5. Török után a második történelmi mélypont

A háború befejeződésével a vidék is új reményeket táplált. Sok munkával és leleménnyel igyekeztek a veszteségeket pótolni. Kalapács József, Juhász János, Szikora János és édesapám 1948-ban közösen vásároltak egy G.M.C. gyártmányú, négy tonna teherbírású teherautót, hogy a megtermelt konyhakerti növényeiket értékesíteni tudják a fővárosban. Ehhez a községi hivatalnak igazolnia kellett, hogy valóban Pereg Bankháza pusztai lakosok, kizárólag csak a saját terményeiket szállítják és csak a lakóhelyük és Budapest Nagyvásártelep közötti útvonalon. Reményeiket azonban hamar eloszlatták. Az autót fel kellett ajánlaniuk az államnak. 1951 májusában édesapám nevére címezve érkezett a Járásbíróságtól egy idézés bűnügyben. A szélére mellesleg rágépelték, hogy hozza magával a teherautó felajánlását igazoló ajánlott levél feladó szelvényét. Ha nem vitte volna, elkobzás és börtönbüntetés járt volna. Ez az autó volt a lacházi gépállomás első és sokáig egyetlen tehergépjárműve.

A magyar honvédség tulajdonába került reptér építése kevéssel a háború után nagyon nekiiramodott. 1950-1952-ben műszaki személyzetet telepítettek Bankházára és a reptér területét is növelték, ezért 1951-ben a Szikora családnak, Komlósdy családnak, 1952-ben Kalapács Józsefnek és az én szüleimnek 24 óra alatt teljesen el kellett hagyni a házát (Kalapács Sándoréknak a fél házat). Amit magukkal tudtak vinni, az maradt csak az övék. Családi levéltárunkban még most is megvan az a negyed lapnyi – valami nyomtatványból tépett fecni hátuljára gépelt – levél, melyet a tanácsházáról személyesen hozott egy ember 1952. április 8-án. Tartalmában Kiskunlacháza község Tanácsának Végrehajtóbizottsága felszólítja ifj. Grabarits István bankháza pusztai lakost, hogy 24 órán belül ottani lakásából minden ingóságával, jószágállományával költözzék el. Ellenkező esetben minden ott maradt ingóságát a Honvédelmi Minisztérium fogja igénybe venni. Édesapám ekkor motorra ült és segítségért sorba járta az ismerősöket.

Lacházán, úgy, mint Bankházán senki sem akadt, aki be tudott volna fogadni minket, hisz ők is szűkösen és megfélemlítve éltek, de a peregiek szinte – a saját biztonságukat kockára téve – egy emberként a segítségünkre siettek. Közös elhatározással, a távoli örökösök vélelmezett beleegyezésével felnyitottak egy kis öreg házat az utolsó utcában, a völgyi cigány putrik szomszédságában, ahonnan kihalt az öreg tulajdonos.

Ez a kis földes, szoba-konyhás, egerek által lakott épület lett több mint egy évre a lakásunk. Bankháziak és peregiek lovaskocsikkal elszállítottak minden ingóságunkat rokonokhoz, ismerősökhöz, Ráckevére, Dunaharasztiba. Az állatállományt, takarmányt, gazdasági eszközöket a bankházi Czérna Balázs családja fogadta be határozatlan időre. Unyiék még ennél is szigorúbb kilakoltatási parancsot kaptak: személyenként 20 kilós csomaggal kellett elhagyniuk Bankházát. Gyönyörű kúriájukat, a megmaradt mintagazdaságukat, gazdasági épületeiket a távozásuk után azonnal lerombolták. Az Unyi kúria, istállók és magtárak téglái Apajra kerültek, abból építették fel az állami gazdaság első iroda épületét. Jószágaikat, köztük a szép ménesüket is oda hajtották. Az idős házaspár Helvéciára egy présházba, a gyerekeik Dunaharasztiba, Kunhegyesre és Budapestre menekültek, de még ott sem volt nyugalmuk a „burzsoáknak”, ezért az ifjú Unyi Lajos feleségével Helvéciára követte szüleit. Ő ekkor már a debreceni agrár egyetemet elvégezte. Kecskeméten kapott segédmunkát, majd ott idővel a Kossuth Tsz főagronómusa lett. Szakértelmét és tehetségét egész Bács-Kiskun megyében elismerték.

