A HUMANIZMUS FILOLÓGIAI SZEMLÉLETÉRŐL
A reneszánsz időszakában az antik szerzők tiszteletét részben, a munkáikból sugárzó világkép részben, az évszázadokon keresztüli hatóerejük alapozta meg. A skolasztika az ókor nagyjainak műveit a keresztény szellemiség szempontjainak alávetve és mint a grammatikai és retorikai szabályok technikai elsajátításának eszközét tárgyalta.
Humanista olvasatban e művek új értelmezést nyertek. Jelentették a történelmi értékű emberi tanításhoz való visszakapcsolódást, egy olyan kor szellemi értékeinek megbecsülését amely, az ember igazi lényegéhez közelebb volt mint az övék. Az életöröm, szerelem, szenvedély, virtus egyáltalán a földi életben való kiteljesedés és boldogságkeresés, az ember, az egyén harca, természeti és társadalmi környezetével - érvényesüléséért, önmegvalósításáért - a reneszánsz újrafelfedezett, sokra tartott eszméi közé tartoztak. Új életeszmény született amely részint, az antik szerzőkre irányította a figyelmet részint, azokból táplálkozott. Önmagát erősítő visszacsatolás ez, ami a humanisták számára az emberi kultúra folyamatosságának, az antik világ értékeinek általuk történő folytatásának tudatát biztosította, egyszersmind a felkutatás, átmentés, asszimilálás feladatát is jelentette. Az antik szerzők humanista tanulmányozásának célja: közelebb jutni a fent említett életeszményhez és az antik művek szellemében közelebb jutni a természethez, a társadalomhoz, és az embernek saját magához.
Az antik világ megismerésének forrása auktoraik búvárlása, értelmezése. Ezt, az igényt fokozódó számú kiadás és kommentár volt hivatva kielégíteni. E kiadványok mind igényesebbé váltak azáltal, hogy több és több kézirat összehasonlítása alapján készültek.
Az oktatás is átalakult, célja a humanistaképzés, végső soron az új humanista életeszmény elsajátíttatása, az antik szerzők, a latin és a görög nyelv tanulmányozása révén. "A humán tudományok igazán szabaddá teszik az embert, mivelhogy jellemét és elméjét abszolút történelmi értékű modellek alapján formálják."14
Amíg, a humanisták első nemzedéke az új életeszményben az előző századok tradíciójától való elszakadását, új kulturális hivatástudatát fejezte ki addig, a cinquecento idején ez az eszmény már nem volt követhető. A klasszikusok tisztelete hagyománytiszteletté vált, előtérbe került azok oktató, példaadó, a műveltség alapját képező mivolta. Szemléletük egy harmonikusnak látott kor áhított de, már biztosan el nem érhető világát tükrözte. Mind több kiadás és újraértelmezés született igaz, ezeknek csak részben a cinquecento új világnézete volt az oka részben, a kiterjedt kéziratkutatás újabb és újabb eredményeit tették közzé. Megsokasodtak a vitairatok amint, az antik szerzők gondolataitól megittasult új és új humanista nemzedékek levetették a tekintélytisztelet béklyóit szellemükről és a természet, a való világ választóvizében tették próbára az antik bölcsek tanításait.
A klasszikusok tanulmányozása éppen szellemükből fakadóan, feltámasztotta a hasonlóan évezredes hatóerejű művek alkotásának igényét. Ez, a kihívás mind a quattro- mind a cinquecento idején termékenyítőleg hatott a természet vizsgálására éppen úgy, mint az irodalomra és művészetekre. A quattrocento uomo universale-ja törekedett kiteljesíteni mindazokat a képességeit, igyekezett szert tenni mindarra a tudásra, amelyekkel a klasszikusok nyomába léphetett. Hozzá még közel álltak, elérhető távolságban voltak a nagy klasszikus példák. Ez, az önbizalomteli reneszánsz ember kora.
A cinquecento emberének magában való bizonytalansága, a kitágult világ sokféleségében, ellentmondásosságában, a klasszikusok tekintélyének megingásában gyökerezik. Problémáira hiába keresett megoldást kedvelt szerzőinél. A klasszikusok kihívására a quattrocento egyértelmű választ adott - alkotott szellemükben. A cinquecento embere előtt a klasszikusok elvetésének, vagy még mélyebb tanulmányozásának alternatívája állt. A paradoxiákkal teli kor, paradox választ adott - a megtartva elvetést.
A cinquecento új, a klasszikusokat pontosabban, mélyebben érteni, tanulmányozni, kritizálni kívánó szelleme hívta életre a humanista filológusok nemzedékét. A filológia térhódítása csak részben fakadt a korábbi kiadások hitelének és pontosságának megkérdőjelezéséből jórészt, a könyvnyomtatás elterjedésével - a hozzáférhetőbbé váló könyvek megjelenésével párhuzamosan - a művelődési igény növekedése követelte ki az új és új kiadásokat, ugyanakkor az antik szerzők műveit behatóan tanulmányozó, a görög és a latin nyelvben egyaránt nagy jártassággal bíró humanista filológus nemzedék nőtt fel.
A művelt emberré válás XVI. századi alapja és a tudományok elsajátításának előfeltétele a latin és a görög nyelv magasszintű ismerete volt. Erasmus embereszménye és humanista tekintélye a lutheri reformációnak a humanista eszményeket magáévá tevő melanchtoni irányzata és a francia reneszánsz I. Ferenc alatt kibontakozó virágzása egyaránt, a klasszikusok tanulmányozásának fokozott igényét vonta maga után és a filológusképző oktatás irányába hatott.
Zsámboky János Nagyszombatról elkerülve a humanizmus ezen északi áramával került kapcsolatba és tanulmányai során a kor filológiai beállítottságú iskoláit látogatta. Ez, az indíttatás, képzettség, életét meghatározó jelentőségű volt.
ZSÁMBOKY FILOLÓGIAI TEVÉKENYSÉGÉRŐL
Zsámboky számos könyvkiadásának tételes felsorolásától eltekintve néhány kiadványát kiemelve mutatom be filológiai munkásságát.
Első filológiai jellegű munkája az 1550-ben Strassburgban megjelent Lukiánosz kiadása. Bilingvis, pedagógiai célt szolgáló mű, a görög szöveg mellett Mycillus, Erasmus és Morus Tamás latin fordításait közli. További négy kiadást ért meg. Zsámbokynak a szöveghez írt kommentárjait és a dialógusok elé írt négysoros verses összefoglalóit, az 1563-as baseli Lukiánosz összkiadás is tartalmazza, sőt kommentárt csak Zsámbokytól és Gilbertus Cognatustól közölt. Zsámboky " … kommentárjai még egy évszázad múlva is megállták helyüket Iohannes Benedictus 1687-es Lucianos összkiadásában."15
1552-ben kiadott Δεμεγοριαι előszavában Zsámboky azt írta, hogy a korábbi Filelfo féle Xenophon Kyrupaideia fordítás és szövegértelmezés nem kielégítő volta miatt szánta rá magát az új kiadásra. Ugyanitt olvashatjuk, hogy Amerpachius buzdította munkájának közzétételére, és Amerpachius soraiból pedig azt tudhatjuk meg, hogy a Zsámboky féle fordítás nem egy helyen felülmúlja a Filelfo és Pyrkheimer által közzétetteket.
