9.Solymossy-Földvári család Örsi Gáborné Solymosi Borbála emlékeiben

Édesanyám Földvári Lídia, 1930-ban született, édesapám Solymosi Károly, ő 1926-os, egy év különbséggel majdnem egyszerre mentek el, édesanyám 1997-ben és édesapám 1998-ban.

A Földvári dédszülők előbb az áporkai vasútállomás közelében laktak, földműveléssel, állattartással foglalkoztak. Nagyon szorgalmasak, dolgosak voltak. Földeket vásároltak, Lacházán házat építettek, amiben nem sokáig lakhattak. Az 1960-as években a tanács kisajátította, a községi állatorvos szolgálati lakása lett, majd orvosi rendelőt csináltak belőle. A tanács idővel a dédnagymamámat oda visszaengedte, hátul egy korábban nem lakás céljára épült helyiségből egy kis szobát alakíttatott ki neki. Ott lakott haláláig. A ház bejárati ajtaja még mindig az eredeti, gyönyörű glavírozott üveggel, egyik szárnyán FS, (Földváry Sándor 1873-1956) a másikon WZS (Wörös Zsófia 1882-1962) monogrammal. Építésekor a pince lejáratánál egy táblát helyeztek el névvel és dátummal, de az már régen nincs ott. Iskola után dédmamámat gyakran meglátogattam, útba esett az autóbuszig, amivel jártam a vasútállomásig, mert mi ott laktunk, a bankházi országúthoz és a vasúthoz közel. Dédanyám akkor már összetöpörödött kis öregasszony volt, de mindig valami finomsággal, keksszel, süteménnyel vagy almával várt. Anyai nagyapám Földvári Sándor (1899-1982) innen került a Solymossy birtokhoz elég közel, a bankházi és bugyi útak kereszteződésében lévő tanyájukra, amikor Tóth Lídiával (1910-1967) házasságot kötött. Ezt a helyet, -amely a vasút, korábban budai hajtóút és Bankházát, Lacházát Bugyival összekötő országutak szögletében lévő kiváló minőségű szántófölddel és legelővel rendelkezett- Bankházi Páskomnak nevezték, a szó eredete a latin Pascum-ból származik, ami legelőt jelent, népiesen pedig úgy mondták: „Oan jó főd, mind a pástétom”. Ezen a helyen a XIX. században az út déli oldalán egy fogadó állt, ami még egy 1898-as feljegyzésben olvasható: „A bankházi birtokosság tulajdonát képező Bankházi korcsma épület”. Nagyapámék is nagyon szorgalmas emberek voltak, gazdálkodtak, mindig gyarapodott a porta istállókkal, melléképületekkel. A tanyájuk kiváló földrajzi fekvése sok lehetőséget rejtett. Terményeiket a vasút és a kövesút közelsége miatt könnyen a fővárosba tudták vinni, így kertészkedéssel is foglalkoztak. A ’40-es években Budapest környékén elterjedt a bulgár kertészek feles foglalkoztatása. Nagyszüleim és a szüleim, nagybátyám is szerződtek ilyen kertészekkel, akik számára a termőföldet, a föld gépi munkáit és a trágyát, öntözést biztosították, a kertészek pedig a szaktudást és az élő munkát adták. Nagy gumikerekű kocsikra ömlesztve rakták nyáron és ősszel a sok szép paprikát, körben pedig káposzta és más zöldségekkel megrakott zsákokkal indultak este a budapesti Haller, majd a Bosnyák piacra. Nyári szünetekben én is elmehettem velük. Nagy élmény volt egész éjszaka lovas kocsin utazni, napfelkeltére megérkezni. Nagyapáméknak szorgalma itt sem maradt megtorlás nélkül. Kuláklistára kerültek, a hatalom zaklatta és próbálta ellehetetleníteni őket, erőn feletti beszolgáltatással sújtották és kitelepítéssel fenyegették, hangzatos propagandájukkal az emberekkel gyűlöltették őket. 1960-ban Bankházát is elérte a termelőszövetkezeti szervezés. Erőszakkal aláíratták velük, hogy önként belépnek a TSz-be és földjeiket, gépeiket, állataikat is a közös gazdaságnak adják. Innentől naponta más-más helyre vezényelték őket és bér helyett munkaegységet kaptak, amiből és az egy hold háztáji földből nem lehetett megélni. Nagyapámat leleményessége nem hagyta el, 4-5 tehenet felnevelt és a Bugyi út árkainak partján kötéllel összekötve - a balesetek elkerülése érdekében- legeltette őket. A lefejt tejet a bankházi tejcsarnokba nagy alumínium kannákban a bicikli vázon hordta. Tartottak baromfit is, hétvégén nagy cipekedéssel vonattal vitt a pesti piacokra tojást, vágott baromfit, tejet –„a pesti nagyságáknak”, ő így mondta-. Miután az oroszok a szovjet hadsereggel elfoglalták Bankházát, a „bárisnyák” is sokat vásároltak nála, ott jártak el a háza előtt. Nagyanyám ekkor már betegeskedett, 57 évesen meghalt, papa egyedül maradt, ellátta magát, dolgozott, főzött, biciklivel, később kismotorral kijárt a Dunára. Saját kezével épített egy-egy kis nyaralót a két gyermekének, ehhez a bontott téglákat maga pucolgatta. Fia Sándor és unokája is hasonló gazdálkodást folytatott, majd a ’90-es években az elvett földet kárpótlás útján vissza igényelhették. Harminc év kihagyás és leépítés után nem volt egyszerű az újrakezdés. Eszközök, gépek, megfelelő állatállomány nélkül előbb csak imitálni lehetett a gazdaságot. Ismét kemény munka következett, amiben sokan mentálisan és fizikailag is tönkrementek.