Az 1950-es évek Bankháza lakóit is megviselték, de az összefogás, a jó közösségi szellem sok szenvedésen átlendítette őket. Az Unyi gazdaság felszámolásával a majorság emberei munka nélkül maradtak. A rombolás után csak a cselédházak maradtak meg. Sem istállók, sem állatok, sem gépek. Gazdálkodni így a földosztásban kapott földeken lehetetlen volt. A szerény, de biztonságos megélhetésüket elvesztették, sokgyerekes családok alkalmi munkákból próbálták az éhezést csillapítani, de azok a gazdák is fenyegetve voltak, akik napszámban merték őket foglalkoztatni. Az ekkortájt született és élt gyerekek testi és szellemi fejlődésén is nyomot hagyott a nem megfelelő táplálkozás.

A kilakoltatással elvett tanyákat csak Kalapács Sándoréknak, – mivel ők részben bent maradhattak – és az én szüleimnek sikerült visszaszerezni. Erre az „akcióra” már én is emlékszem. A házunkban lakó, a repülőtér építésében részt vevő műszakiakkal előbb megpróbáltunk kapcsolatba kerülni, aztán a kölcsönös megértés, a tisztelet következett, mígnem megengedték, hogy a kemencés nyári konyhába beköltözzünk, állatainkat hazavigyük. Később belátták, hogy aránytalanul nagyobb a lakóterük mint ahogy mi laktunk hatan egy kis konyhában és így fokozatosan mindig kaptunk egy-egy szobát. Amikor megszűnt a küldetésük 1954-ben, akkor el is mentek, de az öröm nem tartott sokáig, hamarosan jött az újabb kilakoltatási parancs és másfél évre ismét el kellett hagynunk 24 óra alatt az otthonunkat. Ekkor a vasútállomás közelében élő Őrsi Sándor osztotta meg velünk a házát. Ezúttal lovaskocsis-fogatos katonák lakták a lakóépületünket, lovak pedig az istállónkat, az udvart kocsikerekek szántották fel.

Visszafoglalásunk az előzőhöz hasonlóan ment, miközben Rákosi vagy Nagy Imre volt hatalmon, attól függött minden lehetőségünk. Bútoraink öt éven át „vendégeskedtek” bezsúfolva mások lakásába, padlására. Teljességében csak a forradalom után 1957-től mertük hazavinni.

A Rákosi érában sorra jöttek a kéményadók és egyebek. A beszolgáltatás is úgy volt kivetve – mint máshol is – hogy azt egy-egy gazdának lehetetlen lett volna teljesíteni. Ezért a bankházi gazdák felosztották egymás közt a feladatokat, hogy egy-egy család koncentráltan csak egy-egy új tevékenységgel foglalkozzon. Így volt például, aki megtermelte mindenki helyett a beszolgáltatni való libatojást. Az én szüleim a sok más feladatuk mellett dohányt termeltek többek helyett, holott a dohánytermesztés nem volt a vidéken ismeretes. Kár volt a jó termőföldekért, amit erre pazaroltak.

Ezen kívül is mindent összeadtak, amit bárkinek saját erőből nem sikerült teljesíteniük. Kalapács Józsefnek, akitől már elvették a házát, felesége meghalt, szinte már semmije sem maradt, többek között egy hízott disznót is kellett beszolgáltatni, de a malacai is elhullottak, nem tudott disznót nevelni. Az emberek pénzt adtak össze, hogy a beszolgáltatni való hízó árát kifizesse. Így a bankháziak közül senkit sem internáltak a beszolgáltatás nem teljesítése miatt. Letartóztatások és fogva tartások voltak ugyan emiatt és más miatt is, de a feljelentők között bankházi lakos sohasem volt.

Egy ilyen feljelentés kapcsán aratás küszöbén édesapámat a Ráckevei Rendőr kapitányságra hívatták és fogva tartották. Azt mondták, hogy 30 napon belül ha nem lesz az aratás befejezve, akkor internálják. El sem lehetett képzelni, hogy lehet családfő nélkül az aratást elvégezni, de ahogy a hír terjedt, jött a segítség. Ökrös igazgató kiadta pár nappal előbb a szünetet az iskolában és feleségével segítették édesanyámat a nagy munkában, ugyanígy a házunkban lakó reptéri műszaki tiszt és felesége is. Édesapám ez alatt a fogdában étkezést nem kapott, a családnak kellett az ellátásáról is gondoskodni. Ezért édesanyám nagy elszántsággal kipróbálta, hogy tudná-e a Csepel típusú motorkerékpárunkat vezetni és minden délben elvitte a nagymama által készített ebédet Ráckevére. (Édesanyám motoros közlekedési pályafutása ezzel elkezdődött és idős koráig nagyobb motorra, majd Trabantra váltva folytatódott.) Az aratás a kitűzött határidő előtt két héttel korábban befejeződött, ezután bírósági tárgyalás következett, melyen a vád szerint nem viaszérésben kezdtük az aratást, már potyogtak a gabonaszemek és ezzel szabotáltuk a szocializmus építését. Édesapám a feljelentő asszonyt megkérdezte, meg tudná-e határozni a viaszérés fogalmát, de az arról még csak nem is hallott. A vád nem igazolódott.