1558-as Ransanus kiadásában csakúgy, mint a 6 évvel korábbi Libanius szemelvények (Epistolarum Conscribendarum Methodus) esetében - és még oly sok esetben - a hibás szövegből igyekezett pontos értelmezést biztosító kiadást készíteni. Későbbi filológiai tevékenységére is leginkább ez a szövegrekonstruáló, recenzáló tevékenység a jellemző. Felkészültsége lehetővé tette számára, hogy a jobb - rosszabb másolatú, az idők vihara tépázta kéziratokból egy nyelvileg és értelmileg helyesebb, nyomtatásban is megjelentethető szöveget állítson össze.
Nem kevésbé jelentősek kéziratkutatásai, amelyek eredményeként részint a szövegrecenzálás terén tudott újat adni a korábbi kiadásokhoz képest, részint jelentős szövegbővítésre nyílt módja, esetleg elsőként adta ki a fellelt művet. Szövegkritikai fejtegetései, tárgyi magyarázatai különböző kiadásokban még évszázadok múlva is felbukkantak, közölt szövegei pedig az adott szerzőt illetően alapvető forrásnak tekinthetők még ma is.
1559-es padovai Janus Pannonius kiadását csakúgy, mint Ransanus kiadását, hosszas kutatómunka előzte meg és mint Liszthy János udvari kancellár is utalt rá a Janus kiadás előszavában, a szövegek köztételével Zsámboky komoly filológiai munkát is végzett. Janus Pannonius addig ismeretlen költeményeinek felkutatásában Liszthy, Zsámboky nagy segítségére volt. Jóval bővebb, az addigi legteljesebb Janus kiadását 1569-ben Bécsben bocsátotta közre, Liszthynek ajánlva. De Imitatione Ciceroniana (1561) című művében a kort olyannyira foglalkoztató imitatio problémáját boncolgatta, miközben kifejtette irodalomelméleti nézeteit. A párbeszédes mű egyik alakja Zsámboky, a másik, volt tanítványa, Bona György.
Horatius Ars poetica-jához (1564) írott kommentárjaiban megmutatkozott Zsámbokynak a latin költészetelméletben való elmélyült felkészültsége és tárgyi tudása. "Sámboky kitűnő, alapos parafrázisai és tárgyi magyarázatai ma is haszonnal forgathatók."16
Irodalmi tevékenységének programját 1565-ben kiadott Emblemata című művének Miksa császárhoz intézett ajánló emblémájában foglalta össze. Jobb és hitelesebb latin és görög szövegeket akart kiadni és még kiadatlan szerzőket publikálni. Utazásai során beszerzett kézirataira, lassan európai hírnévre szert tevő könyvtárára támaszkodva próbálta megvalósítani célkitűzéseit. Nagy segítségére volt ebben kiterjedt humanista ismeretségi köre. Barátai fordításokkal, kéziratok kölcsönzésével, tanácsokkal, jegyzetekkel segítették Zsámboky törekvéseit, aki maga is hasonlóképpen, önzetlenül állt az őt megkeresők rendelkezésére.
Jellemzően mutatkozik meg a humanisták összefogása Petronius kiadásánál (1565). A címlapon Obertus Gifanius (Hubert von Giffen) neves holland tudós versében kiemelte Zsámbokynak a töredékes Petronius szöveg helyreállításában szerzett érdemeit és több tudóst említ köztük Hadrianus Iunius-t - Zsámboky több munkájánál közreműködött - akik észrevételeikkel, megjegyzéseikkel járultak hozzá a szöveg teljessé tételéhez. "Zsámboky Petroniusa még két évszázad elteltével is el nem múló értéket jelentett az időközben napvilágot látott számos Petronius kiadás között."17 A Zsámboky féle Petronius kiadás értékeire Weszprémi István18 és Gulyás Pál19 is rámutatott.
Az 1781-es Conr. Gottlob Antonius féle lipcsei Petronius kiadás Recensio editionum Petronii című fejezetében Zsámboky kiadását kódexértékűnek minősíti, mert nemcsak új fragmentumok beiktatásával, hanem az általa használt kéziratok eltérő olvasatainak feltüntetésével, kitűnő konjekturákkal és magyarázatokkal tette teljessé kiadását. Az említett kiadás "lényegében nem más, mint az 1565-ös antwerpeni Sambucus editio újjáéledt formája."20
Hasonlóan mély filológiai tudománnyal készült műve Diogenes Laertios kiadása (1566). A görög szöveg latin fordítását adja, s a kiadvány tulajdonképpen "egy latin nyelven megírt alapos szövegkritikai tanulmány, tárgyi magyarázatokkal kiegészítve."21 Ajánlásában beszámol arról, hogy az eddig ismert Diogenes Laertios szövegeknek a kéziratokkal való egybevetésén kívül F. Ursinus szövegkritikai megjegyzéseit is felhasználta.
Plautus kiadása (1566) jól példázza a sokoldalú, elmélyült, mindenre kiterjedő pontosságú Sambucus-féle filológiai módszert. Ez a kiadványa, mint azt címlapszövegében maga is leírja Johannes Camerarius 1552-es baseli kiadásán alapszik. Zsámboky a tulajdonában lévő kézirat és Jovianus Pontanus kézirata alapján szövegértelmezési észrevételeit tette közzé, és mintegy 300 még napvilágot nem látott verssorral egészítette ki Plautus darabjait. Kiadványa függelékében Camerarius, Langius, Turnebus és Iunius jegyzetei is megtalálhatók. Zsámboky a Plautus szöveggel továbbra is foglalkozott, és az 1568-as báseli C. S. Curio gondozásában megjelent Plautus kiadás, az ő 1566-os editioján és további kutatómunkáján alapult. Ez, az addigi legteljesebb és legnagyobb teljességre törekvő kiadás volt, és számos tanulmányt és kommentárt közölt, többek között Scaligerotól, Alciatitól, Camerariustól, valamint a kiadás sajtó alá rendezőjének Curionak a jegyzeteit is tartalmazza.
Zsámboky Bonfini kiadása (1568) egyaránt jelentős, mint történeti és mint filológiai mű. Körülbelül kétszáz évig meghatározta a Magyarországról alkotott történeti képet.22
A korábbi Bonfini kiadások nemcsak, hogy teljesek nem voltak, de szövegük hitelessége, és megbízhatósága is sok kívánnivalót hagyott maga után. A Bonfini szöveg összeállítása korábbi hibás szövegű töredékes kiadások, rossz másolatok alapján, Zsámboky egyik legnagyobb filológiai teljesítménye. A kiadás bevezetőjében a történetírói hivatásról, hitelességről, a tárgyszerű pontosság jelentőségéről értekezik, mintegy Bonfinit dicsérve fejti ki történetírói ars poeticaját. Függelékébe több kortárs magyar szerző, így Oláh Miklós, Brodarics István történetírói munkáit is felvette. Az 1581-es második Bonfini kiadás javított szöveggel jelent meg, és a Zsámboky által elsőnek összeállított, I. Istvántól Mátyás királyig terjedő törvénygyűjteménnyel, valamint az Appendixében újabb történeti munkákkal koráig kiegészítve Bonfinit.