Édesanyám Bankházán járt iskolába. Őt még a Köteles házaspár tanította. Nagyon jó iskola volt, szeretett oda járni. Mi az öcsémmel Lacházára jártunk, mert akkor már rendszeres volt a buszközlekedés a vasútállomásig, így könnyebben eljuthattunk, de néhány bankházi tanítót mi is ismertünk, mint Egyed Irént, Bardóczyné tanítónőt, akik később Lacházán is tanítottak.

A Solymossy név kisnemesi családra utal, őseim kutyabőrrel rendelkeztek, de az ’50-es évek ezt is elvették, a dupla s-ből egy lett, az y pontos i-re változott, a kutyabőr feléből pedig nagyapám Solymossy Pál (1896-1953) pénztárcát csináltatott, amit mindig magánál hordott, a másik fele Majosházán az unokatestvéreié lett. A család Majosházáról származott, dédapám is még ott született, akit szintén Solymossy Pálnak hívtak (1861-1937) onnan került Bankházára a vasút melletti birtokra 1907-ben. Az ő felesége is Földvári lány volt, Julianna (1867-1923), így a két család már korábban is rokonságban állt egymással. Ebből a házasságból három gyermekük született, 1892-ben Károly, aki az első világháborúban eltűnt, csak egy német nyelvű oklevél maradt utána amit 1912-ben Triestben kapott. Etelka (1900-1973), aki Kovács Andrással férjezett, leányuk Etelka (1920-1943) fiatalon meghalt. Harmadik gyermekük nagyapám Solymossy Pál, aki Gyenes Borbálával ( 1901-1943)kötött házasságot. A család csak az ő ágán élt tovább, édesapámnak egy nővére volt, Margit (1925-2018) aki a lacházi Tóth Istvánhoz ment feleségül. Mi öcsémmel Károllyal ketten gyarapítottuk a Solymossy családot, de ő utód nélkül halt meg, ezért a név ezen ága itt megszakadt.

Solymossy ágon dédszüleim Pesten, Zuglóban Páska malom külterületen kezdték az életüket, ahol „milimárok” (tej-és tejtermék termelők és kereskedők) voltak, e mellett a birtokon nagyszámú tehéntartással foglalkoztak. Eközben dúlt az első világháború. Dédapám mindkét fia hadifogságba került. Károly nem tért haza, Pál, a nagyapám 6 év után Irkutszk hadifogoly táborából érkezett meg. Az első világháborúban résztvevő illetve hősi halált halt katonákról Szijártó József a Peregi és kiskunlacházi első világháborús családi emlékek című 2018-ban kiadott könyvében bővebben olvashatunk.

A ’20-as években a család érthető okok miatt tönkrement és a bankházi fazsindelyes kis tanyájukba költöztek. Nagyapám ezt 1938-ban átépíttette, még ma is így áll, az akkori stílus szerint vályogból épült hosszú, gangos épület. 1935-ből fennmaradt egy levél, mely tekintetes Solymossy Pál úrnak szól, Bankházára, tartalmában talajművelő eszközök vásárlásának számlájával. A megvásárolt gépeket vasúton szállították haza. Közülük még mindig megvan a kettes eke, hármas eke, szárító, kukorica morzsoló, vetőgép, 300 kg-os mérleg súlyokkal. Biztosításuk is volt minden bizonnyal, mert egy másik boríték feladója Generali Triesti Általános Biztosító Társulat és a címzett tekintetes, nagyságos, máltóságos nagyméltóságú (lehetett választani) Solymossy Pál. A levél 1941-ből való. Életük a Földvári családéhoz hasonlóan folytatódott. Mindent, amit újra teremtettek, a TSz-be kellett adniuk. Szüleim sokáig emlegették a két szép ló nevét, Mancit és Vilmát, akik hamarosan a TSz-től a vágóhídon végezték.

Nagyapám élete nehéz volt, háború, hadifogság, feleségének korai elvesztése, majd gazdálkodásának a hatalom által történt ellehetetlenítése, osztályidegen, kulák, a szocializmus ellensége jelzők rábélyegzése. Jól beszélt németül és oroszul. Tájékozott volt a napi politikában is. Tudta, sejtette mi vár erre a kis megcsonkított Magyarországra és az itt élő gazdákra. Végül a halálba menekült.

Szüleim tovább folytatták a küzdelmes gazdálkodást. Naponta vitték a bankházi tejcsarnokba a tejet, de ’90-es években ez is megszűnt, úgy, ahogy a Posta is bezárt, de megmaradt a bolt és a kocsma. Sajnálom a szép régi házakat, az orosz laktanyák körül kivágott hatalmas fákat, a növényzet gondozatlan elburjánzását. Többet érdemelne Bankháza.