytok hátvédsor, Mikié baloldal, Dankócáé a jobboldal, mindig a támadó ember elé álltok. Az átadást megpróbáljátok elcsípni. Két ember lehetőleg ne fusson egyszerre egy labdáért. Középpályások Szamóca a baloldalon, Marci a jobboldalon. Ti középpályán próbáljátok az ellenfelet megakasztani, de ha kell, hátramentek védekezni. Ha pedig támadás van, akkor előre nyomultok labdával, vagy anélkül rohantok előre, mindig úgy helyezkedtek, hogy szabadon kaphassátok a labdát. A lesipuskás először Gergő lesz, ő leginkább maradjon elől, ott védekezzen. De a legfontosabb feladata hogy legyen elől egy ember, akinek passzolni lehet, aki, persze, berúgja a gólt. Bobó te leszel az aranytartalék.  Ha közel vagytok az ellenfél kapujához és nem áll előtettek senki, akkor zutty, kapura kell rúgni. Ha pedig előtettek állnak, akkor le kell passzolni, vagy cselezni kell. A lényeg a gyorsaság, meg a pontosság. Figyelem, koncentráció. Győzni fogunk!- fejezte be Pipu, majd a csapat szokás szerint összeütötte az öklét és lazán összerúgott.

Az első meccs nem alakult valami jól, az ellenfél csatára elég messziről lőtt, a labda ide-oda pattogott és valahogy bepattant a kapuba. Rolli árnyékra vetődött. A lilák szurkolói tapsoltak, elég sok szülő családtag jött el minden csapattal, kivéve a feketéket. Csak egy anyuka és egy nagymama jött el. A Fövény utcai szülők sajnos a sok munkától állandóan fáradtak, fásultak voltak, egyébként is általában ezt gondolták: -á úgysem sikerül. Ő sem viszi sokra.  

Pipu azonban nem így gondolta, a szünetbe lelket öntött a csapatba: - Nincs semmi baj, sok időnk van még…. játszatok úgy, mintha az utolsó percben vesztésre állnánk. Vagyis mindent bele.

A második félidőben, vagyis a második tíz percben érdekesen alakult a mérkőzés.  Rögtön a második félidő elején Gergő rúgott egy kapufát. Utána sem volt szerencséje csapatnak, de az utolsó percben Szamóca kapta elől a labdát, lőtt és gól. Góóól kiabált a csapat, Pipuval az élen.

Ez egy jó kis döntetlen – mondta a meccs végén Pipu.

A második meccsen a zöldek ellen ragyogóan játszott a csapat. Végig vezetett először Dankóca rúgott egy távoli gólt, azután Marci cselezett és lőtt, góóól. Az ellenfél az utolsó percben még rúgott egy gólt, de már nem tudott kiegyenlíteni.

A harmadik mérkőzés a pirosak ellen azonban nem sikerült. Talán elbízta magát csapat, pedig Pipu mondta: - Minden mérkőzés egy külön feladat, mindig játszatok úgy, mintha ez lenne a sorsdöntő mérkőzés. A pirosak mégis győztek három nullára.

És akkor következett az utolsó a valóban sorsdöntő mérkőzés a kékek ellen. A kékek voltak valójában a legügyesebbek, de mégsem ők vezettek az összesítés alapján. Talán, mert túl sokat önzősködtek. Pipu ezekkel, a mondatokkal indította útnak csapatot: - Tudjátok, minden a fejben dől el. Elsősorban magatok kell legyőzni, magatokból kell a legjobbat kihozni, de ne legyetek önzők, mint a kékek. Sok passzal, meg a csapat szolgálatával kell kihozni magatokból a legjobbat.

A mérkőzés azonban rosszul kezdődött, a leggyorsabb kék játékos elfutott a szélen, és lőtt, sajnos gól. A kékek vérszemet kaptak, teljesen bedurvultak, de a bíró nem fújt, engedte. Azután pedig, egy kék játékos a kapu előtti kavarodásban fellökte Mikit, majd belőtte a gólt. Mindenki a bíróra nézett, de ez megadta gólt.  Kettő nulla, a félidőben.

- Nincs semmi baj, innen szép győzni, az első perctől kezdve mindent bele, meglepjük őket – mondta Pipu a szünetben, majd így folytatta -  Szamóca te mész a kapuba. Rolli pedig Szamóca helyén játszik. Gergő helyett pedig Bobó lesz a lesipuskás.

A második félidőben a kékek újra támadtak és lőttek is, de Szamóca hatalmasat védett. Az izgalom a tetőfokára hágott. A feketék gyönyörű támadást indítottak,  Dankóca leadta Rollinak, aki elrobogott a pálya szélén majd beadta Marcinak, aki egy cselt csinált, átadta Bobónak aki lőtt, és góóól. Kettő-egy, hajrá mindent bele. Azután Miki vitte labdát, már az ellenfél kapuja előtt volt, amikor elgáncsolták azonban a bíró nem fújt, előnyszabály, a labda Dankóca elé pattant, ő fürgén megfordult, oldalt lépett és lőtt, góóól. Kettő-kettő. Közben egy kék játékos került üresen a kapu elé, de csak kapufát lőtt. Majd eljött az utolsó perc. A labda kékek térfelén pattogott, de valahogy hátra gurult. Nádpipa bekiabált: - Szamóca gyere, gyere, lövés. És a kapuból kirohanó Szamóca a félpályáról egy hatalmasat rúgott a labdába és góóóól. Három-kettő. A bíró pedig a sípjába fújt, vége a mérkőzésnek. Megnyertük éljen, kiabált, ujjongott, ugrált örömébe a fekete csapat.

Összesítésbe végül is a pirosak győztek, a fekete csapat a Fövény utcaiak második helyen végeztek, de ez csak a fele volt a versenynek. Mert másnap, vasárnap következett az akadályverseny. Az egész versenyt az nyeri, aki a két verseny, a foci és az akadályverseny összesítése alapján, az első helyen végez. A szervezők minden csapatnak kiosztották az akadályverseny menetének leírását. Pipu elégedetten bólogatott, nagyjából erre számított, lesz benne zsákbafutás, békaügetés, labdavezetés, biciklizés, meg egyebek. Meg is beszélte gyerekekkel, ki melyik számba induljon.

- Akkor lélekben, fejben mindenki készüljön, holnap kilenckor a kertünkbe találkozunk -   búcsúzott el Pipu a gyerekektől.

19. OLDAL