Vegetius Mulomedicinájának kiadása (1574) Zsámboky filológiai teljesítményeinek sorában jelentős helyet foglal el. Három régi kódex egybevetésével készítette el az addiginál használhatóbb szöveget. Weszprémi23 tudósit arról, hogy Mathias Gessner Lipcsében 1735-ben megjelent Scriptores Rei Rusticae című munkájában, Zsámboky Vegetius szöveg-helyreállítását igen gondos munkának tartja.
Stobaios-féle florilegiumok kiadásához; ami első kiadás, saját kéziratán kívül Guglielmo Sirleto kardinálistól, a vatikáni könyvtár vezetőjétől kért kéziratot, a megbízhatóbb szövegpublikálás érdekében. Kiadója Plantin, előszavában megjegyezte, hogy minden eddiginél jobb és teljesebb szöveg áll Zsámboky munkája nyomán rendelkezésünkre. "...aki jól ismert tudományszomjával semmit sem hagy felkutatatlanul, hogy azt rajtunk keresztül a tudós világ kincsévé tegye. "24 A kiadás keletkezésénél Zsámboky segítségére volt Gulielmus Canterus, loeweni belga tudós - aki a latin fordítást készítette. Werbőczy Tripartitumán végzett munkája jobb szöveget, egy antik jogra vonatkozó tanulmányt, és a magyarországi törvényekhez és dekrétumokhoz bő tárgymutatót eredményezett. Első kiadása 1572. Zsámboky Jánosnak a fentemlítetteken kívül még számos, mintegy félszáz kiadása, valamint több kéziratban maradt filológiai munkája van.
Sokat foglalkozott e korban nagyrabecsült, pedagógusként számontartott Quintilianusszal. Gerstinger tudósit, hogy Zsámboky ezirányú érdeklődését, több tulajdonában lévő Quintilianus-kodex, és azokban sajátkezű kollacionálási bejegyzései bizonyítják.25
Említésre méltó, hogy könyvtára igen gazdag volt Arisztotelész kiadványokban, több mint 60 kéziratot, kommentárt és nyomatot gyűjtött össze Arisztotelész műveiből.26 Arisztotelész iránti különleges érdeklődését nemcsak a tulajdonában lévő számos mű bizonyítja, amiket 1568-ban Victoriusnak irt levelében osztályozott, hanem levelezéséből képet kaphatunk Arisztotelész műveinek kiadása irányába tett erőfeszítéseiről.27
Zsámboky érdeklődése elsősorban a görög szerzők műveire irányult, ezt éppen annyira tarthatjuk a XVI. század közepétől megújuló görögség felé fordulás megnyilvánulásának, iskolázottságából fakadó érdeklődésének, a Pleiade-hatásának, mint a kultúra legveszélyeztetettebb értékeit megmenteni kívánó humanista ember féltésének.
A görög szerzők terén az első kiadások egész sorát bocsátotta közre. Aristainetos (1566), Eunapios (1568), Gregorios Nazianzenos (1568), Nonnos (1569), Hesychios (1572).
Első kiadások közé sorolhatjuk Bonfini és Janus Pannonius kiadását is, éppen a korábbiak igen töredékes volta miatt.
IRODALMI ÉS ESZTÉTIKAI ÁRAMLATOK A XVI. SZÁZADBAN
A humanizmus a retorikai képzettséget a harmonikus személyiség kialakításának módszereként fogta fel. A retorika tanulmányozása során bontakozott ki az az igény, hogy a lehető legteljesebb, a művészi irodalmi hagyomány legkiemelkedőbb, végérvényes eredményeit sajátítsák el. Ez az elgondolás alapozta meg a humanista irodalom és természetfelfogás alapvetését: "a klasszikusok mindenfajta művészet és tudomány felülmúlhatatlan mesterei, s munkáik a kultúra összes területén kivételes példa-értékkel bírnak."28
Az irodalmi nevelés terén Cicero volt a példa, a stílus, az etikai tartás és a csodálatos nyelvi technika mértéke. Tanulmányozása során lehet a stílustisztaság ama fokát elérni, amely a "humanitas" előfeltétele.
Egy olyan stílusízlés bontakozott ki, amely a nyelvet és a kifejezés lényeges formáit megváltoztathatatlan, személytelen alakban igyekezett kodifikálni és az irodalom elé mint kizárólagos modellt állítani.
A humanista imitatio történetében nagy jelentőségű a quattrocento utolsó éveiben kibontakozott vita, Agnolo Poliziano és Paolo Cortese között. Poliziano az imitációt eszköznek tartja a kivételes stilisztikai és irodalmi képességek eléréséhez, de az író legfőbb céljának a saját hang, önmaga megtalálását tartotta. " ...én nem vagyok Cicero és éppen Cicerótól tanultam meg, hogy magam legyek."29 Cortese az imitáció szükségességét hangsúlyozta, ez az egyedüli út, amely lehetővé teszi a tökéletesedést és ennek során a latinitás legtökéletesebb mintájához kell tartani magunkat, - a cicerói nyelvhez.
Vitájukban közös vonás, hogy az imitáció eredetiségét elismerik, megegyeznek a klasszikus mintatár szabad feldolgozásában, és az antik szerzők példájához kötődő irodalmi, stilisztikai felkészülés szükségességében. A kultúra folyamatosságának tudatából nőtt ki az antik szerzők, elsősorban Cicero alkotásaiból felszínre hozott eszményi normákhoz való igazodás kritériuma, ami végül a cinquecento klasszicizmusának esztétikájához vezetett. Az antik művek és a kor alkotásainak folyamatos összehasonlítása - a felállított normák számonkérése - az irodalomkritika alapjait vetette meg, egyszersmind arra a felismerésre vezetett, hogy más-más kulturális térben élők eltérő nyelvi eszközökkel fejezik ki magukat.
1512-13-ban zajlott Pietro Bembo és Francesco Pico della Mirandola nevezetes vitája az imitációról. Pico nézetei (sok tekintetben megegyeznek Polizianoéivel) "a jó írásnak azt a tökéletes minőségét, amelyre az író törekszik - s amelyet egyébként születésétől elméjében hordoz -, valóban helyesebb, ha sok szerző példája hívja elő, nem pedig egy szükségszerűen behatárolt és részleges, egységes minta."30
Az imitáció kánonját Pico elvetette és úgy tartotta, hogy mindazok, akik az irodalomban valamely szintre jutottak, nem az imitáció hagyományos kritériumai által tették. Az antik szerzők is azzal törődtek, hogy kifejezzék magukat, s nem Ciceró utánzásával. Bembo szerint a "szépen írásnak" az eszményi valóság valamennyi jellemvonását meg kell valósítania és ez csak egyetlen, a legtökéletesebb modell követése utján történhet, minden részleges megközelítést elkerülve. Bembo az imitációt a műalkotás belső szükségességeként próbálta felmutatni, és az imitáció nála a tökéletes irodalmi elegancia kánonjával azonosult. Az egyetlen minta védelme az irodalmi műalkotás koherenciájának gondolatából fakadt.
"Bembo és Pico nézeteltérése ...... az optimus vagy az omnes boni imitációjának kérdése köré sűrűsödik."31 Mindketten egy eszményi írásmodell létezését tételezték fel. Pico a neoplatonizmus velünkszületett eszme tanán keresztül közelíti meg az imitáció kérdését, Bembo egy körülhatárolható irodalmi és költői gyakorlatban már megtestesülve látta a normát, azaz a cicerói mű tanulmányozása, alapos kritikai megismerése során kell az ékesszólás leglelkét jelentő szabályokat megalkotni.