Ezekben az időkben, 1949-ben alapították Apajon az állami gazdaságot. A szúnyogi és szentiványi földek mind oda kerültek. Létrejött Külső-Szúnyogon a gazdaság kísérleti telepe, ahol a rizstermesztést próbálták nagy állami reménységekkel és sok-sok kudarccal megvalósítani. Az állami gazdaság első igazgatója az egyébként peregi származású, de Bankházán élő Kovács Antal lett, az Unyi majorság hajdani kovácsmestere. Igazgatósága nem volt hosszú életű, mindössze három évig tartott, de ez alatt el kellett végezni a beruházásokat, gépeket, állatokat beszerezni, a foglalkoztatást megszervezni. A munkával nem is volt baja, de a szocializmus építése fölött őrködő párttársai az állandó jelentgetéseikkel sokszor próbára tették tűrőképességét. Történt egyszer, hogy egy borjú valami oknál fogva, talán mérgezés következtében elhullott. Ezért őt 1 napi börtönbüntetésre ítélték, mivel „szabotálta a szocializmus építését” és húsvéthétfő napján le is ültették. Ez után úgy döntött, visszavonul Bankházára és megnyitotta saját portáján a műhelyét. A cégtáblája nagyon emlékezetes volt a következő felirattal: „lópatkoló és kocsi/kovács mester / Kovács Antal”

Sok szép kerítés, lovas kocsi, kezdetleges gépek dicsérték munkáját. Családjával együtt nagy tiszteletnek örvendhetett Bankházán. Ápolta a katolikus közösséget és nemcsak kutat, kaput, kerítést csinált a temetőben, de gondozta is azt.

Az Unyi család által állíttatott haranglábon a gyönyörűen szóló, 1872-ben öntött kis harangot Bíró Mihály húzta. Ő hozzá igazodtak a korán kelők, a munkát kezdők, délben ő jelezte, hogy itt az ebéd ideje és este is hallatta hangját, mert már illett pihenőre térni. Ha másból nem, a harang hangjából is tudtuk volna, hogy most mi következik, de akkor is másképp szólt, ha meghalt valaki. Sohasem felejtem el azt a harangzúgást, amikor Bíró bácsi édesapám temetésére harangozott 1960-ban.

A harang a háború alatt több lövést kapott, ki is lyukadt, az orosz katonák heccből célozgatták. Akik hallották, azt mesélték, hogy minden találatnál szinte sírt. 1950-től kényszer- pihenőre ítéltetett. Betiltották a harangozást egészen Sztálin haláláig. Utána már ismét lehetett harangozni.

A haranglábat, miután a harang már nem volt rajta, az 1990-es években áttelepítették egy biztonságosabb helyre, a temetőbe. A harang pedig Peregre került a helyi Nyugdíjas Klub gyűjteményébe, az Angyalos Házba. A lakosok úgy hitték, elveszett és ezért pár évvel az eltűnés után Kalapács Sándor vadőr gyűjtésével és szervezésével öntettek egy másikat, egy kisebbet, mert ennyire futotta. Az iskola udvarán rendezett közös ünnepléssel meg is szenteltették a peregi plébánossal, de ez már nem szolgálja ugyanazt, mint a régi. Mára a régi harang eltűnésének történetére is fény derült. A rendszerváltás után fémgyűjtésre specializálódott néhány család járta az országot. Ahol könnyen elvihető fémet találtak – nem kímélve a harangokat sem –,azt hulladékként értékesítették. Az idős Faragó Józsi bácsi – aki korábban Bankháza egyik kocsmárosa és a temető nagylelkű gondozója volt – egy éjszaka 1990 áprilisában a haranglábról leemelte a harangot és talicskával hazatolta, aztán elrejtette a kamrája padlásán, hogy biztonságban legyen, de ezt hamarosan, az ő korában érthető módon, el is felejtette. Az új harang már készülőben volt, amikor Józsi bácsi ismét a kamra padlásán járt. Amikor meglátta, nem tudta eldönteni, mitévő legyen. Dilemmáját egy jó peregi komájával megosztotta, aki saját maga lehozta a padlásról, beletette a Trabantja csomagtartójába és a Nyugdíjas Klubba, az Angyalos Házba vitte, de a bankházi emberekkel ezt senki sem közölte. Lelkükben a fájdalom, a veszteség megmaradt. Úgy mentek el többen – mint Kalapács Sándor is –, hogy értük már ez a harang nem szólhatott.