Marsilio Ficino neoplatonikus esztétikájának, költészettanának középpontjában az egyetemes Szépség állt, mint a mindenség rendjének és tökéletességének igazi kifejeződése. A Szépség Istentől származik és a dolgok valamennyijében megnyilvánul, mint a Szépség Eszméje, bár a dolgok a teremtés folyamán más-más arányban részesültek belőle. A művész, aki az eszmét az anyagba ülteti az isteni teremtéssel, analóg aktust visz véghez, az isteni ihletettség hatására. Az eszmét a dolgokban megnyilvánuló Eszméből nyeri - azaz Istentől - oly módon, hogy az elméjében öröktől meglévő Szépség Eszméjét a dolgokban megnyilvánuló, érzékelhető Szépség világítja meg. Ficino és követői számára a művészet feladata az eszményi valóság szimbolikus ábrázolása, ami mentes minden realisztikus vonástól, a dolgok érzékelhető oldalának visszaadásától. A modell-imitáció helyébe az Eszme imitációját állították. A műalkotás harmóniájának, tökéletes formai elrendezésének hagyományos humanista motívuma új jelentést kapott a újplatonikus eszmék fényében, és mint az eszményi szépség szimbóluma jelent meg. Az esztétikai báj, könnyedség önmagán túllépve az emberi élet eszményi kritériumává vált.32 (l. Castiglione: Il Cortegiano)
A cinquecento elején szilárdult meg, egy teljes egészében a harmónia, az abszolút formai fegyelem felé törő esztétikai és világszemlélet. A művészetben a formatisztaság mögött éppen a ficinoi tan nyomán egy metafizikus, titkos, elérhetetlen bölcsesség húzódik meg, s ad rejtett, transzcendes értelmet a harmóniának. A platóni ihletettség-tan általánosan elfogadottá válásával "először tárult ki az ajtó a művészi géniusz elismerése és autonómiájának visszaszerzése előtt."33
Az 1530-as évektől Arisztotelész Poetikája újította meg a cinquecento esztétikáját és művészetfelfogását. Az arisztotelianizmus az esztétikai kutatást az emberi közlés és a nyelv közegéhez vezette vissza, a neoplatonizmus spekulációiból, visszaadva a műalkotás emberi, világi célját, összhangban az új tudományos és kritikai szellemmel. Ettől kezdve a művészetet megismerő tevékenységnek tartották.34 Fölelevenedett az imitáció körüli vita, s amíg korábban az imitáció kulcskérdése a technikailag tökéletes mintával való kapcsolat volt, a Poetika után, a valóság utánzásának problematikája került a polémia homlokterébe. A valóság közvetlen ábrázolásának arisztoteliánus igénye került szembe a klasszikusok imitációjának élő hagyományával.
A természetesség és az irodalmi fegyelem összeegyeztetésére számtalan kísérlet történt. Ez leginkább Fracastoronak sikerült, Naugerius sive de Poetica dialogus (1555) című művében. A költői utánzásnak nem a dologra, hanem az eszmére kell irányulnia - írta. Megkívánta, hogy a művész rendelkezzen mindazokkal a tulajdonságokkal, melyekkel képes érzékelhető formában kifejezni azt az egyetemes szépséget, ami az utánzás tárgyában rejlik. A költészetet olyan cselekvésként fogta fel, mely során a látható szépséget megérezzük és a művészet technikai lehetőségeinek megfelelően kifejezzük.
Az arisztoteliánusok a költői mű tematikáját fokozatosan az emberi tevékenységek mind szélesebb körére, végül valamennyiére kiterjesztették, túllépve ezzel az Arisztotelész alkotta korlátokon. Lionardi Dialoghi dell' invenzione poetica-jában (1554) kifejtette, hogy jó költő egyben jó történész, és jó természet- és morálfilozófus is. Scaligero a költők tematikai osztályozását kísérelte meg, Fracastoro pedig tagadta, hogy lenne bármiféle témája a költészetnek, amely ne lenne megfelelő, ha a művészi ábrázolás kritériumait kielégíti.
A Poetika, a művészet célját, rendeltetését illetően is új gondolatokra inspirálta a teoretikusokat. Az arisztotelészi nézetekhez közelállók ragaszkodtak a művészet gyönyörködtető jellegéhez, míg a platonikusok az etikai morális felhangokat hangsúlyozták, vagy a költészetet egészében az erkölcsiség szolgálatába állították. (E kérdéskör alapján az arisztoteliánusok és a neoplatonikusok nézetei nem mindig határolhatók el élesen.) Mindkét elgondolás alapja az, hogy a művészet célját saját tevékenységi körén kívül keresi, a művészet valamilyen praktikus célra irányul.35 A problémakör Horatius "prodesse et delectare" költészet meghatározásán alapszik és az eredeti egyenrangú kettősségből az értelmezés során hol a használni akarás, hol a gyönyörködtetés lépett előtérbe.36
Az arisztotelészi tétel, miszerint a költészet nem a tényszerű valóságot, hanem a valószerűt ábrázolja, érvévé vált a Scaligero kodifikálta erkölcsi utilitarizmusnak, - a költészet eszköz, mellyel a gyönyörködtetve-tanítás céljához jutunk - amely az ellenreformáció moralizáló légkörében teljes győzelmet aratott, valamint a manierista esztétikának, ami a "valószerűséget" a tényszerű valóság ellentéteként - kitágítva értelmezte.
A pedagógiai, erkölcsnemesítő irodalmi célkitűzések mindig is közel álltak a humanizmus esztétikai felfogásához. Az erkölcsi hasznosságra való törekvés tendenciájának erősödésével együtt járt, hogy a valószerűség ábrázolásának arisztotelészi tételét mindinkább pedagógiai kontextusba helyezve átértelmezték és az oktató, nevelő célzatú esztétika egyik dogmájává vált, hogy azt kell ábrázolni, aminek lennie kell!
A tridenti zsinat, az előretörő ellenreformáció, az imitáció és a művészet pedagógiai szerepének egyházi propagandát szolgáló, dogmatikus értelmezését vezette be. A zsinat előírásai a művészi szabadság jelentős megnyirbálását jelentették, a püspökökre ruházta az egyházi művészet felügyeletét, a concilium elítélte a manierizmus játékos, virtuóz formalizmusát, szenzualizmusát és szorgalmazta az érzelmek hangsúlyozását a művészetben.
A cinquecento derekán a politikai centralizációs tendenciával párhuzamosan a klasszikus retorika mindinkább háttérbe szorult az olyan műfajokkal szemben, amelyek a gondolat kifejezésének burkoltabb formáit tették lehetővé. A század vége felé a retorika újra előtérbe került, a reformáció-ellenreformáció vallási harcai során. A századközép retorikája a míves beszéd, a grammatikai, stiláris tisztaság, a szép kifejezések műfaja volt, és kevéssé az érvelésé. A cinquecento teoretikusainak vágya a retorikai és a poétikai normák rendszerezésére, világos műfaji határok megvonására Arisztotelész nyomdokain haladva megvalósíthatónak látszott. Kezükben érezték a tökéletesen kodifikált szabályrendet, amit legfeljebb gyakorlati normákkal kell kiegészíteni a költői kompozíció, a stílus tisztasága érdekében. A műfaji normák körüli vita igen kiterjedt irodalomban öltött testet, és a szerzők szándéka és alkata szerinti merevséggel felépített kánonrend betartása kívántatott meg az alkotóktól. Az arisztotelészi szöveget normatív szabályrendként értelmező magyarázatokkal éles ellentétben álltak a kor regulák fogásából szabadulni kívánó neoplatonikus alapozottságú lázadó alkotásai.
A XVI. század második felében az "idea" önállósulni látszott a manierizmus gondolatvilágában. Az alkotónak művészi leleményre, ihletre van elsősorban szüksége, - neoplatonista ideára - (a ficinoi esztétikában ez a természetben tükröződő szépség újraalkotásához szükséges) ami a műalkotás előképe, a természetnek pedig az a "feladata", hogy biztosítsa az idea látható kifejezéséhez az anyagi valóságot. Így jutott el a művészet a természet-, majd az Eszme-utánzástól, a befelé forduló meditatív alkotásig.
ZSÁMBOKY NYELVSZEMLÉLETÉRŐL
Bembo nézetei, amelyeket Prose della volgar lingua (1525) című művében kifejtett, a cinquecento nyelvi vitájának alapjául szolgáltak. Amint az imitáció-vitában itt is egy létező gyakorlat az, amelyre teóriáját építette; a toszkán nyelv Petrarcai használatában látta a tisztán irodalmi nyelv modelljét. Klasszicizmusának nyelvszemléleti kifejeződése, hogy arisztokratikus módon értelmezte és vizsgálta a toszkán nyelvet. Teljesen figyelmen kívül hagyta népi, köznapi használatát, és minden törekvése arra irányult, hogy megfeleltesse a toszkán nyelvet az antik modellnek, egyszersmind kimutassa, hogy e nyelven is lehetséges az irodalmi alkotás az antik nyelvek színvonalán.
A neoplatonikus eszményi norma nyelvi téren a legtisztább, legválasztékosabb, legszebb, legízesebb kifejezések iránti vonzódásban, az igazán kifinomult és elegáns irodalmi nyelv kimunkálására való törekvésben, valamint a harmónia és báj értelemben felfogott szépség nyelvi kifejezésének keresésében nyilvánult meg. Az irodalmi nyelv egységes Bemboi modelljével szemben, más teoretikusok, az összes dialektusból részesedő, de mindegyiktől különböző udvari nyelv dantei tézisét állították. A mindennapi használatban folytonosan megújuló, fejlődő és élő nyelv követését szorgalmazták a fiorentinizmus kikristályosodott kifejezések és mondatok korlátai közé szorított absztrakciója helyett. A Bemboi - Cicero, Petrarca, Bocaccio fémjelezte "legkiemelkedőbbek és egységes" - modell, jelentős befolyást gyakorolt a század irodalom- és nyelvszemléletére. A nyelvi vita igazi jelentőségét, azonban a vulgáris nyelveknek az irodalom számára alkalmas közegként való értékelése adta.
A toszkán nyelv irodalmi rangra emelése többé-kevésbé a trecentóban megtörtént, azonban ez csak egy nyelvjárásra, más értékelés szerint csak egyes, kiemelkedő alkotók nyelvére vonatkoztatva vált elfogadottá. A Toszkánán kívüli nyelvek, nyelvjárások, korábban rendre alulmaradtak a klasszikusokkal való összehasonlításban, sorra könnyűnek bizonyultak a humanisták szigorú kritériumai szerinti megmérettetésben.
A cinquecento nyelvi vitájában kristályosodott ki a vulgáris nyelvek fejlesztésének programja. A szerzők a művelt közlésre alkalmassá tétel módjában és a megfelelő színvonal eléréséhez szükséges időt illetően nem, - de a vulgáris nyelvű alkotásban, mint elvi lehetőségben, konszenzusra jutottak.
A latin nyelvet alapul vevő nyelvi újítás hangsúlyozói szívesen mutatták ki a nemzeti nyelvű irodalmi alkotások latin előképeit, a latin nyelvből származó szóhasználatot, mondatszerkesztést, nyelvi fordulatot. A nyelvi vitában polarizálódott álláspontok az alábbiakban foglalhatók össze: a nemzeti nyelvű irodalom imitáció csupán, - egészen odáig menve a következtetéssel, hogy inkább eredeti latin nyelven kell alkotni, a vulgáris nyelvek még nem alkalmasak a művelt irodalom számára, illetve a latin nyelvből kölcsönzött nyelvi tisztaság éppen a vulgáris nyelvek fejlődését teszi lehetővé sőt, a közérthetőség, a nemzeti kultúra, a nemzeti nyelv fejlesztését kívánja meg, annak sajátos törvényei, szelleme figyelembevételével, és nem az imitáció útján kölcsönzött idegen elemekkel.
Speroni Dialogo della linguajában (1542) kifejtette, hogy az írók nemzeti nyelven is a klasszikusokon pallérozott érzékenységnek megfelelő módon fejezhetik ki magukat. Speroni traktatusa valamennyi vulgáris nyelv védelmében érveket és mintát adott, széleskörben sikert aratva.
A műfordítás során felmerült problémák is a vulgáris nyelven vagy latinul alkotás kérdése körül sűrűsödtek. Az, hogy fordítás útján képtelenség visszaadni az eredeti művek nyelvi értékeit, - Bembo, Speroni a francia Du Bellay és mások nyomán - általános nézetté vált - ezt a nézetet vallotta Zsámboky is.37
A Pleiade-kör azt a következtetést vonta le, hogy anyanyelvi irodalmat kell teremteni, Zsámboky, noha közeli jó kapcsolatban volt a Pleiade egyes tagjaival, mégis a latin nyelv védelmét tartotta időszerűnek a vulgáris nyelvek ellenében. Zsámboky nyelvi felfogásában a Dante nyomán elterjedt nézetet követte a klasszikus nyelvek "örök és nem romlékony"38 voltáról. Ezt azonban csak a vulgáris nyelvekkel összehasonlítva állította a latin nyelvről. Az örök és mértékadó kifejezésmód keresése tükrözi Zsámbokynak a részben a quattrocentóban gyökerező nyelvszemléletét, a cinquecento állandó mértékek és tiszta eszmék iránti vágyát, továbbá az értékrend fellazulása közepette a latin nyelv az időállóság illúzióját kelthette.
A nyelv valóságtükröző szerepének általánosan elterjedt nézetét Zsámboky is átvette és mert a valóság állandó változása szükségszerűen a nyelv változását vonja maga után, így a latin nyelvben találta meg a normativitást jelentő nyelvi ideált.39 Mivel a klasszikus nyelvek - legfőképpen a latin - kiállták az idő próbáját, a napi gyakorlat tisztátalanságai lekoptak róla, illetve nem szennyezik, így az állandóság sokkal inkább jellemzője, mint a vulgáris nyelveknek. "Zsámboky szerint a latin nyelv állandósága a latin grammatikában ölt testet."40 A humanizmus alapja a grammatika, és Zsámboky számára is az, akárcsak sok humanista társa számára. Emblematajában írta, hogy "...semmit nem tesz örökérvényűen az, aki gyenge a grammatikában."41
A latin nyelv differenciált, kiművelt és árnyalatok kifejezésére alkalmas, - e téren felülmúlja mind a görög, mind pedig a vulgáris nyelveket - és a leginkább alkalmas arra, hogy az emberi lélek mélységeit, a tudomány egzakt megállapításait e nyelven fejezzék ki. Zsámboky De imitatione Ciceroniana című művében fejtette ki ezeket a nézeteit.42
A humanisták többségével együtt Zsámboky is Cicero műveiben látta egyesítve az antik irodalom nyelvi értékeit, a stílus, a nyelvi tisztaság és gazdagság megtestesülését. " ... Cicero a latin nyelv fejedelme . . . minden nyelv közös és legnagyobb, legtökéletesebb szónoka."43 Cicero, Zsámboky számára is a legfőbb mérce, azonban nem esett a szélsőséges ciceroniánusok hibájába, nem vált számára a cicerói nyelv az egyetlen és állandóan tanulmányozandó, utánzandó stílussá. "A levélírás módszerének" ajánlásában számos szerzőt sorolt fel, akiknek a tanulmányozása fontos, és megalapozza azt a tudást, ami Cicero műveinek elmélyült olvasásához, imitációjához szükséges.
De imitatione Ciceronianajában Zsámboky Ciceróról szuperlatívuszokban ír, és az imitáció kérdésében a Cortese és Bembo fémjelezte irány felé hajlik, a tökéletes és egyetlen mintához igazodás mellett érvel. "Ha ugyanis mindenki közül egy a legjobb, miért nem akarsz inkább vele tartani, mint a többekkel, mégha jók is."44 - kapcsolódik Pico és Bembo vitájához, az optimus imitációjára biztatva Bonát, tanítványát. Arra a kérdésre, hogy "vajon más jó embereket is el kell-e sajátítani a stílus ékesítésére?"45 - nem ad egyértelmű választ, de mint láthattuk, más művében sok minta tanulmányozása után látta elérhetőnek a cicerói stílus megközelítését, igaz, erre részben pedagógiai megfontolások vezették, az érdeklődés fenntartása, fokozatosság, nem utolsó sorban Cicero nyelvi, stiláris megoldásainak - elsőbbségének kimutatása. "De kérlek és buzdítalak titeket, hogy Cicerót a többieknél jobban tiszteljétek: ő egyrészt gondosan adta át művészetét, másrészt a latinoknál senki sem tárgyalta nála tökéletesebben, annyiféle példával, hogyan kell a szónoki gyakorlatot művészi szintre emelni"46 - írta Zsámboky Wolfgang és Georg Kremernek A levélírás módszere című pedagógiai célzatú műve ajánlásában.
Sturm hasonlóan nyilatkozott Ciceróról: "Legyen hát megállapított tétel, hogy nincsen író, aki biztosabb és kitűnőbb példáját adja a latin nyelvhasználatnak."47 Zsámboky a ciceroniánus eszmékkel tanulmányai során korán megismerkedett. Strassburgban, Sturm oktatásának középpontjában a latin stílusképzés állt. "... a tanuló Cicero nyelvén tudjon beszélni és írni."48 A De imitationeben így ír Zsámboky: " ...elismétlem neked azoknak a sorát, akik az Ingostadtban egykor e tárgyban tartott beszédből eszembe jutnak."49 Tehát Vitus Amerpachius oktatásából sem hiányozhatott a századot olyannyira foglalkoztató imitáció kérdésének taglalása. Zsámboky nem volt szélsőséges ciceroniánus. Ez nemcsak a görög szerzők különösen nagy becsben tartásában, a görög nyelvismeret fontosságának hangsúlyozásában50 mutatkozik meg, hanem abban a sokrétű és életét leginkább jellemző filológiai tevékenységben is, ami a klasszikus auktorok teljesebb és pontosabb megismerését tűzte ki célul. Figyelemre méltó amit Zsámboky a De imitationeban Bembo tevékenységéről ír: "Kezdeményezője volt annak, hogy többeknek Cicero legyen a kezében, és az ő modorát és mintáját kövessék amennyire csak lehet. Így ... az emberi és isteni irodalom, elűzvén a barbárságot, előtör a sötétségből és fényt gyújt a tanulmányoknak."51 Zsámboky Bembo és Cortese munkásságából a római ékesszólás megmentéséért, a nyelvi tisztaságért a barbárság ellen folytatott harcot emelte ki. Tőle aligha várható, még Padova és Párizs - a nemzeti nyelvű irodalomról folytatott viták legfőbb központjaiban folytatott tanulmányok után sem, hogy a vulgáris nyelvű irodalom propagálója legyen.
A nyelvi kérdésben elfoglalt álláspontja; hogy majd a távoli jövőben, amikor a vulgáris nyelveket is sikerült a latin nyelv szintjére emelni, oly fokig kiművelni - majd akkor válnak alkalmassá a művelt közlésre.52 A vulgáris nyelvek fölemelésének eszközét a latin nyelvben látta, és a híres nemzeti nyelvű alkotások létrejöttében a latin nyelv szabályozó szerepének elsőrendű jelentőséget tulajdonított.
A Decameronról írta: "Éjt nappallá téve bújják manapság Boccaccio történeteit, hát nem latinul ír? Ezen kívül a szavak, kifejezések, mondások, áthelyezések, záróritmusok, annyira hasonlítanak néhány latinra, hogy azt mondaná az ember Cicero elbeszéléseit olvassa. Bár azt a fenséget és higgadtságot, amit a szónoki vitatkozás és fórum megkíván, nem tudja megőrizni történeteiben."53 Azon túl, amit Téglássy megállapít, hogy e sorokban a "magyar Boccaccio-kritika kezdeteit üdvözölhetjük"54 képet kaphatunk Zsámboky irodalmi ízléséről, bepillanthatunk esztétikai normarendjébe. "Zsámbokyt megelőzően Bembo és Speroni is vizsgálat tárgyává tette Boccaccio stílusát, amit ők is az olasz próza humanista megnemesüléseként magasztaltak fel."55
Zsámboky, Bembo és Castiglione stílusát vizsgálva érdemüknek tartotta, hogy a klasszikusok mintájára az olasz nyelvben meghonosították a csevegési stílust.56 Petrarca nyelvezetében a latin eredetű szavakat, nyelvi fordulatokat vizsgálta, - nem kevéssé Speroni hatására, - messzemenő következtetésekre azonban Zsámboky nem jutott. Speroninál az olasz nyelv kiművelésének programja melletti érvvé vált a klasszikus nyelv fordulatainak és stílusának átvétele a vulgáris nyelvekbe.
Zsámboky nyelv és irodalomszemléletében megnyilvánuló konzervativizmust csak részben írhatjuk a cinquecento klasszicizmusának eszményeihez való ragaszkodás rovására, hisz épp e klasszicizmus irodalomelméletének kanonizálója Bembo, a nyelvi kérdésben elismerte a nemzeti nyelven alkotás jogosultságát, igaz előtte olyan nyelvi példák álltak, mint Petrarca, Dante, Boccaccio és épen az ő nyelvükben találta meg a követendő mintát. Zsámboky műveikben a latin vonásokat kereste, hogy a latin nyelv elsődlegességét bizonyítsa, a vulgáris nyelvekkel szemben.57 A latin nyelv védelmének szükségessége egy olyan kultúrkörből hozott gondolat lehetett Zsámbokynál, amelyben nincs még meg az irodalom számára elég bőséges szókincs, grammatikai biztonság, stiláris finomság.
Francia területen a Pleiade nyújtott útmutatást, hogy a viszonylag kiműveletlen francia nyelvet az irodalom szintjére kell emelni a klasszikusokkal vetekedő irodalmi alkotáshoz. Ezt a nyelvi célkitűzést az itáliai teoretikusoktól vették át, döntően Speroni Dialogo delle lingue című munkájából - és megpróbálták szellemében programszerűen megújítani a francia nyelvet és irodalmat.58
Itáliában már Petrarcaval megkezdődött a toszkán nyelv kiművelésének folyamata, bár a humanizmus antikvitáscentrikus nyelvszemlélete időlegesen megakasztotta. A nyelvművelés programmá csak a cinquecentóban az esztétikai elvek tisztázása után vált. Luther a nemzeti nyelvű oktatást propagálta, bár merőben más alapról indulva, mint az olasz-francia teoretikusok.
Zsámboky szkeptikus tartózkodással fordult a nyelvművelő kísérletek felé a nagy nemzeti nyelvű irodalmi fellendülés ellenére. Könyvtára alig őrzött vulgáris nyelvű alkotásokat, naplóját, leveleinek túlnyomó többségét latinul írta. Ugyanakkor ismerte az irodalmi viták pro és kontra érveit is.59
A nyelvi reform sok és sokféle példája és érve a vulgáris nyelvek egyenjogúságának elvi elismerésére indította Zsámbokyt. A jövőt illetően elfogadta Speroni tételét, hogy a vulgáris nyelveknek is megvannak a maguk Cicerói, Vergiliusai, Homéroszai és Demoszthenészei.60 Fenntartásai a vulgáris nyelvek grammatikájának kidolgozatlanságában, fejlettlenségében, az anyanyelvi oktatás gyengeségében gyökereztek. A szegényes szókészlet és a nyelvjárások megléte is a vulgáris nyelvek alkalmatlansága melletti érvei. A klasszikus nyelvekből történő szókölcsönzés, szóképzés és a körülírás módszerével lehet hosszas fáradozás utján a vulgáris nyelveket kiművelni - vélekedett Zsámboky.61 Amíg ez másokat cselekvésre késztetett, Zsámboky a távoli jövőbe helyezte a megvalósulás lehetőségét és nem állt a nemzeti nyelvművelők táborába.
ZSÁMBOKY KÖLTÉSZETÉRŐL
Első költői próbálkozásait az 1550-es Lukiánosz kiadásában adta közre. Didaktikai célt szolgáló négysorosok, a lukiánoszi dialógusok tartalmáról, mitológiai vonatkozásairól és a belőlük levonható erkölcsi tanulságokról adnak összefoglalást. Zsámbokynak ez a műve még legalább hét kiadást ért meg és mindegyik tartalmazza a párbeszédek elé írt verses összefoglalásait. Ezeket Zsámboky kommentárjaival együtt átvette az 1563-as baseli Lukiánosz összkiadás.
Az 1552-ben kiadott Δεμεγοριαι függelékében új, jórészt alkalmi verseit közölte. A kötet előszavában, ahol Amerpachius Zsámbokyt filológussá, Zsámboky maga magát költővé avatta. A Δεμεγοριαι -ban található versek - barátaihoz, ismerőseihez, tanáraihoz intézett klasszikus remineszcenciákkal sűrűn átszőtt üdvözlések, költői levelek - nem kevés költői gyakorlatról és a klasszikusokban való jártasságról tanúskodnak. Zsámboky e verseit inkább a kimunkáltság, a klasszikusok eszméinek és kifejezésmódjának ismerete, a szorgos gyakorlással elsajátított verselőkészség, mintsem a költői ihletettség jellemzi. Zsámboky eredetiségében sok humanista társán azonban így is túltett. Formai és tartalmi szempontból mértéktartó, az egyszerű, természetes kifejezéseket keresi amellett, hogy a humanistákra jellemző klasszikus utalásokkal sem bánik szűkösen. Szerény, kiegyensúlyozott, sztoikus életszemlélete sugárzik át versein. Mestereihez intézett költeményeit a tanítványi tisztelet, megbecsülés és hála hatja át. Verseiről a címlapon az alábbiakat jegyzi meg: Adiectis quoque eiusdem Poematis aliquot, aliorum propediem edendorum velut primitiis.62
Önálló kötetként megjelent versgyűjteménye a Poemata quedam Joannis Sambuci Tirnaviensis, Pannonii, Patavii conscripta 1555. A kötet jellegzetes humanista tematikával íródott. Barátokhoz címzett üdvözlő verseket, költői leveleket, elmélkedő, oktató tárgyú epigrammákat és epigrammaszerű költeményeket, epitalamiumokat, epitáfiumokat és vallásos verseket tartalmaz. A Bona Györgynek és Istvánffy Miklósnak ajánlott műben az ifjak számára készült tanköltemények is helyet kaptak. Szakított a túlságos utánzással, csökkent verseiben a klasszikus utalások száma, a műveltség öncélú csillogtatása. Poeta ductusként továbbra sem a pillanat ihlete vezette tollát és miként az élet más területein, a költészetben is a rendszeres gyakorlással, a napi fáradtságos munkával, a klasszikus mintákhoz hasonított alkotás az, ami értékrendjének csúcsán állt. Oktató tárgyú, elmélkedő, egy-egy erényt, életelvet megverselő költeményeiben gazdagon bontakozik ki Zsámboky józan, egyszerű, őszinte életfelfogása. "Epigrammáiban Martialis életelvét tartotta szem előtt: Parcere personis, dicere de vitiis."63
Az 1566-ban kiadott Emblemata kötetének függelékében ismét közzétette e didaktikus kis darabok jó részét. A sztoikus erkölcsi nézetek és magatartás iránti fogékonyság Zsámboky epigrammáiban jut leginkább kifejezésre.64 Tanáraihoz, barátaihoz intézett költői leveleiben továbbra is a tisztelet, a megbecsülés és az önzetlen barátság hangján szólt. Vallásos költeményeiben összeolvad a hazaszeretet és a vallásosság - hazának, hitnek egy az ellensége, a török. Több versében panaszkodik hazája sorsán, istenhez fohászkodik, erőért, egyetértésért, hogy ellenségeitől megszabaduljon az ország és a hit. Ez a hang és tematika korábbi költeményeinek is jellemzője és Zsámboky vallásos, hazafias költészetének alaphangja marad a későbbiekben is.
Krisztushoz, Márk evangéliuma 8. részére (1552) című verséből;
Hallgass hát miránk a hadak veszedelme közt most,
Verje kezed, Krisztus, vissza a vad törököt.
és a későbbi Krisztushoz címűből, hasonló gondolatvilág bontakozik ki.
Krisztus, könyörgünk, ó segíts
Jöjj késlekedni nincs idő,
dolgunkra nyújtsd ki jobb kezed
szentséged űzze el bajunk.65
Epitalamiumaiban a római költők sikamlósba hajló hangja helyett a házasság szentségéről énekel. A XV. század humanistáira ugyane minták az érzéki szerelem ábrázolásának irányába hatottak és pajzán csapongással célozgattak a házasulandók magánéletére.
Zsámboky Emblemata című kötete 1564-ben jelent meg, legnagyobb költői teljesítménye, és költői hírnevét leginkább emblémái emelték. Az emblémaköltészet jellegzetesen manierista műfaj, aminek megteremtője és Európa-szerte ismert művelője az olasz Andrea Alciati volt. Az embléma oktató, bölcselőszellemű, epigramma tömörségű vers, amihez képet mellékeltek. A vers és kép együtt adják azokat a rejtett vonatkozásokat, aminek megfejtése révén az olvasó erkölcsi tanulsághoz, bölcs intelemhez jut. Egyszerre gyönyörködve a képes ábrázolás szépségében, a vers ritmikájában, csattanójában és szellemes gondolatfűzésében valamint a kép és vers oda-vissza utalásaiból kibomló rejtett tartalomban. Az emblémaköltészet népszerűségét mi sem bizonyítja jobban, mint Alciati 1552-ben megjelent emblémás-könyve, ami mintegy kétszáz éven át nem kevesebb mint 150 kiadást ért meg, és számos nyelvre lefordították. "Nyilvánvaló, hogy ezek az emblémás könyvek elsősorban illusztrációiknak köszönhették elterjedtségüket." - írta Varga László Sámboky (Sambucus) János emblémái című dolgozatában.66 Ezzel a megállapításával részben egyetértve rá kell mutatni a manierista nyelvszemlélet jellegzetességeire, aminek terméke ez a műfaj, és népszerűségében szintén szerepe lehetett.
A nyelv, a manierista költészet számára nemcsak kifejező eszköz hanem ihletforrás is. A költő mondanivalóját a nyelv közegében fejezi ki, egyszersmind a nyelvből nyeri.
"A manierizmus korának döntő élménye nyelvszemléleti és nyelvi eszközök használata terén valószínűleg az az elképzelés, hogy a szavak és nyelvi fordulatok önálló léttel és alkotóerővel bírnak, azaz a költő helyett a nyelv gondolkodik és költ."67
Az alkotási folyamat öntudatlanságának előfeltevésén nyugszik ez a nyelv és költészetszemlélet, szoros rokonságot tartva a ficinoi ihletettség-elmélettel.
E nyelvszemlélet fényében nem csodálkozhatunk azon, hogy milyen jelentős volt a XVI. század teoretikusai számára a nyelvi kérdés és hogy mennyire megmozgatta a nyelvi vita a humanisták széles rétegeit. A vita középpontjában a nemzeti nyelv kérdése állt részben azért, mert az anyanyelv az öntudatlan költői alkotáshoz nagyobb biztonságot adott és a nyelvi ihletés új forrása volt. Ez a költői gyakorlat vulgáris nyelvek melletti érve volt.
A klasszikus költészet a ritmus, a mondatok tagolása, a kifejezés pontossága, simasága, hajlékonysága, lendülete révén hat. A manierista költészetfelfogás nem találhatott előképet a klasszikusok között. A manierista költészetre a metaforikus képi asszociációkra építő, díszítő elemekkel teletűzdelt, virtuóz, olykor mesterkélt kifejezésmód a jellemző. A manierista stílus bár művi, mégsem papírízű. Virtuozitása ellenére szógazdagsága miatt nehézkesnek tűnhet, mégis eleven. Ezt nemcsak annak köszönheti, hogy közel áll a beszélt nyelvhez, hanem metaforagazdagságának is. A metaforikus kifejezés arra szolgál, hogy tárgyát minél inkább eltávolítsa a megszokott képtől és merész asszociációk segítségével a gondolkodás ugorja át a közvetlenül adottat, a nyilvánvalót. A manierista metafora nem az azonnali ráismerés örömét akarja kiváltani az olvasóból, nem a valóságot másolja, hanem kitágítja a valóság értelmezési körét, le és elleplezi tárgyát. A szokásos megjelölést mással cseréli fel, a jelek szabadon és kötetlenül felcserélhetők, a költői fegyelem helyett a szavak affinitása irányítja a gondolatot. A metaforikus stílus asszociációinak értelmezhetősége miatt feltételez egy hasonló ismeretekkel bíró kulturális réteget. A metaforizmus a beavatottak titkos nyelvévé válik és nemcsak a bonyolult gondolat, bonyolult kifejezési formája, hanem a tömegek távoltartásának eszköze is.68 A metaforizmus a maga kulturális körének világszemléletét tükrözi, a dolgok állhatatlan, dinamikus természetéről, amikor nem magukat a dolgokat veszi célba, hanem viszonyaik bonyolult hálózatát. "A metaforizmus a relacionizmus terméke, azé a világszemléleté, mely bármit bármivel behelyettesíthetőnek, egybevethetőnek tart."69
A concetto szintén fontos formaeleme a manierista költészetnek. Nem egyéb mint csattanó, szóvicc, szellemes ötlet, ellentétes dolgok paradox kapcsolata. A közvetlen élménytől való elhatárolódás, az egyszerű dolgok extravagáns, rafinált és összetettként való bemutatásának eszköze, érzéki észleletek, összekeverése, felcserélése révén. A concetto az általa kapcsolatba hozott képzetek látszólagos összeférhetetlenségére épül. A metaforák tárgyukat elegánsan, szellemesen le- és elleplező asszociatív rébuszaiból a jelzett és a jel közé iktatott kép révén alakult ki az embléma műfaja.
Zsámboky Emblemata-jának Előszavában a műfajról értekezik és az alábbiakban vonja meg határait. Az embléma célja az erkölcsi oktatás, képszerű ábrázolásával ne csak gyönyörködtessen, hanem burkoltan az erkölcsi igazságot is foglalja magában. Rejtett vonatkozása pedig gondolkoztassa meg az olvasót, tanítson, de legfőképpen legyen benne rejtett tartalom, éleselméjűség, kellem és sokoldalúság. Az emblémának gazdag tartalmúnak kell lennie, hogy az olvasót foglalkoztassa és gazdagsága a szép gondolatok súlyában jusson kifejezésre.
E könyvben legeredetibb Zsámboky költészete. Az emblémák széleskörű tárgyi tudást, asszociativitást igénylő verseiben találta meg igazi hangját.Poetica ad Dionysium Lambinum című emblémájában a megszemélyesített poézis szólal meg. Zsámboky költészetének ars poétikáját fedezhetjük fel benne.70
"Bármi témát választok, akár komolyat, akár vidámat, lényegében mindent utánzok és nem magamat adom. A valóságot a képzelettel, a képzeletet a valósággal keverem, hogy gyönyörködtetni tudjak. Mondanivalóm sorrendjében nem tartok be előírt szabályokat, s a kifejezések és a képek is nálam sokkal szabadabbak, mint másoknál. Sem a tárgy, sem a forma nincs nálam meghatározva, mégis testet ölt, amit alkotok. Nagyobb művészet ugyanis a változatos témákhoz a megfelelő formát megtalálni, mint előre megadott tárgyhoz az előírt versmértéket vagy műfaji jelleget alkalmazni. Mint, hogy új utakon járok, talán ügyetlennek látszom, de a művészi formákban sokkal változatosabb vagyok. Nem én alkotok, hanem engem formálnak, az isteni szikra bennem munkálkodik, de az idővel együtt változom."71